Mert láger volt, és büntetőtelep…

Kárhoztatom saját vakságomat – hogy csupán sejtettem a kollektív tragédiát –, mert 1964-től 68-ig az árkusiakat Szásztelken (pár kilométerrel arrébb!) egy félig osztott, kocsmára néző általános iskolában tanítottam. Képesítés nélkül. Csak később derült ki, hogy “büntetett tanárként”. A szásztelki és az árkusi szülők ebben a hiszemben sajnáltak négy álló éven át, míg ki nem bökte valamelyikük oldalát a kíváncsiság. (Tévedtek, nem voltam büntetett.)

De arról is mélyen hallgattak, hogy valójában a kerület – annak hívták – láger és munkatábor volt 1950-től ’53-ig. Így élt a Kifli-soriak fejében.

Mindent eltitkoltak, mert mindenről tudtak. Nem a cinkosok módján, de bármikor sarkukba rúghatott volna a gazdaság, “az ágé” megveszekedett párttitkára. Vagy a hajcsárok közül bárki, hisz velük egy levegőt szívtak, egy kocsmában könyököltek.

Egy életerős juhász vette birtokába, hisz úgy van ez megépítve, hogy 100 év múlva sem omlik össze.

Rozsdaette, de még görgethető 220 literes, kétabroncsos olajoshordót ásnak elő, emelnek ki bent a padmalyból az alkalmi kőművesek. Ütögetik, de csak valami zord, kongó odúhangot ad ki magából. Életjel ez is.

Íme, mi bányászható még mindig elő!

S a mozgólépcsős idők ködéből láncamegnyúlt kerékpárjával Kavisánszki Mihályné hajt elő. Lassan. Torokhangú, nagydarab gyermekét követi. Szellemileg elmaradott. Oktatja, leckézteti, határt szab neki, meddig mehet. Ráparancsol.

A jelenet fájó, de jelképszerű. Felém meg a közelmúlt botorkál. Gyógyíthatatlanul.

– A fia, Tomi – int Kavisánszkiné a nádtetős hodály felé – libázik. Lehet, hogy kint találja. Az apja beköltözött a Hortobágyra. Lelkileg sem igen bírta volna tovább Árkuson.

– Hű, de sok! Ennyit nem is vettem figyelembe.

– Előzőleg fogatos voltam Mátán, ’48-ban. Engem, a nagyiványit a múlt rendszerben is magához húzott a Hortobágy, a puszta, a szik. A Magyar Királyi Országos Öntözési Hivatal kísérleti gazdaságában, Borsóson kötöttem szerződést ’39 tavaszán.

Foglalkozását nem szépíti meg: rizst gyomlált, tengerit kapált. Növényápolóként – mondja nemes egyszerűséggel. A kétütemű Hoffherre csak ’49 őszén ült. Hazajárt Nagyivánra. Kéthetenként. Borzason 1953 márciusáig szántott-vetett. Még mindig a földműves szeretetével beszél a borzasi szántókról. Nem engedi, hogy ráfogjam, milyen rossz, kötött talajú.

• Terem az, de ha agyontapostatták a lágyját, valóban olyan érzés fogta el az embert, mintha szurkot hasogatna. Ha jól volt kezelve, olyan könnyű volt az, mint a pernye!
• “Hisz ez internálótábor!”

Nem talált, csak majdnem. Keserű Lajos diósviszlói származású. Hogy került Árkusra? Azt egy fatális esetnek köszönheti.

– A háború vége felé Pécsett vagy Dombóváron csendőrjárőrtársával alaposan helyben hagyta a nyilasok helyi vezérét. Az meg feljelentette az ezredparancsnokságon. Hamarjában az orosz fronton találta magát. Fogságba esett. Hazajött Diósviszlóra, de itt meg a kommunista pártitkárral akasztotta össze a tengelyt.

– A segédvezetőm volt. Vezette a teljesítményt, a munkalapot. Feleztünk mindig. Keserű nagyon sokat tud. Őt kérdezze meg! Feltétlenül! – köti lelkemre Vona Tamás, s hogy felpiszkálja még jobban a kíváncsiságomat, elmond egy provokációt, amit az öreg csendőrtől hallott, amikor még nem Kocsis volt a “K” (különleges) őrs parancsnoka. Alkalom adtán a “bajtársak” azzal szórakoztak, hogy kirakták a rádiót az ablakba. Hajdú és Máté bömböltették a Szabad Európát. Lesték a kapást.

– Én, bár kért, hogy tegezzem, mindig doktor úrnak szólítottam. A doktori cím követel! Csontos Tamással, a kisgazdapárt nagyiványi párttitkárával édesapámat rá akarták beszélni a tegezésre, ha már pertut ittak a miskahalmi magtárnál. (Apám a magtáros volt). Ám ő hajthatatlan maradt: “nekem jó a Tamás bátyám is” – mondta nekik, – engem meg nyugodtan tegezzetek! Én úgy érzem magam megtisztelve. Nekem ez így jobban esik.

– Édesapám közvetítette a világeseményeket. György István bátyámnak Iványon volt egy világvevő rádiója. Megkérte, hogy fogja már ki a lényeges híreket. Aztán Vöröséknek tovább adta, az meg kiértékelte. Mondta is: figyeljétek meg, Sztálin halálával nagy változások forgatják fel Európát.

– Vörös mint törvénytudó ember felelt a kérdésekre, de Szatmári Sanyi, a gazdaság igazgatója lehordta mindenféle csavargónak. Csiszárt, a párttitkárt is felhergelte Vörös béketűrése. Már-már nekiment, amikor az ügyvéd úr ökle közbeszólt. Egyetemista korában bunyózott, birkózott. Edzett ember volt, no! Borzason a Harstein-féle kúriában (egy H alakú épület) zajlott a vita. A délnek néző verandaablakon át Csiszár majdnem kirepült egy ütéstől, de a ráma megtartotta.

“…a helyzetet látva Csiszár Istvánt ököllel halántékon ütöttem. Az ütéstől megnevezett eldőlt, és a háta mögött levő üveges ablakot rámástól kitörte. A másik kettő pedig elkezdett dulakodni és ütni engem. Védekezéseim közben arra gondoltam, hogy ha támadóimat olyan sérülések érik, amelyek külsőleg is látszanának, akkor az nemcsak engem, de a feleségem itteni helyzetét is érinti. Ezért úgy kezdtem ütni, hogy a nyomok legalább az arcokon ne maradjanak meg. A dulakodás akkor ért véget, amikor a nagy zajra és ablaktörésre a kint tartózkodó rendőr a szobába lépett. A végetért küzdelem után hallottam, hogy rajtam kívül mások is kihallgatásra kerültek. Őket azonban a rendőrség hallgatta meg. Ekkor már sejtettem azt, hogy a rendőrség a megfélemlítés eszközét akarta használni. Reggel újból nyílt az ajtó, és azon át a helyiségbe lépett egy alacsony termetű ember, akit mind ez ideig nem láttam. Kezében gumibot, és a háta mögött kint állt egy rendőr – géppisztollyal. Bizonyára külsérelmi nyomokat látott rajtam, mert rám mutatott, és azt mondta, hogy így jár az, aki a kívánalmaknak nem tesz eleget. Ezután a gumibottal elkezdett engem ütlegelni. Hálát adok az istennek, hogy akkor nem jöttem dühbe, és nem vesztettem el az eszemet, mert a dühöm a kisember megfojtásával végződhetett volna…”

Dr. Vörös Istvánt egy időre budapesti rabbá “léptették elő”.

– A görög “tengerészkapitány” se engedte, hogy megüssék. Tudja a vén isten, hogy neki miért Miskahalmát utalták ki? No, nem “üdülőnek”. Ez a görög a pökhendi Szakállt belevágta a Mihály-érbe. A fegyverét meg utána küldte. Úgy, hogy a debreceni rendőrségtől hoztak ki gumicsizmát, keresse meg a géppisztolyt.

– Átvitték Árkusra, hogy kigyomlálják a többi közül, akik nem tűrték, hogy megcsúfolják görög szabadságeszményeiket. Ki lehetett? Vitéz Bakos Tibor, árkusi rab geodéta tábori névsorából kiböngészhető. Vagy Totopalosz Miklós építészmérnök, vagy Kalikopulosz György asztalos lázadt fel a pandúrönkény ellen a Hortobágyon.

– Szakáll és Esztári, ez a két tejfeles szájú rendőr – nádudvari mind a kettő – még az élő fába is belekötött. Már csak azért is megmutatták, ki az úr Borzason. Már február volt, de még mindig szántottam a sztalinyeccel. Éjjel szálltam le róla, de nem engedtem le mindjárt a vizet, mert nem szabad. Fagyban a vas is hirtelen lehűl, a hengerfej gátrepedést kaphat, hát siettem volna az internáltak szállóján át a kúthoz, a Mihály-ér túlsó oldalára.

– Miért nem engedted le akkor a vizet, amikor a határból bejöttél. Marhagané! – üvöltött rám, de csak a béketűrésből sodort ki.

– Arra emlékszem, hogy az egri erdőbe vitték őket fát vágni. Ötvenen-hatvanan indultak Nagyivánról az erdőgazdaság GMC-jével, amerikai terepjárókkal. A magyar kormány fillérekért vásárolta meg kilóját.

–_Az nem kérdés – én is postáskodtam. Suttyomban. Dér Pista (jegyző volt a Horthy rendszerben) több alkalommal összeszedett vagy húsz-huszonöt levelet. Én meg belepakoltam a táskába, és nem a megszokott rendes úton vittem Iványba.

–_Én fölbontom a leveleket, de előbb mutassanak fel pecsétes papírt a Szolnok-megyei rendőrkapitányságtól és engedélyt a megyei postaigazgatóságtól.

– Nehezen bizonyíthatták volna, de az megint bebizonyosodott, hogy vigyázzunk, mert figyelnek a besúgók, fülelnek a spiclik, mert a szemét ember az a telepesek között is szemét maradt. Én csak amondója vagyok, hogy az internálásban a kulákság kimutatta piszkos arculatát, mert “beköpte” a vele azonos sorsú társait. Nem hallgattam el a gyanúm Babarczi Márton és Vörös doktor előtt sem.

–_Aztán mint sajátjukat ebédért-vacsoráért visszavásároltatták velük a magtárból, mert ott sorakoztak ám a nagy, teli zománcos edények. Édesapám párttag volt, s emiatt ki is akart lépni a pártból. Azt mondta: “ha ez a kommunizmus, ha ilyen párt vezet, kilépek, “Nem leszek tagja!”. Mindig bolondnak tartotta Szatmári Sanyit, aki megpróbálta beadni neki, hogy kötelessége gyűlölni ezeket a népnyúzókat.

– Apám sohasem személyesen adta kézbe, mindig a megjelölt tamaricska bokor alá tette a pakkot. Nem egy, nem kettő a Vona-rokonság nevére érkezett. Így címeztették meg.

– Hogy mondjam? A jó kondícióért sokan ráhajtottak a normára. Saját beszerzőjük, saját konyhájuk volt.

– Igaz! Csiszár Pistára, a borzasi gazdaság vezetőjére ’51-ben rá is nyomtak egy évi börtönt.

–_Borzason a táborvezető, de nem azért, mert az volt. Somosi Józsefnek hívták. Csendőr-alhadnagyként birkózó. A tanosztályon fogásokra tanította társait, és a gazdaságban is kiemelték, hisz őrült nagy szükség volt a kerékgyártóra. Már pedig a szakmáját Borzason sem felejtette el. ’51-ben lemondott a táborparancsnokságról. Azonnal szabadult, s ki is jött rögtön a Szekeres-tanyára. Annak már csak a hűlt helyét találja.

–_Most névről nem, de csürhéskondás volt. Segítőkész. Amikor leszakadt a sztalinyec szelepfeje, javítani együtt vittük be Hortobágyra. Hogy kit, miért juttattak ide, azt a szerencsétlenek, ők is csak találgatták. Egy soproni főorvos, aki a Csordás Lajos állapotos feleségét gyógyította ki a tályogból, azért került a menetbe, mert a párttitkár leányának nem csinálta el a gyerekét.

– Cséplőgép-tulajdonos volt, meg a Hoffher traktorát se bocsátották meg neki.

–_Nagy Gerzson bácsi, ároktői. A fia is, akit pár évre rá aztán hazavitt a honvágy. Mester Feri, ő Záhonyból jött mint szíjjártó. Pócsik Elek bátyám is itt cövekelt le. Többé nem gyűlölhette őket senki. Szatmári Sanyi sem.