Kovács Imre önmagáról: Az alcsuti főhercegi uradalom egyik pusztáján, Felsőgöböljáráson születtem, 1913. március 10-én. Elemi iskolába a pusztán jártam. Egytől hatig vegyes osztály, valami száz cselédgyerek és leány. A budai Toldy Ferenc főreál iskolában érettségiztem, majd beiratkoztam a közgazdasági egyetemre, de nem végezhettem el. 1937-ben megjelent a Néma forradalom című könyvem, három hónapra ítéltek érte. Utolsó szigorlatomra készültem, és az akkor már egyesített József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem rektori tanácsa közbotránkozás címén kizárt. Azzal a megtoldással, hogy Magyarország egyetlen főiskolája vagy egyeteme sem vehet fel.

Püski Sándor: Jó hatvan évvel ezelőtt, 1932-ben találkoztam vele először. A Diákok Házába költözött be abban az időben, én két éve már ott laktam. Egy protestáns szövetség tartotta fenn ezt az otthont. Kiköltözőben voltam akkor már az otthonból, mivel egyetemi joghallgató koromban megkezdett jegyzetkiadói tevékenységem folytatása miatt magánlakásba kellett mennem. Néhány év múlva aztán 1936-ban láttam újra az Egyetemi Körnek egy előadásán, Illyés Gyula és Féja Géza társaságában ült az előadói asztalnál, majd a Néma forradalom megjelenése és pere, a Márciusi Front 1937-es és 38-as gyűlései vezették be őt a népi mozgalom vezérkarába. Annak idején én magam is a mozgalomba készültem. 1936-ban hívtam fel Sinka Istvánt, ’37-ben a Kelet Népét, a népi mozgalom egyik rangos folyóiratát gondoztam néhány hónapig, ’38-ban megnyitottam a Szerb utcai könyvesboltomat, és ’39-ben adtam ki Sinka István Vád című könyvét, első kötetemként, ezzel beléptem a népi mozgalomba mint önálló kiadó. Így jutottam ahhoz, hogy 1940-ben Kovács Imrének egy másik könyvét, amely a Néma forradalom mellett az egyik leghíresebb könyve lett, és egy jelszó is a népi mozgalomban, A paraszti életforma csődjét, kiadhattam. 1944-ben még próbálkoztam egy kötete kiadásával, tanulmánygyűjteménnyel, de az akkori, megszigorodott háborús cenzúra már nem engedélyezte.

Győrffy Sándor: A mi generációnknak Kovács Imre nagy élménye volt. Én mint soproni diák ismertem meg, 1940-ben. Látogatásáról naplómban annak idején a következőt írtam: Imre csupa erő, magabiztos optimizmus, inkább tűnt népvezérnek, mint írónak. Új paraszti életforma felé címmel először a magyar parasztság történelmét, akkori állapotát vázolta fel, gazdaságföldrajzi, emberföldrajzi, gazdaságtörténeti, társadalomtörténeti megközelítésben tárgyalta a témát. Részletesen foglalkozott a század eleji kivándorlás történetével, ami kedvenc kutatási területe volt, könyvet is írt róla. Foglalkozott a faluból a városba vándorlás adataival. Míg régebben a kivándorlás fő célpontja Amerika volt, rámutatott arra is, aminek Sopronban nagy jelentősége volt, hogy az utóbbi években nagy arányokat öltött a hitleri német birodalomban való munkakeresés. A faluból való menekülés, az elvándorlás oka Kovács Imre szerint a nagybirtokrendszer, a feudális földtulajdon, a megoldás szerinte a földreform, a szövetkezetek, a belterjesség fokozása a mezőgazdaságban.

Kanyar József: Én Kovács Imrét, amióta ismertem, mindig nagyon bátor, tehetséges embernek tartottam, aki nemcsak a politikában, hanem az ellenállásban és az emigrációban is bátor ember volt. Azért szerettem, mert mindig nemzetben gondolkozott, és parasztpárti politikája már 1939 után, miután a parasztpárt megalakult, s amely szintén nemzetben gondolkozó szervezetként működött, s ebben a szervezetben mindig a parasztegység nagy híve, de a népi gondolat szerelmese is volt. Hadd idézzem rögtön a kezdet kezdetén azt a nagyon szép indulást, ami Kemsével összefüggésben az Elsüllyedt falu a Dunántúlon, amelyhez tulajdonképpen a vészharangot Kodolányi János és a kákicsi Kiss Géza kongatták meg, hogy azt a nagy kompetenciát és a nagy kutatómozgalmat, amiben ő a demográfiai adatokat kutatta, utána pedig az, amit már Püski Sándor barátunk is említett, a Néma forradalom volt. Az egész mozgalomnak szinte breviáriuma volt ez az alapvető munkája, s a Márciusi Front is az övé volt. Itt ül mellettem Püski Sándor, ő szervezte meg a nagy ’43-as szárszói találkozót. Kovács Imre ugyan nem volt előadó, megkezdte a mondandóját, de aztán abbahagyta, akkor, abban az időben nagyon megcsipkedte, és nagyon elítélő módon nyilatkozott Németh Lászlóról. És volt annyi ereje Kovács Imrének, és ez számomra nagyon nagy pozitívum, hogy megkövette Németh Lászlót, “egymagában mozgalom” embernek titulálta. Szárszóról azt mondta, szó szerint idézem: “Az ezeréves történelmi Magyarország progresszív szívverésének az utolsó nagy dobbanása.”

P. S.: A szárszói ügyről: vendégünk volt a többi íróval együtt Kovács Imre, és a felszólalását valahogy szerencsétlenül kezdte, az egyházat és a Fekete Kutya mulatót, ami a szárszói állomásnál volt abban az időben, valahogy összehasonlította, és az elnöklő SDG-s tanár rászólt, hogy hát ne hasonlítsa az egyházat, és erre Imre megsértődött, leült, és nem folytatta tovább, hiába biztatták. Egyébként is a viszonyunk, nemcsak az én viszonyom vele, hanem az egész baráti körünknek, és a többi írónak a viszonya is, nem volt azért mindig zavartalan. Többünknek a prófétai hevülete nehezen viselte el a kompromisszumkészséget Szekfű Gyuláékkal, az akkori polgári és kommunista baloldallal. Mert mi azt mondtuk, hogy ezek nem egyezkedni-megegyezni akarnak velünk, hanem lenyelni bennünket. Sajnos, nekünk lett igazunk, mert 1945-ben már az írók nagy részét kitudták a politikából, a szakmából is, és két év múlva őt is. Tudniillik Erdei Ferenc és Darvas odaadó hűsége sokkal jobban megfelelt a Rákosi-féle politikának, mint Kovács Imre és Veres Péter nem mindig egyező, de mindenképpen egy önálló politikát igénylő magatartása.

Somodi István: Ott voltam annál a bizonyos felszólalásnál, kicsit másképpen emlékezem, mint Sándor bátyám, és többünknek így él az emlékezetében ez a história: ő a magyarság előtt álló kényszerű válaszutat próbálta illusztrálni azzal az inkriminált hasonlattal. Én patikára emlékszem, barna vagy zöld majomra – erről vitatkoznak a résztvevők – és vörös majomra. Tehát, hogy milyen “patikák” – ideológiák, diktatúrák – kínálnak az országnak “orvosságot”. Azt, hogy egy bennünket akkor majdnem a megszállottság állapotában tartó nagyhatalommal és a leendő megszállókkal kapcsolatban ilyen hasonlatokat használjon, a konferenciának helyet adó SDG vezetősége nyilván nem engedhette meg. Nagy kára a konferenciának, hogy nem mondhatta végig a fölszólalását, mert az Szárszónak integráns része, és bizonyára előremutató része lett volna. (Az elhangzott kifejezések körüli bizonytalanságot nyilván az okozza, hogy a felszólalás kimaradt a jegyzőkönyvből, és a hasonlatot a helyszínen is, később is többen, többféle változatban használták).

GY. S.: Ha a felszólalását nem is mondhatta el Kovács Imre, de utána egy kitűnő cikket írt a Híd című lapban a szárszói konferenciáról. Még egy adalék a beszédéhez: én véletlenül ott álltam Németh László mellett, amikor azt mondta neki Kovács Imre: ha pedig így aggályoskodsz, Laci, akkor te is egy ilyen fán fogsz lógni. És felmutatott ott egy fára. Németh László ezért kezdte el beszédét azzal, hogy az átalakulás lehetséges vezérei számomra az akasztófát kínálják. Kovács Imre ezt viccnek szánta, Laci bácsi meg komolyra vette. Ez egy tragikus félreértés volt, és ezért kezdte így a beszédét. De később azután ez a konfliktus feloldódott.

Borbándi Gyula: Visszatérnék itt egy kicsit ahhoz, amit az előbb Püski Sándor mondott, mégpedig: Kovács Imre kapcsolatai. Amikor a Néma forradalom megjelent, akkor Kovács Imre huszonhárom éves volt. Őt Szekfű Gyula hívta a Magyar Szemléhez, mégpedig nem őt egyedül, hanem a nemzedékének néhány egészen kiváló több tagjával együtt. Szekfű ugyanis valamiféle nyitásra gondolt, és ezért ajánlotta föl ennek a körnek a Magyar Szemle hasábjait. Ez Kovács Imre felfogása szerint kiváló lehetőség volt, elérni a magyar társadalmi elitnek és születési elitnek azt a részét, amely ugyan erőteljesen konzervatív volt, de bizonyos liberális szellemet is felmutatott, és amely – éppen Szekfű hatására – társadalmi kérdések iránt a korábbinál sokkal érzékenyebbnek mutatkozott. A paraszti életforma csődjében közölt tanulmányok nagy része a Magyar Szemlében jelent meg. Ugyanilyen tárgyalóképes volt ő a baloldal felé is. Már a Márciusi Front idejében – és különösen az emigrációban – mindig azt hangoztatta, hogy a Márciusi Front a népi mozgalom kezdeményezése és nagy tette volt, amelyben kommunisták ugyan részt vettek, de csak járulékos szerepet játszottak. Szövetkezési, együttműködési készsége vezette aztán már a háború idején a nemzeti ellenállás köreibe, a Történelmi Emlékbizottságba. Itt Bajcsy-Zsilinszkyvel és másokkal, szociáldemokratákkal, kisgazdákkal, kommunistákkal is közös akciókban vett részt, és ennek volt tulajdonítható, hogy akkor, amikor a fordulat megtörtént, 1945-ben, maga Kovács Imre is, de a parasztpárt is, mint annak az új koalíciónak a tagja léphetett föl, amely Magyarországon egy ideig a hatalmat gyakorolta, még ha ez formai és névleges volt is. Ez a mozgalom minden ellenkező állítással ellentétben rendkívül nyitott, türelmes volt, más nézetekkel szemben is, de mindig fönntartva az érdeklődés középpontjában a magyar függetlenség ügyét, a magyar szabadság ügyét és az agrárlakosság ügyét.

Fitos Vilmos: Azt akarom hangsúlyozni, hogy Kovács Imre politikai gondolkodásában – persze ennek voltak bizonyos taktikai-stratégiai okai is – később azért voltak változások, az akkori, a ’37-es álláspontjához képest. Kovács Imre 1937. március 15-én, vasárnap délután a Nemzeti Múzeum lépcsőjén felolvasta a tizenkét pontot, a Márciusi Front programját. A tizenkettedik pont a következőképpen szól: követeljük az önrendelkezési jogot a Duna-völgyi népeknek a pánszláv és pángermán, imperialista törekvésekkel szemben, a szuverenitást és konföderációt Közép-Európa népeinek. Tehát külpolitikai értelemben ez egyértelműen a “harmadik út”. És ugyanakkor írt egy cikket a Hídba, amit ő szerkesztetett, ami a Márciusi Front lapja is volt, Két pogány közt egy hazáért címmel. Amivel tulajdonképpen már a címben is kifejezte ugyanezt a gondolatot.

Gy. S.: A német megszállás után érdekes módon először Darvas József eltüntetését bízták rám, őt a mi falunkba vittem el, azután Kovács Imréét. Én házitanító voltam Jobbágyiban hg. Odescalchi Margitnál (mikor a Győrffy-kollégiumban letartóztatások voltak, Jobbágyiban húzódtam meg), és oda vittem el Kovács Imrét is. Előbb Pesten, utána velem együtt Jobbágyiban volt, majd újra Pesten és környékén, amikor december elején Kardos Lacival találkoztunk vele, azt mondta, átmegyek a fronton, szózatot intézek a nemzethez. Mint 1942-be, a Történelmi Emlékbizottság elnöke, ’44 nyarán a Magyar Front Intézőbizottságának a titkára, a Horthy Miklósnak szeptember 20-án küldött memorandum szövegezője, a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának a titkára, majd Bajcsy-Zsilinszky Endre lebukása után a Felszabadító Bizottság vezetője, tulajdonképpen Kovács Imre joggal tekinthette magát az új, demokratikus Magyarország leendő első emberének, vezéregyéniségének.

A fronton való kalandos átmenetele után – ami a Görgey zászlóalj segítségével történt Vámosmikola és Nagybörzsöny térségében, két, oroszul jól tudó Eötvös-kollégista barátunk, Lám Leó, későbbi nevén Lázár György, Makay Imre és egy Győrffy-kollégista barátunk, Szíjártó Lajos segítségével, akit később ott a németek agyonlőttek – Kovács Imrét nem Debrecenbe vitték miniszterelnöknek, belügyminiszternek, mint remélte, hanem fogságba vetették. Két hónapon keresztül hiába kérte többször is, hogy vigyék Malinovszkij főhadiszállására, mint később kiderült, ott is volt, csak ezt vele nem közölték. Kémgyanús elemnek minősítették, börtönben tartották. Innen kalandos körülmények között sikerült megszöknie, így került hozzánk, először a Győrffy-kollégiumba. Nagyon haragudott Erdei Ferencre, hogy mint az Ideiglenes Kormány belügyminisztere, nem tett lépéseket kiszabadítására.

S. I.: Grigorjev nagyon jól tudta. Ismerték egymást! Már a háború előtt találkoztak. (Grigorjev akkor a budapesti szovjet követség munkatársa volt.)

Gy. S.: Tehát egyre inkább azt kell feltételeznünk, hogy tudták, hogy Kovács Imre a magyar ellenállási mozgalom legdinamikusabb egyénisége – nem tudom, Pista, te ott voltál-e, mikor bejött a Győrffy-kollégiumba 1945 februárjában, úgy szökött meg! Csak akkor nyugodott meg, amikor Darvas József, akit közbe előkerítettünk, közölte vele, hogy ő a Nemzeti Parasztpárt főtitkára, Veres Péter a párt elnöke, Darvas és Erdei az alelnökei. Közölte vele azt is, hogy a Nemzeti Bizottságban ő fogja a Nemzeti Parasztpártot képviselni.

S. I.: Elképesztő hálózat volt itt, méreteiben is meglehetősen nagy, amelyik minden információt idejében eljuttatott a megszállókhoz. Bizonyos, hogy tudták, ki van a kezükben, bizonyos, hogy az volt a céljuk, hogy semlegesítsék addig, ameddig mindent el nem rendeznek.

K. J.: Imre bolyongása és letartóztatása – késleltették, tudatosan késleltették, hogy ne érjen kellő időben Szegedre, és utána Debrecenben ne érjen oda az Ideiglenes Nemzetgyűlésre. Késleltették, és sajnos, ebben Erdei Ferencék is benne voltak.

B. Gy.: Ő komolyan akkor került először szóba miniszterként, a ’45-ös választások után, amikor nyilvánvaló volt, hogy Erdei Ferencet a parasztpárt nem kívánja tovább belügyminiszternek. A KP mindenképpen meg akarta szerezni a Belügyminisztériumot, és a kisgazdapárt is, ott a párt tagsága követelte. Akkoriban felvetődött az a kérdés is, mi lenne, ha parasztpárti lenne továbbra is a belügyminiszter, de nem Erdei. És akkor esett Imrére a választás. Ilyenkor végig kellett járni a többi pártvezetőt, és el kellett menni a jelöltnek a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökéhez, Vorosilovhoz is. Vorosilov megkérdezte tőle, mit csinálna, ha belügyminiszter lenne. Azt mondta, az első az lenne, hogy az államvédelmi osztályt, tehát az ÁVO-t a belügyminiszter fennhatósága alá helyezné. Erre fölállt Vorosilov, és azt mondta: maga nem lesz belügyminiszter Magyarországon. S az ügy ezzel el volt intézve.

S. I.: Nagy Ferencnek erre átgondolt terve volt: ez az ország a megszállást, az úgynevezett “felszabadítást” követő borzalmak után nem tudott volna elviselni még egy olyan állapotot, amikor egy még drasztikusabb, még keményebb kezű elnyomás következik be, amihez – mondja ő, és ez megfelel a történelmi tényeknek – a Vörös Hadseregnek minden joga megvolt akkor Magyarországon, a békekötésig. És azt állítja, hogy az ő politikája – itt ugyanazokra a reflexiókra felel, amelyeket ön volt szíves exponálni – mindvégig arra irányult, hogy lépésről lépésre, ha kell, nemszeretem kompromisszumok, engedmények, fogcsikorgatva lenyelt megaláztatások árán is, megpróbálja addig elvezetni valahogy a nemzet hajóját, ameddig bekövetkezik a békekötés, és akkor, a békekötés után, mi magunk rendelkezünk majd a saját dolgainkról.

F. V.: A legjobb barátok voltunk egy időben. Sokszor volt vidéken, ha Pesten volt, akkor mindig találkoztunk, négyszemközt beszélgettünk, mindent megbeszéltünk. Jelentkeztek hibák Kovács Imrénél is, ezt nem szabad elhallgatni, negatív tulajdonságok, érzékenysége, vezérkedés, féltünk attól, hogy ez Kovács Imrének a pályáját derékba töri. És ezért a közös barátaink megkértek engem: mondd meg ezt neki egy baráti beszélgetés kapcsán, hogy vigyázzon ezekre a hibáira. Próbáljon erről leszokni. Egyszer megint együtt voltunk, a legbarátságosabban beszélgettünk, akkor gondoltam, most itt az ideje. Akkor előhozakodtam ezekkel a témákkal, és elmondtam neki, hogy: nagyon féltünk téged, nagyon szeretünk, és az a véleményünk, hogy neked nagyon nagy szereped kell hogy legyen a jövőben, és nem szabad azt kockáztatni stb. és hogy próbálj ezekről a tulajdonságaidról leszokni. Annyira megsértődött, mert ő nagyon érzékeny és elég hiú ember volt, különösen akkor, annyira megsértődött, hogy valóságos gyűlölet tört ki belőle irántam, szikráztak a szemei, és attól kezdve velem szemben hosszú ideig ellenségesen viselkedett.

1978 késő őszén New Yorkban voltam a lányommal, aki egyébként Montrealban élt, és Sanyi segítségével kapcsolatba kerültem Kovács Imrével, megbeszéltük telefonon, hogy mikor látogathatunk el hozzá. Egyedül volt akkor otthon, és ez nagyon jó volt, mert nagyon bensőséges hangulatban tudtunk beszélgetni. Valami három-négy óra hosszat beszélgettünk. Jászai Lajos azt írta nekem, hogy Kovács Imre beszámolt erről a mi társalgásunkról, és rendkívül boldog, hogy köztünk minden félreértés és ellentét tisztázódott, és a legnagyobb barátságban váltunk el.

S. I.: A kollégiumban, ahová az akkori közélet vezető garnitúrája bejáratos volt, a társas élet korabeli alkalmain, a kollégiumi esteken mi féktelenül parodizáltunk mindent. Politikai kabaré nem létezett akkoriban: mindenki, aki számított, törte magát, hogy ott lehessen.

Volt egy kedvenc paródia-sablonunk: hol a parlamenti, hol az ekkor mindennapos népgyűlési forma keretében a politikai pártokat, azok vezetőit, és a közéleti viszonyokat karikíroztuk kegyetlenül. (Jómagam például egy alkalommal Futó Dezső kisgazda-képviselőt alakítottam, aki az idő tájt a rendőrség által elkövetett törvénytelenségeket kérte számon a parlament viharos ülésein. Rajknak, aki ott ült az orrom előtt, a fejére olvastam az istentelenségeket, amiket elkövetett, elmondtam mindenféle véreskezű gazembernek. Jókat nevetve hallgatta, se ő, se mi nem láttuk még a ránk váró szörnyűségeket. Ez körülbelül példázza az akkor még létező másfajta közéleti légkört.)

Azt hiszem, Halász Jóska alakította Kovács Imrét. Imrében kétségtelenül megvolt az attraktív megjelenés képessége, mi sem takarékoskodtunk a vitriollal, előadja hát a mi emberünk Kovács Imre “parlamenti beszédét”, kedvelt kifejezéseit karikírozva, hangsúlyozott orrhangon, vezéri tónusban, hogy “A Baltikumtól a Fekete-tengerig van egy nagy massza. Egy rezervátum vagy rezervoár”, és így tovább, nem a legtiszteletteljesebb megvilágításban illusztrálva Imre politikai törekvéseit. Nem sértődött meg. Veres Pétert Köte Sanyi alakította, akkor már polarizációs szelek fújtak, és – ezúttal Pétert parodizálva – azt mondja ékes tiszántúli dialektusban: “Mert tanuld meg, Erdei, hogy nem te vagy a Párt! És te is tanuld meg, Imre, hogy Te se vagy a Párt! Hanem a Párt, az Én vagyok!” Nem haragudott meg Imre, jókedvvel végignevette, másért haragudott: a pimasz agreszszivitásért és a politikai galádságokért.

K. J.: Az első lépése 1945-ben, amikor találkoztam vele, rögtön a magyar paraszti integráció gondolata volt. Lényegében a politikáját is úgy vitte, hogy a parasztpárti politikához majd kapcsolja a Parasztszövetség politikáját, s a kisgazdapárttal is nagyon jó viszonyban volt Kovács Imre. Ez nagyon fontos dolog. Az egység gondolata annyira hatalmába ejtette, amikor látta a gyilkos ellentétet, ahogy a magyar politikai élet a szalámipolitika áldozatává vált, Rákosiéknak, a baloldali blokknak a baloldali blokkon keresztül való tönkretétele az önálló és független parasztpártnak, már teljesen reménytelen volt, a számára, akkor átlépte valóban a Rubikont, és hetedmagával, ha jól emlékszem, kilépett a parasztpártból. És a “Balogh-pártba” ment, a Független Magyar Demokrata Pártba. Én ott voltam vele egy parasztpárti lakodalmon, az Upor kávéház fölött, a parasztpárt központjában, az Andrássy út 25.-ben, Hegyesi János leányzójának volt a lakodalma, és azon a magyar kormány is részt vett. Nagy Ferenc, a kormányelnökön keresztül, a miniszterelnök-helyettesen, a Rákosiékon keresztül ott volt az egész kormányzat, Toki Horváth Gyula, a kitűnő magyar prímás volt a zene szolgáltatója. Nagy Ferenc keseregni kezdett, hogy “Ne sírj, ne sírj Kossuth Lajos”, énekelte, és kísértette cigányzenével magát, Imre pedig leállította, és elkezdte énekelni, hogy: “Ha bemegyek a baracsi csárdába, cifranyelű kisbicskámat vágom a gerendába! Aki legény, az vegye ki, aki bátor, az teheti, még az éjjel zsandárvérrel meszelem a falat ki” – és gyilkos tekintettel nézett Rákosi Mátyásra. Döbbentes jelenet volt! Mellettem ült Keresztury Dezső, aki megszólalt, ne bolondozz, Imre!…

K. J.: A lényeg az volt, hogy mindig gyűlölettel és ilyeneket mondott, hogy “nem vagyok hajlandó tegező viszonyba kerülni Rákosi Mátyással! Három lépés távolságot tartani, mert aki tegező viszonyba kerül…”

B. Gy.: Erdeiéknek az volt a felfogásuk, hogy a szovjet birodalom árnyékában, a szovjet hadsereg jelenlétében, mikor a teljes belső hatalom a Kommunista Párt kezében van, független parasztpárti politikát művelni nem lehet, legföljebb valamiféle járulékos szerepet játszani abban a szocializmusban, amelynek az eljövetele akkor már biztosnak látszott. Ezzel szemben Kovács Imre a független, az autonóm parasztpolitika híve volt, nem a munkásosztállyal szemben, ahogy ezt Révaiék meg mások állították, hanem ragaszkodva ahhoz, hogy amilyen joga és lehetősége van a munkásosztálynak a maga megszervezésére, ugyanolyan joggal és lehetőséggel kell rendelkezzék a parasztság is, hogy önmagát megszervezze.

E tekintetben, mint Kanyar József is mondta, ő valóban a parasztegység híve volt, ami nem volt nagyon népszerű a parasztpártban, meg kell mondani, mert tudvalevő, a parasztpárt önmagát a szegényparasztok és írók pártjának tartotta, volt bizonyos idegenkedés és tartózkodás a gazdag, módos parasztokkal szemben, és a kisgazdapárt elsősorban ennek a paraszti rétegnek volt a politikai képviselete. Ennek ellenére Kovács Imre váltig a parasztegység jelszavát hangoztatta. Ő a pártot akkor hagyta el, azon a napon, amikor Kovács Bélát a szovjet titkosszolgálat, a biztonsági hatóságok elvitték. Azt mondta, hogy tovább nem lehet benn egy olyan pártban, amely ezt fedezi, vagy legalábbis nem tesz semmit ez ellen. Ugyanis arra számított, hogy a párizsi békeszerződés 1947. szeptember 15-én lép életbe, ami azzal járt, hogy megszűnik a megszállási állapot, elvonul az Ellenőrző Bizottság. Ez lett volna az a pillanat, amikor a két agrárpárt összefog, a kisgazdák megszabadulva Dobiéktól meg egyéb társutasoktól, a parasztpárt a saját társutasaitól, megteremtik a Magyar Paraszt Pártot.

Elhangzott az, hogy belépett a “Balogh-pártba”. Ez nem volt ennyire egyszerű. Kovács Imre azt ajánlotta híveinek a parasztpártban, hogy mindenki maradjon ott, és főleg a képviselők maradjanak ott, jelöltessék magukat, ha a parasztpárti listán olyan helyre kerülnek, hogy be is jutnak. Nem politikai döntés volt, hogy ő maga kinek a listáján indul, hanem merő praktikus okok befolyásolták. Tudniillik az első tárgyalópartner Barankovics István volt. Barankovicsnak nem volt sajtója, Balogh Istváné volt viszont a Magyar Nemzet. Amely óriási publikációs és propagandalehetőséget kínált, s végül ez döntötte el, hogy Imre is meg a többi parasztpárti, aki listára akart kerülni, a “Balogh-pártban” indult. Ez a párt hamarosan szét is bomlott részeire, mert a legellentétesebb politikai személyiségek kerültek be Balogh-listán a parlamentbe. Imrének 1947-es parlamenti szereplése elég rövid ideig tartott.

1947-ben még arra is lehetett némi remény, hogy Magyarországon esetleg valóban olyan állapot születik és olyan lehetőségek kínálkoznak, hogy ha nem is szűnik meg a megszállás, de enyhül, és a szabad politikai cselekvésnek valamiféle lehetősége következik be. Kiderült azonban már 1947. szeptember közepén, hogy erre nem lehet számítani. Mikor ez nyilvánvalóvá lett, és Kovács Imrét néhány 1947. őszi parlamenti felszólalása is a pálya szélére sodorta, majd amikor megindult az ellenzéki pártok felszámolása is, akkor nyilvánvalóvá lett, hogy Magyarországon demokratikus politikát folytatni nem lehet. 1947-ben, azt hiszem, novemberben hagyta el az országot.

B. Gy.: A képviselők egy része ment ki, kisgazdapártiak, és olyan emberek, akik, mondjuk, valami szűkebb belső körhöz tartoztak. A kisgazdapártiak lehettek úgy harmincan, mi, parasztpártiak, tizenvalahányan.

S. J.: Hát egyebekkel együtt többen. Ha meggondoljuk, ezek az emberek tiszta hittel indultak 1945-ben egy független, szabad, demokratikus Magyarországért, és a szövetséges hatalmak különféle gesztusai táplálták is, hogy ennek vannak bizonyos kilátásai. Például azt a plakátot, hogy az angolszász–szovjet katonai szövetség majd legyőzi a fasizmust, és utána szabadságot, demokráciát teremt, szülővárosom vályogházainak a falára kovásszal szovjet katonák mázolták föl. Ahogyan elvadult a légkör, utána ezeknek a számára valóban nem maradt más, mint vagy az, hogy itthon meghalni, vagy az emigrációban valamilyen módon még hasznossá tenni magukat.

Könyvéből, a Magyarország megszállása című írásból nekem úgy tűnt, mint hogyha a végső lökést Pfeiffer Zoltán tragédiája adta volna meg neki ahhoz, hogy elhagyja az országot. Ennek a következő lépéseinél én tanú vagyok abban az értelemben, hogy Veres Péter bojtárjaként, az ő kíséretében részt vettem az Országos Nemzeti Bizottságnak – akkor még létezett egy ilyen szerv – azon az ülésen, amelyik Pfeiffer távozása után a Pfeiffer-pártot egyszerűen kiiktatta, nullifikálta a magyar politikai életből. Az új városházán volt az Országos Nemzeti Bizottság ülése, az egyik reprezentatívabb kisteremben. Rajk László adta elő az indítványt, hogy meg kell szüntetni Pfeiffer pártját, meg kell tőle vonni a működési jogot és így tovább. (Az Országos Nemzeti Bizottságnak akkor valamiféle hatásköre volt ebben az ügyben.) Az akkori légkörben az összes jelen lévő politikai párt képviselője, úgynevezett baloldaliak és úgynevezett jobboldaliak, szó nélkül áldását adta erre az indítványra, és néhány perc alatt megszűnt Pfeiffer pártja. És amikor ott kialakult az a diskurzus, ami ilyenkor szokott, hogy itt egy csoport, ott egy csoport és előtte-utána folyik a beszélgetés, akkor ott mindenki úgy tárgyalta, mint a legtermészetesebb, a legkézenfekvőbb dolgot, hogy ugyanerre a sorsra kerülnek majd azok a pártok is, a többi olyan párt is, amelyik nem paríroz. Hogy utána ezeknek a pártoknak az exponensei milyen sorsra jutottak, hát azt leginkább a javaslat előterjesztőjének, Rajknak a sorsa mutatja. Akik ott ültek akkor, az Országos Nemzeti Bizottság ülésén, azok közül senki sem él már. Az egyik részét kivégezték, a másik része gyalázatban vagy elfeledve meghalt, talán én, aki akkor titkári minőségben ültem ott, a gazdámmal együtt, talán én vagyok már az egyetlen, aki emlékezik erre. Amikor Imre látta, hogy Pfeiffer Zoltán magát elveszítve, megzavarodottan, mentelmi jogának felfüggesztése után ott toporog a Parlament folyosóján, akkor helyesen és egyedüli megoldásként meglátta azt, hogy neki most, a következő pillanatban el kell hagynia a hazát.

B. Gy.: 1949 őszén ment ki Amerikába, nagyon lelkesen, nagy Amerika-barátként, és emlékszem az első levelére, amelyet New Yorkból küldött nekünk. Azt mondta – akkor el volt ragadtatva Amerikától –, “ezt az országot az én mérteimre szabták”.

Ő azután nagyon hamar talált magának ott munkát, talált befolyást és a szerepe mindvégig jelentős volt, ha formailag nem is tartozott az akkoriban alakuló Magyar Nemzeti Bizottmány, tehát a magyar politikai képviselet, mondjuk, legjelentősebb és legbefolyásosabb emberei közé, azt mindenképpen el kell mondani, hogy ő volt közöttük a legtájékozottabb. Amikor a Szenátusba vagy a Képviselőházba, vagy akár a Fehér Házba meghívták a magyarokat, akkor kiderült, hogy érdemi mondanivalója Imrén kívül keveseknek volt. Persze Kovács Imre előnyös helyzetben volt e tekintetben, mert bekerült a Szabad Európa Bizottság Sajtó Osztályára, és annak révén a magyarországi sajtót majdnem két-három napos késéssel megkapta és olvasta. Tudta, hogy a Népszabadság mit ír, vagy a pesti rádió miket mond. Azok közé tartozott, aki nagyon hamar megtanult kiválóan angolul, és olvasta az amerikai sajtót is meg az amerikai hírügynökségnek jelentéseit, sokszor el is túlozta ezeknek a hitelességét és megbízhatóságát. Ő a New York Timest tartotta a világ legjobb lapjának, majdnem olyanképpen, hogy amit a New York Times megír, az biztosan úgy is van.

Ötvenhatban nagy zavarodottság volt Nyugaton. Mert senki sem számított a forradalomra. Kovács Imrének javára kell egy nagyon jelentős dolgot írni, és ez is összefügg az ő tájékozottságával. 1956 elején már látni való volt, hogy az amerikai kormány nem érdekelt a kelet-európai status quo megváltozásában. Ezt ő is látta, mi is láttuk. Münchenben a Látóhatárban ő meg is írt az 1956-os első számban egy cikket erről a témáról. Kijózanult emigráció volt a cikk címe. Lényege az volt, hogy 1955, tehát a genfi konferencia utáni helyzetben a magyar emigrációnak is le kell vonnia az amerikai szemléletváltozás konzekvenciáit. Ezt megtoldotta a folyóirat két hónappal később egy másik ilyen tanulmánnyal, amelyben aztán részben Imre, aztán én még nyersebben, egyszerűen azt mondtuk, hogy a koegzisztenciát – a békés együttélés politikáját – nemcsak a Szovjetunió akarja, de a nyugati nagyhatalmak is. A nyugati nagyhatalmak nem érdekeltek abban, hogy Magyarországon a hatalmi viszonyok megváltozzanak, abban igen, hogy a kommunizmus változzék meg. Mind Kovács Imre, mind jómagam élesebben, azt fejtegettük, ha a kelet-európai országokban bármiféle népi felkelés vagy forradalom törne ki, az legfeljebb az Egyesült Államok diplomáciai támogatására számíthatna, de semmi másra.

Ez rendkívül felháborító dolog volt akkor, részben az emigrációs körökben, részben pedig olyan amerikai körökben is, amelyek ezzel a dologgal foglalkoztak, Imre is, meg én is a Szabad Európa Bizottság alkalmazottai voltunk, felfogásunk következményeit azután mind a ketten meg is éreztük, egzisztenciálisan is. De az idő azután, 1956-ban minket igazolt. Persze ennek a tanulságát már nem vonták le, mert ellenünk az eljárások csak 1956 után indultak meg. Ellenem úgy, hogy kitiltottak Németországból, fél évig nem tehettem be a lábamat, jóllehet állásom és lakásom volt ott. Imre helyzete is rendkívüli módon megnehezült. Kivonták ebből az egész kelet-európai és magyar ügyből. Kennedy alatt arról volt szó, hogy az amerikai érdeklődés Kelet-Európáról áttevődik Latin-Amerikára, az egészségtelen birtokviszonyokat megszüntetni, földreformokat kell csinálni – mondták. Ebben Kovács Imre tekintélynek, szakembernek számított, de ez a munkája is abbamaradt, azt hiszem, három év után, amikor Kennedy meghalt, és kiderült, hogy az Egyesült Államoknak szüksége volt a dél-amerikai államok szavazatára az Egyesült Nemzeteknél, ott pedig a dél-amerikai rezsimek felforgató dolognak tekintették az agrárkérdés, az agrárhelyzet feszegetését és a földreform propagálását.

Kovács Imre azután, hogy intézete megszűnt, visszakerült a Szabad Európa Bizottságba, de igen alacsony – nem fizetésben, hanem funkcióban alacsony – munkakörbe. Szerkesztett egy kőnyomatos kiadványt, Magyarországi események volt a címe, amelyben ő magyarországi, amolyan sajtókivonatokat készített és helyzetjelentéseket, hogy ezekből lehessen esetleg elemzéseket készíteni amerikai vagy egyéb nemzetközi sajtószerveknek is.

K. J.: Az Agrárinternacionálénak is munkatársa volt, és derék ügyvivője, indiai útja után. Tulajdonképpen azért kerített erre az útra sort, hogy Nehrunak átadjon egy jegyzéket, és arra kérje, hogy az akkor közeli időben Indiába látogató Hruscsovnak adja át a magyar ügyről ezt a jegyzéket. Erlander svéd miniszterelnöknek is ugyanezt a jegyzéket, hogy a Svédországba menő Hruscsovnak továbbítsák. Sajnos, ezek a dolgok nem jöttek be Imre számára, és mégis az ügy mellett kitartott. Ilyen volt a Szent Korona ügye mellé való odaállása is, az utolsó pillanatokban is ott állt a Szent Korona hazahozatala mellett, sőt, azt hiszem, talán a koncepció is tőle indult ki. Ez viszont szerencsésen végrehajtódott. Bár gyors és végzetes halála sok mindenben megakadályozta.

Gy. S.: Úgy volt, hogy ő is hazajön a koronával, mikor a sajtótájékoztatás volt, mondták, hogy Kovács Imre is ott lesz, de erről a sajtó ne írjon.

P. S.: Mi 1966 végén feleségemmel együtt a két ötvenhatos fiunkhoz kimentünk látogatóba, és 1967 tavaszán kerültünk néhány napra New Yorkba, és akkor Kovács Imre hívta össze a New Yorkban élő közös barátainkat egy beszélgetésre, ahol én beszámoltam nekik a hazai állapotokról, ők meg elmondták a maguk dolgait. 1970-ben, mikor véglegesen kimentünk New Yorkba, megindult ellenem a jobb- és baloldali emigráció részéről is egy politikai támadás, Gombos Gyula és Kiss Sándor mellett Kovács Imre volt az, aki mellém állt, és lassan, évek alatt el lehetett érni azt, hogy elhallgattak ezek a támadások. Voltak, akik azt hajtogatták, hogy a kommunista kormány küldött ki minket, és meg akarjuk rontani a magyar emigrációt. Mások szerint meg a Magyar Közösségnek jelentünk erősítést célozva az 1947-es politikai perre, mellyel a Parasztszövetséget és a kisgazdapártot verték szét.

A Magyarország megszállása könyve Kanadában jelent meg először, és a New York-i bemutatóját a mi könyvesboltunkban tartottuk, ottani barátainkkal, dedikálással. 1980-ban vagy előtte való évben a Magyar Baráti Közösségben éppen Szárszóról ő tartott egy tájékoztató előadást az ottani magyaroknak, megbírálva saját egykori magatartását is, a lényegét elmondta az egésznek, úgyhogy semmi kifogásom nem lehetett ellene.