Ámen… (Maga elé emeli a telerótt papírt, fennhangon olvassa:) Kedves néném, nemcsak mi, hanem az egész emberi nemzet olyan, mint a halálra ítéltetett rabok, akik nem tudják, mikor viszik ki a halálra. (Lehunyja szemét, majd fáradtan folytatja:) A mi sorsunk éppen olyan. Mennyi urakot, nemesembereket temettünk már el, kit egy, kit más esztendőben, úgyannyira, hogy már csak ketten maradtunk volt Zay úrral. Az Isten azt is kivevé a bujdosásból 22 octobris. (Felsóhajt.) Most már egyedül maradtam a bujdosók közül, és nem mondhatom, mint eddig, hogy hadd vigyék ki ezt vagy amazt előre, mert egyedül maradván, nekem kell kimennem az áldozatra. (Elkomorodik.) A Csáki úr halála után Zay urat tette meg a porta a magyarok fejévé, akik ebben az országban vannak a császár protectiója alatt. Halála után a portára kelletett mennem, hogy hírré adjam halálát. A szokás szerént engem tettek básbuggá, mert azt jó megtudni, hogy akik ebbe az országba az öreg Rákóczival jöttünk, azok közül csak én maradtam, hanem akik most velem vannak, azok újak. (Kurta szünet, keseredett hangon:) Micsodás a világ! Mennyi változáson mentem már által, de az Istennek gondviselése mindenkor velem volt és vagyon mindnyájunkkal. Egész prédikációt csinálhatnék a siralomnak völgyében lévő változó életünkről, amely változást mindaddig próbáljuk, valamég az örömnek hegyére nem megyünk. (Elakad, szájmozgással olvas, majd továbbugratja tekintetét.) Az első levelemet, amidőn a nénémnek írtam, huszonhét esztendős voltam, ezt pedig hatvankilencedikben írom; ebből kiveszek tizenhét esztendőt, a többit haszontalan bujdosásban töltöttem. A haszontalant nem kellett volna mondanom, mert az Isten rendelésiben nincsen haszontalanság, mert ő mindent a maga dicsőségire rendel. Arra kell tehát vigyáznunk, hogy mi is arra fordítsuk, és úgy minden irántunk való rendelése üdvösségünkre válik. Ne kívánjunk tehát egyebet az Isten akaratjánál. Kérjük az üdvösséges életet, a jó halált és az üdvösséget, és azután megszűnünk a kéréstől, mind a bűntől, mind a bujdosástól, mind a telhetetlen kívánságtól. (Az iméntinél nagyobb nyomatékkal ismétli:) Ámen…

Köszönöm, Uram, hogy a mái napra is védelmezőm maradtál, ma sem engedted el a kezemet, hanyatló életemet elláttad reménnyel, értelmemet megtartottad; megtartottad, hogy utolsó levelemet meg tudjam írni… (Szája elé kapja a kezét.) Az utolsót? Ne vedd billent gondolkodásnak, se kétkedésnek, ha akarnék sem tudnék eltávolodni Tőle, de erősen romlik a látásom, voltak napok, hetek, amikor azt éreztem, elveszti világosságát…

Megírtam… Nénémnek mindenképpen az utolsót… (Maga elé mered.) Inkább a partot járom, hallgatom a tengert, hallgatom a sziklákat… Hallgatom a suttogásukat. Még akkor is, ha gyakorta rám pirítanak, kíméletlenül mondják: hagyd az érzelmeket, felejtsd egyszer s mindenkorra, hiszen nincs mi közt választhatnál, ide véglegesült a sorsod, a magadban táplált lehetőségek sorra elfogytak… Marad a menekíthető pillanat, menthető vagy, felismerhetően te vagy, te, aki nyomot hagy a homokban, rárajzolhatja arcát az alkonyi víztükörre… Tört arc ugyan, de konokul viseli kivetett idejét…

Eh! Ez is csupa érzelem! Szemből kell keresni a szót, a józanító szavakat, takargatás helyett hagyjuk szívünkre hidegedni, úgy, úgy hidegen süssék érzületemre: beváltatlan maradt, amire készültem, ami megvalósult, nem az én akaratom volt. Szokásom szerint azt kéne mondjam: az Isten elgondolása volt… Vagy próbája? (Keserűen mosolyog.) Akármi volt ezzel a szándéka, több embernek valót szabott ki nekem, a hontalanság ketrecét zárta rám, messzeséggel rácsozza életemet…

Nem, nem, a szavakat, szavaimat istenkáromlás hidegségére hagyni. Engem kezdetétől nem a török étek táplál, hanem a jussolt szó, a Zágonban tarisznyált anyanyelv… Magvuk mezőket sarjaztat, mélyük erdőket suhogtat, fényükben anyám mosolya, apám dacoló nézése… (Közel lép a falon függő festményekhez, mindkettőt megérinti.) Anyám dajkáló mosolya, apám kivérzett dacossága…

A szabadságot áhította, Fogarason, válogatott kínok között az égi szabadságot el is nyerte… Hűséges volt, nem árulta hitét, hát elárulták őt. (Felparázslik.) Hűség, szabadság, lesajnált igyekvések. Nálunk csak az árulásnak van becsüje. Minden hazulról kapott hír a fejedelem nevét fakítja, s az árulókét fényesíti… (Hátát a könyvszekrénynek veti.) Így volt ez tegnap, alighanem így lesz míg világ a világ… (Lenyugszik.) Jobban teszem, ha ezeket a gondolatokat, mint annyiszor, magamba temetem; mélyen le, árvaságom mélyire, s tovább álmodozom… Milyen más arról álmodozni, hogy mi lett volna, ha… minthogy arról vallani, mi van most… Mást ne mondjak: milyen lett volna az életem teljesülő szerelemmel, gyümölcsöző esztendőkkel. Milyen megállíthatatlanul képzelegtem a szívbéli szeretetről, azt a mondást sem ízlelhettem meg, hogy Zsuzsika azt mondja nekem: végy el engem, te szegény, ketten leszünk szegények… Szívéletemet senki se tudta úgy betölteni, ahogy ő betöltötte… Bercsényi is így érezhette, amikor életpárja örökre elaludott, Zsuzsika szépségiben keresett vigasztalást… s hamarost grófnét csinált belőle…

Decembris az decembris, ha nem is havasi metszéssel, foga van a hidegnek, az öregedő csontba igen hamar beleharap… Csukom is be… csakhogy akkor a tengert nem hallom… (Elmosolyodik.) Vagy alig-alig hallom… Nélküle nem tudnék meglenni. Dajkám helyett a dajkám. Hm… (Nevet.) Tenger, mint dajka… A száműzöttek dajkája…

Mormog, messziről mormog… A végire igencsak egymásra találunk. A két öreg. Szemrebbenéseimig, elámult lélegzetemig ismer, kötelez a méltóságra, a megfontoltságra, a végtelen gondolkodásra, szorgosságra… Mindenre, ami nélkül a kivetett ember belepusztul… Bárcsak mindahányan közelséget tudnánk vele kötni, hagynánk, hogy kimossa belőlünk az irigységet, a civódást, hogy ne keverjük méreggel bajos napjainkat. (Hosszan kivár, hogy legyőzze keserűségét.) Kár szépíteni, egymás gyanakvásában élünk, így éltünk kezdetétől, most még inkább így élünk… Írlapok százát róhatnám tele, hogy egymás hű becsülését ki mikor cserélte becsmérlésre, sorvasztva kedélyt, amúgy is rövidült álmot… (Láthatóan erősen küzd a szóval.) Ó, nekem is bővivel kijutott… “Portai szolga”, “Besúgó”, sokasodtak érdemeim… Mi egyebet tehettem, viseltem dühtehetetlen… Egyre azon bánkódtam, mi jogon várjuk el másoktól, hogy becsülésünkbe fogjanak, ha a magunk becsülésétől ilyen messze kerültünk? Sokszor odáig vitt a kétségbeesés, hogy valamilyen módon végnapom elé sietek…

De hát odahaza nem így van-e? Az idevalót valamiképpen magyarázzák a ránk szakadt körülmények. Noha, ha igazán belenézünk, ilyesfajta emberi kivetkőzésre nincs, nem lehet magyarázat. (Rosszkedvűen rázza fejét.) Ahelyett, hogy tűrő lélekkel emelnénk sorsunkon, pokolig mélyítjük…

A pokol dolgait nem lehet olyan olvasmányba öltöztetni, hogy kedvet kapjon olvasásukhoz a szem, a magam ízlelgetésére kár szaporítani, azért a megbánható elhatározás: több papirost nem veszek levélírásra… Ami nagyon fáj, torkomig feszíti a szót, kibeszélem a tengernek… Együtt hánykódunk… Együtt sóhajtjuk a túlpartot, a hajók érkezését, amelyek oltalmukba vesznek, s kimentenek ebből a sanyarú űzetettségből… (Elérzékenyül.) Istenem, mit nem adnék ezért a pillanatért! Maradék életemet is odaadnám… Csak még egyszer lássam Zágont, a Bozza patakot, a házat… utána azt se bánnám, ha a fenyvek friss terhe síromat nehezítené…

Ne! Ne! Mihaszna képzelem! (Erősödő fájdalommal a hangjában.) Nem akarok úgy járni, ahogy első hazapróbálkozásomkor jártam! A Zágon közeli havasban! (Izgatottan.) Most is előttem van… Szemem bé nem telhetett a szebbnél szebb havasi tájjal, a hintó, amelyik vitt, már-már a fák magosát súrolta, mind fennebb emelkedett az ájerban, még a lovak is kedvembe akartak járni, hogy Zágonig lássak, tudták, hogy bé akkor telnék, ha Zágonig tartana trappolásunk… Utastársaim értetlenül pillognak, nem értik, mi szállt meg, mi pirosít önkívületig, keveri szavaimat lázas beszédre… (Hirtelen elhallgat, mint akinek elakad a lélegzete, torkához kap, hosszasan kivár… aztán mintha erdő mélyről beszélne:) Az Úr béfedezte az oda vivő utat…

Maradt-e vajon a muskotályos borból? Ha igen, bele kell kóstoljak, hanemegyeb a gyengeséggel kell háljak… (A kisszekrény felé indul, széles léptekkel igazít inogásán, háttal tölt, a bokály és a cseréppohár kettősen kocogja, hogy erősen reszket a keze. Kézreszketése nem akadályozza abban, hogy egy hajtásra kiigya cseréppoharát… Újra tölt…)

Váljon vérré bennem! (Cseréppohárral a kezében tér vissza karosszékéhez.) A második nyeletnyit arra, hogy a nyelvem sose kopjon el a beszédben. (Leül.) Pennám, az más, megtette a dolgát. Száradását úgy kell viselnem, mint az idő parancsolatát… (Némi élénküléssel.) Azért ha nagy ritkán szeretne megmártózni, téntába mártom, s hozzáadom az eszemet…

Mindjárt többet látok magamból. (Szájszögletnyi mosollyal.) Az ördögből is… és az Istenből is… Elsőbbje emberarcot visel, s minden, ami bajunkat tetézi, tőle való… Az Urat, aki a legtávolabbi közelség, választott utam, a nap minden szakában őrizőmül szólítom, hogy viszontagságaim fölé növeszthessem akaratom… És hogy Tőle, s ne az ördög hamis ígéretétől fogjak tüzet… Istent és világot együtt élni, a teljesség, az ördög kísértésének engedelmeskedni: a bűn imádata… (Kezét maga elé emeli.) Állj meg, állj! Alig tettél pontot a záró levél végire, máris gondolataidat hajazod… A hajazás nem a te dolgod… Ami nem fogható szóba, márpedig Isten létezése nem fogható, azt hagyd másokra… Törődj a benned valóval, s ha úgy érzed, hogy az Úr benned lakozik, mindennapos megváltásoddal…

Mindennapos megváltás nélkül kietlenéig gyérül a remény, a nehezen szokható, halálig megszokhatatlan, különösképpen itt, a török szeretetben… (Mint aki kényelmetlen testtartásán szeretne változtatni.) Már az első napokban kitetszett, hogy ez a nemzet a keresztényt nem utálja, de megveti… Ez ellen tenni a botorban is több a gondolat. Magam a fejedelemhez igazodtam, aki is Krisztus tanítását követve áldást kért üldözőire… (A feszület felé fordítja fejét.) Fejedelmünket kivette közülünk az Úr, nyájas üldözőink átváltoztak, más móddal, finomságosabb gondoskodással nehezítik meg a kereszt hordozását. (Cseréppoharát kézbe ragadja.) Hordozzuk keserűen, hordozhatnánk még keserűbben, még megalázóbb alkuval… (Kivár.) A keserűben csipetnyi nyelvédesítő, hogy más nemzetekhez mérve, s ez nem az iménti gondolat bicsaklása, a török nem is olyan irtóztató, mint amilyen híre vagyon… sehol olyan békességes maradásunk nem lehetne, mint itt… Gyakran úgy talált vélekedésünk, hogy a különböző nációk közül leginkább minket szeretnek… Legjobbat nem kívánhatunk ezért nékik, mint azt, hogy legyenek keresztények…

Mismás hangulat, de hangulat, leginkább arra való, hogy borúságomat néhány minutára elűzzem, és hasznos dolgokon járassam az eszemet. Nem más egyeben, mint azon, hogy hol nyomtassam ki e halomra gyűlt levelet… Ha olyan könnyen lehetne, amint azt megérdemlenék, nem kellene törődnöm, mert azt tudom, hogy mások is gyönyörűséggel olvasnák… (Zavart nevetéssel.) Kicsit fennebb szökött a becsülésem, bensőmet mérve nem hinném, hogy túlontúl nagyot szóltam volna… Majd elválik, ahogy Zágonba mondanák… Hogy a bécsi előolvasókat mekkora gyönyörűség tölti el, arról csak képzelmem van, ha van… (Learaszolja a levélhalmaz vastagságát.) Tengernyi levél… tengernyi betű, tengernyi kín… (Rövid csönd.) Fegyencük voltam… Gályarabjuk…

Voltam… Megint magam vagyok… Akivé a kín tett… A kínban fogant írás… Kész, kész a Mű! A pályám végére rendelt alkotás! A száműzött gondolat számvetése! (Elégedettséggel dől a karosszék támlájának.) Mielőtt beletébolyodtam volna, sikerült átszólnom a fonnyadásos időt… Kiszólnom a száműzött sajgást… Íme a bizonyság: az ember száműzhető, a gondolat soha! (Ismét szájához emeli cseréppoharát.) Hű, be szomjult lettem… Ekkora szomjúságot sose éreztem… Meglehet, odakünn még a tenger is szomjúhozik… A tenger, a haza-hazamutogató csillagok…

Élnek… Ezek a sorok élnek… Élteti a hűség! Ó, ha ezt a fejedelem megérte volna… (Tűnődve.) Kurtán elmosolyodna, és azt mondaná: Szedd össze a lelkedet, Kelemen! Hogy tudott erősíteni… Elég volt, ha belekezdett, esztendőkre tudtam, hogy hányadán álljak sorsunk viseléséhez… (Melegséggel.) Netalán megrendültem volna, ott volt az ő lelki példája… (Lehunyja szemét.) Ott volt szívet szakasztó vívódásomban is, Zágon közeli utamon…

Szállásom kilincsét ismerős, ismeretlen, felváltva cserélte… Ömlött szobámban a hazai szó… Fiatal hevületű gróf, sima szájú kalmár, gyermekkezemet vezető szolga; mindegyike kötözött, húzott, marasztalt, Zágont mindenestül szívemre bogozta… (Hevesen.) Szuszra szusz győzködtek, minutáig sem fáradtak bele a beszédbe. Gyengülésemre vártak. Arra, hogy feladjam eskümet… Mostani gyengülésemben sem adnám fel, nemhogy akkor… Hátfordításomat, miután neszét vettem a fennebb való fondorlatnak, nem is nekik, hanem a fennebb való fondorlatnak: Lobkowitz herceg cselvetésének szántam… Erdély csinált főkormányzója, a maga játékára… vagy az udvar örömére, az ördög sem tudja, árulóvá akart rongyolni… (Már-már hisztérikusan.) Engem, a szabadság szegődöttjét! Még hogy kénye-kedvére adjam magam. Szemem előtt volt: miféle fajzat… Aki csak arra vár, hogy a kezébe kapjon, adott szó ide, adott szó oda, apám sorsára juttasson… (Fölemeli a fejét.) Kisded kísértés… Önlelkem ellen élni… mint oly sokan teszik Erdélyországban? Fogjon el ezerszám a baj, akkor sem. A fejedelem kezét alázkodás nélkül meg tudtam csókolni… Árulóimét soha… Az árulóknak megbocsátani a legnagyobb árulás!

Aki a győztesektől megértést vár, nem ismeri a győztesek természetét… Külhonból hódolni, egyezkedni: felér a bakóra hajtott főhajtással… (Szembenéző daccal.) Nem árt tudni: aki a szabadságért hal meg, zsarnoka örömére hal meg… Azt sem biztos, hogy elkerüli a köznép megvetését…

Nem lelem… Valamelyik görög könyvbe suvasztottam. Töredékből töredék: leheletnyi feljegyzés. Jó nagy betűkkel másoltam le, hogy ne tévesszem szem elől… (Homlokráncolással.) Elégszer olvastam, hogy ennyi esztendő után se hagyjam feledésbe… (Megtalált biztonsággal:) A háború mindenek atyja és mindenek királya. És egyeseket istenné tett meg, másokat emberekké, egyeseket rabszolgákká tett, másokat szabadokká… (Szünet.) Hérakleitosz neve párul vele… Párul, s nyom a megvilágosodás felé… Fejedelmünk mindegyre azt mondta: legtöbb, amit elérhetünk, megmaradni embernek… Otthon s idekünn egyaránt. A zsarnok ezt tűri a legnehezebben… Nem nyugszik, míg el nem ér, nem hagyja, hogy bárhol a világban szabadon élj…

Szedd össze a lelkedet, Kelemen! (Szusszanásnyi csönd után.) Hatalmad van magadon… Szenvedéssel szerzett hatalom… Úgy kell járnod az emberek közt, a tengerparton, a napsütésben, mint aki megváltott sorsában hordozza a jövendőt: a sohasem látott a te látásodon keresztül válik megint látottá, a keresztény világ a te őrzésedben szerzi vissza elveszett gyermekeit, a régi szabadság pedig fohásznyi magasságban kerengi be nekünk rendelt, fényre vihető földünket…

Ének… (Csönd.) Meglehet, csak én hallom. (Csönd.) A fohásznyi magasság surrog a fülemben… Az is lehet, az egykori gályaút, gályavonás, rabének homálylik elő… A Jenikőbe elénk küldött gálya… kétszázhúsz leláncolt sors… Jó szél, kiszakadt küzdés, süvöltő parancsolat… holtig igyekezet, holtig befelé imádkozott, keresztény ima… Kikötőtől kikötőig hordott nyomorúság… (Reszkető indulattal.) Rodostóig vélük fázott az ingem… Magyarjaitól külön… Szabadulásukat tudakolva kérdőek a szemek: Hova, Uram? Hova? Aki nem kérdez, azé felel: Miért mennénk mi már Magyarországba… feleségünk, gyerekünk talán már megholtanak… ott is mivel élnénk; itt legalább ételt adnak… (Könnyeivel küszködik.) Hol vagyok én szenvedésben az ő sorsuktól? Holtig tart is, igen messze…

Inkább a kiírt szó, semmint a bévülre szorult hang, a bénító emlékezés… (Az igen magasra rakott ablakra pillant, gyorsan visszakapja tekintetét.) Aki ezt kitalálta! Ne lehessen kinézni rajta… Ne lehessen begyűjteni az utcát, az embereket, a változó és mindig ugyanazokat a szokásokat, ki kivel mennyit pusmog, a portai változásokat kedvükre vagy félelmükre fogadják; a magam faját látom elmenni, egyenesen viszi-e magát, húzza-e a gond, ha megemeli a fejét, messze tekintően emeli-e… vagy csak a lába elejére van ügye… (Egyre élénkebben.) Az újak, az új, hazulról érkezők lótifikálása, ebben a megfogyott és elhagyott állapotunkban, külön elevenség, fölénnyel, világváltó sietséggel vetik magukat a városra, mintha azért jöttek volna, hogy minket, a zsémbeseket, a hervadókat minél hamarabb eltemessenek… Még csak haragudni sem lehet reájuk, többje fiatal, hevületből menekült, azt hiszi: egyéb célja sincs a kiszakadottnak, mint az, hogy a kalandok kalandját megjárja…

Dohogás ellen a legjobb orvosság a bor, abból is, amit én szeretek, a muskotályos… (Feláll, inogás nélkül lépdel a kisszekrényhez, a bokályok közt matat…) Csak ürmös van… Keserűnek elég keserű, édesnek elég édes, asztalra vele… Jó lesz étvágygerjesztőnek, dél óta egy falatot sem ettem… Mostanság mintha bajmolódnék az étekkel… A gyomrom kezd rendetlenkedni, pedig a kávézással s a dohányzással is jórészt felhagytam… (Visszamegy az íróasztalhoz, az ürmösből vigyázva csorgat, iszik…) Én és a zsémbesség… Bárcsak mindenki olyan zsémbes lenne, mint én… Ami engem viseltességig nyugtalanít, az mást ugyanúgy nyugtalanít: hazátlansággal, a hazátlanság semmítő erejével élni, kikopni a szülőföldből és kényszerű lábvetésből, a tűrt tekintetekből: egyazon a félholtsággal… Hogy ne legyél egészen az, válaszd példádul a koldus gazdagságát: érd be kevéssel, ne mondj le a világról… (Iszik.) Legfőképpen arról ne, amit mások javára halmoztál össze…

Ne mardosson, nem mardoshat többé, ami eddig mardosott… Egyedül maradtam, nevetségesre való dolgot csak magam előtt követhetek el, mióta levetettem a francia köntöst, abban sem kell röstelkednem, hogy magyarságomat kivetkezve hordom, nyelvemet sem cseréltem finomkodóbbra, se angolra, se franciára, a magaméval akartam, akarok több lenni… A magaméval, mely minutányi időre sem volt börtönöm… Az nem… volt a szabadítóm, levegőfogyásban is a levegő, a messzült ég, a haza-hazaköltözött álom… (Arca felderül.) Kell-e ennél édesebb terü, kihordhatóbb, szabadítóbb csoda, az én megváltó csodám!

Köszönöm, Uram, ezt a szabadító napot, ezt a szabadító estét… Viszonzásul elhagyom életemből a panaszt, sorsunk méricskélését, mától az én imádságom, az én világom érdekel, s nem az, hogy a törökök mi módon végzik mindenkori imájukat, melyik napon könyörgik, hogy elnyerjék Isten kegyelmét, melyiktől várják, hogy a zsidók, a keresztények megtérjenek, melyik napon imádkoznak a prófétákért, a papokért, a holtakért, a betegekért… (Homlokára pántolja ujjait.) Mikor döntsön önfelé az ember, ha nem hetvenedik esztendejéhez közeledőben, amikortól illő az ocsúdás: ami lélekből fakad, az a lélek dolga, amit a körülmények szabnak meg, az elé legfeljebb magadat vetheted, de változtatni nem változtathatsz rajta… Netalán hazatérni volna kedved, megteheted, más kérdés, hogy lelkiismeretedtől kapnál-e felmentést, ha nem onnét, az odahagyottól, a vétőktől és nem vétőktől… (Élesen.) És mit kellene megint elszenvednem!

Úgy tetszik, a szabadító pillanatnak is megvan az ára… A hirtelen öröm ütni tud… Halálosat ütni… Ha most mennék haza tájt, egészen bizonyos, a torkomat keresné, nem menekülhetnék suhintásától… (Kirántja az ablakszárnyat…) Itt csak nem meri megtenni velem, ha mégis, hagy annyi időt, hogy összerendezzem
a dolgaimat… Ha nem, a gazdaságom; viruló szőlőskertem is az ő gondjára szakad… Azt még elviselném, de hogy a bort is ő igya meg… (Köhögés fogja el.) Szedd össze magad, Kelemen! Nem lehet büntetlenül örvendeni? Ne örvendj… Minden az ellen van, hogy békén fejezd be, fejezd be poklosan… de az is akaratod szerint történjen!

Levélre levél… A felgyülemlett élet, a felgyülemlett hűség… Akármelyik lapját emelem meg, magamra nyílok, esendőségemet hasogatja elő; a vártat és nem vártat, a jólesőt és a nyilallót, a szelídet és a hóhérlót, a kecsegtetőt és a csontig repesztőt, a merszet és a félelmet, a tört minutát és a vége-hosszát… mind-mind, ami ezt a nyomorúságot tűzbe-vízbe mártja… (Különös rezignáltsággal.) Lapok az ínséges mostannak, s a talántán még ínségesebb majdannak… Más nem: unaloműző iromány, kacagtató játék… Szabad-e mindezzel törődnöm? Azt hiszem, annyiban hagyom, mint rák futását vagy azokét, akiknek örökké hátrafele jár a gondolatuk… (Sejtelmesen mosolyog.) Nekem, míg eszem meg nem fogyatkozik, nincs más dolgom, hogy átkössem, szebbítve: béaranyozzam életem foglalatát, béaranyozottan hagyjam hazavivésre…

Hogy is volt? (Dudorászik:)

(Keresi a dallam a folytatását…) Be rég éneklettem… A kolozsvári jezsuita kollégium a megmondhatója, hogy mikor… Csak azt tudom, hogy ingem alatt újdonlag Zsuzsika közelségét érzem, Zsuzsikáért nyúl a kezem, Lengyelországig szakad a szívem… (Nagyot sóhajt.) Szakad? Szakadott… Akármelyik nagy tűz elaluszik, ha annak eledelt nem adnak… (Titkolt mosollyal.) Másnak adta magát… hogy a virágének se találjon: mihaszna keresem mását…

Odakünn javult az idő… Benn semmit sem érzek belőle… Meglehet, valami nyavalya bujkál bennem… Reggel még úgy ébredtem, vidámság vagyon lelkemben, bár a lábam nehezén volt, a vidámság azt is felélénkítette… (Meghatottan.) Mint minden napomat, ezt is Isten bő kezének, irgalmasságának vettem… Amíg irgalmasságában részesít, zokszó nem hagyhatja el a számat… Mióta hazai hírekkel örömít, azt sem tudom, hova legyek… Elébb István öcsémuram levele, utána Boér József öcsémuram örvendeztetett meg otthoni vigasztalással… (Hangja ellágyul.) Mindkettő gyönyörűségig kapta kedvemet… Gyönyörűségig… a következő minutában kétszerte nagyobb búsulásba fordította… Szívem, kedvem, gondolatom szünet nélkül Abafáján vagyon, az atyafiságos szeretet fészkébe készül… Az oda való utat, igen kevés költséggel és fáradsággal, napjában gyakorta megjárom…

Phű… Tüzük van ezeknek a leveleknek… Megtörténhet, hogy hazáig éget… (Szomorúság költözik a szemébe.) Bárcsak megtörténne… Alighanem be kell érjem melegítő biztatásukkal… Ösztönözzön a természet véget nem szakadó ösztönzéssel, hogy kívánjam meglátni őket; népes mindannyiukat, az okosság tiltja lehetetlent kívánnom Istentől… A Isten itt rendelte halálomat… légyen úgy… (Üres papírlapot fordít a levelekre, szabadulna is tőlük, nem is.) Török tartás szerint: az Isten hol több, hol kevesebb rakásba az embereknek elhinti a kenyereket, oda nékik el kell menni, hogy felszedjék; aki pedig meghal, csak azért van, hogy a kenyere elfogyott… Ugyancsak török mondás: az Isten minden embert sárból teremtett, egy angyalnak vagyon gondja arra a sárra; valamely helyről veszi az angyal azt a sárt, oda el kell menni, és ott kell meghalni… Azt nem tudom, hogy mennyi kenyér vagyon még előttem, de azt elítélhetem, hogy innét vitt volna az angyal sárt Zágonba… (Remegéssel a hangjában.) Zágon! Már megint Zágon!

Még hogy csöndességben telnek napjaim… Ahányszor kimondom, leírom, mindhányszor ámítom, nyugtatgatom magam… Magamat s másokat… Mintha a száműzött léleknek valaha is lett volna, lehetne nyugalma… Nincs, mert semmi sem hagyja, hogy legyen… A közeli azért nem, mert azt éli, a távoli azért, mert nem élheti… (Homlokráncolással.) A nem élhetés a temetők előudvara… A halál gyámsága… (Villámló szemmel.) Ó, miket nem beszélek… Aki ennyit kiállt az idő bántalmából, nem köthet egyezséget tébolyával… Nem! És Nem!

Se írás, se séta, se tenger… Renyheségre renyheség… Várni való volt, hogy ez lesz a vége… Akármi legyen, újra belé kell fogjak… Van még néhány francia könyv, csak győzzem fordítani… Mélyemből mindig ki tudtak húzni a míves munkák… (Hirtelen felderült arccal.) Gyermekidőm is megíratlan… Igazán érdemes volna belévidámodni… Még inkább belékezdeni… (Behunyja a szemét.) Derék észbeli torna lenne régi erdőibe, illatos kertjeibe, játékaimba visszaöltöztetni Zágont… És édesanyámat… Ahogy énekelt, ahogy a kezemet fogta, szomorú világa fölé: a csodákba vitt…

(Erős csend.) Akár igaz, akár nem, hogy apám a fogarasi várban utolsó énekül ezt énekelte, nekem hihető… Hiszem azért is, mert anyánk mondta… ő a szebbért soha semmit sem szépített… Bárcsak jobban odaügyeltem volna… többet, több nekem valót tudnék róla… milyen volt embernek, Thököly párthív harcosának…

Ha így esett, természetéből tette-e vagy a kikerülhetetlen körülmények vitték rá? Ez az, amit előlem mindig homály fedett, s most már, ha akarnám sem tudnám kideríteni… (Nehezen ocsúdik.) Mi lett volna velem az ő természetével? Mi lett volna?!

Ha élne, látná napjaimat, s azt, ahogy viselem, szánna engem… Cselekvőbb sarjat képzelt magának… nem szolgálatost… Abból is a merengőbbjét… Aki tollal álmodozik… Beszélhetnék neki a hűség ezer módjáról, a fejedelem szent ügyéről, a szent ügy újbóli lánglobbanásáról, helyben leintene: szent ügy, amit a karoddal véghezviszel, s itthon viszed véghez… a többi körülhordozott álom… (Tovább játszik a gondolattal.) Kevéske kellett volna… Csak annyi, hogy zsenge korodat megérjem, igazi harcost faragok belőled. Olyant, akit félnek, s nem ő fél, aki elől menekülnek, s nem ő menekül… Akit ellene is megsüvegel…

Semelyik küzdés nem szívlelte a táborba szállt téntásokat… A vers is megszólta őket, mondván: pennával akartak ellenséget vágni, s kalamárisokból reá lövöldözni… Mitől, hogy csak most érint meg az effajta beszéd? (Mint akit leforráztak.) Képzeletben szólt, s máris követ hengerített reám… Tudok-e mozdulni alóla? Mi lesz, ha a legnagyobb kő is reám hengeredik: egész életedet rebellisek közt élted, miközt sose voltál rebellis, és ha nem is a magad szándékából: pogányhoz folyamodtál! (Döbbenet fut át az arcán.) Miután a hadakozás füstbe ment, nem tehettünk egyebet: Isten akaratára hagytuk magunkat; ő hozott ide, hadd vezérelje ő is dolgunkat… Frissiben pászolt a magyarázat… Most kellene megfelelned, mit felelnél, Kelemen? (Szinte magában.) Nehogy azt hidd, hogy kimehetsz ebből az árnyékvilágból, míg el nem készül ebbéli számvetésed…

Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy a szabadító napok, szabadító esték helyett megint a gyötrő napok, gyötrő esték; gyötrő álmok szakadnak reám… (Feje elbillen.) Magam tenném gyötrővé? Kár kérdeni… (Elgondolkozva.) Mint ahogy a másik felemtől is kár volna megkérdeni, mi okból tartottam ártatlanságomat a Felséges fejedelemhez, mi okból tartom egyazon mértékben a hazához… (Fölnéz.) Mondhatnám olyképp is, hogy a kétszínű nyelv sosem volt sajátom… Ami, akármelyik oldalról nézem, manapság felér a rebellióval… (Lehiggad.) Az én életem, éppen azáltal, hogy ki tudom beszélni, nyitott élet: megegyezik az Isten rendelésével és egyezik benső akaratommal… (Átszellemülten mosolyog.) Amire kötelességet vállaltam, amire bensőmből szerződtem, teljesítettem… A hátralevőt se hagyom másra…

Úgy adódna, hogy hazavisz az utam, irományaimnak külön bárkát kéne fogadjak… Mi mindenre meg nem tanít a hazátlanság… Elsőül is a hűségre, aztán megint a hűségre, harmadjára a dologra… (Elakad.) Mire a többibe is beletanulna, élete, a magaméhoz hasonlatosan, béalkonyul… (Hatalmas paksaméta irományt emel maga elé.) Addig is, amíg a bárka ideér, a legegyenesebb úton küldöm báró Huszár (Boér) József öcsémuram kezibe… Ítéletem szerint nyomtatásra méltó könyv… Franciából fordítottam székelyre… A kereszt könyve másoknak is hasznára lehet… Ha legalább olyan gyönyörűséggel olvassák, mint ahogy írtam, az evangéliumok históriáiban lesz folyvást részük…

Megint tudok örvendeni… A kicsinek, a nagynak, leginkább annak, amikor magára világít a pillanat: mihez kezdj születő csöndeddel, a csöndedben fogant gondolatokkal, kalászló idejük múltán miképp gyűjtsd kévékbe, asztagba… (Lázas izgalommal.) Szinte látom, ahogy Zsuzsi húgom kézbe veszi a kereszt könyvét, izzó szemekkel olvassa, ártatlanságában is együtt szenved a betűkkel, a többi atyafiságos sem nézi restséggel… Mozdul Zágon… Mozdul Abafáj… Úgy nyúlnak értem, szaggatnak, mintha köztük élnék…

Vesztett család, újralelt rokonság; keresésre indult szeretet… Az roppantott, ez egy kurta tudósítással is hazakínoz… Nem tudom, hány napom van hátra, minden hazaképzelt perc szívemre támad, minden hazaképzelt perccel az idevalót nehezítem… Kezdtem azt hinni, hogy az egyedülséget választó barátnál is magánosabb életet éled, nevek garmada költözik szobámba, Bornemisza, Haller, Torma, Prinyi, Huszár, Béldi… (Emlékező mosollyal.) Névvel név, Zsuzsi húgomról Zsuzsika… Akit ennyi esztendő után sem tudott semmi és senki kivenni a szívemből… Búban búm volt, édes búm. (Hamiskásan.) Büntetés volt minden vele töltött órám, alig vártam, hogy büntetésem valamiképp meghosszabbodjon, akár ítéletnapig tartson; meghaljak örömömben… De hát az élet azért élet, hogy örömben keveseket hagyjon meghalni, járjon a rosszal, ha már képtelen megházasodni… (Csöndnyi szünet, fejét keserűen ingatja.) Képtelen a másikáért megharcolni… S az elébbre való tisztelet sem engedi… (Állát fölszegi:) Bercsényi uramat sem kellett volna annyira tisztelnem, hogy kezei közé tiszteljem Zsuzsikát! Zsuzsika özvegységét sem kellett volna megrendüléssel bámulnom… Akárki akarta letétetni vele a feketét, csalta ki közülünk Lengyelországba, keresztelőnk elől vitte el… Cirókálás ide, cirókálás oda… jövendőjét nézte, az urától jussolt erszényt; a nálaménál sokkal kövérebbet… (Göcögő nevetéssel.) Amint a francia példabeszéd mondja: kinek-kinek kell tudni, hogy mi fő a fazekában… Az én fazekamban semmi hazamenetelre való remény nem főtt, miért kívántam volna azt, hogy a maga szerencsétlenségin kívül az enyimet is viselje…

Zsuzsika portékáira… A portékákat halmozó ládákra… Zsuzsika portékák közé rakott szívire… Be kedvvel dicsértem az erdélyi asszonyokat, felvive tündérletüket az égre, mondván: mikor Magyarországon fogyatkozás van a napban, csak egy erdélyi asszonyt vigyenek oda, annak szépsége elég fényességet ád… (Nagyot kortyint.) Azóta esztendőről esztendőre nő bennem a napfogyatkozás, erdélyi asszony sehutt… Hacsak… Hacsak… (Erősen rázza a fejét.) Gondolni se merek rá… (Aprókat kortyol.) Különben is… Az erős fényességben hamarabb reám akadna az elég gyakran lábra kapó dögvész… (Keserű mosollyal.) Jó itt nekem… A rodostói édenben, legfeljebb több széndarabkát szórok a cseréptálra… Melegít is, óv is; füstjétől elinal a halál…

A levélírásnak is megvan a maga ideje… Még ma megírom… Atyafiságos szeretettel rótt sorokra hosszú, atyafiságos szeretettel rótt sorokkal illik válaszolni… (A karosszék támlájának dől.) Kéréseimet is lajstromba kell szednem, alkalomadtán milyen, másnak semmit sem jelentő apróságokat dugjanak a kopertába… a kalendárium se maradjon ki közülük… Hála a Károlyvárában meghúzódó trinitáriusoknak, rajtuk keresztül a legtitkosabb gondolat is címzettjére talál…

Nem csoda, hogy hideg van, szendereg a cseréptál, szenét hamvában őrzi… Melegítsen a bor… (Visszateszi helyére a gyertyát.) A bor s a rám talált kötelék; a megannyi hazaeredző szál… A mái kivetettség másult kivetettség, mint amilyen a tegnapi volt… Drágább lett velük az életem… Drágább élettel érinthetőbb a világ, sokasul, amiért fáradozni érdemes… Ki tudja, nem magasít-e roppant időmön…

A Felséges fejedelmünk itt lévő követjinek engedelmével írom ezt a levelet.

Az itt lévő életem annyival már most súlyosabb, mert minden bujdosó társaimat eltemettem. De az Isten drága orvosságot adott a miatyánkba az unadalom ellen, ahhoz kell szabni magunkat fiúi engedelmességgel. Az Isten megtartott engemet egyedül, hogy mások tanuljanak rajtam, és a hazájukat el ne hagyják… (Megint csak a toll küzdését halljuk.)