Serfőző Simon: Közel, távol, 1961–2002; versek

A Közel, távol című kötet értékei a műalkotások létrejöttének egyik alapvető titkát érintik. Azt, hogy a tárgyi világ és a megélt valóság műalkotásbeli megjelenése miképpen formál esztétikumot. Erre a titokra figyelve válnak érthetőekké Serfőző Simon költészeti eredményei. A szerző töretlen meggyőződése pedig mintha támogatna ebben: az alkotói pálya negyvenegy éve alatt született versei poétikai megformáltságuk alapvető vonásai szerint nem változtak semmit. Azokat mindvégig (ugyanaz) a tárgyias valóság alakítja.

A versválogatás a költemények időrendi megjelenésére figyel elsősorban, ám a fejezetek összetett képet mutatnak. Azokat külön-külön egy-egy lelkiállapot is egységesíti (Nincsen nyugalom), egy-egy jól körvonalazható poétikai törekvés (Hegyekre kiállva, Sintér idő); míg a társadalmi élet változásai szinte mindből kiolvashatóak. A Bűntelenül ciklus ugyancsak szembetűnő, de az másért. A Közel, távol kötet egyik legfájdalmasabb és legszebb része ez, melyben a költői szemlélet kiszélesedését a történelmi sorssal való szembesülés eredményezi. A legutolsó részben (Szegődöm) pedig új árnyalattal egészül ki az egyén és a közösség: a tanya, falu, család sorsszerűségének viszonyrendszere. Az emberi életidő előrehaladta biztosítja ezt a gazdagodást, és a költői világot átfogóan erősíti.

A versek esztétikai értékeinek a vizsgálatát és a költői életmű szemléleti alakulására is figyelő kötetrendezés érzékelését mégsem jó egymástól elválasztani. Ezek együttes jelentése mögött válik láthatóvá egy tapasztalati világ, az abba vetett ember és az alkotói én szoros összetartozása. Végső soron az is, akit Serfőző Simonnak hívnak, s tudjuk róla, hol és mikor, milyen családban született, kikkel azonos a sorsa. Ez a valóságvonatkozás tartja távol ezt a költészetet az érdektelenségtől. Ám ez a valóságvonatkozás nem önmagában jelent értéket e költői világban, hanem abban a formában, melyben megpillantható.

Már az első ciklusokban feltűnik a következetesség. Egy szemléletes tárgyias világépítkezést lehet megfigyelni, miközben a tanya, falu, gazdálkodás bensősége korántsem egyetlen, egyértelmű hangulathoz társul. A teljesen megszemélyesült környezet részeként jelentkező beszélő hol fájlalja ennek elvesztését, hol pedig hetykén tekint a jövőbe: “Isten megáldja a tanyát! / Úgy eltűnök, itt se voltam. / Megemelem kalapom / a barmoknak, / betakargatom / szépen őket, / szarvuk közé puszit nyomok, / a falon eloltom / az ótvaras lámpát, / mukkot se halljak, / nyugodalmasan aludjanak” (Egyenesen lép). Természetesen ebben a hangban a nemes hivatásra készülődő ifjú ember vállalkozó kedvét is meg kell hallani. Az Anyám című költeményben pedig látni is lehet őt, amint “a tanyaablakon át most szökik világgá”, vissza sem nézve “elmegy verseivel Budapestre”.

Leginkább a természet megfigyelt részleteinek a közelsége, az évszakok, napszakok, időjárási viszonyok, a növényvilág, a háziállatok, szerszámok, munkaeszközök jelennek meg a versekben. Megkapó, hogy a mindezekkel együtt élő ember csak munkásként tűnik fel; még a szülők is többnyire így válnak láthatóakká. Ez a világérzékelés az, ami meghatározza Serfőző költészetének alakulását. A személyesség is mindent áthat, mégsem ebben a személyességben merül ki a “vallomástevő” hitelessége. A tanya elhagyóját, a verseivel világgá szökőt már ekkor mélyen megérintik a történelmi-társadalmi változások. Ezért a versbeni beszélő hangjában külön lehet és külön is kell választani a hivatásérzet szükségéből fakadó eltávolodást, valamint azt a fájdalmas felismerést, hogy a tanya és a gazdálkodás korábbi világa végleg elmerült számára. Amikor tehát a Hegyekre kiállva ciklus hosszúverseiben felismerhetővé válik a “szarvassá vált” fiú hangja, a szülői otthont örökre elveszítő fájdalma, abba már mindazok sorsa is beleszüremlik, akiket erőszakkal kényszerített a sors a “panelsivatagba”.

A Hegyekre kiállva cikluskezdő verse, az Édestestvéreim kicsit költészeti összegzés is, de a “panelsivatagot” megelőző állapotokat ugyancsak jól megvilágítja. Ebben a hosszabb versben ötvöződik a szerzőnek a tapasztalati világhoz, a környezetéhez fűződő viszonya és annak tárgyias megjelenési lehetősége. A történelmi-társadalmi változások közepébe állított beszéd drámai módon formálódik, és ez előzménye a szerző azon verseinek, melyekben majd egy ország és egy nemzet sorsproblémái közvetlen módon, kimondva fognak megjelenni (Bűntelenül című ciklus). Ebben a költeményben a beszélő édestestvéreinek, apáinak, anyáinak mondja a háziállatokat. A “kommunisták jönnek lóháton!” jelentése különálló sorban van kiemelve – sajátos árnyékként vetül a tájra, környezetre. Vihart és pusztítást sejtve menekül minden, ám a következmény, az állatok beszolgáltatása, illetve az elköszönő, elbocsátó beszéd szelídsége az, ami megrázó. Gondolkodásmód, lélek, alkat és a sorssal való – jellemző! – kibékülés egyszerre ölt sajátos, a szerzőre jellemző költői beszédformát. “S mert mentek – hát menjetek! / Az erőszak elhajt benneteket. / Becsültünk és tiszteltünk titeket. / Majd emlékezzetek ránk. / Jók legyetek. / Még elkísérünk, elmegyünk veletek a fáig! / A kútágasnak is integessetek. / Rátok íratnánk vagyonunkat is. / Sokat segítettetek. / A búcsúzás sír a másik dombon is. / S innen már az egyenes úton kell mennetek. / Majd gondoljatok velünk. / Most már mi lesz mivelünk?”

A “szétdúrt, szétrontott haza” képe lebeg a következő ciklusokban. Az otthont kereső lélek, az én százezreket kitevő tömegből jön elő “az országban mind a négy égtáj felől”. A kényszervárosiasított lélek megrázó viszontagsága jelenik meg ezekben a versekben, és ilyen körülmények közt formálódik a költői én sorsa is. Ezért szinte természetes, hogy a “szarvassá vált fiú” nem lelhet “tiszta forrásra”. Gondolnánk, a költészet az lehetne a számára, de aki a “dolgok nyelvén beszél”, hivatása révén sem teremthet magának a gondoktól, bajoktól elkülönítő otthont. A letűnt világból hozott életminta alapján alakul a létszemlélet és az ars poetica, ami ugyancsak egyet jelent. “Kell a hasznos szó, / azokhoz tartva magad, / akik halálukat is dolognak tudják. / Letéve magukat végül, / mint egy kész munkát.”

Ez a semmit szét nem választó szemlélet, ez a mindent egészként látó s érzékelő költői én a Bűntelenül ciklusban teljesedik ki. A versek poétikai megformáltsága az ezt megelőző ciklusokban – különösen az Ami megkötne címűben – egy sokkal “dalosabb”, kötött, ütemesebb, főként négysoros strófákból álló változat iránti fokozottabb érdeklődést sejtetett (a Munkájából című például Dinnyés József daltulajdonos műsorán szerepel). Ebben a fejezetben viszont, mintha minden eddigi kísérlet eredményét össze tudná fogni, olyan szabad sor- és strófaszerkezetű, helyenként rímelő költemények szerepelnek. Beszédünk tagoló ritmusát tartja szem előtt a formálás, többnyire a beszéd természetességéhez igazodik sor is, szakasz is, de a megnyilatkozásban megbúvó hangulat ugyancsak. És mindez összhangba kerül a történelmi távlatokra rányíló szemlélettel. Megjelenik a “lekezelt, lenézett, tájainkon széttelepült félszeg haza”, az “egykék országa”, amely “tartomány” csak, “vidék”, “hátsó udvar”, melyből “kívül rekedtek tájak, országrészek”, ahol “lélekben kilakoltatott”, “behúzott nyakú, válla gödrében kushadó”, “kullogó tekintetű”, “visszaszorított” nép lakik, “akivel önmagát leköpették”. “Félország, félvilág” takarásából szól a “jött-ment idegenek, e fészek-ország kakukkjai”-ról, akik közt csak a “félszeg motyogás mond / néha-néha valamit. / De mint a mese, s a népdal, / amiben még tudtunk / egymáshoz szólni, / elnémul az is” (Elnémul). A “közösségek melegének” elvesztése után – a Veszteségeink gyűlnek című versben – a múlt már csak szemétként jelenik meg, melyet “kitakaríttatott” tudatunkból ez az ország. Feledésbe tűnnek hát “a Balassit emlegető tájak”, Mikes, Dózsa szülőföldje csakúgy, mint a világszabadság Petőfiben élő eszméje. De a Bűntelenül ciklus távlata nem a történelmi múlt felé halad. A pusztulás gondolata az, ami mindent áthat, ezért jön elő újra az “állatoknak megmaradt jószágok” képe. Hogy nélkülük és “világfutó fiaiktól” elhagyottan, magukra maradottan telnek napjai az öregeknek (Nélkülük). Ám az utolsó döbbenet mégsem ez, hanem a Gáspár, Menyhért, Boldizsár című fejezetzáró vers, melynek végsoraiból kiderül, “későn jön már megváltásukra / világra a gyermek”.

A “maga ellen forduló, magára ártalmas haza” gondolata már a következő ciklusban van. Ez a gondolat vezet át a poétikai jegyek alapján is rendezett Sintér idő című fejezetbe. Itt prózaversek gyülekeznek. A szerző ezáltal még hangsúlyosabbá teszi azt a töretlen költői építkezését, hogy a tárgyias világ, a megélt valóság versbeni megjelenése vagy felismertetése mindig döntő. De az elvontabb valóságról szóló beszéd – mint például a “jövő születése” miatt aggódó Örömeinknek szára szakad című költemény – mindig szemléletes tárgyiassággal vegyül. “Örömeinknek szára szakad, mert hozzá értesülünk a / goromba kőhöz, durva vashoz. Kiabál a trágárság, / türelmetlenség: csapongnak a riadt, kihűlt / fészkű családok. S utcákon a szemetet: kotorja a / szél összegyűrt, szétdobált öleléseinket.” Az eszméltetés ereje ebben a formában mintha még inkább kibontakozódna: láttatás és érvelés, elvont tárgyiasság és tapintható tárgyi közelség szervesül a beszéd emelkedettségében és keserűségében. “Pironkodhat a tisztesség, hisz az arcátlanság a / kifizetődő, az elvtelenség. Ez értékveszejtő / időben nem a közös, az önös érdekek emeltetnek / magasra, égi oltárra. Hódolat nem az / eljövendőnek, távlatoknak, hanem a mostannak, / percnek van: a bódítások csillagának, / divatnak, élősködésnek.” És kell-e ennél pontosabb, időszerűbb látlelet. A “paneloktól elsivatagosodott haza” képe itt is, kimondva is megjelenik, de a beszéd költői fordulatai mögött már inkább az XXI. századi (információs) társadalom sejlik; ott lappang a legújabb kor történelmi-társadalmi sorsfordulója: a célirányzott lelki lefokozás és kiüresítés igényként beállított fondorlata. A történelmi múltjától elidegenített, tehát rabbá ejtett lelkek szabadságként feltüntetett illúziója ez. Sintér idő. Ezért áll ebben a fejezetben a veszélyekkel, fonákságokkal, a kifordult értékrenddel szemben Berzsenyi Dániel, Szabó Lőrinc, Sinka István, Szabó Zoltán és Ratkó József gondolkodói példája.

A Szegődöm zárja a kötetet. Ez a legrövidebb fejezet, de gazdagítja Serfőző Simon költői világát. A lecsendesedő, inkább csak maga elé beszélő hang ugyanúgy jellemzi, mint az összefoglalás igényének a gondolatisága. Ebben nyilván az is közrejátszik, hogy több olyan verset tartalmaz, melyeket a szerző 2002-ben, születésének hatvanadik évében írt. Eddigi életének, munkájának, igyekvéseinek értelmét keresi a versekben beszélő, de jelentős eredményre nem jut. Legalábbis olyanra nem, mint amilyet az édesanya alakjának szépséges átlényegülésével mutat fel.

Vagy lehet, hogy nem kell különválasztani ezt a kettőt? Lehet, hogy az Én megyek haza című vers – rímmel is záródó sorai – az élet elszegődő természetét és létünk egyik legbensőségesebb viszonyát – az anya és gyermeke közöttit – úgy foglalják esztétikai formába, hogy azokban a versbeni beszélő munkájának értelme is megpillantható: “Anyám helyett, / aki már a föld mélyét lakja, / hogy szétnézzen otthon, / én megyek haza. // Ha fázna a halálban, / veszem a sálat, kabátot, / már nem csak magamra, / őrá is vigyázok.” S lehet, hogy A sötéttel vaklál című vers még ennél is pontosabb választ ad arra, mi értelme van az igyekvésnek? Ebben a költeményben az édesanya alakja a szülőföld és a táj mindent magában foglaló szépségében él tovább. Ő a faluhatár, a gátoldal, az árok, az útkanyarulat; “tüdeje falomb”, “leng haja a szélben: fű, bokor”. “Karjai ágak, / nekem integetnek, / engem várnak. / Az ég aljára felhők: / gondok gyűlnek homlokára.”

Ezek szerint az ember a munkája, igyekvése révén mindenképp hozzáadódik valamihez; de azt és annak értelmét az őrzők s átörökítők dolga meglátni és felmutatni – közelről, távolról egyaránt.

Balla Bálint: Szűkösség. Kultúrszociológiai tanulmányok

Balla Bálint monográfiája nem a hagyományos értelemben vett szociológiai alkotás, mint ahogy maga a szerző sem csupán szociológus. A humán tudományok, sőt a humán és természettudományok legjobb képviselői nem csak saját tudományáguk jelesei, hanem tájékozott, művelt, felelős tudósok, gondolkodó fők. Balla Bálint is közéjük tartozik, s ugyanez igaz Szűkösség című könyvére is, mely jól illeszkedik az Osiris Kiadó értékteremtő és hiánypótló kiadványainak sorába. A címben bizakodó elmélkedésként jellemeztem a könyvet, mely ellentmondani látszik a kötet címének. Bizakodó elmélkedés, mert szerzője gyakran elviselhetetlennek tűnő, egyre sekélyesebbé váló világunkban a kor emberét izgató kérdésekre, gyötrő kínokra rendületlen, mély hitével keres válaszokat és emberi megoldásokat egyéni és társas szűkösségeink közepette.

Balla életpályájának alakulása terméke annak a sajátos történelmi periódusnak, amely az elmúlt fél évszázadban az egész magyarság (és Kelet-Közép-Európa lakóinak) sorsára rányomta a bélyegét. Miután az államszocializmusban nem támogatták pályamódosítási terveit – a szociológusi hivatás iránti vonzalmát –, elhagyta az országot, és a münsteri egyetemen a német szociológiában integratív szerepű Helmut Schelsky tanítványa lett. Németországban, pontosabban az NSZK-ban dolgozta ki sajátos “antiszociologikus” társadalomelméletét. Ennek megismerésére és átgondolására kap lehetőséget a magyar olvasó Balla Bálint írásainak első gyűjteményes magyarországi kiadásával.

A monográfia főbb fejezeteinek megragadásával, súlypontjainak felvillantásával megpróbálom érzékeltetni azt, miért sajátos ez a szociológiai nézetrendszer. Balla Bálint új életébe magával vitte gyökereit, tapasztalatait, közép-európaiságát és mindenekelőtt magyarságát. Az emigráns sajátos léthelyzetből adódóan Balla minduntalan hátratekint, mégis folyton előrenéz. Roppant ismeretanyag, filozófiai, szociológiai és irodalmi műveltsége birtokában akár az egyén, akár a nagyobb emberi társulások életéről gondolkodik, hívő keresztényként teszi, s egy új etika kimunkálásán fáradozik. A kötet címe (Szűkösség) Balla szociológiájának alapköve. A szerző Herderig, sőt Platónig visszanyúlva állapítja meg, hogy a filozófiai antropológia számára az ember “homo inadaequationum”, azaz a hiányok, a szűkösség lénye. Vágyaink, szükségleteink és a rendelkezésre álló készletek közötti deficit eredményezi a szűkösséget, mely létünk valamennyi dimenziójában alapvető jelentőségű. Balla részletesen elemzi a szűkösségfogalmat, melyet az egyéni és kollektív cselekvés mozgatórugójának tekint, bemutatja annak típusait és az ellene folytatott küzdelem módozatait térben és időben. S arra a következtetésre jut, hogy éppen a szűkösség maradandó uralma, a hiányok elleni örökös küzdelem ruházza fel az embert pozitív értékekkel. A kultúra a hiányok és a szűkösségek legyőzésének létszférája, mely az egész rendjének megsejtetésével értelmet ad az ember létének. A kultúrában, az ember teremtett világaiban az adott lét természetes és társadalmi hiányai, szűkösségei – legalábbis inmateriális, szellemi vonatkozásban – teljességgé, egésszé alakul(hat)nak.

S hogy mennyire időszerű ez az elmélkedés, azt jelzi, hogy szerzője számba veszi a mikroelektronika térhódítása kapcsán felmerülő kérdéseket, mérlegeli a következményeket. Felismeri, hogy technika és kultúra mennyire különböző, ám szükségszerűen egymásra utalt. A homo faber is csak a kultúrában nyerheti el a teljesség érzését. A mikroelektronikai forradalom, a számítógépek térhódítása elénk vetítette, sőt már megtapasztaltatta velünk az ember- és érzelem nélküliség, a mennyiség, a tömeg, az uniformizáltság, a mátrixvilág nyomasztó rémképét. Balla azonban bölcsen azt is megállapítja, hogy nem létezik önmagában üdvözítő vagy gonosz technika, csak valamely kultúrába jól vagy rosszul beillesztett emberi művek vannak. S számára, aki a vallást a kultúra betetőzőjének tartja, a számítógép olyan tárggyá válik, melynek nagyszerűsége a modern ember számára is megragadhatóvá teszi az isteneszmét. (Innen kezd érthetővé válni, hogy miért állhat az Isten és ember kapcsolatát az Egy–Zéró viszonyban látó Leibniz a számítógépet elgondolók sorának elején.)

Balla szociológiájának másik pillére a szovjet rendszerű bürokrácia, az úgynevezett kádárjelenség monografikus igényű feltárása, a kötetben ezen tanulmányokból is gazdag válogatást találunk. A rendszer működési mechanizmusának plasztikus leírásán túl, a “Fogoly vagy s egyben foglár” életérzés feltárásán át Balla végigkíséri az államszocializmus legitimációs kísérleteinek csődjét a Rákosi-érától Kádár Jánosig, és elemzi a rendszer nemzetközi és hazai öszszeomlásának okait. Mindeközben az is nyilvánvalóvá válik, hogy Balla behatóan ismeri a korszak szociológiai szakirodalmát (Hankiss Elemértől Bauer Tamáson át Kolisiig és Borbándiig). S bár az említett tanulmányok sora majd’ húsz éve született, ma is figyelemre méltó a megújulás útjait kutató Balla javaslata. Úgy véli, hogy az akkori Magyarország (1985, de ma is igaz lehet) állapota is a honi kultúra teljesítményének és jövőbeli esélyeinek áttekintését kívánja.

A magyarság történelmére oly jellemző nemzeti helykeresés problematikáját áttekintve arra a megállapításra jut, hogy nincs eleve elrendelve, hogy eredetünkben és geostratégiai helyzetünkben mélyen gyökerező Kelet–Nyugat dilemmánk következménye csakis az ütköző és áldozat szerepére kárhoztatottság lehet. A forradalmat ebben az összefüggésben látja tiltakozásnak világképi kényszeráttelepítésünk ellen, s 1956 eseményeinek (át)értékelésére, transzcendens távlattal való felruházására törekszik, félve attól, hogy a forradalom puszta történelmi dátummá, egy dátum kultuszává homályosul. S a korszak minden lehúzó negatívuma ellenére, a végletes szemléleti beállítódásokat elkerülve kultúránk összetettségére, pozitív értelmű felemásságára hívja fel a figyelmet, hiszen egyedülálló tapasztalati anyagunk hozzásegíthetne egy sajátos új nemzeti kultúra kibontakozásához Kelet és Nyugat között. S ennek szükségességét igazolhatja az is, hogy mai modern létünk gondjaira a Nyugat sem ad ihlető elméleti választ, sem lelkesítő életvitelmintát.

S ebben az igen hosszú és gyötrelmes folyamatban óriási szerepe volt és van a külföldön élő magyarságnak. A nyugati magyarság az anyagi és szellemi gazdagodás fontos erőforrása volt a múltban és lehet a jövőben az egész magyarság számára. Segíthet a magyarság világtáji orientációjában, a létteljességélmény keresésében, egy új nemzeti identitás kialakításában, s mindehhez történelmi emlékezetével, nemzeti azonosságtudatával, valamint érdemi kulturális teljesítményével járulhat hozzá. Valóban, Balla Bálint és sok sorstársa évek óta ezt teszi: létrehozták az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemet a hídépítés, a megőrzés szándékával, és éves találkozóikon túl nagy lendületet adtak a magyar könyvkiadásnak, elég, ha Hamvas Béla-kiadványaikra emlékeztetünk.

Balla Bálint szociológiájának, emberről és világról vallott gondolatainak kikezdhetetlen alapja a mély hit. Ha arra gondolunk, hogy ez a mély hit a kulturális, erkölcsi, szociális értékek preferenciáját, a közösségért való felelősséget, a (bármilyen) szűkösség miatt szenvedők iránti szolidaritást és segítségnyújtást vallja, egy önzetlenségen, moralitáson és szereteten alapuló magatartás, sőt létforma általánossá tételét kívánja, úgy könnyen azonosulni tudunk vele. Ez azonban hatalmas feladat, s félő, hogy egyre távolabb kerülünk a megvalósulástól. De “a transzcendens távlatokról az ember sohasem tud egészen lemondani”.

Az idézet első fele Molnár Edit fotóalbumának címlapján olvasható, a másik fele odabent az első, a Kondor Béláról készült fotófejezet előtt: jogszerűen, hiszen az idézet, ez a kicsit víg, kicsit szomorú, fölényes és kicsit ijedt mondat éppenséggel tőle való. A festőtől, akinek életét, annak számos mozzanatát, időszakát, de a művész halálát is megörökítette Molnár Edit. Utóbbit, reszketve a félelemtől és a megrendültségtől, azon a híres fényképen, amely korábbi kötetében (Előhívások, 1993) volt látható: fekszik a halott piktor az ágyon, s hogy ne legyen durva, ne legyen ijesztő ez a halál, a halott ember ne legyen majd a bámuló szemek kiszolgáltatottja, a fotográfusnő, a jó barát, homályba borította a már élettelen arcot. S látható volt egy éppen fölemelt koporsó is, ez a kép ebben a könyvben is megtalálható: Kondor Béla már nem Kondor Béla, csak egy faládába tuszkolt test, valami, azt tesznek vele, amit akarnak, például most félig függőleges helyzetben fogják, egyik fele, dobozostul, az első koporsóvivő vállán, a másik fele a hátul álló férfi markában, s ez a hátul álló szemez Molnár Edit fényképezőgépével: mert a világ, a már nem létező Kondor Béla körül nagyon is létezik, él és mozog. Leghátul pedig, a festőállványon, Kondor elhagyott, gyermeket ölelő lányangyala.

Az Interart Stúdió által 2002-ben kiadott életműalbum, mely talán az idén hetvenesztendős művészt köszönti, vagy éppen a Magyar Művészeti Akadémia új tagja előtt tiszteleg, a címoldalán is Kondor-portrét közöl. Ül a festő egy összecsukható kempingszéken, térdére könyökölve, tenyerébe fekteti a fejét, mögötte, fölötte a monumentális festményen a madarat röptető férfi angyal két felső szárnyacsücskével beleszúr a felhőkbe. S ott a többi Kondor-fotó is: az ifjú ember, 1957-ben, érdeklődő szemek, kamaszos arcvonások, kezében valamilyen lap és cigaretta, nyugodt, konszolidált, legföljebb a gerendára lógatott clown-bábu mutatja, hogy tulajdonosának szeme, szíve lehet a játékra is. Több 1957-es fotó Kondorról: az egyiken olvas, a másikon hever a díványon, mellette a lefordított könyv, a kezében egy pohár, a feje lehajtva: ez egy szomorú, magányos ember. Ugyanaz az ing, a háttérben ugyanaz a clown, de a festő most Pilinszkyvel mosolyog a fotómasinába. Furcsa, kontúrja vesztett fotó 1970-ből: mintha mása volna Kondor Bélának. Párja volna a fülének, a fejének, az ujjainak, kicsit torz, grimaszos az arca, mintha két karja volna, s mögé a falra még a test árnyékát is ráveti a szembeni olvasólámpa fénykaréja: mintha több ember élne, több lélek egy testben, s elmozdult, kibillent a világ is: a gyötrelem, a művészi, alkotói kínlódás fotográfiáját látjuk. Azután az üres műterem, 1972. december 12-én, ama halottvivők, az árva macska az ajtó előtt.

Olyan fotó, amelyen Kondor Béla festene, nincs egyetlenegy sem. S mégis, pár fénykép alapján előttünk van ez a gyötört életű-idegzetű festő, az ő gyönyörű vágy-angyalaival.

Valahol itt, ebben kell keresnünk Molnár Edit fotóművészetének titkát: a látásmód, a szándék, a vállalt szubjektivitás, a nem tagadott érzelmi kötődés, a tárgyához kapcsoló vonzalom sajátosságaiban. A nyitottságban, az érdeklődésben, az érzékenységben: hogy képes észrevenni választott fényképalanya legjellegzetesebb vonásait, az egészről legtöbbet eláruló részt, részletet; hogy kivételes szenzibilitással érzékeli a másik jelzéseit. Meg abban: képei nem a magas fokon űzött mesterség hivalkodó dokumentumai, Molnár Editnek nem a maga-megmutatás a célja, ellenkezőleg, a láthatatlanná válás: s annak a másiknak, a kiválasztottnak a megmutatása. Ő mintha ott sem lenne. Díjak és hazai, nemzetközi kiállítások tucatjaival a háta mögött, elismert, híres fotóművészként képes úgy viselkedni a gép másik oldalán, mintha épp a fotográfus személye volna a legkevésbé fontos, amidőn egy-egy pillanat megörökítésén munkálkodik. Nem a “leképezés elsődleges”, szakmai öröme élteti, mint a hajdani, az első fényképészeket, meg nem is a művészi kitárulkozás vágya, semmi alanyi mámor: hanem az az óhaja, hogy képes legyen kimetszeni valami jellemzően maradandót az ábrázolt ember létének egészéből. Egy sorsdarabot a másikból, hogy a valóban fontosat marja majd ki a vegyszer a romlékony életekből. Molnár Edit fotói segítik a másikat abban, hogy láthatóvá tegye önmagát. Ritka képessége, adománya ez annak a mesternek, aki éppúgy művésze a maga szakmájának, mint a lefényképezett alkotók. Régen nem kérdés már, hogy a fotográfus, aki általában nem teremti a helyzetet, csak megörökíti, mester-e vagy művész, merthogy a jó fotográfus teremti is a világot. Meglátja a valóság valamely pillanatának, mozzanatának, állapotának lényegét; kiemeli az alig vagy figyelmetlen szemmel nem is láthatót; kivárja, amíg megérik, jelzésértékűvé-erejűvé formálódik a lényeg, sőt képes olyan helyzetbe hozni a fotográfia tárgyát (embert, állatot), mintha a helyzet önmagát idézné elő. Türelemmel kiböjtöli vagy éppenséggel villámsebesen elkapja a táj, a természet olykor kivételes rezdüléseit, az illanó eseményt, mozdulatot: ez magasrendű, teremtő művészet. Molnár Edit fotói erről a tudásról, művészetről győznek meg bennünket. (Okkal kérdezhetjük hát: vajon a Balázs Béla-díjas, Érdemes Művész fotográfust miért keressük hiába a 2002-ben kiadott Magyar Művészeti Kislexikonban, amelyben oly sok neves fotóművész nevére rátalálunk!)

Legendás történet az egyik leghíresebb magyar fotográfusról: az első igazán jó vagy inkább félig jó gépét csak 1930-ban tudja megvenni, s előfordul, nem is ritkán, hogy az írógépet, amellyel nappal dolgozik, éjszakára beadja a zálogházba, a fotómasinát pedig, amellyel éjszaka dolgozik, nappalra adja be, ugyanoda. Egy erdélyi magyar, a Keleti- és a Déli-Kárpátok könyökhajlatába épült városból, Brassóból, nem franciaként, Párizs jellegzetes, egyetlen más városéval össze nem téveszthető arcát keresi s találja meg, valószínűleg egy bennszülött párizsinál is lényeglátóbban, pontosabban, érzékenyebben, s mutatja majd föl a világnak, el nem felejthetően – korántsem csúcstechnikát jelentő masinával. Ifjú Halász Gyula ő, akiből Párizs legendás fotóművésze lesz, csak akkor már úgy hívják: Brassai. Párizs köznapi életét kutatja, s az ő képein nem találjuk a világ fővárosának nagymenőit. De megtaláljuk a metró, az éjszakai külváros szegény embereit, a dohányboltja előtt üldögélő tulajdonost, a Szajna hídjait, a ködbe fúlt várost, esős, homályos, ködös utcákat, a Montmartre kóborló figuráit, kiskocsmák, kávéházak esti vendégeit, mulatók kacér, szegény kis nőit. “Nem én vadásztam a képeket, a képek vadásztak rám”, vallotta Brassai. Órákat, éjszakákat üldögél a csatorna mellett, s várja, lesi, hogy “leszálljon a köd, és meglágyuljanak a fények”. Molnár Edit képei láttán Brassai fotói juthatnak eszünkbe: az alázat, a hivatástudat, a kitartó, eltökélt, következetes, céltudatos munka s főképp a csalhatatlan szem, a fotó tárgyát megszállott makacssággal fürkésző tekintet okán: és teljességgel lényegtelen, hogy ehhez milyen technikát használ.

És ő is az embert keresi-kutatja, mindenekelőtt az embert: csak ő nem annyira a köznapit, az átlagosat; éppenséggel a kiemelkedőt, a kivételest, az írókat, a művészeket: zenészt, festőt, szobrászt, színészt. Ő nem a század általa megélhető idejének mindennapjairól, nem egy város hétköznapi képének vonásairól tudósít (hajdan, az MTI riportfotósaként ezekről is született jó néhány alkotás), hanem – bizonyság rá ez az album – megalkotja a korszak neves magyar művészeinek fotópanteonját.

A vallomásos, dokumentatív próza meg a fényképalbum érdekes elegyét jelentő kötetekkel (Írók, történetek, képek, 1981; Előhívások, 1993) is jelzett életút e mostani állomásán a teljes szakmai pályára láthatunk gyűjteményes albumát lapozgatva. Előző könyveiben a képek keletkezéstörténetéről is beszélt, jó stílusú, olvasmányos kisesszék beszélték el, hogyan, mikor, milyen körülmények között, milyen hangulatban, milyen késztetésre születtek a fényképek Nagy Lászlóról, Csoóri Sándorról, Veres Péterről és másokról. Most, ebben az albumban nincs más, csak a képek. A fotográfusi életmű legjava. Most csak ama panteonra, művészeti arcképcsarnokra figyelünk, csak a fotók alakjaira: s e csarnok lakóinak többsége már elillant az időben, akár a század, mely szülte őket.

Medgyessy Ferenc például: az 1958-as képen szépséges, ifjú, márvány nőalakjai mellett öregen, botozva, s még a bot mellé is emberi támaszt keresve egy eleven, fejkendős asszonyba kapaszkodik. Nem tudni, mikor készült a kép, melyik hónapban, de azt igen, hogy az utolsó órában: a művész annak az évnek júliusában már halott. Kisfaludy Stróbl Zsigmond 1963-ban, tehát majd nyolcvanévesen, fehér ingben, nyakkendőben, akár egy matematikaprofesszor: rendezett, összeszedett, komoly, mint a másik fotón Márffy Ödön is: öltönyben, szemüveggel. Kezében a kellékként, mestersége illusztrációjaként fölkapott ecsettel, palettával láthatóan portrét ül a képhez. A jelenet hangsúlyosan megrendezett, nem mentes némi öniróniától: a nyolcvanesztendős művész a fotó kedvéért eljátssza, hogy éppen fest, s egyben modellje is Molnár Editnek. És ott van Kassák, 1962-ben, hetvenöt évesen, öt évvel a halála előtt, oldalra pislant, a fotósra, a kezében óriási ecset. Meg az összetéveszthetetlen fejű Barcsay, szakállba bújt arccal, mint egy Csehov-hős, az egyik képen iskolai csontvázzal: nem volt titka előtte az emberi testnek. Czóbel Béla túl a kilencvenen: görcsös, öreg fa. A két Szervátiusz, apa és fia, mint két faragott szobor, nemes, tiszta arcvonásokkal, s Borsos Miklós, csak a szeme látszik ki az arcába hulló árnyékból, meg Korniss Dezső csupa mosoly tekintete, Bálint Endre Mefisztó-feje – jellemfestő pillanatképek. Bernáth Aurél, Pór Bertalan – a XIX. század is köröttük lebeg valamiképpen.

Azután a zenészek, énekesek: az egyik képen Kodály szép, lehajló feje, a másikon meg a fiatal feleséggel a zongoránál, s Szabolcsi Bencével, mintha kottát lapozna neki. Írók ebből a hatalmas szellemi-művészi gyülekezetből: Áprily Lajos egy kisfiúval s az asztalon tipegő fehér galambbal, a kép is csupa líra, dallam, a kép maga is vers. Az Illyés Gyuláról készült képek a legismertebb Molnár Edit-fotók közül valók: a tengerészsapkás, viharkabátos kép Tihanyból, a költő a borospince előtt áll, vállán a lopó, kezében egy pohár bor, valamit mondhat róla, a mozdulat kínáló: a bor, úgy hírlik, távolról sem volt olyan pompás, mint ahogy a gazdai, elégedett tekintet sugallja. S a másik fotó: baltával szerszámnyelet farag, akár egy öreg parasztember. Németh László finom kölyökarca, ráncosan is fiatalos, a mosolya nem evilágian szelíd és bölcs. Nagy László arca, ősz haja, két, lazán lógó keze virágként fehérlik ki a háttér sötétéjéből. A legismertebb fotók róla: ülnek a mamával, s Nagy László varrja a gombot az édesanya ruhaujjára, s a másikon: simogatja a karámból kibújó kiscsikó orrát. Versek párosíthatók a képekhez, a fotó arról mesél, amiről a költészet. Két házaspár, Molter Károlyék és Palotai Erzsi irodalomtörténész férjével, Komlós Aladárral: komoly, régies beállítás, a környezet apró tárgyai, amott a szőttes abrosz, a festett cseréptál, emitt a perzsaszőnyeg s hátul a könyvek mutatják, kihez milyen élet tartozik. A képek a fotótörténet régmúltjára is utalnak, a XIX. századra, amidőn az új mesterség, a fényképezés a “személyek ízléses csoportosításá”-val a festői képszerkesztési szemléletet emelte át a maga területére. S látjuk Dutka Ákost, a valahai nagyváradi Ady-kortársat, amint mamuszban csoszogtatja nyolcvanhét esztendejét, s közel kilencvenévesen fogatlan, kisfiús, ráncolt orrú mosollyal tekint a masinába: ennyi az ember, ennyi lesz.

Így kezdődött: egy kiállításon, 1960-ban Molnár Edit lefényképezte a legöregebb öreget, Hatvany Lajost: s majd biztatásra fogott hozzá, hogy számba vegye s utána irodalmárok segítségével is föltérképezze a magyar irodalom akkor még élő jeleseinek sorát. Az alkalmi művészfotózásból átgondolt koreográfiájú, amolyan leletmentő munka lett. A mosolyos, mulatós mozdulatú Tersánszky Józsi Jenőt, Kós Károly vájatokkal szabdalt, szántott vénséges arcát, a tündérarcú kisunokát ölelő Szabó Pált, Veres Pétert, gyepsori öregjeivel: őket is Molnár Edit által ismerhettük meg. Meg az örök gyerek Weörest, ül a fűben, akár egy kis, öltönyös manó, boruló kukoricaháncs szatyorban körték a lábánál. Tamási Áron égnek álló haja, borvirágos, bájos nevetése, az asztalon étel, ital, gyümölcs meg egy magyar címerrel díszített kis csengő: mintha egy elveszett világért, hazarészért szólna a hangja. Pilinszky János, elmaradhatatlan cigarettájával az ujjai között, egy lemezesen málló vakolatú téglafalat néz az erkélyről: akárha a felfeslett szövetű lét nézne vele farkasszemet. Sütő András a Mezőség, a szülőföld kopár dombjai között, meg Pusztakamaráson a mamával, a tornác alatti kecskelábú asztalnál, s 1990-ben, a diadalmas román forradalom kivert szemű áldozataként: az arc roncsolt szemű fél fele a háttér sötétjébe olvad. A “behajózó korosztály” mellett persze ott voltak s itt vannak fénykép-halhatatlanságukkal a középnemzedék tagjai, meg a még szinte ifjak is: Déry mellett Esterházy, Féja Géza mellett a meg nem öregedhető Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor 1972-ben, alig múlt negyvenéves, Kocsis Zoltán jóformán gyerekként, s a keze, vékony, hosszú ujjai a kép centrumában. Egy csokrot riportfotóiból is kötött a könyvbe Molnár Edit: a mindennapi lét emberközpontú pillanatait. Síró öregasszonyt, beteg gyereket, világhíres filmdívákat, amint hajszálra egyforma ruhában szembetalálkoznak egy fogadáson, arcukon a mintha semmi sem történt volna áradó mosolya, a Haller téri piac életképeit, olasz, üzbég, örmény embereket.

Az utolsó kép Molnár Editről készült, valamikor, régen. Elnéz valahová, a kezében mestersége címere, a fényképezőgép, munka közben készíthették róla a felvételt. Hogy milyen fotómasinát fog, nem számít, ma már muzeális tárgyként írhatnák le a hozzáértők. Az számít ezen a képen, hogy Molnár Edit térdel. Jelzésértékű a mozdulat: a tisztelet, az alázat, a szép értelmű szolgálat emblematikus gesztusa. A másik fontos jegye ez a fotográfusnő emberi-alkotói magatartásának.