“A bartóki szintézis megvalósításának lehetőségei a magyar irodalomban”

Ratkó József költészet-, művészet- és létszemléletére – miképpen számos pályatársáéra is – a nem irodalmi életművek közül leginkább “a XX. századi magyar szellem egyik legnagyobb s világraszóló teljesítménye, Bartók zeneköltői és tudósi életműve” hatott. Ratkó művészetének értékelői közül többen megállapították, hogy az 1945 utáni magyar irodalomban Juhász Ferenc, Nagy László, Csoóri Sándor és mások mellett ő az úgynevezett “bartóki irányzat” legállhatatosabb követője, a “bartóki szintézis” egyik legeredményesebb megvalósítója. Bartók életműve, alkotói módszere azért lett orientációs pont és modell a magyar szellemi elit számos tagjának, mert ő az első hazánkfia, aki világszínvonalon és a világ által elismerten hozott létre olyan eredeti, a magyar, a Kárpát-medencei és a keleti zenei folklórból is építkező, a nyugati mintákat nem másoló, hanem alkotó módon szintetizáló műveket, melyek egyszerre sajátosan magyar és egyetemes, ősi és modern alkotások. A bartóki modellre mint különböző művészeti ágakban megvalósítható alkotói módszerre, az elsők között “irodalmunk XX. századi szerzetese”, Németh László hívja fel a figyelmet nagy hatást kiváltva. Már a Magyar építészet (1943), majd a Magyar műhely (1956) s egyéb tanulmányai is érzékenyen taglalják ezt. A bartóki modell azonban nem egy elszigetelt, sajátosan magyar kulturális modell, hanem szervesen illeszkedik abba a XX. századi egyetemes tendenciába, melynek során az ezen kulturális nyomvonalon haladó alkotó az “archaikus és primitív kultúrák szellemi erőforrásait az ember történeti létének axiomatikus elvi [zenei] és poétikai tapasztalataiként nyitja meg a világkultúrának. S az ilyen, mély kultúrájú, különböző nyelvű népességek identitását s gyakran szociális alávetettségét vagy történeti kiszolgáltatottságát is kifejezi, az ezt a műveltséget rejtő világot alaposabban nem ismerő, kikerülő vagy másképpen megítélő nyugati kultúrával szemben a világcivilizáció értékeként mutatja fel. S ezzel egy új, egy egyetemesebb kultúra érdekéből kiegészíti és módosítja is a nyugati értéktudatot.” A zenében Bartók mellé – csak néhány szerzőt említve – odaállíthatjuk Kodályt, Manuel de Fallát, Sztravinszkijt “orosz” korszakában, Hacsaturjánt, JanáŔeket, Vaughan Williamst. Az irodalomban az Európa peremén és az Európán kívüli, főként a Latin-Amerikában “felizzó” irodalmakra s néhány jól ismert alkotójára utalhatunk: Yeats, García Lorca, Lucian Blaga, Sadoveanu, Asturias, Nicolas Guillén, Amado, Carpentier, Márquez stb.

De térjünk vissza Magyarországra. Közismert, hogy Bartók, az 1955-ös rehabilitálása utáni évtizedekben “kivételes”, szinte “szakrális” “helyet foglal[t] el a magyar értelmiség […] ideológiájában”. A különböző művészeti ágakban – irodalom, film, képzőművészet – sorra születtek olyan műalkotások, melyek a nyíltan vállalt és hirdetett “bartókiság” jegyében fogantak. Ratkó az 1960-as évek második felében kezd el Bartókkal behatóbban ismerkedni. A zenehallgatás mellett elolvassa a róla szóló jelentősebb könyveket, tanulmányokat, verseket, hiszen “nagy alkotóink közt egy sincs, akit a bartóki mű és sors meg ne igézett volna.” Különösen Illyés Gyula, Nagy László, Juhász Ferenc, Szilágyi Domokos és Kányádi Sándor Bartók-versei említhetők, de nem szabad megfeledkezni “elődjéről, mesteréről”, költészetben “vállalt apjáról”, József Attiláról sem, aki “bartóki” verseivel s kidolgozatlan Bartók-tanulmányának vázlatpontjaival szintén a “bartóki üzenet jelentőségét” közvetítette számára. Azonban a tudatos “bartókiság” ekkor még nem játszik központi szerepet lírai műhelyében, csak a sejtések és az irányultság alapszintjén formálódnak benne a majdani modell körvonalai, melyek erősen ösztönzik arra, hogy hamarosan a bartóki modell poétikai megvalósítását tűzze ki magának célul. Az egyik legfontosabb elem a népköltészet, a népi kultúrában való elmélyülés természetesen már ebben az alkotói korszakában kitapintható. Ezt egyes prózai írásai, valamint egy-két levele mellett lírája is jól tükrözi, hiszen verseiben kezdő költő kora óta (1953) tudatosan és rendszeresen alkalmazza a “folklór elemeinek kreatív asszimilálását”. 1963–64-ben újságíróként járja Szabolcs-Szatmárt, és több kisebb-nagyobb riportban, “lejegyzésben” számol be élményeiről, majd a nagykállói könyvtár igazgatójaként a járás és a megye népművelésében vállal szerepet. A modern városi civilizációtól csak részben vagy alig érintett falvakban, tanyákon – Szabolcsban ekkor még sok ilyen település létezett – az archaikus népi kultúra maradványai között élő parasztok a hétköznapi valóság mellett saját, hagyományos paraszti kultúrájukat meséken, történeteken, népköltészeten keresztül autentikusan és ösztönzően közvetítik számára. Egyik cikkében már ekkor kijelenti: “művészetek közül… legrangosabb, legszebb: [a] népi művészet.” “Alig van vidék tágabb e hazában – talán Erdély, talán a Bodrogköz –, ahol annyi népmese, népdal s kézbeli művészi anyag termett vagy maradt volna meg, mint Szabolcs-Szatmárban” – írja jóval később. Egy 1968-as levelében pedig ezt újságolja: “most vizsgálom Juhász Ferenc költészetének népi gyökereit”.

Ratkó Józsefnek a zenetudomány adja a végső impulzust a Bartókkal való intenzív foglalkozásra. A hagyatékban megmaradt szövegeket, kéziratokat tanulmányozva kitűnik, hogy 1969–70 körül ismerkedik meg a mindmáig egyik legeredetibb Bartók-értelmező zenetudós, Lendvai Ernő könyveivel, amelyek revelációként hatnak rá. Lendvai a maga nemében egy tökéletes, zárt rendszerszerű, zenei-esztétikai-filozófiai-transzcendes Bartók-értelmezést dolgozott ki, amely semmiben sem kapcsolódott a korban hivatalos marxista koncepcióhoz. Bartók műveit strukturalista módszerrel a legapróbb részletekig tanulmányozva kimutatta zenei stílusának és filozófiájának kettősségét: az “aranymetszéses” (AM), illetve az “akusztikus” rendszer – mely a keleti és a nyugati gondolkodást jeleníti meg – szintézist alkotó egységét. Mindezt oly érthetően, szemléletesen, más művészetekkel, tudományokkal analógiákat vonva tudta megfogalmazni, hogy átlagos zenei műveltségű olvasói is pontosan érthették mondanivalójának velejét. Bartók-értelmezéseivel nagy feltűnést keltett, a zenetudományban máig tartó – rapszodikus intenzitású – vitát váltott ki. Az 1960-as, 1970-es években a művészeti életben is kedvezően fogadták elméleteit, néhány irodalomtörténész pedig útmutatásai nyomán fedezett fel líránkban aranymetszés szabályait alkalmazó műveket.

“A költő nem térhet ki két feladat elvégzése elől: 1. Föl kell mérnie, honnan jön, milyen erőtartalékai vannak, s 2. szembe kell néznie a halállal, hogy ne zavarja a munkában. Első két könyvemben erre tettem kísérletet… Az most már a munkám, hogy elmondjam, hogy megvalósítsam az általam elképzelt bartóki szintézist” – nyilatkozza Ratkó 1970-ben, s egy évvel később már arról szól, hogy Bartókot “Lendvai Ernő zseniális könyveiből értettem meg igazán”. Ettől kezdve élete végéig “archimédeszi pontja” a bartóki életmű, amelynek maga is lelkes terjesztője, s mint József Attila vagy Nagy László, Ratkó is “tudatos elszánással, tervszerű erőfeszítéssel munkálkod[ik], hogy költészetében megteremtse a bartóki szintézist”. Lendvai Bartók stílusa és Bartók dramaturgiája című könyveit alaposan tanulmányozva, annak megállapításait elfogadva arra a következtetésre jut, hogy a Bartók zenéjéből a Lendvai által felismert törvényszerűségek modellként alkalmazhatók más művészeti ágakban, így a költészetben is. Mindezek mellett egyre jobban elmélyül az organikus paraszti kultúra megismerésében. Ratkó Pesterzsébeten és vidéken, “falusi szegények kenyerén” nőtt fel, de olyan “átkozott és babonás konzervált őskori szokások[at]”, a pogány és a középkori keresztény világot szervesen ötvöző, egészében megőrző falusi közösségbe nem tartozott, mint Nagy Imre, a “holtak deresét” megéneklő sárrétudvari parasztköltő, Sinka István, aki “a balladai őskort írta versbe” vagy az iszkázi népi kultúrából erőteljesen merítő Nagy László. Neki ez a világ csak részleteiben mutatkozott meg. Ismereteit könyvekből, népi (mű)alkotásokból és adatközlők által gazdagítja, aminek következtében a magyar népköltészet, a népi kultúra szakavatott értője, művészi felhasználója lesz. Elsősorban azon “néprajzi témák” foglalkoztatják, “amelyek a gyökereket tárják fel, amelyekkel egy nép úgy kapaszkodik meg, hogy fenn is maradjon”. Különösen “fogadott földjének”, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyének és az ezt magába foglaló régiónak, “Rákóczi földjének”, az északkeleti országrész népi kultúrájának lesz “tudós” ismerője. 1972-ben még népdalt is gyűjt: Tanimoto Kazuyuki japán zenetudóssal és néprajzos barátjával, Vígh Rudolffal tíz napon keresztül szabolcsi cigány népdalokat rögzítenek hangszalagra.

De miért Bartók lesz egyik legfontosabb művészi példája, s miért a vázolt eszmeiségen nyugvó értelmezésben? – merülhet fel bennünk a kérdés. “Bartók… azért óriás, mert a magyar nép-(paraszt-)zenében föllelte és zenéjében fölmutatta azt, ami közös a magyarságban, nemcsak a többi néppel, hanem az egész élő világgal… Beethoven muzsikája azt fejezi ki, ami benne és talán a német népben közös volt az emberiséggel. Egyformán szeretem mindkettejüket, de Bartók nekem kedvesebb és fontosabb, mert magyar, és többet tanulhatok tőle, mint Beethoventől” – mondja. S ezek a gondolatok még néhány megállapítással kiegészíthetők:

1. A “művészetnek (költészetnek)… az a célja,… hogy teljes világképet”34 adjon – vélekedik. Lendvai értelmezéséből pontosan ilyen művészet- és világmagyarázatot kapott, s saját világképét, a létről, a transzcendes kérdésekről vallott nézeteit is jelentős mértékben erre építi fel. Ezt természetesen segítette az, hogy a Lendvai által megrajzolt lenyűgöző Bartók-képben a saját, teoretikusan esetleg még nem, csak intuitív úton megfogalmazott és alkalmazott művészeti törekvéseit látta zenei formában tökéletesen megvalósulni.

2. Gyakran hangoztatott véleménye, hogy a művészet az új minőség teremtése mellett “őrszerep, értékőrzése mindannak, ami tegnapi s jövendő emberségünket jelentette, jelentheti”. Mert “a művészeti tevékenység az időrétegek egymásutániságában kollektív munka”. Tehát az emberiség kultúráját az archaikus időktől kezdve folytonosnak, egymásra rétegzettnek tartja, mely mindig a legősibb hagyományokból is építkezve hoz létre új minőséget, s így próbál meg teljes harmóniát és világképet adni. Ars poeticájához tartozik, hogy a parasztságot, annak kultúráját “be kell ölelni a művészetbe, éppúgy s éppen azért, ahogyan és amiért József Attila beleölelte a munkásságot.” S mivel ez mind népi, közösségi eredetű “épp [azért] mert tőlük [a néptől, a közösségtől] származik – Ratkó hite szerint –, érthető az egyszerű emberek számára is.” Ténylegesen azonosulni az olyan művekkel és szemlélettel tud, melyekben ezeket fedezi fel. Ezért oly fontos számára, hogy a magyarság minden tagja nemzedékről nemzedékre ismerje meg behatóan a nemzeti és a népi kultúráját. “Azt a nagy szellemi örökséget, amelyet a halottak ránk hagytak, nem szabad hagyni veszendőbe menni”. A népi kultúra korszerűtlenségét hangoztató nézeteket joggal utasítja el: “Mondják: a könyv- és a gyáripar korában a népzene korszerűtlen. Kodály viszont azt mondja: Ahhoz, hogy túllépjünk e korszerűtlennek vélt hagyományon, előbb meg kell ismernünk. A magas zenekultúra mindenütt, nálunk is feltételezi a zenei anyanyelv tökéletes ismeretét. Magyarán: hogy Vivaldit, Mozartot, Bachot, Beethovent megértsük, ismernünk kell népdalainkat. S tágabb értelemben: Picasso értéséhez […] ismerni kell a szatmárcsekei kopjafákat, Antigoné, Hamlet drámájának megértéséhez ismernünk kell Budai Ilona, a Kegyetlen anya, a Barcsai szeretőjét vagy a Gyönyörű Bán Kata balladáját.” “Mert mi is a népdal, a népköltészet természetére nézvést? Része egy nemzet maga teremtette kultúrájának. A kultúra pedig önismeret. S ha ez így van: a magyarság kultúrája magyarságismeret” – említi megint Kodály gondolatait, s rögtön hozzáteszi azt is: “Kodály eme megállapításai érvényesek a népművészet egészére is”. S ennek még egy fontos vetülete van: mindez magában hordozza valódi történelmünk, nemzeti kultúránk megismerését, melynek egyes korszakait, eseményeit a Kádár-rendszer teljesen vagy részben meghamisította, elhallgatta vagy a maga szempontjainak megfelelően eltorzította.

4. Mindezek mellett Bartók etikai értelemben is példaadó személyiség. Ratkó a “bartóki” elveket a lírában számára példázatosan megjelenítő Nagy Lászlóról szólván a művész mellett, mindig az erkölcsi hatalom Bartókot is említi, kiemelve azonos művészi és etikai nagyságukat: Nagy László olyan “»irgalmatlan tiszta szerető« volt, mint Bartók. Nem csak költőnek, homo eticus-nak is zseni”.

Pályafutása során Ratkó rendszeresen foglalkozik széptani, költészettani kérdésekkel. Az 1970-es évek végéig “teoretikusan” is “tűnődik” – Lendvai gondolataiból kiindulva – Bartókról és szintéziséről. Tanulmányt kezd írni A bartóki szintézis megvalósításának lehetőségei a magyar irodalomban címmel, amelyből sajnos csak rövidebb-hosszabb részletek s töredékek készülnek el, viszont már 1973-ban megszületik Bartókról írott portréverse. Ha ezeket s még néhány publikálatlan irodalmi levelét, kéziratát, hangszalagok őrizte vallomását megvizsgáljuk, egyértelműen tapasztalhatjuk, hogy komplex szellemi konstrukcióban gondolkozott, amely egyaránt tükrözi történelem-, irodalom-, művészet- és létszemléletét. Az írásbeli töredékességtől függetlenül szépirodalmi műveiben és kulturális, valamint közéleti tevékenységében ezt következetesen megvalósította. Ezért bátran mondhatjuk, hogy Ratkónál a “bartókiság” nem csupán művészi látásmódot, alkotási módszert s kultúramodellt foglal magában, hanem – mint Nagy Lászlónál – “akár az emberiségért, a nemzeti közösségért tenni akaró magyar lírai hagyaték, már-már eszmét is jelent számára”. S ez “fókuszként vonul be kritikusi, elméleti ítéleteibe is”.

A szövegeket összefüggéseiben vizsgálva világosan kirajzolódik előttünk az a logikai váz, amiből valószínűsíthető sorrendjüket megállapíthatjuk. A tematikailag azonos szövegcsoportokat az áttekinthetőség érdekében külön címekkel láttam el.

A bartóki szintézis megvalósításának lehetőségei a magyar irodalomban (egy lehetséges rekonstrukció)

Az 1970-es évek első felében készített, egy, a XX. századi kortárs magyar költészet néhány alkotóját és csoportját bemutató költői est bevezetőjében olvashatjuk Ratkó József alábbi sorait: “Épp most olvastam egy magyar irodalmi lapban a következőket: »A bartóki jelző már réges-rég nemcsak Bartók műveire, sőt nem is csak zenéjére vonatkozhat, de versre, szoborra, magatartásra, ízlésre és cselekvésre is egyformán.«”

“Költészetünk és társadalmunk olyan fokra jutott, hogy nem csak a lehetősége – szükségszerűsége is – adott a bartóki szintézis megteremtésének. Meggyőződésem, hogy minden alkotó ember műveltséganyagához hozzá kell tartozzék Bartók legmélyebb ismerete. Azokat a törvényeket kell megismerni, amelyek révén ez a zene építkezik. Szerinte a bartóki szintézis napjainkban “csak nyomokban valósult meg.” Úgy véli: “ma a művészeteknek, kivéve a zenét, kötelességük, hogy [a bartóki szintézist] megvalósítsák… Persze… ezt nagyon sokan mondják ma, de anélkül, hogy ismernék lényegében a bartóki szintézist magát. Annak a formai, eszmei lényegét.

Benne “A teljes múlt egyszerre válik aktuálissá.

“Bartók egész életében gyűjtötte és tanulmányozta a világ népeinek dalait. Ő derítette fel, hogy a népek zenéje lényegében két ősforráshoz vezethető vissza. Az egyik ősforrás a pentatónia, közelebbről a lá-pentatónia (egyes keleti népek mellett a magyar népdal régi rétege is ilyen), a másik ősforrás pedig a diatónia. A lá-pentaton dallamokban az élővilág építkezési törvénye, az úgynevezett aranymetszés érvényesül…. Az aranymetszés törvénye a legegyszerűbben a Fibonacci-féle számokkal írható fel: 1:2:3:5:8:13 s így tovább. Ennek a számsornak a lényege az, hogy az előző két szám mindig kiadja a következő számot. Jelentősége pedig abban áll, hogy a számarányok alapján épül föl minden élőlény, az egysejtű éppúgy, mint az ember.” Ebből következik, hogy “egy lá-pentaton dallam úgy épül meg, mint egy napraforgó vagy egy fenyőtoboz. A diatonikus dallamok viszont kristályrendszerben épülnek, a szervetlen anyag építkezési törvénye alapján. A kristályrendszer számai pedig azok, amelyek ebből az aranymetszéses számsorból kimaradtak. Ha a két rendszert egyesítem, a világ természetes egységét kapom eredményül: az élő világot és az élettelen világot. A nyugati népek dallamai általában ilyenek, s Beethovenig (egy-két kivétellel) ilyen a klasszikus zene is.

Bartók “zenéjében ezt a két ősforrást bugyogtatta egybe, ezt a két szemléletet egyesítette, megteremtvén ezzel az úgynevezett bartóki szintézist. E szintézist talán a legmagasabb fokon a Zene húros- és ütőhangszerekre és celestára című művében valósította meg.”

A “bartóki művészetnek az egyik eredménye és célja nyilvánvalóan az volt, hogy fölmutassa azt a nem manipulálható társadalmi igazságot, amely nemcsak Bartók korában, hanem mint ahogy a népdalok mutatják, más korokban is érvényes volt.”

Ezen töredékekben az alkotó a XIX. században felszínre törő, majd a XX. században kulminálódó nemzetiségi problémákra és azoknak lehetséges “bartóki” megoldására is utal. A XIX. században a magyar után a Kárpát-medence többi népe is rálép a nemzetté válás útjára. A magyar nemesi-liberális politikai elit – féltve az ország egységét – az egy politikai nemzet elvét vallva nem elégítette ki a nemzetiségiek egyéni és kollektivista politikai autonómiaigényét. Ennek következtében a nemzetiségiek egyre erősödő “nyelvi-kulturális közösségre épülő nacionalizmus[a]” oda vezetett, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiától elszakadva, önálló “nemzetállamokban” képzelték el leendő állami létüket. A tények ismeretesek: az első világháborút lezáró, mélyen igazságtalan és rossz logikájú trianoni békediktátum értelmében hazánk területének kétharmadát elveszíti, s a magyarság jelentős része kerül kisebbségi létbe. A közép-európai régióban az egyes nemzetek közötti politikai ellentétek és a nacionalizmusok által szított feszültségek megmaradnak. A helyzet 1945 után sem oldódott meg, mert az elszakított területek magyarságára az 1960-as évek közepétől egyre erősebb asszimilációs és diszkriminációs nyomás nehezedik, amit a kádári külpolitika féloldalasan kezelt vagy inkább elhallgatott. Ratkó szerint ezeket a problémákat “semmiféle polgári eszme alapján megoldani nem lehet”. De a szöveg keletkezésekor uralkodó “bizonyos dogmatikus eszmékből” sem, utal Ratkó a hivatalos, hamis marxista internacionalizmusra. Ebből magától értetődően következik, hogy a költő az úgynevezett “közép-európai” vagy “bartóki gondolatban” látja a lehetséges helyes utat, amit Bartók is vallott. Az 1930-as években a magyar kulturális elitnek volt olyan csoportja, főleg a népi írók és a műveiken felnövő fiatal progresszív értelmiségiek, akik a Kárpát-medencében “minden háborúság és minden viszály” ellenére a “népek testvérré-válásának” vezéreszméjét hirdető, nem marxista “osztály kategóriák”-ban, hanem a népben, nemzetben… gondolk[ozó] Bartók műveiből, emberi-művészi magatartásából egy megvalósítható kulturális-politikai programot is kiolvastak, melynek alapján feloldhatónak vélték a közép-európai régióban meglevő politikai, nacionalista feszültségeket. A “bartóki program” lényege, hogy a térség népeit, főként politikai és társadalmi elitjét mindenféle előfeltevésektől mentesen kulturálisan kellene egymáshoz közelíteni. Elég, ha Szabó Dezső írásaira, Németh László “tejtestvériség” metaforájára és az ezt kifejtő esszéire, vagy Gál István cikkeire s az általa szerkesztett Apolló című folyóiratra gondolunk. Ratkó Bartók című verse is részben a társadalmi szerepet vállaló Bartókot mutatja be, aki: “Ajánl tiszta beszédet, / lezüllött szó helyett zenét. / S kiállva sárkányos kapukba, / hazakiáltja a jövőt.” Ratkó szerint az Ady által feltett “mit ér az ember, ha magyar” kérdésre, Trianon után “Bartókék… érvényesen válaszoltak … de… a [magyarság és] a szomszédos népek sem okultak ezekből a válaszokból”. Törvénytelen halottaim című könyvének megjelenése alkalmával nyilatkozza: a következő kötetében, a Félkenyér csillagban arról is szeretne szólni, hogy miként “lehetne a szomszédos országokban élő magyaroknak a bartóki hídelméletet megvalósítani, hogyan közvetíthetnénk a közelítésben”. Ezt a gondolatot – sok más értelmiségi mellett – Ratkó az 1970-es ’80-as években sem vélte túlhaladottnak. “A jó eszmét és a jó munkát a társadalmi fejlődés soha nem haladja meg, mert részeivé válnak a jövőnek, feltételeivé a fejlődésnek.” “A mai internacionalizmus – eszméje és gyakorlata közötti különbség – kisebbítésében a költő úgy segíthet, ha beépíti verseibe a népek művészetének közös motívumait.”

Elsőként vegyük szemügyre, hogyan látja Ratkó a bartóki modell eddigi irodalmi megvalósításait, mert a következőkben kiderül, hogy a magyar líratörténet általa “legerősebbnek” tartott “fő vonalát” kimondatlanul is a bartóki modell szempontrendszere szerint értelmezi, ami a kezdetektől fogva hordozza az irodalmi “bartókiság” jegyeit, amelynek kiteljesedése a XX. században következett be Juhász Ferenc és Nagy László költészetével:

Weöres “…hihetetlenül gazdag költészet[e], amelynek jelentőségét talán azzal is érzékelhetjük: ebben a lírában egy nyelven – s szerencsére éppen magyarul – föllelhető a világ költészetének teljes formakincse… Költészetében együtt tenyészik-virágzik játék és halálos gond, varázslat és kézzelfogható valóság, a lélek és az ész filozófiája… a duális gondolkozás… harmóniája.

Juhász Ferenc kimunkált egy olyan versformát, amely éppúgy szűkül és tágul, éppúgy lélegzik, mint Bartók zenéje. Ehhez érzékeny, barokkosan gazdag nyelvet teremtett, egyesítette a szabad és a kötött formát: nagy áradással indulnak versei, s amikor már kibírhatatlan a látomás, a halál értelmetlensége, fölcsendül egy tiszta szavú gyermekdal, népdal vagy ballada. Nagy érzékenységű, gazdagon tenyésző beszéddel méri a mérhetetlent: az emberi lélek apogeumát és perigeumát az anyagtól és haláltól. Elég, ha mondjuk A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujábólra gondol[un]k, de más Juhász-versekben is, akár a Gyermekdalokban. Elindul a vers formátlanul, szabad versben, és akkor egyszer csak összekapja magát, amikor már kibírhatatlan a kín, akkor fölhangzik egy csodálatos népdalra emlékeztető dallam, és megnyugszik maga a vers is, megnyugszik bizonyos mértékig az indulat is, hogy azután megint magasra csapjon, hogy azután megint elbírja az embertelenséget, amelyet valamiképpen le kell győzni… Juhásznak még az is az érdeme, hogy alkalmassá teszi nyelvi munkájával a magyar nyelvet arra, hogy nemcsak a művészetben, tehát nemcsak az irodalomban, hanem még a szaktudományokban is ki tudjuk fejezni ennek a kornak a különböző problémáit, akár szakproblémáról, akár másokról van szó. Erre a nyelvi munkára, amihez természetesen Nagy László is hozzátette felerészben a magáét, ma, amikor nagyon kevesen tudunk szépen beszélni magyarul, és az anyanyelv törvényeiről szándékosan vagy szándéktalanul mindig megfeledkezünk, nagyon nagy szükség van.

Ratkó kortársai közül e két költőt tartja a legjelentősebbeknek, de nem mindig azonos hangsúllyal. Az 1960-as években Juhász Ferencet véli a “legproblematikusabb de a legnagyobb” poétánknak, “mert ő nemcsak magyar szemmel nézi a […] magyar valóságot és világvalóságot –, hanem európai szemmel… Költészetben a legerősebb vonalat, az Ady, Petőfi, József Attila vonalát fejleszti tovább, nem is annyira József Attilára építve költészetét, hanem Ady hatalmas szimbólumaira, az utóbbi évezredben Dantének volt utoljára ilyen hatalmas erőfeszítést, odafigyelést, indulatot igénylő munkája”. Viszont az 1970-es évek elejétől kezdve a “gyémánt-arcú” Nagy László lép előtérbe, s Juhász költészetének poétikai módosulásai, melyek az addigi “bartóki” iránytól is jelentősen eltérnek, Ratkó számára már kevésbé értékesek. Juhász “fölényes mágus[a]” lett “a szónak, aki tollával, mint varázspálcával mindenre képes”, versei “szintetikus anyagból épül[nek]. Mit is írtam 15 évvel ezelőtt Juhász Ferencről és Nagy Lászlóról? »Két csillag-erejű és Nap-erejű költőt ismerek.« Egyet most már…”

Persze az iménti rövid irodalomtörténeti áttekintés “nem azt jelenti, hogy a magyar költészetnek rajtuk kívül nem voltak más forradalmárai, hanem azt, hogy más költők csak átvették és organizálták koruknak a magyar nyelvtől többé-kevésbé idegen áramlatait. Nyilvánvaló az is, hogy költészetünk többi nagy alakja valamiképpen mögéjük, melléjük sorakozott, illetve sorakozik, munkájával az ő eredményeiket bővítette, vagy éppen ellentmondott nekik. Tehát kategorikus megfogalmazásunk mögött nem az a szándék van, hogy irodalmunk többi nagy alkotóját mögéjük soroljuk.”

Most foglaljuk össze, hogy e szövegek szerint mit tartalmaz Ratkó értelmezésében a bartóki modell az irodalomban: a köznyelv mellett a művész “mindenkori” nyelvi és gondolati bázisa a népköltészet, amit “anyanyelvi” szinten kell elsajátítania, s ebből, valamint az adott nyugati minták szintetizálásából hoz létre önálló irodalmi nyelvet és művet. Ezt viszont csak úgy lehet hitelesen megvalósítani, ha az alkotó a népi kultúra egészében elmélyül: megismeri a benne élők “észjárását”, kultúraszemléletét, jelképrendszerét s az ezt létrehozó és működtető belső törvényeket, mechanizmusokat, amelyeket saját szintézisében is alkotóan használ. A népköltészet mellett, mint szintetizálásra alkalmas nyelvet, megemlíthetjük a “régi magyarság” nyelvét, a nyelvújítás előtti archaikus nyelvünket is. A bartóki modell irodalmi értelemben is egyetemességet jelent, tehát az nem kizárólagosan a magyar népi kultúrában gyökerezhet, hanem más, Ratkó koncepciójában főleg a szomszédos Duna menti kis vagy egyes keleti és déli népek kultúrájában. A népköltészet a formai és nyelvi minták mellett adhat műfajit: pl. balladák, siratók, gyermekjátékok, mondókák, ráolvasások, dalok (újra)írását, valamint tematikait is. Azt azonban fontos hangsúlyozni, hogy a művész mindig a jelenbeli “modern” egyéni mondanivalóját fejezi ki a népköltészet adta “örök” formákkal és témákkal. Ratkó beszél még a bartóki zenei ritmusok verstani átültetéséről, annak “formai és tartalmi lényegé[nek]” “szóval” való “fölmondásá”-ról, valamint – Juhász Ferenc verseire utalva – Bartók szerkesztési elvének a költészetbe való átültetéséről. A teoretikus felismerés azonban mindehhez kevés, az irodalmi “bartóki modellt” megvalósítani kívánónak természetesen nagy művészi erővel, eredeti tehetséggel kell rendelkeznie.

“Foglalkoztat a bartóki gondolat érvényesülése a nyelvben, az aranymetszés, ami az élet minden megnyilvánulásának jellemzője” – mondja Ratkó egyik 1975-ös interjújában, s tudjuk, hogy a nyomtatott nyilvánosság fórumán a sectio aurearól ez az egyetlen “árulkodó” megjegyzése. Az előzőekben már láttuk, hogy miként vélekedik a költő erről a Püthagorasztól eredeztethető, “tudományban, természetben, művészetben” kimutathatóan az egyik legfontosabb “mágikus” arányosságról, s utóbbi idézetünk sejteti, hogy – Bartók nyomán – lírai műhelyében ezzel ő is kísérletezik. A kutatók a lírában az aranymetszést különböző módokon látják megvalósíthatónak, most csak a két leggyakoribbat említem: 1. nagyobb egységek kompozíciós arányaként: a versben meglevő logikai-hangulati egységek, verssorok, versszakok egymáshoz viszonyított arányai mutatják a nevezetes számokat; 2. a ritmikában: verssorok ütemeinek egymáshoz viszonyított arányaiban, melyek szintén Fibonacci sorának elemeit adják. Vajon miként modellálja ezt Ratkó a költészetben? Nos, úgy véli, hogy a régi stílusú magyar népdalok nemcsak zeneileg, a hangok egymás közötti távolságaiban, hanem ritmikailag is mutatják azt az aranymetszést, amit ő az ősi magyar vers ritmusának tart.

A “régi magyar versritmust… zenei példákból ki lehet következtetni. Abból kell kiindulni, hogy a zene és a szöveg együtt született valamikor. A szöveg rengeteget változott, de a zene szinte semmit. Itt a magyar népdalok régi rétegére gondolok, amelyek pontosan aranymetszésesek, úgy lépnek, abban a rendszerben mozognak, és ettől élnek, ettől lélegeznek ezek a népdalok, ezek a dallamok. Nyilvánvaló, hogy az eredeti szöveg az is aranymetszéses szöveg volt, csak mi elfelejtkeztünk az idegen hatások révén átalakuló dallam, illetve ritmusformák miatt, megfeledkeztünk ezekről a ritmusokról. Rengeteg magyar népdalt, siratóéneket, gyermekjátékot” tanulmányoz és a “szomszéd népek költészetének ritmusait is” elemzi, és megállapítja, hogy a “siratóénekek meggyökeresedett, tehát nagyon régi fordulatai, a csángó népköltészetben bizonyos verssorok pontosan az aranymetszéses rendszert követik, és ezeknek a ritmusuk egészen más, mint a magyarnak vélt ritmus. Erre Németh László is hivatkozik egyébként… azokban a tanulmányokban, amelyekben a magyar ritmussal, a magyar verssel, Bartókkal foglalkozik.” Példaként erre utal:

“tehát a kétütemű nyolcast két ütemre tagolom, holott négyre kell. »Jaj« az egy ütem, az »édeském« a második és így tovább. Ebben úgy lehet fölismerni az aranymetszést, hogy egy 1:3 szótagra tagolódik a négyes ütem.” Ha Fibonacci számai “egy ritmusképletben előfordulnak, a népdalban, akkor biztosak lehetünk abban, hogy ott az eredeti ritmus őrződött meg, amely pontosan, halál pontosan simul a dallamhoz”. A XVIII. századból is tud példát mutatni: a Rákóczi haj, Bercsényi haj című kuruc keservest említi. “Ott is a »haj« a magyar nyelv törvényeiből következik, az indulatszón mindig erős indulatú hangsúly van, és azt külön is hangsúlyoznunk kell. Mi tompa, tapló fülűek egybe mondjuk, és ezért nem tudjuk fölismerni a régi versemlékeinkben sem az eredeti aranymetszéses ritmust. […] Persze most itt tévedés ne essék, nem csak a nyolcasok, a kilencesek, a tizenhármasok, a tizenhármasok éppen úgy az ősi alexandrinus vagy a tizenkettes éppen úgy belesimulhat, csak más felépítésben a régi magyar versritmusba, és rá is húzható. Gondoljunk csak arra, hogy amire Németh László is hivatkozik: a Szigeti veszedelem egyes soraira, amelyek zökkenés nélkül időnként tizenhármasok… és Balassit kell még megfigyelni, meg a gyermekversekben [is] utolérhető ilyesmi, hogy:

Ratkó szubjektív, több elemében vitatható, de értékes gondolatokat is magában foglaló verstani fejtegetéseiből csak ennyi maradt meg, s nem tudjuk, hogy elméletét – legalább gondolatban – kidolgozta-e teljesebben. Ettől függetlenül elmélete töredékességében sem hagyható figyelmen kívül, mert az előbbi, általa aranymetszésesnek tartott népdalidézeteket saját verseibe is beépítette. A “jaj, édeském…” a Halott halottaimból (1971) való, míg a “gólya, gólya…” Az ének megmarad (1969) című versből. Tehát bizonyíthatóan ekképpen értelmezte és alkalmazta az aranymetszést költészetében. Tovább vizsgálódva felfedezhető, hogy verseiben feltűnően sok sor “engedelmeskedik” aranymetszés-elméletének. Szövegeiből, költeményeiből az derül ki, hogy csak a ritmikánál “számol”, viszont a végleges kompozíció kialakításánál nem, mert ekkor ösztönösen a belső arányérzékére hagyatkozik, ezt versfogalmazványai, piszkozatai bizonyítják, azonban ez nem zárja ki, hogy esetleg egyes verseinek szerkezetében ne lehessen kimutatni az aranymetszést, mert ne feledjük: tudatosan Bartók sem “számolt”…

Ratkó József versei 1969–70-től kezdve jól észrevehető poétikai változást mutatnak. Ez annak köszönhető, hogy szerzőjük felismerte a bartóki szintézis természetének, művészi jelentőségének, távlatosságának mibenlétét, és azt igen nagyfokú tudatossággal, koncentráltsággal költészetében is megvalósította. Lírája ekkor teljesedik ki, ekkor alakul ki az oly eredeti és jellegzetes Ratkó-vers, mellyel szerzőjük “hozzájárult a magyar líra színképéhez egy értékes, egyéni metszésű, balladai mélyvilágú mozaikkal”. Életművében a “bartókiság”, mint esztétikai minőség eszme, nem csak a verseiben mutatkozik meg. Hisz csak néhány dologra utalva, a bartóki példa által ösztönözve fordul a szomszédos és távolabbi népek költészetének fordítása felé. (Nem véletlen, hogy versfordításai között kazári–tatár népdalok is szerepelnek.) A bartóki modell “társadalmi megvalósításának” elve lebeg szeme előtt a Hangsúly című hangos folyóirat szerkesztésekor – melyet 1983–1987 között a nyíregyházi rádióban lapoztak fel havonta egyszer –, amelyben a kisebbségben élő magyarság és a szomszéd népek költészetéből is rendszeresen adtak ízelítőt. S tragikusan korai “törvénytelen” halála előtti nagy ívű terve is bartóki szellemben fogant: néprajzos és költő barátaival az Arany János és mások által is kutatott, feltehetően a honfoglalást követő keresztény évszázadokban “elveszett”, de népmeséinkben, népköltészetünkben, mondáinkban, hiedelmeinkben töredékeiben fellelhető magyar népi eposzt szerette volna rekonstruálni.