Nehezen tudnám elsorolni, hány kiállítást nyitottam meg az évek során Magyarországon, festőkét, szobrászokét, népművészekét, vagy hány előszót és utószót írtam fiatalabb pályatársaim megjelenő könyvéhez, gondos ajánlással.

El kell mondanom, hogy Ratzky Rita főigazgató asszony fölkérését, hogy az emlékkiállítást és nyissam meg, előszörre finoman elutasítottam. Elfoglaltságaimra hivatkoztam; arra, hogy nem lesz egy fél napon se összegereblyézni gondolataimat, emlékeimet.

Író barátai közül én beszéltem vele utoljára a kórházban. Már morfiumkábulatban feküdt egy többágyas kórteremben, amikor odaültem az ágyához. Megszorítottam a kezét. Nagy-nagy mélységből rám nézett, s ennyit mondott csak:

A létezés legutolsó helyzetjelentése volt ez a mondat. Egyúttal a végső bátorságé. El lehetett volna hallgatni is. Körül lehetett volna felhőzni zaklatott mondatokkal. Homállyal. A halál maga is fölmentést adott volna már neki, hogy ne róla beszéljen, de az én drága barátom a legfontosabb dolgot közölte velem.

Talán ezt a tabut nem akartam föltörni, amikor elzárkóztam a kiállítás megnyitásától. De Páskándiné, Sebők Anikó másodszori kérésére már másképpen tudtam dönteni. Ő emlékezett arra, hogy nemcsak a legutolsó találkozás szereplője voltam, hanem a magyarországi írók közül én barátkoztam össze legelőször Gézával.

Ez az időszak az 1960-as évek végére esik. 1968-ra, a Prágai tavasz idejére. Az Erdélyben is forgatandó Dózsa-filmünk révén akkoriban heteket töltöttünk Kósa Ferenccel és Sára Sándorral Kolozsváron, Csíkszeredában, a Nagyhagymás tetején, Korondon, Vajdahunyadon, Déván, sokhelyütt.

Ha volt szabad időnk, Szervátiuszékkal töltöttük el, vagy Kallós Zoltánnal, Szilágyi Istvánékkal, ritkábban Szilágyi Domokossal s Páskándi Gézával. Közülük a legrendhagyóbb Géza volt. Külsőre és belsőre egyaránt. Nagy haja volt, mint a Beatleseknek, de valahogy mégse őrájuk hasonlított, hanem egy titokzatos indián férfira, aki előbb-utóbb földúlja maga körül a világot. Nagy haj? Kolozsváron még veszedelmesebb “tünetnek” számított, mint idehaza. Ezt Géza is tudta, de dacosan és kajánul vállalta fenegyereki szerepét. Paradox módon szabaddá épp a börtön tette; az a Duna-deltával megfűszerezett hatéves szabadságvesztés, amelyet az 1956-os magyar forradalom melletti kiállásáért kellett elszenvednie, sok tízezer magyar társával együtt. Nem túlzás, ha azt állítom, hogy minden szabálytalan gesztusával, kihívó inggombjaival, haja utcai tüntetésével törleszteni akart az őt ért igazságtalanságért. Nem beszélve az esze járásáról.

Két-három találkozás után kiderült, hogy alapkérdésekben többnyire egyetértünk, hiszen Adyra esküdtünk mindketten, József Attilára, Németh László “minőség forradalmára”, Illyésre, de a modernségtől, a költészet esztétikai távlatairól egészen másként gondolkodtunk. Például Juhász költői, nyelvi forradalmát én a magyar irodalom nagy eseményei közé soroltam, ő elhibázott útnak tartotta. Zseniális hígulásnak. Vitázó lázas állapotunkból – legalábbis engem – a Vendégség című drámájának a budapesti ősbemutatója zökkentett ki. Az előadást a nagyhajú, a hiú, a dicsőségre sóvárgó barátommal együtt néztem végig. S minden szerzői esendőségét ott helyben megbocsátottam neki. A darab megrázott, fölvillanyozott, elképesztett. Arcátlanul abszurd volt, mégis annyira természetes, mint példabeszédbe illő történet a besúgás mítoszi természetéről. Olyan magas szintű ötvözetben vegyült össze benne politika, történelem, mélylélektan, erkölcs és erkölcstelenség, háttérben Gheorghe Gheorhiu-Dej és Ceauşescu Romániájával, a Péter Gáborok Magyarországával, mintha a fiatal szerző most fejezte volna be Szókratész lételméletének a tanulmányozását s hosszú, túlvilági párbeszédét Albert Camus-vel. Túlzás, amit mondok? Nekem a darab múlhatatlan élményem maradt, s meggyőződésem, hogy a magyar szellemi életnek is olyan meghatározó teljesítményeként fogjuk emlegetni, mint Jancsó Szegénylegények című filmjét, Sánta Ötödik pecsétjét, Nagy László Zöld angyalát, Menyegzőjét, Sütő Anyám könnyű álmot ígér című művét vagy Szervátiusz Tibor vasroncsokból alkotott Dózsa-szobrát.

A besúgás a korszak egyik legnagyobb és legbeszédesebb metaforája volt. A szabadság legszánalmasabb megszégyenítése. A Páskándi-mű főhőse, a hitalapító Dávid Ferenc a legrosszabbon belül a leglehetségesebb jóra vágyik: egy méltó árulóra, aki félreértések és hamisítások nélkül tudja őt besúgni a pusztulására váró fejedelemnek.

A Vendégség sikere után az ember bizonyos lehetett abban, hogy Páskándi Gézának kitüntetett helye lesz a magyar irodalomban. Nem a földaraboltban, hanem az egyetemesben. Mit mondhatok? Lett is, meg nem is. Kényszerű áttelepülése után – nehezen mondom ki – irodalmi magaslatra jutott, de ez a magaslat átnyúlott a senkiföldjére is. Se Erdély igazán, se Magyarország. Lehet, hogy csak én érzékeltem így, de ennek az imbolygó otthontalanságnak az árnyékát sokszor ott láttam körülötte. Hadd említsek egy kirívó példát. 1990-ben Bertha Bulcsu remek interjúkötetet jelentetett meg. Írók, színészek, börtönök – ez volt a súlyos korrajznak mondható könyv címe. Tizenkét ismert alkotó mondta el benne lecsukatása történetét és sorsát a börtönben. Egy kivételével mindnyájan az ’56-os forradalomért ültek. Köztük olyanok, mint Darvas Iván, Csurka István, Göncz Árpád, Kiss Dénes, Tóth Bálint, Eörsi István, Mensáros László, Kárpáti Kamill. Páskándi, sajnos, hiányzott közülük. Pedig kinek kellett volna a legelső helyen szerepelnie, ha nem őneki! Egyrészt azért, mert őt, a magyart nem magyarok, hanem románok csukták le a mi forradalmunk miatt, azaz: idegenek, másrészt azért, mert ő ült leghosszabb ideig, és ő járta meg a hírhedtté vált Duna-deltát. Páskándi 1974-ben települt át Magyarországra – azt hiszem tizenhat év elegendő lett volna őt – akár kitüntetett módon is! – magunk közül valónak tekintenünk. A könyv szerzője és szereplői talán csak megfeledkeztek róla? Vagy valamilyen megfontolásból hagyták ki maguk közül?

Páskándi, ha Magyarországra való áttelepülése után élt is át sérelmeket, egy száműzött fejedelemfi nagyvonalúságával viselte őket. Többnyire kesernyés és megbocsátó mosollyal. Efféle titkait elrejtette a külvilág elől. De ha a későbbiekben akad egy-két mélyvilági búvár, aki magánya és művei legalsó rétegeibe is leereszkedik, meglepő furcsaságokra bukkanhat.

Páskándi Géza pontosan tudta, hogy ha odahaza maradhat Erdélyben, jóformán csak Sütő Andrással kellett volna megküzdenie az irodalmi élet dobogós helyeiért. Magyarországon azonban más volt a helyzet. Átköltözése idején itt még javában dolgozott Illyés, Déry Tibor, Vas István, Weöres, Szentkuthy, Örkény, Ottlik, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes, Juhász Ferenc, Nagy László és még sokan mások. Fiatal korában, nemzedéktársaival együtt, ő is könnyedén beilleszkedhetett volna az organikusan alakuló irodalmi életbe, de negyvenévesen ez már nehezebben sikerül. A nehézségeket Páskándi a maga lírai és filozófiai arisztokratizmusára hallgatva hidalta át. Úgy kezdett viselkedni, írni, gondolkodni, menekülni a magaslatok irányába, mint egy irodalomalapító, magányos szellem. Nem volt olyan műforma, amelyet ne próbált volna ki, s ne akart volna tüntetően megújítani. Legyen szó versről, novelláról, meséről, regényről, gyerekversről, tanulmányról, esszéről, hangjátékról, kiáltványról, történelmi és társadalmi drámákról, az abszurditás vegytiszta légterében vagy az ő szabadalmának: az abszurdoidnak a megengedőbb világán belül. De irodalomalapítói becsvágyát nem csupán a rengeteg műfaj igazolta, hanem az is, hogy szinte minden művét előszavakkal, utószavakkal s magyarázatokkal engedte csak az útjára. Egyik ilyen útra bocsátó előszavát azzal a mondattal zárja, hogy közérthető az, akinek van gondolata.

Boldogan hódoltam neki. S hódolnék még inkább, ha valaki az életművéből egy külön aforizma-gyűjteményt válogatna össze hasonló telitalálataiból. Nem illik hozzá a szó, de kimondom: bölcsességeiből. Mert Páskándi nemcsak az írás megszállottja, sőt eszelőse volt, mint ahogy ő állította magáról, hanem a gondolkodás megszállottja is. Az alkoholtól sose zárkózott el, de megmámorosodni igazán csak a gondolataitól tudott, el egészen a démonitásig. A részegek, mint tudjuk, székeket, poharakat és tányérokat törnek össze, Páskándi megmerevedett közhelyeket. Hadd érzékeltessem ezt egy példával. Káin és Ábel történetét az egész emberiség elfogadja. Páskándi ezt is kiigazítja. Azt mondja: “Káin nem Ábelt, hanem az Istent szerette volna megölni, de ehhez nem volt mersze.”

Az ős-közhelyek felülvizsgálata mellett a legújabbakkal is megütközik. Nemigen akad magyar író, aki a XX. század történelmi, mélylélektani és civilizációs abszurditásait olyan izgalommal vizsgálta volna, mint ő. Az ’90-es években újabb és újabb határsávjait fedezi föl a képtelenségeknek. “Az igazán abszurd az – állítja –, hogy a formák elvesztek, és az ember észrevétlenül beleolvad az embertelenbe.” Talán nem véletlen, hogy egyik utolsó “színműve”, amelyet idézőjelbe téve írhatok csak le, a Todogar jaur Kvárná Samuel Beckett elhíresült Godot-ra várva című művének a továbbírása. Filozófiai vígjáték, amely azt sugallja: a valóság lassan túlteng körülöttünk, s ezzel lehetetleníti el magát, miközben továbbra is rejtély marad. Más szóval: a történelem nem képes megtörténni velünk, mert túl sok van belőle.

Ez az a pillanat, amikor ezt a hosszúra nyúlt magánbeszédet, megnyitót egy csapásra abba kell hagynom. Mit szerettem volna elérni vele? Azt, hogy Páskándi Gézát, a nagy rendhagyó és szabálytalan írót ne csak egy irányból, a megszokott úton közelítsük meg, hanem minden égtáj felől, mert őt éppúgy lehetetlen megismerni a hagyományos értékek nélkül, mint magát az emberiséget, és természetesen azok nélkül az utópiák nélkül is, amelyekről még maga se tudhatta, hogy az ő képzeletét támogatják-e, vagy a fejünk körül keringő katasztrófákét.

Úgy illik, hogy a köszöntő szó a köszönet szava is legyen – egy városnak, egy közösségnek, amely ismét a vers, a poézis mellé állt, s egy kétnapos fesztivállal ennek ország-világ előtt nyilvánosságot ad. Amint a szervezők kiadott sajtólevelükben hangsúlyozzák – “hagyományteremtő szándékkal”. Debrecen évszázados, hangsúlyozzuk, “hagyományteremtő” rokonszenvét, sokágú közét az irodalomhoz, a magyar költészet legjavához hangsúlyoznunk nem kellene – akik itt, ebben a városban születtek, ezen a vidéken éltek, ide visszatértek, vagy a folyamatos vonzás újra és újra idehozta őket, művükkel örök érvényű pecsétet tettek annak a “szellemi” okmánynak, nemesi levélnek aljára, amely Debrecent mindenkor kitüntette.

Csokonai Vitéz Mihály egykor azt mondta, lehet valaki jó poéta, “ha mindjárt verset nem is ír”, más összefüggésben, szeretném azonban ezt ma úgy idézni, hogy számomra a jó olvasó, a nemes poézispártoló valamiképpen poéta maga is; s vannak korok, esztendők, napok, amikor egy-egy nép költészete úgy íródik, hogy egy közösség újra hitet tesz, a műveket szinte a költőkkel együtt írja. Ilyen napokat élünk-e ma is, nem tudom, s igazán nem is hinném, hogy szükség volna rá –, de az elmúlt napokból egy-egy példa mégiscsak érdemes rá, hogy fölidézzük, valamit sugallanak a példák – a költészet iránti rokonszenvről, a szép szó iránt érzett közösségvállalásról tanúskodik, a műfaj fontossága s szükségessége mellett áll ki. A Magyar Rádió reggeli aktuális politikai s tájékoztatási adásában előbb váratlanul, majd megszokottan, az elmúlt hetekben megszólhatott egy-egy költő – nem verset olvasott: valamikor, valahol Európában tapasztalt emlékezetes élményét, jót, kevésbé jót is, osztotta meg a hallgatósággal. S mivel a költő, bármit csinál is, többé-kevésbé a versírás törvénye szerint alkotja mondatait, e rövid, szép villanásoknak java része mindenképp poézis volt. A siker a szerkesztők minden várakozását fölülmúlta, s az érdeklődés minden alkalommal a reggeli megszólaló költészeti munkásságára is kitágult. Lehetne még más változatát is kutatni az együttérzés e szándékának, amely a most induló költészeti fesztivál keretében itt, Debrecenben, ma este, holnap este, s mind e napok visszhangjában kaphat demonstratív vagy inkább meghitt nyilvánosságot.

Mert ne legyen csak puszta szólam, hogy egy magunkfajta nép a maga nyelvével, mint a miénk, a magyarral, makacsul ragaszkodik, hogy kultúrája, művészete, nagy hagyományú lírája szerint is gazdagon állhasson ott, annak kapujában, amit Európának hívunk – s hiszen e fogalom olyan összetett, olyan mögöttes s körbeölelő világ volt eddig is, s lesz ezután is, amelyből sose lehetett s nem volt érdemes kedv szerint kimetszeni, kivonni nyelveket, motívumokat, szegmenseket, kisajátíthatni jól képzett részeket. S az ezzel a fogalommal való önkényeskedés hajdan sem bizonyíthatta, s eztán sem bizonyítja kiváltság, kívül- vagy belüllelhetőség arányát, törvényét, jogát. A működő mechanizmus persze mérceként nem a Csokonai művelte poézist állítja elsőrenden szolgálatába, persze hogy nem, s nem csak azért nem, idézem Csokonait, “mert ez a gondolatoknak, a képzelődésnek, a tűznek természetében és mindezeknek felöltöztetésében áll”. S még azt sem várhatjuk el, hogy Csokonainak legalább e gondolatmenetét lezáró summájában lenne legalább némiképp igaza: “Legjobb, ha a kettő együtt van.” A mi változatunkra reálisan, nem csak melankolikusan áttranszformálva: gazdaság és kultúra, pénz és művészet, elviselhető köznapi lét és költészet.

S itt mindenképp gondoljunk a nyelvünkre. Derűsen szólva nem úgy, hogy minden magyart arról lehessen majd fölismerni, hogy rímben szólal meg vagy metaforákban fejezi ki magát – bár a metaforákba való rejtőzködés, a képes nyelven való megnyilvánulás emlékei még elég közel vannak, hogy legalább mi, a költészet művelői emlékezzünk rá. Nem, legyen világos s befogadó nyelvünk egyfelől, legjobb tulajdonságai szerint – másfelől, legjobb hagyományai szerint, maradjon nyelv, amely őrzi a közösségen belül szellemi rangunknak azt a részét, amit tiszta, ápolt, különbözősége dacára eszközeit érzékeltetni jól tudó, érvényesítő nyelv tehet. S ebben, vélnénk, lesz a költészetnek méltó, folyamatos szerepe – azon túl persze, hogy a maga gondolati, érzelmi javával csatlakozva egy világrész költészetéhez, segítse e majdani közösség, hogy úgy mondjuk, mentálhigiéniáját, a lelki szféra karbantartását. Máris európai uniósan igyekeztem kifejezni magam, de talán sejthető, mire gondolok. A magyar irodalom, a magyar költészet, ha a világban való mostani helyzetét vizsgáljuk, talán nem nagyon rossz eséllyel van jelen. Hatásában persze mennyire, kissé mindig fölmérhetetlen. S az elképzelt úgynevezett világtársadalomról szólva szerénytelenség volna talán azon meditálnunk, milyen spárta, mely szellemi rész vagy elit felől várhat majd s kívánhat meg jelzéseket – a költészet egyelőre helye kitapogatásával (mindenképp elfoglalásával) kényszerülhet önmaga iránti igénye szerint jelzést adni.

Nyelv és identitás szerepe szerint. Minduntalan joggal emlegetett, a költészeten belül is párba állítható fogalmak. Az identitás valamikor matematikusok, filozófusok szakmai nyelvében szerepelt – ma nem csupán hívságból széles e világ száján, de mondhatjuk, burka immár mindannak, amiben gondjaink, tartásunk magvát többnyire fölleljük. S anélkül, hogy túlságosan faggatózni akarnánk, óhatatlanul ismét a nyelv jut eszünkbe, mi mást tehetnénk – beleszülettünk, használatával, segítségével valahol fölnőttünk. Az anyanyelv példázta helyzetünk, lehetőségeink ma már arra is intenek, hogy a szellemi anyanyelv fogalma is kezd mindinkább fölbukkanni környezetünkben terminusként.

Sokat idézett mintaként láthatjuk mostanában Gottfried Benn, a XX. századi német s európai költészet nagy alakjának egyik mondatát: “Rechne mit deinen Beständen!” Magyarul: számolj az állandóságoddal, más szóval, számolj mindazzal, ami állandó körülötted vagy inkább benned. Van ennek a Bestand szónak egy másik, személyesebb, bensőségesebb jelentése is. Második jelentés – de így hangzik, állhatatosság. Hajlamos volnék azt mondani: az állandóság, többes számban az állandóságok kint még tovább kutatható, vitatható lehetőségek, számoljunk velük. Benső igényem az állhatatosságé volna inkább. A magyar költészet fontos, bár nem mindig kellően észrevett s hangsúlyozott szép erénye is.

Csak a kréta feketéje nyomán barázdáló rajz az állandó, meg a fehér papír – a szürkék és piszkosfehérek jellegtelen tömegéből előbukkanó karakter színei. Az egyik, mint valami absztrakt Herkules tartja a síkba kényszerített papírplanétát, míg a másik élettel népesíti be. Ezek adnak jogosultságot a vonalnak, a vonal pedig a témának, a képzőművészet legvitatottabb egzisztensének.

Kell-e téma? A XX. század nagy kérdésére eddig nem kaptunk választ, amíg ugyanis az egyik irányzat elfogadja, a másik még a létét is megkérdőjelezi. Mondhatnánk úgy is, a téma szükséges rossz, gombóc a művészember torkában, amikor a látvány igazságát akarja kimondani. Vagy amolyan Nessus-ing, amelyet kínlódva cipel egy életpályán át, csak hogy megmutassa önmagát. A kérdés így napirenden marad a XXI. században is. Továbbgondolása viszont újabb kérdéseket vet fel – az egyik, amely ugyan kétségtelenül művészeten kívülre vezetheti a polémiát, mégis feltevésre érdemes, így szól: elszakadhat-e egyáltalában a művész témájától?

Négy krétarajz, négy portré adja meg a választ feketén-fehéren, bár alkotójuk, Kajári Gyula látszólag a fentitől eltérő logika mentén jut eredményre. Onnan indul ki ugyanis, hogy a portré tematikus volta meglehetősen kényes művészeti kérdés, s ezen belül a grafika, pontosabban a rajz még kényesebb helyzetben van. Egyfelől ugyan előnyt élvez a többi képzőművészeti ággal szemben, hiszen a térbeli, színbeli sajátosságoktól elszakadva a fehér papír és a fekete irón eszközeivel absztrakt távolságot képes tartani a mű és a modell között, így aztán nem is lehet azzal a váddal illetni a “disegno” mesterét, hogy alkotásának témája a modell – tehát a mű illusztrációja a valóságnak. Ugyanakkor viszont ez a fajta alakítás szinte megköveteli, hogy a rajzoló felfedje: mi voltaképp a portré témája, ha nem a modell? Kajári tudja a titkot, és meg is osztja velünk.

A portrék világában az egyik legfontosabb követelmény a modellhez való hasonlóság, a ráismerhetőség – a művek nagyobb része meg is elégszik azzal, ha ezt teljesíti. Ha viszont Kajárinál nem a modell a téma, akkor a ráismerhetőség, a karakteresség is pusztán csak alaktani, szakmai kötelesség – nem több.

Ugyanígy van azzal a másik, szokványos követelménnyel is, miszerint a portré gazdája pszichikumának, jellemző tulajdonságának valamely lényeges vonását kell hogy megjelenítse, amellyel – jó esetben – egy habitus, életmód, társadalmi szokás, történelmi szituáció körvonalaira is rávilágíthat az ügyes alkotó. Nem nehéz azonban rájönni, hogy a fenti követelmény erősen modellhez kötött, ugyanis ha az arc fiziológiailag nem hordozza magán a jellemző jegyeket, a portrén sem fognak belső tudattartalmak “átcsillanni”, vagyis a téma homályba vész, s a portré megmarad a magánszféra nagyobb igazságokat csak ritkábban hordozó keretei között. Márpedig Kajári nagy igazságok kimondója – témái nem ragadhatnak részletekbe. Megfordítja tehát a fenti koncepciót, nem engedi, hogy a modell s vele együtt a téma válassza őt, hanem ő választ: arcképeiben csakis egyfajta szellemiség reprezentánsainak van helye – a népből induló, közösségéért tenni akaró és tudó, elbukó vagy győzedelmeskedő identitástudat apostolainak. Ez a világnézet tehát a téma, aminek adekvát művészi kifejeződése a modell képmása.

Micsoda harc ez: leszűkíteni Sinka arcát a pendelyes pásztorfiútól a saját magát képző intellektusig tartó szellemi folyamat egyetlen, mindent megvilágító pillanatára! Megbújni a homlok barázdáiban, amely sorvezetőként vigyáz a strófára, meglesni, megrajzolni az ébredő gondolatot! És hogyan éri el mindezt Kajári? A legegyszerűbb eszközökkel: szembefordítja a költő-zsenit a közönséggel, ebben a mozdulatban ugyanis dac és nyíltság egyaránt érződik – a legjellemzőbb Sinka-tulajdonságok. De az arc talán még bele sem fér a rajz kereteibe, szinte kirobban belőle, mint ahogyan a költőből a vers – a torokra-fagyott, fájdalmat olvasztó Kohó ének, melynek sorai hallatán az utóbbi ötven évben többen fintorogtak, mint amennyien fölfogták üzenetét. A bihari mezőktől a csillagokig tartó utat a költő barázdált arcvonásai jelölik – és ez az út nem a könnyed élet, ügyes kompromiszszumok, legendás helyezkedések térképét rajzolja a papírra… S ami talán a leglényegesebb: Sinka szeme vádlón, igazságát várva tekint az utókorra. Sinka szeme tükör, amelyben mi is megnézhetjük saját szellemi-lelki arcvonásainkat!

Könnyű persze – mondhatnánk – Sinka szellemiségének lényegét megfogni Kajárinak, hiszen mindketten egyformán a legmélyebbről jöttek. De Kodály nem, és Kajári ebben a portréban mégis megalkotja rajzi eszközeivel a Sinka-portré konzseniális párját. A mű kulcsa itt is a fejtartásban van, ahol a jól ismert fotográfia más jelentést kap: a kissé lehajtott, karakteres fő most a népdal szerénységének a szellemi magaslatokat is bejáró lehetőségeinek, egy nép zenei önmeghatározásának szimbólumává magasztosodik. S hogy tudatos alkotói fogás Kajári részéről a népdal és a kodályi zene összekapcsolása, arról árulkodik a sötét kontúrvonalak garmadájából kivilágló homlokrész, a szellemiséget fiziológiailag is hordozó arcegység lényegként való ábrázolása.

Van a Kajári-portrénak egy jellegzetessége, amely majd’ mindegyik grafikai lapján érvényesül: az illető személyiség arcának és a rá jellemző, esetleg tőle származó idézetnek az összeválogatása. Így van ez a Németh László-portrénál is. A keményen szembenéző arc az első megközelítésben természetesen az íróóriás határozott vonásait örökíti meg. Azonban a szigorú tekintet azt a kérlelhetetlen elvhűséget eleveníti meg, amellyel Németh László a népi írók véleményének magára maradt védelmezőjeként, belső emigrációba vonulva, szinte a világgal szemben mindvégig képviselt. Jogos tehát az arc szerves formáitól annyira elütő betűsor mementókénti idézése, amely azt adja hírül, hogy szerzőjének hitvallása szerint csak egyetlen dolga van a földön: kiállni Istenért-emberért.

A Széchenyi-portré csak látszólag lóg ki ebből a sorból. Valószínűleg maga Kajári is érezte, hogy a “legnagyobb magyar” és közte jóval nagyobb a távolság – származásban, gondolkodásban, habitusban – mint Sinka és Kodály között. Az arcképhez több kísérő-grafikát készített – s úgy tűnik, ezek közül a Széchenyi halott azt sugallja, hogy mesterünk csak a Sinkára hangolt rajzi eszközökkel képes eltérő tematikájú rajzi feladatok megoldására. Zökken az értékrend? Inkább kiteljesül, ha arra gondolunk, hogy Kajári – a megfelelő tartalomhoz megfelelő formát rendelő esztétikai kényszert figyelmen kívül hagyva – Széchenyit mintegy látványosan beemeli saját alkotói világába, a Hatodosok, nevenincs juhászok sötét kontúrvonalakkal fogalmazott alakjai közé. Ezzel félreérthetetlenül jelzi abbéli szándékát, hogy a Sinka, Németh László, Kodály sorhoz csatlakozó Széchenyi-portréval a művészi világnézet határait végső fokon a származásnál magasabb népfogalomban, a nemzetben látja megvalósulni. Ez a világlátás pedig olyasfajta nagysággal jár együtt, amellyel az Ősiből származó napszámoslány gyereke a kortársak többsége fölé emelkedik.

Fekete-fehérbe álmodójuk kezéből ugyan kihullt a kréta, de amíg dolgozott vele, összeszorított foggal, dacolva a világ véleményével, föláldozva ellenséget és barátot, sokszor önpusztító módon rajzolta üzeneteit nap nap után, s rakta félre – a jövőnek. A jelenkori magyar művészettörténet-írás nem is nagyon ismer olyan alkotót, aki annyira tudatosan apellált volna az utókor véleményére, mint épp Kajári. Aki fölismerte, hogy a portréban nem a karakter vagy a pszichikum, hanem a világnézet jellemző vonásait visszaadó ábrázolásmód jelenti az igazi mércét, adja meg a művészi megközelítés dimenzióit.