Három röpke látogatás Párizsban énnekem csak három elakadó lélegzet volt. Rossz idők ritka kegyelméből többre nem futotta. Így is páratlan élmény, bár nem bővelkedik epikai fordulatokban, tárgyias részletekben sem, az idő miatt főleg, amely rajtam is lépdel – mind súlyosabb léptekkel.

Legelső vendéglátónk Kovács Attila volt, akivel 1980 tavaszán emigráns magyarok találkozóján kötöttünk volt barátságot. Kerek héten át ő kalauzolt engem és feleségemet a párizsi “háztűznézőben”. Gyakran éjfélekbe nyúló kószálásainkkal fáradságos napi munkáját duplázta meg fáradatlanul. “Kelj föl, barátom, újságaidnak halmáról! A Notre Dame fontosabb! – szólt rám, ha nyugati magyar kiadványokba bódultan ittam a szabadon elgondolt, leírt és kinyomtatott szavak varázsitalát. Az eszmélet reggeli perceitől kezdve egész életemen át kísérte árnyékomat a Cenzor árnyéka. Írással jegyezvén el magam, meg kellett szoknom, hogy írásaink kefelevonata – a rotációsgép előtt – cenzorkézre kerül. Ius primae noctis! Hogyne szédített volna meg engem is a párizsi szabad sajtó! Mint korábban a bécsi, berni, torontói. Hogyne vert volna szaporábban a szív olyasminek olvastán, amit otthon a gondolat magzatgyilkosai is üldöztek! De hagyjunk némi lelkesedést a városnak is, szólt újból Kovács Attila.

Mentünk hát! A Világ Szíve, Múzsák, Forradalmak fővárosa lépten-nyomon, éjjel-nappal kínálgatja mesés élmények nektáros poharait a bámész vándornak. Tuileriák, Champs Elysées, Pantheon és Eiffel-torony – nagy sietségben csodálva – megannyi kortyintás csupán a nyugalmas szemlélődés órái-napjai helyett. Ha meg épp Erdély fiaként tűnődik – mondjuk a Notre Dame előtt – az ember, kőcsipkés káprázatában otthoni árnyas emlékek is elborítják. Történelmi párhuzamokat vonni mindig tanulságos, bár jól tudjuk: a magyarnak még keserves is. Mert íme, a gótika párizsi királynőjének születési éve 1320, a gyulafehérvári Szent Mihály székesegyházé pedig nem ennyire pontos meghatározás szerint: a XII. század. Gőgös kivagyisággal mondjuk ezt? Kölcsey Himnuszához méltatlan rikácsolás lenne. S mit használ a vaknak, hogy az apja látott? Sólyomszemű volt. Párizsban pedig kiváltképp illendő elkerülnünk a múlt ittas dicsekvést. Burkolt vagy éppenséggel nyílt szemrehányásként hatna olyan franciára, akinek már van annyi történelmi ismerete, miszerint az első világháború után az Osztrák Magyar Monarchia nem összeomlott, hanem földaraboltatott.

A győztes hatalmak – főleg Franciaország kelet-európai geopolitikai érdekei miatt – Magyarországot sújtották a legkegyetlenebbül. Évezredes államiságában, virágzásának indult gazdagságában, európai szintű kultúrájában csonkították meg oly módon, hogy azt nem túlzás hungarocidiumnak minősíteni. A nemzeti rokkantság állapota nem költői kesergés. Elborzasztó tények sorozata. A trianoni döntés alapján Magyarország közel 300000 km2-nyi területének több mint kétharmadát osztották szét közvetlen szomszédai között. Majdnem 3,5 millió magyart vetettek idegen uralom alá: a nemzet egyharmadát! Békecsinálás ürügyén ilyen böllérkedést Európában csak Lengyelország ellen követtek el több ízben is – ugyancsak győztes hatalmak. A lengyel tragédiát “békévé oldja” már az emlékezés. A Monarchia utódállamainak magyar nemzeti közösségeit József Attila szép szavai még nem vigasztalják. Pedig ideje lenne már! Az asszimiláció sárkánytorkába vetett nemzetrészek megváltásáért, önrendelkezési jogáért még mindig keserves küzdelmet kell folytatni, miközben létszámfogyatkozásuk fokozódik.

A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (majd Jugoszlávia) uralma alá került több mint 1,5 millió magyar a balkáni háborúk, népirtások, etnikai tisztogatások milosevicsi poklában megtizedelve, harmadára-negyedére fogyva tántorog ismeretlen jövendője felé.

Történt pedig e véres-vértelen hungarocidium fényes nappal Európában, olyan békeszerződés következményeként, amelyet Nobel-díjas történeti könyvében Churchill is ostobának és hatalmi mámorban panírozott kegyetlenségnek minősített. A második világháború viharmagvait elvető, térképszabdaló bacchanáliában egyetlen elfogulatlan elmeként Amerika elnöke, Wilson viselkedett józanul. Ő nem hatalmi érdeket, hanem általános emberi-nemzeti jogokat emelt mindenek fölé híres 14 pontjában. Közülük a 10. így szól: Ausztria-Magyarország népeinek autonóm fejlődést kell biztosítani. Ezt nyilván úgy értette, hogy a szóban forgó népek egyike maga a magyar is, az önrendelkezésnek ugyanazon jogával, mint bármelyik más nép például a Kárpát-medencében. Wilson, sajnos, képtelen volt elveinek gyakorlati kivitelét számon tartani. Súlyos betegsége folytán még csak óceánon túli távolságból sem érzékelhette, hogy nemes eszméinek ürügyén mit művelnek Párizsban a Szívélyes Egyetértés (entente cordiale) hatalmai, élükön a győzelemittas Tigris-Clemenceau francia miniszterelnökkel, magyarok vérengző farkasával.

Wilson úr európai-földrajzi tájékozatlanságánál csak jóhiszeműsége volt nagyobb. Versailles békebölléreit francia enciklopédisták, angol demokraták, olasz humanisták tanítványainak vélte.

A feldarabolásra ítélt Magyarországnak (282870 km2) több mint kétharmadát osztották szét közvetlen szomszédai között. A románok étvágya még többet kívánt volna, például Debrecent és Szeged városát is, ám – horribile dictu! – Párizs önmegtartóztatásra intette őket. “Maradjon egy kis mítoszbeli terület a következő háborúra is!”

Maradt. 1947-ben a trianoni osztalékhoz Párizs még három magyar községet ajándékozott a Duna jobb partján Csehszlovákiának. Ez is azt igazolja, hogy Nobel-díjas történeti könyvében Winston S. Churchill okkal-joggal idézte Ferdinand Foch marsall szavait a versailles-i békeszerződés aláírásáról: “Ez nem béke, csak húsz évre szóló fegyverszünet.” A francia hadvezér jóslata bevált. Fájdalmas igazságot mondott ki Churchill is, így szólva: “Trianon az egykori Habsburg Birodalmat alkotó népekre olyan kínszenvedést hozott, amilyent a régi költők és hittudósok a kárhozottak legnyomorultabbjainak tartottak fent.”

Lelki fülem pedig most hangot hall. Párizsba utazó magyar lehetőleg ne búsongjon nemzeti dicsőségének beomlott tárnái felett!

József Attila vigyázó szemei rajtunk! Adósai vagyunk a múltnak, mely régen megígért szelíd jövőt vár tőlünk, magyaroktól. Kérdi hát a megértő szív és kétkedő elme: a mi kezünkben az a jövő? A mi hatalmunkban? Kifosztottakéban? S még egy kérdés: ki az a próféta, melyik az a nemzet, amelyik az áhított jövőt még mindig tőlünk várja? Vajon kálváriánk hegyére nem hordtunk már föl annyi szelídséget, hogy másoknak is hitelezőivé lettünk? S ilyenformán vonjunk párhuzamot az idegen főhatalmak alá vetett magyar nemzeti közösségek háromnegyed évszázados türelme és a türelmükből kifogyott nyugat-európai kisebbségek között? Azonos kérdés, kétféle válasz Vén Európában. Egyik a költő szavaival, a józan értelem világosságával követel emberséget az embernek, magyarságot a magyarnak. A másik a vérben és vasban született jogfosztottságát vérrel és vassal véli megszüntethetőnek.

Ily módon: emberi jogi törekvéseink békés jeleként idézzük Párizs füle ügyébe a nyolcvan éve süket fülekbe ütköző igényünket, mondván: a Világ Szíve tartozik minekünk annyi empátiával, amennyit a múltban oly sokszor megtagadott tőlünk.

Drámai események után jött a megtisztelő hívás írói föllépésre az ottani Magyar Napok keretében. Egy éve sem múlt, hogy ’89 véres karácsonyán államcsínynyel támogatott népfelkelés seperte el a Ceauşescu-diktatúrát. Az első szabad március 15-ét ünnepeltük volna Marosvásárhelyt, mikor már fellobbantak a 19-ei magyarellenes pogrom szórványos konfliktusai. Mint annyiszor 1920 óta, félrevezetett és leitatott parasztokat uszítottak anyanyelvi oktatást követelő békés magyarokra. A gyűlöletkeltés, a paranoia szítása román körökben is Trianon-szindróma. Janus-arcú tünet. A magyarnak ellenkezője. “Ne hagyd visszavenni Erdélyt, Istenünk!” Még annyit se belőle, mint egy román iskolává erőszakolt ősi református kollégium!

A fejszés roham engem is szembe kapott. Szó szerint is. Vakítólag. Csontjaimat törve, megnyomorítólag. Végleges elnémító szándékkal, mely Isten csodájaként és botok, fejszék zuhogásában vakmerő Gábor Jóska védelmező fölém borulása folytán “csak” gyilkossági kísérlet maradt. Híre futott helyettem is franciaországi barátainkhoz. Mindenüvé, ahol döbbenten kérdezték akkor: hogyan kerül erdélyi magyar író vérszomjas gyilkosok közé? Ahogy a közmondás tartja: szája veri meg azt, aki hallgatni képtelen. De ki az, aki némán tűrheti, hogy szabadságot fakasztó forradalomnak mondott hatalmi fordulat után is sovén csőcselék ordibálja a város ablakai alatt, hogy a kivégzett Diktátor eszméi közül változatlanul érvényes: a magyartalanítás követelménye. Ki az, aki egyetlen megmaradt fegyverét, a tiltakozást is gyáván elhajítja?

Soha nem látott tömegben jöttek, vonultak a visszafogott erő nyugalmával és némaságában. Álomnak is káprázat volt. Mikor megszámláltattak és híjával nem találtattak: százezernél többen voltak egyetlen elszánt akarat jegyében. Ifjúkorom ismerőseként galambősz szórványmagyar ölelt át engem. Szeme könnye gyertya könnyével elegyült a keze fején.

A város román lakossága halotti csöndben, békésen bámult a keletről nyugat felé hömpölygő gyertyaláng-folyamra.

Hetek múltán, 1990. március 19-én kaptuk a választ: az ártatlan életeket kioltó, százakat megsebesítő pogromot, az irracionális gyűlöletnek minden vadságát, amivel a Székelyföld 800 éves városát újból meggyalázták.

Aki nem tud franciául, avagy arabusul: lehetőleg magyar legyen. Nyelvi tudatlanságát majdnem gond nélkül képes megúszni Teheránban ugyanúgy, mint Strasbourgban, Párizsban. Amerikáról, ahová másfél millió emberünk tántorgott ki, most ne is beszéljünk.

A világban elhíresült magyar diaszpóra karjába kerültünk Strasbourgban is. Fogadtatásunk mozzanataiból elsőnek mégis az idők mélyén Erdélyben fogant, Budapesten kiteljesedett baráti kapcsolat örömét említem. Örömünket: az Ablonczy-házaspárt. Magdót, akinek a meghívást, aztán mindvégig a változatos műfajokban zajló eszmecserék “műfordítását”, irodalmi estem megrendezését, nagyasszonyi lebonyolítását köszönöm e mostani jóleső emlékezésben is. Franciákhoz intézett mondandóimat majdnem mindig ő tolmácsolta. Oly tökéletes gyakorlattal és dinamikával, mintha kánonban énekeltünk volna. Holttengeri szórványmagyar szerencséje volt az én szerencsém. Hogy erdélyi sorsunkról dadogó vallomásaimat a magyar kulturális diplomáciának oly nagyszerű képviselője öltöztette francia nyelvi köntösbe, mint Szabó Magda. De ily módon talált a szó s a gondolati rezonancia Ablonczy Lacival is. Mert olyan a mi régi barátságunk, mint a só: nem romlik és nem romlaszt. Elmúlt évtizedek mélyén Tamási Áron rendes feltámadásának remény-idején született; fülesek, fejszések, ugató madarak zord éveiben is csak erősödve töltött el engem adventi reménnyel, miként a Nemzeti Színházat is, amelynek évtizednyi, fényes korszakához az ő neve is kapcsolódik. Sinkovits Imre síron túli tekintete alatt készül bennem e röpke számbavétel, míg lelki szemem a strasbuorgi Modern Szálló hatalmas, öblös foteljét is látja. “Mind a tiéd – mondta Laci, és abba ültetett engem, hogy erdélyi sorsunkról faggasson újból, az Úrnak 1990. esztendejében. Beszélgetésünket már karácsony előtt megírta, s néhány hónap múlva könyvben is megjelent, amelynek címe az akkori idők természetét jelezte: Sárkány alszik veled. Beszélgetések könyve. Itthoni gondok tehát az Európa Tanács székhelyén is? A gótika csodái között? Elzászban, amelynek kompsorsában a magunkét is fölismerhetjük? Be jó lett volna Strasbourg jelenében és múltjában néhány napot barangolni! Mindent ami otthon ismeretlen és javunkra hasznosítható: megfigyelni, ideaként hazahozni, ahogyan eleink, a Cseri Jánosok, Páriz Ferencek cselekedtek. Az idő szorításában folyvást a legfontosabbak kötötték le minden erőnket és figyelmünket.

Hol van Hubay Miklós? Találkoznunk kellett – közös irodalmi fellépésünk előtt, amely ugyancsak Szabó Magdó mindig csokros ötleteinek egyik hajtása volt. Erdélyi szívnek jóleső újdonságként is. Magyar Napok ünnepi házában – anyaországi művészek mellett – láthasson az elzászi testvér határon túli magyart is érintés közelben. Első jele volt ez az akkoron megújuló magyar kulturális diplomáciának. Azt hiszem, jól mondá így Ablonczy Laci, ám ezzel csak fokozta nyugtalanságomat. Nem arra termettem én, hogy francia közönségnek muzsikáljak. Ezért is nyugtattam magam: ha Hubay velünk, szégyent nem nyelünk! Remek szöveg, saját előadásában, Moliėre nyelvén. Mikor végül szállodánk előtt nagy gaudiummal összefutottunk, Miklós nem sejthette az én kettős örömömet: a rég várt találkozásunk mellett a biztonságérzet helyrebillenését is bennem. Mi tagadás, későbben a Kléber könyvesboltban, közönség előtt a hiúság szorongása meg-meglegyintett – többek közt – a roppant földrajzi és tán szellemiségi távolság miatt is, amely a mi Hargitánkat s adventi hangulatát az elzásziak befogadó hajlamától elválaszthatja. Annyi időre, míg a budapesti Nemzeti Színházból Párizsba települt Vörös Eszter és Funtek Frigyes előadásában szólalt meg munkám egy-két jelenete: majdnem szerencsésnek mondhattam magam. A hallgatóság figyelme köhögésmentes volt: tapsából nyilván a műfordító Eszternek is jutott. Tán ez is megerősítette őt abban a szándékában, hogy az Adventet Párizsban színpadra juttassa. Tetemes fáradozást, jövés-menést áldozott rá. Későbben, hogy vendégei lehettünk, némelykor engem is “színdarabot férjhezadó” körútra szólított. Aztán szereztem is, nyeltem is itthon ismeretlen szerzői galuskát. Hiszen akadt ugyan, aki látni vélte a színmű szárnyait, de hinni már nem merte, hogy azok fel is röptethetik a “kasszasiker” magaslatába. Így aztán a művésznőt egyik helyről a másik felé tanácsolták oly szenvtelen-udvariasan, ahogy egy közlekedési lámpa működik. Ahol az ügyről röpke kérdés-felelet is elhangzott, olyasmit tudtam meg, amire már Bernard Shaw is fölfigyelt száz évvel korábban.

Vörös Eszter szelíden ironikus orvos férje, Claude, azzal vígasztalt minket, hogy a párizsi rivaldafény sem abszolút értékmérő. Mai kudarc épp oly esetleges lehet, mint egy holnap siker. De csupa jószívűségből nem akart ő mindent “relativizálni”. Mikor Eszterrel Párizsba megérkeztünk, lakásuk ablaka előtt megállva zongorajátékra lettem figyelmes. Ismerős akkordok.

Sokaknak tartozom ott köszönettel – személyes ügyben is. A marosvásárhelyi magyarellenes pogromban ellenem elkövetett gyilkossági kísérlet híre és súlyos következménye az elzász-lotharingiai írókat is tiltakozásra késztette. Velük találkozva örülhettem annak, hogy francia szem, írói figyelem új módon képes romániai-erdélyi magyar ügyet, tragikus jelenségeket is megítélni. Az újdonság régi tapasztalat keserűségét oldotta bennem. A román állameszmény a franciának tökéletes mása, hallhattuk, olvashattuk százszor a többségi tanítást. A francia állampolgárságot nyert szenegáli néger büszkén vallja magát franciának. Állampolgárság és nemzetiség fogalma azonos lévén, vessétek el magatoktól az oly sok véres konfliktust keltő etnocentrizmust! Trianon által román állampolgársággal megajándékozott magyarok! Nyugodjatok bele, hogy románok vagytok! Nosztalgia esetén mondjátok, hogy: magyar eredetűek.

Strasbourgban jóleső érzéssel hallhattam francia költők, írók egyetértését a mi transszilván követeléseinkkel. Réges-régi, már emlékké vált barátság fagyálló jeleként küldte szolidaritását 1990 márciusában Párizsból Petru Dumitriu, a Le Monde hasábjain. Az ötvenes évek végén Bukarestből emigrált román író a baráti aggodalom és döbbenet hangján szól az életemre törő barbár támadókról, kérvén engem: ne azonosítsam őket a román néppel. Fájdalom, már csak odatúlra üzenhetem neki, kedves barátom, mon cher ami, Petru Dumitriu, ha magyarokra nézve a kollektív bűn vádját igazságtalanságnak tartom, igazságtalan az minden más nép esetében is.

Kölcsönös bántások, történelmi vétkek, előítéletek talaj menti ködhullámai fölött mindétig vigaszjel volt a szellem embereinek isteni vonásként dicsért humánuma. Mert íme, transszilván létének ködös tájairól – valójában ismeretlenként, de véres napok hírével megverten – egy napon ott találja magát az ember az Európa Tanács híres székvárosában, ahol Albert Strickler, akit még soha sem látott, egyetlen sorát sem olvashatta, ez az elzászi költő az emberi hatalomként is megénekelt empátia jegyében írott versével lepi meg őt. Együttérzésként pedig ez a “kézfogásköltemény” nem egyike csupán a hálával viszonzott-sorjáztatott kézfogásoknak. Mert igazi vers; mélyről merített, bánattá szelídült borzalom, amit mélyhegedű hangján, napi eseményen, személyen túli régióba röptet a hűséges emlékezet. Magyar nyelvi köntösben Piller Tamás Ferenc fordítói jóvoltából őrzöm Albert Strickler költeményét.

Párizs poharaira – a rég várt utazás örömeire – vágyik az erdélyi vándor, úgy gondolván, hogy elmúltak azok a zord idők, mikoron bárhová ment is: a mezőségi asszonyok ősi példája szerint vitte magával örök fonnivalóját, az otthoni gondot. Annak pedig az a természete, hogy lerázhatatlan. Amiként Illyés Gyula sem tudta elvetni, más vállára hárítani Párizsban sem, ahol 1947 februárjában a béketárgyalások idején francia írók figyelmét próbálta Magyarország drámai állapota felé fordítani. Hasztalan, persze. Azért csak mondta a magáét, például Jean-Richard Blochnak is. “Mint egy elkeseredett cigány, húzom a fülébe a magyar ügyet” – írta naplójába.

Mit remélhettem jómagam is 43 évvel későbben Strasbourgban a dallamos nevű Chaterine Lalumiere asszonytól, az Európa Tanács akkori főtitkárától. Nyilván megértést, majd annak igazolását is valamely nemzetközi súlyú megnyilatkozásában. Hisz a Mondo Cane abszurditásai közé való jelenség, hogy fényes nappal Európában egyetlen magyar kereskedelmi feliratért, aztán egy közel kétmilliós nemzetiség anyanyelvi oktatatásának követelése miatt magyarellenes pogromot szervezzenek.

Igen, többek közt erről tájékoztattam a főtitkár asszonyt, aki figyelemmel és tökéletes elfogulatlansággal hallgatta szavaimat. Lelki szemem Justitia rezzenetlen, kendős arcát és aranymérlegét látta e diplomatikus tartásban. Bizalom és fenntartás pontos keveréke volt az – Seneca követelménye szerint: Audiatur et altera pars! Magamnak ezt akkor így fordítottam le: “Hallgattassék ki a fejszés vakító is!” Városomban akkor Senecára senki sem volt kíváncsi.

Az elszigeteltség ólomketrecéből szabadultan Cseresznyés Pál nevű, ártatlanul megkínzott-nyomorított és börtönbe vetett ember ügyében is szót emeltem akkor. Lalumiere asszonynak ezzel kapcsolatos levelét is olvashattam. Udvarias, mondhatnám reményt erősítő hangon közölte velem, hogy az Európa Tanács figyelemmel kíséri régiónk emberjogi változásait, eseményeit. E szavak mintha azt is sugallták volna, hogy addig hányjam a borsót a falra, míg egyszer csak odatapad, miként a légy.

Poharait Párizs váltig nyújtogatná felém is, ha nagy útra indulhatnék. Ha hétvégi hajrában nem tapasztalná az ember, hogy éveinek fogytán elvégzendő munkái csak szaporodnak, az utazás pedig – nem lévén munka – nem baj, ha elmarad.

Ezért írom e krónikás levelet, amelynek kezdő sorait 1999 októberének végén Budapesten vetettem papírra, de folytatása váratlan akadályok miatt másnapra, következő hétre, majd végleg elmaradt. Ilyenformán csak telefonon jelezhettük röviden, hogy a Párizsi repülővel szerencsésen érkeztünk meg a magyar fővárosba. Azóta jó néhányszor találkoztunk már, közös ügyeinket meghánytuk-vetettük, ám azt a beszámolónak szánt, abbahagyott levelet mégis megírom nektek. Rátok emlékezve, kedves Magdó, édes öcsém, Laci, párizsi napjainkból idézek föl egyet-mást a múltban is meg-megfordulva. Íme, máris az Úrnak és Tamási Áron halhatatlanságának 1972-ik évébe szállnak a gondolataim. Farkaslakára, ahol tonnás hegyibeszédként szóló síremléket avattunk tartósan zuhogó záporban és kegyeletes, nagy sokaságban.

Érthető, hogy ismeretségünk napján, Szovátáig tartó közös utazásunk rövid ideje alatt is Tamási szellemi hagyatékából idéztünk föl ars poeticának is alkalmas gondolatokat, mint például: lelkiismerete és nemzete előtt az író nemcsak azért felelős, amit írásban és szóban hirdet, hanem azért is, amit mások az ő hallgatása fölött a népével cselekednek.

Ha szó szerint ez nem is így hangzott el akkor: fiatal újságíró- és színikritikusként a velejére magad is rábólintottál, hiszen a magyar századok mélyéből hangzó követelményt már gyakoroltad is.

Hanem azon a zivataros őszi estén mesés kívánságnak is túl merész lett volna azt mondani, hogy 27 esztendő múltán Párizsban találkozzunk: Ti fogadjatok minket a Magyar Intézet nevében.

No meg azt se gondoltuk volna, hogy diktatúraomlás után, súlyos sebbel, pogromból menekülten, betegesen ugyan, ám a szabad szólás lehetőségével indulhatunk a Világ Szíve felé. Ehhez nyilván Csernus Sándor intézeti igazgató meghívója kellett, de még az aggodalmas beutazási törvénybogarászók írásos megnyugtatása is, hogy rám és feleségemre minden tekintetben gondjuk lészen.

Régi álmod volt, Magdó, nyugati magyar kulturális programokban erdélyi sorsproblémáinkat is megszólaltatni. Lévén ez Balassi óta irodalmunknak is ügye, kolonca, szárnyainak ólomsúlya, mit levetni képtelenség: semmi erőltetés nem kellett ahhoz, hogy párizsi irodalmi estünkön például egy Kálvin-dráma lelki viharaiból a nemzeti lét komor gondját is kiszűrjük. S ki más késztet ilyesmire, ha nem Illyés Gyula?

Tudvalevő persze, hogy a nyugati világ a magyar irodalomnak nem éppen tihanyi visszhangja. Ezért karoltad föl, Laci, az én drámám – Csillag a máglyán – fordítását és kiadatását francia nyelven. André Doms és Vígh Árpád munkája (Farkas Jenő fordításával egyidejűleg) Párizsnak “riadó leányát” próbálta megszólaltatni. Drámai hangszerelésű, személyes vallomásként is lebilincselő esszéd ugyancsak visszhangmadarászként eregette körbe körbe hívó dallamait franciákhoz. Akik azt mondják néha: unjuk már, hogy a világ szíveként dobogjunk minden művészi becsvágynak. Nem tudom, Laci, az én Kálvinom saját nemzeti nyelvén szólva csekély töredékét kapta bár annak a rendkívüli érdeklődésnek, amelyet Erdélyben és Magyarországon magyar dörgedelmeivel és villámlásaival keltett. Ha ottléte visszhangtalanul múlt el, akkor is köszönöm illyési sugallatú igyekezetedet. Emlékszel? Jean-Richard Bloch együttérzését próbálta felénk fordítani: “Mint elkeseredett cigány, húzom a fülébe a magyar ügyet.”

S vajon nem ezt cselekedte Fejtő Ferenc is az irodalmi estünket megnyitó előadásában? Rendkívül tömören és gondolatgazdagon szólt szerzőről, drámáról és annak társadalmi hátteréről; a Kárpát-medence népeinek Ady-látomásokban, átkokban, tört reményekben és föl-föltápászkodó megmaradáshitben forrongó mai gondjairól, főleg az egymás iránti megértés, türelem, tolėrance követelményéről. Erről beszélgettünk már, Laci. Hálával emlékszem arra, hogy a ti segítségetekkel s veletek együtt lehettem Fejtő Ferencék vendége párizsi otthonukban, családi körben. Azt is elmondom itt, hogy Párizsnak felém nyújtott nektáros poharai közül hármat három fél éjszakán kortyolgattam, félig letakart lámpa fénykörében, hogy Évát ne zavarjam. Fejtő Ferencnek tőletek kölcsönzött három könyve volt az… Bármily kevés volt a város csodáinak megtekintésére tervezett időnk: emlékirataival, klasszikus kortársairól, barátairól, kalandos pályafutásáról, nemzeti katasztrófáinkról írt munkáiból nehezen rántottam ki magam városnézőbe indulni.

Erdélyi és magyarországi gondokról, magyarok világszövetségéről folytattam röpke beszélgetést Méray Tiborral, máskorra halasztván a zord ügyeket görgető, mélyebb eszmecserét. Sokakról kellene még szólnom, és főleg sok mindenről párizsi napjaink emlékezetében. Talán megérne néhány gondolati futamot, hogy Illyés “műfajában” miként próbáltam magam is erdélyi magyar keservet – ugyan mit beszélek! –, lenni vagy nem lenni súlyú közösségi tragédiát francia fülekbe húzni.

Ha már az égre kiáltani vagy épp az egeket lehúzni képtelenek vagyunk! Azért is talán, mert a fellobbanó indulatra tűzoltóként veti magát vízipuskájával a meggondoltság, ugyancsak fontos erénye a mai magyarnak, bár sajnálatos módon színét a fonákjától: a radikális megalkuvástól nehéz megkülönböztetni.

Ez most arról jutott eszembe, hogy Trianon apokaliptikus víziójának erőszakos végrehajtásában, a Monarchia-darabolásában érdekelt feleknél csak egy volt érdekeltebb: Franciaország. No persze: Anglia és Olaszország érdeke is volt az, itt-ott empatikus sóhajjal a brutalitásban.

Kedves Magdó és Laci! Bocsássatok meg nekem, hogy levelem befejezéseként nem titkoltam el előttetek érzelmi töltetű gondolataimat. Jól tudom, ezeket a történészek szakszerűsége megértőleg és hűvös nyugalommal nyilvánítja laikus csacska beszédnek. Így van ez. De ki tehet róla, hogy minden magyar úgy indul Párizsba, majd úgy is tér meg onnan, hogy a hírhedett szindróma soha ki nem kopik a szíve csücskéből. Majdnem azt mondhatjuk: genetikai örökségünkké lett. Párizs keserű poharát is ki kell inni.

Ne mondjátok, hogy szívgyökkentő, táblabírói pohárköszöntő az, amit búcsúként mondok: én már csak abba a Párizsba utazom vissza, amelyet az emlékeimben magammal hoztam. Áldom sorsomat és köszönöm Nektek, hogy a Világ Szívében én is megfordulhattam…

2002 végére megszerkesztettem az összes verseim kötetét, azaz kijavítottam, rövidítettem vagy egyszerűen elhagytam a 60 év alatt írt verseimből ilyen vagy olyan okból fogyatékosakat, elrontottakat. Mire készen lettem a 20 kötet munkálataival, furcsa érzés tolakodott elő bennem. Én azon igyekeztem, hogy nagy elődeim, Babits, Ady, Szabó Lőrinc, József Attila vagy Juhász Gyula könyveinek módjára itt hagyjam a jövő időnek, ami értékesnek bizonyulhat. Csakhogy ők egészen más korszakban éltek és írtak, bármilyen nehéz viszonyok között is. Én már nem lehetek biztos abban, hogy lesznek még olvasóim a XXI., de főleg a XXII. században.

Ilyenformán nem action gratuite efféle gyűjteményes kötet? Kinek szánom én ezeket a lírai rejtjeleket (csak egy költő teheti föl ilyen erővel ezeket a kérdéseket)? Nietzsche is eszembe jut: ő a XIX. század végén az isten halálát jelentette be. Persze abban bízva: a művészet, a költészet megmarad. Mintha a kettő elválasztható volna egymástól: metafizika és alkotás. De ki nem hitt ebben az elmúlt XX. századon végig: Picasso és Beckett, Bartók és József Attila, Rilke és Éluard? Hogy csak néhány nagy nevet mondjak. Aztán majdnem az egész filozófusgárda (Whitehead, Russel, Sartre, Hartmann) és szinte minden természettudós hozzáfogott, hogy a metafizika ördögét kiűzze a természetből (Fermi, Rutherford, Dirac, Planck, Bohr, de Broglie) és a gondolkozásunkból. A posztmodern prófétái, a legnagyobbak és a legkisebbek egyaránt, már a siker diadalát is learatták, Nietzschét átírva kiáltották: “Túlvagyunk a metafizikán!”

Nálunk és a többi kisebb-nagyobb kommunista államban éppen a pokol őrizte a legjobban – micsoda paradoxon! – a nyugati “mennyek országával” szemben. Sehol a világon nem létezett annyi verseskönyv, költői est, nemzetközi lírai találkozó, többnapos országos ünnepély, díjkiosztás és főleg határokon is túlragyogó költői név, mint ezekben az egyre jobban lemaradó, közvetlen erőszakkal és egyetlen hamis elmélettel senyvedésre kényszerített országokban! A költészet, mint a szerelem, csupán nagy akadállyal szemben lobban föl és loboghat? Én ennél az ellenhatásnál erősebbnek hittem a tudat alatti erőket, az archetípusok működését szómágiában, mondat-villanásban, ritmusban, metaforákban. Meggyőződtem róla: a szellem csak ezek formájában mutathatja meg egy kultúra, egy nemzet erejét. A személyiség mitológiáján vagy az objektivitás mindenhatóságán alapuló lírai hitvallások ezen semmit sem változtattak a század első felében. T. S. Eliot éppúgy érvényes volt és maradt, mint a mi Adynk. Biztos voltam benne, hogy Nagy László mágikus vershatalma egymást kiegészítő módon egyesül Pilinszky metafizikusságával vagy Weöres keleties monizmusával, így teremtve merőben újfajta irodalmiságot a magyarul beszélők világában. Emlékszem azokra a költői műsorokra, vitákra és esszékre, interjúkra, melyekben ez egyre vitathatatlanabbá vált.

A költészetnek hosszú évtizedeken át mindenféle fondorlattal igyekeztek elvenni a szabadságát, és ettől az aknamunkától – furcsa ellentmondásként – a líra egyre szabadabb és elevenebb lett. Természetesnek tartottuk, hogy a politikai filmszakadás után, az irodalom autonómiájának visszahódításával ez a folyamat nemcsak folytatódik, de az elképzelt magasságokba ível is föl.

Boudrillard a “vanishing art”-ról tart előadást Amerikában. Azonban a zene, a képzőművészet, a színház, a film s főképpen a regény nem áll olyan rosszul, mint a líra. Nagy baj van mindegyikkel, voltaképpen úgy maradnak fönn, hogy lesüllyednek az alacsony vagy a legalacsonyabb ízlésszintre. De vers ezen a fokon legföljebb mint popzeneszöveg létezhet. Egyébként valóban meghalt: nem része többé annak az olvasókultúrának, melybe más irodalmi műfajok még mindig beletartoznak. Nyugaton a kötelezővé vált szabad versből lassan, észrevétlenül prózavers lett, s ezzel a jelentés szinte minden nyomától megfosztotta a költészetet. Boudrillard alapjában véve így érti a “művészet eltűnése”-nek kórisméjét. Nálunk is ilyen költeményekkel vannak tele a folyóiratok. Ma élő és író költőink közül csak igen kevésre mondhatjuk azt, hogy még mindig a versek varázslója, szavak, kifejezések, életérzések, különös lélektani megfigyelések teremtője. Intellektuális költőnek csak Nemes Nagy Ágnest, Szabó Lőrincet nevezhetjük.

A XX. század második felére amúgy is megritkultak a nagy nevek. A XXI.-re végképp el is tűntek. Akik még élnek, nem változtatják meg a sivár összképet. És ez nemcsak a költészet dolgában sivár: gondolkozásban, etikában, a természethez való viszonyunkban, személyes kapcsolatokban is az. Ha mindezeket figyelembe veszem, nem is csodálkozhatok azon, hogy ebben a civilizációban a költészetnek nincs helye. A költői érzékelés és látásmód szűnt meg. Átadta helyét valami másnak, amit nagyon óvatosan írhatunk csak körül. A változás egészének meghatározására évtizedek óta a posztmodern fogalmát használják. Nem alaptalanul és nem is csak rossz értelemben, noha sok író és teoretikus mereven elzárkózik még magától a fogalomtól is. De mit, milyen ismertetőjegyeket ajánlhatnánk helyette, ha egyszer érvénytelennek tartjuk? A posztmodern fölfogásnak mindenesetre van egy csábító vonása: igaz, hogy nem köti magát semmiféle kifejezésbeli, tartalmi föltételhez, de nem is zár ki semmit. Elvben legalábbis nem. A valóságban aztán mégis azt tapasztaljuk, hogy a posztmodern vers, próza vagy dráma valamilyen önföladás bizonysága. Fogadjuk el a kort, sőt a korszellemet olyannak, amilyen: sokféle, egymásnak ellentmondó vagy éppen kiegészítő kulturális, gazdasági, politikai, irodalmi és művészeti jelenség, törekvés érdektelen (vagy derűs?) kirakatának. A posztmodern ember azért ironikus, játékos vagy éppen érzéketlen, közönyös, mert jobban tudja (ezt a rangot megköveteli!), mint mások, hogy a dolgokon nem lehet változtatni. A posztmodern szemlélet nem lát jövőt, s elnézően mosolyog is azokon, akik ilyesmit látni vélnek. Van ebben valami lefegyverző belátás, mégis hamisnak érzem. Azt elismerem, hogy ez a realizmus következmény. Hogy úgy mondjam, nem a posztmodern tehet arról, hogy Godot nem jött el, hiába vártuk.

És itt lehetetlen meg nem kérdeznem: a költészet halála nem annak a nihilizmusnak az első áldozata, melyet Nietzsche megjósolt, s aztán a nyugati világ megvalósította a szekularizációban, pénzistenítésben, gyarmatosításban, Hitlerben és Sztálinban és a háborúzás, öldöklés paroxizmusában? A holocaust is nihilizmus volt, s az a legmeglepőbb, hogy Adorno jóslata ellenére írtunk verseket Auschwitz után, a költészet mégis meghalt fél évszázados haldoklás “eredményeként”. Úgy látszik, “minden beleömlött egy folyóba”.

Az a “minden”, ami belezúdult, olyan iszapos, hordalékos, mérgezett árvizet okozott, hogy ezt nehéz megnevezni. A költészetnek a nyugati világban (mert más égtájakon ugyanúgy él, mint az ősidők, a kezdetek óta!) lassan bekövetkezett halálának rejtélye, azt hiszem, a komplex ember eltűnése. Nemhiába lett olyan híres könyv jó néhány évtizeddel előtt Marcuse műve, Az egydimenziós ember. A szerző már akkor megérezte a fenyegető fordulatot, hogy az újkori, a reneszánsz ember utódaként ünnepelt modern homo sapiens összetöpped, korcsosodik. Nagy, az egész fölvilágosodástól kezdve biztosra vett remény oszlott itt köddé: sem a kanti, sem a rousseau-i, sem a megreformált keresztény vagy neokatolikus ember nem vált azzá a test-lélek-szellem kerekítette teljes lénnyé, akinek a szabadság, jólét, tudomány, technika birtokában föltételeztük. A nivellálódás nem fölfelé: meredeken lefelé következett be. Nyugat-Európában ezt sok évezredes és újkori hagyomány késleltette. Amerika – tökéletes tradíciónélküliségben – fél évszázad alatt vált áldozatává. Hosszabb ideig az Egyesült Államokban tartózkodva riadtan ébredtem ennek tudatára. Az embereknek ott szinte egyáltalán nem működik az a kritikai érzékük, mely egy európainak úgyszólván a születése helyével együtt adva van, ha irodalomban, politikában, művészetben, történelemben állást kell foglalnia. Az újra való szomjúság-éhség és annak kritikája magától értetődő működése a magas színtű szellemi életnek. Ha ez önkéntelenül vagy mesterségesen megsérül, esetleg megbénul, megnyílik az útja a kultúrával való cinikus kalmárkodásnak, amely persze a valóságos, termékeny szellemiségnek a merő látszatával jár. Emlékezzünk csak vissza: a második világháború után közvetlenül, de még azt követően évtizedekig, de talán mind a mai napig is mennyire alapkérdése volt irodalomnak, költészetnek és elsősorban filozófiának a hitelesség, az autentikusság. Sartre, Heidegger, Jaspers, Hartmann, Gabriel Marcel vagy Jacques Maritain számára amilyen problematikussá lett, annyira fontos is volt az autentikus lét, ember, személy, kultúra-irodalom. Az egzisztencializmus azért lehetett annak idején divatfilozófia (amire Európa történetében nemigen akad példa!), mert az ember autentikussága izgatta. Vagyis a lét jelenléte, illetve a létfelejtés.

Emlékszem, akkor értettem meg ezt, amikor Sartre Undor című regényében olvastam: “A lélegzetem is elállt. Az utolsó napoktól eltekintve, sohasem sejtettem, hogy mit jelent a »létezni« szó. Olyan voltam, akár a többi ember, azok, akik a tengerparton sétálnak, tavaszi ruhában. Akárcsak ők, azt mondtam: »A tenger zöld; az a fehér pont, ott fönt, a magasban, egy sirály« – de nem éreztem, hogy csakugyan létezik, hogy a sirály »létező sirály«; a létezés általában elrejtőzik… És lám, hirtelen itt volt előttem, napnál világosabban láttam: a létezés egyszerre csak lelepleződött. Elvesztette az elvont kategóriák ártalmatlan jellegét: maga volt a dolgok lényege: ez a gyökér, például, létből volt gyúrva… létezni annyi, mint itt lenni, egyszerűen csak annyi; a létezők megjelennek, lehetővé teszik, hogy találkozzunk velük, de levezetni sohasem lehet őket… hirtelen, durván kell rátörnie az emberre, meg kell állapodnia rajta, egész súlyával a szívére kell nehezednie, akár egy hatalmas, mozdulatlan állatnak – vagy pedig nincsen többé semmi.” Heidegger kérdése már egyenesen így hangzik: “Miért a lét van és miért nem a semmi?” Fölfogása szerint már a görög nagyságok: Platón és Arisztotelész is “megfeledkezett arról, hogy a létre kérdezzen”. Nem meglepő, hogy a Lét és idő filozófusának élete vége felé a költészetig: Hölderlinig, Rilkéig, Traklig kellett eljutnia. Ráébred: a lét és a nyelv autenticitása csak a nagy költőkben valósul meg, azaz érhető tetten. Az olyan kijelentések, mint a “költőien lakozik az ember” vagy “a nyelv a lét háza” és a “költő a nyelv pásztora” jól mutatja a fordulatot, mely szerint a költészet jobban megközelíti a létet, mint a filozófia. Még időszerűbb, amit utolsó írásaiban a természet és a tudomány, illetve a technika szembekerülésével kapcsolatban jó előre látott: “A természetet, miután a természettudomány révén elkülönült a létezőtől, mivé teszi a technika? A »természet« növekvő vagy egyszerűen a végéhez közeledő szétrombolásává. Mi volt a természet egykoron? Az istenek érkezése pillanatának és itt-tartózkodásának helyszíne, amikor a természet még physis volt, amikor a lét lényegében nyugodott… És végezetül ez maradt belőle: »táj« és üdülési alkalom, mindez kolosszális ipari méretekben kikalkulálva, és a tömegeknek berendezve. És aztán? Ez a vég? Miért hallgat a föld e rombolást elszenvedve?”

De hol vannak ma, a XXI. században olyan hiteles költők, amilyenekre Heidegger gondolkozása, létmegítélése épült? Legalább olyanok, akik a XX. század irodalmát még naggyá tették: Babits, Rilke, George, Lorca, Aleixandre, T. S. Eliot, Apollinaire, Pilinszky, Paul Celan? Mai szemmel nézve még érthetőbb, hogy az amerikai beat-nemzedék költői teljes erővel vissza akarták állítani a költészet hitelességét. Többre is törekedtek: a nyugati civilizációt megállítani az elvalótlanodás, a hamisodás, az önmagát-elvesztés káoszában. Nem láttuk ezt a maga korszakában ilyen tudatosan, mégis ezért mondott nekünk, magyar költőknek olyan eredendően fontosat Ginsberg, Corso, Ferlinghetti, Kerouac, Snyder mozgalma. De Juhász nagy verse, a szarvasfiak is azt jelentik be, hogy mi már soha nem mehetünk vissza a civilizációból a természetbe, vagyis nem lehetünk önmagunkban igaziak. Nagy László szólásmondásossá lett verse is a veszélybe került létet kéri számon. Annak idején azt hittük, szerelmes vers (az is lehetne!): nem vettük, nem figyeltük meg a pontos “költői kérdést” megelőző indítást: “Létem, ha végleg lemerült”.

Pilinszky a megsemmisítőtáborok apokaliptikus megrázkódtatása után akkor kezdett gyanakodni, amikor úgy érezte, hogy az ötvenes–hatvanas évek európai embere egyszerűen nincs jelen. Nem tud jelen lenni ott, ahol van: “Jelen akartunk lenni mindenáron, s legfőképpen épp jelenlétünk semmisítettük meg… Igaz, a tükörben minden fokozottan együtt van. Ami kívül esik rajta, látszatra semmi, valójában egyedül érdemes. Miután pedig ez az egyedül érdemes vált sivataggá: a tükör minden gazdagságát, meglepetését semminek találjuk.” Ismerjük hihetetlenül sokféle rétegen áttetsző versét az egyszeri farkasról, amely bement egy házba éjszaka, megcsodálta az ott ülő furcsa lényeket, akik aztán agyonverték:

Ez nem csak a Kz-lágerek drámája, ez az európai ember önmeghasonlásának fölismerése is, aki elpusztítja önmaga végre elért azonosságát. Egyszerűen: lét-kudarc. Nemcsak arról van szó, hogy nem vagyunk jelen, bár megjelenítési formáink közül sokat elveszítettünk már az évszázadok folyamán (különféle, időről időre eszményi példát nyújtó típusokra gondolok, mint a mártír, a szent, a lovag, a humanista, a prédikátor, a forradalmár vagy az öntudatos modern polgár, a citoyen), hanem egész létünk hamisságáról is. Egyik esszémben már megfogalmaztam, mi a költészet nagy bűne, amiért törvényen kívül helyezésével kell fizetnie: az, hogy hiteles, autentikus egy olyan világban, ahol csak a nem autentikusnak van hitele.

A beszéd, a nyelv lazulása, szándékos vagy divatból ösztönös homályossá tétele is ennek a folyamatnak a része. Nem is a legjelentékenyebb. Amikor a költészet haláláról gondolkodom, pontosan a nyelv és a lét hol fokozatos, hol rohamos elszakadása az egyik, ha talán nem a legfőbb kiindulópontom. Beszélhet-e ott a vers a maga kinyilatkoztató és nem magyarázgató módján, ahol a szavak, kifejezések, hangsúlyok már eleve sérültek, torzak, súlyukvesztettek? Ahol a lét gazdag, változatos, életerőtől duzzad a nyelv is. De honnan vegyen a költő igéket olyan létből, mely maga lát hozzá túlzott buzgósággal és meggyőződéssel, hogy megközelíthetetlen legyen? Harminc-negyven évvel ezelőtt még nagyon hittem abban, hogy a XX. század gépei, berendezései, gigantikus magasságú felhőkarcolói a bennük működő motorokkal, felvonókkal, fűtőrendszerekkel, piros tűzoltó készülékeikkel annak a civilizációnak a szimbólumai, mely megteremt minket. És ha a vers e jelképeket – mint Corso is a Két bábukészítő párbeszédében című groteszk, de pontos képet adó versében – fölhasználja, ellenállhatatlan kifejezőeszközöket talál az új, modern emberi lét fölmutatására. Azt hittem, ilyen szimbólumok sajátommá teszik ezt a különben elfogadhatatlan civilizációt: együttműködhetek a változásokkal, átalakulásokkal, mert így akárhányszor összerakhatom magam, ha reggelenként arra ébredek: úgy szétestem, mintha tudathasadásom volna.

Különben a vers nem létezik. És lám, itt van az az európai-amerikai korszak, mikor ugyanaz az ember, aki az újságot, a televíziót “elhiszi”, a verset hitetlenül, értetlenül dobja félre. Mindenki megértésről beszél, pedig a vers hit dolga, furcsa hit ez, nem olyan, mint a vallásos vagy a tudományos, történelmi elfogadás, elhívés. Mi ennek az oka? Első renden az, hogy nincs igaza Heideggernek (vagy csak volt igaza, közvetlenül a háború utáni évtizedekben!): nem “költőien lakozik az ember”, egyáltalán nem költőien! A nyelv nem “a lét háza” többé, és így “a költő sem lehet a nyelv pásztora”!

Évek óta győzködöm magam: azért néhány ember eljön még a költői estekre, akár az enyémre is. Belenyugodtam, hogy egyre kevesebben szeretik a verset, de ezek a kevesek nagyon elevenen együtt élnek a költészettel. Nincs napjuk, hogy ne áldozzanak ennek a halandó istenségnek egy-két órát. Néha egész éjszakákat. De legutóbb, mikor egy kisalföldi város könyvtárigazgatója így mondott zárszót az estem után: “Persze be kell vallanom, s gondolom, nem csak a magam nevében beszélek, nem sokat értettem az itt elhangzott versekből. Különben is az az igazság, itt nálunk évek óta nem kölcsönzött senki verseskönyvet” – meg kellett kérdeznem magamat: végül is mi történik itt? Elég-e magyarázatnak, érvnek, mellyel a költészet halálát indokoltam? Elég-e csupán annyit mondani, hogy a verset el kell hinni, ma pedig milliók élnek a költészet hite nélkül?

Ha nem mondjuk ki, hogy a nyugati társadalmakban alkalmazkodási válság van, nyilván elsiklunk a lényeg fölött. Mert az evolúciós lélektan szerint a kultúrában is van adaptáció: ha nagyon lassan is, egy-egy ország, földrész igyekszik elhagyni azokat a szokásokat, képességeket, melyek hátrányosak vagy legalábbis nem mozdítják elő a megváltozott viszonyokba való beilleszkedést. Abban a tudományon, politikai szabadságformákon és árufogyasztáson alapuló társadalomban, amely a legutóbbi két évszázadban létrejött, nincs szükség az érzelmi-lelki élet esztétikájának olyan minden rezdülésre érzékeny finomságú átélésére, amilyen a modern líra. Ennek mintha ellentmondana, hogy világszerte nagyon sokan írnak úgynevezett verset. A folyóiratokat elárasztják a költőjelöltek. Ez azonban nem cáfolja: éppen hogy bizonyítja a leírt jelenséget. A mi civilizációnk a sikerben találta meg töredékessé vált léte alapját: versekkel, költői hírnévvel látszólag könnyen lehet babérokat aratni. Azt hiszik, a vershez elég az anyanyelv meg némi “élmény” vagy középiskolai, egyetemi irodalomismeret. A rengeteg értékelhetetlen, rossz iromány érthetőbben beszél a költészet eltűnéséről, mint gondolnánk. Szoros összefüggés van a nem költői környezet és a hagyomány között, sőt az adaptációs jelenség és – nemzedékek távlatában – a gének között is: a költészet iránti igény megszűnése örökletessé válhat.

A lamarckista, darwinista lélektan tételei végül is nagyon vitathatók. Az azonban minden elmélettől függetlenül is tény, hogy Pegazusunkat megelőzték a motorok, a repülők, rakéták, űrhajók. Vagyis a kőkorban kialakult agyunk még nem tart ott, ahol a technikánk. Ott, hogy űrteleszkópunkkal elláthatunk a 12 millió fényévnyi távolságban lévő galaxisfelhőkig. Az asztrofizikusok ismerik a mindenség keletkezésének első századmásodpercét, azt az állapotot, amikor még atomok sem léteztek, sem fény, tehát fotonok sem. Jól halad az ember evolúciójának állomásait nyomozó detektívmunka: egyre jobban megértjük, hogy a cr˘-magnoni és altamirai barlangok falára mamutot és szarvast festő félig szellemi, félig állati ősember hogyan lett a modern időkre transzcendálást kereső lénnyé. De agya, lelke, szervezete még nem alakult át az új körülményeknek megfelelően. Két lehetőség áll előtte: a spirituális és a technikai kiteljesedés. Még azt sem zárom ki, hogy mind a két lépést megteszi. Egyelőre csak félek, hogy a természettudományos eredmények alkalmazása, a mesterséges anyagok és eszközök-szerkezetek túlsúlyra jutása totális mechanikai diktatúrát teremt a földön. Istenek vagy gépek játsszák holnap a főszerepet új mitológiánkban? Ez a nagy görög tragédiákra emlékeztető aiszkhüloszi, szophoklészi kérdés. Nem tudok rá válaszolni. Ki tudhatná, hogy fönnmaradhat-e Athén, Spárta vagy Argosz népe, ha már a lantot, Orpheusz vadállatokat szelídítő lyráját senki sem pengeti?

(2001. Szent Jakab hava 28., Kisiratos, Nagyfalu, a Godó-ház a Malom utca előtt a Nagyfaluban. Regélőm, Godó András – született 1927-ben –, a ház mai öregura.)

(Úrnak meg hogy nevezhetnéd… ezt az elsőre eléggé bizalmatlan, majd egyre megbátorodó parasztembert.)

Asszonyának elég nehezére esik embörét a kertből – az idegön kedvéért – előhívni.

(Virt László írja Katolikus kisebbségi Erdélyben című könyvében: miután 1952-ben vita támadt az egyházhoz hű és a hatalomnak behódoló papság között arról, ki az egyház titkos vezetője – Márton Áron és helyettesei [ordináriusai] már börtönben sínylődtek –, Godó Mihály több társa támogatásával levelet írt a szovjetrumun politikai rendőrség ordinárius-jelöltjeinek, hogy kifejtse, miért nem jogosultak e tisztség betöltésére. E levelet Godó atya a papság körében terjesztette.)

(“A levél a hatósághoz is eljutott, Godó Mihályt letartóztatták, akkor első fogsága alkalmával lázításért és hazaárulásért [kapcsolata volt a Szentszékkel] 10 évet volt börtönben, ebből 8 évet Rimnicu Saraton, magánzárkában. Godó Mihály élete során 12 évet töltött börtönben és 6 évet internálásban. Utoljára 1981-ben szabadult, miután 41 gyilkos megtért a kezei között!”)

Prahován a belvárosban úriembörök voltak! Volt börtön a város szélén is, űt a belvárosban tartották. Bukarestből villamossal kimentem a város szélire, aztán visszamöntem, mert bent volt. Vittem neki csomagot. Elfogadták, úriembörök vótak!

Azt mondták, átadják, engem mög beengedtek hozzá. A fényképezőgépét, karóráját ideadta, vigyem haza.

– Nem akarok innen kiszabadulni! Segíteni akarok azokon az embörökön, akik itt sínylődnek a börtönben.

– Nemrég csukták le. Herkulesen volt plébános; az volt a baj, hogy magyarul, románul és németül egyaránt prédikált, és túlzottan megszerették az emberek. Meg ráfogtak mindent. Tudja, a katolikus egyház sok mindent kap Nyugatról, Nyugat-Németországból is, a papok másképp éhen halhatnának. Én is a kintről ajándékozott kocsival járom a filiákat; máshogy nem lehet ellátni ezt a sok elhagyott plébániát. Aztán ránk fogják, hogy illegálisan kapott valutából vettük, hogy lopunk, csalunk – hallom odahaza 1981-ben.

Más (később) – Herkulesfürdő helyett – Újaradról tud. Meg hogy nagy magyar!

Majd 1982-ben magam is láthattam s hallhattam. Iratosunk jelenlegi templomát százkét évvel azelőtt építették – építettük mi, helybeli magyarok –, száz éve emelte a falu a templom előtti kőkeresztet, s a fényes búcsúi évfordulós ünnepségen megszólalt Godó atya is.

Fölment szülőfaluja szószékére, és olyanokat mondott, amitől melege kezdett lenni az embernek. 1982-ben nyilvánosan mifelénk – különösen “Romániában” – nem nagyon hangzott el efféle kommunista- és szovjetellenes uszítás.

Jóval később tudtam meg, hogy Márton Áron, Mindszenty József és a pápa között közvetített. Vatikán és Erdély, Róma és a magyarság közös dolgaiban ügyködött; hogyne tekinthette ügynöknek a bizánci – egyre megy, hogy vallásos, vagy istentelen – vakvilág?!

Szentannán árulta el, hogy nem lelkesedik a magyarországi egyházi vezetőkért, mert – szerinte, aki inkább évtizedekig ült, mint hogy “ezeket” szolgálja – túl engedékenyek voltak.

Tömösvárról gyüvet fölment a százesztendős iratosi szentegyház szószékére, s – a megörökítés szerint – így szólt a búcsús néphöz:

– Itt vagytok mint egység! A kereszt tövében alapított faluban, e vérzivataros tájon megmaradt a nép! Mert jó helyre jött ide, hol már állt a kereszt. Mert a kereszt hatalom, erő! Ez a kereszt diadalmaskodott a világon! Moszkvától Fokföldig, Washingtonig a kereszté a hatalom! Ennek a keresztnek a hordozójának hangzottak el a szavai a Holdon! Maradjatok ilyen egységesek, akkor örökre megmaradtok. Másképpen az ördög diadalmaskodik, az Antikrisztus!

Isten házát kerülve, vallást elhajintva, keresztény katolikus erkölcsöt sutba vágva, hagyományainkból kivetkőzve egységesnek mára hogy maradtunk volna, meg hogy maradhatnánk, az ördög hogyne diadalmaskodhatna?

A határban fiatalt kapálni, kaszálni nem lát. Ceauşescu tanította őket erre.

Ide is hoztak a szatmáriak emléktáblát, a parókián van. A falat előbb rendbe kell tenni.

(Nagyra nőj, kisfiam!)

Mert nagyon jól tanult. Abban az időben másképpen nem tanulhatott a parasztember gyermeke.

(Msgr. Ross – a mai tömösvári püspök – halotti búcsúztatójában sorolja: Godó Mihály S. J. “…itt Kisiratoson született, 1913. szeptember 25-én. Holnap lesz 83. születésnapja. Teológiai tanulmányait a Krakkói Egyetemen végezte, ahol a jelenlegi Szentatyánk is, II. János Pál pápa később tanult és élt. Pappá szentelése után Hódmezővásárhelyen, Kolozsvárott és Szatmáron szolgálta az ifjúságot, mielőtt egyházmegyénkbe jött volna. 1965. április 1-jén került hozzánk, közelebbi hazájába. Életének majdnem egyharmadát töltötte közöttünk, beleértve a börtön éveit is. Plébánoskodott, káplánkodott egyházmegyénkben, ahogyan ezt éppen kívánták, követelték tőle elöljárói, az állami hatóságok, melyek az ő számára [akarva, nem akarva] csak a jó Isten akaratának végrehajtói voltak. Mehádián, Herkulesfürdőn, Újaradon, illetve Angyalkúton működött. Életének utolsó éveit Szentannán, az öregek között mint idősebb testvér és lelkipásztor töltötte.”)

(Más úgy tudja: Mihályt erővel kellett iskoláztatni, mert többre becsülte atyja tizenkét lovát, mint az egész Oskolát. Anyja, hogy megzabolázza, adta Szatmárra a jézustársaságiakhoz. Úgy megfogták a jezsuiták, hogy apja helyett maga írta alá a szerzetesrendbe való jelentkezésnél a szülői beleegyező nyilatkozatot.)

– Tizenhét évig volt börtönben? Ebből hetet sötétzárkában töltött. Utoljára Herkulesfürdőről vitték el; rádióadót kerestek rajta. Hosszú ideig szolgált Szatmáron, itt tanított is. Végül Pankotán volt, onnan került Szentannára. Jött volna Kisiratosra a Máltai-házba! – regéli Almási Béla, a falu körorvosa, az RMDSZ kürtösi önkormányzati tanácsosa, a Máltai Szeretetszolgálat Arad vármegyei vezetője, aradi szegények ingyenorvosa, kürtösi magánorvos, iratosi betegmenhely-építtető.

– 1996. szeptember 22-én halt meg (Szentannán), 24-én temettük Kisiratoson. A temetésén görög katolikus pap beszélt románul, együtt raboskodtak. Itt volt Déváról a rendfőnök is.

Szerénysége miatt nem örült, hogy levenném? Vagy mert ehhez szokott hozzá a rab s félrab, majdnem rab ötödfél tized alatt? Hogy teljesen háttérbe kell húzódnia, el kell bújnia, kerülnie kell az efféle megörökítéseket? Akármilyen dokumentálását bármikori szereplésének? Hogy épp erre fáj a foga a vörös vallás- és magyar elhárító politikai titkosrendőrségnek?

1994-ben, magyar televízióbeli szereplése után írja a (miskolci) Keresztény Élet szerzője: vagy tíz éve ellátogatott hozzá Újaradra, s beszéltetni szerették volna az atyát. “Múltjáról, szenvedéséről, a börtönévekről. Ő beszél is, de inkább másokról, mások hősiességéről, hazaiakról, kint élőkről. Aztán csendesen hozzáteszi: Jézus Szíve megengedte, hogy ő is társuk legyen a szenvedésben, s hogy bátorítsa őket a szükségben.

Az iratosi sírkertnek a ravatalozóhoz vezető fő útján, balkézről sorakoznak a helybéli Golgota állomásai. A tizenharmadik stáció (“XIII. Jézust leveszik a keresztről”) előtt a jezsuita atya síremléke. A kövön, fölül ez áll:

– Verseket ír, költeményt szerzett a Márton Áron-pályázatra is. A szatmáriak ebből vettek idézetet Godó atya sírjára. A tábla fölszentelésére Bíró atya eljött.

Dr. Bura László 1999. szeptember 26-án a szatmárnémeti Kálvária-dombon Godó atyáról szólva elmondotta, hogy egyetemi lelkészként, Szatmárnémetiben a konviktus vezetőjeként, a Mária-kongregáció elöljárójaként, az államosítás után még hittant tanítva, az egyház egységéért küzdve, a 18 évi börtön alatt mindenkor egyenes jellemével, meg nem alkuvásával, célratörésével hatott az emberekre, a diákokra, a felnőttekre, az egyháziakra, ezernyi rabtársára.

– Élete tartalmas és eredményes volt. Egyszerű életmódja, meggyőződéséhez való töretlen ragaszkodása, az egyházhoz való hűsége tanúskodott arról, hogy amit hirdetett, azt éli is. Jelentős volt az egyházellenes folyamat megbuktatásáért végzett tevékenysége; eredményes volt, mert 18 nehéz börtönévet (nyolcat magánzárkában) hitéért és meggyőződéséért szenvedte. Börtönéveit lelkipásztori munkának is tekintette, hiszen egy nagyon elhanyagolt réteg, a súlyos bűnözők, az életfogytiglan elítéltek körében hirdette az evangéliumot.

– 1952. december 6-án Jilava föld alatti börtönének 2-es cellájában meghalt dr. Scheffler János, Szatmár megyéspüspöke, akit Rómához való hűsége miatt börtönöztek be. A börtönvilág sajátos csatornáin keresztül Jilava föld alatti lakói sokat tudtak egymásról, így a püspökkel a kihallgatásokon történtekről és a börtönben való viselkedéséről is. A 8-as cella lakói, páter Godó és 105 cellatársa még aznap értesültek a püspök haláláról. P. Godó letérdelt a cellában, és hangosan imádkozott, cellatársai némán hallgatták. Hálát adott Istennek, hogy a püspököt megmentette az ellene tervezett, Mindszentyéhez hasonló pertől, s azért, hogy az egyháznak újabb követe áll ezentúl Isten színe előtt, aki közbenjár értünk.

– Talán hiába is mondom a ma emberének, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek. Óhaját jelezte szüleinek, hogy pap szeretne lenni. Édesanyjának nem volt kifogása ellene, de édesapja azt szerette volna, ha az elég tekintélyesnek mondható gazdaságban marad, s lesz, aki a 12 ló gyeplőjét kezében tartja. Az édesanya óhaja győzött, de 12 ló helyett – ha szabad így mondanom – a szellem és a lelkiség 12 lovának gyeplőjét tartotta feszesen a kezében, és ezt soha el nem engedve olyan életpályát futott, amit csak bámulni, de gyarló embernek követni alig lehet. Nem ismert megalkuvást sem az állam, sem az egyház előtt. Szent Ignác harcos magatartása jellemezte, ami egyhuzamban 10 év szigorított börtönbüntetésbe került, egyedül egy cella magányában. A kákán is csomót kereső diktatúra gondoskodott róla, hogy börtönéveit megszakításokkal 16 évre gyarapítsa. Börtöntársa vallomásából tudom, hogy magas korára való tekintettel az utolsó büntetését megrövidítették, de ő kérte a börtön igazgatóját, hogy a rá kiszabott büntetést teljes egészében letölthesse, mert a vele elítélt szerencsétleneknek nagyobb szüksége van a vigasztalásra, mint a szabadon élőknek.

Az volt a helyzet, hogy Herkules előtt máshonnan indult a börtönbe.

Várjon, leengedem a cserepet. Ne ázzunk be. Ilyenkor fel szoktam néhányat húzni, hogy levegőzzön a búza.

A harangórába tötték, Némötországból kapta. Órakor a harangot bekapcsolta. Ebbe rejtötték el az adó-vevőt.

– Kisiratostól a poklon át kisiratosig. Ezzel a mondattal jellemezhetném a legtalálóbban azt az életpályát, melyet P. Godó Mihály, a Jézus Társaság tagja 83 éven át jellemcsorbulás nélkül megfutott. A klasszikus eposzok rendszerint így kezdődnek: Arma virumque cano – Fegyvert és férfit éneklek. P. Godó életpályáját kiértékelve így fogalmazhatnék: szikla jellemre s Krisztus hős papjára emlékezem, mert neve fogalom, nemcsak a papság körében, hanem egyházmegyénk határain túl is igen nagyra becsült egyéniség volt. A jellemóriások közé tartozott, nemhiába volt titkos közvetítő a diktatúra évei alatt a két egyházfejedelem, Mindszenty bíboros és Márton Áron püspök között. A magyarságért hozott áldozataiért megkapta a Magyar Köztársaság Nagykeresztjét.

Hogyne, Kútason, a Cigánka nevű határrészen.

– Eleven gyerek voltam, szerettem a parasztéletet. Együtt nőttem föl a tanyasi magyar, román, sváb gyerekekkel; románul, németül tőlük kaptam az alapot.

– Tizenkét évet töltöttem börtönben, hatévi internálás. Nyolc évig Moldvában, Rimniken egy szűk, háromszor három méteres lyukban voltam. Magánzárkában, egyedül kellett lennem.

– Nem csoda, hogy időnként bezártak! A kommunista időkben háromszor kerültem börtönbe. Például egyszer, amikor a kommunisták békepapokat küldtek volna a nép nyakára, megszerveztem, hogy nép a falujából, ahova már betelepedett volna a békepap, misére átment a szomszéd faluba. Ment utánuk a lovas rendőrség, de akárhogy szidták az embereket, hogy Futuz… így, Futuz… amúgy, azok csak átvonultak a szomszédba.

– 1930 táján, amikor a Godók meg akarták venni a Krosán-malmot, egy nagy csapat cigány tört ránk éjszaka. Összevertek bennünket, de a pénz nem került elő, mert előtte bankba tette a család, hogy ott biztonságban legyen.

– A rablókat végül elfogták. Amikor dolgavégezetlen távoztak, azt mondták: “Egy fánál találkozunk!” Simándnál csendőrök vártak rájuk az út menti fánál.

Vittem atyámnak egy-egy példányt a Magyar Krisztusból, meg V. L. erdélyi katolikus ellenállásról szóló könyvéből – gyorsan beütötte a pecsétjét, az már az övé!

– Mindig attól félt, hogy nem lesz mit ennie. Egy hibája volt: több gyermeket csinált. Egyet biztos, egyet elismert, de több volt neki. Mókusnak hívta az őt ápoló nővért.

Tömösvárt, a püspökségen vette át Entz Géza címzetes államtitkártól, az anyaország Határon Túli Magyarok Hivatala vezetőjétől a Magyar Köztársaság Érdemrendjének középkeresztjét.

2002-ben, a falu által fölújított Szent Anna-napi fogadalmi ünnepen avatták föl Godó atya szülőházán a szatmáriak emléktábláját.

2003 márciusának elején látogattam meg Szilágyi Istvánt. Az író kolozsvári otthonában mintegy kétórás beszélgetésben mondta el az alábbiakat Hollóidő cÍmű regényével kapcsolatban. A szövegben tartalmi és lényeges stilisztikai változtatást nem hajtottam végre, csupán a kirívóan csak az élőbeszédre jellemző stiláris elemeket módosítottam.

– Ez nagyjából éppen fordítva történik, legalábbis szokott történni az én esetemben. Úgy gondolom, úgy tapasztaltam, hogy a dilettánsoknak vannak úgynevezett jó témái. Ők valahogy mindig pontosan tudják, mit kell megírniuk, s azt is, hogy hogyan…

Egyszer, ifjú szerkesztő koromban az Utunknál rám bízták egy olvasók számára kiírt novella- és karcolatíró pályázat lebonyolítását, illetve a beérkező pályamunkák “előolvasását”. Emlékszem, a kiírást követő hetekben kétszáznegyvenhat karcolat és novella futott be, s nekem ezeket kellett végigolvasnom. A “szerzők” tehát nem profi írók voltak, hanem a nép egyszerű gyermekei, na meg minden rendű-rangú írhatnám polgár…

Ezekből tizenhatot kiválasztottam, és továbbadtam a tapasztaltabb kollegáknak, akik aztán ezt a maréknyit is továbbrostálták. Végül a kétszáznegyvenhatból öt vagy hat meg is jelent, hogy kikerülhessen közülük a három díjazandó. Nos, miután én ezt a mintegy ezeroldalnyi szöveget végigolvastam, négy hónapig nem tudtam leírni egy sort sem. Mindezt csak azért mondom el, mert az említett írásokban isteni karcolattémák kerültek elő, amelyek valójában a múlt század eleji tárcairodalom utánérzései voltak. Csak persze ezek a pályázók nem tudták megírni ezeket az úgynevezett életből fölcsípett történeteket.

Egy ideig véget értek a történeteim úgy 20–40. oldal táján, aztán ezek a történetek egyszerre csak elkezdtek regénnyé növekedni. Valamikor szívesen olvastam Thomas Mann-elbeszéléseket, ezt a köztes terjedelmű prózát, mely novellának túlméretezett, regénynek meg túl zömök.

Aztán meg világéletemben szerettem a haszonnal nem járó, céltalannak tetsző időtöltést. Legalábbis az olvasmányaimban és érdeklődésemben. Például mindig érdekelt, hogy bizonyos történelmi korokban hogyan éltünk. Elsősorban nem a politikatörténet, hanem a mindennapi élet. Hogy mi történik, ha mondjuk megrozsdásodik a páncél. Vagy hogy szerette-é Mátyás király a fokhagymát? (Imádta.)

A Hollóidő is efféle indíttatásokból született. Eleinte a XVII–XVIII. század fordulója érdekelt, mint az egyik küszöbhelyzet a magyar történelemben. Aztán innen kezdtem visszaereszkedni az időben. A XVII. századi Erdélynek ugyan nem, de az erdélyi emlékirat-irodalomnak igencsak aranykora. Szamosközitől Bethlen Miklóson át Teleki Mihályig. Valahogy így. Ám a föllelhető szövegek, azok, amelyek magyarul íródtak, tele vannak latin vendégszövegekkel. Míg a XVI. században, furcsa módon, inkább mindent igyekeznek magyarul kifejezni, sokkal inkább, mint később, a XVII–XVIII. században. Ebben a korban már teljes pompázatában kész a magyar nyelv, csak persze nehezen kibetűzhető írásmóddal. Számomra, aki soha nem foglalkoztam, “tanultam” úgymond “hivatásszerűen” sem irodalom-, sem nyelvtörténetet, rendkívüli élmény volt, amikor például egy 1590-ben kelt Báthory István-levélben – ez az ecsedi Báthory – azt olvasom, hogy “egymás kebelébe nem szednek eperjet az mostani atyafiak…” Ezt az országbíró Ungvádékról írja, miután Losonczy Annát pár sorral előbb leálnokkurvázta. Ugyanis ő a jeles hölgyet inkább megátalkodott pereskedőnek ismerte, sejtelme sem lévé arról, hogy mi majd Balassi múzsáját tisztelhetjük benne…

Miután rákaptam a régi szövegek ízére, furcsa szenvedéllyel kezdtem olvasni a XVI. századi leveleket, feljegyzéseket, periratokat. Például egy-egy gazdát cserélő kastély vagy vár leltárát. Ezekből kiderült, hogy e letűnt korokban az élet nem úgy zajlott, mint ahogyan hittük, vagy a tanultak alapján elképzeltük.

A dolog tehát fordítva volt. Olvastam, mert érdekeltek a letűnt századok. Ezek voltak tulajdonképpen az én céltalan kóborlásaim. Ami miatt aztán külön fontos lett számomra a XVI. század, az az, hogy úgy éreztem, valahol itt keresendő a felezőidő az ittlétünkben. Nyilván nem matematikailag, ám ott még sok ősiség föllelhető, ugyanakkor sok minden már a ma felé mutat. Mindenekelőtt a baljós jelek: a leigázottság, széttagoltság. S bár a történészek a nemzetté válást három évszázaddal későbbre teszik, engem, miközben e távoli korban bolyongtam, oly sejtés kísértett, hogy ez a magyarság már-már nemzetként viselkedik…

Ráadásul ekkor küszöbhelyzetben van egész Európa. Egyrészt a török hódítás miatt, mely szinte kettétöri a földrészt. A szakadás Kelet- és Nyugat-Európára – vagyis egy haladásában megtorpanó s egy kevésbé mostoha nagy régióra – valójában ekkor kezdődik el. Másrészt a másik szakadás, a kereszténység kettéválása miatt. Ott van, ugye, a pápa hitén maradt kereszténység a földrész déli térségeiben, míg a germán “blokk” a lutheri hitvallás követőjeként az északi tájakon. Ez tehát durván fogalmazva Észak–Dél szakadást hozott.

Ez a kettősség aztán tragikusan egymásra tevődik a magyarság sorsában, majd mindkét szakadásnak megadja az árát. A törökök pedig pontosan tudják ezt. Általában durva martalóc hadnak gondoljuk őket – mint ahogyan azok is voltak –, másrészt viszont rendkívül kifinomult diplomáciai érzékkel és politikai tudással próbálják kihasználni az ellenfél minden gyengéjét. Tudták, hogy Európa erejét megosztja a felekezeti szakadás.

Ezen felfedezések közben kínálkozott egy történet, amit meg kéne írni: Szegedi Kis István prédikátornak a története, amely Sklaricza Máté révén maradt ránk. Ez lett a könyv első felének, a Lovat és papot egy krónikáért címűnek a magva. Sklaricza Máté tanítványa volt Szegedi Kis Istvánnak, jeles humanista, aki végigperegrinálta Európa számos egyetemét.

A könyv második felében (Csontkorsók), az utolsó fejezeteknél pedig a két magyar nemes úr, Telegdi János és Pál levelezése lett a támaszom. Ezek az 1580-as évek elejétől az 1590-es évek közepéig íródtak, tehát egy részük 1593–94-ből, vagyis a tizenöt éves háború elejéről származott.

Az első részt a deák szemével látjuk, a második részben az kerül előtérbe, ahogyan a fiúk magukat látják, s ez is kínál egy tárgyalási módot. A Csontkorsók című részben van aztán egy önállóan kikerekedő mozzanat, ami majd visszamenőleg jut szerephez, de egy kicsit ki is lóg a történetmenetből.

Ez is egy küszöbhelyzete lesz végül a fejezetnek. Itt a romtemplomban ugyanis egyelőre csak a koponyák gurulnak, ám erre majd válaszol a legutolsó jelenet, amikor a csatában elpusztult vitézek fejével kezdenek el gúlákat építeni. Amíg ez a rész végleg megtalálta a könyvben a helyét, én legalább hét változatát írtam meg.

A könyv “látásmódját” végigkíséri többrétűn is a kétarcúság. Jelen van ez a kettősség már a deák és Fortuna úr viszonylatában is. Sok a hasonlóság elmebeli jártasságuk között, ám az éleselméjűség, amely a deákot is jellemzi, a mester esetében egyfajta kegyetlenséggel is párosul.

Ezt a könyves, lovas, megállapodottságot elviselni képtelen embert nagy odafigyeléssel próbáltam ilyen ellentmondásos késő reneszánsz alakká formálni, akinek sajátos világlátását később felvilágosultságnak mondtuk volna. Ez itt még inkább a bevett szokások, hiedelmek tagadásának tekinthető.

– Talán igen. Persze amikor “mintáztam”, nem gondoltam erre. És közben, lehet, olyan tulajdonságokkal ruháztam föl, amik szerettem volna, ha ifjabb koromban engem is jellemeznek. Hisz bizonyára szerettem volna szabadabban, vakmerőbben, kíméletlenebbül viszonyulni a saját életemhez, meg azokhoz a körülményekhez is, amelyek között éltem… Ugyanakkor magamban nem tudnám kimutatni az erre való alkalmasságot, sőt, a törekvést sem. Már ha az ember egyáltalán ismerheti saját magát…

– Azt tudjuk, hogy azonos az a személy, aki az első részben a főszereplő, azzal, aki a regény végén is feltűnik. Vagy legalábbis sejthetjük a sebhelyből, hogy ő a deák. Bár nem hagyja helyben ezt a vélekedést, amikor a többiek régi nevén szólítják.

– Elborult kedéllyel botorkál a többiek után, hiszen ő az, aki Fortunán kívül tudja vagy sejti, hogy milyen sors várt Revekre. A többiek ugyanis nem tudják a szörnyű históriát a hajdúkkal Terebi kertjében. Ráadásul búcsú nélkül hagyja ott a furcsa kicsi háremet s az apróságokat. Bár feltételezhető, hogy Fortuna a fiúgyermekeket a kosárban kimenekíti a pusztulásra ítélt városból. Ez is jellemző rá, hogy a fiúkat kell menekíteni, hiszen belőlük lesznek a katonák, míg lányok, aszszonyok majd csak akadnak ott, ahol ő megállapodik. Feltehetően Fortuna intézi el azt is, hogy a deák Karabátor várába kerüljön, csak immár Göncöl István néven. Valóságos név ez? Ezt csak Fortuna úr tudná megmondani…

Az elemző, értelmező kritikusok közül többen is felrótták nekem, hogy túl sok a regényben a homályban hagyott rész, a titok. Általában sokat vitatott kérdés a mindent tudó elbeszélő “státusa”. Nos, azért ne tudjon éppen mindent az a mindentudó. Olykor csak annyit, amennyit a regény valamelyik szereplőjével láthatunk. A többi az egészből végül úgyis kikerekedik. Hogy verték-e Terebi urat a bagosi vár börtönében vagy nem verték, volt-e rajta vas vagy nem volt, ez éppen annak a lehetőségétől lesz érdekes, hogy mindkét változat elképzelhető. Hiszen az öreg pap ott megháborodhatott anélkül is, hogy közben éjjel-nappal korbácsolták volna.

Számomra főként az volt a fontos, hogy ez a négyszázötven évvel ezelőtt zajló történet minél életszerűbb legyen. Ugyanakkor máshol meg két irányból is igyekszem láttatni a történet helyzeteit.

– A három különböző “vérmérsékletű” hölgy együtt is és külön-külön is tulajdonképpen ellen-Szendy Ilka. Hiszen a Kő hull… nőfigurája ebben a “társaságban” nem egy negyedik nőfigura lenne, hanem egy olyan alak, amelyik mind a három Hollóidő-belinek ellentettje.

Szendy Ilkának a saját sorsához és a férfiakhoz – azazhogy az egyetlen férfihoz – való viszonya végzetszerű. Ennek a három nőnek a lényében semmi ilyesmi nincsen. Ebben a nem-végzetszerűben nem valami könnyűvérűség mozdul, csupán arról van szó, hogy az élet élni akar, amikor ennek minden ellene szól. Ez valamennyi válságos történelmi időszakban megfigyelhető, amikor az életvágy naponta perel, sőt szembeszegül a halállal.

Ezekben a helyzetekben nem kell az érzelmeket százféleképpen feldolgozni. Gondolom én. Sok furcsaságot olvastam a “korabeli” szerelem mikéntjeiről… Hol valami késő lovagkori prüdéria dívott, hogy megérinteni is csak hosszas udvarlás után lehet a vágyott hölgy kezét, hol meg a fékevesztett szabadosság. A harmincéves háború koráról tudjuk, bizonyos német országrészek annyira elnéptelenedtek, hogy néhol még a papok biztatták arra az asszonyokat, hogy ne vegyék túl komolyan a házasság szentségét, a maradék férfinépet meg arra, hogy felejtse el az egynejűséget, mert valahogy újra be kéne népesíteni az elpusztult vidékeket.

Itt az ősanyatípus szegény Baga Rozál lenne, akit viszont nem tudni, miért, de nem tudnak anyává tenni sem a deák, sem Fortuna úr. Lehet, hogy ki tudja, mi történt vele fiatalkorában. Közben tudjuk, Rozál egy ideig szoptatta is a Terebi-porontyokat.

Ott van aztán a drága kicsi csapodár papleány, aki a regényben a “szemünk láttára” cseperedik föl. Igazából ő a “legamorálisabb”, az ő esetében a kamaszkor esztelensége szinte átmenet nélkül vált át az asszonysorsra vágyakozásba. A legfurcsább, legbolondosabb a harmadik, Hódy Ágó. Őt valamennyire el is rajzoltam azzal, hogy paranormális tulajdonságokkal ruháztam föl.

A könyv első részének egyébként az a fordulópontja, amikor a deák titokban elkezd versengeni Fortunával, megpróbálván börtönéből kihozni a papot, anélkül hogy egyeztetne a mesterrel. Ebben ott munkál valami a közhelyes freudi apa–fiú versengésből is, mely szerint a férfivá váláshoz a fiúnak le kell tudni győzni az apját, vagy ezt legalábbis el kell tudnia hitetni magával. Fortuna urat elég nehéz legyőzni… A deáknak semmi esélye, hogy a mesternek bátorságban, kardforgatásban, kóborlásban fölébe kerüljön. Lássuk hát a ravaszságot! A “spekulatív” készségeket. Ehhez kellett nekem valami furcsa paranormalitással elárnyalni a deák személyiségét.

– Nem szabad elfelejteni, ez a kor tele van démonológiával. Még a legnyitottabb elmék is – hiszen felvilágosultságról itt a XVII. századi értelemben még nem lehet szó –, hisznek az ördögben, a sátánban. Része ez a mindennapok gondolkodásának, el kell olvasni, például Bornemisza Pétertől az Ördögi kísérteteket. Heltai Gáspárral együtt kortársa Szegedi Kis Istvánnak, csak persze ők magyarul, míg Szegedi latinul írnak. Az embernek megáll az esze, hogy mi mindent tulajdonítanak az ördögnek, a sátán mesterkedésének a tiszteletes urak. De mindez nem idegen Erasmustól sem.

Miután az álmokkal nem tudnak mit kezdeni, ezért rendkívüli jelentőséget tulajdonítanak nekik. Mindenekelőtt összefüggésbe hozták az ébren megélt valóval, s ezáltal az álom az életünk része lett. Másrészt az álom üzent, jövendölt…

Nos, ha az álomnak ily fontos szerepe van, akkor legyen ez része a regénynek is. Nyissunk hát utat egy másik dimenzió számára, gondoltam, valahol a valóság és a képzelet határterületén, hadd oldódjanak el vagy olvadjanak egybe a túl darabos körvonalak. Ez aztán lehetővé tette azt is, hogy megkíséreljem bizonyos mozzanatok jelképpé növelését a regény utolsó “futamaiban”.

– Igyekeztem kerülni a hajdani konkrét történetekkel való pontos megfeleléseket. Persze ott, ahol ezek kínálkoztak volna. Inkább eloldottam ezeket a kötéseket. Úgy gondolom, az “igazi” regény – legalábbis az én nem bölcsész felfogásom szerint – a valós történelmi személyeket a maguk korában és világában néven nevezve szerepelteti.

A Hollóidő fordított eset, itt ürügy a történelmi személyiség. Még ha tudjuk is, hogy Terebi Lukács alakjának megformálásánál én például ismerhettem a Szegedi Kis István életéről fennmaradt írásos emlékeket. Ám a regényíró rendszerint “elrajzolja” akár az untig ismert történelmi alakokat is, és ezen az sem változtat, ha egyébként fennen letagadja valós körei keresztlevelét.

Aztán persze ki lehet következtetni vagy néhol barkochbázni olyasmiket, hogy Revek az Ráckeve, Radva meg nyilván Várad, és így tovább. Vagy ahol János fia Jánost mint Erdély gyengélkedő fejedelmét emlegeti Fortuna, ott feltételezhető, hogy János Zsigmondról lehet szó. No és valóságos nevén szerepeltetek néhány várost is.

Morcsányi Géza, miután a regény kéziratát elolvasta, megkérdezte: nem rajzolom meg a térképet, ahol a fiúk fölfele mennek a magyar országrész felé? Talán érdekes lett volna. Revek például a Duna mellett a nyugati parton van, de én a Dunától keletre “tettem”, a srácoknak ne kelljen átjönniök a keleti partra… A bagosi vár az a kaposi. Akkoriban Kaposon volt a regénybelihez hasonló erősség. Azért nem akartam megrajzolni a “terepet”, mert ezzel még sűrűbb lett volna a homály… Ami a lényeg, hogy bár nyilván az általam ismert vidékekből, de magam teremtem a regény helyszíneit. Azt mondtam, hogy immár elegem van minden kényszerszerűségből: a négyszázötven évvel ezelőtti világban végre szabadon akarok mozogni, ott majd szabadon mozgathatom a figuráimat, s ha ez így van, a történet számára “megépítem” nemcsak a helyszíneket, a tájat is. Megteremtem.

– Miért éppen Hollóidő a regény címe? Volt más címváltozat is, vagy ha nem, akkor mit szimbolizálhat itt a holló?

Amúgy számos nekem tetsző könyvcím kínálkozott, többek közt a Lovat és papot egy krónikáért. Igen ám, de ez nem fedi, nem jelzi azt, amit a második rész, a Csontkorsók hoz. Jó cím lenne ez is, de ez meg az első részt nem jelöli. Ráadásul a Csontkorsók túlságosan emlékeztetett volna mint címkonstrukció az Agancsbozótra. Én mégis emellett döntöttem volna.

Summa summarum, magának elárulom: a könyvnek Morcsányi Géza a keresztapja. Abból a fél tucat címváltozatból szóba került, ő erre bólintott reá. Miért ne? – gondoltam. Rövid is, meg jól is mutat a borítón…

– Azt hiszem, nem. Minden eddigi regényem annyira más világ, mint az előbbiek, hogy aligha tér vissza az én eljövendő írásaimban ugyanez a kor. Ha egyáltalán lesznek eljövendő írások. Világok pedig teremtődnek mindennap. Vagy ki tudja. Ha mégis rászánnám magam, hogy visszaüljek az íróasztalomhoz, talán egy XX. század eleji történetet írnék meg. Nem a Szendy Ilka históriáját folytatnám, inkább a harmincas–negyvenes évek világa érdekelne. De ebben a pillanatban nem érzem szükségét az írásnak…

– Ezt első ízben most éreztem, ennél a regénynél. Úgy a Csontkorsók rész második felétől.

– Furcsa, nehéz testi munka ez. Még ha amúgy szelleminek tartjuk is, Sziszüphosz-nyomor. Lehet, ha az általam megélt vagy látott dolgokat “egy az egyben” írnám, könnyebb lenne. Erre viszont nem vagyok hajlandó.

Németh László valamelyik esszéjében azt fejtegeti, hogy a regényírás megkövetelne egy bizonyos életvitelt, ezért volt alkalmasabb az alkotásra például Tolsztoj kora, mint a mi korunk. Ő, a XX. századi író, aki civilben iskolaorvos is, azért várja, hogy eljöjjön végre a vakáció, hogy megírhassa a soron következő regényét. Bezzeg Tolsztoj, a XIX. század írója, bár lehet, hogy elvezényelték a Kaukázusba, máskor Szentpétervárra kellett utaznia, ám közben nemhogy nem járt senki az íróasztalánál, de még a dolgozószobája folyosójára sem lépett be senki azalatt, míg ő távol volt. De amint hazaérkezvén átlépte az udvarház küszöbét, és szobája felé közeledett, ott őt Anna Karenina várta vagy a Háború és béke öreg tüzérje – egyáltalán, az általa teremtett világ. Mindez száz esztendővel később szinte elképzelhetetlen.

Emlékszem, amikor a Kő hull…–t írtam, napjaim nagyobbik fele viharos szerkesztőségi viták, kocsmázások közepette telt, no meg patvarkodással a cenzúrával… Estére olykor elég leharcoltan kerültem haza; asztalomon a készülő könyv egy félig írt lapja, melyen, mondjuk, a szőlőhegy gyepűje alatt ott lopakodik Szendy Ilka, akit egyre riogat a sárgaszemű bagoly. Egyik világból – térből, időből – a másikba átlépni istenkísértés.

Átmenetek nélkül ez furcsa, idegrendszert, elmét próbára tevő mindennapos kemény birkózás, igazából saját, egyre elnehezedőbb árnyékunkkal. Ráadásul számomra az írásnak mint műveletnek semmi vonzása nincs.

– Végül is az ember kézzel ír… mert másképp képtelen. Hogy aztán a kezében vésőt tart-e vagy golyóstollat fog az ujjai közé, netán a számítógép klaviatúrájának nyomorgatja a billentyűit – gondolom egyre megy.

Él közöttünk egy megszállott ember. Gazdagságában is szegényen. Dacolva az idővel, a sorssal, az alkotót leginkább sújtó pénztelenséggel, immár negyven éve építi-építgeti életművét. Elsősorban festőművésznek kell hinnünk, hiszen ez a látható világa jelenik meg legtöbbször a közönség előtt, de ugyanolyan jól bánik a tollal is. Vers- és filozofikus futamaiban, az ősiséget a modern korral sajátságosan összekötő – a Napút tengelyébe önmagát álmodó – bölcselmeiben ugyanúgy megnyilvánul kutató lénye, mint rejtélyes (gyakran a számmisztikából induló, ám a Leo-cére figyelő bölcs hangos hallgatásának képi kitárulkozását adó) festményein.

Számára egyetlen út létezik: a szellem kalandja. Kaland megannyi kalandozás által. Ezért is merül a történelem, az irodalom, a művészettörténet, a filozófia, az alkotáslélektan, a mitológia stb. mélyrétegeibe, az ábrándozás (álom) a valóságosnál valóságosabb élményt nyújtó kútjaiba. Mert kérdései kérdezhetetlenek – szinte mindannyi valamely profán himnusz keretében előadott költői kérdés –, sorra töri be velük a Szellem Házának ablakait. Ez a robbanás eloszlatja a sötétséget (legalábbis ő így gondolja), elűzi a “világmindenségben” – agyunk rossz rekeszében – lakozó gonoszt. Tiszta képletet kínál mindenki számára: csak ilyen nyíltsággal lehet, csak ilyen nyíltsággal volna szabad élni!

Halmy Miklós a Hamvas Bélának írott levélben – tulajdonképpen 3x7, vagyis 21 kérdésére szeretett volna választ kapni – az alábbiak felől tudakolódzik (csak az első ciklusból idézek): “3. Van-e a létnek értelme? Konstrukciója? Hierarchia létezik-e? Van-e véletlen? 4. A kozmosz törvénye azonos-e az ember törvényével? A kozmosz külön létezik-e az emberi léttől? Létezik-e a tudatunktól független vagy a tudatunk által felfoghatatlan hatalom vagy erőrendszer? Az ember kihagyhatja-e terveiből a kozmikus erőket (hatalmakat)? 5. Felfedhet-e az ember olyan lényegi argumentumokat, amelyek kozmológiailag teljesebb bizonyosságot nyújtanak a világ konstrukciójáról, mint a történelmi múlt intuitív, meditatív, tapasztalati igazságai? Létezik-e valamely abszolút érték? Igazság?”

Hamvas 1967. május 2-án írott válaszában így felel (melyből a kérdező igencsak megsejthette, hogy válaszolni valamire nem más, mint bújócska): “Kedves Miklós – ezen a földön minden megkezdődik, de semmi sem fejeződik be. Ezt mondja Dosztojevszkij, és minél jobban előrehaladok a korban, annál inkább belátom igazát. […] Óvakodjék a tudománytól! A primitív egyéni gondolat is jobb a tudománynál. – Szóval egyetlen kérdésre sem tudok válaszolni. Engem mestereim nagy és széles átélésre tanítottak, semmiféle megoldásra. A megoldások nincsenek a mi kezünkben. Ez nem tudás kérdése. Amit hetven év alatt leszűrtem, az ez: egyetemes tájékozottság. Univerzális orientáció. Ha ezt jól megérti, nincsen szüksége másra. Tájékozódni kell anélkül, hogy bármiféle hasznot, eredményt kívánna. Ha ezt megtenné, nagy gazdagságot szerezne, oly Lao-ce-i gazdagságot, amely nem való semmire, de ami minden egyébnek alapja.”

Halmy, főképp ha a Hamvas-levél instrukcióját vesszük, megszerezte azt a nagy gazdagságot. Ám ez az univerzális tájékozottság szinte semmi se volna – ne feledkezzünk meg róla, ő elsősorban festőművész és nem filozófus –, ha fogható-látható nyomai nem lennének ott táblaképein, reliefjein. Ezeken a gazdag, az időutazás összes örömét és keservét anyagban megvalósító sorsképleteken. Amelyek elsősorban a szín, a formavilág, a faktúra különleges szépségével hatnak, ám aki eme magánmitológia bűvkertjébe is be tud pillantani – ahol Csokonai és Bartók instrumentumai valamely sumér költővel, Lao-ce-vel és Comeniusszal karöltve szolgáltatják a zenét –, az érezheti csak igazán a Halmy-mű (a minden ízében kozmoszigényű ikon) valódi összetettségét: filozófián s mitológián inneni és túli gazdagságát. Ebben az artisztikus lebegésben (némelykori megfeszítettségben?) éli világát, az önmagában és a világban rendet rakni igyekvő boldog reménytelenség mozgatja: “Néhány évtized alatt / be kellett látnom: / az én igazságom / nem igazság… / mások igazsága / nem igaz. // Az Univerzummal / békében élek, / köztetek nem lelem / békességem! // Egy szálon függök / Ég és Föld között…” (Konklúzió, 1983).

Ebben az egy szálon való függésben kétségkívül ott van az alkotó megmagyarázhatatlan, de a “senki földje” bizonytalanságai ellenére is a teremtést valamiféle létélménynek tudó aktivitása. Minthogy a mérnöki munka pontosságához igazodva képeivel rendszer(eke)t hoz létre – a valahai hajómérnök azt is tudja, hogy milyen bonyolult a lét héjszerkezete –, különösen nagy súlyt fektet a tervvázlatok kidolgozására. Invenciós rajzait, köztük még a legegyszerűbb skiccet is, szinte mindig “magyarázószöveggel” látja el, hogy forgatókönyvként szolgálhassanak majdan egy-egy festmény, szobor (“kisbronz” mint relief) kivitelezésében.

Sorozatai ettől elevenek: az alaposan átgondolt megszerkesztettségtől. Nincs az a piramisépítő – az ókorban rabszolgák hada végezte nemzedékeken át ezt a háládatlan munkát –, aki ne tudná: a minél magasabbra való töréssel a vágyott cél csak megközelíthető, de sosem érhető el. Az égiek mégis hihetetlenül vonzzák a nagyratörőket. Halmy léglökéses utazásának – ebben különbözik a fáraóktól – nem a rangkórság a motorja, hanem a képíró tanúságtétele, a magyar szellem szolgálata. “Hiszem, hogy szükség van Piramisokra! Komoly képtelenségekre! A nemzet vitalitását bizonyító, alkotó képzeletét serkentő, s természetes önérzetét éltető teljesítményekre!” – írja a Curriculum vitae II.-ben (1994).

Párizsban, ahol 1965-től 1967-ig élt, érintette meg a “toronyépítés” szele. Innentől datálódik a föltehetően élethossziglani Program, hiszen a Musée de l’Homme magyar népművészeti gyűjteménye tette rá a legnagyobb hatást: “Az ottani s az itthoni ösztönzések kapcsán el kellett határoznom, hogy a magyar népművészeti hagyományokra építő, abból eredő, abból indító: elveiből, szemléletéből, világmagyarázatából s költői látomásaiból létre kell hozni az autochton magyar képzőművészetet a »grand art« szintjén, lehetőleg egyetemes igényű jelentéstartalommal, immanens jelrendszerrel, spirituális szintre emelt aktualitásokkal.” Akárcsak Illyést, Halmy Miklóst is Párizs késztette “meghátrálásra”: az otthon élményét, hagyományát világ-avantgárddá fejleszteni, ez az igazi, a művész teremtő képzeletét ugyancsak megpróbáló feladat.

A magyar lélek, csak a magyarságra jellemző értékjavak (formakincs, motívumláncolat stb.) vászonra való átemelése sok honi festőt megkísértett. Munkácsy Mihálytól Tóth Menyhértig és Csontváry Kosztka Tivadartól Korniss Dezsőig vagy a nagybányai hagyományt egészen különös lángolássá tevő Pirk Jánosig hosszú azon festőművészek sora, akiknek piktúrája – természetesen más-más módon – a couleur locale-t megpróbálta (gyakran sikerrel!) egyetemes szintre emelni. Tudatosságával Halmy közülük is kiemelkedik. Ha vallomások tucatjaival nem bizonyította volna ez irányú elkötelezettségét – nem fedte volna föl az ecsetjét, tollát és ceruzáját mozgató benső irányultságot –, csak a legérzékenyebbek vennék észre a figuralitástól az absztrakcióig nyújtózó világában a hagyomány ilyesfajta, mély érzelmi rétegeket megbolygató átélését. Legújabb képeire (Instrumentumok – 2003) – később lesz róla szó – talán nem is illik a fönti meghatározottság. Mégis, mindezek ellenére a modernség bármely fokán álljon is művészete, az absztrakció révén kerüljön is akár a legavantgárdabb világhálóra (világfolyamatba), képein észlelni, hogy művészete legkivált a hazai földben gyökerezik.

Ezt a szélben sokszor eliramló homokot akarja megkötni Piramisával. Súly, megmozdíthatatlan súly lenne azon a tájon – és képletesen a szellem “lezserebb” köreiben –, ahol csupán a majmolt külföldi számít igazi értéknek. Mert az általa megálmodott Piramis nemcsak egy építészeti forma, valamely karakteres gúlaszerkezet megvalósítása, hanem az őt belülről feszítő (díszítő?) – festménysorozatok által megjelenített – szellem, érzés és gondolatvilág hatásos megtestesítője is. Egy, a világ legmodernebb áramlataival azonosan lélegző fix Pont, amely monumentum-voltában megkerülhetetlen. (Az alkotó elképzelése szerint 184 db olajfestmény kerülne belső falaira.) Az olajképeket hét éven át – 1966-tól 1973-ig – “következetesen csinálta”. “Tulajdonképpen az első perctől a festői megvalósulást két egységben képzeltem el az ősi princípiumok alapján (yang-yin): az egyik, a nagyobb egység intellektuális-yang élmények együttese, összesen 100 db 105x105 cm-es táblával, a másik inkább érzelmi-yin erők együttese lenne, összesen 84 db olajjal. A nagy építmény neve: a Herceg Piramisa, avagy a Nap Háza… A kis építmény neve: a Hercegnő Piramisa, avagy a Hold Háza. Számomra ez a Nagy Művelet, az Opera magna!”

Hihetetlen álmodókészség, de mindez anyagiak nélkül! Hogy mi valósult meg a tervből, azt ugyancsak a Curriculum vitae, II. rögzíti: “A legsúlyosabb okok és összjátékok folytán ezekből az építőelemekből mindössze 45-50 darabot tekinthetek teljesültnek, a további 140 darab a hallgatás kazamatáiban rejtőzik, megvalósulásra várva.” Az életmű természetesen az évtizedek alatt fölöttébb gyarapodott, jóllehet az elkészült művek (festmények, grafikák, szobrok, reliefek) nem tartoznak a Piramis-programba. Megszállottság nélkül – mert a művész valódi műterem és támogatás hiányában a családjával évtizedek óta “teveganéjon él” – Halmy semmire se jutott volna. És nem más csillagzat alatt akarta-akarja megvalósítani tervét, hanem itt, az őt fölnevelő, szárnyra bocsátó közegben. Ezért az éppen két évtized előtti vers (Konklúzió II.) befejezése ma is érvényes: “Ó! Hol találom fel végre / Hazám-Otthonom?!?”

Hol? – ismételjük meg keserves kérdését –: a művekben! Abban a pontról pontra meghatározott akcióprogramban, amelyben a mesternek is kötelező a kísérletezés, amelyben a lélek forrongása nem csupán panaszként hangzik föl, ám remekművekben is megtestesül. (Elég legyen most a Nap Háza-sorozatból csak a Fájdalom titokban – Kecsed VI. [1971] című festményt megemlíteni.) Halmy a Sötét felhők alatt (1960) című, még a figuralitást hordozó, nem túl izgalmas olaj-kartontól jutott idáig: a minden ízében modern, a fény valóságos térképző szerepét fölnagyító, s azt metafizikai tartalommal telítő, a szerkezetnek – saját szavaival: az “organikus konstruktivizmusnak” – határozottan kiemelt szerepet szánó, a mitológiával szintén érintkező, megannyi szimbólum által eleven festményekig. Realistának mondja magát (méghozzá olyannak, akinek műveibe “a leggyötrelmesebb anyagiságtól a Mindenséget betöltő metafizikai valóságokig – tértől, időtől függetlenül – minden belefér”), holott sokkal jobban illenék rá – létfilozófiája is az ilyesféle képegész megalkotására sarkallja – egy másik megnevezés: a valóságot motívumról motívumra absztraháló, az anyagot minduntalan átszellemítő látnok. Ez a megjelölés természetesen nem valaminő hóbortosságot takar, sokkal inkább az ihletnek amaz állapotát, amelyben a látomás (a szakralizálódó anyag) különleges jelentőséggel bír.

Számára “a piktúra – miként a Támpontokból tudható – eszköz, egy nagyon hatásos meditációs módszer – a Mandala közepébe – a lényegi Egyszerűségekbe való jutáshoz! Ahol az élőlényeket rettentő sötétség eltűnik, s a szelíd szabadság birtoklásának békéje uralkodik!” Ugyanitt, ugyanolyan költészetként olvasható hitvallása is: “Egyre erősebb meggyőződésem, hogy a Magyarság – mint tartalom! – egy kozmikus minta. Elsüllyedése az Időben az emberiség egyetemes drámáját jelentené – így megőrzése Egyetemes feladat!

Ezt a kozmikus mintát szolgálja akkor is, amikor figyelmeztet az ősi alapkultúrák (a sumér, az egyiptomi, az Indus menti, a kínai, a sztyeppei lovasok [turáni!]) éltető jelenlétének a szükségességére. S evvel együtt a legmodernebb fizikai felismerések is izgatják, hiszen “már-már metafizikus tartalmai azok a szellemi alapok (s még sok más), melyek egy új, tisztább erkölcsi bázisra épülő világ lehetőségeinek létkereteit adják, egy újabb Világkorszak, a Vízöntő kor lábainál”. Erről van szó, a tisztább erkölcsi bázisra épülő világról! Ezt szolgálja művészetében minden: a szerkezet, a szín, a forma, a motívumokon és szimbólumokon átsejlő ethosz. Halmy művészete valójában megannyi motívumvariáció az erkölcsre. A napi dolgok (például a politika) ritkán foglalkoztatják, mindig és mindenkor “a szellemi s érzéki Szépség időtlenségét” tartja szem előtt. Ezért elképzelésében nincs aktuálisabb, mint az időtlenség!

S ha képeinek színvilágát, anyagszerűségét, izgató – mert plasztikusságában lenyűgöző – faktúráját nézzük, rögtön látni az anyagba, a munkafolyamatokba szerelmes mester egy másik jellemző tulajdonságát is: a kézmívesnek csak a kódexmásolókéhoz hasonlítható türelmét. A kép felületébe applikált anyag: a zsinór, vászon, homok, faszög, fapálcika, kavics, fémgomb stb., bár szervesen épül bele a szerkezetbe, mindig valaminő izgalmat kelt, s alakíthatóságával új és új érzelem vagy épp gondolati kitárulkozás letéteményese. Ha a festmények ezekkel a “kiegészítő” elemekkel gazdagabbá váltak – nem csupán faktúrájuk lett összetettebb-bonyolultabb, de értelmezési körük is –, hogyne mutatná az anyagban való tobzódás fegyelmezett sokszínűségét, ezt a mérhetetlen gazdagságot a szobrok: a kő és fa kisplasztikák, az ugyanezen anyagokat és a bronzot fölhasználó reliefek meg a különböző objectek serege. Akinek volt már szerencséje elmerülni a Tentámentum I–XXI. című festett farelief-sorozat homorulatainak-domborulatainak s a fehér mésszel “csiszolt” anyag motívumokat bújtató és kiemelő szépségében, az bizton tudja, hogy a holt anyagba lelket lehelő művész számára mit jelent az a szó: biztonság. S ugyanezt a derűs plasztikai nyugalmat érezheti a mára talán nyolcvan darabot is elért kisbronzok: a zöld deszkaalapra ragasztott, aránylag kis méretű (9x9 cm) reliefek fényes és matt felületeinek a motívumokat szinte érzéki módon megjelenítő játékában is (A visszatérő turul, Kecsedi mandala, Ordosi párduc, Őrlőkő – mind 1998).

Mert Halmy Miklós, bár életének vannak keserű percei és néha órái is, évtizedek óta alakítva életművének mitológiáját – játszik. Önfeledten, egy-egy példaértékű mű fölmutatása kapcsán elgondolkodtatóan, s legkivált a szépre éhes szemet új kalandba víve-tanítva. Ilyen öndokumentációs játéknak készült a mindössze egypéldányos (egyedi) periodika, a Szerkő négy – egyenként száz xeroxoldalt magában foglaló – száma is (2000). Ami itt szellemiekben – rajzban, fotóban, önéletrajzi vázlatokban, versekben, jegyzetekben, kritikarészletekben, filozófiai eszmefuttatásokban – megnyilvánul, arra nyugodt szívvel lehet mondani, hogy pazar bőség. De ebben nincsen semmi különös, hiszen a “folyóirat” (bizonyos időközökben megjelenő antológia?) alcíme határozottan árulkodik a képzőművész-filozófus-költő sokirányú érdeklődési köréről, megannyi vonzalmáról.

Műhelytitkok: tradíciók – történetek – elmélkedések – gondolatok – transzfigurációk – tervek – kísérletek – taogrammok – konklúziók – művek – játékok – álmok. “Mindössze” ennyi Halmy képes dokumentációjának, szellemi önéletrajzának összetevője. Sok?, kevés?, éppen elegendő? – itt is, mint minden alkotásban, az időtlenség dominál. Tapasztalatai-meditációi korhoz való kötöttségükben is szabadok. Segíthetnek egy új életforma – egy berendezettségében is új világ – létrehozásában vagy elfogadásában, de hogy az erkölcstelenséget, a züllést stb. megtorolják, arra nincsen hatalmuk.

Halmy Miklós tehát, jóllehet törékenységében ott az erő, nem ítélkezik jó és rossz fölött, csupán példát mutat. Sok minden egyéb mellett a megújulásra is. Két, pár év előtti kiállítását – a győrit és a szegedit – gondozván, illetve bevezetvén, alaposan megismerhettem műtárgyban és szemléletben egyként koherens világát, mi több, a személyiség lényegjegyeit is. Sose gondoltam volna, hogy ez az esztétikailag kikezdhetetlen, megállapodott életmű –, mert az alkotó bölcsessége látszólag így alakította végérvényessé a határokat – újabb meglepetéssel szolgálhat.

A képek, képtáblák, egy-egy korábbi motívumot másfajta megvilágításba helyező objectek az Instrumentumok I–VI. (2003) címet kapták. Halmy evvel a gesztussal – akár a latin szó első jelentését vesszük (eszköz, szerszám), akár a másodikat (zeneszerszám) – valamennyire a muzsika vagy egy fizikai erővel és érzelmi töltettel megszólaltatható szerszám bűvkörébe lépett. Amin mesterien játszik, az látszólag holt anyag. Ám a tükrözés (Paralellák – A nagy illúzió), a raszterhálóba megjelenő gömbök (csak a középső nincs takarva) mint energiagócok eltünedező-földerülő játékával (A sárkány szeme – Rezonanciák) s nemkülönben a kalligrafikus (pollocki) mezőbe süllyesztett fekete lyuk (belül zsinórból font spirál) vibrálóan vonzó jelenlétével (Zárvány) olyan ízig-vérig modern, még Pessoát is emlékezetünkbe hozó, egymást bújtató, részben vagy egészben elfedő “arcokat” – emlékezésrétegeket, holdbéli-sivatagi tájra épülő s azt rácsszerkezettel védő érzelmi toposzokat – tud elénk varázsolni, hogy csak bámulunk.

A háromrétegű kazetta környílásában megjelenő kobaltkék golyók (A hallgatás) a fehérrel áttört okker felületen úgy mutatnak, mint valaminő mélyből előbukkanó ikonok. A lavírozott angolvörösből szemünk elé pattanó öt fehér húr – ez a Világbőgő, valódi világszám! – azt sugallja, hogy az instrumentum megszólaltatható. Még ha ez nincs is így, az elemi erejű szépség elmaradásáért bőven kárpótol a legmélyebb (harmadik) síkra rézgombokból applikált kottaimitáció. A figyelmes néző a húrok alá pillantva könnyedén fölfedezi, hogy emez esztétikailag is hatásos, a feketét bearanyozó hangjegyeknek pontos – olvasható – üzenete van. Minthogy a dallam szöveget is involvál, íme: “Repülj, madár, repülj, / Menaságra repülj, / az én galambomnak / gyenge vállára ülj!”