Kis hazugságra még nagyobb hazugság,

a makulácska töpöríttetik.

Következik az ad abszurdum “újság”,

hallgatólag a “picit” fedezik.

Tagadott béka hosszas vartyogása,

bár szél ellen vizelni nem lehet,

nem lesz a “brekuc” ebi égi mása,

de gyomor-hábor, bűzlő halszelet.

A hazug prédikátum tagadása

nem Igazság – a vén logikás mondja:

“a büdösítő maga gödrét ássa…”

Vigyorog bölcsen a falubolondja.

Y tette: hazaárulás,

az áruló, ha összeesküvő,

a sorsa eldöntetett – nem vitás,

a Státus teste módosítható,

billen “sine ira et studio”,

ha a talár már nem magánvaló.

Pár jól preparált idült szavazó

parlamentáris kliens – szó mi szó,

bukszája érezteti mi a dolga.

A többség dönt, s ha ülepében orra,

hát kifújja, s még ami belefér!

“Nem vagyok nulláslisztben bakegér.”

Ki beábrándult a politikába,

toronyt ingoványt összetéveszt,

ál-való kotujába lóg a lába,

bár markában a többágú kötélzet.

Elvágott harang szólna, nincs harang,

s ha félreverve – üres a torony,

ha zuhanni és elsüllyedni Rang,

botorkálhat alul egy falromon.

Torkig sárban, ám hirtelen út,

betonozott, amazok építették,

emelkedő, hol vár mintafalu.

Tékozló fiú, negyedében szentség!

Mindig adódik itt-ott vészkijárat,

megölelni vén édenkerti fákat.

suttogod-e, hogy ütni-vágni-nyírni

az ellenséget: Isten rendelése.

Történés, színtér. Hős elkeverése,

Ferdülése egy barokk szonettnek,

Bethlen Miklóssal írást-váltva hajdan,

– épp most – császári indulatú vadkan

agyarától, hogy tépetten temetnek,

a döfölés pillanatában, akkor

vitézi száj, elíziumi borszag

darázs potroha csíkozta aranykor…

Se horpadt vért, se kőbörc kard, se torlasz.

Se harc, se béke, sem előny, se hátrány,

– fehér gida a bürün, s szőke ártány.

sorsodba kéretlenül belenő,

ott matató benne fészkelő

miért van úgy, hogy Tetthely és Idő.

Ha fele volna Tetthely s fél Idő,

volna pár ember félrésze szökő,

vagy lapítana mint kőben a kő,

ha fele volna Tetthely s fél Idő.

volna az ember eltünedező,

nem volna Tűz-Víz, két kirekesztő.

Ha sose volna Tetthely és Idő,

volna az ember bölcs meg csecsemő,

ha sose volna Tetthely és Idő.

Jó íze volt a szélnek,

illata a levegőnek,

fénynek.

A víznek jó íze volt.

Kút mélye hűsítette,

felhúzta vödrével

a kútgém,

inni a veréb odaszállt

mellém.

Tiszta volt a föld

enni lehetett belőle.

(Még nem sejtettem,

egyszer majd ő

esz meg engem).

Kijártam porfürdőzni

a kocsiútra,

kis kacsa fekete tóban,

estig ott lubickoltam.

Azóta füst süvít

a láthatáron.

Szennyvíz elől

kimenekül

az árokból a nád.

Szél szemetel,

felaggatja ágra, kerítésre,

viszi-hordja

a szemétdombi fóliát.

Vizek tátognak,

kapkodnak levegő után.

A vegyszerrel

beetetett földeken,

mint a drogosokon,

ütköznek ki

az elvonási tünetek.

Ki segít rajtuk,

hogy a mérgezésből

kigyógyultan

még föl tudnák magukat

lihegni a dombra?

Ki segít befoltozni

a kilukadt eget,

mint valamikor a szivárgó

edényeknek,

mestere akad-e?

Rajtam is ki segít,

hogy kanyargós

folyómedreket:

kitakarítaná

ereim mélyét?

Szerveimet kimosná,

kiöblítené?

Megtisztítana,

hogy a Nap,

mint rég,

besütne bensőmbe?

Ragyoghatna a szív!?

Honnan a sok dologtalan kéz,

a dologkerülők is honnan?

A nógatás nélkül is igyekvők

már nem mozdulnak maguktól.

Szolgakezekké lettek, legyintgetőkké,

kiverték fogásukból a szorgalmat,

mint a villanyelet.

Elfásultak, el is lustultak.

Szorítása oda az erős markoknak.

Pedig omlik az ország ereszalja,

alá kellene dúcolni! S álltukban

fáradnak el a lapátnyelek, ásók.

A falat támasztva tekintgetnek

a munka nélküli szerszámok.

Mikor mosolygunk tompán, üdvözülten

egy nő-oroszlán jár-kel életünkben,

szemén a szomj foszfora gyúl s kilobban

víz vagy nyirok hűsét kutatja hosszan,

alaktalan kővé törődne értünk,

ha volna pont, szilárd, amit ígértünk,

egy fűcsomó: szájába kapva kölykét

kis jelenéhez hely, hogy visszaszökjék,

vagy apja csillagképéig, vajúdva

remél jelet, de nem visz égbe útja,

s míg terjedünk okosan vagy kajánul,

ő jár-kel, él: sivatagunkba bámul.

Milyen végső és milyen egyszerű

a kaptató: egy pirkadati szántás

s egy facsoport közt átnyíló derű:

csak összekapcsol és semmit nem álcáz –

még azt se mondja: türelmi idő,

hogy ami elborít s fojt ülepedjék,

amíg szemünk, a tébláb keritő,

becserkészi kévék és test keresztjét,

de a kegyelem élő szeneként

feloldozón megérinti a szánkat

a nyelv-előttit lobbantva elénk

az örvények iszonyából kirángat

tiszta csöndjéig, így valamit átad

belőlünk is, kik hozzá-töreténk.