A mikor felriad – már éppen elérkezne a szeretett nőhöz, akinek egész testén véres, golyó ütötte sebek, de égető fájdalmai ellenére sem hagyja abba az éneklést, továbbra is fáradhatatlanul, magát nem kímélve, torokhangon a szerelem maga körül minden felperzselő és elpusztító hatalmáról énekel –, a föléje hajoló Irén aggódó arcát látja.

Visszafekszik, simogatja a nő puha haját és különös álma képei újra önállósulnak előtte, látja, amint a csúcsos süvegű, gonoszul vigyorgó, rekedten ordítozó katonák golyói belefúródnak szerelme testébe, észleli, hogy a sajátjába is, fájdalmat furcsa módon nem érez, csak valami nyugtalanító viszketést, mintha szúnyogok csípték volna meg.

– Ez aligha fog menni – súgja Irén, s ahogy hirtelen elhallgat, nem részletezve, hogy ugyan miért is nem tudhatnának még alunni, váratlanul ő is meghallja a ház felé közeledő lépéseket. Felugrik, az ablakhoz rohan, minden óvatosságról megfeledkezve néz kifele, de az ezüstösen szitáló holdfényben nem lát semmit, a titokzatos lépések viszont egyre közelednek a ház felé. Mintha egy makacs és kitartó láthatatlan ember cserkészné be a présházat.

– És Emil? – kérdezi lihegve a nőtől, miután arcát törülközővel letörülgetve s hanyatt fekve az ágyon mohón rágyújt, karikákban fújva ki a füstöt.

– Mit fog szólni ahhoz, hogy csak úgy egyszerre ukmukfukk, bejelenti a válást?! Nem fog mondjuk öngyilkolással fenyegetőzni?!

– Biztosan az emlékiratain dolgozik – húzza el ő megvetően a száját. – S ha igen, nagyon izgalmas lehet, hogyan magyarázza meg saját árulásait, helyezkedéseit, rögeszméit és karrierizmusát.

– Nem. Sőt kimondottan idegesíti, ha véletlenül rányitok, amikor ír. Kivörösödik, és a kezével igyekszik eltakarni a füzetét.

– Köszöni szépen, ennek vége. Ahogy mondogatja, kiábrándult az eszméből. Különben is teljesen magányos. Azok, akik őt az ötvenes években futtatták, már nincsenek magas pozíciókban, s az új “fiatal farkasok” már nem is ismerik őt, nem tudják, hogy milyen fáradhatatlan és kitartó harcost veszített személyében a párt. Barátai pedig nincsenek. Barátait besúgta, elárulta, elítélte, börtönbe, akasztófára jutatta. Egyedül maradt.

Ő némán kezdi csókolni az arcát, de akkor váratlanul újra felhallatszanak a közelítő lépések. Ijedten válnak szét. Felugrik, kitárja az ajtót, kikémlel. Az erősödő eső dobol a szín bádogereszén, de az udvar üres. Sehol senki. A lépések most, mintha gúnyolódnának velük, cuppogva távolodnak a szőlőbokrok felé, olybá tűnnek, mintha nagy üvegekből huzigálnák ki láthatatlan szőrös mancsok a beszorult gumidugókat.

A lépések váratlanul szakadnak meg, az eső monoton zaja lassan nyugtatja meg őket, a láthatatlan látogató már messze járhat, eddig már elérhetett a tetőn didergőző nagy hársfához is, gondolja ő, talán hogy megpihenhessen az árnyékban.

– Megpróbálhatja reprodukálni – magyarázza, csak arra kérné, hogy ne szakítsa félbe, ne szóljon állandóan közbe, hagyja a végére gonoszkodó kommentárjait. Van idő!…

– A napló első személyben íródik, helyenként őszintének tűnik, túlzottan, zavaróan őszintének, láthatólag Emil, számot vetve áldatlan helyzetével, jellemzőnek gondolta – amint ezt különben már az elején pontosan, rigurózusan ki is fejti – szembenézni önmagával, beszámolni zűrzavaros pályájának alakulásairól, annál is inkább, mert önmagát, sorsát, ahogy kétértelműen s tagadhatatlan öngúnnyal megjegyzi, “karrier”-jét jellemzőnek tartotta a korszakra, ahogy emlegeti a “nagy átalakulások korszakára”, ahol az ilyen kétes hírű, rossz származásuk terhét cipelő, bizarr figurák is befuthattak, mint ő! Persze előmenetelüknek ára volt, súlyos ára. És itt jön az árak, engedmények s megalkuvások pedáns lajstroma előtt egy – a maga nemében kétségtelenül megdöbbentő, őt mindenesetre tényleg meg is lepő – önvallomása, ahol Emil kifejti, hogy őt gyermekkorában hányszor megalázták, kicsúfolták, nevetségessé tették a “többiek”!… Itt mindég többnyire őt érti a “többiek” alatt, a “riválisát”, akit általában csak per doktorként emleget, s akit ugyan börtönbe juttatott, de legyőzni nem tudott soha. Ezt is részletesen kifejti. Nem, nem tudta legyőzni “riválisát, a doktort”, hiába vette el tőle, legalábbis a világ előtt (de hát mindég is mindenkor csakis a látszat számít!) az egyetlen nőt, akit szeretett, engem, s hiába vette győzelme betetőzéseként feleségül, mindez csak másoknak, a “világ”-nak tűnt esetleg győzelemnek, maga előtt nem, hiszen engem végül is sem meghódítani, sem birtokolni nem tudott soha, ezért azután én voltam az ő győzedelmes és sikeres életében az egyetlen zavaró tényező, s hiába próbálta több változatban és hangfekvésben, mollban és dúrban, az önsajnálat és a vádaskodás egész skáláján feldolgozni ezt az alapvető sérelmet, amely mélyebben megsebezte őt, mint hittem, nem talált rá érvényes magyarázatot, mert azt, amit én mondtam neki, hogy csak téged szeretlek, egyszerűen nem hitte el!… Tollas doktor életének én voltam az egyetlen tévedése, s puszta létemmel találtam rést hiúsága páncélján, és ezt nyilván nem tudta megbocsátani soha. Különben is számára a “szerelem” egy szó volt csupán, az érzelmek legfeljebb csak hangulati aláfestések voltak, amolyan feltételes megállók az “önmagában bízó szellem” útján… Emil világában csak az érvényesülésnek és a hatalomnak volt értelme, ezért ama tény, hogy gyermekkorában a “többiek” lenézték, megvetették és kicsúfolták, ma is érthetetlen számára. Részletesen s helyenként meglehetősen érzelgősen ecseteli, hogy milyen sérelmek érték, mondjuk, elemi iskolás korában, amikor a “többiek” nem vették be maguk közé, elhallgattak, amikor megjelent, mintegy jelezve, hogy nem bíznak meg benne! Mindez kétségbe ejtette és dühítette is a túl érzékeny kamaszt, s ezen a maga előtt elhallgathatatlan tényen az sem változtat, hogy – mint kéjesen ecseteli – velük is leszámolt későbben, amikor már hatalma volt felettük, amikor megtehette. Mindegy, sérelmei megmaradtak, s főként azért maradtak meg ennyire elevenen benne, mert, amint fejtegeti, “érett férfiként” egyszerűen nem tudta megmagyarázni ő magának, hogy a “többiek” tulajdonképpen miért nem fogadták be őt, aki okosabb, élesebb elméjű, érzékenyebb és műveltebb is volt náluk, jobb magaviseletű és jobb tanuló is volt bárkinél… Ez a többször visszatérő érve is vicces, nem? És mutatja ama poklot is, amelyet magában hordozott, és öregen, betegen, a halál előtt sem volt képes megnyugtatóan feldolgozni… Kétbalkezes sem volt – ecseteli tagadhatatlan önsajnálattal –, futó- és tornaversenyeket is nyert, tehetségesen focizott, az osztálycsapatba mégse kerülhetett be, noha amikor mégiscsak bekerült, mert egyszerre többen hiányoztak, gólokat is rúgott, s kivívta a pálya szélén szurkoló leányok ámulatát… Az is igaz viszont, hogy másutt, mintha megfeledkezne erről, elmondja azt is, hogy mindenkori tanítójának, néhány tanárnak, osztályfőnökeinek már a legelején felajánlotta “szolgálatait”, vállalva a spicliskedést; szóban és írásban nyújtott beszámolókat az osztály hangulatáról, társai elejtett szavairól, viselkedésükről, tanárokról alkotott véleményéről… Az láthatólag fel sem merül benne, hogy a “többiek” talán mégiscsak jogosan gyanakodhattak rá, s finoman kifejezve is volt oka kiközösítésének. Mindezt azonban egyszerűen ma sem tudja mással, mint rosszindulattal és irigységgel magyarázni, s az, hogy kivetették maguk közül, ma is sajgó seb a számára. Negyven esztendő után sem tudja megmagyarázni kiközösítését, régi sérelmei visszajárnak, s mint tudjuk, a bosszú sohasem a legjobb tanácsadó. Bűnlajstroma nem véletlenül régi társaival kezdődik, részletesen kifejti, hogy hogyan hálózta be és ejtette meg őket… A régi, őt kigúnyoló és megvető fiúk közül négyet – emlegeti többször is, mint nagy győzelmeit – börtönbe juttatott; kettőt, bizonyos Galambot és Bogumilt – ezek valószínűleg becenevek, de te bizonyára tudod, kikről van szó, felismered őket! – még az ötvenes évek elején juttatott rács mögé, az akkor épülni kezdő csatornához! Szerezzenek – ahogy gúnyosan megjegyzi – gyakorlatot a valóság átalakításában, ne kívülről szemléljék az országos építkezéseket, első kézből nyerhessenek ismereteket “a valóság nagy átalakítási munkálataiból”. A másik kettőt, téged, akit “doktor”-nak nevez és a “Tanító”-nak becézett férfit ötvenhat után kevert bele különféle piszkos ügyekbe, hogy a megtorlás áldozataiként tüntethesse el őket a süllyesztőben, anélkül azonban, hogy bárki is az ő esetleges személyi bosszújára gyanakodhatott volna. S erre kifejezetten büszke is volt, boldogan ecseteli naplójában, hogy milyen remekül kivitelezte az egészet, milyen virtuóz módon csalta végre csapdába riválisait, megfizetve nekik a gyermekkori sérelmekért és megaláztatásokért!… Nem, rá senki sem gyanakodhatott, ő csupán egy kicsiny, de nélkülözhetetlen csavar volt a gépezetben – írja kétértelműen –, s utána kifejti, hogy hogyan, milyen eszközökkel, milyen szolgálatokkal igyekezett befolyásolni feljebbvalóit, elnyervén föltétlen bizalmukat. Téged a látszat kedvéért védett is (!), igyekezett olyan dossziét összeállítani, illetve vádiratot konstruálni, ahol nem egyértelműen tűnsz felbujtónak, csakhogy ravaszul, meglehetősen kétbalkezesen védelmezett, ezért azután a bukaresti főügyésznek mindez azonnal szemet is szúrt, s amikor kíváncsian ismerkedett meg életpályáddal, és megtudta, hogy te már a Szovjetunióban is lágerben voltál mint “magyar fasiszta”, el is dőlt a sorsod, Johannes!… Arra, hogy Emil időnként, egy lapra téve fel, mint a hazardírozó kártyajátékosok, védelmezett is téged, meggyőződhettem én is azon az estén, amikor N., a rettegett tábornok, a román börtönökben folyó átnevelési munka egyik éceszgébere meglátogatott bennünket, és ott maradt Emil kifejezett kérésére, vacsorára is. Ez a – közvetlenül csak “patkány”-nak csúfolt – ellenszenves és torz emberke közölte azután velem, kihangsúlyozva, hogy ő nem postás és nem is közvetítő ugyan, de ez esetben kivételesen vállalja a postási, a közvetítői szerepet is, sőt, tette hozzá rám pillantva félreismerhetetlen gúnnyal, még a szolgálati szabályzat megfelelő pontjaitól is hajlandó eltekinteni, csak hogy közölhesse a jó hírt. Tekintsük ezt, bámult ránk, és savószínű szemében szinte izzott a gyűlölet, mondjuk kedveskedésnek az ő részéről, no persze, vigyorodott el, az ő kedveskedéseinek is, mint mindennek, vannak határai! És ára is van. Igen, ára! Kortyolt konyakjából. Fintorgott. Mindennek ára van, s ő a számlát egyszer majd benyújtja. Ezután közölte szúrósan ránk meredve, hogy szeretett barátunk él, a körülményekhez képest megvan. Azt persze nem részletezte, hogy mi van veled, és a válaszait is inkább Emilhez címezte, mintha sejtette volna ez a született kopó, hogy milyen szerepet is játszol te Tollas Emil és tagadhatatlanul feldúlt, vörös hajú, összevissza beszélő felesége életében. A tábornok meglehetősen kétértelműen, már-már durván kötözködött Emillel, kifejtve, hogy a főügyész elvtárs, ha akarná, se tudná titkolni származását, mert lám hiába ért egyet (el kell ismernie) mégiscsak felelősen gondolkodó kommunistaként és ügyészként a párt politikájával s az elkerülhetetlen megtorlással – elvégre higgyük már el, élesedik az osztályharc, és a sunyi (csak az alkalomra váró) osztályellenséggel, a magyar Horthy-fasiszta–irredentista söpredékkel bármi áron is le kell számolni –, ha magánemberként együtt érez az ellenséggel! Mondjuk például veled, aki nemhiába kaptál tizenvalahány esztendőt, egész működésed hiába irányult egészen bizonyosan ellenük, a dolgozó nép demokratikus állama ellen, mégis egyenesen sajnál téged… Egy olyan személyt, aki – és erre átnézte a periratokat, egyértelmű bizonyítékok vannak – meg akarta dönteni a népi demokrácia alkotmányos rendjét s fel akarta forgatni a rendet, holmi fehér lovon megérkező, tenger nélküli admirálisokról ábrándozva akarta megzavarni a románok és magyarok, a dolgozók közös hazáját. Igen, beleolvasott a periratokba is, s láthatta, hogy milyen esztelen, már-már kétségbeesett igyekezettel, ám kétbalkezesen védelmezett tovarisul Tollas téged, s ezért azután volt is akkor átmenetileg egy olyan futó érzése, hogy – valami miatt itt természetesen rámeredt, s éreztem, hogy elvörösödöm – fontos neki ennek a bizonyos irredenta-fasiszta doktornak az eltüntetése, de utána rájött, hogy nem, sajnos mégsem erről van szó, hanem arról, és minden valóban nézőpont kérdése, hogy Emil Tollas, ez a pártba befurakodó kétkulacsos magyar ügyész egyszerűen meg akarta védelmezni valamiképpen osztálytársát és barátját! Persze az elvtársak éberek voltak, s pokoli terve nem sikerülhetett… A tábornok mély lélegzetet vett, a falfehér, reszkető Emilre nézve győzedelmesen elvigyorodott. Igen, barátom, így is lehetne magyarázni, s talán nem is járnánk messzire az igazságtól, ha így magyaráznánk, hiszen ne feledje el, ahogyan kávéházban rothadó életidegen és haladásellenes, úgynevezett “művészek” is állítják, a világ csak egy hangulat, csak egy káprázat, és élni különben is annyit tesz, mint különbözni. Hát nem! Nem annyit tesz, s az hogy káprázat-e valóban a világ, be is tudja bizonyítani, de csak miután Emil és a hozzá hasonlók oda juttatják őket, ahová valók, felforgató, rendszerellenes tevékenységük miatt, rács mögé, illetőleg a kivégző osztag golyói elé. Akkor (itt a tábornok arca már-már kéjesen torzult el), amikor felvillan a sortűz, valóban megnyugodhatnak ezek a férgek, a világ tényleg nem egyéb, mint egyetlen vakító káprázat. Emil elsápadt, töltött magának, kiitta, és dadogva kezdett védekezni. De tisztelt tábornok elvtárs, ön félreért, teljességgel félremagyaráz engem. És mit érek vele? – röhögött durván N. Már nem vagyok olyan funkcióban, hogy megbuktathassalak, azonkívül nem tagadom, sok szempontból még rokonszenves is vagy nekem, de az igazság, hogy kutyából nem lesz szalonna!… Emil naplójában két alkalommal is megörökíti ezt a borzalmas, mindkettőnk számára iszonyatos megpróbáltatásokat jelentő estét. Először a te ügyed tárgyalásakor, még mielőtt kitérne kettőtök ambivalens kapcsolatára. “Hiba volt elhívni ezt a vadembert, ezt a velejéig gonosz szadista állatot” – írja meglehetősen keresetlenül Emil… – Ezt a megállapítását azért is jegyezte meg, mert teljességgel ellentétes volt férje szokásos megalázkodásaival és hízelkedéseivel. – Akkor este, legalábbis az elején nagyon kicsi fiú lett hirtelen Emil, szinte eltűnt a szemünk elől, annyira összezsugorodott. Hebegett és reszketett, habogott és dadogott, láthatólag nem értette, miért alázza meg vendégünk? Először, azt hiszem, még valamiféle haveri kötözködést érzett ki szavaiból, ezért azután a tábornok legotrombább és leggonoszabb célzásait sem igyekezett felfogni és megérteni, szolgálatkészen csak vigyorgott és töltögetett, mint egy kiöregedett pincér, láthatólag nem is akarta komolyan venni az elhangzó vádakat. Vagy egyszerűen nem merte komolyan venni őket? Naplójában viszont első felidézésekor kitért arra is, hogy ez az “átkozott gazember patkány” hányszor tett keresztbe neki, pusztán azért, mert ő magyar volt, és N. besszarábiai létére nem szerette a magyarokat. “Nem szeretett ez a kis besszarábiai zsidócska – konkrétan így szerepel, ezt is megjegyezte – senkit a párton kívül.” Úgy, olyan rajongva beszélt a pártról, mint egy élőlényről, ugyanakkor nem is titkolta, hogy egykori elvtársairól nincsen túl jó véleménnyel, nem is rejtegette, hogy az illegalitás éveiben tőlük elszenvedett sérelmeiért igyekszik bosszút állni, ahol és akin lehet. Bámulatos memóriája volt, mint egy lexikonban, betűrendben volt meg benne minden sértés, minden sérelem, minden kétértelmű megjegyzés, s amikor váratlanul a belügyminisztérium egyik fontos beosztásában találta magát, rögtön cselekedni kezdett, sorra tüntetve el elvtársait. (A börtönökért felelt talán?, de ezt Emil se részletezte, számára mindez magától értetődőnek tűnt, sőt ki is fejtette, hogy bizonyára naplója olvasói számára is természetesnek tűnhet.) Hogy gondolt-e írás közben arra, hogy esetleg mások is elolvassák majd a naplóit, hogy olvasói is lesznek majd, nem tudja? De ez a célzás, gondolja, jelzi, hogy Emil végeredményben milyen szándékkal vetette papírra feljegyzéseit!… Ő is eltöprengett ezen, de bárhogyan is erőltette, nem tudta megállapítani, hogy gyónást olvas-e vagy esetleges intelmeket?! Pusztán gyónt volna önmagának? De akkor miért emlegette hivalkodva esetleges olvasóit, akiknek bizonyos dolgokat megmagyarázni felesleges, hiszen ugyanolyan tájékozottak a kor viszonyai között, mint ő. Emil nem volt vallásos, naplója nem csak gyónás, a szó ágostoni értelmében. Nem! Férjének bizonyára valami konkrét célja is volt memoárjaival, de ő egyelőre nem tudta kideríteni, mi is lehetett ez cél!… Erre még visszatér; most még N. látogatásáról. Emil meghívta magukhoz, és ezzel – erre ő is akkor este döbbenhetett rá – nem kevés kockázatot is vállalt, még akkor is, ha N. már nem volt, saját bevallása szerint sem, olyan funkcióban, hogy komolyan árthasson neki. De meghívta mégis, és vállalta a nem mindennapi kockázatot, mert így próbálta meghódítani feleségét, engem, aki láthatólag mélyen megvetettem őt, és nem voltam hajlandó magamhoz engedni? Ezt mint fő, legfőbb sérelmet többször is fölemlegeti, megvallva, hogy az elején csak bosszúból ragaszkodott a házassághoz, így akart még egyet rúgni a “doktor”-on, aki véglegesen eltűnt a román börtönvilág áttekinthetetlen labirintusában, de később már mélységesen megbánta az egészet, a felesége keresztülnézett rajta, megvetette, és ő bármit is csinált, képtelen volt meghódítani. Sokszor (ismeri be) azon a ponton volt, hogy véget vet ennek a nevetséges és megalázó helyzetnek, kilép a házasságból, mint egy rossz cipőből, de hiába szánta rá többször is magát a bezárt ajtót figyelve (az is megalázó lehetett a számára, hogy én, a saját feleség elzárkózok előle, bezárkózok a saját házában!…), az utolsó pillanatban, a következményeket mérlegelve, mindég meggondolta magát. Legszívesebben kirúgott volna, de a válást (és ezt hideg fejjel pontosan gondolta át) két szempontból sem engedhette meg magának. Egyfelől azért nem, mert akkorra már felelős pozíciót töltött be, s a válóper ezekben a körökben nem volt divat, rossz szemmel nézték az elvtársak, nagy nehezen kiküzdött karrierjébe is kerülhetett volna, nagyon könnyen a bukását eredményezve, amit nem tudott elképzelni sem. Másfelől ha kirúg, elismeri vereségét, s nem utolsósorban nekem lesz igazam, aki számtalanszor szemére vetettem, hogy bármikor elmegyek, ha akarja… Hát hazardírozott, kétségbeesetten hazardírozott, s amikor a rettegett N., konyakját nyakalva, szűkszavúan közölte, hogy a felesége állítólagos rokona él (itt nyilván gúnyosan pillantott rám), amiből egyértelműen következtethettem volna arra is, hogy tisztában van, milyen rokonról is van szó, átlát rajtunk, mint az üvegen, kapcsolatunk nyilván nyitott könyv előtted, de időm sem volt végiggondolni mindezt, tehetetlenül, hipnotizáltan meredtem rá, és ő szorgalmasan emelgetve a konyakos poharakat, egyszerűen sértegetni kezdte Emilt, de el kell ismerni, ezt is olyan megátalkodott, gonosz ügyességgel tette (örökíti meg az ügyész elvtárs a naplójában), hogy néhány pillanatig, az elején, arra is gondolt, hogy komolyan véve az N. várható végső bukásáról szállongó próféciákat, megfelel a sértésekre, de azután megrémült, sokat beszélnek mostanában, s N.-nek kiválóak a kágébés kapcsolatai is, nem bukhat meg, arra gondolt, hátha mégiscsak van valami célja a tábornoknak ezekkel az otromba megjegyzésekkel, hátha csak próbára teszi őt, hiszen ennek a született kopónak, ennek a hamisítatlan vérebnek már az is eleve gyanús lehet, hogy ő pontosan tőle, a belügy rettegett generálisától kér felvilágosítást egy börtöntöltelék sorsáról, s ismerve N. vakító és dialektikus elméjét, csupán két magyarázat kínálkozhatott a számára, mindkettő logikusnak, mondhatni kézenfekvőnek tűnt. Az egyik, hogy őt, a törekvő tartományi főügyészt bérelhették fel nagyszámú ellenségei, hogy provokálja őt ezzel a meghívással s a bizarr kérelemmel; másfelől meg valami általa átláthatatlan ügybe akarják bevonni, ami (pontosan azért, mert ő, N. sem képes felmérni valós dimenzióit) veszélyes is lehet számára, és végleges bukásához is vezethet. Végső soron (töpreng Emil) mindkét magyarázat elfogadható volt, s derengeni kezdett az egyre jobban elfajuló szörnyű vacsora során egy harmadik is, jelesen az, hogy (most Emilt idézi) az ügyész a felesége volt szeretőjének a sorsáról érdeklődik, nyilván azért is, mert a nő tudni akarja, mi van a bikájával, ez esetben N. dialektikus elméje sem fedhette fel sem az én, sem szép, izgatott és szomorú feleségem cselekedeteinek mozgatórugóit! – írja könyörtelen logikával, már-már diadalittasan Emil. Azért azután – folytatja – megpróbált sértegetni engem, hogy lássa, tényleg egy ellene irányuló, őt elveszejteni akaró összeesküvésről van-e szó, vagy egyszerűen csak fel akarom használni őt, a tegnap még rettegett, sőt hírhedett N.-t holmi átláthatatlan, s számára érdektelen magánéleti játszmákban.” Hát sértegette őt, provokálta, becsmérelte, provokálni kezdett engem is, egy idő után megunva pikírt célzásait, emlékszem, vissza is vonultam, magukra is hagytam őket, később ezt, mondanom sem kell, erősen megbántam, hiszen olvasva Emil emlékezéseit, újra felmerült a feledés ködéből az a rettenetes és végeérhetetlen éjszaka, ahogy az egyre részegebb, patkányképű emberke piszkálja és gúnyolja a rettegett főügyészt. Már-már rémálomnak tűnt mindez, láthattam, férjem már előttem sem próbálja megjátszani magát, úgy viselkedik, mintha még mindég kisiskolás lenne, meghúzza magát, töltöget, vigyorog, helyesel, igyekszik elérteni a szurkapiszkákat, hálásan röhécsel, és láthatólag nem akar tudomást venni az egyre fulminánsabb megjegyzésekről. Akkor egy pillanatra az ő szemével néztem magamra – itt nem róla, rólam volt szó, döbbentem utólag rá, a feleségéről, akinek meghódításáról soha nem tett le. (Ő ugyan a visszahódítás szót használja, de mivel én soha nem voltam az övé, helyesebb inkább meghódításról beszélni! Sőt, egyre inkább egyik fontos rögeszméjévé váltam. Akkor dönthette el, hogy mégsem próbál meg felkerülni Bukarestbe, hogy mégis itt marad vidéken, az isten háta mögött, ahol már kakas a szemétdombon, és nem próbálkozik karrierje továbbépítésével, pusztán pozícióit igyekszik őrizni, de azok egyelőre, mérte fel az őt pocskondiázó N.-t hallgatva, nem forogtak veszélyben, fővárosi felettesei méltányolták tehetségét, éles elméjét, könyörtelenségét és felkészültségét. Követendő példa lett, és ez átmenetileg kielégítette ugyan nem mindennapi becsvágyát, sőt saját bevallása szerint meg is nyugtatta, de ő is érezte, nem állhat meg, elindult egy úton, és mennie kell. Nincs megállás! Arra azonban (N. sértéseit hallgatva) rögtön rájött, hogy a tábornok is hazardíroz, s hogy karrierje pozíciói talán mégsem forognak veszélyben. Ekkor újra fontos lettem számára én, mivel egy pillanatig nem tudott belenyugodni vereségébe, kapcsolatunk csődjébe, és mindent megtett, hogy ismét meghódítson. Bár helyesebb lenne ezt is hagyni az általa többször, öntetszelgő módon emlegetett “ismét”-et!… – Igen, egyszer tényleg majdnem sikerült őt megkapnia, ez is félig-meddig erőszak volt, ne kerteljünk, emlékezni se akar rá, ezt most is hagyjuk, de az, hogy (amint Emil írja is) egyszer már szinte “összejött”, hogy egyszer, az elején mégiscsak majdnem sikerült, tovább sarkallta. Úgy hitte, hogy ami egyszer már úgy-ahogy megtörtént, máskor is megismétlődhet, nem nyugodott tehát bele kiközösítésébe, nem adta föl a játszmát. Új meg új megoldásokat keresett, elhitte, hogy az egész csakis rajta múlik, az ő viselkedésén, ezért azután hol kedveskedett vele, hol pedig igyekezett rohadt módon zsarolni őt, s egy pillanatig sem volt képes belenyugodni, hogy ez még neki, a rettegett főügyésznek sem sikerülhet!… Megbánni mindezt viszont azért bánta meg, mert ő (a tábornok egyre gátlástalanabb viselkedésétől és az egész helyzettől megundorodva) otthagyta őket, s így nem lehetett szem- és fültanúja az ő egyre bátrabb replikáinak. – Igen, elmentem, s így természetesen más képet őrzök erről az éjszakáról és az ő viselkedéséről magamban, mint ő. Emil részletesen feleleveníti az utolsó, kényelmetlen s már elviselhetetlen szituációt is, amikor a már teljesen részeg N. felemelkedett, s noha a magas Emilnek még a válláig sem ért, torkon ragadva fojtogatni kezdte őt, és összefüggéstelenül olyasmiket dadogott, miközben folyt a nyála, hogy árulja már el, kinek a megbízásából dolgozik?! Kik bérelték fel, és mennyit fizettek neki ezért, ekkor végre erőt vett gyávaságán – sajnos, ez ellen a tulajdonsága ellen egész életében hiába küzdött, ismeri be, bizonyos kényszerhelyzetekben óhatatlanul is erőt vett rajta –, és durván ellökte. A tábornok leesett a földre, azonnal okádni kezdett, majd hányadéka mellett hirtelen elaludt. Ő mogorván hívta fel a kapu előtt parkoló terepjáróból a segédtisztjét, s választékos szavakkal, szarkasztikusan kérte meg, jöjjön utána és vigye haza felettesét. Sőt a fiatal, elvörösödő főhadnagygyal töröltette fel az okádékot is. Ezek után érthető módon hosszú esztendőkig nem is találkozott N.-el. Igyekezett bejutni hozzám, hogy közölje vele, ez a disznó N. végre elment, s akkor döbbent rá, hogy az ajtóm be van zárva… Elég nehezen tudta ezt is feldolgozni, megemészteni, noha kétségtelenül próbálta megmagyarázni önmagának, sőt volt egy olyan fragmentum is vallomásaiban, ahol végeredményben mélységesen egyetértett velem abban is, hogy mindent összevetve határozottan undorodom tőle. Itt, ezen a ponton már szinte sajnálni kezdtem a férjemet. Azt fejtegette, hogy végeredményben ki is ő? Egy karrierista állat, aki származását és nemzetiségét is megtagadta, akinek nem is voltak soha elvei, hinni sem hitt soha semmiben, sem Istenben, sem ideológiában, egyetlen dolog érdekelte, a karrierje, és azért, hogy előrehaladhasson a ranglétrán, mindent megtett, szörnyűségeket is, részt vállalva egy olyan politikai hatalom állásainak kiépítésében, amelynek stratégiáját végig sem merte gondolni, s amely százezreket juttatott börtönbe… nem!… Emil, mint kiderült, nem hitt az “élesedő osztályharc” elméletében sem, nem hitt ő tulajdonképpen semmiben. Ezért mielőtt megsajnáltam volna, még hevesebben kezdtem utálni. Ő egyszerűen a hatalomba volt szerelmes, karrierjéért mindenre képes volt, még arra is, hogy koholt vádakkal juttassa börtönbe egykori iskolatárait, de feljelentett vadidegen embereket, konstruált perek kivitelezésében vett rész… Hogyan is szerethetne egy tiszta nő (ez itt nyilván én voltam) egy ilyen aljas vadállatot?!? – teszi fel komoran a kérdést.

Először akkor sajnálta meg, sajnálata után azonban, átgondolva az egészet, azonnal heveny undor tört rá, és darab ideig kedvetlenül abba is hagyta az olvasást, de azután, néhány hét múlva, megint eljött a szerencsés pillanat (Emilt felülvizsgálatra rendelték a korházba), és akkor újra olvasni kezdte utált férje feljegyzéseit. Kíváncsisága erősebb volt, mint a megvetése. Ekkor ért el ahhoz a részhez, ahol Emil, ismét, ahogy írja “jogászhoz méltó tárgyilagosság”-gal örökíti meg N. tábornok 1958. november 19-ei, rossz emlékezetű látogatását.

Bevallja, hogy kockázatosnak tűnt ugyan a tegnapi főhóhértól érdeklődni egy névtelen áldozat iránt, hiszen pontosan ezzel a gesztussal hívhatta volna fel a figyelmet a “doktor”-ra, egykori barátjára és riválisára. Talán, vallja be Emil önmagának és a fehér papírlapnak könyörtelen cinizmussal, egyik célja ez is volt, ezért is hazardírozott, hátha N. tényleg felfigyel reám és gondja lesz arra, hogy mégse éljem túl a börtönt. Másfelől meg ez a gesztus az ő, a felesége rokonszenvét is kiválthatta volna, s nem elhanyagolhatatlan háláját is. Fontos lépést tehetett volna elképzelt visszahódításomért? Csakhogy, döbbent rá utólag Emil keserűen, minden másképp történt. Arra elővigyázatlanul nem gondolt, hogy N. ötvenhármas nagy bukása után sem tett le arról, hogy ismét feltörjön, és arra sem, hogy középszintű pozíciói is meginogtak valamiképpen akkoriban a belügynél, s még az ilyesfajta ártatlan kérdésben vagy kérésben is, mint az övé, csapdát gyanított. Nem gondolta, hogy N. kombinálni kezd, hogy egyértelmű provokációt lát abban, hogy egy megvetett, ráadásul magyar származású, szaros tartományi főügyészecske ilyen kérésekkel meri zaklatni őt. Nem is tételezte fel, hogy a rettegő és akkoriban állandóan saját végső bukását vizionáló, erről képzelgő N. azonnal arra gondol, hogy talán nem is annyira a felesége börtönben sínylődő vélt “rokona” sorsára kíváncsi, hanem arra, hogy hogyan reagál ő minderre. Nem tételezte fel, hogy a paranoiás N. benne is ellenségei eszközeit látja, hogy azt hiszi, ez a szokatlan kérés egyben próba is, s neki ehhez megfelelően, és igen-igen éberen kell viselkednie! Fulmináns megjegyzései mintha sejtették volna azt is, hogy N., miközben gátlástalanul, semmivel nem törődve, brutálisan keresetlen szavakkal, fél szemmel ideges, sápadozó feleségét figyelve őt sértegette, rájöhetett öntudatlanul is az igazságra, győzött, újra győzött benne a könyörtelen kopó rutinja, másrészt pedig főként az Irén visszavonulása után, kettesben maradva vele, egyre nehezebben tűrte sértegetéseit, még nehezebben megvető megjegyzéseit, ekkor láthatólag már főként a lehallgatókészülékeknek beszélt a generális, s ő, Tollas Emil tartományi főkorifeus, a törvény helyi ökle, először gondolt komolyan arra, hogy ideje lenne már szétnézni a lakásban, először fogalmazódott meg benne a szörnyű gondolat, hogy “ezek” még őt is, a leghűségesebb és leggátlástalanabb kiszolgálójukat is könyörtelenül lehallgatják, hogy benne se bíznak, hogy őt is megfigyelik, hogy végső soron vesztére törnek, és ekkor ő is játszani kezdett a lehallgatókészülékeknek, önkéntelenül is kihasználva, hogy a tábornok a magába döntött konyaktól egyre részegebb lesz, megpróbált elegánsan, de könyörtelenül parírozni. Megvallotta, hogy nem is csodálkozik az általa mélységesen tisztelt tábornok elvtárs gonoszkodó megjegyzésein, úgy fogja fel, mint egy régi, megbecsült párttag idült gyanakvását. A tábornok elvtárs nyilván nem ismeri őt, ugyan honnan is ismerhetné? Ezért is gyanakvó, az ő élete viszont továbbra is nyitott könyv az elvtársak előtt!…

Eddig ért el, nem tudta olvasás közben, hogy sírjon-e vagy nevessen, amikor a kapu előtt hirtelen állt meg a kocsi, s az ablakon kipillantva látta, hogy az ápolók kisegítik belőle, és tolószékbe ültetik magatehetetlen férjét. Csak annyi ideje volt, hogy visszategye a füzetet a széfbe (amelyhez még Maud tanácsára csináltatott kulcsot), s bezárja az ajtót, föléje akasztva a képet. Krisztus Pilátus előtt volt a különös festmény címe, s valóban a Megváltót ábrázolta önkéntelen hóhérja társaságában, a lemenő nap fényében, szomorú olajfák alatt. A látogatóknak is mindég feltűnt Pilátus búskomor és Jézus merengő arca, s nem értették, hogy egy megrögzött kommunista ügyész miért tart hálószobájában klerikális festményeket?, de (ahogy a kérdés önkéntelenül is megfogalmazódott bennük) azonnal csapdára is gyanakodtak, nem is mertek érdeklődni a kép festője felől, ehelyett, már nem tudván elkerülni a kényes témát, szemforgatóan kezdték dicsérni a kép “művészi kvalitásait”.

Akkor délután gondolta át először, Emil vallomásai alapján is, kettejük kapcsolatát, és komolyan gondolt arra, hogy most már tényleg ideje lenne elválnia Emiltől, és kitűnnie a képből… Igen, ő már itthon volt akkor, sértetten ült várában, a présházban
a szőlőhegyen, készült is hozzá látogatóba, s ahogy eldöntötte, hogy még az esti vonattal elutazik, a kávéscsészével a kezében tette fel a kérdést magának: mit is keres ő még tulajdonképpen itt, ennek a szörnyetegnek a házában?, akihez immár az égvilágon semmi nem köti, még a gyűlölet sem, hiszen a szó meghitt értelmében soha nem is gyűlölte Emilt, inkább megvetette, lenézte, undorodott tőle, s ezek az ambivalens érzések csak felerősödtek naplója őszintének tűnő fragmentumait olvasva. Lehet, hogy üldözési mániája van (ha igen, ez az előzmények ismeretében igazán nem lenne meglepő?), de arra gondolt akkor, kávéscsészéjében figyelve a zacc különös ábráit, hogy Emil ugyan neki is írja naplóját (hiszen sejti, hogy elolvassa, s ez az utolsó kísérlete az ő visszahódítására, noha már ő sem hihet benne komolyan, hiszen kémei jelenthették már neki, hogy a “doktor” visszatért, s az ő kapcsolatuk meghittebbé s intenzívebbé vált, mint valaha), de a memoárok címzettje mégsem elsősorban ő, hanem a párt! S hogy miért gondolt erre és mit is ért ezen? Vegyük sorra: amikor ő Emil szupertitkos széfjéhez, Maud barátnője segítségével, csináltatott kulcsot, nem is feltételezte, hogy Maud (ez már elhidegülésük idején történt) pusztán egy kulcsot csináltat a cég aranykezű szakembereivel. Megkérdezni persze már nem tudta tőle, hiszen a szép őrnagy, akkor alezredes, már nem volt az országban Emil balesete után, de meg az ő kiszabadulása előtt slisszolt el, érezte, hogy a Dej elvtárs esetleges bukása után egyesekre rossz napok várnak a mindenható cégnél. S ha a gyanú már első pillanatban megfogalmazódott benne, amikor Maud átadta neki a főtéri cukrászdában a kulcsot, akkor teljesen természetesnek tűnt feltételeznie, hogy mindez Emil tudtával történt!… Igen, mindenről tudó, jól értesült férje tudott a kulcsokról is, s ez önmagában is jelzi, hogy a napló nem csak neki íródik. Nem. Ez a vallomás főként az elvtársaknak szólt. Emil felmérte, hogy Dej halála új korszak kezdetét jelenti, és a maga módján igyekezett (hogy is fogalmazzon?) eléje menni a változásoknak, eleget tenni a vadonatúj, még el sem hangzó elvárásoknak, igyekezett megint és újult erővel megfelelni, ahogy mindég, egész nyomorult életében tette…

Hogy ezzel mi volt a konkrét célja, nem tudja, betegsége illuzórikussá tett minden újabb karrierépítési manővert, s ezért, ha lehet, még jobban megutálta akkor, s tulajdonképpen már el is döntötte, hogy egyetlen percig sem marad tovább vele, ha akarja zsarolja meg, keltse rossz hírét, komoly aduk amúgy sincsenek a kezében, de az ő élete még nem került zsákutcába, még nem zárult le, az ő élete még más irányt is vehet, hiszen végre azzal a férfival élheti le hátralevő éveit, nyugodtan és gondtalanul, akit szeret, és aki után a halálon túl is vágyakozni fog…

Egy ideig nem használta ki Emil kényszerű távozásait (időnként kivizsgálásokra vitték, és ilyenkor hozzáférhetett volna a széfben rejtőző füzetekhez), annyira utálta férjét, hogy egyszerűen már a titkaira sem volt kíváncsi, a puszta gondolattól, hogy ismét olvasnia kell alamuszi és hazug feljegyzéseit, kiverte a veríték is, heves hányinger tört rá, s egy délután nem bírva tovább taxival jött hozzám (egy kisebb vagyont pengetve le a sofőrnek) a szőlőhegyre, bejelenteni, hogy döntése végleges, velem marad, de nem talált otthon, s az öreg mindenestől tudta meg, hogy elutaztam a deltába, ez mélységesen elkeserítette, vonattal tért haza, egész éjszaka utazott, mert kétszer is át kellett szállnia, és órákig kellett várakoznia néptelen, sötét kis állomásokon, reggelre érkezett meg, a hátsó kaput választotta, a kert felől jött, hogy Emil, ha tolókocsijában szokása szerint az ablak mellett ül, ne vegye észre, s ahogy lábujjhegyen óvatoskodott előre a ház felé a kertben, észrevette, hogy egy idegen férfi oson ki az elülső, a főbejáraton. Rádöbbent: a szekusok is figyelemmel kísérik Emil feljegyzéseit, s valószínű, oldalról oldalra le is filmezik… Berohant, kivette a széfből a naplót, és az ablakhoz húzódva olvasni kezdte, nem érdekelte, hol van Emil, és az sem, hogy bármikor megjöhet.

“N. sorsában – olvashatta – és az enyémben igen sok közös vonás van, s még azt sem mondhatom, hogy én nem lelném esetleges örömöm mások kínzásában” – vallott szemforgatóan Emil, s ő akkor döbbent rá, hogy mégsem neki, hanem igenis az elvtársaknak szól ez a napló, noha még mindég nem látta át férje sátáni szándékait, nem volt képes megfejteni a vallomások titkát, nem tudott válaszolni arra, hogy mit is akar Emil. Hova akar elérkezni, mit akar elérni még, deréktól lefelé bénán? Ezután férje minuciózus aprólékossággal részletezte, hogy hogyan kínozta a pókokat, a legyeket és a kóbor macskákat gyermekkorában. Viszolyogva lapozott tovább, érdekesebb volt kétségtelenül, amit N.-ről, erről a “pártba furakodó patkány”-ról írt. Akár ironikus önportrénak is felfoghatta volna mindezt! Elképzelte, mit szólna mindehhez maga a tábornok. Nem mindennapi szcéna lehetne, mosolyodott el, ha viselt dolgai után egyre tudatosabban és merészebben szimatoló elvtársai megismertetnék vele egykori munkatársának és ismerősének rá tulajdonképpen igen rossz fényt vető feljegyzéseit. De nem, ez nem vágott össze teljesen a cég módszereivel. Ha meg is ismertetnék a szöveggel, gondosan titkolnák a szerző kilétét. Elképzelte, hogyan reagálhatna minderre az egykori főhóhér, és elmosolyodott. Lehet, el se hinné, hogy “eredeti” feljegyzések, csapdára gyanakodna. Hiszen ki is merne leírni ilyesmiket?

– Figyelj! – merevedik meg ő. Künt az esőben is jól hallani a kitartó látogató settenkedő lépéseinek cuppogó zaját. Hol közeledik a házhoz, hol távolodik. Mintha egy általuk ismeretlen, de létező koreográfia szabályaihoz igazodva cserkészné be a házat.

A lépések most megint közelednek, a cuppogás folyamatosan erősödik. Az ablakhoz ugrik, nyilván senkit sem lát, az udvar üres, a pocsolyákban meghitten landolnak az álmos, kövér esőcseppek. A lépések megint távolodnak, aztán váratlanul olyan zaj hallatszik, mintha valaki toporogna. A láthatatlan vendég nyilván nem tudja eldönteni: menjen-e vagy maradjon?

– Emil feltételezései szerint – bújik vissza az ágyba Irén, nyakig húzva magára a takarót –: a tábornok az illegalitás földalatti éveiben elkapta és beszervezte a sziguránca. Egypár pofon után ő, a szadista kínzások legfőbb kiötölője, azonnal megtört, s még azt is beismerte, amit nem kellett volna, mindent, csak ne üssék… és ezután nyilván már nem volt megállás, sorra jelentette fel és buktatta le elvtársait. Egy idő után nyilván már gyanakodni is kezdtek rá, vagy megsajnálták, ami ebben a szervezetben nagyjából ugyanazt jelenti, és elküldték “pártfeladattal” Kisinyovba, ahol azonnal elkapta a KGB. Emil szerint korántsem “véletlenül” (!) hiszen ellenlábasa, B. tábornok, a későbbi rendíthetetlen hadügyér szándékosan buktatta le… Nyilván a szovjet elvtársai is beszervezték, feladata az volt, hogy a győzelem után kulcspozícióba kerülve igyekezzen bomlasztani az RKP Dej körül tűzzel-vassal kialakított belső egységét.

Ő elgondolkodva nézi az esőben ázó szőlőbokrokat. Hajnalodik. A lépések sem hallatszanak már, láthatatlan látogatójuk is eltűnhetett valamerre.

Ő nem pszichológus – ásít Irén –, de világos, hogy Emil akar valamit a tábornok folyamatos lejáratásával. Annak a borzalmas éjszakának az emlékei is kísérthetik és ő mindég megfizetett azoknak, akik megalázták. De ezen túlmenően, a maga módján is bosszút akart állni azon a szisztémán is, amelynek kiépítését ő is lelkesen segítette. – Képzeld el, amint a kékszeműek a mikrofilmeket böngészik, s mennek a leiratok, az átiratok, a feliratok az elő- és utóiratok s nem utolsósorban a telefonok, és N. elvtárs vénülő gúnárra emlékeztető nyaka körül szorul a korántsem képzeletbeli hurok. – Ő mindenesetre akkor reggel határozta el, hogy attól függetlenül, hogy visszajön-e ő a deltából vagy sem, szakít Emillel, és elköltözik tőle, de előbb még megbeszéli vele a naplóját. Ezért nem is rejti el, nem teszi vissza a széfbe, tüntetően tovább olvassa. Direkt azt akarta, hogy a férje rajtakapja, be akarta fejezni az egészet. Emil viszont úgy tett, mint aki nem veszi észre, hogy ő a szupertitkos naplóját olvassa. De őt akkor már nem lehetett leállítani, levágta az ágyra a keményhátú füzetet, és melegen gratulált férjének. Ha akarja – ígérte meg mosolyogva –, kijuttatja Nyugatra, s gondoskodik német, francia és angol fordítókról is. Nagyon örülnének az urak annak, hogy végre az elmaradott és kizsarolt Romániában is feltűnik egy kérlelhetetlen és bátor disszidens, egy valaha, még tegnap fontos pozícióban levő elvtárs, aki lám, nem tétovázik, mégiscsak kinyitja pörös száját, nem rejti véka alá korántsem hízelgő véleményét, s ami a legfontosabb, az önvizsgálatot önmagán kezdve, saját egykori illúzióit sem kíméli, saját ellentmondásos szerepét is kíméletlenül tárja fel és kegyetlenül leplezi le. S ezen még az sem változtat érdemben, hogy közben holmi bravúros jogászi csűrés-csavarással áldozatai mellé stilizálja önmagát is a képzeletbeli csoportképre, a kor áldozatának tüntetve fel azt az önnön illúzióitól elvakított ügyészt, aki volt… Mit akar tőle? – kérdezte rekedten Emil, és nem nézett rá. El akar válni! Jól meggondolta? Vége, vágta az arcába idegesen, értse meg végre, most azonnal csomagol és elmegy, csinálhat amit akar, beadja a válókeresetet is, hogy miután kimondják végre a válást, hozzámehessen a doktorhoz, akit szeret és akivel él, aki tényleg szereti őt, ragaszkodik hozzá, és nem bábunak tekinti, zátonyra futó élete elfuserált sakkjátszmáiban.

Hallgatott. Igaz, nem volt mit mondania, tudta, bármit is kezdene el, ő azonnal faképnél hagyná, hiszen neki már elege van az ügyész elvtárs összes meséiből, ha mesékre vágyik, csak “tiszta forrásból” merít, Grimmet, Andersent, Benedek Eleket olvas…

Odalép az ágyhoz, letérdel, két kezébe fogja a nő kezét, és csókolni kezdi. A tenyerétől halad fölfelé, borzong, elképzeli egykori osztálytársát, amint fekszik az ágyon, deréktól lefele bénán, kiszolgáltatottan, és a nőt figyeli, akit el akart venni tőle, de nem tudott, és tehetetlen, mert nem tudja maga mellett tartani, nem tudja meggátolni távozását, ami az ő vereségét jelenti. S tehetetlen, mert ez ellen immár semmit sem tehet.

– Amikor kijöttél, már akkor, azonnal ott kellett volna hagynom – súgja a nő, és felhúzza maga mellé az ágyra. – Csak valahogy féltem, nem bíztam magamban, rettegtem attól, hogy vénülök, s te már nem szeretsz.

– Csak téged és örökké – suttogja ő, és a lépések jól hallhatóan a ház felé közelednek az erősödő esőben. A láthatatlan vendég már az ablakig ér, óvatosan kocogtatja meg az üveget, mintha jelezné, hogy itt van, végre megérkezett, és bebocsáttatását kéri, de ők már nem törődnek semmivel, nem is hallják a kopogtatást, egymásban vesznek el megint, darab időre teljesen megszűnik számukra a külvilág. A látogató türelmesen vár, köhécsel, újra meg újra megkocogtatja az ablakot, aztán végre elszánja magát, átlép a falon, és hipp-hopp már benn is van a szobában, mintha a levegőben lebegne, hangtalanul közeledik az ágy felé, a gyertyák pislákoló fényében mintha táncot járna szigorú árnyéka a falon, pedig csak a takarókat igazítja meg, csak a hamutartókat üríti ki bokáig érő fekete köpenye zsebébe, csak a szerelmi egyesülés lázában szétdobált ruhadarabokat szedegeti össze, az alvók arcát figyelve tagadhatatlan kíváncsisággal. A nő most megmozdul álmában, mintha érezné, hogy nézik, és közelebb simul a férfihoz, és a kitartó szúk is újrakezdik elszánt koncertjüket a bútorokban, peregnek a láthatatlan homokórák, mint eddig is, ezelőtt is, ezután is, mindég, az idegen mozdulatlanul áll, arca elborul, szemét törli, skót kockás zsebkendőjébe fújja ki trombitálva orrát, krákog, és ahogy jött, távozik, a képeket szelíden félretolva lép át a falon, kitárja láthatatlan arcát az esőnek, és hosszasan, fenyegetően felkacag, a szőlőbokrok közé gurulva távolodik a hahota, már a bokrok között lebeg, az egyik bokor alatt daróckabátba burkolózó alakot vesz észre, mint egy rongycsomó, olyan, de nem áll meg, nesztelenül repül tovább, és ahogy
a falu felé közeledik, a házak között hideglelősen fel-felvonítanak a kutyák, nyüszíteni kezdenek, ugatni, de a látogató ezzel sem törődve tűnik el egy esőfelhőben, csak az üresség kérdőjelei vibrálnak tűnt helyén, és ezek sem sokáig. Volt, nincs…

A nő is felriad, szemét dörzsölve ásít. – Mi van? – kérdezi. – Nem is csókolsz meg?