Lezárult a XX. század. Magyarország európai történelmének legtöbb válsága és legtöbb újrakezdése torlódott össze abban az időszakaszban. A tüzetes mérleg a mai újrakezdés tartós kiteljesedését szolgálná. Ilyen azonban talán sosem készül, és ez is az elszenvedett válság súlyosságát jelzi. A múlt század második felének legtöbb hazai sorsdöntő eseménye ugyanis nem a nyilvánosság előtt zajlott, gyakran nem is magyar földön. A következmények persze az országra és a nemzetre hárultak. Ezekre a folyamatokra vessünk most inkább egy pillantást.

Veres Péter szellemi pályája a század közepét fogta át, a válságok és az újrakezdések sűrűjét. Meghatározó hatást főleg közgondolkodói életműve fejtett ki. Erre törekedett maga is, akár a szépírói hajlam rovására. Közgondolkodóként a mindennapi körülményekhez kötődött, igénye egyidejűleg az értékelvűség szintjére emelte. Ez a szerep szorította bele a történelmi pillanatba, de késztette az egyetemesség megkísértésére is. Eredetisége és nagysága ebben a sokoldalúságban állt. Veres Péter, a közgondolkodó a közösségi veszélytudat és életképesség ellenpontjaira figyelt. A veszélytudatot bizonyította, az életképességet kereste és sürgette. Szemlélete veszélytudat és életképesség összefüggéseire épült. Fogalmait a természetes közösségek létmódjából merítette. Szellemi önképét is ezzel a vonással vázolta fel: “Azt hiszem, amit legjobban tudok, azt talán életszociológiának nevezhetnénk. Vagyis hogy lehet élni, megélni bármilyen adott körülmények között.”

Ez az “életszociológia” elsősorban a XX. századi magyar paraszti közösségben gyökerezett. A veszélytudat először ennek a rétegnek “nemzet alatti”, nyomorúságos és mozdulatlan mélyvilágára vonatkozott. Veres Péter közülük jött, velük azonosult. Hamar észrevette azonban a kölcsönhatást a “nemzetalattiak” és a nemzet egésze között. Szélesítette hát mind a veszélytudat, mind az életképesség körét. A parasztságot a nép tágas tömegébe ágyazta bele, és ez a többség már jóban-rosszban megszabta a nemzet sorsát. Veres Péter “életszociológiája” aztán ezen a pályán haladt. “A legfontosabbnak érzett kérdésre, hogy mi a nép, továbbra is azt mondom, hogy nem tudom, de azt tudom, hogy a népközösség – a tenyészet – az alapja minden nemzet életének és közösségének” – vall a kételyről és a bizonyosságról. Most már ha népet mondott, nemzetet is mondott, és ha nemzetet mondott, népet is mondott. Ezzel a XX. századi magyar közgondolkodás legkíméletlenebb kihívását vállalta.

Nép és nemzet egyeztetése 1920 után együtt számított késedelmesnek, szükségesnek és parttalannak. A kibontakozó polgárosodás különösen a mezőgazdaságban torpant meg – hiszen például a nagybirtok zöme a csonka országba szorult, a kisebb és a közepes földtulajdon pedig túlnyomórészt a határon kívülre került. A nemzet számszerű többsége így nem közeledett, hanem távolodott az újrakezdés forrásaitól. Az újrakezdés, a magyar modernizáció forrásainak birtoklása és hasznosítása új döntési helyzetet kényszerített ki. Ezek a döntések az irodalmi, társadalmi, politikai közgondolkodásban is érlelődtek, jelesül a népi-urbánus vitában. Ebben a korszakos fontosságú vitafolyamatban épp az jelentette a tétet, hogy a nemzet alkotórészei milyen szerepet töltsenek be a modernizációban, és ezáltal mekkora erővel alakítsák a nemzet egészének jövőjét. A döntési vita a nemzetszocialista és a kommunista birodalmak terjeszkedésének és ütközésének szorításában zajlott. Parasztság, nép, nemzet, polgárosodás, függetlenség, külső kényszer viszonylatai így összefonódtak.

Veres Péter “népben és nemzetben” gondolkodott. Jövőképét azonban nem a kizárólagosságra, hanem az elsőbbségre, sőt az együttműködésre alapozta. Nép és nemzet elsőbbségéből nem engedett. A polgárosodás szerepét ebben a keretben jelölte ki. Ezzel a történelmi baloldali értékrendet érvényesítette, de mindjárt sajátságos társításban. A nemzet alapjának természetesen a “népközösséget” tekintette, ugyanakkor a külső fenyegetettség veszélyhelyzetében a nép megvédését a nemzet egészétől várta. A “nemzet alatti” nép önrendelkezésének megteremtése mellé a nemzeti függetlenséget emelte elsőbbségbe. Ez tette Veres Péter “nacionalizmusát”, “fajiságát”. Baloldali értékrendje így társult jobboldali értékkörrel.

Első korszaka az 1943-as szárszói országos értelmiségi tanácskozás összegző előadásába, majd az 1944–45-ös új politikai szerepbe torkollott. Veres Péter szellemi önképe is jellemezte ezt az utat és helyzetet. A népi-urbánus vita határpontjait tágasan minősítette: “A magyarországi progresszió vagy doktriner vagy demagóg volt. Előbbiek a polgári radikálisok, utóbbiak a szociáldemokraták… Népi írók ideológiája? Volt ilyen? Nem volt. Ámbár akik csak történelmileg örökölt politikai kategóriákban tudnak gondolkozni, sokszor beszélnek a népi írók jobboldali és baloldali árnyalatairól. Centrumról nemigen, mert az talán én lehettem volna. Igen, de engem a szélsőjobboldaliak nagyon is baloldalinak tekintettek, a polgári baloldal pedig a népi írók közt is jobboldalinak tartott.” Saját magát tehát utólag a “centrumban” helyezte el. Ezzel állt összhangban az a közgondolkodói szándék, amely az 1943-as szárszói összegző előadást vezérelte: “Arra törekedtem, hogy ez a szerencsétlen kuruc-labanc nemzet végre eljusson az igazi önmagához, vagyis ahhoz, hogy a történelmi viszonyulásokat ne csak a külső orientációk alapján, hanem a saját jól felismert és a sorrendi fontosságban mindenek fölé helyezett önfenntartási érdekeiből nézze.” Vita és egyeztetés találkozott ebben az álláspontban.

Kívülről és távolról is igazolták ezt. Jászi Oszkár már 1938-ban megerősítette ezt a bizonyos “centrum” eszmét: “A magyar falu kérdése eddig a feudális fajiság Scyllája és a marxi kommunizmus Charybdise között tévelygett. Ugyanazok az emberek, akik az orosz kommunizmust üdvözölték, gyakran szinte átmenet nélkül eveztek be a fasiszta fajiságba. Két hamis iránytű között vergődve meg sem tudták közelíteni a kikötőt, a szabad falut.” Fejtő Ferenc, a nagy ellenfél pedig 1947-ben ismerte be Veres Péter helyválasztásának és birálatának igazát: “A mi gyönyörű és makulátlan baloldaliságunkkal tehetetlenek voltunk… Eszméink nemesek voltak, fogalmaink tiszták, a nemzetközi haladás küzdő egyházának voltunk misszionáriusai – épp csak hogy környezetünkkel, a néppel, amelyet át kellett volna formálnunk, nem volt közvetlen, eleven s termékeny kapcsolatunk.” Németh László 1943-ban mindezzel összhangban iránymutatónak tartotta Veres Pétert: “Az ő erős, bizakodó alakja körül kell az új Magyarország három osztályának, az értelmiségnek, a parasztságnak és a munkásságnak összeforrnia… Ember ő, aki a legszebb magyar karrierben sem veszítette el lába alól a földet, s a gerincet testében.”

Szárszó évében, 1943-ban járunk. A felelős közgondolkodás képviselői – Veres Péter kifejezéseivel – valóban “külső orientációk” és “önfenntartás” fordulópontján állva beszéltek Magyarországról és Magyarországhoz. Dönteni azonban nemsokára a “külső orientációk” döntöttek. A végső döntés 1944–45-ben látszólag a népi gondolat, a népi nemzet híveit pártfogolta. Ha Németh László már 1943-ban “a legszebb magyar karrier” embereként említette Veres Pétert, annak a karriernek 1945-től töretlenül kellett volna emelkednie – a közgondolkodás után a közhatalomban is. A folytatás Veres Péteren múlott. Tudta ezt, és hű maradt önmagához. Továbbra is a “népközösség” és a nemzeti függetlenség elsőbbségét használta mércéül. Értékrendjét pártvezérként és miniszterként is megőrizte. Elérkezett aztán az idő, amikor az értékrend megőrzéséért a pártvezérséget és a miniszterséget nem őrizhette meg tovább. Ebben a fordulatban a hazai értékelvű közgondolkodás mindenkori legsúlyosabb válsága is megnyilvánult. Megtört, majd megszakadt az a folyamat, amely 1920-tól parasztság, nép, nemzet, polgárosodás szerepét alakította a magyar közgondolkodásban.

Máról holnapra kettős mérce járta. Még működött a nyilvános közgondolkodás, de már hivatalos ideológiai határozatok jelentek meg. Veres Péter naplójegyzete szerint egyik oldalon a “naiv humánkommunisták” buzgólkodtak, másikon “Rákosiék machiavellista és bizantinikus logikája” érvényesült. A közgondolkodó és a politikus maga épp ezen malomkövek között őrlődött. Hol történelmi igazságtétel részesének tudhatta magát, hol fájdalmas és hiábavaló önfeladásáért kellett szembesülnie a lelkiismeretével. Szinte utolsó kísérletként hirdette meg a föld és a falu szabadságának tervét. “A sokféleség szabadságának és egyenrangúságának a demokratikus összhangját akarjuk megvalósítani” – a közgondolkodó ezekbe az értékfogalmakba sűrítette a politikai akaratot. A kísérlet azonban kudarcot valott. A kísérletező pedig levonta az általános tanulságot: “A történelem nem a mi lökéseinkre mozdul.”

Veres Péter életművében lassú, de gyökeres változás kezdődött. Elvesztette bizalmát mindenfajta hatalmi rendszerben, ugyanakkor az “örök-emberi értékek” világának kapuját nyitogatta. Ezt is a maga módján tette. Közgondolkodóként közösségi felelősséggel vizsgálta az “örök-emberi értékek” gyakorlati oldalát is. Ezt az értékelvűséget és gyakorlatiasságot népi-nemzeti-történelmi humanizmusnak nevezhetnénk. Középpontban az emberi értékek és az értékes emberek álltak, persze gyakorlati szolgálatra is szánva. Egy összegzésféle így beszél erről: “Ezer esztendeig itt, lenn, a népi világban nem volt igazi szelekció, nem volt tehetségkiválasztás… Egy olyan falusi és mezei vezető gárda emelkedett ki mára a felülről áttekinthetetlen néptömegből, hogy azt kell mondanunk, íme, vannak már nekünk is, lenn, a föld színén is tehetséges és alkalmas embereink… De úgy látszik, mintha alig tudnának valamit az ország és a nemzet létgondjairól.”

Ebben az állapotrajzban Veres Péter értékrendjének folytathatósága és folytathatatlansága került szembe. A “tehetségkiválasztás” a népi mozgalom kezdeményezésének történelmi létjogát igazolta. A tehetség szerepének külső korlátozása a történelmi tévutat minősítette. De hát mit ér az igazság, ha tévútra siklatják? Mit szolgálhat a tehetség, ha szerepét nem töltheti be teljesen? Veres Péter közgondolkodása többé nem szakadt el ezektől a gyötrelmes kérdésektől. Életművében munkamegosztás alakult ki nyilvános és nem nyilvános oldal között. Veszélytudata saját értékét is óvta. Felelősségtudata viszont arra késztette, hogy figyelmeztesse a közösséget. Közgondolkodóként még fontos szellemi feladatok fontos részmegoldásait tárta a nyilvánosság elé. De csak részfeladatok részmegoldását. Új és mindent átfogó célról, társadalmi eszményről már nem beszélt.

Nem az emberi teljességről mondott le, csak épp a teljességet mélyebben kutatta. Értékrendjében az “örök-emberi” az egyéni, a közösségi, a népi, a nemzeti, a történelmi képesség legfőbb hordozójaként bontakozott ki – határként és mérceként is. Az embert azzal látta azonosnak, amire képes. Nem arra az emberre számított, akit egy eszményi rendszer fejleszthet tökéletessé, nem is arra, aki tökéletes rendszert építhet magának. Szocializmusképe, pontosabban rendszerképe ezzel nem a jövőbe épült bele, hanem a múltba süllyedt. Ezt az 1956-os magyar forradalom alatt szabatosan megindokolta. Október 28-án feljegyezte: “Íme, most megtanulhatja mindenki: nép nélkül semmiféle eszme nem valósítható meg, a szocializmus sem, sőt az a legkevésbé.” Baloldal, baloldaliság, baloldali politika helyett inkább a társadalmi determináció kérdéskörét vette szemügyre. Humanizmusában is a determinációt követte nyomon. Utolsó munkájában, a Szárszóban eszmetörténeti fejtegetésekbe ágyazta bele saját szellemi útját. A zárófejezet tervezetének egyik bekezdése determináció, személyes sors, nemzeti életesély összefüggéseire vet fényt: “A saját írói változásaimon, ha úgy tetszik, fejlődésemen kell megmutatnom az osztálysors determináló erőit. Ezt követeli a realista gondolkozás, ami a magyar nép önfenntartásához most már nélkülözhetetlen. A népi depresszió már csak tudatos erőfeszítésekkel küzdhető le.”

“Népi depresszión” ezek szerint a “realista gondolkozás” hiányának következményét értette. Nem csak a szellemi, inkább főleg az erkölcsi, az akarati képesség, az “erőfeszítés” hiányáról van itt szó. Ha már a “népi depressziót” gyűjtőfogalomként alkalmazta, minden összetevőjét és változatát szerette volna érteni. Korábbi magyarázataira utalva ismét a belső tulajdonságokig, képességekig jutott, de új értelmezésben: “Ma is vallom ezt, de most már sejteni kezdem a tenyészet fontosságát.” Értékrendjét és gyakorlati célját az emberi önismereti, önalakítási, önfenntartási képességre magára összpontosította. Ettől remélte – ha remélte – a közösség bajainak orvoslását is.

Búcsúzó látomása az iránytalan szekérről személyes és nemzeti mítosszá nőtt. Sánta Ferenc örökítette meg ezeket a szavakat: “A szekérnek menni kell! – mondta. Csak a szekér menjen! – mondta. De hová megy a szekér?! – mondta, s a többi szót már összemorzsolta a lélek fájdalma és a betegség.” Így hát kérdéssel, ezzel a kérdéssel búcsúzott. Kérdésekkel is élt. Meglehet, hogy legsúlyosabb kérdéseit nyilvánosan mégsem tette fel. Közgondolkodóként azonban a kérdései és válaszai 1956 után azt a bizalmi viszonyt is feszegették, amely a hatalomhoz fűzte. Ez a bizalmi viszony az azonosulástól a távolodásig mozdult. Az egyoldalú erkölcsi és szellemi szakítást sem zárta ki. Az iránytalan szekér látomása a bizalomvesztés megrögzült állapotából eredhetett.

Közvetlenebb és általánosabb ítéletet fejez ki erről az a kérdés, amely szellemi érték és hatalmi rendszer viszonyára vonatkozott. A feljegyzésekben bukkanhatunk rá erre is: “Vajon odajutunk-e mi is, mint a régi egyházak, hogy nem lesznek igazi íróink, nem lesz irodalmunk, mert a legnagyobb tehetségeink mindig valamiféle eretnekségbe esnek, életművük menetközben többé-kevésbé deformálódik, és majd a haláluk után így, »korlátaikkal« együtt adaptáljuk őket, mert nem tudunk náluk nélkül élni? Akkor aztán persze a szokásos túlhimnizálásokkal jövünk, amelyeket újra és újra revideálni kell, mert ez megint nem való igazság? Én a kérdés sok-sok ága-bogán most nem mehetek tovább, és befejezem azzal, hogy hitem szerint irodalom, költészet az égvilágon mindenből lehet, ami valóság, ami élmény és gondolat, sőt abból is, ami még csak forró képzelet. Csak író kell hozzá, költő és művész, aki művé teremtse. És olyan tárgyi és anyagi lehetőségek, és olyan szellemi szabadság, hogy azzá teremthesse.” Végül hát a “szellemi szabadságot”, ennek a szükségességét avatta legfőbb értékké és mértékké.

Tette ezt úgy, hogy a hatalmi rendszer megoldóképességében nem bízott, de a rendszert nem is tagadta. Veszélytudata és felelősségvállalása nem engedte, hogy a népet a nemzetet megfossza a hatalmi rendszer akár legkisebb biztonságától. Más kérdés, hogy a nép és a nemzet “tenyészetének” életképességét öntörvényűnek “sejtette”. Az öntörvényű irányt a belső szellemi és erkölcsi determináció érvényesülésével azonosította. Közgondolkodói világképe ezzel a határvonallal és ezzel a távlattal ért véget. Veres Péter ezzel ugyan belül maradt az 1945 és 1956 utáni hatalmi rendszeren, de elkerülhetetlennek találta a változást. Ha a “szellemi szabadság” mércéjét következetesen alkalmazzuk, a gyökeres változás képzete sem lehetett idegen tőle.

Itt vehetjük fel a fonalat, halála, 1970 után már a rendszerváltozást is jócskán meghaladva. A rendszerváltozás épp a szabadságellenes hatalom lebontásával kezdődött. Ezek a romok maguk alá temették Veres Péter részvételét is az 1944–45 utáni hatalomban. Veres Péter nemzetgyűlési képviselőként, pártvezetőként és kormánytagként felelős tisztségeket viselt a kommunista pártállami fordulatig. Kettős hatalomban vett részt. Nevezetesen részt vett a hazai nyílt és alkotmányos hatalmi tevékenységben, de nem vett részt a pártállami fordulatot előkészítő titkos moszkvai és budapesti birodalmi döntéshozásban. Politikai felelőssége így a többpárti hatalomgyakorlás nyilvános és alkotmányos oldalára tartozott. Erkölcsi és szellemi felelősségét a népi forradalmiság jelölte ki. Ez a népi forradalmiság azonban nem a hivatalos hatalmat támogatta, ellenkezőleg, a hivatalos hatalom korlátozását óhajtotta. Veres Pétert, a politikus Veres Pétert, a közgondolkodó távolította mind messzebbre az 1944–45 utáni hatalom öncélúságától.

“Machiavellista és bizantinikus” ellenféllel állt szemben. A mélyben nemzeti függetlenség és birodalmi bekebelezés ütközése húzódott. Veres Péter a nemzeti függetlenség védelmében változatlanul a magyar közgondolkodás történelmi folytonosságát képviselte. Ezért persze 1944–45 és végül 1947–48 után vállalnia kellett a hatalmon kívüliséget. Vállalta is. Közgondolkodóként osztoznia kellett és osztozott az értékelvű irányzatok nyilvánosságból való kirekesztésében is. Meg kellett érnie és megérte, hogy az egykori “nemzet alatti” paraszti-népi világ szószólójából az értékelvű népi és nemzeti eszmék nyilvánosság alatti szellemi személyiségévé fokozták le. Ez a lefokozás őrizte meg magas szellemi rangját. Ebből a lefokozásból támadt fel a halhatatlansága.

Mindenesetre az értékelvű közgondolkodás történelmi folytonosságát semmilyen kitartás és semmilyen áldozat sem menthette meg. Szárszó 1943-as szellemi fénye az utolsó üstököslobbanásnak bizonyult. Bent az egyetértő, kint a vitatkozó irányzatok többé nem szerepelhettek a nemzeti nyilvánosság előtt. Egyetértésük és vitájuk többé nem táplálhatta a nemzeti közgondolkodást. Népi forradalmiság és polgári radikalizmus, nemzeti konzervativizmus és szociáldemokrácia, keresztény társadalomkép és liberalizmus egymással perelő és egymást átható értékelvű változatai szerencsés esetben is csak zárt szellemi műhelyekben halmozhatták fel értékeiket. A hagyományos baloldaliság és jobboldaliság is kiszorult a hatalmi politikából. A nemzeti közgondolkodás értékőrző, értékteremtő és értékközvetítő állománya sorvadásnak indult. Az értékellenes hatalom kárhoztatta sorvadásra.

Nemzeti érdek lett volna, hogy 1990 után az értékelvű közgondolkodás akadálytalanul újraépüljön és betöltse szerepét. Nem rajta múlott, hogy nem tehette. Fogyatékosságából, erőtlenségéből, késedelmességéből manapság már kiemelkedőben van. Most aztán 2002-ben inkább az a nemzeti sorskérdés, hogy az értékelvű közgondolkodás mennyire ellensúlyozhatja a posztmodernitás és a globalizáció érték alatti áramlatait. Új világkorszakba léptünk. Ezt a világkorszakot értékelvűség és értékalattiság küzdelme jellemzi. Ez ró új feladatot az értékelvű nemzeti közgondolkodásra. Ennek a feladatnak és feladatvállalásnak az előképeit idéztük fel eddig – Veres Péterről szólván a múló időben.

Veres Péter (1897. január 6 – 1970. április 16.) első művei az alföldi parasztság mélyvilágából hoztak hírt, ahogy ő mondotta, “a földszinti Magyarországból”, az uradalmi cselédek, kubikusok, alkalmi munkások életéből. Tömörkény István és Móricz Zsigmond már rajzolt néhány emlékezetes képet erről a társadalom alatt élő rétegről, ennek szokásairól, életmódjáról és gondjairól, a teljes valóságot azonban először alighanem Veres Péter mutatta be. Hatalmas tapasztalat birtokában nyilatkozhatott meg, maga is ebből a világból származott, hosszú évtizedeken át ennek a világnak a sűrűjében élt. Zsellérsorból küzdötte fel magát irodalmunk tekintélyes képviselői közé, a balmazújvárosi “gyepsor” népét kívánta képviselni a magyar közélet és szellemi élet magaslatain.

Kemény fizikai munka közben szerzett műveltséget, mindig rengeteget olvasott. Szépirodalmi munkáiban saját küzdelmes életéről és szülőföldjének népéről adott szociográfiai megfigyelésekben is igen gazdag képet. Korai művei a népi írómozgalom törekvéseihez igazodva hívták fel a figyelmet az alföldi szegényparaszti társadalom nyomorúságos életére és jogfosztottságára, egyszersmind a paraszti életforma derűjét is kifejezték. Gyepsor című novelláskötete és Számadás című regénye kendőzetlen valóságábrázolással örökítette meg a paraszti életformát, Az Alföld parasztsága és Falusi krónika című munkái a “népi szociográfiák” közé tartoznak, A Balogh család története című háromkötetes regényében már idősebb korában adott összegző képet arról a falusi életről, amelyet időközben elsodort a történelem.

Szépirodalmi műveinek, szociográfiái és politikai írásainak nem csak szociális, hanem erkölcsi és (talán így lehetne mondani) “kultúrkritikai” célzata is volt. Veres Péter az alföldi, kálvinista, “rideg” paraszti életvitelt, munkamorált és közösségi magatartást állította eszményként olvasói elé, bizalmatlanul tekintett a városi társadalomra, a szegényparasztság helyzetének javításában csak a szervezett ipari munkásságot és a népi származású értelmiséget tartotta igazi szövetségesének. Mindez erőteljesen jutott kifejezésre azokban a műveiben, amelyek a harmincas és negyvenes évek fordulóján eszmeteremtő igénnyel és publicisztikai szenvedéllyel beszéltek a nagybirtoknak és a nagytőkének kiszolgáltatott magyar társadalom gondjairól, és kíséreltek meg politikai stratégiát adni a radikális szociális és politikai reformok híveinek.

Ebben az időben négy egymást követő könyvének – Szocializmus és nacionalizmus (1939), Mit ér az ember, ha magyar? (1940), Népiség és szocializmus (1942), valamint Parasztsors – magyar sors (1943) – tanúsága szerint azon fáradozott, hogy összebékítse a szocializmus és a népi mozgalom által képviselt agrárdemokrácia, agrárszocializmus tanításait. A XX. század két nagy eszmeáramlatát a szocializmusban és a nacionalizmusban látta, ezeket kívánta közös nevezőre hozni abban a meggyőződésben, hogy a magyarság nemzeti fennmaradását csakis a kétkezi dolgozó nép, mindenekelőtt a parasztság szociális, politikai és kulturális felemelkedése teheti lehetővé, és ez a felemelkedés csak egy közösségi társadalomban történhet meg. Természetesen az általa képviselt “szocializmus” nem volt azonos a szélsőbaloldal szovjet típusú szocializmusával, ahogy a “nacionalizmusról” kialakított képe sem jelentette a nemzeti felsőbbrendűség téveszméjét, és nem kívánta megsérteni más nemzetek érdekeit. Veres Péter a “szocializmusban” a közösségi társadalmat, a “nacionalizmusban” pedig a jogos nemzeti érdekek szolgálatát látta.

A nacionalizmus és a szocializmus tanításainak közös eszmeiségbe foglalása, midőn erre Veres Péter kísérletet tett, természetesen nem volt veszélytelen feladat, minthogy az “ideológus” a német nácizmus rasszista eszméivel is érintkezhetett volna. Veres azonban mindig élesen elhatárolta magát a szélsőjobboldal ideológiájának mind német, mind magyar változataitól. Erős paraszti kötődés, illetve széles körű olvasottsága megóvták attól, hogy a “völkisch” ideológia valamiféle magyar változatának kidolgozója vagy híve legyen. A népiíró-mozgalomban, így az 1943-as Szárszói Találkozón vállalt szerepe különben is annak a “harmadik útnak” a hívei között jelölte ki helyét, amely egyaránt elutasította a szélsőjobboldalon és a szélsőbaloldalon tapasztalt emberellenes és diktatórikus ideológiát, és a magyar agrárszocialista mozgalmak hagyományai nyomán a nemzeti érdekeket érvényesítő parasztdemokráciában látta az ország jövőjét.

A Mit ér az ember, ha magyar (a cím nyilvánvalóan Ady Endrétől, Az ős Kaján című költeményből való) valójában ezeket az eszmei szándékokat követte, midőn valamiféle társadalomelméleti kézikönyvet vagy inkább nevelési programot kínált fel olvasóinak. “Ennek a könyvnek – írta Veres Péter munkájának első lapján – tulajdonképpen az volna az igazi célja, hogy »mit ér az ember, ha paraszt?«, de az a sajátos magyar szemérem, ami bennünket, magyarokat, különösen parasztokat, mindenki mástól megkülönböztet, engem is visszatart a mai parasztkodó világban ettől a feltűnő címtől. Különben magam is, mások is azt hirdetjük, hogy a parasztság az igazi magyarság, s hogy a parasztságban van az igazi jövő – akkor hát így is jól van.”

A könyvnek címezettje is van, alcíme így hangzik: Levelek egy parasztfiúhoz. Veres Péter azokhoz a tehetséges paraszti származású fiatalokhoz szólt, akik a harmincas évek második felében – egyrészt a népi mozgalom hívó szavára, másrészt az akkori kormányzat “tehetséggondozó” programjainak keretében – indultak el a magasabb iskolák, az értelmiségi pályák felé, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy majd a paraszti rétegek önszerveződésének és felemelkedésének vezetői legyenek. Ezek a parasztfiatalok kaptak később, már a háború után szerepet a népi kollégiumi mozgalomban, a Parasztszövetségben, a Nemzeti Parasztpártban és természetesen a kommunista pártban is (ez utóbbinak “nemzeti” szárnyát alkotva, amely az ötvenes években élesen szembekerült a Rákosi-féle vezetéssel, 1956-ban pedig a forradalom oldalára állt!).

Veres Péter valójában az ő számukra kívánt tanítással szolgálni: “ezek a levelek – olvashatjuk – nem csak az én gondjaimat mondják el, hanem azoknak az útját akarom könnyíteni, akik már elindultak a Gondolat vagy a Hatalom felé. A tapasztalat és a gondolat sohasem helyettesítheti a cselekvést, de a cselekvés felé vezető úton az előttünk járók tapasztalatai és gondolatai azok a lépcsők, amelyeken az éber szellem mindig-mindig feljebb hág.” Midőn a könyv szerzője ezeket a sorokat papírra vetette, bizonyára nem sejtette, hogy alig néhány esztendő múltán egy kormányzati szerepet kapó, országos politikai párt vezetője és a kormány egyik minisztere lesz. Nem politikai programot kívánt adni, hanem eszmei és erkölcsi stratégiát, és nem a hatalom ügyeiben eligazodó politikus, hanem az ifjú nemzedékek orientálására vállalkozó pedagógus szerepét választotta. Könyve valójában azt a hagyományt újította fel, amelyet több mint száz esztendővel korábban Kölcsey Ferenc nevezetes Parainesise kezdeményezett. Szándéka nem annyira politikai, inkább pedagógiai volt: oktatni és nevelni akart.

A könyv mögött álló távlatosabb szándékokat három évtizeddel később (már az író halála után megjelent) Szárszó című kis könyv világította meg. Itt a következők olvashatók: “A sokat emlegetett ösztönös taktikai érzelem íratta velem ezeket a könyveket, különösen a leghatásosabb és legtöbbet vitatott Mit ér az ember, ha magyar?-t. Én holtbiztosra vettem, hogy a németek nem nyerhetik meg ezt a háborút sem, akármeddig tartson is, az egész világ ellen. […] Hittem hát, hogy eljön a mi időnk, de tudtam, hogy éretlenek és készületlenek vagyunk hozzá. A balgatag jóhiszeműség és az ösztönszerű gyanakvás szélsőségeiben leledzünk. […] A könyv célja hát – nem kitervelten, hanem ösztönös megszerkesztésben – az volt, hogy a mozgalmi élettől és a politikai eszméktől távol álló parasztfiatalok számára (hogy ez a forradalmi felkészülés ne csak hivatásos politikusok szövetsége legyen) mintegy forradalmi-politikai, de egyben »guvernamentális«, önmagunk kormányzására érlelő eligazítást adjak. Úgy éreztem, hogy én tudok, mert úgy vagyok fölötte a napi politikának, mint ahogy a nép alatta van. Csak az önfenntartásunk szempontjából nézem. Mentől több érdemes ifjút visszatartani a fasizmustól és a németekre való felnézéstől… A parasztok közül eddig csak a kótyagosok és a minden koncra rászálló piaci legyek meg a puszta létezés legalsó határán vegetáló és egyben balgatag hóttszegények lettek nyilasokká […] A nemzet zöme […] a megkövült bizalmatlanságával várja, hogy honnan és mikor szakad rá az ég. Hát ne várja, hanem készüljön is rá.”

Ennek a felkészülésnek, pontosabban felkészítésnek az útmutatója kívánt lenni a Mit ér az ember, ha magyar. A negyvenkét levélre, azaz fejezetre osztott pedagógiai útmutató a két világháború közötti magyar társadalmi berendezkedés jellegzetességeit, a politikába keveredő emberek válfajait és a kívánatos átalakulás-megújulás erkölcsi stratégiájának követelményeit veszi sorra. Ily módon értekezik a parasztságról, az ipari munkásságról, az értelmiségi ifjúságról, a magyarság szomszédairól és a velünk együtt élő nemzetiségekről (a könyv írása idején az 1938–1939-es határrevíziók következtében Magyarországnak ismét számottevő nem magyar nemzetiségű lakossága volt), majd a magyar nyelvről, népdalainkról, irodalmunkról, a magyar képzőművészetről (“ami még nincs” – teszi hozzá bizony igaztalanul!), az őstehetségekről (“akik már vannak”), a nemzeti színjátszásról, ezt követve a szerelmi kapcsolatról, a házasságról. Mindezekről a kérdésekről azoknak a nézeteknek a nyomán beszélt, amelyeket szépirodalmi, szociográfiai és publicisztikai munkáiban is következetesen képviselt. A levelek sora bizonyos rendszerességet mutat azoknak az eszméknek, gondolatoknak a kifejtésében, amelyeket Veres Péter részben a szocialista, részben a “harmadikutas” népi ideológia révén alakított ki. Ezt a rendszerességet töri meg némileg az, hogy a háborús cenzúra törölte a középosztály kritikáját adó kilencedik fejezetet.

A Szárszó-könyv figyelmeztet arra, hogy a Mit ér az ember, ha magyar? tulajdonképpeni mondanivalója a huszadik levéltől kezdve bontakozik ki igazán. Ennek a levélnek a címe: Arról, hogy a magyar nép jelleme és tehetsége milyen rendben érvényesülhetne. Veres Péter itt kívánja megadni nemzetpedagógiai vállalkozásának igazi magyarázatát. Először is azokkal száll vitába, akik szerint a nemzet felemelkedése érdekében végzett erőfeszítések valójában olcsó “magyarkodások”, ráadásul az a gyanú vetül rájuk, hogy a korszak kártékony, jobboldali nemzetieskedésének tesznek engedményeket. Ezt a gyanút őszinte szocialista meggyőződésének hangsúlyozásával hárítja el. “Ne hidd hát – hangzik okfejtése –, hogy a könnyebb végét kerestem. Ellenkezőleg: kettős terhet vettem magamra. Osztályomhoz is hűnek kell maradnom, de magyar fajtámhoz is hűnek kell lennem. Ráadásul el kell viselnem mindkét csoport gyanakvását. […] Ráadásul az is nehezíti a dolgomat, hogy még csak azzal sem áltathatom magamat, hogy a két mozgalmat, a lelkes magyarok és az őszinte szocialisták táborát összehozom. Nagyon jól tudom, hogy ezt csak a történelem hozza meg, az sodorhatja őket össze. Szavakkal az osztálykülönbségekből eredő idegenkedést nem lehet feloldani.”

Ezt követve vet számot – az ismeretes “rideg-paraszti” mentalitás és erkölcsiség nyomán – a magyar nép “jellemének és tehetségének” természetével. Megállapítja, hogy a magyarság nemigen alkalmas a kereskedelemre és a hivatali munkára, ezek mögött a megállapítások mögött az a bizalmatlanság munkál, amelyet Veres Péter eredendően érzett a városi civilizációval, a polgársággal, illetve a középosztállyal szemben. “Azok az erények – mondja –, amelyek az emberiség fennmaradásához nélkülözhetetlenek, a munkaerények és a közönséges társas emberi erények megvannak bennünk. Csak a politikai, közösségi tapasztalataink hiányoznak belőlünk, és az üzleti szellem.” A levelek írója ezért arra kívánja ösztönözni fiatal olvasóit, hogy sajátítsák el a közösségi élet, a közösségi társadalom szervezése és vezetése tekintetében nélkülözhetetlen készségeket. Ezért szögezi le: “Hogy […] mi, alul levő paraszt-magyarok méltók legyünk […] a követelt munkához, bizony, sokat kell tanulnunk.” Az ezután következő huszonkét levél ezért a tanulási folyamat közösségi stratégiáját írja le.

Veres Péter “paraszti Parainesise” ennek a stratégiának a kidolgozása során beszél a “magyar megújulásról”, a hatalomról, az akaratról, a cselekvésről, “az igazi vezér és a közönséges politikus közötti különbségről”, “kollektív lelkiségről”, “az ösztön és a tudat kölcsönhatásáról”, “a bátorságról és a gyávaságról”, “a tömegek állhatatosságáról és nádszálhajlékonyságáról”, “a tömegek feledékenységéről és hálátlanságáról”, “a nép neveléséről”, majd a népvezéreket megkísértő politikai és erkölcsi vétkekről. Ez utóbbi leveleknek már kifejezetten erkölcsnevelő szerepe van, s Veres Péter ezekben arra törekszik, hogy a felszabaduló és felemelkedő parasztság reménybeli vezetői mindig szilárd közösségi elkötelezettséggel szolgálják a választott ügyet, s hogy tevékenységüket sohase vezérelje az érvényesülés, a hatalom vágya. Persze mint minden erkölcsi tanításban, különösen a XX. századi politikai kurzusok erkölcsi nihilizmusának körülményei között, Veres Péter “paraszti Parainesisében” is igen sok naivitást találhat a mai olvasó.

Végül a negyvenkettedik, vagyis utolsó levél: Arról, hogy mit is ér hát az ember, ha magyar? az egész munka végső következtetéseit vonja le. Erre a személyes, egyszersmind közösségi kérdésre az író a következő módon válaszol: “Annyit, amennyit megvalósít önmagából. Annyit, amennyit becsületben, bátorságban, okosságban, emberségben adni tud a világnak.” Ehhez azután zárókövetkeztetésként még hozzá teszi: “E levelek célja az volt […], hogy a hiányzó magyar közösségi, politikai gondolkodás kialakulásához élményeimmel, tapasztalataimmal én is hozzájáruljak. És az, hogy benned és minden cselekvő fiatal magyarban a közösségi felelősség és az egyéni becsvágy közötti ellentmondásokat felszínre hozzam. Képmutatók ne fogjanak hozzá a mi népünk megszervezéséhez, ezekből elég volt. Már láttak a mieink liberális képmutatókat, függetlenségi képmutatókat, keresztény nemzeti képmutatókat és újnacionalista képmutatókat is. Másforma elvekre és másforma emberekre van szükség. Nem koncpolitikusokra, nem fizetési osztálylétramászókra, nem igazgatósági tagságvadászokra, hanem hősökre van szükségünk.”

Veres Péter nevelő szándékú leveleinek írása során a jövendő feladatait kívánta rögzíteni, s arra későbbi életrajzírója, Bata Imre hívta fel a figyelmet, hogy ennek során mennyire nem érdekelte “a kialakult világhelyzet”, így a már zajló háború és az ország kiszolgáltatottsága a náci birodalom politikájával szemben. Valóban, a levelek írója mintha szem elől veszítette volna saját korának aktuális kihívásait, inkább ideológiai tanítást adott, mintsem történelmit és politikait, holott könyvének publicisztikai célzata volt. Bizonyára ennek következtében érték a könyvet heves bírálatok: a kiváló baloldali festő, Dési Huber István a magyar képzőművészetről írott fejezetet utasította el, a harcostárs Illyés Gyula pedig azt kifogásolta, hogy véleménye szerint Veres Péter engedményeket tett a mindenkori populizmusok kollektivista frazeológiájának, és gondolatmenetének középpontjába mintegy a hatalom megszerzésének követelményét állította.

Illyés bírálata a legkevésbé sem volt gyengéd. “Bevallom – írta –, a könyv olvasása közben nemegyszer visszafordítottam a címlapot: valóban a te neved látom ott, Péter? Hogy pirítsak rád közös múltunkkal? […] Ily könnyű elfeledni az ősi népi tapasztalatot, hogy minden hatalom, a legkisebb is, egy falusi kisbíróé is természeténél fogva megront? Hogy megront már az utána való vágy is? Hogy a »tömeggel« a feladat csak az emberiesítés lehet: az egyének szabad és egyenlő függetlenítése?” Veres Péter akkor vitába szállt Illyés véleményével, később, már a háború utáni korszak keserű tapasztalatainak birtokában talán igazat adott neki: hiszen mint parasztpolitikusnak, neki is érzékelnie kellett azt, hogy az uralomra jutó kommunista hatalom milyen cinikus módon rombolta le egy közösségi társadalom létrehozásának esélyét, és sértette meg a magyarság érdekeit.