Mi a titka, magyarázata annak, hogy évszázadok múltán sem lankad az érdeklődés a független, önálló Erdély történelme iránt? Az önismeret szándéka és törekvése, magyarságtudatának őrzése és erősítése indít arra, hogy megismerjük azt a kort, melyben “az igazi magyar szellemi haza Erdély, mely másfél évszázadon át, történelmileg valóban vitathatatlanul, a magyar szellemi műveltség őrzője, fenntartója, folyamatosságának biztosítója volt”. A kor erdélyi kutatója, a sepsiszentgyörgyi Veress Dániel szavait idéztük. Nem véletlenül. A másfél évszázadig független Erdély történelme, szellemisége kisebbségi sorsba sodortatásunk óta szimbólum volt, mely transzszilván – értsd: önrendelkező, autonóm szellemiség – törekvéseink, önvédelmünk és megmaradásunk ihletadó, kiapadhatatlan szellemi erőforrása. A csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadónál 1988-ban megjelent, a Vékára tett mécses című kötet előszavában Veress Dániel így ír az 1951 tavaszán kezdődő, majd a “villanyszünetes, gyertyafényes, kívül-belül dideregtető éjszakákon […], az ismétlődő tiltások, történelemhamisítások, nemzeti múltunk elhallgatásának, sőt elrekkentésének vad és zavaros évadán” kibontakozó és elmélyülő búvárlás és kutatás indítékairól: “A kommunista-nacionalista diktatúra ideológiai spanyolcsizmái misszióvá konokosították azt, ami kezdetben pusztán önokító érdeklődés volt”. Ezt a célt kívánta szolgálni a bukaresti Ion Creangă Könyvkiadó Iskolai Könyvbölcső című sorozatában általa szerkesztett antológia, amely A bölcsőhely parancsai címmel jelent meg 1978-ban. A Mikó Imre emlékének szentelt utószó-tanulmányban irodalomtörténetileg és műfajelméleti szempontból ismerteti és értékeli az erdélyi magyar emlékirat-irodalmat, kitágítva azt egész napjainkig, Sütő András naplójegyzetének, az Anyám könnyű álmot ígér megjelenéséig. 1983-ban újabb antológia szerkesztésével – Emlékezetül hagyott írások. Erdélyi magyar emlékírók (Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár–Napoca) – segíti a kortársakat valóságos múltunk megismerésében, huszonhét szerző művéből válogatott szövegek, illetve szövegrészek közreadásával. Előszava – Egy önkifejezési forma változásai és változatai –, valamint a kortörténeti áttekintés, amely százötven év eseményeit öleli fel, a hivatalos tantervből szinte teljességgel száműzött ismeretanyagot, történelemórákon sosem hallott, illetve elhallgatott, eltorzított eseménysort tárt a diákság elé.

Erdély politikai önállóságának elvesztését követően is csodálatos szellemi értékek forrása és éltetője, hisz e táj továbbra is a nemzeti ébredés, önépítés jeles képviselőinek bölcsője, akiket a haladás élvonalában találunk. Nem véletlen tehát, hogy Veress Dániel oly nagy érdeklődéssel fordul a reformpolitikus Wesselényi Miklós, továbbá az önkényuralom utáni ébredés harcosa, Kemény Zsigmond személye felé, fölmutatva mindazt, ami életükből és munkásságukból napjainkban is értéket jelent; aminthogy az is a magunk öneszmélését szolgálta, ami a XX. századi magyar irodalom klasszikus magasságaiba emelkedett Németh László gondolkodásából, szépirodalmi munkásságából felénk áradt.

A Vékára tett mécses – alcíme: Esszék a XVI–XVIII. századi erdélyi magyar kortörténetek és emlékírások köréből – a különböző romániai folyóiratokban, heti- és napilapokban megjelent írásokat közli újra. Az Idő, történelem, emlékezés című előszava egy megírandó erdélyi magyar emlékiratirodalom-történethez kíván indíttatást, útmutató kalauzt nyújtani. Ezt segíti, szolgálja a függelékként közreadott, a forráskiadványokat elősoroló Kiadásjegyzék és a Gyűjteményes kiadványok címtár, valamint a Műfajtörténeti összefoglalók bibliográfiája.

Az esszésorozat írója törekvéséről és szándékáról vall fia, a tragikusan korán elhunyt költő: “Transszylván ősök megidézve / tollad által, hogy népünk értse: / feldajkálgatott annyi század, / de ez nem csak múlt-magyarázat.” (Veress Gerzson: Az ébresztő. – Édesapámnak, 1997 szeptemberében.) Nem csak múlt-magyarázat: maga választotta misszió, erkölcsi példamutatás, méghozzá kettős vonatkozásban: az író tollát egyfelől szembenállás az öntömjénező, magát felmagasztaló hatalom elvárásaival szemben, másfelől a kisebbségbe taszított erdélyi magyarság önértékeire ébresztésének szándéka, a szülőföldhöz való ragaszkodás, az áldozatvállalás elmélyítésének a szándéka vezette.

Ily háttér, következetes kutatás és a transzszilván szellemiséget oly sok vonatkozásban kifejezésre juttató törekvés szülte az esszéfüzért, amely Mátyás udvari történészeitől a XVIII. században élt és alkotott Hermányi Dienes Józsefig követi nyomon a történeti és emlékirodalom kibontakozását, felvázolva annak sokszínű műfaji megjelenítését, értékelve a tollat ragadó főurak, kancelláriai tisztségviselők, köznemesek, egyházi és világi személyiségek históriai munkáiban, naplóiban, önigazoló vagy magamentő vallomásaiban megörökített szövegeket. Nem az ex cathedra magaslatából, hanem “ olvasóként köszönti az olvasót […] az erdélyi múltunk iránt érdeklődő egyenrangú szellemi társat, a gondmegosztás és továbbgondolás szándékával és reményében”. Kalauzként áll mellénk, serkenteni kíván a megismerésben. Ha csupán enynyit tenne, ha csupán erre biztatna, akkor is sokat nyernénk vele. De tudván tudja, hogy “a történelemből levonható és kivonható »üzenetek« […] cselekvésimpulzusokká változtathatók”, hogy a művekből felénk áramló “feldolgozott és értékelt ismeret mint azonosságtudatot tápláló tartalom és erkölcsiség” él bennünk, “életvitel- és gondolatalakító szerepe vitathatatlan […] a múlt átélésével az ember tulajdonképpen továbbteremti önmagát, a kisközösség a kisközösséget, a nagyobb közösség a nagyobb közösséget”. Erre mérhetetlen szükségünk volt az esszék külön-külön megjelenésének időszakaiban, s szükségünk van ma is.

A Báthory István fejedelemmé választásával önállóvá lett Erdély a magyar államiság folytatójaként küzdött fennmaradásáért. Ennek során alakult ki az erdélyiségtudat, melynek két fő történelmi, szellemi pillére a reneszánsz és a reformáció, amely Európához, a Nyugathoz kapcsolt bennünket, százötven éven át hitet, reményt, erőt adott a “két pogány közt egy hazáért” vívott harchoz. Baranyai Decsi János, Somogyi Ambrus, Gálffy János, Szamosközy István művei jelzik, mily kemény, néha bizony kegyetlen volt e küzdelem, amelyet a honszeretet, a nemzet szolgálatának és féltésének szelleme hatott át. Idézzük csak Bocskay István testamentumának néhány sorát: “Hitemről és idvességes örök életemről bizonyos vallást tévén, veszem szemem eleibe ifjúságomtól fogva való életem viselését és, minthogy minden emberi háládatosság között hazánknak, nemzetünknek tartozunk mindenekfelett több jóval, Erdélyországot, mint édes hazánkat, ki minket szült, nevelt és tartott, kinek sok javát vettük és lassan-lassan valamire Istennek kegyelmességéből egész életünkben vezéreltettünk, eredeti mindazoknak hazánkból volt, azonképpen holtunk után is, hírünket ott igyekezünk inkább terjeszteni, nevelni és dicséretes emlékezetünket hagyni.” Folytathatnánk a sort Bethlen Gáborral, a nagyságos fejedelemmel, aki felismerte, hogy “a kételenség cselekedtet velünk”, s aszerint irányította a fejedelemség sorsát, őrizte békéjét, nyugalmát. “Igaz atyja volt hazájának. Virágzása teljében hagyta hátra Erdélyt, és szebbé tette, mint amilyennek találta” – írta róla a kortárs erdélyi szász történetíró, Georg Kraus. Uralkodása tapasztalatának máig érvényes üzenetét, a belőle fakadó, a XX–XXI. századi ezredfordulón is érvényes transzszilván alapelvet fogalmazza meg Veress Dániel: “úgy cselekedni, hogy megmaradjunk, hűségben szülőföldünkhöz, anyanyelvünkhöz, múltunkhoz, kultúránkhoz”.

Mindez korántsem jelentett valamiféle bezárkózást, másoktól való elszigetelődést. A Georg Krausról leírt jellemzést – “Európa-tudatú erdélyi volt […] erdélyi tudatú európai” – majdnem mindenik emlékíróhoz odatársíthatjuk: Itália, Németország, Hollandia egyetemein tanult szerzők voltak, a klasszikus latin műveltség emlőin nevelkedtek, peregrinációik során bejárták Európa számos országát, magukkal hozva mindazt, amit itthon hasznosíthatónak véltek. Ez tette színessé műveiket, vezetett oda, hogy a puszta történeti eseménykrónikát át- meg átszőhette az egyéni látásmód, az emlékírásokban mindinkább jelenvaló lesz az írói tudat, amely a művészi ábrázolás és elmélyültség igényét hozza előtérbe. Kemény János Önéletírását belső kényszer diktálja: “hitvány életemnek folyását” szeretné megörökíteni, Tótfalusi Kis Miklós Mentségében a fájdalom ellenére is ott munkál a maga által felvállalt erkölcsi tartás: “a közönséges jót eleibe kell tenni a magánosnál”. A tragikus sorsú Bethlen Miklós Önéletírása még mélyebbre ás, korábrázolása, cselekvései belső motivációinak elemzése addig nem tapasztalt tökélyre jut. “Önéletírása európai példához mérten is remeklés, a teljes magyar emlékirodalomban egyedülálló, bérci tető, kilátó a hullámzó írásvonulatban” – összegzi a róla alkotott képet Veress Dániel. Mily emberi nagyság kellett ahhoz, hogy a szebeni fogságba vetett főúr imáját ily címmel vesse papírra: Mindennapi reggeli imádságom a közönséges keresztény anyaszentegyházért, nemzetért, hazámért, pogányok és mindenekért. (Hol van ma ez a vallásos érzület, ez az erkölcsiség?!)

Szólnunk kellene az esszéfüzérben fénycsóvába vont többi emlékíróról, Cserei Mihályról, Apor Péterről, Árva Bethlen Kata önéletírásáról, műveikről, melyek féltett szellemi kincseink sorát gyarapítják. Csodálatos időutazás, szellemi peregrináció, amelyre Veress Dániel e kötettel meghívott bennünket.

Jókai Mór és Kemény Zsigmond írásai ébresztettek Veress Dánielben érdeklődést, majd négy évtizedes lankadatlan vonzalmat Wesselényi Miklós, az erdélyi reformpolitikus iránt. A történelemtagadás, az elhallgatás és torzítás évtizedeiben kívánta visszaemelni őt “az erdélyi és magyarországi magyarság hagyományőrző nemzeti tudatába”. Más megközelítésben arra a következtetésre jut, hogy bár szobor s utcanevek is őrzik emlékét, “nincs köztünk élő szellemi arca”, következésképp adott a feladat: “visszaemberiesíteni a szobrot […] a szoborba nőttnek valós mivoltát újrateremteni a tények, az emberi és históriai tények erejével; felmutatni valóságos személyét, időn túlmutató személyiségét”. Veress Dániel sikeres, sokezres nézőközönséget vonzó történelmi drámái bemutatását, Mikes és Báthory Zsigmond, személyiségének és korának megjelenítését követően idézte színpadra Wesselényi Miklós alakját, az 1971–1972-es színi évadban, Sepsiszentgyörgyön. Az alkotói szándékról maga vall a Wesselényi-bemutató műsorfüzetében: “[a szerző] a rémlátásaiban, gátlásaiban, hibás következtetéseiben is felelősségteljesen gondolkodó Wesselényit, a szenvedő realistát emelte munkája – és a színpad – középpontjába”.

Sem a színpadi mű, sem a reformelképzeléseket megfogalmazó politikai program kiadása nem függetleníthető a hetvenes évek elejének romániai, erdélyi valóságától. Úgy éreztük, úgy véltük, hogy a politika, a nyitás őszinte törekvést fejez ki, hogy az adott realitás talaján, belső reformokkal valóban váltást hoz életünkben. Hittünk és cselekedtünk: történelmi és irodalmi munkák hosszú sora tanúsítja, hogy az erdélyi magyarság évszázados eszmei alapokon állva, az ellenszéllel és ellenségeskedéssel dacolva kívánja megújítani önmagát, fakaszt történelmi beágyazottságú erőforrásokat, keres olyan fogódzókat, amelyek a megmaradás hitének táplálásában, a jövőkép alakításában segítői lehetnek. Ha számba vesszük mindazt a történeti és szépirodalmi vonatkozású szellemi termést – köztük a Veress Dánielét is –, amelyet a hetvenes évek hozadékaként mondhatunk a magunkénak, akkor azt látjuk, hogy a palackból kiszabadult szellem csodákat művelt; azt a nacionalizmust, a nemzetiségek genocídiumát immáron nyíltan gyakorló diktatúrának csak az erőszak, a tiltás, az elfojtás eszközeivel sikerült visszaszorítani, de az már az agónia, önmaga elpusztításának árán tehette meg.

Az önismeretünket elősegítő források feltárására nem csupán Erdélyben támadt valós igény, hanem az anyaországban is, ahol sorra jelentek meg az erdélyi emlékírók műveit közzétevő kiadványok, forrásmunkák. Gondoljunk csak Apor Péter, Bethlen Kata, Bethlen Miklós, Kemény János, Cserei Mihály, Misztótfalusi Kis Miklós, Szalárdi János, Szamosközy István munkáira, amelyek a hetvenes évek táján jelentek meg. A kiteljesedés folyamatában Veress Dániel is részt vállalt: 1978-ban jelentette meg az Így élt Mikes című regényes életrajzot, 1983-ban pedig a Wesselényi Miklós. Pályakép és személyiségrajz című kötetét – mindkettőt a Móra Kiadó gondozásában.

A Férfibú és történeti gyász. Glosszák Wesselényi Miklós életéhez, műveihez, eszmevilágához (Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2000) című kötet keretként fogja egybe azt a törekvést, amelyet Veress Dániel folytatott a reformkori Erdély legnagyobb politikusa, a Széchenyi Istvánnal egyenrangú eszme- és küzdőtárs munkásságának meg- és elismertetéséért, beépítéséért abba a szellemi kincsesházba, amelyből ma is meríthetünk, töltekezhetünk – az anyaországban és az elszakított területeken egyaránt.

A könyv lapjairól a magyarországi és erdélyi reformkor eseményei elevenednek meg. Elénk tűnik a Szamos völgyében épült patinás zsibói kastély, mely – bár távol esik az országos politika nagy színtereitől – idősebb és ifjabb Wesselényi Miklós közszereplése által ragyogó csillag lesz Erdély szellemi égboltján. Az édesapáról, aki kufsteini rabságot viselt “hírhedt nagyúr”-ként került be a közemlékezetbe, kevésbé tudott, hogy “a társadalmi haladás és a nemzeti művelődés megszállottja volt”, 1790 után az ellenzék élén küzd, reformklubot alakít, 1795-ben nagy hatású beszédet mond az erélyi magyar színjátszás ügyében az erdélyi országgyűlésben, és hogy Zsibón tizennégy évre emelte a tanköteles kor határát.

Ifjabb báró hadadi Wesselényi Miklós ez utóbbi szellemi hagyaték méltó folytatója. 1822-ben Széchenyi István társaként utazta be Európát. Ennek során látogattak el a franciaországi La Trappe-i néma barátok kolostorába. Az ott megtapasztalt, átélt lelkiség hatására jegyzi fel útinaplójába az alábbi gondolatot, amely élete, munkássága vezérelvének nevezhető: “Szent Isten! […] Adj látást, hogy kötelességeim teljesítésére minden alkalmatosságot hazám szolgálatára s felebarátaim segítségére tudjak és akarjak használni.” Valódi “ars politica”-ként kerülnek naplójába e szavak, amelyekhez élete során mindvégig hű maradt, mind a pozsonyi országgyűlésben, mind az erdélyi közéletben.

Reformgondolatait Széchenyi Istvánnal szinte egy időben veti papírra. A Balítéletekről a Hitel, Világ, Stádium című munkákkal egy időben keletkezik. A kiadási engedélyt késleltetik. Az 1833-ban, Lipcsében nyomtatott mű – helyszíneként, Bécs félrevezetésére, Bukarestet jelölik meg – magára vonja a császári hatalom haragját. Bár a nemesi alkotmányt tekinti reformpolitikája törvényesítő bázisának, büntetőperes eljárást indítanak ellene. A pozsonyi országgyűlésen folyó küzdelmekkel egy időben veti bele magát az erdélyi közéletbe. A diétán, a Szilágy és Szatmár megyei közgyűléseken nagy hatású beszédekben hirdeti reformeszméit. Az újoncozás ügyében birtokain megtiltja a katonafogdosást, amiért Erdélyben hűtlenségi pert indítanak ellene. Naplójában, 1835-ban született epigrammájában a kettős üldöztetés nyomán mondja ki a keserű szavakat: “hontalan a hon fia”.

Közéleti szereplésének igen fontos állomása az 1843-ban írt Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében című politikai “jajkiáltás”, amely az elsők közt foglalkozik a magyarság és a nemzetiségek közti konfliktus feloldásával. Ehhez kapcsolódik az 1848. augusztus 25-én benyújtott törvényjavaslat, A román ajkúak ügyében hozandó határozat címmel. A magyar nemzet jövője szempontjából nagy horderejű gondokra, tennivalókra hívta fel a figyelmet, sajnos, eredménytelenül.

Mindezek ismeretében azt gondolhatnánk, hogy Wesselényi Miklós személyisége, szellemi hagyatéka a XX. század végén elnyerte a maga méltó helyét, hogy róla színdarabot bemutatni, könyvet írni a leghálásabb feladatok közé tartozik. Mily tévedés! Veress Dániel könyvének utolsó fejezete szomorú foglalata annak a visszhangnak, ellenérdekeltségnek, amelyet meg kellett tapasztalnia, amellyel meg kellett küzdenie: az éltében kellemetlen Wesselényi Miklós jórészt holtában is az maradt. Veress Dániel példákkal igazolja állítását: Wesselényi című színművének a reformkori politikus szülővárosában, Zsibón tervezett bemutatóját nem engedélyezték; a színmű bukaresti előadásáról készült televíziós felvétel közvetítését a nézők sosem láthatták; Fadrusz János 1902-ben felavatott zilahi Wesselényi-szobrát a román hatóság 1938-ban ledöntötte, az 1942-ben új talapzatra visszaállított szobrot az 1949–1950-es években körüldeszkázták, 1960-ig ekképp rejtve maradt a közönség elől, 1995-ben el akarták költöztetni a város főteréről; 1984 őszén egy zilahi “tudományos” ülésszakon Wesselényit nacionalista, álliberális jelzőkkel illetik; Veress Dániel Wesselényi Miklós című könyvének magyarországi kiadása, a nyolcvanas évek elején, “remények és buktatók között” évekig húzódott- halasztódott. Kötetünk utójegyzete ellenpéldákkal is szolgál: az 1996-ban Zsibón civil kezdeményezésre kiadott Torony Erdély kapujában című könyvet, melynek Wesselényi-életrajzát Veress Dániel jegyzi; továbbá a fehérgyarmati Kölcsey Társaság 8. számú füzeteként a debreceni Wesselényi Emlékülésről szóló kiadványt (1996), valamint az Erdélytörténeti Könyvek-sorozat első köteteként a zilahi, zsibói és budapesti rendezvényeken elhangzottakat felölelő Előadások és tanulmányok Wesselényi Miklósról (Debrecen, 1997) című kötetet.

Veress Dániel kisdiákként a Híd, majd a Kelet Népe, a Magyar Élet hasábjain találkozott nevével. Vonzalma később sem lankadt, a Németh Lászlóval szembeni “harsány hajsza” idején sem. “Tanításában – nevezhetném-e másnak? – már kezdettől megkapott, hiszen Romániában felcseperedettként, négy esztendő kivételével mindig ott élőként, önazonosságunkra ébresztő élményként hatott a magyarság, a mindenünneni magyarság gondjai, lehetőségei és feladatai iránti különös érzékenysége, miközben állandóan termelte agya a helyzettudatunkat betájoló gondolatokat.” A vonzalom – a személyes megismerkedést követően – elmélyült, missziós feladatként fogalmazta meg magában: “…ideje visszaemelni és méltó helyére helyezni Németh Lászlót a romániai magyar irodalmi tudatban és társadalmi köztudatban.”

Az elszánás, az akarat a székely konoksággal, makacs kitartással vívott küzdelem indítéka lett. Ennek gyümölcse a csíkszeredai Pallas–Akadémia Könyvkiadó által 2001-ben megjelentetett “Benned rovom erdélyi adómat”, amely Németh László és Veress Dániel levelezését teszi közkinccsé. A Bevezető és az Emlékidézések Erdély felől című előszó tömör foglalata az általa vívott küzdelmeknek, amelyet Németh László meg- és elismertetéséért vívott évtizedeken át. Az elutasítások, torz értelmezések ellenére ez éltette benne a szándékot, indította újabb és újabb tanulmányok írására, tette őt Németh László munkásságának elmélyült, tudós értelmezőjévé. Németh László maga is elismerte ezt: “Te ismersz a legjobban. Nem azzal az ismerettel, amelyet a készülés szed össze egyetlen alkalomra, hanem ami egy életen át rakódik belénk egy olyan emberről, aki mint személyes ügyünk, mondhatnám: mindennapi táplálékunk foglalkoztat” – írta az 1969 júniusában keltezett levelében, amelyben Veress Dániel Németh László az esszéíró című tanulmányával kapcsolatban fejti ki gondolatait.

A személyes megismerkedést követő másfél évtized gyümölcse a kettejük közt állandósult levelezés. A Németh László által írt ötven levél első ízben a kecskeméti Forrásban jelent meg, 1993 novemberében. Sajnáltuk, az erdélyi irodalmi köztudat veszteségének tartottuk, hogy nem Romániában jelent meg ez a rendkívül fontos irodalmi dokumentum, hisz a második világháborút követően ez volt az egyetlen szál, amely a nagybányai születésű alkotót Erdélyhez fűzte. “Rajtad át tartom Erdéllyel a kapcsolatot” (1962. január 8.); “Benned rovom az erdélyi adómat, melyet ifjúságom óta lelkiismeretesen fizetek” (1962. július 29.). Ennek tudatában szorgalmaztuk a Korunk 1994. októberi számában a levelek honi közzétételét. Érthető az öröm, hogy e kötetben végre eljutott a romániai magyar olvasókhoz ez a rendkívüli irodalomtörténeti jelentőségű levélanyag, kiegészítve a Veress Dániel által írott levelekkel, amiképp még érthetőbbé válnak a benne foglalt gondolatok.

A levelekből két írói műhely sok-sok apró titka, háttérrajza tárul elénk. Utaljunk csak a Bolyai-drámák születésére, Veress Dániel dráma- és regénytervei kibontakozására, a féltő-óvó aggodalomra, amely az öregedő, betegségeivel küszködő író felé Sepsiszentgyörgyről áradt. A kötet irodalmi dokumentum értéke rendkívül nagy. E leveleket a romániai irodalmi közvélemény ezúttal ismerheti meg, betekintést nyerve abba a szellemi műhelybe, amely eddig jobbára hozzáférhetetlen volt számára. Fontossá teszi a Forrás című folyóiratban közölt előszó újraközlése is, amely a levelek háttérrajzát adja, valamint a két irodalmi riport – a Téli utazás az Igaz Szó 1970. évi 3. számában; az Ami a téli utazásból kimaradt a Németh László halála 20. évfordulója alkalmából Nagybányán tartott megemlékezések anyagát közlő In memoriam Németh László című kötetben jelent meg –, valamint a Kozma Mária által készített kötetzáró interjú is, amelyben Veress Dániel ismételten hitet tesz a fél évszázaddal előbb vállalt feladtat mellett: “Engem akkor nem saját – úgymond – írói jövendőm foglalkoztatott, hanem a szolgálat: Németh László visszaemelése oda, ahol kiküzdött helye volt: az erdélyi irodalomba.” Ez a gondolat tette-avatta őt az erdélyi Németh László-kultusz legfőbb, legkövetkezetesebb és leghozzáértőbb képviselőjévé.

Az életmű lezárult. Színművek, regényes életrajzok, esszék, tanulmányok sokasága, általa összeállított antológiák, közel negyedszázadnyi küzdelem a sepsiszentgyörgyi színjátszásért – egy hosszú életút megannyi gyümölcse és gyötrelme, mindvégig politikai ellenszélben, mely csípősebb és kínzóbb volt a Kárpátok szorosain betörő, az ablakokat megzörgető sodrószélnél, a Nemerénél. Ízig-vérig erdélyi alkotó volt, elveihez mindenkor hű és következetes, aki tanítómesterével, Németh Lászlóval vallotta: az írás erkölcs, morál nélkül nincs író.

Csendre, magányra vágyott, amelyben a konok szorgalommal egybegyűjtött anyag méltó formát nyerhetett volna. E három kötet érzékletesen sejteti a kincset, melynek birtokában volt, a sok drágakövet, amelyet élete során begyűjtött, de az idő nem engedte nagy művekké érlelni. A drámák, a Wesselényi-életrajz, a Kemény-tanulmánykötet egyaránt jelzi: még nagyobb, még inkább kiérlelt művek megalkotására lett volna hivatott. Hisz a felhalmozott ismeretanyag alapján ki lett volna nálánál alkalmasabb a többször is hangoztatott erdélyi emlékirat-irodalomtörténet megírására; ki lett volna nálánál elhivatottabb a nagy összegzés, a Németh László-monográfia elkészítésére. A mostoha idő, az alkotástól elorzott energia, az élet ezernyi gondja-baja mind-mind gátló, fékező, erőapasztó tényezők voltak. Arany János verssorai jutnak eszünkbe: “Egy kis független nyugalmat, / Melyben a dal megfoganhat, / Kértem kérve: / S ő halasztá évről-évre.” Immár jóvátehetetlenül…

Végezetül idézzük újra a tragikusan korán elhunyt fia, Veress Gerzson versének sorait: “Ha vállalt küldetésed átka / átsegít majd a túlvilágra, / megmaradsz sok emlékezetben, / s erdőnyi betűrengetegben.” Negyedszázadnál is több kötet, tanulmányok megszámlálhatatlan sokasága, az erdélyi magyar szellemi élet szolgálatában leélt évtizedek maradtak örökségül ránk s az eljövendő nemzedékekre.