A Papaya-net egyike Quito leghangulatosabb presszóinak, különösen a reggeli órákban, amikor a kávé zamata a friss sütemények illatával keveredik. Szükség is van rá, mert a maláriatabletták kesernyés ízétől még nem sikerült megszabadulnom. Öröm az örömben: minden számítógép mellett makulátlan hamutartó fehérlik, s a világháló használata se drága, negyedórára mindössze huszonöt cent. Izgatottan kopogok a billentyűkön, ugyan mi újság otthon? Döbbenet: Kertész Imre irodalmi Nobel-díjas! Ennél jobban csak akkor lepődnék meg, ha a saját nevemet olvasnám. Egyszerre érzek hideget és meleget, de az első reakció megspórolhatatlan: mi lesz a bőrönddel, amelynek folyamatos készenléti állapotáért, mint az antiszemitának bélyegzett Magyar Köztársaság polgára, elméletileg én is felelős vagyok. A váratlan hír teljes egészében ellepi a tudatomat, csak szédelgek Andrea mellett a vakító, napsütésben. Az utazási irodákat járjuk, ő tárgyal, én ülök és hallgatok, valóban, már csak a póráz hiányzik rólam.

Az Amazonas sugárút sarkán aztán rálelünk az igazira, aprólékos kíváncsisággal kiválasztjuk a legizgalmasabbnak ígérkező programokat, majd félreülök, minek bambuljak Andrea oldalán hasznavehetetlenül, amíg szervez, ilyenkor amúgy is ideges. Magam elé húzok egy talpas hamutartót, és meredten, rezignáltan nézem a semmit. Talán egy perc is eltelik, amikor arasznyi betűk rajzolódnak ki előttem az egyik pénztárfülke ablaka fölött: CAJA. S már fújom is magamban: “Te jártál gájerolni a Schmidt-parkba a Vasser Gyurival, akinek a papája nyúlbőrt árult az Amfiteátrum fölött a Nagyszombat utcában, ahol a Drach Jojóék háza állt, a régi határudvar, amikor még az öreg Árpád Gimi helyén a Cája tépte a vasat – vagy én jártam?” Szegény Sinkovits Imrétől hallottam (egyetlen szuszra!) ezt a repedésig tömött kérdést, valamikor a hatvanas évek közepe táján, egy szilveszteri rádióműsorban. Már az is különös, hogy így megragadt bennem, de hogy mi forgatta ki az egymásra szomorodott évtizedek alól egy szempillantás alatt, ha estig itt ülnék, akkor se tudnám megfejteni.

Egyetlen dologban vagyok biztos; tisztán érzem, a magyar Nobel-díj híre hazarepített. Egyre valószínűtlenebb, hogy Dél-Amerikában, egy ecuadori irodaház plüssfoteljében ücsörgök, hiszen Öregmama ül mellettem egy szakajtónyi szilvával az ölében, amit épp az imént szedtem odalenn a kertben, s a sarkon már befordultak a bánrévei katonák. Öregmama magasba lendíti görbe botját: “Jöjjenek, vitéz urak, vigyenek egy kis szilvát!” A katonák elözönlik az udvart, s jókedvűen tömik a zsebüket: “Köszönjük, mama! Áldja meg az Isten!” “Titeket is, drága fiaim!” És továbbállnak.

Öregmama fiát, Puzsa Mihály honvéd őrmestert 1944 őszén, harmadmagával lőtték agyon az oroszok egy karcagi tanya előtt. Ők civil ruhában jöttek egy kukoricaszárral megrakott szekéren, ám az oroszok megtalálták a rakomány közé rejtett fegyvereket, és azonnal kivégezték mindhármukat. A szemtanú, a tanya tulajdonosa, Dobrai néni húzta le őket a szekérútról, s az irataik alapján ő értesítette a hozzátartozókat is. Tintaceruzával írt reszketeg sorait ma már én őrzöm. Jóval a háború után, amikor a Dobrai néni által gondosan megjelölt névtelenek átkerülhettek a tizenhárom karcagi temető egyikébe, a sírok exhumálásánál Öregmama is jelen volt. Leoldotta derekáról a vadonatúj, fekete kötőt, abba szedegette, abba gyűjtötte össze Mihály fia csontjait, majd a két pánttal óvatosan átkötötte, s úgy helyezte a koporsóba. Nem okolt soha senkit, se oroszt, se magyart, de míg csak élt, nyaranta frissen szedett szilvával, s jó szóval várta fogadott fiait a bánrévei kaszárnya felől.

Andrea int, elő a bankkártyával, ki kéne fizetni a három repülőjegyet. Kínos pillanatok: a technika szerint nincs elég pénz a számlán. Szerintem van. Momentino, Senora! – és már száguldunk is. Az első bankomat nem működik, a második sokallja a beírt összeget, a harmadik – az Amazonas felső végén – hajlandó ugyan kétszáz dollárt kiadni, de ez még mindig kevés. Gyors e-mail haza, Nórának, kérdezze le a számlám egyenlegét. Futás vissza, közben lihegő perpatvar, Andrea pótolja a hiányzó összeget.

A téren most is rengeteg a járókelő, de lótás-futásnak nyoma sincs. Az emberek meg-megállnak, bámészkodnak, beszélgetnek, vizsgálgatják ragyogó cipőiket, majd tűnődve sandítanak az árkádok irányába, ahol a tűzpiros trónok mindegyikében felebarátaik lapozgatják a színesebbnél színesebb napilapokat, miközben a lábuknál folyik a lázas munka. Néhány lépésnyire a padunk előtt elegáns, kutyás rendőrök beszélgetnek ráérősen, mosolyogva, ám ami még feltűnőbb, a derék állatokon is egyenruha feszül, s ahogy nézem, rendfokozatuk is van. Az a szürke, ordas német juhász pedig a megszólalásig hasonlít egykori zuglói házőrzőnkre, Fedorra. Mirzs! – mondom neki önkéntelenül. Rám néz. Azaz dehogy is rám, hanem hétéves kisfiamra, Marcira, aki pizsamában áll előtte a Mogyoródi úti udvaron, fejük egyarasznyira lehet egymástól, és szólongatja: “Fedor! Mondd azt, hogy mirzs! Nem hallod? Mondd azt, hogy mirzs!” Döbbenten állok a nyitott ablak mögött, és nézem, amint Marci könnyeivel küszködve visszaballag a lakásba. “Édesapa, én azt álmodtam, hogy Fedor odajött hozzám, és azt súgta nekem, hogy mirzs!” Lám, az elévülhetetlen gyermeki tisztaság még Dél-Amerikában is elsőbbséget élvez!

A quitói kirakodóvásárt egyszerűen nem lehet kihagyni. Egy lerobbant, pesti kínai piac ehhez képest valóságos Pierre Cardin-fesztivál. Haladni csak tyúklépésben lehet, de lépésről lépésre erősödik bennem a meggyőződés: legnagyobb fogásnak a műbőr mobiltelefontok ígérkezik, bár a színes lavórokban ázó karórák is megérhetik a pénzüket. Többségük mérete – stílszerűen – a vízórákéval vetekszik. A zene bömböl innen is, onnan is, a világ leghamisabb kazettái és CD-i alighanem itt kaphatók. Azért egy folklórico autentico CD-re mi is beruházunk, hiába, az olcsóság nagy úr. Színes borítóját már régen kiszívta az idő, a betűk is alig látszanak, de jól szól. Addig-addig nézelődünk, amíg ránk sötétedik. A hold sarlója sosem látott u-alakot formáz, nem tudom levenni róla a szemem.

A közeli kávézóban, ahol rajtunk kívül egy lélek sincs, tizenéves felszolgálónk – a konyhaajtó résén jól látom – immár negyedszer dugja mutatóujját a kávéhoz rendelt, melegedő tejbe. Ötödszörre nem úszná meg égési sérülés nélkül, ezért már hozza is. Mindegy, annyi minden ellen beoltottak minket odahaza, ha minden kötél szakad, a dzsungelben amúgy is elkel a jó trágya.

Az utcákon hirtelen leáll a járműforgalom, a járdákat percek alatt elözönli a buszokról – ki tudja, miért – leszállított tömeg. Prüszkölve, krákogva törtetünk előre a fojtogató, bűzlő homályban, mert a motorok ugrásra készen berregnek tovább. A majd egyórás fejvesztett menekülést követően egy mexikói étterem vécével szemközti asztalánál végre föllélegezhetünk. Mögöttünk két hidrogénszőke holland bálna inhalál olyan hangfekvésben, amitől a fáradt utazó – ha tehetné – azonnal a mókusok elé vetné magát, de így csak tenyerébe temeti arcát, s bár nem túl nagy meggyőződéssel, de sűrűn, remegve fohászkodik. A vacsora két, alkarnyi vastagságú palacsintához hasonlatos, hossza – a példánál maradva – könyöktől csuklóig ér. Tartalmáról nem szívesen beszélnék, maradjon a szakács titka. Szerencsétlenségemre különböző mártások is járnak hozzá, egyik zöldebb, mint a másik, amaz meg a sárgánál is barnább. Andrea kétszer is elismétli ugyan, mi ez az egész, de én igyekszem örökre kitörölni az emlékezetemből.

A repülőtéren lassan összeverődik az utazócsoport, kis zöld matricákat kapunk, ragasszuk a ruhánkra, hogy a fogadóhelyen ránk ismerjenek. Yarina Lodge, hirdeti a felirat, alatta az impozáns kajmánfigura, egyben a dzsungeltúra jelképe is. Bőven van időnk az beszállásig, belefér egy kis bóbiskolás, hiszen hajnalok hajnala van. Mellettem hatvan körüli magányos asszony kornyadozik meghökkentő ruházatban, oldalán keresztbe vetett fekete lakkridikül villog. Valahogy nem illik a képbe, igazi kocaturistának látszik, ilyenek szuszogják tele vasárnaponként a budai hegyeket. Angolul szólít meg minket, ám maximum néhány leckével járhat előttem. Sose legyen nagyobb tévedésem! Kiderül, ő is velünk tart, Krisztinának hívják, és természetesen magyar. 1948-ban, hatévesen került a Benczúr utcából Chilébe, azóta hol ott, hol Argentínában él, újabban néhai műkereskedő férje hagyatékából utazgat szerte a nagyvilágban. Néhány éve, nyaranta rendszeresen Budapestre látogat a féltestvéreihez. Kitörő lelkesedéssel üdvözli bölcsességünket, hogy ezt a túrát választottuk, mert a másikon, a kolumbiai határ közelében lévő Yuturi Llodge-on állandóak az atrocitások, ahol a dzsungelben szétszóródott kolumbiai gerillák le-lecsapnak a gyanútlan turistákra, s csak busás váltságdíj fejében engedik őket szabadon. Érdekes, ezt nekünk nem mondta senki, ráadásul amaz jóval költségesebb is.

Mintegy huszonöt perces légi út után szállunk le az Amazonas medencéjében, Ecuador keleti harmadának szélén, Lago Agria repülőterén. Az épület első pillantásra a régi, bánrévei suszterájhoz hasonlatos, ám tovább nézve se tűnik nagyobbnak, igényesebbnek egy szerszámoskamránál, ahová az ember esténként betámasztja az ásót, a lapátot, a gereblyét. No, jó: a vasvillának, a kaszának s az élesre reszelt kapának is volna itt hely egy kicsivel odébb, de csak éppen hogy. A csomagjainkat kordéhoz hasonlatos kocsin húzza be az eresz alá egy hihetetlenül elhasználtnak tűnő idős, szortyogó férfi. Nem vagyunk sokan, talán húszan ha lehetünk. A klíma meglehetősen szokatlan, a páratartalom kis híján eléri a száz százalékot, a nedvesség szinte a sejtekig hatol. Légszomjnak semmi nyoma, végre a tengerszinten vagyunk. Körülöttünk, amerre a szem ellát, az esőerdő növényzete uralkodik, zöld hátán zöld, a bokrok, a fák szinte a szemünk láttára növekednek, itt aztán tényleg valódi verseny zajlik a fényért.

Rozoga buszunk majd szétesik, legalább százhatvannal hajtunk. Az első tizenöt-húsz kilométert leszámítva az út remek, percekig autót se látunk. Látjuk viszont a talajt, avatatlan szemmel alig hihető: egyszerűen piros. Cocába igyekszünk, a hírhedt olajvárosba, ennek megfelelően az út mentén szörnyűséges csőrendszer kísér minket. Évek óta ide, a Petrolhoz sereglik a Csendes-óceán felől a legképzetlenebb ecuadori munkaerő, irtják az őserdőt, fektetik a csöveket, errefelé a fehérjedús izom messze lekörözi az agyvelőt. Ahogy közeledünk a városhoz, úgy szaporodnak a magas cölöpökre épített házak, mindüket olajmunkások lakják.

Nem akarok hinni a szememnek: egyik alatt éppen halotti szertartás zajlik; a koporsó tetején húsz-harminc szál gyertya lobog, körötte tízen-tizenketten zokognak. Istenem, hány embert temettem én gyerekkoromban, tizenöt nyár alatt! Imri néni temetésekor még a Szent Mihály lovát is foghattam Bellény bácsi oldalán, így aztán öten cipeltük a koporsót az országúton a temető felé, miközben Nagymama lángoltatta bennem a hitet: “A születőket meg kell keresztelni, a holtakat el kell temetni. Ne félj, kisfiam, Isten szolgái vagyunk valamennyien! Vigyed csak!” Jól emlékszem, ilyen hús-vér mondatokból építgette hajdanán a lelkemet, most meg itt van ez a villanásnyi, profán jelenvalóság, s úgy állja utamat, hogy hosszú percekig nem ereszt be a bánrévei temetőbe.

Coca rettenetes. Akár a házak tetejéig is fölugorhatnék, ám lezökkenve könynyen lehet, hogy összedőlnének. A fölkampózott ajtótokok alatt itt is, ott is légylepte, feketedő tőkehúsok csüngenek a harmincfokos melegben, az fogdossa, aki akarja, mellettük több száz, ketrecbe zárt naposcsibe csirimpol, előttük szutykos gyerekek kapdossák a semmit zsigeri indulattal. A kétoldalt teljes hosszában nyitott, fapados munkásbuszokon éppen ölre menő küzdelem folyik a legjobb helyekért, tetejüket a legélelmesebbek már korábban telihasalták. Az aszfalt minden négyzetméterén több kiló eltaposott, rothadó zöldség nehezíti a járást, az emberek toprongyosak, koruk teljességgel megállapíthatatlan, borzongató tekintetükből jól érzékelhetően hiányoznak a fizikai léten túli tartományok.

Hirtelen elszürkül a fény, sáros, lucskos földutakon zötykölődünk le a folyópartig, ahol kiszállunk, a társaság nagyobbik fele azonban továbbbuszozik. Mindössze kilencen ballagunk le a vízhez: négy orosz, három magyar és két holland. Hát ez lenne az a híres, kajmános, piranhas Rio Napo? Szélessége lehet úgy két Dunányi, de nekem mégis inkább a Sajót juttatja eszembe, talán azon se lepődnék meg, ha Sajópüspöki templomának nagyharangja kondítaná itt a delet. De ez az érzés egyetlen másodperc alatt elillan.

Aprócska, nálam két fejjel alacsonyabb, terepszínű indián ragadja meg a karomat, megkérdezi, hányas lábam van, s a gumicsizmák felé mutat, válasszak, majd bemutatkozik: Héctor Vargas, kétoldali kecsua, indián nevén Tukán, ő lesz a vezetőnk. Áldjon meg az Isten! – rázom meg a kezét magyarul.

A csónak színültig megtelik velünk, pereme és a folyó között nincs több tíz centinél, lélegzetet is alig merek venni. Egyébként is alig látszunk ki a narancssárgán rikító mentőmellényekből. Ahogy elindulunk, a négy orosz huszonéves – vélhetően valamelyik maffia ifjúsági szekciója – azonnal előkapja a tárgyiasult trikolort: ezüstfehér videokamera, kéken füstölgő szivar, pirosló Chivas Regal, aztán adj neki! És máris zúg a Volga! Krisztina fölsóhajt: “Ezektől még itt se lehet szabadulni?” A whisky nem jut el hozzánk, a szőke holland pár után visszafordul szúrós szemű gazdái felé.

Háromnegyed órás, fejcsóválással vegyes sóhajtozás után kötünk ki Yarina Lodge-on, a mesterséges öböl végén, a folyó fősodrától mintegy másfél-két kilométerre. Hosszú percekig csak ámuldozom a méregzöld, fülsiketítő csendben, mert amit látok és hallok, azt még a legigényesebb természetfilm se tudná híven visszaadni. Most, a saját példámon értem meg, mit jelent a személyes jelenlét ezen a tájon, a lélek harsonás regiszterei által megnyilvánuló hatalom, amely az egymást taposó érzelmeket is azonnal képes megzenésíteni. Hogy milyen muzsikát hallok? Pontosan olyat, amilyenről Cholnoky Viktor írt a Tartini ördöge című novellájában. Ha a szürkécske Tartinihez hasonlóan le tudnám jegyezni a dallamát, holnap, de holnapután már bizonyosan engem is szárnyára kapna a világhír. Lám, a nap is velem van, mert egyszeriben úgy hinti a törtaranyat, mintha egy régen várt, évszázadok óta elrekesztett csoda előtt nyílt volna meg a lég, s amelynek forgatókönyvét minden földi teremtmény kívülről ismeri; az orrom hegyét verdeső arasznyi, metálkék lepkék éppúgy, mint a dzsungel mélyéről kiszűrődő halhatatlan, teremtés kori koloratúra.

Mindeközben a félig-meddig elázott csomagokat igyekszünk a partra segíteni, Andrea jókedvűen mutatja, nézzem, ott még röplabdapálya is van! Ha nem mondja, soha észre nem veszem.

Tüzetesebben szétnézni nincs érkezésünk, Héctor kiadja a parancsot, rögvest öltözzünk át, elő a csizmákat, tíz perc múlva irány az esőerdő! Az oroszok a fülük botját se mozdítják, egy naranhito-fán tollászkodó, félméteres papagáj torkán akarják letolni a videokamera mikrofonját. A “házunk” pontosan olyan, mint a filmeken; nádból készült, a sátortető alatt is nyitott légterű, a két ágy fölött összetekert moszkitóhálók, az ajtó előtt függőágy. A másik helyiségben zuhanyzó, mosdókagyló és angolvécé. “Éltem úgy, hogy nem kellett már lenni se…” Már nem emlékszem, ki írta ezt a verssort – Szikra János barátom mutatta évekkel ezelőtt egy neki ajánlott kötetben –, de most újra szíven talál. Ebben a pillanatban nehéz lenne ennél pontosabban fogalmazni.

Az öböl kimosott, gyökerekkel sűrűn benőtt falán mászunk be a dzsungelbe. Te jó ég, mekkora pók! Héctor mosolyog, próbáljunk nem belegabalyodni a hálójába, mert ha valakit megpattint, annak egy időre befellegzett, legkevesebb három napig nyomhatja az ágyat. Öten reszketünk: Krisztina, Andrea meg én és a két holland. Edwin remek fickó, szálas, jó humorú, szárnyaló elme, ám pohos kedveséről mindez nemigen mondható el, öt perc után elnémul, zihál, ingéből csavarni lehetne a vizet. Úgy loholunk a dzsungelben, mintha valami konkrét célunk volna. Héctor megtorpan: itt ér véget a demokrácia, ettől kezdve az történik, amit ő mond, s akinek nem tetszik, akár fordulhat is vissza. Ha fölemeli a kezét, mindenki köteles megállni, visszafojtani a lélegzetét, egyetlen hangot sem akar hallani! Ennek ellenére azonmód fölbukom egy méretes teknősben, sőt tenyeremmel nekiverődöm a közeli tüskés fának, amely olyan, mint mezítelen talpnak a királydinnye. Ész nélkül csörtetünk tovább: monkey-monkey-monkey! Valahol ott fönn, a fák tetején Dél-Amerika legapróbb majmai rohangálnak. Idelenn meg európai rokonaik. Héctor fölemeli jobb kezét. Megállunk. Szemben vele, egy fa törzsére mintha egy nagy, barna hátizsák nőtt volna oda. Pszt, ez a menetelő darazsak otthona! Héctor suttogva indítványozza, üvöltsük el magunkat, hátha megindul a regiment. Mit kiabáljunk? – kérdezem Andreától. Azt, hogy march! Héctor számol: one, two, three: MARCH!!! Két-három másodperc múltán a darázsezred valóban földübörög a hátizsákban, s hajszálpontos, hatvanas tempóban veri a vigyázzt. Elképesztő.

Csónakba szállunk. Héctor egy rezzenéstelen belső tavon evez mögöttünk, majd lenyúl, s egy csigához hasonlatos óriás puhatestűt emel ki a vízből házastól, amely nem kisebb, mint egy másfél kilós zellergumó. Az állat a rútnál is ocsmányabb, ám a derék indián szerint a magyar népdalok régi szerelmese. Énekeljünk valamit, s meglátjuk, a maga módján hálás lesz érte – és a magasba emeli. Valóban, hangról hangra, sorról sorra ereszkedik a házából, a negyedik strófa végén már lehet úgy kétarasznyi, és még mindig jön. Nem könnyű, de megpróbálom semmihez sem hasonlítani.

Még félálomban is a Hull a szilva a fáról kezdetű dalt dúdolgatom.

Döbrentei Kornél kéri, diszkréten hajoljak közelebb, majd ellentmondást nem tűrő, fojtott hangon közli velem a titkos megbízatást: nyolc villanyoszlop helyét kell kiássam a XII. kerületi Tordai utcában. Szóljak Marcinak és Veronkának, természetesen Falusi Marcinak is ott a helye. Nagy nehezen sikerül hatra lealkudnom. Kivárjuk, amíg senki sem figyel ránk, és az asztal alá hajolva egymás tenyerébe csapunk. Az emeleti kocsmából – ajtaján csak bejönni szabad – az ablakon keresztül, létrán lehet leereszkedni, amely, mire leérünk, félméteresre zsugorodik. De vissza kell vinni! A szűk lépcsőházban aztán fokról fokra nyeri vissza eredeti méretét. A sistergő presszógépet minden alkalommal el kell mozdítani a helyéről, hogy beférjünk vele. Körülbelül a huszadik kör táján ébredek, ám a gép továbbra is sziszeg; a dzsungelt halkan áztatja az eső.

Reggeli után azonnal útnak indulunk. Héctor macsétával vágja előttünk az utat, közben be nem áll a szája, folyamatosan az állatokkal beszélget. Minden fölharsanó hangot tökéletesen utánoz, közben pedig magyaráz. A yarinapálma levelének szárából vékony szálat tép, annak segítségével hívja a hosszú színes csőrű, igen óvatos tukánokat. Most éppen azt utánozza, hogy egyik társuk az ágak közé szorult, és segítségért kiabál. A mentők hada azonnal meg is jelenik fölöttünk. A gyilkosfák monumentális méreteikkel hódítanak. Kezdeményeikkel körülnövik a más fajok csenevész egyedeit, majd miután éltető nedveiket elszívták, átveszik fölöttük a hatalmat.

Háromcentis yuturihangyák vonulnak előttünk, csípésük erős fájdalommal és huszonnégy órás, magas lázzal jár. Kerüljük őket. Héctor izgalomba jön, előtte friss tapírnyomok. Alig hallhatóan lépdelünk tovább. Néhány perc múlva még frissebbekre lel, idegei pattanásig feszülnek, átszellemülten szimatol, itt kell lennie a közelben. Ujját a szája elé emeli, maradjunk csendben, ne mozduljunk innen, egy tapodtat sem, mindjárt jön, s eltűnik a szemünk elől. Némán, zavarodottan pislogunk egymásra. Három elnyújtott, erőteljes röfögő hang borzolja az esőerdő csendjét. Edwin nem bírja tovább, kifakad: Yes, tapír! Tapír! Földbe gyökerezik a lábunk. A közelből egyre erősödő lombsurrogás, ágropogás hallik, Andrea a karomat szorongatja. A levelek közül azonban Héctor alakja tűnik föl, fülig ér a szája. Döbbenetünket látva elnézést kér, de a dzsungel toalettjére nem lehet ajtót szerelni… Krisztina hüledezik, a holland lány levegőért kapkod, Edwin térdeit csapkodva nyerít, nekem csorog a könnyem, és mélyen előrehajolva egy fába kapaszkodom, Andrea a hátamra dőlve sikongat.

Odébb, egy aprócska dombon magányos citromhangyafa. Közelében egyetlen növény sem él meg. Héctor levág és kettéhasít egy ujjnyi vastag ágat, belsejében nyüzsgő fekete hangyák és narancssárga tojásaik. Csipetnyit a szájába vesz, és látható élvezettel elmajszolja. Minket is megkínál az illatos csemegével, de példáját csupán Edwin követi. “Eltévedünk.” Héctor ránk bízza a dolgot, próbáljunk magunktól visszatalálni. Öten ötfelé mutatjuk az üdvözítőnek tartott irányt. Edwin áll az élen, de olyan helyeken csörtetünk, ahol Héctor szerint ember még nem járt soha. Krisztina lemarad, csak a csizmája cuppogását halljuk, képtelen kikecmeregni a velünk párhuzamosan húzódó mocsaras területről. Mire ránk talál, alig ismerjük meg, inge szakadtan lóg, s látszik, jó néhányszor meg is merítkezett. Egy kidőlt fára mutogat, s közli, már nem lehetünk messze, mert vagy három órával ezelőtt alatta kellett átbújnia. Most Héctor csapkodja a térdét, de megszánja az elcsigázott társaságot, türelem, egy szűk óra múlva a táborban leszünk.

Zuhanyozás után farkasétvággyal esünk neki az ebédnek. Zöldségkrémleves, marhasült burgonyapürével, rizzsel, sült jukkával, de még valami cukkinivel keresztezett uborkaféle is jár mellé, no és papaya, banán, amennyi tetszik. Hárompercenként a szakács nevét kiáltja valaki: Robertó! Robertó! Kimondottan idegesítő. Apropó: hol lehetnek az oroszok? Héctor mosolyog: megnyugodhatunk, kora hajnalban elhagyták a tábort.

Az idő gyönyörű, amerre nézek, minden csupa fény, csupa zöld, csupa önfeledt ragyogás. A szieszta helyszínéül az étterem – egy minden igényt kielégítő trópusi filagória – öböl felőli hangulatos társalgóját választjuk, előttünk friss kávé gőzölög. Andrea a színes újságokat, s az amazóniai állat- és növényvilágot bemutató könyveket lapozgatja, én mindent igyekszem szemügyre venni, de jobbára csak a lelkemet hizlalom. Egyik cigarettáról a másikra gyújtok. Régen esett ilyen jól. Odalenn, a mólónál éppen nagymosás zajlik. Derűs, de hallgatag indián asszonyok birkóznak a színes, nagyméretű ágyterítőkkel, térdüket, combjukat fáradt, törődött gyerekek ölelik. Így ácsorogtam én is valaha Nagymama szoknyájába csimpaszkodva a Sajó-parton, Püspökinél, szegény nagyanyám majd megszakadt, mire hazaértünk a mosott ruhákkal. Én a derekamig érő sulyokkal lépdeltem mellette, vállamon a számomra csináltatott, pöttöm fejőszékkel, mert amiből nagy volt, abból kicsinek is lennie kellett. Ülj le, kisfiam – mondta mindig –, nehogy azok a nagy, erős füvek összekaristolják a bőrödet! Mikor még kenyeret sütött, s lisztért mentünk Serényfalvára, hazafelé nekem is kötött egy ötkilós kis batyut. Nem is tudom, voltam-e büszkébb azóta, mint akkor, ott, a putnoki országúton. Ő negyven kilót hozott a hátán, miközben válogatás nélkül énekeltük a templomi énekeket. Ezek az asszonyok ugyan miket énekelnek a gyerekeiknek? Szívesen meghallgatnám.

Andrea ágya köré keríti a moszkitóhálót, és nyomban elalszik, én a Hitelt böngészgetem. Tornai József már írásának címével megkondítja a szívemet: Valahol a mindenségben. Az első passzust akár teljes egészében is idézhetném, mert úgy ír, mintha itt lenne valahol a közelben. Helyette az első és az utolsó három mondatát idézem: “Visszamenni, azaz kimenni az erdőbe. […] Egy kicsit vissza kell térni a kiindulópontra. Egy kicsit kibújni a bőrünkből. Az ősember bőrébe.” És még egy gondolatát kell kölcsönkérnem, amely itt és most megkerülhetetlen: “Az egérnek rágnia kell, hogy ne pusztítsa el a foga, nekem írnom, hogy ne emésszenek el a szorongásaim. Egész tudatos életemben földalatti küzdelmet kellett folytatnom az ellen az előítélet ellen, hogy csak a tisztán paraszti származású tehetségek lehetnek zseniálisak, hogy katolikus neveltetésem eleve bizonytalan tartásúvá tett, hogy magyar természetem megfoszt az elvont gondolkodás nyugatiak számára adott képességétől.” Szinte látom magam előtt, amint Mozart rizsporos parókában szaladgál a dzsungelben!

Ágh Istvánra lapozok, aki előtt minden alkalommal vigyázzba vágom magam, s akivel – egyebek mellett – az Állami Népi Együttes régi táncosnőiről is volt módom beszélgetni. A nagyvérű Dudusról s az ózdi Varga Erzsiről (édesanyjánál még Nagymamával is jártam), s a többiekről, akiknek neve mögé biggyesztve az én számból a néni se tűnhet ma se szentségtörésnek. Hogy Pista hogy volt ezzel, maradjon az ő titka. Ezt olvasom az Októberi fogadalom című verse utolsó sorában: “hiába hegedt be a seb, a gyalázat helye fáj.” Tudom én, jaj, hogyne tudnám, mi mindenből bontakozik ki ez a keserű sóhaj, amely akár az elmúlt négy esztendőm mottója is lehetne. Szívtájékon a gyalázat, s a heg: borsószemnyi infarktus a bal agyféltekén. Hitványságért, olcsó bóvliért csak a megrögzött, hasznavehetetlen idealisták fizetnek ennyivel.

A vacsora fenséges: macskahal jukkával, ananásszal és babos rizzsel. Ilyen finoman elkészített halhoz még nem volt szerencsém. Edwin sápadtan int, óvatosan nézzek a hátam mögé. Fél méterre mögöttem, a mennyezetet tartó egyik faoszlopon, pont a fejem magasságában méregzöld gekkó tátog, alatta a kosárlabdázó fenomén, Michael Jordan rémületes tenyerét is megszégyenítő tarantula terpeszkedik. Kis híján a plafont is átlyukasztom. Héctor mindenkit nyugalomra int, megpróbálja becserkészni. Drámai percek. Nem sikerül. Üljek nyugodtan vissza, majd meglátom, előbb-utóbb békésen továbbaraszol. Visszaülök, de a nyugalmam valósággal megbolondul. Moccanni is alig merek, mégis folyton hátrafelé pislogok. Héctornak, mint mindig, most is igaza van. A pók eltűnik, a gekkó pedig fölmászik a fejünk fölé, a lámpa közelébe, s néhány perc alatt kifehéredik. A deszkák között már alig hasonlít korábbi önmagára, s nyelvével vígan kapdossa a fényittas hártyásszárnyúakat.

Héctor körbejáratja tekintetét: indulunk. A földgolyó legnagyobb testű rágcsálóit fogjuk fölkeresni, a csónakban már összekészítve várakozik a kévébe kötött táplálék. Valamikor tömegesen éltek ezen a területen, aztán eltűntek, visszahonosításukkal kapcsolatban Héctor már eddig is komoly érdemeket szerzett. Óvatosan lépjünk ki a csónakból – mondja –, sok itt az alligátor, csak az öböl magas vízszintje miatt nem láttuk őket eddig, pedig vannak itt bőven, neki elhihetjük. Egyelőre ne használjuk az elemlámpát, várjunk vele, amíg kiszálltunk. Krisztina retteg, ráadásul meg is zavarodik a süppeteg talajon, s térdig gázol a vízbe.

A rágcsálók egy gondosan körülkerített rezervátumban élnek. Óvatosan, a lábunk elé világítva lépünk be a kiskapun. Ott ülnek, ni! – mutatja Andrea. Minden elemlámpa rájuk szegeződik, ám meg se moccannak. Mintha patkányfejű, jámbor komondorokat látnánk. Héctor szétszórja a vacsorájukat, s int, húzódjunk vissza a kerítés tövébe. Csak erre vártak, s már viszik is, ami az övék.

Visszafelé, a csónakban Krisztina még mindig reszket. Szörnyülködve meséli, hogy rájár a rúd; házikója tetején egész éjszaka, nem tudja pontosan, miféle, de valamilyen nagy állat mászkált. A kenu végéből Héctor szólal meg: Én voltam! Ha az ováció valamilyen csoda folytán fényenergiává alakulhatna át, most beragyogná a dzsungelt.

Úgy csillog a Rio Napo, szinte megvakít. Partközelben evezünk, szembe a folyó sodrával. Héctor barátaihoz, egy kecsua családhoz igyekszünk, akik afféle idegenforgalmi szakmunkásoknak is tekinthetők. Ők lyukasztgatják át a varázslatos, ám kőkemény piros-fekete bogyókat, amelyekből Héctor ékszert készít a gondjaira bízott csoportok asszonyainak. A csalódás – kivált Krisztina, Andrea és a holland lány esetében – leírhatatlan. A cölöpökre ácsolt faház üres, alatta néhány eltikkadt baromfi szédeleg a negyvenfokos hőségben.

Beljebb, a sűrűben már jóval kellemesebb. Héctor a különleges gyógynövényekről tart kiselőadást, egymás után tépkedi a leveleket, a bogyókat. Andreát olyannyira leköti az esemény, hogy csak félmondatokat fordít, azokat is foghegyről. Mentolos pálmalevél, kávé, kultikus citrombogyó, emez pedig nem más, mint a hírhedt kokacserje. Ágain egyetlen levél sincs, talán nem véletlenül. Villan a macséta, s kezemben egy darabka balzafával már azon álmélkodom, hogy nincs az a patikamérleg, amelynek serpenyője megmoccanna alatta. Mire fölpillantok, Héctor füle mögött már kenderkóchoz hasonlatos, méteres szálak lógnak. Egy embermagasságú pálmalevél szárából tépdeste őket, de titkolózik, nem mondja meg, mire kell. Egyik kezében hosszú, erős tövis, a másikban szétnyitott kagylóra emlékeztető növény lapul, közepében három apró bogyóval. A tövissel kilyukasztja, majd szétnyomkodja őket, s az így képződött sűrű, piros krémmel rémületes vonásokat pingál Krisztina meglepett arcára, akiről immár a víz sem mossa le, hogy “hadiösvényre lépett”.

Amolyan tyúklétrára emlékeztető tákolmányon mászunk föl a cölöpház “teraszára”, mögöttünk, a deszkák résein szégyenlős gyerekek leselkednek. Héctort megpillantva lassan elősündörögnek, sőt egy-két szem rágógumiért már mosolyognak is. Egyikük, egy hatévesforma kislány, kedvenc teknősével tüneti ki Andreát, aki a riadt állatot függőlegesen tartja a szemem előtt, nézzem, milyen intenzíven integet nekem. Héctor eközben már csupasz combján sodorgatja a füle mögül előkapott szálakat, előkerülnek a beígért, és valóban gyönyörű, gondosan átlyukasztott fekete-piros bogyók is, s egy jó óra múltán elkészülnek az impozáns ékszerek; a három fonott karkötő, amelyek közül a legszebb (“Ugye?”) természetesen Andrea csuklóján pompázik.

Az ebédnél ismét föl-fölharsan az alig elviselhető, rekedt hang: Robertó! Robertó! És még cifrázza is: Rober-Robertó! Majd hozzáteszi: Olla! – amely nagyjából a sziának felel meg. Fölugrok, idegesen rontok be a konyhába, de csak Robertót látom sürögni-forogni a tűzhelyek körül: Robertó! Robertó! Végem van. A hang irányába kapom a fejem, s látom, a szemközti, csempézett fal tetején az oroszok által meginterjúvolni kívánt, ijesztően nagy papagáj dülleszkedik. Mereszti rám a szemeit és tátog. Robertó! – szalad ki a számon. Rober-Robertó! Olla! – mondja ő. Ennyiben maradunk.

A rekkenő hőségben öt horgászbottal és egykilónyi nyesedék hússal szállunk be az ingatag kenuba. A piranha imádja a csirkét, mondja Héctor, akinek még botra sincs szüksége; a damil végét egyszerűen az ujjára tekeri. Pezseg a víz, a hús pedig vészesen fogy. Krisztinának köszönhetően – aki folyamatosan letye-lótyál – eleve az esélytelenek nyugalmával ringatózom, mert mire botját elhessentem a magaméról, rendszerint egyetlen dolgom marad, az utántöltés. Már-már föladnánk az egyenlőtlen viaskodást, de Edwin megmenti a csapat becsületét, nagyot kurjantva megakaszt egy harcias példányt. Hosszas, koncentrált fogáskeresés után Héctor szedi le a horogról, szörnyülködjünk csak a félelmetes fogazat láttán. Végre valami, amiben Krisztina felülmúlhatatlan. De hol van még a nap vége!

Mire fölkapaszkodunk a harmincnyolc méter magas madárlesre, a maradék erőm is elhagy, s a tériszony a végeláthatatlan dzsungelből csupán egy kavargó, zöld masszát enged megpillantanom. A madarakra – ha ugyan vannak – képtelen vagyok figyelni, néhány perc alatt belátom: kizárólag kapaszkodni caplattam föl ide. A madárles egy égig érő fa törzse köré építtetett, s minden eresztékében recseg-ropog és mozog. Legfőképp arra ügyelek, hogy csak az egyik kezemet használjam a negyvenezer szúnyog ellenében, s ha kényszerűségből váltanom kell, azt biztonságosan tegyem. Köszönhetően a rövidnadrágnak, a szintén önvédelmi célokat szolgáló lábdobogást és az eszelős rúgkapálást se lehet nyakló nélkül alkalmazni, disszonáns, ritmustörő mutatványokra éppúgy szükség van, már csak a baljóslatú fogalomra, a rezonanciára való tekintettel is. Egy teljes órát bűzölgök a magasban, arcomon, karomon, lábamon lecsorog a túladagolt szúnyogriasztó-balzsam, ennek ellenére úgy nézek ki, mint egy tetőtől talpig belepett, eleven légyfogó. A boldog leérkezés ezúttal a megváltással egyenértékű.

Héctor háromméteres fúvócsövét viszont egyenesen nekem találták ki. Harmadik próbálkozásra telibe találom a célpontot, a citromnyi naranhitot, igaz, mindössze tíz lépés távolságból. Vacsora után – jutalmul – nekem jár a legnagyobb falat Robertó remekművéből, az Edwin által kifogott, ízletes mártással leöntött sült piranhából.

A beesteledő dzsungel csöndje egyre élénkebb, harsányabb, s mire szellemi szomjúságomat oltandó a Hitelért nyúlok, az éles zsennyegés már a távoli áramfejlesztő tompa moraját is elnyomja. Tíz órakor ma is kikapcsolják, így aztán szorgos lapozásba kezdek. Farkas Krisztina Sinka István és a Szigetek könyve című dolgozatát olvasgatom, bár inkább csak mosolygok, hiszen Kriszti ábrázata itt lebeg a szemem előtt. A nyolcvanas évek derekán nélkülözhetetlen kollégák voltunk a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskola könyvtárában, ő a gyakornoki, én az adatfeldolgozói státust bitoroltam. Jóleső, szelíd büszkeség vesz rajtam erőt, hiszen a Fekete bojtárról tőlem hallott először, tőlem kapta az első, esszenciális dózist “s úgy szórtam bele a lázat, / hogy a szeme bogarán már / lángoltak a cselédházak”. Titkos szövetséget kötöttünk, hiszen az élemedett munkatársak nemigen vették emberszámba a frissen érettségizett, öntudatos kisasszonyt, és én is megkaptam már az első rossz pontot, amiért a könyvtárak állománygyarapítási tanácsadójában, az Új könyvekben, kézjegyemmel sürgős beszerzésre merészeltem javasolni Farkas Árpád Alagutak a hóban című kötetét. Olykor még ostobának is kellett tetessük magunkat, hogy elviselhetővé tegyük, ami elviselhetetlen. Egy alkalommal, midőn a pedagógia tanszékről megérkezett hozzám az asszociatív ukáz, mely szerint gyűjtsem ki az összes föllelhető szócikket Goethéről, azonnal Krisztit ugrasztottam: irány az olvasóterem, a “Nagy Brehm”! Kriszti pedig fáradhatatlanul, könnyeivel küszködve fénymásolta a Goethénél is gőtébb, különleges kétéltűeket ábrázoló rézkarcokat, a hozzájuk rendelt szakszerű, természettudományos magyarázatokkal egyetemben. A felelősség, s a vele járó mérhetetlen, kiközösítő lesajnálás természetesen egyedül az én nyakamba szakadt, de kettőnk menetrend szerinti összekacsintása mindenkor megért egy-egy sziporkázó sörözést az akkor még korántsem Nádor utcai Tulipán presszóban.

Az utolsó dzsungelbeli nekiveselkedés tovább árnyalja a Héctor Vargasról, erről a zseniális, földből alig kikapaszkodott kecsuáról alkotott képet. Eddig úgy gondoltam, mindig csak azt mutatja nekünk, amit éppen meglát, de nem. Mint a több száz oldalas reprezentatív enciklopédia, az Amazonia World egyik társszerzője, bizony úgy játszott velünk, mint macska az egérrel. Amit három nap alatt mutatott, megtehette volna egyetlen félórába sűrítve is, hiszen mindössze néhány négyzetméteren minden megtalálható abból, amit eddig láttunk. Erre most jövök rá, hogy szinte lépésenként állítja meg a menetet.

Az oldalán fekete csíkokkal díszített, tűzpiros békának még nagyobb óvatosság és körültekintés dukál, ám Héctor rezzenetlen kézzel emeli az orrunk elé. Nem nagyobb, mint egyetlen ujjperc, ám váladéka erősebb a morfiumnál. Tömeges begyűjtésük érdekében illegális gyógyszergyári ügynökök pénzelik az elszegényedett indiánokat, természetesen a kontinens északi feléről.

Elköszönünk a holland pártól – Krisztinának már hajnalban nyoma veszett –, a végtelenül készséges, barátságos pincértől, akiről már első pillantásra azt gyanítottam, hogy nem lehet más, csakis az egykori portugál világklasszis, Eusebio, persze inkognitóban, s aki most mind a harminckét fogát kivillantva, rutinosan köszöni a bókot. Héctort meg is ölelem, s úgy ropogtatom rövidke ujjait, mint eddig talán még senki, hadd tudja meg a magyarok istenit! Csomagjainkat a vézna Robertó segíti le a motoros kenuig, s a széléről tízpontos fejest ugrik a tiszteletünkre. Mire fölbukik a piranhás víz alól, a csónakmotor már telepöfögte kék füstjével az öblöt.

Délután fél négy van. Alattunk fröcsög, recseg a Rio Napo, az égből ömlik, szakad ránk a fény, a száguldó csónak orrában lobog, csattog, foszladozik a háromszínű ecuadori lobogó. Túláradó, fékezhetetlen szabadságot érzek, de amint Marcira és Veronkára gondolok, már csak a vízre hullt, fuldokló csillagok haláltusáját látom. Mert hiába határos itt minden a csodával, hiába próbálok én töltekezni akár egy életre is, az űrt, amit esetükben magam után hagytam, rajtam kívül úgy se töltheti be senki, soha. Azóta minden mélázó, hallgatag kislány és kisfiú vénültemben is én vagyok, ám akihez az érdekünkben reggelente fohászkodom, azt esténként a Málkusnak mutogatom az olajfák hegyén. Nagymama úgy mesélte nekem Júdást, hogy amikor Jézus megbocsátván előhívta volna az alvilág egy sötét zugából – már az öngyilkossága után –, ő csak ennyit mondott: “Nem megyek én, jó nekem itt is!” – s mérgében egy fahasábot vágott a földhöz, amelytől azonmód belobbant a Pokol. Ilyenkor mindig megrémülök; mi minden fér el egy befelé is pislogtató, hunyorgással szűkített mosolyban.