Pintér Lajost harmincéves alkotói jelenlétének tényei – a széles érdeklődésű vers- és prózaírói pálya eddigi tizennégy kötete, a felelősségteljes szerkesztői tevékenység – mai irodalmunk meghatározó jelentőségű költőjének mutatják. A könyvek között kétségtelenül a versköteteké az elsőség, de a többféle műfajt (esszét, kritikát, naplót) magában foglaló két prózagyűjtemény a lírához méltó teljesítmény: a formák feltételezik, kiegészítik, ismétlik és erősítik egymást a pintéri világot építve. Ugyanakkor a negyedszázados költői tevékenységet jól reprezentáló gyűjteményes verskötet, az 1998-ban megjelent Fehéringes foglyok önmagában is képes fölmutatni ennek a világnak egy adott időben kirajzolódó teljességét.

A kötet recepciója a lírai életmű gyakorlatilag teljesnek mondható vállalását hangsúlyozza; a világszemlélet, költészetfelfogás, poétika alapvető elemeinek folytonosságát tartja jellemzőnek; s a gyűjteménynek a lírát meglepő egységnek mutató jegyeire, a korai gesztusok legjavának megmaradására utal. A különböző értelmezésekben megfogalmazódó önazonosság-jelleg Pintér Lajos költészetének meghatározó sajátja; motívumai összetartó erőként vannak jelen az állandó újrafogalmazásra és összegezésre törekvő versvilágban. Ennek az önazonosságnak a költészet néhány határozott vonásában megmutatkozó vizsgálata lehetséges útként kínálkozhat a pintéri líra megközelítéséhez.

Vasy Géza írja, hogy az 1969 és 1978 között induló nemzedékeknek a “hogyan kell verset írni?” kérdésre adott válaszaiban három a meghatározó. Hangsúlyos a hagyományok vállalása, de kezdődnek utak, amelyek a konvenciók teljes elutasítása, illetve az “átmentés és átalakítás vállaló-kereső” magatartásának irányába mutatnak. Pintér Lajos jelentkezésétől az utóbbi utat járja – tudatosan abban a szellemben, amely az egyik példaadó mester, Kormos István meggyőződéséből hat: “Szerencsés az a költő, aki minél több szálon tud a magyar költői hagyományokhoz kapcsolódni.” Hogy mennyire tudatos Pintér vállalása, azt nyilvánvalóvá teszi a Vadszeder útján két írásában történő közvetlen utaláson kívül egy 1979-es válasza Görömbei András kérdésére – a semmiből teremtés eszméjével szemben azt a megközelítést tartva önmaga számára elfogadhatónak, “amely az irodalmat folytonosságában és folytathatóságában látja, meghatározónak tudja az elődkeresést, a példavállalást és eszményőrzést”. Az első megnyilatkozásokban megfogalmazódó morális elkötelezettség talaján és az életműben végigkövethető erkölcsi kategóriák mentén nyeri el önazonosság-jellegét ez a költészet az alkotói magatartás “hűség és felelősség” kijelölte irányaiban.

Pintér következetesen vállalja József Attila, Radnóti Miklós, Nagy László, Illyés Gyula, Szilágyi Domokos, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Kormos István örökségét, a rokonság kijelölésével egyben jelezvén azt is, hogy összeegyeztethetőeknek tart költészetében különféle törekvéseket. Indulásakor a kritikák egyike sem hagyta figyelmen kívül a Nagy Lászlóhoz köthető versmodell hatását a szóhasználat és a képteremtés vonatkozásában, érzékelve ugyanakkor a látásmód és a hangnem összetettségét is, amely a Nagy László-i minőségek mellett határozottan jelen levő groteszknek és az elégiának is lehetőséget ad. A közvetlen hatás azonban – máig ható érvénnyel – sokkal inkább az erkölcsi-magatartásbeli rokonságból fakadó hit- és tisztaságeszmény képviseletét jelenti, amelynek a színszimbolikában, a formálásban a költészet alakulásakor nyilvánvaló jelei vannak, s amelynek elemei beépülnek a fokozatosan kialakuló saját képi rendszerbe.

A tisztaság megőrzéséhez ragaszkodás kimondását Pintér Lajos folyamatosan szükségesnek tartja, a deklaratív megszólalási módtól sem riadva vissza. Első megfogalmazása a bemutatkozó kötet címadó versében (Fehéringes foglyok) Nagy László szenvedélyességével, az ősi feltámasztó-megőrző ráolvasás erejével hat: “Vasárnapok öröme vár – / öltöztetlek fehér ingbe, / felvértezlek tisztaságra.” A fehér a tisztaság, a differenciálatlanság, az egyszerűség jelképe; a fehér ruha a szüzességet, a lélek győzelmét hirdeti az anyag felett. A tisztaság-áhítat jellemző módon már itt összekapcsolódik a szerelemélmény hamvasságával: “imádni járnak / a szeretők, / mezőkön lépnek, / a mezők kimosott lepedők.” Az alanyi-állítmányi szerkezetű metafora viszonyítója és viszonyítottja cserélődik fel az Európai diákdal egyik fontos versének nyitóképében: “Tóthmenyhért-fehér hómezők nekem / a tiszta lepedők” (Tóthmenyhért-fehér hómezők). A fehérrel fehérre festő művészt idézve bontakozik ki az erkölcsi nézetek és ars poeticák vállalhatóságának hangsúlyozásával egy önmeghatározási kísérlet, etikai és esztétikai szinten egyaránt. A hószín szervezi a verset, fonatszerűen fűzi egymásba a képeket, szilárd kötést biztosítva a nagyobb struktúrák szintjén is:

A Didergő ünnep verseinek ars poetizáló vonulatában tér vissza a motívum, abban a felfogásban, amely Domokos Mátyás Nagy Lászlóra vonatkoztatott gondolataiból következik, s amely szerint a költő számára a cselekvés elsőrendű terepe: a vers a fehér papiroson.

A metaforabokor a Fehér köpenyek dicsérete című közérzetvers centruma. A köré szerveződő versszövegben az élőbeszéd spontaneitásával ható megoldások ötvöződnek a XIX. századi retorikát stilizáló vallomásossággal, s hagyományos az etikus pozíció és a létező világ szembenállásának rögzítése is. Az egyedül lehetséges költői magatartás erkölcsileg hiteles gesztusa a deklaráció alakzatainak hangsúlyaival a Májusi zápor anatómiájában (Kézjegy) fogalmazódik meg újra.

A ’90-es évek köteteiben különösen szembeötlő a színszimbolikában rejlő lehetőségeknek a kihasználása (nem függetlenül a népköltészet hatásától sem) a fehér, a fekete és a piros kitüntetett szerepével. “E három alapszín alkotja az univerzálisnak mondható hierarchikus színskála első három színét, már önmagában is összetett értelmezhetőségre adva alapot.” Pintér újraidézi kedvelt motívumait mintegy a saját költészet folytonosságára és vállalhatóságára utaló kapcsolódási elemekként, az érzéki és az allegorikus kezelés lehetőségeit egyaránt megmutató variációkkal (Évszakok vonulása, Az irgalmas katasztrófa, Tekinteted tükrében, Felhő utcai madáretető, Aranyeső-szonáta).

Pintér Lajos költészetének szemléletileg a reményelv a legkövetkezetesebb alakítója és formálója. Számára az élet a legfőbb érték, amelyet teljességében kell megélni, úgy lehet tisztelni. Ez az élethit látszik egyre problematikusabbnak és nehezebben kiküzdhetőnek a Didergő ünneptől, s teszi a pusztulás lehetőségének gondja életbizalom és szorongás, “rémület s remény” dialógusává a különleges időélményű Ezredfordulóponton című kötetet.

Különös feszültségteremtő erő rejlik abban, ahogy a költő a Gyertyaszentelő ciklus darabjaiban a Világ Fényének, a megváltás fényének szimbólumaként értelmezhető gyertya motívumával bánik. A cikluscímadó vers a költészet töprengőbbé, reflexívebbé válásával egyre jellemzőbb helyzetmegjelöléssel indul: “1986. február 2., vasárnap, / ülök, szemben a lángnak, világnak, / gyertyát gyújtok.” A bent látványából kibontakozó megszemélyesítő hasonlat, “mint lenge lány, / mint megtisztult Mária, / ugrál, táncol a láng” csak a későbbiekben nyeri el igazán jelentését és erejét, amikor a kint világára nyit a tekintet és a gondolat, ahol “a rügyeknek már int a tavasz, / […] De terroristáit küldi a tél: / jeges esőt, leomló hó-falakat, / hogy ne reméljen, hogy féljen, aki él.” Ekkor jelenik meg újra a gyertya- és a Mária-motívum a hasonlatban, de kölcsönviszonyukban fölcserélten és lényeges erőtöbblettel, amely abból adódik, hogy az eredeti megszemélyesítő hasonlat elszemélytelenítő-tárgyiasító változatában a viszonyított elemhez tartozó halmozott igék gazdag asszociációkat szabadítanak fel:

A kettős értelemben is érzéki kép egy, a szakralitást profán képzetkapcsolással összekötő megállapításban teljesedik ki. A gyertya “a keresztény szimbolikában Krisztus jelképe, aki meghalt az emberekért, hogy elhozza a megváltás fényét – ez pedig arra emlékeztet, ahogy a gyertya megsemmisül, miközben fényt sugároz.” Az isteni megváltás szakrális képzete kapcsolódik össze a versben az emberi “megváltás” profán hétköznapiságával, a gyermek hordozásának minden körülmények közötti vállalásával a jövő, az élet zálogaként. A tudat állandó lét zálogaként. A tudat állandó – és a sokvariációs pintéri ismétléstechnika egyik formájaként – ismétlődnek meg a kezdősorok, most a vershelyzetet és önmagát egyaránt reflektáló utalással. A kiküzdött harmónia Pintér Lajos reményelvének két sarkkövét is kijelöli a jelent a jövővel összekötő gyermek alakjában és az életet átörökíteni képes természet képeiben. Egyfelől az egyetemes kultúra ősi hagyományai irányából érkező motívumok ezek, másfelől elválaszthatatlanok a költészetben mindig jelen lévő önéletrajzi mozzanatoktól.

Ennek a szemléletnek karakteres példái az Új versek Clairefontaine-ciklusának párversei, a Félelem a holnaptól és a Tested könyve. A verstárgyhoz való viszonynak a hangsúlyosan személyes modalitása elejétől jellemzője ennek a költészetnek, de a köznapi beszédmód elégikus, meditatív karaktere, a reflektáltság, a csöndes helyzetjelzések és a létérzékelés összetettebb gesztusai a nyolcvanas évektől erősödnek a poétikai formálásban: “Már nincs szavam. / Túl a negyvenen itt ülök összetörten. / Minden fájdalmat, / minden halált / magamra vonatkoztatok. / Ne haragudj.” A kezdés természetes hangoltságú mondatai éppúgy a reménytelenséget rögzítik, mint a léthelyzet-érzékelő megállapítások. A kert motívuma gyakran jelzetten a tágabb emberi környezet viszonyainak megérzékítését szolgálja, mint a Nagy László-i metaforát felhasználó kép: “e jégverés, / e sokadszori átkos gyöngyszoknya / kertünk fölött: ez árulás!”, vagy mint a maga teremtette metaforasor, amely megszakad egy önelemző mozzanattal az alkotás, az alkotói folyamat reménytelenségének és lehetetlenségének reflektálására: “édesem, / nem bírom versbe írni ezt a kertet, ezt a kort -”.

Mindkét vers középpontjában a fordulat áll, amelyet a gyermeki kérés – “Ne rajzolj fekete szivárványt!” – közvetítése készít elő. József Attila vashatosának, Nagy Gáspár évtizedhatárhídjának és Nagy László fekete szivárványának intertextuális motívumai az olvasásnak kínálnak új lehetőségeket, a saját szövegelemek újraidézése pedig – amely a költő állandósuló eljárásának tűnik – a művek közötti tér jelentőségét erősíti. A Kézjegy kötet Nagy László úr ír című versének mottója a megidézett költő egyik ciklusára utal: “Zene ez, vidám üzenet. / Színe szivárvány: fekete.” A Nagy László-i etika mint minta valószínűleg azért is követhető Pintér számára, amiért a legkülönbözőbb úton járók vonzódtak személyéhez, benne érezvén meg – Domokos Mátyás megfogalmazásában – “a természetes garanciáját annak, hogy talán mégiscsak lehetséges, és minden ellenkező tapasztalat ellenére mégiscsak megvalósulhat a József Attila-i »remény«…” Ebben a felfogásban írhatta róla a költő: “Verse csak vers: csak tört edény, / nem költemény, mégis / fennkölt, mégis remény.”

Természetes, hogy korán felvetődnek Pintér Lajos költészetben az emberi lét alapkérdései, hiszen az egyéni sors adta fenyegetettség mint állapot maga a valóság. Jelen van a vele való szembesülés már az első kötetben. A jelzésszerű utalások kirobbanó ereje és drámai hangoltsága a sors elfogadása elleni elemi tiltakozás megjelenési formái. Ezt mutatja a Kardlapok füzete balladai szaggatottságú versbeszéde és az Élek szilánkok között című versnek a nagy példaadókra emlékeztető metaforikája (a bánat fekete hóesés, a vér piros ruhás újasszony). Korán megkezdődik azonban a képiség átalakulása a másik örökség, a Weöres Sándor-i, Kormos István-i életderű és a természetes könnyedség jegyében, amelynek szemléletmódba épülése fontos mozgatója lesz majd az öntörvényű költői világ kialakulásának: a vér “szökőcske, piros szöcske” (Terítő a Hungária asztalára), csöppje “katicabogár a kézfejen” (Testem földútján). Nem véletlen, hogy az alapvető létkérdésekkel történő szembesülés szemlélete a pintéri líra istenhegyi versvonulatában alakul ki: a valóságos szituáció hitelesíti a lírai én figyelő alapállását, megszólalásának tűnődő, töprengő vonásait, analizáló hajlamát. Az egyéni léthelyzet regisztrálása mindig az intellektus kontrollja alatt áll egy olyan magatartásmodell formálójaként, amelyben az “egyéni sorsképlet és társadalmi tapasztalat egyaránt helyet kap, ugyanakkor nem választható szét benne a szubjektív érintettség és az objektív észlelet.”

A lázbeszédre intonált Kinek hajában csillagok című vers lázálomszerű és a kitisztuló tudat által rögzített reális képeiben hol összecsúsznak, hol szétválnak az idősíkok. A személyes sorsra utaló “köhög” ige változatainak versszakszervező szerepe adja a közösségi félmúlt családi-társadalmi tapasztalatait megidéző víziók expresszivitását. Az egyéni veszélyeztetettség mindig tágabb dimenziókat kap, a szorongást az egyetemes értékek kiszolgáltatottságának érzékelése állandósítja, anélkül azonban, hogy megmerevítené. Talán nem függetlenül a kormosi örökségtől a félelem, a balsejtelem képeiben ott rejlik a tragédiát derűvel való feloldásnak, a komolyságot és komorságot diákos fintorral ellenpontozásnak a lehetősége. Jellemző példája ennek az aktualizált szállóige-metafora kifejtése: “színház? – / csatatér az egész világ immár, / harcra készek a hálószobák, / fürdőszobák, konyhák, / békés asztalunkon / összedől a lekvár” (Nem védett madarak).

Nem elszigetelt és egyszeri a shakespeare-i metafora felhasználása; a világ: színház azonosítás motivikusan kapcsol össze köteteket és nagy kérdéseket felvető verseket (Kinek hajában csillagok, Levélféle önmagamhoz, Az emberi hang). Utolsóként a létet, a múltat, jelent, jövendőt faggató Ha még egyszer születnél a földre című versben kap szerepet: a tudat fegyelmező reflexének jeleként keretek közé szorítva a kompozíciót minduntalan szétfeszíteni akaró gondolatáradatot. Az alapmetafora differenciálódása (vers-színpad; földi színpad) a verstárgyra és a vershelyzetre visszautaló önreflexió mellett lehetőséget ad a kettő elkülönítésére is az utolsó, az elalvással küszködést stilizáló megszólalásig, amelyben egymástól szétválaszthatatlanná válnak. A “Vers-színpad ez” tárgyilagos megállapítása keretezi a földi színpad kaleidoszkópját, ahol “Se csillagháború, se csillagbéke”, az idő, múlt-jelen-jövő viszonylagossá, esetlegessé válik, s csak az emlékezés gyerekkorból felrémlő díszletei bizonyosak. A költemény az önmegszólító versek közül való, amely verstípus a modern XX. századi költészet egyik domináns alakzata. Ahogy az időkezelés és -értelmezés viszonylagosságot, az önmegszólítás alakzata aszimmetriát mutat a Pintér-versben: a lírai én beszédmódjának bizonyos elemei megbontják az önmegszólítás stabilitását. Nem pusztán arról van szó, hogy a más-más grammatikai alanyiságú (E/1. és T/1. személyű, főnévi igenévi, általános alanyú) részek érzékeltetik a nézőpontok lehetséges különbségeit, hanem az “én” és a “te”, a két grammatikai személy sem csupán a másik által reprezentálódik. Az “én”-nek nem kizárólag az ad formát, hogy a “te”-ről beszél, az első személy olykor kimondja önmagát, kétségtelenné téve egyfelől az “én” és “te” szituatív azonosságát, felmutatva másfelől a beszélő én megosztottságát, hangjának dialogikusságát. A beszédpozíciók szét- és összejátszása valósul így meg:

A vers-színpadon további viszonylagosságok érzékelhetők: a címből következő, egymást gerjesztő kérdések is a bizonytalanságra, a megközelítés, az értelmezhetőség korlátozottságára vagy lehetetlenségére utalnak, amikor létigék, névmások, kérdőszók és határozószók lépnek elő fő jelentéshordozókká: “És – mondd – lesz-e majd e majdban / nemzet / lesz-e emberiség még? / lesz-e, lenne-e mibe: / belé újjászületned?” Ennek feloldására veszi át a szerepet egy másik szólam ebben a polifonikus hangzású versben a népdalok jelentésgazdagságával, egyszerű tisztaságával, a teljes életet átfogni képes gondolatritmusával.

Pintér Lajos költészete indulásától a magyar irodalomtörténeti hagyományokból örökölt képviseleti beszédmód mellett foglal állást. A költőszerep értelmezése, a vele történő szembesülés deklarált vagy reflektált rögzítése valamiféle makacs, újra és újra kikényszerülő gesztus Pintér lírájában annak tudatában és annak ellenére, hogy a vele leírható attitűd kívül esik a legújabb irodalom elvárási horizontjain. “Elmúlik lassan a nyarad – / jönnek, mennek a divatok, / s te nem vagy divatos, / csak hű, csak korszerű” – írja [Pintér Lajos] című önmegszólító versében, divatos és korszerű fogalmának szembeállításával jelzést adva a szerep érvényességének vállaltan egyéni értelmezéséről. Ezt az alapállást nem kezdhetik ki életidejének változásai, de változásokat indítanak el a szerepfelfogás és a képviselet kérdésében a kezdeti küldetéshitű személyességtől a kötet utolsó önértelmező verseinek önkisebbítő gesztusáig.

A másokért szólás megnyilatkozásai már az első kötetben változatos formát mutatnak a bensőségesen természetes kimondástól (Nagymama-arcú tanyák) az epigrammatikusan tömör indulatosságon keresztül (Résztvevőkhöz, rendezőkhöz) a küldetésesség tételes megfogalmazásáig, amelynek reprezentatív példája a Zászló helyett néhány sora: “Hogy ne hullna, ne / hitványulna: karolom, pántolom, / minden széleit átfogom – s határán / kifröccsen a vérem.” A szemléletmód lényegében nem változik a következő kötetekben sem, de a tapasztalatiság átformálja a megközelítést és bonyolultabbá teszi a szerepről való beszédet. A Testem földútján bartóki példát idéző, polifonikus szerkezetű megoldásában a különböző szólamok visszatérő motívumai egyre erősödő hangzást mutatnak. Az alapdialógus (“Emeld a verset, / emelem. Majdnem megszakadok, emelem, / nézem szájamat megtörlő kezem: / vérem csöppje katicabogár a / kézfejen”) egy dialógussorral váltakozik, amely reflektált tárgyként bekerül a versszövegbe, jól mutatva az egyes megszólalások változatlan szerkezetét (“E párbeszédet is, e kétélű pengét, / mellyel ha vágsz, téged is / sebez? Mondottam: mindened”) s azt is, hogy a kérdésekben megfogalmazódó valamennyi baj, “a bevert és bevarrt szájak szégyene”, a “patkányok bérháza”-hivatal, a “mindennapi háború” gyalázata, a “törött már minden egész”, a “nincs már tiszta forrás” gondja a költőé.

A vers több vonatkozásban is a szerepfelfogásban rokon, mélységesen tisztelt Illyést idézi. A legnyilvánvalóbban a Szellem és erőszak címnek a történelmi-kulturális tapasztalatok általánosítását szolgáló felhasználásával, de a szétzilált szerkezet, a szürrealista képalkotási mód bizonyos vonatkozásban emlékeztet Illyés kései költészetének két opuszára. A Búcsú a testrészektől, a testi elmúlás számbavételének verse, a testrészek önállósításával teremt groteszk helyzetet; Pintérnél a “többfelé szakadtam, ahogy kultúrák, országok” kijelentést veszik körül groteszk és látomásos képsorok, testrészeivel kifutó-befutó különvonatok. Ugyanakkor mintegy megfordítja ez a vers az eltérő szerepértelmezéseket egyesítő Állomások hosszán lírai szituációját, s egyértelmű szerepmeghatározásával mentes lesz annak dilemmáitól. Nem a versszövegen, a köteten belül kap helyet a szereppel kapcsolatos kétely és kétség, amelynek jellemző megnyilvánulása az Egy régi versből tücsök ciripel refrénjének “önmagára mutató”, rezignált megállapítása: “ilyen fölösleges még sose voltam, / mi vagyok? csillag a porban? porszem a csillagon?”

Az istenhegyi versek darabja, a Felhő utcai madáretető az előzőek tragikus imaginációjával és szemléletével szemben egy új minőséggel kapcsolja össze a közösségben gondolkodás kérdését: az idillel. A léthelyzetre és a vershelyzetre egyaránt utaló sorok, a “jó járni, menni a hegyen. Hegyre menet mélyen lélegez a tüdő” szervezik a szöveget, biztosítva egyben a gazdagon áradó képeknek és gondolatoknak az aktuális jelen időre fókuszálását. A jelen idejű valóságnak ez a kitüntetett helyzete az életnek, a természeti létezésnek, a “jelenben levés” pillanatának a dicsérete:

Egyenként csupa semleges stílushatású, még a köznyelvben is megterheltnek mondható szavakból formálódik itt élethimnusz. A nagyon általános jelentésű jó állítmányhoz nyolc azonos alakú, főnévi igeneves alany kapcsolódik, amelyeknek fele létigei alapszavú, a többi vagy belső cselekvést fejez ki (mint a “figyelni”, “megjönni”), vagy intenzitásában nagyon gyenge külsőt. A gyakorító képzővel ellátott és a “lassan” módhatározóval még inkább visszafogott főnévi igenévben (“lépdelni”) foglalt cselekvés könnyedségét tovább árnyalja a “válladra vetett kiskabátban” állapothatározó, amely egyébként mindig a testi-lelki könynyűség állapotának érzékeltetésére jelenik meg a Pintér-versekben (Este a hegyen; A világ alapfokán). A létezés örömének ilyen végtelen egyszerűségű és természetességű megvallása átmenet nélkül kapcsolódik össze a súlyként nehezedő tehernek a kimondásával, hogy a jelennek nincs szüksége a meggyőződésből fakadó képviseleti szerepre:

A gondolatot azonban nem hagyja tovább bontakozni a vershelyzet tér-ideje; a Felhő utcában sétáló költő nem tud betelni a létezés akkor és ott észlelhető megnyilvánulási formáival. Egy-egy epikus elemet felmutató, életképszerű mozzanat és kontempláció váltják egymást, érzelmi-hangulati hatásukat tekintve olyan minőségek meghatározó érvényesülésével, mint az otthonosság, a bensőségesség. Ezek kifejezésének stilisztikai eszköze itt a kicsinyítés – akár jelzővel, akár kicsinyítő képzővel – s a köznyelvitől eltérő szóváltozat. A kis kert ajtaján eső lemosta írást talál a költő: “alma és körte / kapható itten”. Az egyszerű hirdetésszöveg kettős reflexiót indít el benne. Először hanghatására figyel fel, véletlen szabályos ritmusát tagolja, s egy szinesztéziás társítással látható-tapintható formát talál a hallható zeneinek: “Ha alma és körte kapható, / ez a forma, ez maga: kosár. / Nincs-almám majd beléteszem”. Aztán a megtalált régi szó, az “itten” idézi fel benne régi kedves otthoni emlékek ízeit, aszalt szilváét, meggyborét, gesztenyemézét, s ugyanolyan váratlanul és természetesen, mint az első megjelenés esetében, jön a válasz az akkor nyitva hagyott súlyos kérdésre:

A mégis-vállalás könnyűvé tevő, megkönnyebbülést hozó kimondása után folytatódik a mesterségre vonatkozó reflexió. A hirdetésszöveg most “trocheikus hetes lépésben” kíséri a költőt: “alma, körte kapható”; s az elemzés eredményeképp zenéje éppúgy megkapja az érzékvegyítéssel alakját, mint az előző változat. Pintér Lajos jelenélménye egyszerre alapul a lélek, finom rezdülésein és az erős tapasztalatiságon, s az intellektuális reflexiók és a szenzuális szín-, fény-, íz-, hang-, alak-, érintés-impressziók egyaránt az idillnek, az otthonosságnak az érzetét erősítik. Ezért oldódhat fel minden – látható, hallható és vállra vett világok – a lezárás harmóniájában, s ezért húzódhat vissza, simulhat bele a környezetébe a világgal szembeni oppozíciójában korábban nagyra növesztett én. Csak a Testem földútján messianisztikus küldetéshitével szemben – amelynek fontos összetevője volt az áldozat-elem – nyeri el igazán jelentőségét itt a természetes és könnyed hang, ami az összegezés sajátja.

Egyfajta önkisebbítő folyamat indul el a költészetben, ami nem jelenti a korábbi magatartásmód feladását, sem a szerepértelmezés megváltozását, de a nézőpontok differenciálódásával egyre több a vita a versek között, s egyre gyakoribb versen belül, hogy “Mondat a mondattal felesel” (New Zeland II.). Érdekes ebből a szempontból az Új versek Négysorosa, amely a korábbi nagyra növesztett én hagyományos pozícióját mutatja fel az ember alkotta világ torzult részleteivel való szembenállásban s az emberért érzett felelősség hordozásában – egészen az utolsó két szóig. A párhuzamosan szerkesztett négy mondatban a szórenddel, a mondat- és sorzáró helyzettel kap kiemelt hangsúlyt az állítmányok névszói része mögött az alanynak és az állítmány igei részének a kapcsolata: “én vagyok”. A negyedik mondat szabályos szerkezetére azonban ráüt egy ugyanolyan hangsúlyi helyzetben lévő alany- és állítmányrész-kapcsolat, “te vagy”, nemcsak megbontva ezzel az egész vers szerkezetét, de át is értelmezve az én szerepét és pozícióját:

A “te vagy” névmása az ezzel a grammatikai formával kifejezhető általános alanyra utal, vagyis a mindenki jelentésében úgy terjeszti ki a korábban csak a beszélő én-re vonatkoztatott megállapításokat, hogy azzal meg is fordítja az önépítés folyamatát, megfosztja az ént kivételes helyzetétől, s kiegyenlíti a szerepeket és a pozíciókat. Ez a felfogás rokon a Jürgen Theobaldy négy sorában felvetett gondolattal: “Egyike vagy / a millióknak, / de én is / a milliók egyike vagyok”, csak ami itt rezignáció és visszavonulás, az Pintérnél bizonyosság és kiállás. Ő nem feladta, hanem megosztotta és általánosan kiterjesztette a társadalmi változtathatóság hitét és az illetékesség tudatát, mégis egy újabb beszédmód lehetőségét mutatta meg az önkisebbítésnek ezzel a gesztusával.

Más eszközökkel él a jellegzetes ismétléses-összegező szerkesztéstechnikával készült Kézjegy-versben, a Költők vonulásában. A mesterségről folyik a szó a versbéli beszélő szándékolt eltávolító-kizökkentő gesztusaival, hangjában a fanyarság és az irónia távolságtartó színeivel, anélkül hogy egyáltalán felmerülne a szerep értelmezésének szükségessége. A beszélő éntől eltávolító, majd azt újra felmutató reflexiók sem vele kapcsolatosak, hanem költészetesztétikai kérdéseket érintenek: a költészet újraépítésének igényét fogalmazzák meg, s a magyar világi líra kezdeteit jelentő latrikánus versre utalással az újjáépítés módjának egy lehetőségét vetik fel: “Klasszikus téma: én a céda- / versekre is építenék. / Körmöcbányai táncszó: / mint a tiszta üveg átlátszó.”

A Tolnaitól kapott füzet és ceruza adatainak tényszerű közlésével – a Kontrapunkt (Egy motívumra) önreflexiója szerint “verstéma ez is” – kezdődik A tengerzöld füzet leírása, hogy aztán a versíráshoz szükséges elemi eszközök (papír, toll, szék, egy pohár víz, kávé) számbavétele mentén megfogalmazódjanak a Mi kell a vershez?, Mit tehet a költő? kérdései. Hogy Pintér Lajos nem adta fel a kezdetektől képviselt költőszereppel kapcsolatos nézeteit, azt kétségtelenné teszi a Nagy László-parafrázisnak mint lehetséges válasznak a jelenléte:

Az eredeti mondat (“költői erővel, kemény metaforákkal menni az álság falai ellen”) dinamizmusával szembeni rezignáltság ugyan a törékenységre és védtelenségre figyelmeztet – de a feladatvállalás szükségességének bizonyosságával.

A kötetzáró Annyira jeltelen című Clairefontaine-vers látszólag a legmesszebbre megy a szereppel kapcsolatos bizonytalanság rögzítésében. Különösen akkor, ha szembesítjük vele a tíz-tizenkét évvel korábbi Szépen élni mottójában megfogalmazott programot (“Életünkről: cselekvésünk, / létezésünk műalkotásáról szólni”) és a verszárlat vallomásos önmeghatározását: “költő vagyok, tehát más, különös és különc, / de halhatatlan vállalkozásom csak az, / amelyik veletek közös.” Az előző kötet falfirka-ciklusának darabjai és az 1995-ös Graffiti után az Annyira jeltelen is utal Pintér Lajos különös vonzódására a városi folklór e sajátos megnyilvánulási formájához. Benne a Mi a vers? kérdése értelmezhetetlenné, ezért a rá adott válasz megkerülhetővé válik, a költői személyiség megfosztatik a különcség, a különösség mindenfajta vonásától – de nem a feladattól: a mégis-vállalással hangsúlyozva az önazonosság költészetalakító jelentőségét. Egy olyan világban ugyanis, amelyben újra Radnótival és József Attilával kell kérdezni: “Milyen reggelre ébredtünk? Milyen világra! / S mit ér, hogy nemet mondasz erre, / mit ér?”, esélyt jelent a graffiti: “fogj festékszórót s írd / falra a neved, / s írj egy-két szót: üzenj. / Próbálj meg jelet hagyni, / jelecskét. / Hisz életünk / annyira jeltelen.”

A Fehéringes foglyok negyedszázad verstermésének rostálatlan egybegyűjtésével önmagában is képes utalni Pintér Lajos eddigi életművének önazonosság-jellegére: a továbbépítkezés folyamatában minden fontos korábbi elemet integrálni tudó sajátosságára. Ez a vállalhatóság a magyarázata annak, hogy a szilárd etikai alapállásból eredeztethető motívumok a hossztengelyét képezik a költészetnek. Újrafogalmazódva és új kontextusba helyeződve is ugyanazokat az irányait jelölik ki az olvasásnak, önazonosság-vonásokat adva ezzel a pintéri lírának, amelyet a megszólalási módok gazdag változatossága mellett olyan lényegi változatlanságok határoznak meg, mint a hit az eszményőrzés érvényességében, az életérdekű és értékelvű irodalom morális elkötelezettségében, s a meggyőződés a költőszerep nagy mintaadóktól örökölt folytathatóságában.