Szalai Csaba

Bújt az üldözött

(1951–1953)

A hivatalos emléktábla-avatók sorában 2002. június 23-án Árkuson, a nagy magtár fala előtt ott állt Schultzné Dezső Márta is. Kezében a fájón megírt, gyötrelmes sorok lapjai. Várható volt – sejtettem –, hogy a múlt földrengése ott helyben maga alá temet valakit. Amikor Schultzné megidézte az árkusi kisdedholtak közül ifj. Virág Lajoskát, egy hamuszürke arcú asszony a tömegben fölsikoltott:

1950. június 23-án hajnali két órakor zörgettek szobánk ablakán. Kitekintve a hajnali derengésben láttam, hogy 10–12 ÁVH-s katona áll a házunk körül. Gyakori volt ez a látvány a beszolgáltatások miatt. Magamra kapva a fekete iskolai köpenyt, átszaladtam a lakáson felkölteni édesapámat. Ő is nyugodtan öltözködött, hogy átmenjen a körjegyzői irodába, ahol a falu jegyzőjeként dolgozott 30 évig. Sokszor keltették fel éjszaka is, ha orvost kellett hívni a szomszéd faluból, vagy szülő asszonyt kórházba vinni. Ilyenkor ő maga hozta át a szomszéd falu orvosát, hogy a beteghez időben eljusson.

Gyakori volt az ÁVH-sok látványa, mert ezek jöttek rekvirálni gabonát, sertést, marhát, lovat, egyebeket. Nem volt pardon. A vetőmagot is leseperték a padlásról. Izgatott, hogy miért jönnek megint. Mi lehet a baj a faluban? Izgalmam csak fokozódott, amikor meghallottam, hogy az előszoba-bejáratnál házőrző kutyánk mérgesen csahol. Csak az idegeneket “köszöntötte” így. Falubélit sohasem ugatott meg. Megdöbbenésünk akkor lett teljes, amikor apánkat két ÁVH-s fegyverét rátartva kísérte vissza. Közben a fölébredt két testvéremet pedig még a vécére sem engedték ki. Kisebb húgom akkor tízesztendős volt, hangosan zokogott, mert ő vette észre, hogy az én kemény és szigorú apám arcán csorognak végig a könnyek.

Percek teltek el, míg végre megszólalt: – No, gyerekek, csomagoljatok, mert el kell hagyni a lakást, de csak 50 kg-os lehet a csomag. A lepedőbe tegyetek bele mindent, bőröndnek nincs helye, mert téli holmikat is viszünk. A csizmákat, a takarókat is. Ide soha nem jöhetünk vissza!

Közben az ÁVH-sok felfordították az asztalokat, felborogatták a székeket, kidobálták a könyvszekrényből a rengeteg könyvet. A kabátokat és a bundát nem engedték össze se hajtogatni. Figyelmeztettek, a súly meghaladja az 50 kg-ot. Sírni kezdtem, amikor a Jókai-sorozat, Mikszáth, az Erdélyi Szépmíves Céh halinakötésű sorozatán csizmás lábbal tapostak.

S megtalálták az egyik szekrény aljában iskolai leveleimet. Szokás szerint német nyelvgyakorlatból írtam. Finnországból kaptam vissza egy ottani iskolástól. Rögtön kiszúrta egy ÁVH-s, s mivel neki idegen volt a német szöveg, azt ordította: ezek kémjelentések. Hiába mondtam, hogy ott vannak a fényképek barátnőmről, az iskolájáról, a kirándulásairól, mindhiába. Összefogta, hogy elviszi bemutatni. Érdekességként említem, hogy harminc év múltán jártam Finnországban, ahol megtudtam, hogy levelezőpartnerem orvos. Gyermeksebész és többgyermekes családanya, aki föl sem tudta fogni, hogy miért hagytam leveleit válasz nélkül.

Húgom ügyesebb volt, mert a perpatvar alatt az ékszerdobozból sikerült néhány értékesebb darabot kicsempésznie, a zsebébe rejtette. Ez az öröm sem volt hosszú életű, a motozások során rajtavesztett. Elvették.

Surdhoz a legközelebbi állomás Zákány. A mellékvágányra kitolt marhavagon valóban állatok szállítására készült, mert két, ráccsal védett 20 x 40 centiméteres szellőzőnyílásán át kilátni úgy lehetett, ha egy felnőtt a vállára tette a gyereket. Az el is mesélte, mit lát odakinn. Milyen tájat. Három napig vécécsészének a bugyorból kivett lavórt használtuk. Baj csak akkor történt, amikor a vagon egyik sarkába egy férfi a nagydolgát végezni ment, mert ennek illatát két napig élveztük, mígnem a legkisebb húgom bömbölésére az ÁVH-sok elrántották a vagonajtót, és kiönthettük a sín mellé a lavór tartalmát. Perzselt a levegő odabenn, hisz 1950 nyara az évszázad legmelegebb nyara volt. A vasalt oldalakat a nap heve úgy felmelegítette, hogy Hatvan város állomásán a már az 52 vagonra felszaporított szerelvényből egymás után húzgálták ki az eszméletlen idős asszonyokat, a fulladozó, a megfulladt csecsemőket. A jajgató anyákat nem engedték kiszállni. A holtakat a sínek melletti árokba dobálták.

Ekkor villant fel előttem a kép: amikor hat évvel előbb a Nagykanizsáról deportált zsidókat ugyanígy marhavagonokba zsúfolták. Nagynéném, aki igen sajnálta a kórház zsidó, belgyógyász főorvosát, ennivalót lopott be neki, mert évek óta ő kezelte nagyapámat. Tehát mi most ugyanúgy jártunk, csak éppen nekünk hozták az élelmet, az ennivalót. Harmadik nap hajnali 5 órakor kirámoltak bennünket a Hortobágy–Ohatpusztakócsi állomáson. Ott harminc szekér, több traktor, vontató, teherautó várt bennünket. Átrakodtunk, de olyan ocsmány káromkodást sem azelőtt, sem a szabadulás után dunántúli kocsis szájából nem hallottam. Körülbelül kétórás zötyögés után megérkeztünk Árkus-tanyára, egy állami gazdaság központjába. S volt ott két birkahodály. Út, víz, vécé sehol. Azon a napon 335-en váltunk árkusiakká.

A birkahodályba a rendőrök kirendelték az izmosabb felnőtt férfiakat, akik a fél méter magas, friss birkatrágyát kitalicskázták a szomszédos legelőre. Amikor már “száraz” volt a talaj, leterítettük a szalmát, amit a gazdaságból hozattak a rendőrök, és mindenki 70x150 cm hosszú fekhelyet készíthetett magának. Fejünk alá párnáztuk a magunkkal vitt téli ruhát, csizmát. A takarót keresztben terítettük magunkra. Egymás testétől melegedtünk fel még 1950. decemberében is. Mínusz 19 Celsius-fokban fagyoskodtunk.

Szerencsénkre az istállóban, az ólban úgy tudtunk elhelyezkedni, hogy a lányos szülők egy sorban, a fiús szülők a szemközti sorban feküdtek.

A fizikai ártalmak hatására kaptam olyan mandulagyulladást, amely szívizom-gyulladásos szövődményekkel társult. 32 kg-ra fogytam le. Csak az állami gazdaságban dolgozó juhászok jóindulatának köszönhetem, akik szabad emberként birkatej-fejadagban részesülhettek, hogy édesapámnak ajándékoztak egy-egy liternyit, mivel híre járt a szabadszerződéses dolgozók között, hogy van itt egy család, egy apa három gyermekével. Igen, édesanyám az elhurcoláskor nem volt otthon. Ő csak egy év múlva talált ránk a hatvani vasutasok jólelkű segítségével, mert úgy tudta, hogy Szibériába deportálták a családot. Amikor az ottani juhászok útbaigazításával az Árkus folyó partja mentén eljutott a táborig, csak egyórányi látogatási időt engedélyezett neki a rendőrség, hogy velünk szóba állhasson. Jártányi erőm sem lévén, lepedőbe csavarva vittek fel az őrsre, hogy anyát láthassam. Az a csoda, hogy meg nem őrült, mert amikor kidobták a táborból, zokogva ment végig az Árkus patak töltésén, láttuk kétszer-háromszor elesni. A rendőr tovább nógatta, azt hittük, hogy beleugrik az Árkusba, és ott fullad meg.

A legkisebb húgom, aki 11 éves volt ekkor, teljes ideg-összeroppanást kapott. Egy hétig nem beszélt egyikünkkel sem. Egy beremendi asszony viselte gondját, amíg mi dolgoztunk, robotoltunk reggel 5-től este 7-ig. Markos néni, mint komoly szívbeteg, nem bírt a mezőn dolgozni. Ő volt az, aki a rendőrség megbízásából vigyázott a kicsikre.

Amikor Árkus-tanyán az ÁVH-sok beköltöztettek a birkahodályba, sorba állítottak. Létszámellenőrzés! Ez később a rendőrök dolga volt, minden reggel munkába menet hajnali 5 órakor, télen 7 órakor, és munkából való megérkezés után este 8 órakor, télen 6 órakor. A létszámellenőrzéskor ötösével állítottak sorba. Ezen a tanyán 920 embert őriztek. Előfordult, hogy a kisgyermekét tartó szülőt egynek, majd kettőnek számolták a rendőrök. “Megszökött, biztos megszökött!” – üvöltötték. Erre a táborlakók közül is felordított valaki: “Dehogyis, hárman állunk itt, hát itt a két gyerek!” –, mert a két álmos gyerek az apja karján ült. Tehát nem hárman, hanem öten álltak a sorban. És ez ment reggel 5-től 7-ig, 8-ig, amíg elszámoltak velünk. És hogy az ember mit érez, amikor ő van a sor szélén? Azt, hogy öt perc múlva lelövik. Sokszor már úgy voltunk vele, hogy nem bírjuk a kínzásokat és a megalázásokat, kiállok a sor szélére, s hogyha ki kell lépni, lőjenek, mert nem bírom tovább. Így a létszámtortúra órákig elhúzódott. Közben esett az eső vagy a hó, de az nem számított.

– A szökevényekre mindig, s azokra is, akiket köröztek, mert bebújtak a szalmakazalba. A durva káromkodások közepette és az ordítozások folytán már előre féltünk a trágár rendőröktől. A legkedveltebb szavaik: “Sorakozó! Minden fasiszta gyilkosnak kötelező! Tűzre való, fasiszta disznók, mars ki! Csak a halottak maradnak a hodályban! Gyilkosok, tolvajok, gazemberek, dögök, szimuláns disznók, felkelni!” Ez utóbbi általában az előző nap összeverteknek szólt.

A trágárság terjedt, mint a ragály. Volt egy brigádvezetőnk, zsebórán megszámoltuk, három és fél percig káromkodott. Egyszer nem kapott ő sem enni, mert későn jött a kocsink, amelyik hozta az ebédet. Akkor megkínáltuk. Ott volt a pohár, megkínáltuk üvegből, úgy, hogy nem ittunk bele. Odaadtuk, először ő igyon a friss vízből, lássa azt, hogy megtiszteltük. Attól kezdve le volt szerelve. Ezek után már nem voltunk fasiszta gyilkosok, de mi is olyan emberek voltunk, mint ő.

Megítélésünk szerint a határsávból, Baranya, Zala, Somogy megyéből főleg személyi bosszúból hurcoltak el bizonyos személyeket, hogy az otthagyott lakosságot így kényszerítsék a helyi téeszcsékbe.

A hortobágyi táborokból hiányzott a latrina, a vécé, a fürdő, a zuhany, velünk ásatták meg a gödröt, majd farudat tettek rá keresztbe, ez volt a latrina, amit nádpalló takart a tábor felől, de hátul bárki bámészkodhatott. A férfi és női latrinát csak egy vékony nádréteg választotta el. Így inkább a szalmakazlat vettük igénybe szükség esetén, de itt meg a rendőrkutya zavarta meg a guggolást. Mosni az Árkus folyóban lehetett, de csak mindig a tizedik tisztálkodási napon. Három dekádot dolgoztattak velünk egy hónapban, ezt követően moshattunk. 1950. október 10-én mostam utoljára hajat.

Orvos a táborba Debrecenből járt ki. Tudtommal egy szintén büntetését töltő nőgyógyász, aki minden betegnek azt válaszolta a vizsgálat után az őt is ellenőrző rendőrnek: “sine morbo”. Így ezt a melléknevet ragasztotta rá a tábor népe. Megjött már a Sine morbo, lehet menni a gyógyszerért. Lázcsillapítót és széntablettát osztott a hozzáfordulóknak. A rendőr minden vizsgálatánál figyelt. Felügyelt.

Volt egy csurgói ügyvéd, akit bevittek a debreceni rendőrségre, ott egy “állócellába” dugták, összeesni sem bírt az ütlegelések után. Egy hét múlva hozták vissza, s egy hónapra megnémult.

Különösen utálták őreink az iskolázott embereket. Vasárnaponként, illetve mosónapokon különállították az érettségizett kisasszonyokat, és felrendeltek bennünket (18 lányt) az őrsre csizmát pucolni. A rendőrőrs folyosóján sorakoztak a sáros csizmák. Közben alamuszian kérdezősködtek, hogy ez meg az a személy milyen véleménnyel van a tábori életről. Ha valaki süketnek tettette magát vagy nem mondott rosszat a kérdezett személyről, akkor gumibottal szájon vágták. Ezért hullott ki az alsó fogsoromból 4 darab egyszerre.

Vagy. Takarítatták velünk az őrs szobáját, hogy a kisasszonyok megtanulják a takarítás munkáját. Kezünkbe fogtuk a felmosórongyot, ők meg a hátunkra vertek vagy a derekunkra, ha nem azt a választ hallhatták, ami a fülüknek kedves. Aki a rendőr előtt össze is húzta magát, az kapott nagyobbat a gumibottal. Ám ha látták, hogy az ember nem fél, meghátráltak, nem mertek tovább szemtelenkedni sem.

Az elviselhetőbb az volt, ha a tenyérre, kézre vagy a derékra ütöttek. Aki ezt kapta, azt mondta, amikor az ütést érzed, lassan lehajtod a kezed vagy leengeded a derekadat, mert úgy nem fáj annyira. A bot helyén egy hurka marad, de a gumibot ütése alatt bevérzik a szövet, és az még hetek múlva is nyilallik, mintha hasogatnák. Tehát meg kellett tanulni a tréninget: hogyha ütnek, nem ellenállni, nem feszíted a kezed, hanem lazán elengedni, és a gumibottal együtt leengedni. Így az ütésnek nem marad akkora nyoma. És nem törik a csont.

Amikor befejeztük az aratást, akkor jött a répaszedés, ez tartott úgy december végéig. Az a fagyott répa nem akart kijönni a földből. A szabad idénymunkások mindig a legjobb táblákat választották ki, ahol a normával megszaladtak. Na, most ott, ahol a répa nagy volt, meghagyták nekünk. Tehát ott kinn is megszenvedtünk. Mi kaptuk a legkötöttebb talajt, ahonnan a 3–4 kilós répákat alig tudta az ember fölcibálni, és alig bírta felrakni gúlákba.

Az is különös kínzás volt, amikor felolvasták sorakozókor, hogy kinek küldtek levelet vagy csomagot a rokonok, mert nem adták át, szemünk láttára összetépték, vagy a csomagokat felbontva tartalmát kiöntötték, mondván: nem teljesítettük a normát. Szemünk láttára állt rá a rendőr az elküldött holmira, a narancsra, a cukorra vagy a zsírra. Előfordult sorban álláskor a tizedelés is. Rettenetes volt a kiszámolást végigvárni. Ezeknek a kínzásoknak 1952 őszén akkor lett vége, amikor az állami gazdaság szabad munkásaitól megtudtuk, hogy a Szabad Európa Rádió bemondta, hogy az ENSZ-határozat értelmében a hortobágyi K. őrsök rendőrei felelősségre vonhatók kegyetlenkedéseik miatt.

Fizetésből annyit kaptunk kézhez, hogy az étkezést levonhassák belőle. A legaljasabb tett a lelki gyötrelmek között az volt, hogy békekölcsönt kellett jegyezni.

– Két dolog tartotta bennünk az életet. Az istenhit, hogy ez a sok gyalázat, ez a sok megalázás véget ér előbb-utóbb. A csapást majd kiheverjük, továbblépünk. A másik, hogy az ott élők látták, nem gazemberek vagyunk, nem közönséges bűnözők, ahogy nekik el lett hintve a gazdaságban. Megengedték, hogy a rokonaink küldjenek az ő címükre csomagot. Aztán ők be is csempészték a bunda vagy a kabát alatt. Így kaptuk meg a hazai pótlást.

1953 októbere volt a megváltás hónapja, akkor oszlatták fel a táborokat. De ennek is volt ára. Mi sem mehettünk haza, sem a falunkba, sem falunkhoz közeli nagykanizsai családi lakásba. A papával úgy beszéltük meg, hogy ahányan vagyunk, annyi felé megyünk az országban, mert ha még egyszer elvisznek bennünket, biztos, hogy nem ússzuk meg, és biztos hogy ott fogunk meghalni. Szóval hogy ne rajtaütésszerűen érjék a családot, ezért ahányan voltunk, annyi felé tartottunk. Nem folytathattam tanulmányaimat egyetemen, csupán fizikai munkát végezhettünk. Magunknak kellett kiharcolni, hogy munkánkon keresztül kitartó szorgalommal bizonyítsuk – kik is voltunk mi. Az ember törekedett arra, hogy a nyugdíja elfogadhatóbb legyen. Én ügyeleteket vállaltam, többletmunkát. Úgy érzem, hogy az 1300 szülésznő előtt sem kell szégyenkeznem, de a mostani nyugdíjam a megélhetéshez kevés, a meghaláshoz sok.

Találkoztam-e a sorsom megrontóival? Igen, kettővel. Az egyik Torma János, a falusi párttitkár volt egykor, aki műtétre várt 80 évesen. Húgom volt a műtősnő. Megkérdezte: Te vagy a Dezső Imrének a lánya? Erre a húgom: Miért érdekli az magát?

Ez a megélt tényanyag olyan, mint az úthenger. Átgázol a hihetőségen. Ledöngöli. Ám a kicsúfolt kondás, “Nixon” a tanú több árkusi öngyilkoságra. Tiszafüreden lakik, beszéljek vele, hívták föl rá a figyelmemet, de már későn, ám egy éjjeli telefonbeszélgetésünk során Schultzné (Pécs) a gémeskútba ugrott Gócza János bácsi nevét is előhalászta emlékezetéből. Állította, s állítja ma is, hogy koporsó helyett szalmával megágyazott szekérderékban hányódott a teste. Így vitték Egyekig. Ott kaparták el. A tábor meg sem gyászolhatta. Ugyanúgy, mint Kocsis Györgynét, vagy özv. Dani Józsefnét sem. Naivul azt hittem, hogy erről majd maga a megtalált kocsis fog többet elárulni, de már Balmazújvárosban, ahová elköltözött. Ám a mai napig retteg még, le is tagadta, hogy halottvivő volt annak idején.

Minthogy Varga Albert (Zákány) emlékezetére is nyugodtan rábízhattam magam, valóban az egyeki temetőbe vezetett az út. A Határszögbe. Előbb azonban nagy nehezen, többszöri rimánkodásra sikerült a helyi pap “mindenesével”, Széki Károlynéval kinyittatnom a halotti anyakönyvet. S abban valóban ott állt, hogy Folytik Tibor plébános mégiscsak szentelt földben temethette el 1951-ben és ’52-ben Dobecz Józsefnét, Gócza Jánost, özvegy Süle Györgynét, Árkusról, de Varga Albert szerint hiányzik még tíz név a táborból kivitt halottakból. Erre megesküszik. Azt meg végképp nem feledheti el, hogyan ugrott le a kilenclyukú hídról a Hortobágy folyóba Belényesi Zsigmond, a huszonnégy éves fiatalember. Téglákat fogott a hóna alá. Amikor kihúzták a vízből, még holtan is e halálos súlyokat szorongatta. Miután önkezével vetett véget életének, édesanyja megzavarodott. Nagykállóba, az elmegyógyintézetbe utalták. Zsigmond tíz éves kishúga eltartásáról pedig tizenkilenc éves fivére gondoskodott.