Giordano Brunót egyéniségének páratlan nagysága és összetettsége tette alkalmassá arra, hogy a legkülönbözőbb korok és hazák legkülönfélébb műfajú, szemléletű és művészetű alkotásaiban lehetett főhős, kulcsfigura, jelkép. A XX. századi magyarhoni Giordano Bruno-portrék nagy részét is olyan mértékű átideologizáltság jellemezte s torzította gyakran szentképpé vagy gúnyrajzzá, hogy ma inkább tekinthetők “költőink és koruk” önarcképének (netán karikatúrájának), mint maga a Nolai “arcképvázlatának történelmi háttérrel”. A magyarországi Giordano Bruno-irodalom az italianista számára kétszeresen tanulságos és kétféleképpen értékelhető: “brunológiai” szempontból figyelemre és elismerésre méltó, hogy az olasz irodalmi-filozófiai kultúra egyetlen óriása, még Dante, Machiavelli vagy Galilei sem ihletett ennyi magyar szépírót regényre, drámára; ugyanakkor sajnálatosan tanulságos, hogy filozófiai-tudományos irodalmunk immár közel egy évszázada adós a brunói bölcselet feldolgozásával, ahogyan műfordítási irodalmunk és könyvkiadásunk is életműve magyar nyelven való megszólaltatásával. Giordano Bruno emberi-hősi alakja, élete, halála a feldolgozások költői szabadságával együtt is sokkal ismertebb a magyar olvasók előtt, mint eszmeisége, filozófiai tanítása és főleg mint művei.

Jellemző, hogy az első és mindeddig utolsó magyar nyelvű átfogó Bruno-monográfia Szemere Samu tollából, a puritán Giordano Bruno címmel, 1917-ben látott napvilágot, ahogyan jelképesnek is tekinthető megjelenési időpontja a “rövid huszadik századot” elindító első világháború kellős közepén. Szemere közel négyszáz oldalas könyve igazi “akadémikus” értekezés: nemcsak azért, mert szerzője a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt (helyesebben lett, jóval később), s mert kiadója is az MTA volt, hanem a magyar szaktudományos prózára jellemző “bő ömlés” és bizony nehézkesség okán is. (Ámbár az utóbbit illetően szintén helyénvaló úgy pontosítani, hogy ez a maga korában sem könnyed s mostanra, avíttsága miatt, még inkább elnehezült szöveg egyes mai tudós-örökösök, akadémikus-utódok nyelvezetéhez képest esszéisztikusan színesnek és olvasmányosnak tűnik.) Az a pozitivista alaposság és szisztematikusság, amellyel Szemere bemutatja Bruno korát, “a renaissance culturáját”, végigkíséri életútját, pályáját nagy peréig és kivégzéséig, rendszerbe foglalja “phylosophiáját” (“metaphysica, vallásphilosophia, természetphilosophia, ismerettan, aesthetica, ethica”), kitekintve “ráhatására más gondolkodókra”, Magyarországon egyedülállóvá s nemzetközi viszonylatban is jelentőssé teszi e munkát, noha a dialogikusan és dialektikusan nyitott brunói bölcseletnek ez a – szándéka, programja ellenére is – pozitivista-akadémikus értelemben és módon zárt szisztémaként való vizsgálata ma már némiképp idejétmúlt.¹

Szemerének köszönhetjük Bruno Az októl, az elvről és az egyről (De la causa, principio e uno), valamint A végtelenről, a világegyetemről és a világokról (De l’infinito, universo e mondi) című dialógusainak magyar fordítását is (kísérő tanulmánnyal és jegyzetekkel). Abban már kevesebb a köszönet – annál több a szégyen –, hogy azóta, vagyis 1914 óta ez a Két párbeszéd címmel publikált “páros” teszi ki az európai gondolkodás egyik legkoloszszálisabb és legzseniálisabb életművének magyar nyelven hozzáférhető részét, pontosabban Brunónak csak e két bölcseleti műve jelent meg teljes terjedelmében magyarul.²

Ahogyan Szemere Brunónak az utókorra, az újkorra gyakorolt “ráhatása” kapcsán a Nolai előfutár-szerepét méltatja (“A philosophia történetének menetébe illesztve olybá tűnik a brunói philosophia, mintha programot adna az újkori gondolkodásnak: mintha ez nem volna egyéb, mint Bruno eszméinek továbbfejlesztése, sejtéseinek megvilágítása, egyes alapgondolatainak egy-egy egész rendszer alakjában való kifejtése”) és – bár óvatosabban – a racionalizmus legnagyobb bölcselőivel hasonlítja össze,³ úgy Raffy Ádám orvos-író is úttörőnek, a szabadgondolkodás “kora lelkének” és “korán jött” vértanúnak ábrázolja Brunót A máglya című életrajzi regényében vagy regényes életrajzában. A korrekt, hiteles és szép mű három részének címe – A mécs, A fáklya, A máglya – a mártír-filozófus életútja által szinte felkínált metafora-triásszal a felvilágosodás név- és jellegadó szimbolikáját is kifejezi. A fénygyújtó, “a fáklyát máglyává lobbantó” szabadsághős vértanúságát igencsak aktuálisnak érezhette az író az “életregény” első megjelenésekor, 1936-ban, amikor Európát mindinkább fenyegette a (főként fekete, helyesebben barna) totalitarizmus.⁴ Ám az is sokatmondó, hogy hőséhez Raffy 1957-ben, a magyar forradalom leverése utáni évben tért vissza Ha Giordano Bruno naplót írt volna… című, a szót immár főszereplőjének átadó fiktív-szubjektív diáriumában, “apokrif” Bruno-szövegében.⁵

Időközben azonban egy másféle fogantatású, jellegű és célzatú Bruno-kép alakult ki “zivataros” hazánkban, a történelmi viharoktól és sorsfordulóktól újfent nem függetlenül. Az államszocialista rendszer is pionírt látott a Nolaiban, csakhogy hivatalos ideológiája, ellen-“államvallása” elődjét, a “korán jött (eszmei) forrdalmárt”. Az inkvizíció áldozatát korábban is felhasználták már antiklerikális szimbólumként, de államhatalmi célokkal, eszközökkel és méretekben még soha. Egy “materialista” és “ateista” Bruno furcsa reneszánsza köszöntött be “mártírhalálának 350. évében”, 1950-ben a Giordano Bruno válogatott dialógusai című szöveggyűjteménnyel, melynek gondozói olyan neves italianisták voltak, mint Szauder József, Fogarasi Miklós és Koltay-Kastner Jenő, előszóírója viszont a szovjet M. A. Dinnyik, aki bevezetőjét azzal zárja: “a Szovjetunióban Bruno minden dialógusa napvilágot látott orosz nyelven”.⁶ Ebben a magyar könyvkiadás kivételesen nem követte a Nagy Testvér példáját: azóta sem adtak ki új dialógusfordítást vagy hasonló szemelvényeket a párbeszédekből. Egy román eredetiből készült Giordano Bruno-, Galilei-, Campanella-antológia mellett – melynek előszavát zárva G. I. Giulian a Vatikán, “a haladás ellen vívott harc fő fészke… a történelem által halálra ítélt erő” mihamarábbi “elsöprését” jövendöli és sürgeti⁷ – ismét egy szovjet könyv fordításaként látott napvilágot a Giordano Bruno és az inkvizíció című dokumentumgyűjtemény, mely azért hivatkozik olasz forrásművekre, de régebbiekre, nem a Luigi Firpo-féle leghíresebb és legalaposabb, legteljesebb kutatási eredményekre.⁸ Amit Jászay Magda az ötvenes évek magyarországi Risorgimento-irodalmáról megállapított, az a korabeli Bruno-irodalomra is érvényes: a gyanútlan olvasó azt hihette, hogy a kérdés legszámottevőbb tudósai, legavatottabb kutatói a szovjet történészek.⁹ A szovjet “brunológia” magyar bibliográfiájából kár lenne kifelejteni I. R. Grigulevics könyvét, Az inkvizíció történetét, melynek fordítója sem volt akárki: Gerő Ernő, a legsötétebb sztálinista diktatúra második számú felelőse, a hírhedt “Rákosi–Gerő-klikk” egyik “névadója”, aki akkor, 1972-ben már a politikától vissza-, nyugalomba vonult.¹⁰

Giordano Bruno visszaperlését az őt kisajátítani próbáló zsarnokságtól a magyar irodalom már 1957-ben megkezdte Raffy Ádám már említett naplóregényével, ám az igazi irodalmi Bruno-per, vagy inkább újratárgyalása, ekkoriban, a hetvenes években vett lendületet. A Gerő-fordítás kiadási évében, 1972-ben mutatták be és jelentették meg Maróti Lajos Az utolsó utáni nap című színművét.¹¹ Ez az öndefiníciója szerint “abszolút történelmietlen játék két részben”¹² valóban furcsa, ellentmondásos módon bánik a történelmi tényekkel, adatokkal, dokumentumokkal. Jól láthatóan ismeri Bruno perét, felhasználja anyagát, olykor szó szerinti idézetek, vendégszövegek formájában integrálja részleteit¹³ – mégis, éppen ott tér el a történelmi valóságtól és igazságtól, ahol ezt a művészi igazság a leginkább megkövetelné. A történelmi-életrajzi krónikákat, monográfiákat, dokumentumgyűjteményeket, feldolgozásokat tanulmányozva Marótinak fel kellett (volna) tűnjön, milyen elementáris drámaiság és tragikum rejlik a pőre tényekben: a Nolai velencei vendéglátójának, Mocenigónak az árulásában, abban, ahogy a velencei Pilátusok kiadták bűntelen rabjukat a római Kajafásoknak, s mindenekfölött a mártír rendíthetetlen hősiességében a peren át a máglyáig. De ki tudja, miért, Maróti mindezt kevésnek találta egy igazi drámához (netán félt, hogy nem lesz eléggé eredeti), és kitalált valamit, ami teljesen ellenkezett nemcsak a történelmi igazsággal, de a józan ésszel is, mégis a színmű dramaturgiai csúcspontja lett, igencsak lerontva esztétikai hitelességét és drámai erejét. Az az akadémiai nagy irodalomtörténet (alias “Spenót”) szerint “kétségtelenül eredeti ötlete”¹⁴ támadt, hogy VIII. Kelemen pápa fel- és elismerte ellensége és rabja igazságát (kiváltképp a világegyetem végtelenségét illetően), mi több, a felismerésben, a felfedezésben meg is előzte az eretnek máskéntgondolkodót; s nemcsak nézeteivel azonosul, de sorsában is osztozni akar, helyesebben itt is meg akarja előzni vetélytársát, s felajánlja neki, hogy helyette ő maga “lép a máglyára” (“Senki sem fogja megtudni. Mindenki úgy tudja majd, hogy ott a máglyán Giordano Bruno égett el… Ez a bizonyítás csak a magam számára szól”¹⁵). Ezt az ötletet nemcsak Bruno utasítja vissza, de az olvasói-nézői ízlés és a kritikusi ítélet is. Ahogyan az eretneküldöző pápát pozitív, úgy a főhőst negatív irányban torzítja el, hamisítja meg Maróti: szenteskedve keresztet vetegető, kínosan vigyorgó, a kettős igazság elvét valló, alázatosan úri kezet csókoló, bevallása szerint “sok szamárságot összefecsegő”, bocsánatért könyörgő, magát “a tetűnél is kisebbnek” aposztrofáló, a fekete mágiában hívő, “tévelygéseit megbánó” embernek ábrázolja, ami nemcsak az igazi Bruno büszke, rettenthetetlen, hajlíthatatlan jellemével ellenkezik, de magának a drámahősnek a karakterével is, s az önellentmondás olykor – például a fekete mágia esetében – szövegszerűen is szembeszökő.¹⁶ A történelmi drámából így lesz abszurd színház, az erkölcsi példázatból intellektuális fejtörő, a tragikumból feladvány, a katarzisból dilemma. A drámaművészet rosszul jár, Bruno deformálódik Maróti Lajos darabjában, nézői, olvasói viszont – a Kádár kori, hetvenes évekbeli magyar értelmiségiek – felszabadítónak érezhették a koncepciós perek még nyomasztó örökségével, ördögi mechanizmusával való szembesülést, és nyugtalanítóan időszerűnek azt a gondolatot: “A személy érdektelen. A szerep a fontos.”¹⁷ A kádárizmus “fénykorában” ismerős volt és elgondolkoztató az az üzenet, hogy az igazság ugyan abszolút, de hogy ki birtokolja, ki ismeri fel, és főleg hogy ki mondja, illetve mondhatja ki, az már igencsak viszonylagos. Az utolsó utáni éjszaka nem remekmű sem a drámairodalomban, sem a Bruno-irodalomban, de érdekes koremlék.

Hogy a magyar irodalom érdeklődése a hetvenes évek első felében milyen egyedülállóan egyetemes módon – sem műfaji, sem országhatárokat nem ismerve – fordult Giordano Bruno felé, jól mutatja, hogy Maróti Lajos színdarabjával nagyjából egy időben jelent meg idehaza Kiss Benedek Bruno-dalok című versciklusa, melyben a lírai én “Giordano Bruno egyéniségébe, magatartásába helyezkedik bele”,¹⁸ amerikai emigrációban pedig Márai Sándor Erősítő című regénye.¹⁹ Ez utóbbi, szerzői kiadásban, kevés példányban kinyomtatott mű tipikus fantomkönyv volt és maradt, melynek legfeljebb a címével lehet találkozni Márai-bibliográfiákban, szövege hozzáférhetetlen, írójának talán legismeretlenebb, legolvasatlanabb alkotása, melyet a Márai-szakirodalom is rendre mellőz. Dicséretes kivételként egyedül Németh G. Béla tett róla közzé egy ismertető tanulmányt.²⁰ Ebben ismételten hangsúlyozza, hogy a nagy emigránsnak, az önkéntes száműzöttnek ez az “1973-ban vagy tán még inkább 74-ben” Olaszországban, Salernóban írt, és “1975-ben saját kiadásában megjelent… 175 lapnyi szatirikus parafrázisa”, illetve “levélregénye”, mely “tökéletes persziflázs”, a maga “egészében jelenvonatkozású” politikai üzenetet hordoz “az ideológiák nevében való ítélkezés ellen”: “Egyértelmű, hogy az egyeduralmat gyakorló ideológiákról és pártokról szól a könyv, azaz a közép- és kelet-európai pártokról s ideológiájukról.”²¹ Ennek alátámasztására idézi a következő, a hetvenes évek Magyarországára tagadhatatlanul érvényes sorokat: “De az igazi veszély a könyv… A könyv nagy fegyver!… De a nyomtatott betű módot ad az eretnekeknek, hogy ártatlanok lelkébe is becsempészszék a titkos gondolatokat… A könyv itt van, nem lehet többé kivenni az emberek kezéből. Éppen ezért semmire sem kell oly aggályosan figyelni, mint a fertőzésre, amit a könyv terjeszt… Az eretnekekkel lehet tárgyalni… A nagy stratégiai, a jövőre figyelő tervezés érdekében el lehet tűrni sok mindent, ami azt a tévhitet kelti, mintha lehetséges lenne valóságos együttélés Pokol és Menny között. Amit nem lehet eltűrni, az az, hogy nyomtassanak valahol egy könyvet, amelynek oldalain az író szabadon fejezi ki gondolatait.”²² A cenzúra elítélése a Maróti-darabbelinél, Bruno máglyahalálának leírása a Raffy-regénybelinél jóval keményebb. Hogy művészi színvonalában maga a “műegész” erősebb-e regényelődjénél, A máglyánál, az már kevésbé egyértelmű, de ez csak Raffy művét dicséri, nem kisebbíti az Erősítő értékét. Nem csorbítja azt a homályos jelentésű regénycím sem; Márai általában nem volt a címadás mestere: a “confortatore” a halálraítéltek lelki vigasztalója és “isteni igazságra vezérlő kalauza” volt, de a cím utalhat a brunói példa és a példázatos regény katartikus hatására is. Érdemtelen és érthetetlen, hogy Márainak ezt a számos, ma népszerű “polgári” regényénél becsesebb művét nem tudta a “bús feledékenység” Vörösmarty emlegette “éji homályából” kiszabadítani sem a kilencvenes évek hazai és külföldi Márai-divatja vagy -kultusza, sem Giordano Bruno vértanúságának négyszázadik évfordulója az ezredfordító 2000. esztendőben, a “Bruno-évben”.

Pedig ekkorra megint megmozdult valami a Nolai körül, igaz, eléggé ellentmondásosan. A múlt évszázad (és évezred) utolsó évtizedének “fele útján” Magyarországon is feltűnt az Új Akropolisz Kulturális Egyesület, amely lelkesen propagálta, szinte kultuszfigurává tette Giordano Brunót rendezvényein, kurzusain, kiállításain, színielőadásain, brosúráiban²³, mégis a tudomány képviselői, a Bruno-kutatók körében – ezt e sorok írója a 2000. évi bukaresti Giordano Bruno-konferencia egyik előadójaként szerzett tapasztalatai alapján állíthatja²⁴ – enyhén szólva nem ébresztett rokonszenvet. Ami nem csoda, figyelembe véve, hogy az Új Akropolisz aktivistáinak Bruno-kultuszát olyannyira áthatja a miszticizmus, hogy bírálóik szerint ők abszurd módon a modern észelvűség előfutárát használják fel mágikus-babonás-obskurantista propagandájuk “áruvédjegyeként”. Hogy ez mennyire igaz, arról meggyőződhet, aki elolvassa az Egyesület alapítója és néhai elnöke, a brazíliai Jorge A. Livraga Az alkimista című, az Új Akropolisz Kiadó gondozásában, az Új Akropolisz Könyvtára sorozatban megjelent regényét. Ebben a furcsa beavatási regényben – a tanmese és a misztikus parabola “kevercsében” – az író Bruno, “a tűz filozófusa” alakját térben és időben mintegy végtelenné tágítja, összefüggésbe hozza mindennel és mindenkivel, Indiától Egyiptomig, a brahmanizmustól, az “okkult, ezoterikus páholyokon” át, a “misztériumok egyetemes vallásáig” s a “Nagy Egyetemes Vallásig”.²⁵ Márpedig ami mindenre vonatkoztatható, az semmit sem jelent, s aki mindenné átlényegülhet, az mint emberi egyéniség nem létezik. Megannyi Bruno-hamisítás után Livraga magánmítosza pszeudo-Nolaiját végtelenné duzzasztva tünteti el, oly naggyá fújja föl, hogy kipukkad, s akkor jövünk rá, hogy nem volt benne semmi. “Minden babonában és szóbeszédben van valami igazság” – olvasható a könyv első fejezetében; Livraga babonás könyvében azonban kevés akad.²⁶

Még aggasztóbb, hogy az obskurantizmus nemcsak a fiktív, a szépirodalomban torzítja, maszatolja, ködösíti, sötétíti Giordano Bruno portréját a maga képére, hanem a “tudományos” irodalomban is. Az idézőjel elengedhetetlen olyan publikációk esetében, mint például Frances A. Yates Giordano Bruno: visszatérés Itáliába című tanulmánya. Yates “Jordanus atyát”, a “mágust” a “hermetikus hagyomány” követői és azok közé sorolja be, akiket “a küldetéstudat vagy a megalománia, avagy az őrültséggel határos eufória, melyben állandóan élnek, mentesíti a veszélyérzettől”; szerinte “az a legenda, mely szerint Brunót mint filozófiai gondolkodót ítélték el, és a számtalan világok, avagy a Föld mozgásának tárgyában vallott bátor nézetei miatt égették meg, többé nem tartható… Az egyház eszerint teljes mértékben jogai szerint járt el, ha filozófiai kérdéseket is tekintetbe vett Bruno eretnek nézeteinek elítélése során. A filozófiai kérdések ugyanis elválaszthatatlanok voltak az eretnekségtől.”²⁷ Brunónak ez a lealacsonyítása és üldözőinek apológiája kísértetiesen emlékeztet arra az “új vagy örök Galilei-perre”, amely a Brunóéval egyidejűleg, párhuzamosan, azonos koncepcióval, módszerrel és nívón folyik.²⁸

Ez az átértékelési-átértelmezési kísérlet főleg annak fényében tűnik áldatlannak, hogy végre a katolikus egyház is megtette az első lépéseket a vértanú (ha nem is az eretnek) rehabilitálása felé. A vatikáni önkritikát, vagy ahogy az újságok nevezték, “mea culpát” – miszerint a kereszténység erkölcse ellen való bárkit a nézeteiért üldözni és kivégezni²⁹ – 2000-ben, a nagy évfordulón az illetékesek sokfelé kifejezték, Budapesten maga az apostoli nuncius, mons. Karl-Josef Rauber tolmácsolta azon a megemlékezésen, melyet február 17-én (a “főeretnek” 1600-as római megégetésének napján) a Magyarországi Olasz Kultúrintézetben rendeztek, többünk előadói részvételével.

Sajnos e rendezvényen kívül sok egyéb nem történt hazánkban a Bruno-évfordulón. Pontosan egy évvel később, 2001. február 17-én felavatták Alexander Polzin (udvariasan szólva: absztrakt) Bruno-szobrát a Közép-európai Egyetem konferenciaközpontjában. Ám a magyar tudományosság Brunóról és maga Bruno magyarul késlekedik megszólalni. Nem kerülnek könyvpiacunkra róla szóló új tudományos monográfiák, sem ismeretterjesztő könyvek, s a jövő sem kecsegtet a hiánypótlás reményével, legalábbis nem érkeznek hírek intézményi “brunológiai” kutatásokról, készülő disszertációkról. Még nyomasztóbb a műfordítók és a könyvkiadók felgyülemlett s évről évre növekvő adóssága. Hogy a kétféle értelemben – nemcsak a “személyes érintettség” értelmében, hanem remélhetőleg a megoldást tekintve is – legközelebbi “magyar Brunóval” kezdjük: hétesztendei várakozás és többszöri (legutóbb a budapesti évfordulós emlékesten történt) bejelentés után végre talán az idén csakugyan napvilágot lát “a tragikus sorsú filozófus vígjátéka”, a magyarul korábban A gyertyás címmel, Benedek Nándor átültetésében már publikált A gyertyaöntő (Il candelaio) nem kisebb író, mint Németh László hosszú lappangás után előkerült fordításában, az Eötvös Klasszikusok sorozatban, gondozásunkban és előszavunkkal.³⁰ Azt azonban egyelőre csak kívánhatjuk, hogy kiadják a Hősi lelkesedéseket (De gli eroici furori) Szendrő Csaba kéziratban várakozó fordításában.³¹

Mozdulni, cselekedni, sietni a magunk érdekében kellene. Giordano Bruno, mártírhalála után több mint négyszáz évvel, immár az örökkévalóságban, tud várni: neki négy esztendő vagy negyven – egyet jelent, s egyaránt oly keveset. “A csillagok türelmesek.”

19. Márai Sándor: Erősítő. Washington, 1975.

20. Németh G. Béla: Márai stilimitációs szatírája: az Erősítő. Életünk, 2000/11–12, 1045–1049.

1. Madarász Imre: Nőimádat és nőgyűlelet Giordano Bruno párbeszédeiben. In Madarász Imre: Az érzékek irodalma. Erotográfia és pornográfia az olasz irodalomban. Budapest, 2002, 87–99.