A Földközi-tenger vidékén honos örökzöld fa, a babér, latinul: a Laurus nobilis leveléből font koszorú az európai kultúra hajnalán a görögöknél, majd nyomukban a rómaiaknál a hervadhatatlan érdemek elismerésének és jutalmazásának a leglátványosabb és természetesen a legáhítottabb jelképe volt.

Költő és hadvezér, tudós és atléta ennek elnyerésére vágyakozott. És hogy van folytonosság az európaiságban, annak bizonysága Hellásztól Erdélyig éppen az, hogy sok-sok évszázadon keresztül az egymás nyomába lépő nemzedékek legtöbbre hivatott fiai olyan dicsőséges tettek végrehajtói igyekeztek lenni, melyért előbb-utóbb kijárt az el nem hervadó jutalom: a babérkoszorú.

Szerzőnk háromszéki székely nemzetségében nem az első, aki viszonylag fiatalon babér-ügybe keveredett. A családi emlékezet az első babér-szerző ősként azt a “kicsitátá”-nak szólított nagyapát tartja számon, akitől írónk nemcsak kitűnő génállományt, hanem nevet is örökölt. Ezt írja róla könyve Tollrajzok eleimről című fejezetében: “Az első világháborúban honvéd tizedesként harcolt Galíciában és Doberdónál is. Mindkét fronton megsebesült. Vitézségi érmét, a kisezüstöt és a Károly-csapatkeresztet máig őrzöm. Kis híján kijutott neki a második háborúból is. Be is hívták a Székely Honvéd Határőrezredbe, a Nagy Sándor-tetőre is kivezényelték századával, de röviddel a szovjet támadás előtt leszerelték. Betöltötte hatvankettedik évét.

Olaszországból egy tarisznya babérlevéllel tért haza. Nem hadi érdemeit bizonyítandó, hanem abból a gyakorlati meggondolásból, hogy legyen mit az asszonynak a pityókalevesbe tenni. Volt is hosszú esztendőkig… A háborús élményeket – frontszolgálat, sebesülés, katonakórház, hazavergődés, az emlékbe hozott karabéllyal és a tarisznyában száradó, egyre jobban zörgő babérlevéllel – nem követte egyéb megőrzésre méltónak tartott történet. Holott háborút vesztett, szétomlott sereg katonája volt, tanúja hazája odalevésének. Amiről Domokos Géza, egykori magyar királyi honvéd tizedes soha nem beszélt. Bánatában-e, szégyenében-e, nem tudom megmondani.”

A nagyapa szűkszavúságát vagy éppen hallgatagságát – szerencsére – az unoka nem örökölte. Annyira nem, hogy a maga babérgyűjtő kalandjairól az RMDSZ-es múltat felelevenítő Esély három kötete és az Igevár című kiadói emlékfüzér után most új könyvben számol be. Ez a könyv, az Éveim, utjaim, arcaim, a babérgyűjtő mesterségre való felkészülésről számol be, olykor nem csupán személyi, hanem nemzedéki összefüggésben is.

Nemzedéktársak vagyunk. Sőt, egy évjáratúak. Huszonnyolcasok. Szellemi felstafírozásunk a nagy múltú erdélyi felekezeti középiskolák egyikén esett meg: az övé a sepsiszentgyörgyi, az enyém a marosvásárhelyi, illetőleg kolozsvári református kollégium. Itt tanították meg a babérgyűjtés sok csínját-bínját. Ez kezdődhetett népköltészetgyűjtéssel, amint az Domokos Géza esetében történt, vagyis hogy tanára, Konsza Samu faluja népdalai lejegyzésére biztatta. Aztán következtek a háború utáni kolozsvári évek. Bolyai Tudományegyetemmel, Móricz Zsigmond- és József Attila-kollégiummal és sok világmegváltó tervvel. Nemrégiben egy másik nemzedéktársunk, Antal Árpád tiszteletére megjelent tanulmánykötetben szóltam arról, hogy a múlt század negyvenes évei végén magukat humán tudományra adó fiúk – egyetemi társaink – (irodalmárok, filozófusok, közgazdászok, jogászok) valójában egytől egyig írónak vagy politikusnak készültek, kivéve Antal Árpádot, mert őt valamennyien csak tanárnak tudtuk elképzelni. Életünk szakmai betájolásánál is súlyosabb nemzedéki feladatként nehezedett ránk “értelem- és lelkiismeret-vezérlő álláspontunk” kialakítása. Erről élete hetvenötödik évében így vall papolci öreg diófájának az író: “De jó, hogy szóba jött. Jóságos barátom, tudtára adom: nem tartom magam se bal-, se jobboldalinak, se konzervatívnak, se liberálisnak. Mindből van bennem valami, ám hiányzik az a többlet, az a szikrával több tűz, ami az ideológiai elkötelezettséghez szükségeltetik. Egyszer kipróbáltam, elég volt.”

Ezek nagyon fontos szavak! Ezek nemcsak az önvizsgáló – öreg diófájával társalkodó – Domokos Géza szavai, hanem a szivárványos ég látomásába belerészegedett nemzedéké is, akik hitték/hittük, hogy elérhetjük és belekapaszkodhatunk a szemhatáron földet érő színes fénykévébe, a minden özönvizek elmúltát hirdető szivárványba.

A “szép arany híd, szép szivárvány” boltozata alatt rohanva babérillatú fák olajleheletét szippantottuk magunkba. No de hol véltünk mi ilyen olajfákat díszleni? Útjaink mentén. A Bolyai-egyetem néhány nagyszerű professzorának az előadásán, a háborút sértetlenül átvészelt kolozsvári könyvtárak olvasószobáinak áhítatos csendjében, a színházban, ahol nemcsak feledhetetlen előadásokat láthattunk, hanem diák barátaink közül a legrátermettebbek némi keresetet hozó statisztai szerephez is juthattak. De babérfává nemesedtek képzeletünkben a tüskés bokrok, amelyeket önkéntesekként kiástunk a Kolozsvárra vezető földgáz árka mentén, vagy a Bumbeşti–Livezeni és a Szolva–Visói vasút töltésének a lapátolásakor.

S talán mindezek betetőzésének ígérkezett, hogy nemzedékünk legjobb életrajzainak (doszárjainak) tulajdonosai előtt megnyílt az út az “ígéret földjére”. Domokos Géza élete főiránya betájolásában kitüntetett jelentősége volt annak a “néphatalmi” döntésnek, hogy a moszkvai írói főiskola hallgatója lett. Már az világirodalmi ritka tüneményként hatott, hogy olyan kort élhettünk meg, amikor az írót erre a célra szakosított főiskolán faragták. A könyv Moszkvai album című fejezete érdekes ellenpontja azoknak a magyar irodalomból jól ismert vallomásoknak, melyekben Nyugat-Európa egyetemeit megjárt peregrinusok beszámolnak az “Európica verietas”-ról. Írónk mondandóját jó ízléssel a reá nagy hatást gyakorló Pausztovszkij személye köré csomózza. A “korszerűség és aktualitás” közötti különbségtételt tanulta meg attól az írótól, aki “sok vidék barangolója, leírója, megéneklője volt, tájak számos régi története éledt újjá kalandozásai nyomán”.

Ha én műítész lennék, mondandómat most azzal folytathatnám, hogy írónk sokat tanulva orosz mesterétől (és sokat elfelejtve a kiadójánál megjelent emlékiratokból) narrációjában milyen művészi leleménnyel és milyen betűvető eszközök igénybevételével festi meg azokat az éveit, melyeket megélt, azokat az utakat, melyeket megtett, és azt, hogy az évek-utak milyen árkokat szántottak arcára.

Egyet azonban bizton állíthatok: ismeret és élmény bőven árad ebből a könyvből. Olvassák el!

BENKŐ SAMU

A trianoni határokon túlról származó magyarok közül eddig már nem kevesen írták meg viszontagságaikat életükről. Még azok is, akiknek a toll nem volt kenyerük… Kövy Zsolt memoárja azonban azért is értékes, mert szerzője írói képességekkel is rendelkezik. Jómagam, aki felvidéki vagyok, és ráadásul mint történész a XX. századdal foglalkozom, ezért különös figyelemmel olvasom az e korszakról szóló írásokat. Ráadásul Kövy Zsolt munkája szűkebb pátriámra, Losoncra is emlékeztet, mivel a szerzővel már gyermekkorunk óta közös élmények is összekapcsolnak. A szerző édesapja, Kövy Árpád losonci református lelkész, az én lelki atyám is volt ebben a városban, ahol – sajnos – Trianon óta, de főleg a beneši dekrétumok következtében oly csekély lélekszámúvá zsugorodott a református magyarság.

Kövy Zsolt, aki családjával együtt a második világháború után a közismerten szörnyűséges beneši dekrétumok embertelen következményeit volt kénytelen átélni, bátyjával együtt a losonci forró nyárból a szovjet haláltáborba került, hogy azután 31 hónapot szenvedjenek embertelen körülmények között. A szerző azután visszatért Magyarországra, a pápai Református Teológiai Akadémián fejezte be tanulmányait. És miközben 39 éven át (!) volt a Pápa melletti Kéttornyúlak református lelkipásztora, a pápai tudományos gyűjtemények (levéltár, könyvtár) igazgatójaként is teljesített szolgálatot. Ezen idő alatt számos szakmabeli tanulmányt írt, könyveket szerkesztett, kiállításokat rendezett, és tevékenyen vette ki a részét a pápai közéletből. És teszi ezt mindmáig.

Amikor annyi év után, a rendszerváltozás időszakában ismét találkozhattam Kövy Zsolttal, a református kollégium igazgatója volt, s a város alpolgármestereként vált ismertté.

Eme könyvében ő maga Kővári Zoltán, míg testvére Kővári Sándor néven szerepel. Az Álom és valóság 54 epizódból álló önéletírás, amelyben a második világháború után a bátyjával együtt megszenvedett hadifogságuk történetét írta meg. A memoár az 1944-es losonci eseményekkel: a német megszállással, a gimnáziumi érettségi időszakával kezdődik, majd a bátyjával közös sorsát megírva, végigkíséri olvasóját a lengyelföldi fogságba eséstől a stanislaui lágerben átvészelt 31 hónapos rémtörténeten át a hazatérésig.

A történet Losoncon az 1944. évi “forró nyárral” kezdődik, és a szerző először írja meg a város 3000-nyi zsidó lakosságának a halálmenetét, amely a Varga utcai gettóélettel kezdődött, ahol – mint olvashatjuk – a zsidó főrabbi katolikus feleségének a sorsa a nemzet drámájának is tekinthető. Majd a sikertelen kiugrási kísérletet követő nyilasuralom utáni állapotokról értesülhetünk, amikor is a Kövy fiúkat Szécsénybe szólította a behívóparancs, hogy azután ismét Losoncra térjenek vissza a fegyvertelen sorkatonák lövészárkot ásni. De a várost ért szörnyű bombázás után már néhány hét múlva, december 20-án készen állt a losonci állomáson a katonavonat, hogy Zólyom felé szállítsa őket. Habár a Kövy fiúknak anyai részről Zólyomban unokatestvéreik éltek, nem volt idejük hozzájuk eljutni, mert a vonat este már továbbindult velük Zsolna felé, ahol “az élet rendezte meg számukra a különös karácsony estét”. Majd katonai szerelvényük ismét elindult, éspedig északkelet felé, hogy lengyel területre érve már az új évet ott éljék át. Számukra a katonaélet Krotoschinban, egy lengyelországi kiképzőtáborban folytatódott.

Lengyel területen már közel érezték magukhoz a háborús eseményeket. A város, ahová január végén eljutottak, átmenetileg ugyan szovjet kézre került, de a német páncélos erők visszavették a várost, és alakulatuk átmenetileg a nácik fogságába esett. Majd rövid idő múlva ismét szabadok lettek, hogy azután egy tolsztoji emberségű orosz őrnagy révén életben maradhattak, akiről kiderült, hogy civil életében Moszkvában irodalomtanárként működik, és a magyar hadifoglyoknak Petőfiről zengedezett. Végül is kiderült, hogy az orosz fegyveres alakulatok Csensztochovába viszik őket, a haláltáborba, ahol a város szélén volt egy óriási láger. Benne német, lengyel, olasz, román, szlovák és magyar hadifoglyok tömege élt szörnyű körülmények között. A padlón aludtak, tisztálkodási lehetőség és élelmezés nélkül éltek, s emiatt sokan éhen haltak. Csak akkor oldódott köztük a feszültség – akik közé még kémeket is küldtek –, amikor híre jött, hogy elviszik őket innen. És valóban: egy halálos menetelés után vagonokba zsúfolták őket, és 1945. április elsejére Stanislauba érve folytatódott fogolyéletük. Itt a galíciai lengyel lakosság megértő szeretete fogadta őket, hogy az első “fogolyhúsvét” némi feltámadáshitet nyújtson nekik. És sóhajaikba rejtették Losoncot, Szécsényt, Salgótarjánt, Budapestet, a családról és a barátokról álmodtak.

De csakhamar egy szörnyű csalódásra “ébredtek”, mert kiderült, hogy itt kezdődött számukra a halál aratása. A szörnyűséges állapotokra jellemző, hogy volt nap, amikor közel ötvenen haltak meg az ötszáz magyarból, akiket meztelenül kocsikra raktak, és a közeli tömegsírba temettek. Életük a reggeli négy órai ébresztőtől az esti órákig kínzó és megalázó volt, pedig ekkor már vége volt a háborúnak. A vérhas és egyéb betegség egyre jobban megtizedelte a láger lakóit. Kettőjük közül “Zoltán” teste égett a láztól, és a kórházban két német hadifogoly közé fektették őt, akik ott haltak meg mellette. Amikor aztán nagy meglepetésre reggelre egy fehér köpenyes orvos érkezett a terembe, és Zoltán ágyánál magyarul megszólalva közölte vele, hogy ő zsidó-magyar orvosjelölt, aki azt tanácsolja neki: meneküljön innen még magas lázzal is, ha nem akar meghalni. Ő ezt a tanácsot megfogadva maradt életben…

Habár a hadifoglyok tömegesen haltak meg körülöttük, helyettük a Lengyelország belsejéből érkező fiatalokkal töltötték fel a lágert. A Szovjetunió területén azután munkatáborokban dolgoztatták őket. Még így is felszámolták 1945 szeptemberében az első lágert, mert a rendkívüli halálozás okán már nem volt szükség két táborra. Kiderült, hogy az első három hónapban csak az éhezés közel kétezer ember életét oltotta ki – olvashatjuk a Mindig éhesen cím alatt. Az pedig egyenesen megdöbbentő, hogy az éhező hadifoglyok közül egyesek már hazafelé tartva, a szerelvényről leugrálva, dinnyeevés közben lelték halálukat. Tragikus látvány volt ez az életben maradottak számára. Igaza van a szerzőnek: “Orvosok, pszichológusok feladata lenne ezt a különös fogolyéhezést és ennek halálos következményeit megvizsgálni.”

Habár egy magyarokból verbuvált, hazamenésre szánt csoportot is összehoztak parancsnokaik, erre még egyelőre nem került sor. Ehelyett az egyik nap végeláthatatlan tömegben egy teljesen lerongyolódott, elcsigázott menet vonult el a tábor előtt. A falvaikból elűzött ruszin, lengyel, ukrán öregek, asszonyok, gyerekek serege vonszolta magát. A látvány borzalma sokáig nyomta Kövyék lelkét. És amikor azt hitték, hogy 1945. november 14-én eljött a szabadulás napja, kiderült, hogy a hazatérők névsorát ugyan az “A” betűnél kezdték, de a “K” betű előtt megálltak a névsorolvasással. Kövyéknek tovább kellett dolgozni a lágerben, ahol különböző fogolybetegségek vártak rájuk. Szerencsére a “tolsztoji lelkű” orosz Mezsnonov orvos rendkívül humánus ember volt, akiről a szerző külön kis fejezetben emlékezik meg.

Miközben folytatódott Kövyék hadifogoly élete, tudomást szerezhettek Churchill 1946. március 1-jei híres fultoni beszédéről, amelyben az angol államférfi leleplezte a szovjet imperializmust. S ezt a munkába menő hadifoglyok is hallhatták. A magyar hadifoglyokat csak az vigasztalta, hogy 1946-tól már érkeztek otthonról a tábori lapok. Ezek közül a szerzőnek sikerült néhányat megőrizni. Közülük kettőnek a fényképe a könyv két borítójára került! Számomra, aki jól ismertem a Kövy fiúk nagytiszteletű édesapját, rendkívül megható volt olvasni “Zoltánnak” a róla írt emlék-sorait:

A memoáríró sorai, amelyeket a táboron belüli büntetőszázadról írt, különösen megrendítőek. Borzasztó sorsuk részvétet fakasztott közöttük. Viszont a “simogató nyári meleg”, ahogy ők 1946 nyarát érezték, különösen azért volt számukra kedvező, mert a kolhozban dolgozhattak, ahol búzát lapátoltak és babot, lencsét meg borsót válogattak. De főleg a paradicsom-, paprika-, uborka- és kukoricaültetvények között érezték jól magukat. És végtelenül nagy örömöt jelentett a számukra, amikor 1946 nyarától a Vöröskereszt révén levelezniük lehetett, és így végre otthonról kaphattak postát: hírt a családjukról, hazájukról. Persze a foglyoknak a nyílt levelezőlapokon nem volt tanácsos panaszkodni lágerbeli életükről.

Fogságuk utolsó időszakában azzal is ijesztgették őket, hogy fegyelemsértés következtében Szibériába kerülhetnek. Ha ez nem is következett be, az 1946/47-es télen, a 30 fokos hidegben végzett munka közepette a vasszerszámok a szerencsétlen foglyok kezéhez fagytak, ami azzal járt, hogy súlyos fagyási sérüléseket szenvedtek. És mindezt nem Szibériában, hanem a stanislaui fogolytáborban.

A két testvér nem maradt mindig együtt. Ugyanis míg Attila végig a táborban szenvedett, addig Zsolt egy hadikórházba került ápolónak – a már említett Mezsnonov doktor jóvoltából. Végül is 1947 augusztusában elérkezett “a hazatérés csodája” mindannyiuk számára. Kiderült, hogy Magyarországon augusztus végén országgyűlési választások lesznek, és politikai gesztusnak tekintik a magyarok hazaengedését. Így azután augusztus 22-én csakugyan elindult a vonatszerelvény Magyarország felé! Máramarossziget volt az átvevő tábor, ahol Attila betegen ugyan, de testvérével együtt megérkezett. A város – mint ismeretes – Romániához került, de számukra mégis magyar levegőt árasztott. Magyarországra augusztus 27-re tűzték ki az indulást. A célállomás Debrecen volt, ahol a városszéli laktanyába kísérték őket mint a végső elbocsátás színhelyére. A foglyoknak még le kellett szavazniok (!) Debrecenben, és csak azután indulhattak Budapest felé. Budapesti érkezésüket a memoáríró így fogalmazza meg: “Ócska rongyaikban, de lelkük tiszta ünnepélyességével szálltak le a szerelvényről, a végleges szabadság elmondhatatlan örömével.”

Van a magyar irodalomtörténet-írásnak egy – többnyire nem tudós emberek, nem szakavatott ítészek, hanem szépírók, literátusok által művelt – sajátos válfaja, amelyet jobb híján anekdotikus irodalomtörténetnek nevezhetünk. Olyan visszaemlékezésen alapuló, személyes hangú irodalomtörténetről van szó, amelynek középpontjában nem a mű esztétikuma vagy eszmei üzenete, hanem az alkotó személyisége áll. Szerzőik nem irodalmi alkotásokat, de emberi minőségeket ábrázolnak, adottnak vélvén a művek ismeretét. Voltaképp az alkotások mögé rajzolják föl íróik emberi portréját, kitérve azokra a történelmi, politikai, művelődési, életrajzi, lelki motívumokra, amelyek mintegy magyarázzák, indokolják az alkotások létrejöttét, egyénítik az életmű jellegét. A több mint egy évszázados múltra visszatekintő hagyományt nálunk Jókai Mór és Mikszáth Kálmán alapozta meg, egyik csúcsát pedig kétségkívül Tersánszky Józsi Jenő Nagy árnyakról bizalmasan (1962) című kötete jelentette. Természetesen az erdélyi magyar irodalomban is eleven és termékeny ez a műfaj, elegendő itt olyan munkákra utalni, mint Mikó Imre Akik előttem jártak (1976) vagy Huszár Sándor Honnan tovább? (1984) című könyveire, amelyek többnyire laza önéletrajzi keretben jellemezték azokat a elődöket vagy kortársakat, akiknek a személyisége valamiért fontos volt szerzőik számára.

Az önéletrajzi ihletésű szépprózát művelő Fodor Sándor is összeállította a maga szubjektív irodalomtörténetét, amely az 1944 utáni és rendszerváltozás előtti erdélyi magyar irodalom több nemzedékének csaknem húsz alkotójáról rajzol találó portrét. Persze az író kellő óvatossággal közelít hajdani kortársai emlékéhez. Egyfelől csak azokról szól, akik már eltávoztak, akiknek lezárult – tehát összefoglalóan értékelhető – az életműve, másfelől olyan személyes vonásaikat rajzolja meg, amelyek abból a szempontból fontosak, hogyan viszonyultak a bemutatott alkotók korukhoz és írótársaikhoz, a maguk irodalmi közegéhez. Vagyis Fodor Sándor nem pletykálkodni akar, és bár említ magánéleti vonatkozásokat, a hangsúlyt nem erre helyezi. Arról ír, milyen emberi-lelki “üzemmód” jellemezte X.-et vagy Y.-t, hogyan vészelte át az 1948 utáni, 1989 közötti, román sovinizmussal súlyosbított kommunista diktatúrát, hogyan hatott egymásra kor és személyiség, irodalmi intézményrendszer és író, történelmi jelen és a lélek, politikai intézményrendszer és alkotó szellem. De még az emlékek ilyetén fölidézése sem öncél Fodor Sándor számára, mert anekdotikus történeteivel, szubjektív portréival két dologra szeretné fölhívni a feledékeny utókor figyelmét. Először arra, hogy némi magyarázattal szolgáljon arra nézvést, egy-egy mű milyen körülmények között, miféle hatások alatt vagy gátlások ellenére született meg. Másodszor arra inti olvasóit, hogy a már porosodni látszó, esetleg csakugyan avulni kezdő életműveknek is van nem egy darabja, amit érdemes a feledéstől megmenteni. Vagyis úgy idézi meg egykori pályatársai arcélét, hogy közben rámutat az oeuvre föltétlenül megőrzendő részeire. Némi általánosítással azt is mondhatnánk, azokra az alkotásaikra hívja föl az olvasók figyelmét, amelyek koruk ellenében, a gátló körülmények vagy éppen a belső ellenállás legyőzésével születtek meg. Természetesen az effajta anekdotikus irodalomtörténet nem elemzéseket nyújt, sokkal inkább epizódokat, “sztorikat”, jellemrajzokat, frappánsan találó – olykor példázatos – eseteket, amelyek többségében arról vallanak, hogyan keletkezett egy-egy mű, miként formálódott egy-egy életmű. A húsz intim közelségű – rendre epikus keretben fölrajzolt – portré olykor a történeti vizsgálódásnál, az esztétikai elemzésnél is találóbban jellemez írói alkatot, művészi habitust, kisebbségi-értelmiségi felelősségtudatot.

Asztalos Istvánról (1909–1960) a szerző elmondja, hogy ösztönös tehetség volt, született zseni, akit azonban a kor és a kor kiváltotta szorongása, a politikai igazodás belsővé vált kényszere, folytonos megfelelni akarása gátolta meg tehetsége kibontakoztatásában. Nagy Istvánra (1904–1977) is vonatkozhat ez a megállapítás, azzal a kiegészítéssel, hogy ő nem félelemből, de valódi proletáröntudatból írta azt, amit írt. Így fordulhatott elő, hogy hételemis végzettségével halálos komolysággal viselte a Bolyai Tudományegyetem rektori tisztét, hiszen meg volt győződve arról, hogy a párt iránti hűség sokkal többre képesít, mint bármely diploma. Itt jegyzi meg a szerző, hogy bár Nagy István tendenciózus, pártosan agitatív műveinek többsége a szocialista realizmus tankönyvszerű illusztrációja lehet, A szomszédság nevében című regénye és több novellája örök értéke marad az erdélyi magyar literatúrának. Az ismert műfordítóról, Franyó Zoltánról (1887–1978) megtudjuk, hogy kedves – csak néha kellemetlen – szélhámos volt, valódi karrierista, igazi egoista, ugyanakkor páratlan munkabírású fordító, leleményes és eredményes irodalomszervező. A tragikus sorsú, az erdélyi magyar kultúra és oktatás mártírjának tekintett Szabédi László (1907–1959), a lenyűgöző tudású, hatalmas műveltségű bölcselő és alkotó szellem mindaddig hitt a pártban, amíg az a halálba nem kergette. Nála csak Balogh Edgárnak (1906–1996) voltak súlyosabb illúziói a baloldali eszmék és a Román Kommunista Párttal kapcsolatban. Manapság fölfoghatatlan, hogy ez a csakugyan európai horizonton tájékozódó, állandóan reformokon töprengő, társadalom- és emberjobbító szándékú közíró érthetetlen naivitással hitt a kommunista utópiában. Hogy mennyire nem akarta vagy nem tudta fölmérni a maga valódi helyzetét, arra tanulság az Intelmek (1972) című – igen önérzetes címadásra valló, államalapító királyunk testamentumára utaló – kötetkéje, amelyben baloldali eszméit hagyta az akkori ifjúságra. És amikor nyilvánvalóvá tették számára, hogy a ’70-es évek fiataljainak aligha jelentenek bármit is a ’30-as évek eleji sarlós mozgalomból hozott forradalmi romantika rekvizitumai, Balogh Edgár mélyen megrendült. De megrendülését ezután sem követte föleszmélés. Olyannyira nem, hogy a rendszerváltozás után, a ’90-es években már élő anakronizmusként tekintettek rá kortársai. Fodor Sándor a legmelegebb hangon, őszinte rajongással szól a kitűnő szatíraíró, humorista és jó barát Bajor Andor (1927–1991) személyiségéről, utolérhetetlen humoráról. Nemkülönben nagyra becsülte a minden új értéket fölfedező, irodalmi kérdésekben rendkívüli éleslátású Földes Lászlót (1922–1973). Megemlékezik a mogorva természetű Panek Zoltánról (1928–2001), a magányos költőről, Gellért Sándorról (1916–1987), aki úgy fordított román költőket, hogy sosem tanult meg rendesen románul. Igen tanulságos, ahogyan az erdélyi magyar irodalom egyik legellentmondásosabb alakját, Méliusz Józsefet (1909–1995) “leplezi le”, bemutatva őt mint nagypolgárba oltott kommunistát, a magas összeköttetésekkel rendelkező avantgárd írót, aki élete megannyi drámájában hordozta a XX. század dereka kommunista elkötelezettségű emberének léttragikumát. Nemkülönben különös, rejtélyes alkotója az erdélyi magyar prózának a két világháború között Székely Mózes álnéven alkotó Daday Loránd (1893–1954), aki bár megpróbált, nem tudott szocialista realista regényt írni, mert istenáldotta tehetsége megakadályozta ebben. A nagy műveltségű és roppant tehetséges Szemlér Ferenc (1906–1978) odáig jutott a megalkuvásban, hogy 1951-ben dicsőítő ódát írt Románia Hivatalos Közlönyéhez… Ugyanakkor Fodor Sándor nem mulaszt el figyelmeztetni, hogy a pártos követelményeket folyton túlteljesítő író történelmi regénye, a Mirigy esztendeje (1969) mellőzhetetlen darabja marad a kisebbségi magyar regényirodalomnak. Helyet kap még a kötetben a “tiszteletbeli magyar” Gelu PŃteanu (1925–1995) műfordító, akit fölsorolhatatlanul sok sérelem ért magyarbarátsága miatt, és aki fél életét magyarok között – előbb a székelyföldi Énlakán, utóbb Magyarországon – élte le. Az egyik utolsó és talán a legszomorúbb hangulatú portré Bálint Tiboré (1932–2002), a Zokogó majom (1969) alkotójáé. A közelmúlt erdélyi magyar prózájának egyik legjelentősebb írója élete vége felé az alkohol rabja lett, de veleszületett lelki finomságával szemérmesen rejtegette, takargatta a szeszek iránti szenvedélyét, még mámoros állapotában sem akart ismerőseinek, írótársainak a terhére lenni.

Fodor Sándor szabálytalan, olykor bizarr, olykor egészen bizalmas hangvételű, de mindig egészen közeli optikájú íróportréin természetesen mindig jól kivehető a történelmi háttér, sőt éles megvilágítást kap az egyéni ambíciókat, az önkifejezés vágyát letörő romániai szocializmus fél évszázada. Hiszen ez a közeg meghatározó volt az írók életére, műveik létrejöttére. És ugyanilyen hangsúllyal esik szó a bemutatott írók legjobb alkotásairól, amelyek rendre a körülmények ellenére születtek meg. De Fodor Sándor csak abban a értelemben szól egy-egy novelláról, regényről, versről, színdarabról, amennyiben az magyarázza, értelmezi szerző és műve viszonyát, amennyiben az új vonást tesz hozzá az alkotó portréjához, amennyiben az karakteresen jellemzi szerzője emberi alkatát, erkölcsi és művészi habitusát. Ilyenformán ez a vallomásos könyv fordított irodalomtörténetnek tekinthető, hiszen nem az életrajzi adalék árnyalja a mű elemzését, hanem a mű némely vonása teszi árnyaltabbá az alkotó emberi arcélét. Éppen ezért a Kortársuk voltam – kortársaim voltak kétféle olvasónak ajánlható. Ajánlható azoknak, akik jól ismerik a második világháború utáni erdélyi magyar irodalom említett alkotóinak munkásságát, akik tehát az olvasott művek emléke mögé most odaképzelhetik írójuk markánsan megrajzolt portréját is. De ajánlható azoknak is, akik a “sztorikat” szeretnék élvezni, hiszen egy-egy tragikus vagy éppen komikus életrajzi epizód, egy-egy karikírozott jellembeli vagy alkotói vonás talán fölkelti a kíváncsiságot a méltatlanul feledésbe süppedő irodalmi művek iránt.