“Sok szeretettel ajánlom ezt az énekeskönyvet Léka Gézának, aki ha Európát végig is járta: a hazai dombok mégis mindenünnen visszahívták erre a minden ellenségtől megtaposott és megszállott földre… Bizony, aki itt született, csak itt tud élni, bármilyen is a sorsa; másütt is élhetne, igaz, de ott csak lélek nélkül, mert az haza sírna ide bármilyen óceánokon át; itt volt édes a tej, itt ringott a bölcső, és itt lesz majd nyugalmas a temető is.”

Ezekkel a gondolatokkal dedikálta édesapámnak Vád című, elhíresült kötetét Sinka István, 1960 októberében. Szó szerinti igazságát korán megtapasztaltam, hiszen gyermekkorom teljes egésze a várakozás jegyében zajlott. Szüleim az Állami Népi Együttes táncosaiként húsz éven keresztül járták a nagyvilágot, amit én legtisztábban Bánrévéről, e gömöri kis faluból képzeltem köréjük, özv. Léka Béláné, és édesanyja, özv. Puzsa Mihányné ölelő karjai közül.

Igen, Bánrévéről, minden megrendítő erejű olvasmányélményem cselekményének színhelyéről, mert számomra természetesen ott, a Sajó völgyében játszódott Reymont Parasztokja éppúgy, mint ahogy valahány Sinka-hős a mi házunk előtt járt-kelt napról napra, évről évre, Ács Lajitól Dús Andráson át egészen a varnyudi Zab Mihályig.

Léka nagyapámról, a néhai bánrévei cipészről mesélték, hogy egy ízben a suszterájból hazafelé jövet megkerülte a falut, mert a legelőn túl, a gát mögött angyalokat hallott énekelni. Éveken át suttyomban jártam ki sötétedés után a legelőre, hátha nekem is megadatik ez a szívet-lelket égig röptető kiváltság. Nem adatott meg. Sokáig bánkódtam miatta, s irigykedve pillogtam vasárnaponként a lourdes-i Mária színe előtt térdeplő Bernadette-re. Képzeletemben Sütő András “csillagos homlokú Misije” is ott térdepelt mellette minden alkalommal, aki ugyancsak Bánrévén, a templom előtti lakodalmas forgatagban kiáltotta el magát a számára végzetes napon: “Édesapám, adjon egy lovat!” Liszkay Pálnak pedig, akire Misi vér szerinti apjának dicstelen szerepét kiosztottam, soha többé nem tudtam köszönni.

Akkoriban még csak sejtettem, ha egy emberi közösség ösztönös, eredendő kapcsolatban áll az éggel, az már-már a Világ. Ma már bizonyos vagyok benne, s talán ezért éreztem szűknek, egyre szűkebbnek szülővárosomat, Budapestet, a maga folyamatos, ám minderre fittyet hányó terjeszkedésében is, ezért láttam bele sokkal, de sokkalta többet egy bánrévei szalmakazalba, mint akármely katedrális rézkupolájába.

Bevallom, ritkán szoktam ilyesféle dolgokon töprengeni, ám a hirtelenjében rám törő forróság mellett most mégis egyre fokozódó gyanakvással tapasztalom, milyen elszánt készülődés zajlik a lélek kazamatáiban. Mi lehet e mögött? Ismételt önigazolási kényszer? Védelmi reflexeim váratlan hadba vonulása? Nem értem igazán, hiszen egy ideje ismét békesség vesz körül. Ám már a fenti Sinka-sorokat is mintha egy hatalmas transzparensen húzták volna el a szemem előtt az imént, 2002. október 5-én, délután négy órakor, a ferihegyi 2-es terminál betonján, ahonnan e pillanatban fölemelkedik velünk a repülőgép.

Az idő kellemesen telik, eszünk, iszunk, csevegünk, ám Hollandia légterében – az egyre kontúrosabb, vizekkel szabdalt parcellák láttán – ismét különös érzés kerít a hatalmába. Mintha mérföldes zongorabillentyűk fölött repülnénk, melynek nyomán valahonnan távolról, Bartók borzongatóan szép Román táncokját hallanám. S már pereg is a film: Farkas Zoltán Batyu táncol rá délcegen, New Yorkban, egy behavazott, de olvatag járdán. Az utca túloldalán megrökönyödött, bámészkodó emberek sokasága, fehérek, feketék egyaránt. Bornyi Gábor barátom, mint leghitelesebb szemtanú, mint e bizarr képsorok operatőre, évek óta ígéri a kópiát, eleddig hiába. Illetve dehogy hiába, hiszen lám, én is őrzöm, s talán időtállóbban, mint a legkiválóbb minőségű videoszalag.

Andreának mindezekről nem teszek említést, annál is inkább, mivel percek óta beszél hozzám, s nekem figyelnem illenék, elvégre szinte minden tekintetben rá leszek utalva. Talán szólnom kéne, még most, az elején, legyen irántam türelmesebb, mint odahaza a szürke hétköznapokon. Szöges ellentétben velem, ő remekül diskurál, mi több, tárgyal angolul, szervezőkészsége előtt pedig kivált a magamfajta, el-elkalandozó elme azonnal haptákba kényszerül.

A kétórás repülőutat követően, szürkületkor már Amszterdam központi, vigalmi negyedében ücsörgünk egy-egy korsó méregdrága sör mellett. Míg Andrea a pincérrel csivitel, én az elegáns repülőtéri vasutason tűnődöm, aki a zakózsebből előhúzott számítógépes “dóznit” böködve nagyvonalúan eligazított bennünket. Gál Gittára, valamikori bánrévei óvodás társamra gondolok, aki olyan szőke volt, mint a hársméz. Vajon a vaskos, szamárfüles menetrend ott lapul-e a táskájában, kalauz-e még a Miskolc és Ózd közötti vasútvonalon?

A belvárosban eközben lassan, de biztosan hág tetőfokára a szombat esti hangulat, a nyüzsgő sokaságból sugárzik a mámor, a fölszabadult öröm. Karnyújtásnyira tőlünk viking fejdíszes diákok táncolnak, ricsajoznak önfeledten az Euro Pub teraszán, odébb hűvös tekintetű, technikai csodákkal teleaggatott japán turisták toporognak, de talán nincs is a világon olyan náció, amely itt ne képviseltetné magát. Ráérősen, bámészkodva ballagunk tovább a kivilágított, zsúfolt sétálóutcán, mellettünk kerékpárosok hada közlekedik, sűrű és nehézkes illatfelhők kerülgetik egymást.

A hírhedt vörös negyed szélén, egy drogárusoktól hemzsegő kőhídon, negyvenes éveiben járó magyar férfi csap le a szavunkra. Húsz éve él Amszterdamban, valósággal ömlik belőle a panasz. Élhetetlen lett a város, a patkányok nemsokára egész Hollandiát szétrágják. Ő maga is fél tucat patkánnyal kénytelen egy fedél alatt élni. (Andrea viszolyog, szörnyülködik, nem akar leesni a tantusz.) Lakótársáról, Khabibról beszél, akiről ötvenesztendős korában derült ki, hogy mégsem steril, hiszen amióta húszéves felesége skorpiószérummal beoltatta egy thaiföldi kuruzslónál, szünet nélkül ontja magából a termékeny magot. De majd emlékezzünk a szavára, ugyanez a sors vár Budapestre is, ez jár hozományul az EU-tagság mellé. És legyint. Mit bánja ő, csak sikerüljön leszázalékoltatnia magát. Nyomban hazaköltözik, már ki is nézett egy takaros kis tanyát Kecskemét mellett. Addig meg csak ellesz valahogy. Majd fölvilágosít, ha esetleg “anyagra” volna szükségünk, eszünkbe ne jusson ezekhez a hitvány férgekhez fordulni, mert amit ő árul, az a tuti.

Kámpicsorodottan, fejcsóválva vetünk véget a ténfergésnek. Igyekeznünk kell, jó lenne negyed tizenkettőre visszaérni a repülőtérre. Az emeletes vonatból kitekintve ismét elfog a nyugtalanító, hunyorogtató érzés. Mintha otthon, a Vaspálya úti vasúti töltésen haladnánk, hiszen jobbról Kőbányát látom. Igen, az a távoli, ott, nem is lehet más, mint a Szent László-templom, ahol Marcit és Veronkát megkeresztelték. Persze tudom, ez képtelenség, mosolygok is magamon, de hogy bal felől a harminc év előtti Rimaszombat fényeit lássam kacsingatni, az már túl van a józanész határán. Jegyeket, különféle papírokat kapkodok elő, hátha verődik tőlem a hangulat. De nem és nem. Átvágva a gordiuszi csomót, hirtelen elhatározással mindent a rutintalanság számlájára írok.

Talán van is ebben némi igazság, hiszen 1983-ban, fiatal házasként jártam utoljára Nyugaton, s Párizsnál messzebb sohasem jutottam. Mert természetesen Párizs volt a minden. Párizs, fiatal szüleim tapsviharos paradicsomkertje, akik annyit, de annyit meséltek róla, hogy “vakon”, már a hatvanas években, rendszeresen álmodtam a Châtelet-ról, az Odeon-ról, a Trocadero Mars mezőre néző vízágyúiról. Ha valaki megkérdezné tőlem, melyik az a történelmi kor és helyszín, amelyben és ahol én a legjobban érezném magam, habozás nélkül vágnám rá: az 1950-es évek Párizsa.

Ám az én szemem most nemigen lát se férfit, se nőt, mert a repülőtéren hoszszú ideig egyetlen lélekkel se találkozunk. Negyedórán át hiába bolyongunk a néptelen, és végeláthatatlan folyosókon. Na, végre! Az egyik zugban falatozgató reptéri alkalmazott gubbaszt. Készséges, de nem tud semmiről, mossa kezeit. Akkurátusan egy távoli ajtó felé mutogat, amely mögül kopogásunkra, mintegy arázsütésre, szállingózni kezdenek a kék kosztümös légikisasszonyok. Velük se jutunk egyről a kettőre.

“Tűzpiros virág volt minden csókod, kedvesem…” Hát ez most honnan került elő? Mindegy. Ott egye meg a fene! Ám Dsida is súg: “Nem volt csatlakozás…” Andrea egyre idegesebb, három lépéssel előttem halad, ennek ellenére tisztán hallom a gondolatát: “Ezt a problémát is egyedül kell megoldanom…” Még a cipője is ezt kopogja. Úgy érzem magam, mint akitől minden rokonát, lelki jó barátját elrekesztették, pedig karjaimban ott mocorog az ölelés, ujjaimban a simogatás. De tudom, ha most megszólalnék – pláne magyarul! –, fölrobbanna alattunk Amszterdam.

Az idegőrlő bizonytalanság végére egy lépteit igencsak szaporázó fekete hölgy teszi ki a pánik pontját. Álmélkodik, mit keresünk itt, ahol a madár se jár. Induljunk viharsebesen visszafelé, s ha elég gyorsak vagyunk, még elérhetjük az éjféli járatot. Meglódulunk, ám a hihetetlen energiákat emésztő mozgássorozatot képtelen vagyok nevén nevezni. Hiába jelenik meg előttem a hosszú lista, a keresett kifejezés nem szerepel a “menni” igenév szinonimái között, pedig Utassy Jóskával közel százötven változatát gyűjtöttük ábécérendbe, anno, a rákosfalvi Bisztróban.

A szerzők névsorát böngészve jóleső érzéssel veszem tudomásul, csupa szívtáji ember, barátok, jó ismerősök. Szabó Andris, Pál Jóska, Papp Endre, Serfőző Simon, Ágh István, sőt végre Farkas Kriszti, nem is beszélve Karakas Andrásról, a míves grafikusról, akinek tehetségét talán csak tulajdon balsorsa szárnyalja túl. Alig néhány hónapja, hogy megörökölte tőlem a fuldoklók mentőövét az Eötvös utca 29.-ben, a mindig segítőkész, talpig becsületes vízmérnök, Bíró Pisti nagylelkűségének köszönhetően.

Papp Endrével, Pál Jóskával pár napja még együtt ücsörögtünk egy Szentkirályi utcai sörözőben, a Pázmány Egyetemen tartott Hitel-est után, a varázslatos Németh Jutka fényében sütkérezve. Jóska egy éjszakai, telefonos tévéműsorra hivatkozva, nem kis derűvel igazolta vissza a félévszázados anekdotát édesapám és Jean Marais párizsi “románcáról”. A betelefonáló hölgy – szüleim egykori kollégája – fölidézte a nagy színésszel való nem mindennapi találkozásukat. Mikor hírét vették, hogy a női szívek első számú gyújtogatója tiszteletét teszi az Állami Népi Együttes táncosai körében, az egész női tánckar megpezsdült, fésülték, festették, csinosították magukat, hogy méltóak legyenek a világhíres francia tekintetére. Ám Jean Marais egy kósza pillantás nem sok, de annyit se vetett rájuk, őt egyes-egyedül a pödrött bajszú, nyalka Léka Géza látványa nyűgözte le. El nem mozdult volna mellőle, tapodtat sem, szünet nélkül szorongatta a kezét, veregette a vállát, egész este a sarkában volt.

Titkon megörültem ennek a kis epizódnak, mert Jóska édesapám szájából hallotta első ízben a történetet, aki – íme a bizonyosság – nem túlozta el, nem fényesített rajta szikrányit sem.

Endrével aztán tovább léptünk a Madách téri nonstop büfébe (ami a szó szoros értelmében nem volt könnyű, mert vagy húsz kiló friss Hitel húzta a vállamat), ahol hajnali egyig támasztottuk a pultot. Mire bebizonyosodott, nélkülünk is megáll, már telítve voltunk kiábrándulással, torokszorító keserűséggel. Hullafoltos szerelmek, derékba tört sorsok állták el a gondolatok tisztásait. “Uramisten, lehet, hogy rám is ez vár?” – borzongott Endre, homlokára csapva. Őszinte megrendülését látva, határozottan az volt az érzésem, mintha először kelne birokra a tudomásul vehetetlen ténnyel: semmi sem az, aminek látszik.

Este Szabó Andrissal volt még egy randevúm, megszokott helyünkön, a Bertalan Lajos utcai Borpatikában. “Öregem, igazi barát vagy!” – lelkesedett, amikor átnyújtottam neki jó háromkilónyit az irodalmi zsákmányból. Szorongásaimat, lelki nyavalyáimat hallva megkért, még az utazás előtt olvassam el újra A függőhíd metamorfózisa című tanulmányát, amelyet Thornton Wilder világirodalmi remeke, a Szent Lajos király hídja ihletett. Mosolyogva tettem ígéretet, pedig minden sorától félek, mint a tűztől. Juniper atya bűnöket, életutakat fölleltározó buzgalma bennem is szakadatlanul munkál, pedig előttem már nincsen se talány, se feltáratlan, rejtett összefüggés – a fél szívem így is, úgy is odavan. Szabó Lőrinccel szólva (akit Marci háromévesen csak Cakó Kókincként emlegetett): “Két gyermek sorsába kötözve nem tudunk szökni már.” Én pedig – a bíróság által is szentesített közös megegyezés ellenére – folyamatosan szökésben vagyok. Álmaimat öt esztendeje a Rudas fürdő kamillagőzös prófétái kürtölik tele: “Lehet, hogy a Mennyországba jutni nagyobb dicsőség, de meglátod, a Pokolban jobb a társaság.”

Milyen érdekes, gyerekkoromban a hét szentség közül éppen a hetedik, a házasság szentsége okozta a legtöbb fejtörést. A többi hat olyan magától értetődően ivódott belém, mint az egyszeregy, a keresztségtől az utolsó kenetig egyaránt. Egyedül a szent krizmával gyűlt meg a bajom, amelyet minduntalan szent prizmának mondtam, nem kis bosszúságot okozva nagyanyámnak, aki ez utóbbit éppúgy nem értette, mint ahogy én amazt. Ezen a ponton rendre elakadtunk. Pedig ekkorra már oda-vissza fújtam a katekizmust, az egész egyházi rend a kisujjamban volt, nem is beszélve a homlokomat diadémként ékesítő Mária-szimbólumról, a “Titkos értelmű rózsa” rejtelmeiről.

Hát hol van abban a szentség, ha két ember megszereti egymást és összeházasodik? Ahogy az én szüleim is tették, 1953-ban. Mert hogy is énekeljük? “Imádlak, nagy Istenség, / testvér titkos, mély szentség, / leborulva…” Igen! Itt valóban jelen van a titkok: a titkok titka! De folytatva egy másikkal: “…bár az elménk föl nem ér”. No, ez az! Ez a lényeg! Hogy föl nem ér! Hát hogy az ördögbe létezhet az, ha az elme hétből hatot föl nem ér, mert egytől egyig csupa misztérium, akkor ezt a hetediket, az utolsót, nemhogy föléri, de bárki földi halandó, boldog és boldogtalan, csókolózva teheti magáévá? Mondtam is nagymamának, itt valami nem stimmel. Ő meg csak mosolygott rám sejtelmesen, majd egy legyintéssel tovább színezte a homályt, előadván, hogy Kovács Endre ugyan kitűnő gyóntató pap Bánrévén, ám mégse állhatja, mert a prédikációk alatt elviselhetetlenül krákog, fújtat, ráadásul egy merő póz az egész ember, s a karing alól folyton kilógnak megsárgult, gyűrött zsebkendői. Hiúságában ősz haját is hol barnára, hol meg lángvörösre festi, ahogy sikerül, amire a szép emlékezetű Szentirmay plébános úr sohasem ragadtatta volna magát. Kérdezzem csak meg Borsányiékat, az egykori kántorokat, Ilonka nénit, Jóska bácsit, akik a Homokterenyére átvezényelt szent életű ember bánrévei relikviáit őrzik a lakásukban.

Kovács Endrével a magam módján én is el-elbeszélgettem a gyóntatószékben, de még a sekrestyében is egy-egy ministráns szolgálat után. Én kedveltem őt. Mindig édesapámat emlegette, aki elsőként tette tiszteletét nála a parókián, midőn a maga után hatalmas űrt hagyó Szentirmay Imre távoztával Bánrévére helyezték. Az úrnapi körmenet alkalmával is engem bízott meg, hogy vigyem mögötte a hosszú, fekete feszületet. Vittem is, amíg bírtam, de általa olyan lelki nyomás nehezedett rám, hogy egy idő után szinte félájultan nyújtottam át Bárdos Ottónak. Ám nem volt benne köszönet. Nagymama azonmód észrevette, szempillantás alatt mellettünk termett, s Ottóra förmedt: “Adod vissza Gézukának azt a keresztet?! Hát mit képzelsz te magadról?” És vittem tovább, reszketegen.

Sokáig a Jézus Szíve-oltár alá se mertem bekukkantani, mert ott a keresztről levett Krisztus fekszik. Pedig nem féltem a halottaktól. A fölravatalozott Erős nénit alig észrevehetően még böködtem is, sőt meg-megszagolgattam, amikor elkísértem Nagymamát a hóstyákra, virrasztani. No de az Úrjézus, még ha márványból faragták is ki a testét, nem említhető egy napon Erős nénivel.

Mindent a templomi énekekkel mértem. Már hajnalonta, félálomban, midőn nagymama az udvart söpörte, az általa dúdolt dallam forgatta az eszemet: “A keresztfához megyek, / mert máshol nem lelhetek, / nyugodalmat lelkemnek…”

Képes Évát azonban egy két lábon járó centeri vadállat ragadta magával, akiről lesírt, hogy felmenői még makkot ropogtattak a Sajóvárkony mögötti rengetegben.

Andrea borul rám nyúzott, fájdalmas arccal. Egyre elviselhetetlenebb alhasi görcsök kínozzák. Keze hidegen reszket, homlokára kiül a verejték. Tehetetlenek vagyunk, gondosan összeválogatott házipatikánk valahol a gép gyomrában lapul. Közérzete, kedélye fokozatosan hervad, negyedóra elteltével egy méltatlan, ám elkerülhetetlen közelharc sápatag győzteseként, nagy nehezen kiszédeleg a vécére. Várok, várok és várok. Fülemben üres, funkciótlan percek verik a vigyázzt, már-már a kétségbeesés kerülget. Hirtelen fölpattanok. A sor szélén az öntudatlan ellenfél, a másfél mázsás mesztic asszony még mindig hortyog, vele nekem is meg kell küzdenem, pedig legszívesebben átugranám. Semmi udvariasság, egyszerűen átgázolok rajta.

Végre nyílik az ajtó. Andrea valósággal kizuhan a fülkéből, alig tud megkapaszkodni bennem. Betámogatom az utaskísérők számára elkülönített aprócska helyiségbe, ahol azonnal leültetik. Kerül gyógyszer is, víz is, de minden marad a régiben. Dűl, borul, maradék ereje is elhagyja, mindenáron le akar feküdni. Amíg végigdől a keskeny közlekedő útvonal szélén, én elszaladok a már korábban kiosztott éjszakai párnákért. A mesztic asszonyság ijedtében megugrik, de ezzel se nyerek öt-tíz centinél többet, ráadásul a térdem beleakad a fejhallgatója zsinórjába, bal fülére rántva ezzel laza kontyát. Istenem, micsoda geg, Chaplin talán még fizetett is volna érte! De nem tudok nevetni, csak a fogamat csikorgatom.

Viszem a két párnát, ám egy harmadik – mint kiderül, az előzékeny biztonsági őré – már Andrea feje alatt lapul. Közben zavartalanul folyik az étkeztetés. Andrea mellett guggolok, s ha közeledik a szervizkocsi, hol a kezét, hol meg a lábát igazítom visszább, nehogy rámenjen valamelyik kerék.

Csak lassan, milliméterről milliméterre enged a görcsös szorítás, beletelik még jó tíz percbe, mire visszaballagunk a helyünkre. Meszticünk előbb riadtan leskel, aztán egy hirtelen mozdulattal eltakarja a szemét, ne is lásson bennünket, jöjjön, aminek jönnie kell. Ismét megvívunk. Eszébe se jut, hogy fölálljon, bár a kiterjedéseit látva, meglehet, ez a könnyebbik verzió.

Andreába fokozatosan visszatér a szín, az életkedv, enni is van ereje. Utána kevéske vörösbort iszik, kis ideig lapozgatja a Hitelt, majd elnyomja az álom. Én is előhúzom a magam példányát.

“Mi történt itt áprilisban?” – kérdezi Tőkéczki László, tanulmánya címében. Hát bizony, azt valóban jó lenne végre láttatni, megértetni, mert az ügyefogyott sejtetés, a felületes hírlapírói szervilizmus ehhez édeskevés. Ám nem kell sokat várnom a válaszra, már az első bekezdésben kimondja a lényeget: “…egy újabb zsákutcás, emberellenes jövő győzte le minimális különbséggel egy sokat szenvedett nemzeti közösség szabadulási reményeit.”

Mindig az ilyen kérlelhetetlenül pontos, a történelmi igazságba vetett hitet fölkarózó gondolatokat kerestem, hiszen az oldottabb fogalmazás gyengíti a mondandó erejét, kimozdítja az arkhimédészi pontról. Egy ideje Pál Jóska megfellebbezhetetlen mondatai mögött érzem legerősebben ezt az erkölcsi erőfeszítést, amely – akár beismerjük, akár nem – inkább a szüleink nemzedékére jellemző, mintsem a magunkéra. Példaként – Czine Mihály varázslatos személyiségéről szólva – maga is a nagy tanárhoz való, már-már fiúi érzelmeit említi föl, akaratlanul is bizonyítván, hogy akár egyetlen, a lelkét kívül viselő ember is mi mindent tud teremteni maga körül. “…akinek egyszer igazán »belépett« az életébe, az valószínűleg soha nem feledte el, hogy mi a dolga itt, ezen a magyar földön” – írta róla nemrégiben. Percekig csak tántorogtam e félmondat holdudvarában, miközben éreztem, hatalmas energiát szabadít föl bennem, s bizonyos voltam benne, hogy azt valaki vagy valami előbb-utóbb befogja maga elé.

“Töretlen hitet az igazságban, és tettrekészséget a jövőért!” – buzdított éppen húsz esztendeje, 1982 őszén egy nyílt levelezőlapon a felejthetetlen kolozsvári tanár, szerkesztő és folklorista, Könczei Ádám. Lapját ma is őrzöm. Jól emlékszem, ez a mondata tartotta bennem a lelket hónapokon át, pedig hol volt akkor még a jövő! El-eltűnődtem, úristen, mekkora hite lehet ennek a vézna kis embernek, aki Székelyudvarhelyen a szemem láttára tépte le magáról a politika kényszerzubbonyát, és járta a legényest, mintha mindannyiunk élete függne tőle. S aki utána úgy, ahogy volt, csapzottan, csatakosan karolt belém, és mutatott be vagy harminc helybelinek, mire akadt közöttük egy, aki vállalta a szállásadás nem mindennapi kockázatát.

Mintha tegnap történt volna. Megsemmisülten álltam a Kossuth téri újságosbódé előtt, kezemben a véletlenül megpillantott Korunk aktuális számával, amelynek belső borítóján, a szerkesztőségi hírek között olvastam ezt. Félájultan vánszorogtam be a Zrínyi-szobor közelébe, a fűre, s egy árnyékos, napszítta zsombékra telepedve engedtem át magamon a fájdalmat, és megvakult fölöttem az ég. Huszonhat éves voltam ekkor, és gyarló módon azt képzeltem, elegendő egy gyufásdobozt átvinnem az út túlsó oldalára ahhoz, hogy magam is részese lehessek a minden magyar embert föltarisznyáló majdani csodának, amiért szüleim önként, ám korántsem dalolva, de mindvégig méltósággal fizették a szellemi hadisarcot.

Ádám halálának körülményeiről Kallós Zoltántól tudtam meg néhány részletet, de fekete koszorúba Beke György kötötte, a Vásár Margitán című írásában.

Kilencórás repülés után, helyi idő szerint hajnali háromkor, végre földet érünk a Holland Antillák egyik parányi szigetén, Bonaire-en. Fáradtan, elcsigázottan kászálódunk le a hatalmas gépről, amely, most látom, Maria Callas nevét viseli. A hőmérséklet harminc fok fölött van, s jól érezni az óceán sós, trópusi leheletét. Megigézve poroszkálunk a békésen integető pálmák alatt, de egykettőre beterelnek minket a kétszintes, légkondicionált tranzitba, ahol lehetünk úgy háromszázan. Az elszánt keresgélés eredményeként, az emeleti büfé mellett rátalálok a dohányzásra kijelölt helyiségre, de csak pironkodom a vastag, átlátszó üvegfal mögött. Mintha a szégyen túlzsúfolt kirakatában ácsorognék, cégéres, elrettentő példaként. Patakokban folyik rólam a víz, itt ugyanis nincs semmiféle légfrissítő berendezés. Egyik cigarettáról a másikra gyújtok. A túloldalról Andrea néz velem farkasszemet, előbb csak ráncolja homlokát, majd tenyerét arca elé emelve látványosan és kitartóan süsüzik. Alighanem igaza van.

Évődve ballagunk le a földszintre, ahol számunka is akad még üres szék. Hosszasan lapozgatjuk a szigetet kínálgató pazar prospektusokat, egyik csábítóbb, mint a másik, árad belőlük a mérhetetlen gazdagság, a paradicsomi pompa, de nem hatnak rám igazán, jobbára csak babrálgatom őket. Az eredeti menetrend szerint nem is itt, hanem egy másik szigeten, Curasaon kellett volna leszálljunk, de végeredményben mindegy, abból se látnánk semmit. Az egész utazásban talán ez a hosszú, elnyújtott sötétség a legnyomasztóbb. Még Amszterdamban esteledett ránk, azóta több mint tizenhárom óra telt el, s hol van még az éjszaka vége. Szorongok, egyre tanácstalanabb vagyok, nem tudom eldönteni, mikor vegyem be a reggeli gyógyszert.

Közben, valahol mélyen, legbelül, már mozgolódnak a Holland Antillák spondeuszai. Nem hinném, hogy ezt a különös, a képzelet gazelláit Bánrévéig szökelltető szópárt valaha is kiejtettem volna a számon, azt pedig végképp furcsának, sőt elgondolkodtatónak érzem, hogy egyetlen volt földrajztanárom nevét se tudom hirtelenjében fölidézni. Persze nem csoda, a földrajz amolyan sötét lóként kullogott mögöttem mindvégig, különösen az első időkben.

A dolgozatok rettegett vaktérképein hosszú esztendőkön át csak az ilyen-olyan ásványkincseket – mint a szocialista ipartelepítés legfontosabb tényezőit – kutattatták velünk Egyszer-másszor még álmomban is az oly sokszor elátkozott, kis négyzetekbe írt jeleket magoltam, hol a Ruhr-vidéket járva, hol a nyelvtani szörny, Karl Marx Stadt alatt, de még inkább keletebbre, Baku, Kujbisev és Karaganda környékén. Gépgyártás, textilipar, kohászat, olaj, fekete- és barnaszén, hát mi hozzon tűzbe egy tíz-tizenkét éves nebulót, ha nem ez! Emlékszem, a legszánalmasabb szellemi merényletre is ez az egyoldalúan nyüstölt szemlélet ragadtatott. A Tisza című Petőfi-vers kapcsán minduntalan a szovjet ember által dicsőségesen megzabolázott Angara, s annak gigászi zsilipjei jelentek meg a lelki szemeim előtt. A “zúgva, bőgve törte át a gátat” verssort olvasva-hallva minduntalan a nagy folyam mellé telepített villamos erőmű mondta föl szikrázva, recsegve-ropogva a szolgálatot. És nem csak az én lobbanékony léptékű tudatomban, így voltunk ezzel jó páran.

Hogy a térképre más szemmel is lehet nézni, arra természetesen bánrévei nagyanyám döbbentett rá, aki a Skandináv-félszigetet egyszerűen csak Kutyának hívta. Ő még így tanulta valamikor, jó fél évszázaddal azelőtt. Szinte belefeledkeztem a látványba, mert valóban, ahogy mondta: a feje és a gerince Norvégia, a mellső lába Svédország, a hátsó Finnország, a farka pedig nem más, mint a Kola-félsziget, s ha éppen úgy hozná a kedve, az orrával még odébb is pöccinthetné a csöppnyi Dániát. Mindezt kacagva s oly magától értetődő, fölényes biztonsággal adta tudtomra, akár egy hétpróbás világutazó, noha életében egyszer lépte át a trianoni határt, a házunktól egy kőhajításnyira, Lenartovcénél, azaz Sajólénártfalvánál, s az egykori gömöri megyeszékhelyet, Rozsnyót elhagyva a honvágy már Kassán elérte a nyelvét, mint ahogy én is csak fészkelődöm itt, a bonaire-i ég alatt, csörögtetvén a gyermekkor csonthéjában sorvadó magot.

Beszállókártyával a kezemben, ügyefogyottan, szótlanul követem Andreát, mégis úgy érzem, mintha a pesterzsébeti piac forgatagában sodródnánk a lassú sorral, szinte vágyom a fokhagymás lángos illatát. A szabadba kilépve is csak csetlek-botlok a megvilágított kifutón, szuszogva kerülgetem a rikító útjelző kúpokat, ám hiába az ólmos fáradtság, pontban hajnali négykor ismét fölszáll velünk a frissen teletankolt DC–11-es.

A fedélzet pillanatok alatt elcsendesedik, csupán egy izgága, fecsegő sármőr csapja a szelet rendületlenül a hátunk mögött, s tölteti poharába a konyakot, egyiket a másik után. Andrea jobb híján rajzfilmet néz, fejhallgatójából halkan, de annál idegesítőbben nyávog, nyammog a nyálkás angol.

A hatvanéves születésnapját ünneplő Serfőző Simon versét, A sötéttel vaklált bújom harmadszor is, negyedszer is. Nem tudok betelni vele, pedig már első olvasásra ellepte a szívemet. Istenem, hány és hány verset kell átbogarászni, míg ehhez hasonló valódi, a nagyságos esztétika által is megsüvegelt, hús-vér gondolatokra bukkan az ember. Lassan hozzászokom, hogy a kortársaim jelentős hányada a pályaválasztó jogot önként fölcserélve folyamatosan “idegenben” focizik, ahol nincsenek se csapatok, se kapuk, csupán a mezek selymei suhognak öncélúan. Pedig a költészet minősége, amióta világ a világ, nem a különféle értékrendek viszonylatában manifesztálódik; a líra elsősorban és döntően átütőerő kérdése.

Simon az édesanya alakját hol a szülőfalu fizikai valóságából, hol a természeti jelenségek mögül metszi ki, s növeli monumentálissá: “Út ha porzik: / szaladnak hazafelé / lábnyomai. / Hisz alkonyodik, / s a kotlós krumplibokroknak / aprómagot: / esőt kell szórni.”

Ugyan hányan látnak be a veretes verssorok mögé? S ha belátnak is, mit látnak? Vajon látják-e, láthatják-e azt, amit én? Elképedve hallottam nemrégiben, hogy egy jobb sorsra érdemes fővárosi kis unoka csalódottan, legörbült szájjal vonta kérdőre az alföldi konyhakertjében szorgoskodó nagyanyját, aki hajlongva szedegette a leveszöldségnek valót: “Hát ti a földben tartjátok? Mert mi a hűtőszekrényben.”

Lehet, hogy egyszeriben átörökíthetetlen lett minden, ami érték volt egykor? Lehet, hogy Bánréve se több a semmire való, használhatatlan történetek gyűjtőhelyénél? Lehet, hogy én is éppoly magára hagyatott, fogyatkozásaiban lassanként megtébolyodó öregemberré válok, mint aki a költőtárs, Vári Fábián László versében “magokat szór a Fiastyúknak”? Ha így lesz is, nem tudok ellene tenni. Világéletemben arccal a múltnak, farolva haladtam előre, s jószerével egyetlen valódi szövetségesem maradt: a tíz éve Bánrévén eltemetett nagyanyám. “A sötéttel ő vaklál. / Széllel ő ér hozzám. / Messze madár; / az ő lelke száll. / Ő már ez a faluvég, / gátoldal, / faluhatár.”

Köszönöm, Simon! Isten éltessen, innen a magasból, Dél-Amerika, Venezuela légteréből!

Szinte hihetetlen, pedig igaz: tényleg hajnalodik. Andrea szerint mintegy másfél órát szunyókáltam. A monitorok képernyőin speciális, ülve is végezhető tornagyakorlatok váltogatják egymást. Megpróbáljuk utánozni, hátha ér valamit, de inkább mosolyogtató, mint hasznos, közel hatszáz égnek emelt ököl karikázik a levegőben. Közben meglódulnak a szervizkocsik, nagy a jövés-menés. Ismét osztogatják az elmaradhatatlan, átgőzölt papírkendőket a mosakodásnak nemigen nevezhető művelethez. Az ablakon túl még nem látunk egyebet, mint az itt-ott kékkel kenekedő szürkeséget, azt is csak a plexire lapulva, mert éppen a repülőgép szárnyának vonalában ülünk.

A tűzforró rántotta – csak úgy, mint a korábbiak – meglehetősen érdekesnek tűnik, mind illatát, mind állagát tekintve. Andrea nagylelkűen fölajánlja a magáét egy szintén kétes küllemű, ám többszörösen bevált, fóliázott süteményért. Néhány sorral mögöttünk már élénken porciózzák az italokat, de sem a kávét, sem a teát nem kívánom, az alkoholról nem is beszélve, noha akadnak jó néhányan, akik egyre “olajozottabban” cserélgetik a sprőd, kommersz konyakot a toroksimító whiskyre. Úgy hallom, már részegünk is van, nem is egy.

A whiskyről mindig szegény Takács Imre jut eszembe, aki egyszer, még a nyolcvanas évek végén, Székesfehérváron, a virágóra melletti kocsmában megkérdezte tőlem, tudom-e, hogyan kell helyesen leírni. Mondtam, tudom. Hát a cigarettát, a Marlborót? Azt is. No, akkor írjam le neki mindkettőt, de tüstént, méghozzá jó nagy betűkkel, mert az új versében szüksége lesz rájuk. Én pedig, kitüntetésnek érezvén, örömmel megtettem, még koccintottunk is rá. Imre ekkor már igen rosszul látott, egy középiskolás diáklány járt föl hozzá a Sziget utca 11.-be Tolsztojt és Dosztojevszkijt fölolvasni. De legalább ilyen felejthetetlen epizód a szomszédos asztalnál könyöklő két kótyagos atyafi párbeszéde is, akik karnyújtásnyira tőlünk azon vitatkoztak, ki volt a világtörténelem legdicsőbb férfiúja. Napóleon! – vágta rá a fiatalabb. Micsodaaa? Nincs az első ötben! – tromfolta le az öreg. Niiincs? Hát aztán mér? Az öreg kortyolt egyet a borából, s pohara nagyot csattant az asztalon. Hogyhogy mér? Hát csak azér, kispajtás, mer NYIVÁKOLT! A lakonikus válasz a mi pulzusunkat is jócskán föltornázta, ám a koma érezhetően meg is roggyant a hatalmas érv súlya alatt, mert nem forszírozta tovább, de a történet veretlenül hódít ma is.

Becsatoljuk a biztonsági öveket, a repülőgép rövidesen megkezdi a leszállást.

A komor szürkeségből lassacskán kirajzolódik a Csendes-óceán partvonala, a Guayaquili-öböl virrasztó fényei, amint türelmetlenül, hunyorogva lesik a napfelkeltét. Néhány perc elteltével, reggel hét órakor sikeresen landolunk Ecuador második legnépesebb városában, Guayaquilben. Az utastér pillanatok alatt szinte teljes egészében kiürül, talán kéttucatnyian, ha maradunk. Tamáskodom, nem akarom elhinni, hogy csak néhányan utazunk tovább, de jó ideig nem történik semmi, azt se tudjuk, miért és mennyit kell még várakozzunk. Háromnegyed nyolckor azonban elönt mindent a harsány és végeláthatatlan forgatag, a portékáikat részben hátukon cipelő, részben maguk előtt tuszkoló indián vásározók színes sokasága, akik a helyfoglalás igencsak sajátos módját választva már messziről hajigálják méretes batyuikat a kiszemelt ülések felé. Ám ők se tévedhetetlenek, így a gépet majd szétveti a szemkápráztató és diadalittas hejehuja, mert van itt minden, kanárisárga pulóver és lila nadrág, szőttes szoknya és rojtos fejfedő, hófehér panamakalap, fonott karkötők, gyűrűk, no és a gyöngyök, a tömérdek csörgedező gyöngy, szalagok a derékon, a nyakban, s a hollófekete copfokon, amelyek közül egyik-másik vastagabb a hajókötélnél. És micsoda arcok! Cserzetten is üdék, barátságosak, s oly szertelenül tekingetnek jobbra-balra, akár egy megkergült metronóm. Süt belőlük a jókedv, a féktelen életöröm, s gyaníthatóan nem csak azért, mert vasárnapra virradtunk, s némi pénz áll a házhoz. Látszik rajtuk, olyan természetes számukra a repülőgép, mint nekünk a metró vagy a vonat. Néhány pillanatig úgy is érzem magam, mintha a hajdani, Putnok és Eger között közlekedő keskeny nyomtávú búcsúsvonaton ülnék.

Mire az éppen egyórás veszteglés után újfent a levegőbe emelkedünk, már hétágra tűz a nap, árad, ragyog az eleven kékség, valamivel alattunk vakító fellegdarabkák fehérlenek, mint tó vizén szétdobált karfiolrózsák. Ecuador központi területe fölött repülünk, jól kivehető az Andok kettős láncolata, a Nyugati- és Keleti-Kordillerák, s a közéjük zárt felföldek vidéke. A rendelkezésünkre álló, ám sok esetben egymásnak ellentmondó adatok szerint a hegygerinc magassága meghaladja a 4000 métert. Meglepetten tapasztalom, hogy ameddig a szem ellát, az Andokot tetőtől talpig sűrű, zöld növényzet borítja, az egyetlen megcsodálható kivétel a felhőket nyakán összehúzó, hólepte hegycsúcs, a Chimborazo, a maga 6272 (?) méterével.

Most kezdem fölfogni, mekkora utat tettünk meg, s hol is járunk valójában, ugyanakkor tér és idő úgy mosódik össze bennem, mintha minden soron következő pillanat közvetlenül a gyerekkorom kitüntetett mozzanataiból bomlana tovább.

“Hová-hová, szomszéd?” – kérdezte nagyanyám Kriston Bélát, aki előző este még melldöngetve járatta néhány órás szopós borját az állomás mögötti kocsma asztalai között, ám e percben tükörfényesre csiszatolt csizmájában éppen föllépett a szekérre. “Hát csak ide, Léka néni, a miskolci táblába!” – sandított felém Béla bácsi. “Furikáztassa már meg ezt a kisgyereket, mert nem bírok vele, oszt majd csak hazajönnek!” – tette meg a minden porcikámat átforrósító ajánlatát nagymama. Az akciótól nem kevesebbet reméltem, mint hogy megkérem Béla bácsit, ejtsük útba Dél-Amerikát. Éppen a napokban jelent meg a Képes Újság legfrissebb száma, amelynek címlapjáról több ismerős arc mellett édesapám mosolygott kék öltönyében Rio de Janeiro jelképe, a 704 méter magas “púpon”, a Corcovadon fölállított Krisztus-szobor lábainál, háta mögött a Süvegcukor-heggyel. A hír még a kisbírónál is hatékonyabbnak bizonyult, néhány perc alatt az egész falut bejárta. Irigyeink, akiknek szájából mást se lehetett hallani, mint hogy Léka Géza csak harmadosztályú bohócnak szerződött Budapestre, ezzel méltó választ kaptak. Én pedig akkora szárnyat, hogy biztos voltam benne, egyszer, valamikor majd idáig repít.