A sarkadi nagyapa látogatóba jött lányához, három unokájához, és hogyan? Egy Csepel teherautóból kiszólt neki valaki – a bútorszállító fia –, Imre bácsi, nem akar Pestre jönni? Az öreg asztalos fején átfutott, hogy Pesttől már csak néhány óra a város, ahol egyetlen lánya lakik, nehéz sorsú, egyetlen gyermeke, és az ő drága három unokája; éppen csak odakiáltott egy utcabeli asszonynak, szóljon be, Ilonka, a feleségemnek, hogy elmentem Pestre, és már robogtak is a Csepellel. Budapestről vonattal ment tovább, délután megérkezett. Mi ez a kis csavargás az ő világjáró életében!

A “különc nagyapa” – mondhatnánk, de nem sok értelme volna, mert a másik nagyapa is különc, hogy melyik jobban, ki tudná? Ő, a sarkadi – eredetileg aradi –, amikor a műbútorasztalos-szakmát választotta, még nem tudta, hogy világjáró kíváncsiságot szabadít fel benne ez a tehetős emberek igényeit kielégítő foglalkozás. És honnét tudta volna, hogy majd Hollandia, Németország után legközelebb egy nagyherceg hívja el, nem akárhova, a forradalmával foglalatoskodó Oroszországba? Hogy családja (gyerekei) számára elkészítse kastélya bútorainak kicsinyített mását?

Úgy csöppent bele az orosz forradalomba, mint Pilátus a Credóba. Látta Lenint is, hallotta – magától a nagyhercegtől –, hogy minél hamarabb békét kell kötni, kilépni a háborúból, hogy földreform kell, modernné tenni Oroszországot, a társadalmi igazságtalanságokat meg kell szüntetni. Amíg készítette a nagyhercegi gyerekek számára a pici kis komódokat, fotőjöket, tükröket, mahagóni kártyázóasztalokat, hallott sok-sok zűrzavarról, kormányválságról, sikertelen hatalomátvételről, a mensevikek erősödéséről; majd ősztől, váratlanul, jól szervezett akciók sorozata kezdődött el, és januárban, amikor hazaindult, Lenin már a népbiztosok elnöke volt. Hamarosan a politikai rendőrséget is létrehozta, hogy lesújtson mindenkire, aki kezet emel a szovjet hatalomra.

Hazafelé – talán Moszkvában? – a műbútorasztalos találkozott Szamuelyvel, és boldogan, hogy érti valaki az ő nyelvét is, megmondta neki: lehet, hogy a szocializmus nagyszerű, de amit ti csináltok itt, az nem az! Már a francia forradalom is csak “képzelegte”, hogy egyenlőség-testvériség-szabadság, de nem tudta, hogy kellene megcsinálni. És azóta sem találta ki senki! Szamuely azt mondta neki, bízza rájuk, lehet, hogy Franciaországban nem ment, de az orosz néppel igenis megcsinálják. Nekem hiába beszélsz, mondta neki az aradi születésű asztalos, és indult tovább – haza.

Hogy a forradalomból mi lett, megtudta itthon, de hogy a nagyherceg megúszta-e, azt sohasem. Alighogy hazaért, családjával át kellett költöznie Aradról Sarkadra, nehogy egy szomszéd országban találja magát – itthon meg ilyenekkel foglalkoztak akkoriban –, ráadásul Szamuely is visszajött, hozta magával az orosz forradalmat. A fiatal asztalos, huszonöt-huszonhat éves korára kétszer is megtapasztalva a népboldogítást, arra jutott, hogy neki változatlanul nagyon fontos az egyenlőség, testvériség, szabadság, de vár még, amíg a technikát is megtalálják hozzá. Nem hiába várt. Harmadszor is utolérte a forradalmi vonat, sok-sok orosz katonát is hozott magával, ám azt, hogy vissza is vigye őket, ő már nem érte meg.

A sarkadi nagyapa legszebb örömdala mégis a Marseillaise maradt! Boldog volt, ha igazságról és egyenlőségről szónokolhatott, köztársasági érzületről, népképviseletről; szeretett másokon segíteni, így a pénz mindig nagyon hamar elfolyt a keze közül – hacsak a felesége idejében közbe nem lépett.

Délután négy órakor tehát a nagyapa belépett a Ligárth-ház kapuján, a tágas kapu alatt épp Bolond Bélagyerekbe ütközött. Nem emlékezett, hogy találkoztak-e már, s követve saját szokásait, nemcsak köszönt, hanem kezet is nyújtott neki. Megszorította az alsógatyában, mezítláb ácsorgó ember kezét. Bolond Bélagyerek, mert sosem tudta átprogramozni az agyát, mondta a fejében soron következő mondatot: “Illiáron Nikitics megmutatta a vendégeknek a takarmánykonyhát és az önműködő itatókat.”

Az én édesapám ilyennel ne törődjön, mondta a gyerekek anyja, mi is mindig akkor kaptunk ajándékot, amikor nem számítottunk rá.

Nagyapa Rozsnyóra is ugyanilyen váratlanul érkezett, mondta Ilse anya. Elvitt a kollégiumba, beíratott, elbúcsúztunk, hogy majd karácsonykor találkozunk, egy kicsit sírtam, lassan megvigasztalódtam, s mi történik? Egy hét múlva megérkezik nagyapátok. Azt mondta, reggel az az ötlete támadt, megkérdezi tőlem, mit szeretnék karácsonyra? Még csak tizenegy éves voltam, egy babaágyat kértem a nagyapátoktól.

Nagyapa tiszteletére meleg vacsorát kapott a család, rántottát krumplival és meleg teát. A gyerekek karácsonykor voltak utoljára ilyen ünnepi hangulatban, felvillanyozta őket a nagyapjuk, egyszerre beszéltek.

Kimondatlanul ott volt a levegőben annak öröme is, hogy az apa nincs velük, s azért nincs, mert dolgozik, pénzt keres – így nem nézi a gyomorfájósok értetlenségével apósa vidor arcát, mosolyát.

Ettől egy kis csend állt be, Ilse asszony sóhajtott, a nagyapának pedig azt kellett volna kérdeznie, hogy “Jánosunk mikor volt itthon?”, de csak annyit mondott a sarkadi mester, hogy állva is el tudna aludni, olyan fáradt. Mi is, mondták a gyerekek, és gyorsan lefeküdtek.

Másnap moziba vitte a nagyapa az unokáit. A négy órás előadásra mentek, három forint volt egy mozijegy, a “Janika” című filmet nézték meg. Amikor véget ért a film, nagyapa azt kérdezte három unokájától: akarjátok még egyszer látni? A gyerekek akarták. Megnézték a hat órás előadást is, és hazáig egyfolytában a filmről beszéltek. Otthon elmesélték az anyjuknak, nagyapjuk elragadtatva hallgatta, mintha nemcsak hallaná, újra látná is, Ilse megfogadta, hogy ő is megnézi. Akkor mi is, kiabálták a gyerekek. Nagyapa kiguberált tizenhat forintot, ha majd távollétében a lánya és három unokája – ők már harmadszor – megnézik a filmet, ebből vegyék a jegyet.

Ketten élnek a feleségével, mondta Ilse, felesége még dolgozik, ő nyilván nyugdíjas, mindenesetre sokkal idősebb, mint a felesége. Reggeli elfoglaltságai közé tartozik a vásárlás és a szemét kivivése. Egy éve laknak itt, mondta Ilse, a város közepén volt a házuk, de lebontották. Állítólag kanyargott az út és balesetveszélyes volt, mások azt mondják, egy szó sem igaz belőle, a barokk feszületet akarták az utcáról eltüntetni.

A férfi gyanakvó tekintetében a szemüvege mögött váratlan öröm villant fel. Mintha régóta effélére vágyott volna, talány és hátsó szándék nélkül megismerkedni valakivel; s ha már régen el is múlt az idő, amikor ő kilép a kapun és mindenkivel üdvözlik egymást, mert mindenki ismer mindenkit – jó napot, doktor úr, hogy s mint, mester, örülök, hogy látom, Karcsikám, micsoda bolond idő –, még a rendőrrel is köszöntek egymásnak, most mégis ez történt.

A kalapos, szemüveges szomszéd és a műbútorasztalos hamarosan a Mega nevű borozóban folytatták a beszélgetést. Az idősebb férfinak nagyon régi vágya volt, hogy egy sörözőbe vagy egy borozóba bemenjen, hiszen az emberek közötti érintkezésnek természetes és megszokott formája volt ez mindig – kérek egy piccolót, egy deci furmintot, egy somlóit –, de félt, hogy valaki rámutat, ez az ember mit keres itt? Esetleg megszólják, amiért nem kisfröccsöt, nagyfröccsöt kér, és előtte egy kevertet! Vagy nem tudja eltitkolni, hogy furcsállja, amiért nők is vannak a söntésben, cigarettáznak, és ők is ugyanannyit isznak, mint a férfiak.

Álltak a Mega egyik pohárszékénél, az asztalos a szülővárosáról, Aradról beszélt. A főutcáról, palotáiról, színházairól, Sina báró román iskoláiról, az ipariskoláról, a kereskedelmiről, a teológiáról, arról az iskoláról, ahol asztalossegéd korában Munkácsy Mihály rajzolni tanult! A Maros partról és hogy még ezenkívül mi minden van a városban! Gőzmalmáról, szeszgyáráról, négy bútorgyáráról! Nem beszélve az egykori autógyárról!

A doktor még jobban sajnálta, hogy nem látta Aradot, sohase látta. Fiatal katonaként, az első háborúban átvonultak a városon, de akkor ő huszonnégy éves volt, nem jószántából ment, és az út nem volt alkalmas városnézésre.

Később a munkájáról beszélt a műbútorasztalos, mennyiféle bútort rendeltek az emberek régen! Hálószobabútort, ágyakat, éjjeliszekrényeket, ebédlőt, szalont. Neogót, neoreneszánsz karosszékeket, hátas széket, kettős komódot, puffot, nádazott és faragott irodai székeket, kabinetszekrényt. Hollandiában, mesélte, egy igen gazdag hölgy rózsafa intarziás “table en chiffoniér”-t kért tőle, kihúzható, bőrborítású írólapja volt és oldalt két fiókja. Aranyozott bronzveretek díszítették… Ma már, mondta szomorúan, inkább csak szekrényeket, székeket kérnek. És egyre több koporsót.

Gyorsan rendeltek még két kisfröccsöt. A “helybeli” bevallotta, hogy öt éve nem járt nyilvános helyen, azóta, hogy egy rövid internálásból hazaengedték. Mindenekelőtt azért nem, mert az ismerősök vonakodtak volna bejönni vele, egyedül meg hogy menjen be az ember? Kérdezés nélkül, sőt vidáman elmondta azt is, hogy történt a dolog: egyik reggel a helybeli újságban olvasta, hogy letartóztatták! Őt! Mert részt vett egy bizonyos összeesküvésben. Amikor elolvasta, arra gondolt, talán a nyomda ördöge vagy egy rossz vicc, de pillanatokon belül jöttek érte, és tényleg elvitték.

Néhány hét múlva kihallgatták, mondjon el mindent, hogy szervezték meg az összeesküvést. Ő megmondta, a nevét se hallotta annak, akivel össze kellett volna esküdnie. Fogalma sincs róla, ki lehet. A vallató tiszt elnevette magát, nem csoda, mondta, ilyen összeesküvés tényleg nem volt. Ezután ő azt hitte, elengedik, de nem engedték el, csak fél év múlva. A börtön amúgy nem zavarta, ő sok mindent kibír, mondta, ráadásul olyan kitűnő emberek társaságában volt, mint életében soha! Történészek, politikusok, papok, magas rangú tisztviselők, mondhatni, megtiszteltetésnek érezte, hogy köztük lehet.

Ebédre lecsó volt tarhonyával. Délelőtt Reni és Anna felszedték a lehullott körtét, elvitték Csajtaihoz, a zöldségeshez. Remélték, hogy lesz tíz kiló. Nem volt, de a kereskedő azért tízet számolt. A lányok kértek egy kiló paprikát, egy kiló paradicsomot, hagymát nem, az van otthon, végül, ennek az árát levonva, kaptak tizennégy forintot. És mert a szedésért, az eladásért tíz százalék járt nekik is, s kerekíteni mindig felfele kerekítettek, egy ötven ütötte mindegyikük markát. Tizenegy forintot adtak át Ilse anyának, és az ebédnekvalót. Ők, a két lány nem csalt soha, Tomi igen, de nem csalásnak, hanem jogos jussnak nevezte, a fiúgyermek számára felajánlott szülői adománynak.

Délután Tomi megmutatta nagyapjának a futballpályát, az iskolát, ahova most jár, és ahova nemsokára átmegy. Amikor a “Tikosnak” elnevezett kocsma elé értek, a mozi utcájában, a nagyapa azt mondta unokájának, menjen csak egyedül haza, ő betér egy fröccsre. Egy várost, egy falut a kocsmáiról lehet a legjobban megismerni.

Valaki azt kérdezte az üveg Balaton söre mellől, hogy hányadika van? Milyen nap és hányadika? Tizennegyedike, mondta Rudi, a kocsmáros. Péntek, július tizennegyedike.

A Tikosban csupa döbbent arc nézett rá. A világ legnagyobb forradalma? Mindenki tudja, hogy… Az asztalos folytatta: délutánra, vagyis ilyenkorra a párizsiak már elfoglalták… a Bastille-t, a börtönökből mindenkit szabadon bocsátottak!

Megbolydult a kocsma, előbb csak a vendég, aztán mindenki beszélt. Mi lehet egy igazi forradalom célja? Szabadság és egyenlőség! A szabadságot visszahelyezni az örök igazságok közé! Ezt az asztalos mondta.

Azért, mondta a szónok, mert a dolgozók legnagyobb tömegét tudja maga köré gyűjteni. Csak ők tudják megtartani a hatalmat.

A kocsmát egyre nagyobb izgalomba hozta a francia forradalom. Mindenki beszélt. Tikos Rudi egy ajándék-kört fontolgatott. A messziről jött vendég azt ajánlotta, énekeljék el a Marseillaise-t. Kezdje el, mondták neki. Ő elkezdte, nem mindenki, de néhányan tudták. Mielőtt a sarkadi vendég elhatározta volna, hogy megtanítja a többieket is a Marseillaise-re, megjelent az ajtóban Tomi, az unokája. Anya üzeni, vigyelek haza, mondta. Nem kell hazavinni, mondta a nagyapa, megyek magamtól is. Kezet rázott mindenkivel, és azzal búcsúzott el: minél emelkedettebb a közrend, annál tisztább a közélet. A kocsmabeliek elismerően bólogattak.