Jancsó Elemér, aki a harmincas évek során háromszor is kísérletet tesz az erdélyi irodalom történetének megírására, különböző kategorizálások után 1938-ban40 végül arra a következtetésre jut, hogy az 1918-ban megszülető erdélyi irodalom alig húszesztendős történetében négy nemzedék követi egymást. Az 1880-as évek végén induló, 1918 után alig ható konzervatív poétikát művelő szerzők (Gyalui Farkas, Szabolcska Mihály, Jékey Aladár stb.), majd az 1918-ban harminc év körüli alkotók formálják az erdélyi irodalom arculatát. Az 1910–16 közt induló szerzők (Reményik Sándor, Kós Károly, Berde Mária, Makkai Sándor, Szentimrei Jenő, Tompa László) lesznek azok, akik kialakítják az erdélyi irodalom intézményeit és a transzszilvanista ideológiát. Amolyan átmenetként jelentkezik az 1923-as Tizenegyek⁴¹ antológiája köré csoportosuló harmadik generáció (Tamási Áron, Kacsó Sándor, Kemény János, Balázs Ferenc stb.), amely már érzékenyebb a kisebbségi élet realitásaira. Végül a harmincas évek elején, az 1930-as Új Erdélyi Antológiával, illetve az 1931-es Új Arcvonal antológiával színre lép a negyedik generáció (Wass Albert, Kiss Jenő, Szemlér Ferenc, Szabédi László, Nagy István, Asztalos István és mások), vagyis az a nemzedék, amely már a román impérium alatt nevelődött, ennek köszönhetően elsősorban a szociografikus igényű, realista ábrázolásmód híve. Jancsó tanulmányaiban az erdélyi magyar irodalom alakulását a konzervatív népiségtől, a romantikus elemektől sem mentes, nyugatos alapú transzszilvanizmuson keresztül a tudományos falumunkán nyugvó, realista népiességig tartó egyenes vonalú fejlődésként értelmezi. Ugyancsak ezt a szemléletet tükrözi Tolnai Gábor írása, aki a harmincas évekre teszi azt a generációváltást, amelynek köszönhetően “áttevődött az erdélyi törekvések vezérfonala az irodalomról a társadalmi falumunkára”.⁴² A fenti nemzedékekre bontás több szempontból is problematikusnak tekinthető. A román impérium alatt eltöltött huszonkét esztendő kevés volna ahhoz, hogy valóban három jól körvonalazott és egymástól eltérő értékrenddel bíró nemzedék váltsa fel egymást. Nyilvánvaló, hogy Jancsó és Tolnai felosztása egy kanonizációs kísérlet eredménye, amely nem is az erdélyi irodalom harmadik nemzedékének,⁴³ hanem csupán a fiatal írók egy csoportjának érdekeit tartja szem előtt.

A valóságábrázolás igényének erősödése valóban nyomon követhető az erdélyi irodalom két világháború közötti korszakában, ám túlzás volna azt nemzedékváltásokhoz kötni, hiszen már Benedek Elek és a székely írók elképzelései között is ez szerepelt. A Termés körének programja (vidéki felolvasások, olcsó könyvtár) gyakorlatilag azonos azzal, amellyel Benedek Elek a húszas évek elején próbálkozott, amelyet a székely írók (Tamási, Kacsó, Balázs Ferenc stb.) a harmincas évek legelején szorgalmaztak, és ami az Erdélyi Fiatalok falukutató munkásságának is részét képezte. Benedek Elek és a székely írók Mistralt olvasva a régió irodalmi szerepét vizsgálják, a Termés fiatal szerzői újraolvassák, tanulmányokban elemzik Mistral verseit.

A különböző antológiák, illetve intézmények köré csoportosuló fiatal szerzők általában előbb fogalmaznak meg (többnyire zavaros) irodalmi kánont, Rorty-féle értelemben vett “szótárt”, mint ahogy maguk a művek íródnak. A közösnek vélt eszme elég tág ahhoz, hogy többfajta értelmezést is magába tudjon foglalni. Kacsó Sándor írja a Tizenegyek népiségfogalmáról: “Mit értettünk a Népen? Hát ezt nem nagyon tisztáztuk. Valószínűleg mind a tizenegyen más-más ízét, érzelmi hangulatát, tartalmát éreztük a szónak és a belerejtett fogalomnak is. […] Ez az inkább érzelmi talajon termett, s nem tudásból és tudatos felismerésből eredő ideológia tömörítette egységbe a Tizenegyeket…”⁴⁴ A népiség kérdésével kapcsolatos egységes állásfoglalás hiányának köszönhetően a népi mozgalom célkitűzéseit egyes szerzők összeegyeztethetőnek érzik a helikoni transzszilvanizmussal, mások viszont nem, és a különbség egyáltalán nem nemzedéki alapon tételeződik. Az állásfoglalások nem mindig következtethetők ki előre: a Vallani és vállalni vita során Tamási mellé álló, Vakvágányon című regényével a realista ábrázolásmód mellett állást foglaló Kacsó Sándor csaknem egy évtized elmúltával Kóssal együtt védelmezi az erdélyi gondolatot a fiatalok, illetve Szemlér kritikájával szemben. A harmincas évek második felére a Jancsó-féle felosztás szerint két “fiatal” nemzedék is tevékenykedett, akik poétikai elvek szempontjából egymástól alig különböztek, világnézeti szempontból viszont számos eltérés mutatkozott közöttük. A legtöbb ellentét (például a Hitel és az Erdélyi Fiatalok közti torzsalkodás) nem irodalmi, hanem ideológiai különbségek mentén artikulálódott. Az érdekegyeztető szándékkal összehívott 1937-es Vásárhelyi Találkozó végeredménye a politikai tényezők következményeképpen nem lett más, mint átmeneti jelszóegység, amely azon az eleve utópisztikus érven nyugodott, hogy a nemzeti egység gondolata alkalmas az osztályok, a felekezeti és nemzedéki ellentétek megszüntetésére.⁴⁵ Az egymásba csúszó nemzedéki határvonalakra és a képlékeny, egymással közlekedő kánonokra jellemző példa, hogy a fiatal, zömével a harmincas évek második felében jelentkező nemzedék találkozójának fő szervezője és elnöke az 1922-ben indult, helikonista Tamási Áron.

Dsida Jenő első verseskötetét, az 1928-as Leselkedő magányt a transzszilvanizmus “européer szárnyát” képviselő Molter és a küldetéses erdélyi költészet elkötelezett hívének számító Reményik egyaránt elmarasztalja, amiért a közösségi érzékenység, illetve a kisebbségi sorsvállalás nem jellemző verseire. Gaál Gábor, a transzszilvanizmust elutasító baloldaliság szóvivője viszont azt értékeli benne, hogy egy nemzedék válságélményét fogalmazza meg. Ezen a ponton feltételezhető, hogy a következő években a valóságirodalom és a balos osztályvonal körül kirajzolódó antitranszszilvanista kánon keretei közé nem illeszthető majd be problémátlanul Dsida költői kiteljesedése. A következő években azonban Dsidát ott találjuk az Erdélyi Fiatalok mozgalmában, 1932–33-ig lírája ennek az elkötelezettségnek a jegyében is formálódik.⁴⁶

A születését és költői indulását tekintve inkább a második generációhoz tartozó Dsida a kultúrát a politikummal nem szembenálló, hanem attól különböző területként értelmezi, s ezáltal közelebb áll a harmadik nemzedék szerzőihez, elsősorban Jékelyhez, illetve Szabédihoz.

Jancsó és Tolnai úgy ábrázolják a harmincas években jelentkező harmadik nemzedéket, mint amelyben tetőzik a valóságszemlélet és a népiség igénye. Állításuk azonban nem minden szempontból fedi a valóságot, hiszen éppen ez a nemzedék az, amelynek egyes tagjai sok szálon, elsősorban a kánonrombolást mellőző érvényesülés mentén kapcsolhatók a Nyugat harmadik generációjához. Ezt a nemzedéket a Nyugat első két generációjába tartozó kritikusok többnyire elmarasztalják apolitikus magatartása, túlzott formaigénye, “életidegensége” miatt. A Nyugat második nemzedékéhez tartozó Halász Gábor saját generációjának elvárásai felől olvasva, azzal összehasonlítva találja könnyűnek őket: “Azoknak céljuk volt a verssel”, míg a fiatalok “csak befele figyelnek, a visszhang fontos, nem a behullott hang, és nem a jelenteni, ábrázolni, izgatni akaró szó, csak a zengés”⁴⁷ (Kiemelés – V. J.). Egy évvel korábban Kassák Lajos még szigorúbban ítélkezik, “… és a legfiatalabb korosztály” című cikkében érezteti, hogy a túlzó formai igényesség végső soron tartalmi igénytelenséget álcáz. “A világháború előtt jött nemzedékkel szemben szeretik csiszoltságukat, formáltságukat hangsúlyozni, és nyilvánvaló, hogy az alkalmazkodás fogalmát összekeverik az alakításéval.”⁴⁸

Szerb Antal arra figyelmeztet, hogy a fiatal nemzedék voltaképpen nem hozott újítást, írásaikban Babits és Kosztolányi korai korszakának pózai köszönnek vissza, s álláspontját igazolni látszik Weöres Sándor egy korábbi írása,⁴⁹ amelyben nemzedékének ars poeticáját így fogalmazza meg: “Enciklopédikus korban élünk, amely nem alkotó, hanem csűrbe takarító, minden régi eszmét frissen tart, újakat viszont nem termel.”

Mi sem jelzi jobban a harmadik nemzedék apolitikus voltát, mint az a tény, hogy az 1936–1937-ben a fellépésüket kísérő megnyilvánulásokat szinte teljesen megválaszolatlanul hagyják. Ezért csak bizonyos megszorításokkal beszélhetünk “nemzedéki vitáról”, hiszen néhány rövid, poétikai és világnézeti kérdéseket nem feszegető írástól eltekintve ez a nemzedék inkább műveiben, kritikáiban fogalmazza meg ars poeticáját.

A Nyugat harmadik generációjával párhuzamosan jelentkezik Erdélyben is a “harmadik generáció”. A többek közt Jékely, Dsida,⁵⁰ Bözödi György, Kiss Jenő, Szabédi László írásait tartalmazó Új Erdélyi Antológia, amely a Makkai László válogatta Új magyar költők párjaként jelent meg 1937-ben, előszavában az új nemzedék sajátos világszemléletét így jellemzi az előszóíró Abafáy Gusztáv: “Ez az írói nemzedék nem kerüli a valóságot, nem fázik tőle, csak egyszerűen nem hisz benne.”⁵¹ A költőszerep felfogása megváltozott, a lírai én nem annyira támadó, világgal szembeforduló, mint inkább világtól elforduló hős. A két világháború közti erdélyi irodalom harmadik nemzedékénél azonban mindvégig megfigyelhető egyfajta realitásigény, amely a második világháború után a politikum hangsúlyozott jelenlétével meg is erősödik. Talán illúziótlanabbul jelentkezik, mint a Tizenegyek antológiájával föllépő második nemzedék esetén, de a szociális érzékenység, a falu iránti kitüntetett figyelem, a valóság pontos leképezésének igénye (különösen a próza esetén), éppen úgy jellemzi a harmincas évek első felében induló harmadik nemzedéket, mint a tíz évvel korábban jelentkező társaikat.

Az egymást követő nemzedékek csoportjai összetorlódnak. Ezzel, illetve a politikailag meghatározott kisebbségi létformában kialakuló regionalista szemlélettel magyarázható, hogy egyrészt a fellépő nemzedékek nem rendelkeznek egyértelműen körülhatárolható, az előző nemzedékétől gyökeresen eltérő vonásokkal, másrészt az új nemzedékek fellépése nem jár együtt szükségszerűen kánonrombolással és -alakítással. A különböző irodalmi intézményeken belül jelentkező nemzedéki torlódást, a lassú belső folyamatként, és nem éles harcként zajló kánonváltást példázza az a tény, hogy a Helikon írói közösségnek utolsó éveiben egyaránt tagja lehetett az 1867-ben született arisztokrata Bánffy Miklós és a csaknem fél évszázaddal később, 1909-ben született, lecsúszott tisztviselőcsaládból származó munkásként felnőtt Asztalos István. (Lassú folyamatok zajlanak tehát, nem pedig radikális szemléletváltások. Mire a helyzet valóban megérne a kánonváltásra, a történelem menete szükségszerűen diktálja az egyeduralkodó marxista irodalmi kánon megtelepedését.)

A határmódosítást követő első években az irodalom – egyéb fórumok híján – különböző szemléletű, hosszabb-rövidebb életű folyóiratokban jelentkezett. Ilyen volt például Nagyváradon a Tabéry Géza szerkesztette Magyar Szó (1919) és Zsolt Béla Tavasz című folyóirata (1919–1920), Marosvásárhelyen az Osvát Kálmán szerkesztette Zord Idő (1919–1920), Kolozsváron az Napkelet (1920–22). Bár korábban, az 1918-at megelőző decentralizációs törekvések jegyében indult, mégis ideszámítható a Sütő-Nagy László szerkesztette kolozsvári Erdélyi Szemle, amely 1915-ben Kolozsvári Szemle néven jött létre, s egy évvel később vette fel új nevét, majd 1921-ben a köreiből kilépő írócsoport alapította meg a Pásztortüzet. A legelső évek lapszerkesztői alapelve gyakorlatilag a fennmaradás, illetve az irodalmi fórumként való megerősödés érdekében való decentralizáció volt. “Nem annyira európai nívóra, mint inkább arra kellett törekednünk, hogy a magyar centrumtól az események kényszere folytán levált területek irodalma meginduljon. […] programomat teljes nyíltsággal hangoztattam: irodalmi decentralizációt akarok” – írja a Magyar Szó szerkesztésére visszaemlékezve Tabéry Géza.⁵²

A húszas évek folyóiratokban tükröződő irodalmának a szerkesztők polgári radikális tájékozódásának, és a 1919-es forradalmi emigráció hangsúlyos jelenlétének köszönhetően progresszív arculata volt. Az első években induló folyóiratok változó sikerrel az irodalmi modernség esztétikai kódjait próbálják tovább működtetni, hol Ady és a nyugatos eszmék, hol pedig hangsúlyozottan az avantgárd felé tájékozódva. Deréky Pál arra mutat rá Az avantgárd irodalom olvasókönyve (1915–1930) című antológia előszavában,⁵³ hogy a nagyobb hatású nyugati irodalmakkal ellentétben magyar nyelvterületen az irodalmi modernség indulása alig néhány évvel előzi meg az avantgárdét. Erdélyben az avantgárd és a modernség időben egymásba csúsznak, Áprily, Tompa, Olosz Lajos vagy Berde Mária verseinek a Nyugatéhoz közelebb álló poétikája ugyanúgy a háború után kezd hatni, mint az avantgárd (elsősorban expresszionista) poétikával kísérletező fiatalabb költőké (Bartalis János, Ormos Iván, Becski Andor, Becski Irén vagy a dikciójában expresszionizmusra hajló, képiségében modernista Szentimrei).

Az erdélyi avantgárdnak nem állt rendelkezésére olyan fórum, amely hosszabb távon biztosította volna az éppen formálódó irodalmi életben való jelenlétet, voltak viszont olyan folyóiratok, amelyekben az avantgárd poétika, – ha rövid időre is, de – megmutatkozhatott.⁵⁴ Kimondottan avantgárd irányultságú egyedül a Szántó György szerkesztette Periszkóp volt (1925–26). A még csak tervben létező folyóirat programját Szántó így vázolta fel Fábry Zoltánhoz írott levelében: “internacionalizmus és kevés szöveg, sok kép. Lesz benne minden, nemcsak irodalmi sajtkukac rágta alagút a sajtban, de Picassótól bokszmérkőzésig és felhőkarcolóig vont átmérő.”⁵⁵ A Periszkóp, nevéhez illően, érzékeny avantgárd figyelő volt, nem kötelezte el magát egyetlen irányzat mellett sem, de figyelemmel követte mind a képzőművészetben, mind pedig az irodalomban megnyilvánuló avantgárd törekvéseket. Irodalmi anyagában jelentős teret kaptak az elsősorban német és francia fordításanyagok.

Franyó Zoltán ugyancsak Aradon indított két folyóiratából (Genius – 1924, Új Genius – 1925) egyik sem volt egyértelműen avantgárd lap, ami azzal is magyarázható, hogy szerkesztőjük maga is ambivalens módon viszonyult az izmusokhoz. Franyó korábban a Ma munkatársa volt. Új folyóiratának szemlerovatában gazdag válogatást adott az angol, francia, német, olasz, magyar, román, cseh, spanyol stb. folyóiratok anyagából. Azonban Az izmusok csődje című vehemens cikkének tanúsága szerint 1925-ben kiábrándul az egymást váltó izmusokból, amelyek nem teszik lehetővé az értékbeli különbségtételt, s egy majdani szintetizáló “nagy stílus” megvalósulásában bízik. Izmusok ellen felszólaló szövegének indulatos hangvétele és szóhasználata paradox módon éppen a különböző avantgárd kiáltványok nyelvét idézi: “Ez lesz a holnap ünnepe, az izmusok csődje, melynek ítéletnapján minden jelszó, manifesztum, kellék, apostol, központi Dada és vidéki epigon, felkent próféta és profán síber oda kerül, ahová való: a szemétre vagy a spirituszba.”⁵⁶

A kolozsvári Keleti Újság kéthetente megjelenő fióklapjaként a Napkelet ugyan rendszeresen közölt avantgárd poétikájú verseket, ám liberális szerkesztési koncepciójának köszönhetően inkább a világnézeti és irodalomszemléleti sokszínűség jellemezte, mint az avantgárd elkötelezettség.

A harmincas évekre minimalizálódik az avantgárd hatása Erdélyben, a szerzők egy része elhallgat (például Becski testvérek, Reiter Róbert), mások pedig a helikonista irodalom vonulatához kapcsolódnak (Szántó György, Bartalis János). Az avantgárd felé tájékozódó irodalmi fórumok végső megszűnésének idején, 1926-ban jött létre a Korunk. Az első időkben, főleg Dienes László alatt, a folyóirat még alig közöl irodalmi anyagot, de tanulmányaiban odafigyel az avantgárddal kapcsolatos vitákra, nézetkülönbségekre. Az 1920-as évek végétől, főleg Gaál Gábor szerkesztése alatt, a Korunk lapjain megerősödik az irodalommal szembeni tematikus elvárás, és a közérthetőség elve, amely kiszorítja az avantgárd poétikát. Salamon Ernő korai verseiben, Méliusznál vagy Szilágyi András, a Korunk által korszakos jelentőségűnek ítélt Új pásztor című regényében még visszaköszön az avantgárd dikció. Az irodalom elsősorban etikai-szociális és nem esztétikai szempontból való értelmezési elvének köszönhetően az avantgárd nyelvi viszonylagossága az Erdélyi Helikon lapjain sem érvényesülhetett. Dsida vagy Tamási műveiben kimutathatók az avantgárd nyelvhasználati formák, de a helikoni kánon az expresszionista jegyeket mutató Szűzmáriás királyfival vagy a Bútorokkal szemben az Ábel-trilógiát vagy a Nagycsütörtököt preferálja.⁵⁷

Az Erdélyi Helikon 1928-as megjelenését még rokonszenvvel fogadó Gaál Gábor rövidesen hosszas és vehemens csatározásba kezd a transzszilván gondolat ellenében. Gaál elsősorban a (látszólagos) helikoni egység gondolata ellen hadakozott, véleménye szerint ez a kompromisszum a legfőbb oka a Helikon “valóságtól elszakadó történelmi romantikával” jellemzett irodalmának. “Az ilyen érzés és tudat [tudniillik a helikoni egységé – V. J.] nem közelítheti meg a valóságot, ahol minden harcban áll […] Milyen irodalom tehát a következmény? – Az az irodalom, ami éppen itt van. Egy irodalom, mely valami ködös és érthetetlen parton bolyong, s avult irodalmi emlékeket képzeleg újjá. A múltba, az esztétaálmokba menekül. Ezért olyan hőn szeretett itt a történelmi regény s a szimbolizmus, a kitalált világok, a különös lelkiállapotok s a komplikált rímelésű versek.”⁵⁸

A Helikon és a Korunk szembenállását mindkét részről rendkívül heves viták és egymás értékeinek kölcsönös ignorálása jellemezte. Ahogy az osztályalapú valóságirodalom elvének szektás türelmetlenségében Gaál Gábor nem volt hajlandó elismerni azokat az eszmei és művészi értékeket, amelyek a Helikon körén belül születtek, úgy a helikonisták is hajlamosak voltak leértékelni a Korunk társadalomtudományi és közművelődési szerepét. A harmincas évek végére valamelyest enyhült a feszültség, a különbségek, elsősorban a “valóságirodalom” igényének terén elmosódtak. A Korunk nyitottabb, “népfrontos” korszakában érdeklődéssel fordult elsősorban a “székely írók” művei felé, a Helikon radikálisabb, balosabb szárnyának írói (Szentimrei, Tamási, Kacsó, Szántó, Ligeti) ebben az időben a Korunk munkatársai közé tartoznak.⁵⁹

A trianoni határmódosítások után az új impérium alá került magyarságnak elsősorban a hirtelen decentralizáció problémájával kellett szembenéznie. A magyar irodalmat és olvasóközönséget összefogó sajtóorgánumok, illetve az irodalmi életet irányító főbb intézmények a határ túloldalán maradtak. Budapest ettől kezdve csak eszmei értelemben lehetett központja a trianoni határokon kívül rekedt magyarságnak. “Intézménytörténeti vonatkozásban világossá vált, hogy a kisebbségbe került magyarságnak ki kell építenie saját intézményrendszerét, amely az anyaországból – a Trianont követő súlyos gazdasági helyzettől eltekintve is – érdemi segítséget nem várhatott. De bizonyos vonatkozásban eszmei segítséget sem, mert […] a magyarországi közélet hangadói, amint azt a »schisma-pör« mutatta, a nagy vallásszakadások veszélyét látták feltornyosulni a maga lábán megállni és a maga gondjait, a maga helyzetét mérlegelve megoldani akaró kisebbségi magyar irodalom fölött.”⁶⁰

A jelzett nehézségek ellenére az erdélyi irodalomnak (akárcsak a felvidékinek vagy vajdaságinak) új kulturális adminisztrációt felvállaló intézményekre, illetve a meglévő regionális érdekeltségű intézmények átszervezésére volt szüksége, olyanokra, amelyek elég erősek a kettős feladat betöltésére: egyrészt létrehozni és eredményessé tenni a kulturális életet és ezen belül a megszületendő irodalmat működtető intézményrendszert (napilapok, folyóiratok, könyvkiadás és terjesztés, színház stb.), másrészt biztosítani mindezek beillesztését a teljes magyar kultúrába. Az anyaországi kultúrától való intézményi függetlenedés és értékbeli felzárkózás ellentmondásos talaján létrejövő új irodalmi intézményeknek a maguk rendjén ismét kettős nehézséggel kellett megküzdeniük: egyfelől a berendezkedő új hatalom gyakran ellenséges viszonyulásával, másfelől a potenciális olvasók elvárásaival. A művelt közönség ízlése és irodalmi értéktudata ugyanis a XIX. század második felétől gyakorlatilag “Pest központú” volt, a budapesti könyvkiadás és kritika által kínált kánont fogadta el uralkodóként, számukra az esetleges “regionális kánon” automatikusan esztétikai értékcsökkenést jelentett. Az erdélyi irodalom “hőskorának” nevezett korszakban tehát nem csupán bizonyos intézmények alapítása és felvirágoztatása zajlik, hanem közönségformálás is, amelynek eredményeként az erdélyi magyar olvasók a negatív érzelmi töltetű “provinciális” kánon helyett pozitívan értelmezhető “regionális” kánont fogadnak el sajátjukként, és annak szabályai szerint olvasnak.

“…íróink abba az illúzióba ringatták magukat, hogy amikor ők megszerezték a trianoni nagykorúságot, a kisebbségi sorsban komolyabbá válik az olvasóközönség is, amely a boldog többségi sorsban az irodalomban csak a szórakoztatóipar egy nemét látta” – írja Ligeti. “Tehát nemcsak az írót kellett felkutatni, de fel kellett kutatni az olvasót is. A kisebbségi történelem további folyása azt mutatja, hogy könnyebb volt az előbbi munka, mint az utóbbi.”⁶¹ (Kiemelés az eredetiben – V. J.)

Azt, hogy a korabeli közönség elvárása és az irodalmi célkitűzések mennyire voltak összhangban, azt ma már nehéz eldönteni, hiszen az első világháborút követően még tagoltabb szellemi horizontból az Erdélyi Helikon által működtetett transzszilvanista kánon bizonyult a legerősebbnek, az erdélyi irodalom “klasszikusnak” számító szerzői ebből a körből kerültek ki.

A két világháború között formálódó erdélyi irodalom számára nemcsak a saját közönség kialakítása volt fontos, hanem az is, hogy az irodalmi kánon “kívülről”, az anyaország felől is olvasható legyen. A saját fórumok megléte végső soron nem változtatott azon, hogy az erdélyi írók és az olvasóközönség számára mélyen a köztudatban Budapest maradt a centrum, az ottani lapok jelentették a legfőbb legitimációs fórumot. Ez az orientáció nyilván több ponton ütközött a sajátos, önálló értékrendet sürgető transzszilvanista ideológiával, elbizonytalanítva a szilárd saját értékrend megképződését.

Az erdélyi írók gyakran (és joggal) sürgetik magyarországi lapoktól a teljes értékű, irodalmukat “nagykorúként” kezelő kritikát (ami azt jelzi, hogy az anyaországi kritikát legitimációs fórumnak tekintették), ugyanakkor a több ízben vehemensen hangoztatott “másság” kihangsúlyozásával mintha éppen arra próbáltak volna rámutatni, hogy megfelelő “terepismeret” hiányában nem fogadják el az anyaország felől érkező kanonizációs törekvések legitimitását. “Az erdélyi népnek megvannak a maga súlyos kérdései – írja Makkai a schisma-vita kapcsán –: ezekre kell felelnünk, s ehhez sablont és klisét nem fogadhatunk el.”⁶² Az erdélyi irodalomnak ezt a némiképp skizoid önértékelését erősítette az az ambivalens viszonyulás, amely a magyarországi kritikát, elsősorban a korabeli irodalmi értékrendet nagymértékben alakító Nyugat erdélyi irodalommal kapcsolatos megnyilvánulásait jellemezte. A Nyugat felemás viszonyulására jellemző, hogy a helikoni értékrendet (amely az erdélyi gondolat ideológiáján keresztül nem illeszkedett az általa szorgalmazott összmagyar rangsorhoz) nem fogadta el, de nem javasolt lehetséges ellenkánont sem.⁶³ A “helikoni triász” tagjaitól (Áprily, Tompa, Reményik) például egyetlen verset sem közölt. (Az avantgárdhoz kapcsolható szerzőktől – Becski Irén, Ormos Iván – ugyanakkor megjelenik néhány vers.) A fiatalabb szerzők közül csak Szemlér verseit közli a Nyugat, Dsida, Szabédi, Horváth Imre neve egyszer sem tűnik fel a versrovatban. A prózaírók sem járnak jobban: Tabéry, Kós, Makkai prózája egyáltalán, Tamási Ároné is csak két novellaközlés erejéig van jelen a Nyugat hasábjain. Talán egyedül Kuncz Aladár publikál többé-kevésbé rendszeresnek mondhatóan a Nyugatban, Kolozsvárra költözése után ugyan jóval ritkábban, ám ennek oka abban keresendő, hogy az erdélyi irodalmi élet szervezése és az alakuló új fórumok kötötték le figyelmét. A Nyugat Szemle rovatában már több-kevesebb gyakorisággal jelen vannak erdélyi szerzők, de munkásságuk méltatása többnyire kimerül néhány udvariasan semmitmondó recenzióban. Jellemző ilyen szempontból Babits méltatása Reményik Sándorról. Az erdélyi költő⁶⁴ című írása voltaképpen elegánsan kitér a Reményik-költészet méltatásának feladata elől, és elsősorban Reményik költői alkatának elemzésére vállalkozik. A Reményik által művelt poétikára való utalások (“a formai szerénység és igénytelenség mélyen hozzátartozik a költő jelleméhez”) azonban éppen Babits tollából nehezen tekinthetők dicséretnek. Az idézett írás (a két világháború közötti magyarországi kritika jellemző gesztusával) az etikai értékek kiemelésével helyettesíti az esztétikai értékekkel kapcsolatos ítélkezést: Erdélyben “a költői tehetség nem volt elég, sőt nem is volt a legfontosabb. A versekhez ember kellett, s a költő értékei emberi értékek” (kiemelés – V. J.).

Összegzésként elmondható, hogy az erdélyi magyar irodalom első két évtizedében létrejött egy olyan egészséges irodalmi légkör, amelyben a különböző elméletek, programok, érvek és ellenérvek adekvát ütköztetésében szilárdulhattak kánonná. A domináns transzszilvanista kánon sajátos heterogén voltának köszönhetően megannyi változáson és újraértelmezésen esett át, de éppen képlékenységének köszönhetően képes volt arra, hogy (születésének politikai és társadalmi kontextusához hasonló körülmények között) bizonyos elemei újra aktiválódjanak, megindítva egy olyan rekanonizációs folyamatot, amely egészében csak a kilencvenes évek elején kérdőjeleződik meg radikálisan.

41 Versek – elbeszélések – tanulmányok tizenegy fiatal erdélyi írótól erdélyi művészek rajzaival. Cluj–Kolozsvár, 1923.

46 Láng Gusztáv: Dsida Jenő költészete. Bukarest–Kolozsvár, 2000. Kriterion Könyvkiadó. 86.

49 Weöres Sándor: Hang a legifjabb nemzedékből. In Nyugat, 1935. 384.

54 Az erdélyi avantgárd irodalmi fórumok, illetve az avantgárd erdélyi recepciójának elemzését lásd Balázs Imre József: Az erdélyi magyar avantgárd irodalom fórumai. Kézirat, megjelenés előtt az Alföldben.

56 Franyó Zoltán: Az izmusok csődje. In Genius–Új Genius. 1924–1925. Antológia. Bukarest, 1975, Kriterion, 244.

57 A két világháború közti erdélyi szerzők műveiben érvényesülő avantgárd vonásokat, illetve az avantgárd erdélyi recepcióját Sőni Pál foglalja össze Avantgarde sugárzás című könyvében. (Bukarest, Kriterion, 1973.) Ő egyébként nemcsak Méliusz, Reiter, Szentimrei vagy a Becski testvérek költészetében mutat ki avantgárd elemeket, hanem Disda és Áprily költészetében, Tamási és Tabéry prózájában is.

59 A sokszor agresszív sajtóbeli támadások ellenére, még az egymással heves világnézeti vitában álló Kós Károly és Gaál Gábor között is korrekt volt a mindennapi viszony. A Sors és jelkép lapjain (Bukarest, 1973. 351–352.) Méliusz József említi, hogy amikor a nagyváradi Erdélyi Lapok szerkesztői Gaál Gábort azzal vádolták, hogy szovjet pénzen jelenteti meg a Korunkot, Gaál éppen Kós Károlyt és Krenner Miklóst kérte fel, hogy vizsgálják át a folyóirat pénzügyeit. Mindketten teljes mértékben igazolták a folyóirat anyagi függetlenségét, ezzel lehetővé tették, hogy a Korunk elkerülje a román állambiztonsági hatóságok intézkedéseit.

60 Dávid Gyula: Kisebbségi intézményrendszerünk a változó időben. In Erdélyi irodalom – világirodalom. Csíkszereda, 2000, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 45.

61 Ligeti Ernő: i. m. 36.

63 Minden bizonnyal Illyés Gyula befolyásának növekedésével az erdélyi szerzők jelenléte a Nyugatban, még inkább 1942 után a Magyar Csillagban hangsúlyosabbá válik.

“Mióta verset írok, célom a kifejezés plaszticitása, erőteljessége, merészsége. Mindez kapcsolatos a formával, metaforával, ritmussal” – nyilatkozta Nagy László egy 1965-ös interjújában.

Balassi-élményének egyik oka kétségkívül maga a nyelv lehetett, az a változatos fonémájú, nyelvi fordulatokban, szóképekben gazdag XVI. századi magyar nyelv, mely Balassi költészetében jelent meg legpompázatosabban a régi magyar irodalomban. Vonzódásának másik oka eszmei-etikai és életrajzi jellegű volt.

Ugyanennek az évnek a vége felé, közvetlenül Szilágyi Domokos temetése után kerül ki tolla alól Az erdélyi asszony keze című vers, mely egyértelmű utalás az ismert, majdnem azonos című Balassi-epigrammára, ugyanakkor attól hangulatilag-tematikailag elütő, ízig-vérig Nagy László-költemény.

A nagy vers, a Balassi sorshelyzetére ráhangolódó költemény, a Balassi Bálint lázbeszéde kétségkívül az életmű egyik lehetséges kulcsverse. Ars poeticus alkotás, mely – mint a legtöbb fontos Nagy László-vers – egyfelől az értéket elsikkasztani törekvő környezet súlyos ítéletét fogalmazza meg, másfelől azt szuggerálja, hogy az erényes tett, legyen az maga az írás, korokon, időkön átívelő tanulság és példa.

Még két költeményt tart számon a szakirodalom, melyek a Balassi-élmény vonzásában születtek meg. Az egyik a Zsoltár, egyetlen című, mely a műfaj dikcióit követve idézi meg a költőt, a másik, mely szöveg szerinti egyezésben is felhasználja Balassi közismert motívumait, természetmetaforáját (“Óceanúm partján”, “Csillagok palotája”), a Tűnődés nagy szeretőkről, kardcsókolókról című vers.

A Nagy László-életmű azonban tartogat még számunkra egy Balassira hajazó, ugyancsak tág horizontú művet, s ez a Szólítlak, hattyú című költemény.

Az ihletadó forrás, mely a vers második felének attitűdjét, megnyilatkozásának formáját kialakítja, Balassi utolsó költeménye, az 50. zsoltár.

A teljes igényű, mély intenzitással megélt élet épp a halál közelségének tudatában veti fel – remélve a válaszadás és tisztázás lehetőségét – a személyes emberi létezés alapkérdéseit. Nagy Lászlónak még két év van hátra az életéből, Balassinak csupán napjai. Az esztergomi sebesülést és halált hosszú és mély válság előzi meg életében, mely 1589 ősze óta tart. Mint arról Illésházy István, Liptó vármegye főispánja, a későbbi nádor tudósít, ez az esztendő az, melyben birtokaiból kiforgatják, erdélyi lókereskedő-vállalkozásai sorozatosan balul ütnek ki, s elhagyja a nagy szerelem, Losonczy Anna is. Krakkó, Dembnó, gyorsan jött, könnyű futó kalandok kergetik egymást, majd a választott magány időszaka az “Óceanum partján”, Braunsbergben, a jezsuita kolostorban. Zsoltárfordítások. Háborgó, hányatott életének talán egyedüli látványos tette és öröme ezekben az esztendőkben, hogy sikerül visszavennie a töröktől Divényt, az apai birtokot. Aztán következik Esztergom, az öngyilkoló lépés: jelentkezik azok közé, akik az egyetlen lehetséges támadási ponton, a vízi város dél-nyugati oldalán megnyitott falrésen próbálnak a várba hatolni. Mindez 1594. május 19-én történik.

Nagy László 1975 februárjában megkezdett naplója rá a bizonyság, mennyire foglalkoztatta a halál az utolsó években. Ötvenéves ekkor, abban a korban jár, melyet a magyar irodalom általa nagyra tartott, verseibe is belefoglalt nagyjai már meg sem érnek: Balassi, Csokonai, Petőfi, Ady, József Attila, Kondor Béla, Szilágyi Domokos, az írónak is kiváló Latinovits.

A napló tanúsága szerint az utolsó három évben alvászavarok, gyomorgörcsök, rosszullétek teszik terhessé az életét. “Elkészültem már minden jövőbeli rosszra, a halálra is” – nyilatkozza Kormos Istvánnak ötvenévesen.

Az emberi sorshelyzetből következő magatartás s annak egy kikezdhetetlen erkölcsi hatalom által történő óhajtott-igényelt elbírálása Balassinál a zsoltár megnyilatkozási formájában, míg Nagy Lászlónál áttételesen, de még mindig a zsoltár invencióit követve, egy alkalmi vers kereteit túlfeszítő költeményben találja meg kifejezési lehetőségét.

Mindkét vers alaphelyzete, domináns alapélménye eredendően ősi, archetipikus. A méltóságát őrző, de saját esendőségével minduntalan szembesülő élet számot vet sorsával, és a legmélyebb személyesség hangján szól arról a viszonyról, mely őt a világhoz köti.

Balassi hűséges tanítványa, Rimay János a két Balassi fivért (Bálintot és Ferencet) elsirató gyászversében, a híres Epicédicumban kibontott zászlóval ábrázolja az Esztergom alá érkező költőt. “Fejér vörfölyes kamokából csináltatott zászlaján” a hímzés a hárfával megjelenő, térdeplő Dávid király alakja. Ennek a Dávidnak a zsoltárát fordítja-költi át Balassi Béza psalmusának segítségével az esztergomi táborban. A combján átfúródó ólomgolyó talán nem siettetné hirtelen végét, de Mátyás főherceg felcsere rosszul végzi orvosi munkáját a seb körül, a láb üszkösödni kezd, vérmérgezés lép fel, és tizenegy napi embertelen kín után beáll a halál. A fájdalom szüneteiben születik meg a Balassi-életmű koronája, irodalmunk legszebb zsoltárparafrázisa.

A költemény a bűnbánati zsoltárok konvencióit követi, de a mintául szolgáló Béza-parafrázisnál – s a később ugyanebből a forrásból merítő ihletett Szenczi-átdolgozásnál is – gazdagabb képi világú, erőteljes alkotás. Töredelmes gyónás, egyszerre magával ragadó és visszafogott férfias vallomás; könyörgés az óhajtott lelki békesség megleléséért, a hótisztaságért, ahogy Balassi ezt a lelkiállapotot – a zsoltár eredetijéből kölcsönözve a képet – megjelöli. Önérzet és alázat, magamentés és kiszolgáltatottságtudat együtt formálják megrendítően őszintévé ezt a vallomást.

A Szólítlak, hattyú című Nagy László-vers egyik fontos, ugyancsak önéletrajzi vonatkozású sora, meggyőződésünk, tudatosan emeli be a vers szövetébe Balassinak ezt a saját sebesülésére utaló sorát. A vers születésének körülményeit ismét csak a napló őrizte meg számunkra. Budai Ilona népdalénekes 1976 februárjának végén (február 22-én) önálló estjének bevezetésére kéri fel a költőt.

“Verset írok, azt hiszem” – írja a naplóba a felkérést követően, február 7-ei bejegyzéssel Nagy László. Nem alkalmi költemény születik most sem, hanem a megromlott közérzet okait a költői elvonatkoztatás eszközével felsoroló vers, mely magában foglalja a démonian megjelenített rossz megszüntetésének lehetőségét is.

Az öt részre tagolódó vers első három szakasza a jó és szép törekvéseket elposványító környezet szuggesztív-látomásos megfogalmazása. A kor kultúrpolitikai eseményei, a közélet nyugtalanító kérdései nem jelennek meg a költeményben; minden ártó rossz eleve mitizáltan, elvontan, a víziók szintjén fogalmazódik meg.

A könyörgés címzettje, aki a költő hite szerint képes az éjsötétséget, az ármány feketeségét eloszlatni, nem a Balassi-zsoltár mennybéli ura, hanem az ő földi képmásaként felfogott, hószínű hattyú. Ez a mítoszi erejű és küldetésű madár egyszerre jelenik meg a világosság és a fény hordozójaként az antik mondavilágban és a magyar néphagyományban. Ő a Nyilas csillagkép felett a Sassal együtt repülő Hattyú, és ő az egyik legismertebb széphistóriánk, az Árgírus királyfi hattyúból átváltozott női főszereplője is. A népművészetben a tisztaság emblematikus madara, és ő az “örökké tüzes”, sosem vénülő coolei hattyú Yeats szép költeményében, melyet épp Nagy László fordít le magyarra. A kecses madár azonban a Balassi-dráma gondolatát épp ebben az időben fejében forgató költő számára megmutatta magát egy Balassi-versben is. A Nagy-ciklust megnyitó, az “Egy horvát virágének nótájára” megkomponált Aenigma című költeményre gondolunk, melynek második versszakában két egymás mellett úszó szerelmes hattyút ábrázol a költő.

A negyedik részt indító sor “Szállj ide, hattyú, elfáradtam…” egyes szám első személyű igéje pontosan megragadja azt a lelkiállapotot, melyben a segítségkérés igénye és kényszere megfogan, s megnevezi a fohász címzettjét is, akár a Balassi-zsoltár kezdő sora: “Végtelen irgalmú, ó, te nagy hatalmú / Isten…” Amit Balassi a vers első mondatában a “légy már kegyelmes” óhajtó-kérő formulában léthelyzetének összegzéseként önmagából elmondhat, azt mondja el Nagy László a segedelmet megindokló érvelésben: “…elfáradtam, / elfogyok, rongálnak rossz pörök”.

A zsoltár szerkezetében a felütést és megszólítást, a könyörgést előhívó állapot megjelenítését a kérés tárgyának elnyerésére irányuló szándék követi. A vallásos ihletettségű vers felépítésének, tagolódásának ezt a belső logikáját veszi át Nagy László is. “Égek, csőrödben jó vizet hozz / Onnan, hol a vadhattyak isznak, / Kétségeimből is föloldozz…”

Az 50. zsoltár lélektani tetőpontja a költő ágyúgolyók által megszaggatott üszkösödő sebének felmutatása. E mellé a megrendítő kép és gesztus mellé társítja a Balassival való mély azonosulás jegyében saját személyes élményét Nagy László: lábának megnyomorodását. Úgy löki ő is versébe szenvedése tanúságtévő sorát, mint költőelődje: “Gondozz, ahol fém ért a csonthoz.” Mindig visszafogottan, tartózkodóan írt erről a betegségről, s annak viselt következményeiről, és ebben a nagy versben a közeli vég eljövetelének megsejtésében, a Balassi-dráma gondolatával foglalkozva életre galvanizálódik a zsoltár igézetében a régi kép: a pápai doktorok (akik kis híján levágták a lábát), majd a pesti műtét.

A hószínnek is megvan a Balassi-versre visszautaló funkcionális jelentése ebben a negyedik szerkezeti egységben. A zsoltár hetedik versszakában a földi megigazulás szemléltető kifejezésére használja Balassi a szöveg ősforrásához visszanyúlva, a hó látványával visszaadott tisztaságot.

“Legyek fejérb hónál” – kéri a keresztény értékrendű ember számára legnagyobb kegyelmi ajándékot a költő. Ehhez a fehérséghez a hótisztaságú színbe mindig is beleérzett fényességhez kíván közeledni a vers alanya. A Balassi-zsoltár beszédhelyzetére ráhangolódva erősödik tovább a kérés az ötödik szakaszban, abban az ősi, mélyen emberi gesztusban, mely a felemelkedés vágyát a szakrális szférába való bejutás óhaját foglalja magában. S ez a felemelkedés (vagy felemelés), mely a zsoltár érzelmi-tartalmi összefüggés-rendszerében az Istenhez való eljutást jelenti, Nagy Lászlónál a szakrálisnak tekintett népművészet újbóli birtokbavételét, ez adja meg az ember számára a jobbik énjéhez való fordulás lehetőségét is.

Pompás nyelvi találat a “jó hitem nyerge” vitézi és istenes éneket megidéző kifejezés, melynek familiáris, rövid kis jelzőjében Balassi egyik leggyakoribb méltató szavára ismerünk.

Az esztergomi táborban a bűnei kínjával, teste fájdalmával gyötrődő Balassi saját megtisztulásáért fohászkodva “sok tévelyedtek” megtéréséért fohászkodik, ahogy Nagy László is a hattyútól kért segítséggel emelkedvén a hótisztaságba, az “árva földiek” evilági megváltásáért könyörög.

Filozófiai esszé Nagy László Anyakép című verséről

Nagy László költői világának értelmezéséhez mint legfontosabb vezérfogalmat javasolta Jánosi Zoltán a “remitologizáció” fogalmát. (Jánosi Zoltán: Nagy László mitologikus költői világa. Felsőmagyarország Kiadó, 1996.) E fogalom tömören azt jelenti, Nagy László “remitologizál”, amikor költői művet alkot. De mit jelent az, hogy “remitologizál”? A mítosz fogalma a görög kultúra terméke, de mára egyetemes vallástörténeti és irodalomkritikai fogalommá vált. Legfontosabb jelentése szerint: történet. Nem minden történet nevezhető azonban mítosznak vagy mitikusnak. Mitől válik egy történet mitikussá? Erre több lehetősége adódik: egyrészt felhasználhat olyan elemeket, melyek az egyes népek mitológiáiból származnak, másrészt használhat egyetemes archetipikus jelképeket, harmadrészt lehet a történetnek kultúraalapozó igénye. Nagy László esetében főleg a második lehetőségről van szó, bár nem idegen tőle a magyar mitológiára (folklórjelenségekre) való utalás és a kultúra-újraalapozó szándék sem. Nagy László tehát abban az értelemben “remitologizál”, hogy a magyar folklór archetipikus jelképeit a saját jelenkor-tapasztalatának kifejezésére öntörvényűen újraszervezi. A műveket mint varázsszövegeket ráolvassa a befogadó lelkekre. “Remitologizál”, azaz a mítoszt újraoltja a kultúra fájába. Amennyiben magyarul akarjuk mondani e fogalmat, nemigen akad egyéb lehetőségünk az újraszentelés fogalmánál. Bármennyire kockázatos irodalmi művek esetén ezt a kifejezést használni, vállalnunk kell mindaddig, amíg jobbra nem akadunk. Egy irodalmi mű természetesen nem lehet minden további nélkül szent szöveg, ehhez szükséges valamiféle közelebbről meghatározhatatlan közösségi felszentelés, de lehet szándéka szerint kultúraalapozó, sőt befogadók sokasága olvashatja mintegy bibliaként. Szentté azonban csak a történelmi idő és a történelmi időben való szellemi feldolgozás és érlelés avathatja. Megközelítésem szerint a Nagy László által megidézett ősléti (archetipikus) jelképek szentségsugárzók, az általa elfoglalt művészálláshely is szent magaslatként értelmezendő. Ebből a megközelítésből újraértelmezni Nagy László költői világát azzal a feladattal jár együtt, hogy a magyar falu által megőrzött, ősi gyökerű kultúrát is ebből a szempontból értelmezzük. Egy ilyen értelmezési szándék persze óhatatlanul feszültségeket gerjeszt, de esélyt is ad arra, hogy az ősléti (archaikus) magyar kultúra elvesztén érzett fájdalmas lemondást tevékeny újraélesztéssé oldja. Ebben az esszében nem törekszem átfogó és egységes elméleti keret kidolgozására, mert úgy érzem, hogy egy ilyen kísérlet elvégzéséhez a kulcsversek s majdan az egész életmű értelmezésén keresztül vezet az út.

Nagy László Anyakép című verse a Nap jegyese (1952–54) ciklusban található. A mű lényegi történése az elválás és visszatérés mítoszát (aranyregéjét) idézi. E mítosz szerint az otthonlétet az idegenbe szakadás, majd a visszatérés követi. A visszatérésnek (megtérésnek) más a minősége. A megtapasztalt idegenség, a vándorlás – az új, a más, a kaland kihívása, a világmegismerés és önkipróbálás – után az egyén tudatosabban, valósabban értékelve fordul eredeti szülőhelye, eredeti kultúrája és általában az eredet felé.

Miképpen születik meg a vers címadó képe? Kezdetben vannak az átélt élmények lenyomatai, melyek a tudat kérge alatt gomolyognak: felidézhető emlékképek az édesanyáról. Ezek az emlékképek valamilyen lelki folyamat következtében egyetemes jelentéssel telítődnek. E telítődési folyamatról tanúskodik, illetve ezt a telítődési folyamatot végzi el a vers. Mi az alapja annak, hogy az egyéni sorsesemények varázstükrében megpillantható az egyetemes jelentőség? Az, hogy az életút az éppen zajló egyetemes emberi történéseket képezi le. Nagy László személyes életútjában – faluból városba költözésében – azt a kultúraváltást éli meg, mely az egész világon zajlik. Az ősit elfújja az új idők szele. A természetes, családalapú közösségszervezetet a gépies, egyén- és tömegközpontú nagyváros és nagyipar.

Az emlékek természetes anyaképét “álomi fények” emelik “fönséges rangra”. Az álomi fények a lélek természeti gyökerezettségű erőformáira – az archetípusokra – utalnak. Az emlékek elmerülnek a tudatkéreg alatti forrongó, izzó magmamélyben (a lélek teremtéskori őséjszakájában), majd onnan – idők múltán – megváltozott állapotukban újra előtörnek. Ezt a változást az emlékek mitizálódásának nevezzük, ami képi egyetemessé válást jelent: a jelképek nyelvén: bearanyozódást. Az édesanya emléke mindent átfogó lényegi képpé válik, mert a gyermek közvetlenül az ő teste és vére, és e tény alkalmas arra, hogy kifejezze az egyén szülőföldjéhez és kultúrájához való kötődését.

A “fönséges rangot” elnyerő anyakép fent van, de már nem egyszerűen a tudat felszínén, hanem a tudat egén. Ami az égen van, az sugárzó és világló hatalmat kapott. Ez azt jelenti, hogy az anyakép immár erőt sugároz, törvényt ad az emberi létezés elrendezéséhez. A fönségesség azt is jelenti, hogy távol van, és mint távoli nagyhatalom szólít és érint meg. A személyes kapcsolat emlékére mint aranykupola borul a személyen túli, képi-fogalmi, egyetemes jelentőség. Ebben az esetben a fönséges rangra emelkedő anyakép isteni (mérték- és mintaadó) helyzetbe kerül.

Archaikus és modern, ősi, természetgyökerű és mindig újuló, tudományalapozású életszemlélet ötvöződésének vagyunk tanúi, amikor azt olvassuk: “érette tanultam élni / újabb időket”. Az ősit akkor őrizheti meg az egyén, ha az újat is elsajátítja. Az új elsajátítása nélkül az ősi avíttá, porossá, beszűkültté, elmaradottá válik. Ám a lényeget, a magot, mely az elrendező erővonalakat sugározza magából, az ősi kultúra hordozza. Azért az ősi, mert a létteremtő hatalomra tekint, és éppen ezt a képességet kell megőrizni minden kultúra lényegeként: eleven, kultúrateremtő erőként. A létteremtő hatalmat ebben a versben az egyén lelkébe rajzolódó anyakép képviseli. Képviseli: e fogalom azt jelenti, hogy az egyén az anyaképen keresztül tekint mindenek – de főként az Élet és a Kultúra – eredete felé, az Eredet pedig az anyaképen keresztül sugározza üzenetét az egyének felé. S ha az egyén vállalja a közvetítést, akkor rajta keresztül az emberiség felé. A költőn és anyaképén keresztül a létteremtő hatalom és az emberi világ folytat feleselő, harcos, szerető párbeszédet.

A világgal ismerkedő ifjú egyben az emberi társas lét szörnyűségeivel is megismerkedik, és mivel gondot magára vevő táltosalkattal rendelkezik – az emberlét egyre inkább mint súlyos gondszakadék tárul elé. A korábbi, gyermekinek nevezhető állapotot az jellemezte, hogy “fájdalom nem hasogatta / esténként főmet”. A testi-lelki élményként megjelenő fejfájást itt a döbbeneten túl a gondok gigantikus mérete és az egyéni cselekvés szűk körű lehetőségei közötti feszültség okozza. A tehetetlenség és a tenni akarás feszültsége.

Amikor a vershős személyes emlékét egyetemessé tágítja – “hozzáavattam / hazát, világot” –, az anyakép a Mindenség (haza, emberiség, kozmosz) érzékelésének alapja lesz. Lehetőség nyílik arra, hogy az egyén érzelmileg is kötődjék tágabb köreihez.

Végigkövetvén az egyetemessé tágulás folyamatát, önkéntelenül is felmerül a kérdés: mi végre? Mi értelme van annak, hogy egy egyén – kihasználva az anyaarchetípus adta mitizálódási lehetőséget – ily mértékben megterhelje saját lelkét? A vers tanúsága szerint erre az áldozatra egy hétköznapinál kifinomultabb és magasabb rendű boldogság reménye sarkallja: “S hordtam, hogy lehessek boldog, / suhogtak bennem a sorsok, / törvények, álmok.” A boldogság itt azt jelenti, hogy a világ sokféle tapasztalatai egységbe szerveződnek, hogy ez az egységes tudati szerveződés mint anya a gyermekéhez fog viszonyulni az ifjú emberhez, és ő is képes lesz szerető viszonyt kialakítani a világgal. De jelent ennél szerényebb boldogságigényt is: pusztán azt, hogy az emberi kultúra vészjósló jeleivel szemben mindig szemben áll majd az a lelki hatalom, mely megvédi az egyént a pusztulástól. Ebben az esetben az anyakép a lelki immunrendszer magja. A sorsok természetesen egyéni élettörténeteket jelentenek, nyilván olyan szomorú életutakat, melyekkel a történelmi idő kiáltó igazságtalansággal bánt el. A suhogás jelensége a szélre utal, de itt afféle lelki szélről van szó. A megismert és emlékké vált sorsok újra és újra felidéződnek. Erejük van a költői személyiség tudatába feltörni. Ezt az erőt az a fájdalom és igazságtalanság gerjeszti, mely éppen az anyakép sugározta reménnyel szemben hasít szakadékot mintegy a szent anyaarcon. A felhasogatott törvény, e leheletfinom és hiperérzékeny selyemfátyol újraszövésének táltosigénye szólítja meg az elhívottat. Az elkövetett embertelenségek szakadékmélyéről a megsértett Isten büntető sárkánydühe tüzeli a táltosművészt. A suhogó törvényeket és álmokat ebben az összefüggésben szintén isteni sugallatokként értelmezem. Az egyénben feltámad a törvényalkotó és a társadalomkép-álmodó, azaz a kultúrateremtő ős. Olyan új törvényről álmodik, mely a megismert történelmi zsákutcák után végre szilárd és hosszú távú emberi életet alapoz. Ennek az új alapozásnak serkentő ereje és ítélő mércéje szintén az anyakép, mely ezen a szinten már magára vette az egyetemes emberi történelemtapasztalatot.

A személyiség isteni teremtőerejének hősies – mert az emberileg talán lehetetlent ostromló – felébresztéséről van szó a következő sorokban: “Éltetett parázsló szándék, / hogy mindazt, amiből lettem, / amit én magamba vettem, / újítsam széppé.” A tét az elhasználódó kultúra megújítása. Olyan alapról, amely nehezen, teljességében pedig sohasem észérvesíthető. Az anyakép kép marad, s mint kép, a mindenkori megélt tapasztalatokból táplálkozik – a döntő kérdés a jelenkor állapota és a művész-táltos személyiség elszántsága: mennyire hajlandó a szabad védtelenség bugyraiban és gyönyöreiben elmerülni, mennyire hajlandó feláldozódni a létezés világában, mennyire adja oda magát az elemek és a jelent megalkotó társadalmi erők hatalmának, s mindeközben mennyire tud újra és újra felépülni az anyakép őserőtörvénye szerint (hétszerte szebbé válva)? Örökös megszaggatódás és felépülés: ez az ára annak, hogy a személyiség a világból mind nagyobb és nagyobb kört hasítva építsen világra ráolvasandó ellenkultúrát. A szándék Nagy László egyik központi fogalma, a parázsló szándék az elszántság indulatára utal – célt, hitet, reményt, szeretetet feltételez, mely lelki tartalmak az önkéntes társadalmi cselekvés mozgatói. A széppé újítás fogalmát akkor értjük pontosan, ha tekintetbe vesszük a korábban mondottakat az ősi kultúra elmaradottá válásáról. Egy olyan értelmiségi magatartás jelződik itt, mely az egyetemességet a falu által még őrzött – de a nagyvárosi szempont fölébe kerekedése miatt kisemmizett, kizsarolt, megnyomorított – műveltségből és életmódból bontaná ki. Ez a hozzáállás az egyetemességnek természetes talajt találna, az ősinek pedig visszaadná a maga rangját, eredeti szépségét, mely csak a létteremtő erőtörvénynek megfelelő modernizáció árán érhető el.

A Nagy László-i szellemi program megvalósítása, egyáltalán végiggondolása a szocializmus sztálinista és kádári korszakában egyaránt lehetetlennek bizonyult. A lehetetlen kőfalába ütköző, cselekvő típusú személyiség természetes érzelmi-indulati reakciója: “Düh perdít szememből könnyet.” A düh ugyanakkor jellegzetes prófétai-táltosi viszonyulás olyan élethelyzetben, amikor az isteni eredetű törvényt megsértik. E törvény mint személy él a lélekben, mint apa vagy anya, vagy kettejük valamilyen egységbe szőtt képe. Az isteni törvény megsértése egyet jelent e lélek-képjel, e kép-személyiség megsebzésével. Tekintve, hogy e kép létalapozó helyzetben van, a kép létének veszélyeztetése a kultúra, az emberiség, az Élet veszélyeztetését is jelenti. Innen a düh mértékfelettisége. A könny itt a lét alapjáig ható megsebződés fájdalma. A fájdalom, amit akkor érez az ember, ha a legközelebbi hozzátartozóját – szülőjét, gyermekét, szerelmét – éri sérelem, egyetemes megsebződéssé válik. E versben megidézett düh nemcsak a cselekvés dühe, nemcsak az a fajta düh, amit cselekvésbe oldhat a lélek, hanem az is, amelyiket már a falakba ütközés után érez (frusztrált állapot). És a könny sem a másokat ért igazságtalanságot átérző fájdalom csupán, hanem már a saját tehetetlenségét tapasztaló emberé. A prófétai-táltosi viszonyulás egyik jellemzője a mások igazságtalan szenvedése iránti fokozott érzékenység: a mértékfeletti együttérzés. E mértékfeletti együttérzést is az anyakép alapozza meg, amennyiben e képbe sűrített világ minden polgára – általa – testvér lehet.

A nagy emberi vágyak szocialista elárulásának társadalmi-történelmi élethelyzetében a vershős – akit itt Nagy Lászlóval minden további nélkül azonosíthatunk, hiszen az önvallomás beszédmódját halljuk – szeretné biztatni a sokaságot, de ezt valamiféle rátelepedő szégyenburok megakadályozza. Ezt a személyiséggondot a költő életútjának ismerete híján nehéz volna megérteni. Ezen a ponton a vers megnyílik az életvilág (az élményvalóság) felé, így az értelmezőt is ebbe az irányba tereli.

Általános elméleti előfeltevésünk szerint az értelmezés kiindulópontja és célja mindig az éppen kérdezett mű. Az adott művet vizsgáljuk, az adott mű “üzenetét” akarjuk megérteni. Az üzenetet szakrális üzenetként értjük, valamely, az emberi lény számára döntő jelentőségű szellemi tartalom művészi feltárulásaként – “el-nem-rejtetté” (Heidegger) válásaként –, ahol az üzenet küldője a létteremtő hatalom. Habár a mű jó esetben kerek egész – azaz megértéséhez nincs szüksége valami másra –, mégis ezer szállal kötődik az alkotó életélményéhez, a szűkebb és tágabb kultúrához, amelyben él, végső soron pedig a lélekhez (az istenarcú teremtményhez: öröklét és mulandóság ötvözetéhez), mely az ember testét és világát megalkotja. Ily módon az értelmezésnek nyitottnak kell maradnia a valóság (az alkotó élete és kora, az adott kultúra, az általában vett emberi lélek, a jelen és a jövő valósága) felé.

Nagy Lászlót a világháború utáni években magával ragadta a szakrális gyökerű, nagy megújulás hite. Hitt az emberi szabadságban, igazságosságban, érzékenységben, az ifjúság lendületében és tisztaságában – a lét- és kultúrateremtő isteni erő újjászületésében. A világháborút követően a világ összeomlása, pusztává válása letisztulásként értelmeződött, s a tisztán mint üvegen keresztül láthatóvá vált a lényeg – sokan élték így meg ezt a történelmi élethelyzetet. E tiszta hitet lovagolta meg (“fodros nyerge vastag tajték, / kígyó a kengyele” – Játék karácsonykor) a Párt, és tette a szovjet-orosz birodalmi érdek szolgálójává. A tiszta hit elárulását Nagy László csak későn – 1952–53 táján – észlelte, ez a megkésettség méltán okozott benne szégyenérzetet, hiszen úgy látszott, ez ideig ő is azok szekerét tolja, akik az anyaképet dúlják. Egyebek mellett az erőszakos téeszesítéssel éppen annak az ősi gyökerű kultúrának a talaját számolták fel, mely őt is és költészetét is táplálta, szüleinek pedig a mindene volt. Saját lelkében érezhette, hogy szülei ellen is ágált tudatlanul és megtévesztetten. Biztatott, hogy megéri az áldozat a jövő oltárán, mert már kovácsolják az igazságos társadalom öntőformáit. Megcsalatott, végletesen megcsúfoltatott a legmélyebb, szakrális gyökerű emberi remény. Azért nehéz “biztatót zümmögni dalban”, mert egyrészt bizonytalan, vajon a költő tud-e, mer-e újra hinni a végső (messianisztikus) remény megvalósulásában, amikor a köz tevékeny harcosaiban nem bízhat, másrészt az is kétséges, vajon hisznek-e az emberek annak, akiben egyszer már csalódtak. Hogyan bizonyíthatná ártatlanságát, avagy bűnbánatának őszinteségét és lelke megtisztulását?

Valamikor a múltban a vershős döntött saját életfeladata felől. E döntés azt jelentette, hogy a moralitás mellé szegődik. Az elszegődésre való emlékezés révén a döntés kötelező hatalma időről időre megújul: “Süvíti bennem az emlék, / mire szegődtem.” Döntés, eskü, hűség hármasságában az emlék eleven létmeghatározó, szent erővé válik. Az esküt azért hangsúlyozzuk, mert jelezni szeretnénk, hogy egy efféle tettel a személyiség megnyitja határait a mindeneket teremtő, egyedi formákba terelő, nagyobb s nagyobb egységekbe szervező hatalom felé. A “süvítés” azt jelenti, hogy az emléknek eleven, tüzes, szélszerű hatása van a jelenben, s ha a személyiség minden ellenerő hatására kitart múltbeli nagy elhatározása mellett, akkor egyre jobban megedződik. A “süvítés” ereje a megnyílásból ered, ami azt jelenti: itt isteni hatalom van jelen, a lélek elhatározása olyan, mint egy szövetségkötés Istennel. Feltárul a vershős (Nagy László) szándékának jellege: az egyetemes létteremtő hatalom jelenlétében elhangzott vállalás, általa jóváhagyott, sőt akart, kezdeményezett elszegődés.

Minden olyan személyes tapasztalat, melyben megsértik az isteni törvényt, a vershős lelkében élő anyaképet, legféltettebb kincsét dúlja. Az anyakép történelmi és társadalmi kitágulásával megsértésének lehetőségei iszonyúan kibővültek. Ennek következtében a hordozó lélek szenvedéslehetőségei is megsokszorozódtak. A vershős az értelem segítségét kéri. E tényből, valamint a megsebződés mértékfelettiségéből arra következtetünk, hogy olyan állapotba jutott, melyben segítségre van szüksége, hogy hordhassa anyaképét, hogy szándéka melletti hűségébe bele ne pusztuljon. “Nagy lett a súlya e képnek” – a kép kitágítása azzal járt, hogy a hétköznapi értelemben külső történések is a lélek részeivé avatódtak. Ez a hozzáállás oda vezet, hogy a lélek az egész emberiség által okozott törvénysértéseket szenvedi, azaz jézusi sorsot vállal.

Az értelem az érvek világa, ahol a meggyőzés során belátásra számít a tevékeny fél. Egyben a nagyobb egységbe szervező törvényalkotás világa. A versszöveg nem fejti ki, hogy az értelem miképpen segíthetné őt a hordozásban. Sőt, az sem világos, milyen lételméleti rangja van az értelemnek: a lélek egy szervéről van-e szó, avagy az isteni értelemről, mely minden lény alaprajzát rajzolja? A gondot az okozza, hogy a vershős úgy szólítja meg az értelmet, mintha az rajta kívüli lenne. Úgy szól hozzá, mint mágikus istenhez, azaz a létezés egy alaperejéhez. A hozzá való viszonya is igézetes, ami azt jelenti, hogy cselekvésre szólító, és nem könyörgő. E hozzáállás hátterében az a gondolat áll, hogy mindenkinek kötelessége tenni a maga dolgát, még az istennek is. A kiválasztott ember feladata, hogy erre figyelmeztessen és felhívjon. Ezt a fajta beszédmódot, mely Nagy László beszédmódjainak legfontosabbika: életre serkentő beszédnek nevezzük.

Így szólítja tevékenységre az értelmet a vershős: “a nagy sokaságban / kivirágzásodat lássam”. Azaz: akarom, hogy így legyen, látni akarom a kivirágzást. A világba kiáltott akarat jelenségéről van itt szó. S a hitről, hogy a kimondott, közössé tett szó közreműködése által az egyéni akarat életre serkent, erővel tölt.

A vershős az egész emberiséghez, sőt talán a Mindenséghez beszél. Ez mindenesetre szent álláshely (arany hegyfok – aranykupola). Az értelem itt úgy jelenik meg, mint növényi mag, melynek természete a növekedés, a virágzás, s az emberi serkentő akarat olyan, mint a kertészkedés. Ha nem virágzik az értelem, az arra utal, hogy valamilyen ellenséges légköri (értsd társadalmi-szellemi) viszonyok ezt akadályozzák. E kép hátterében egy nagyon ősi és nagyon szívós világkép áll, melyet gnoszticizmusnak neveznek, de amely bizonyára ősibb e vallásfilozófiai iskola legkorábbi írásos bizonyítékainál, ugyanis arra az egyszerű alaptételre épít, hogy az emberi dolgokat a természeti lét alapozza meg, s így a természeti jelenségek alkalmasak arra, hogy jelképesen kifejezzék azokat. Az értelem az egyes emberek azon belátása nyomán ébred fel, hogy közös világot kell építeniük, méghozzá olyan törvények alapján, melyek összhangban vannak a természet és a Mindenség törvényeivel, bár sajátosan emberiek. Csak ilyen alapon élhet az ember hosszú és jó életet a Földön, mely néki adatott. A küldetéses embernek az a dolga, hogy az egyes emberekben szunnyadó értelemcsírákat a közös értelem szükségességének belátására, illetve e közös (nem feltétlenül mindeneknek tetsző!) értelem megalkotására serkentse. Ez a serkentés egyben megszabadít a télhozó, kihűtő erőktől. Az isteni alapozású élet a maga természetes, életigenlő nyújtózásával széttöri a fagy kemény kereteit. Ezen elképzelés mögött az ember istenképűségének gondolata rejtőzik: az ember lélekalapzatában olyan képet hordoz (Jézus-arcot, fényarcot), mely a teremtéskor gondoltatott el. E kép tevékeny, igéző hatalom. Akar valamit az embertől. Formálni akar mint természeti teremtő terv (genetikai program) és mint az embersors megértésének és vállalásának kulturális lehetősége és belátandó kényszere. Az értelem kivirágzása tehát alapvetően a létbe vetett emberi együttélés törvényeinek megértését és megvalósulását jelenti. Vonatkozik ez a családra, a nemzetre, végső soron az egész emberiségre, mint az Életbe és a Mindenségbe ágyazott létezőkre. E végső földi remény megvalósulásának készít utat a lélek mélyén lapuló istenkép (anya- és apakép, gyermekkép, testvérkép, szeretőkép, énkép ötvözete) cselekvővé serkentésével a táltos-prófétai beszéd.

Nagy Lászlót személyes történelmi tapasztalata a tehetetlen cselekvés irányába téríti. E fogalom – tehetetlen cselekvés – pozitív oldala: szellemi, mágikus cselekvés, azaz igézet. (Az isteni ige költői ráolvasása a kulturális világra.) “Már csak a betű / virágzik” – mondja a Köd-konda támadt című korai versében. Már csak a költői, igéző beszéd lélektől lélekig ívelésében hisz. Önerősítő versei, versrészletei valójában lélekerősítő beszédek – tehát nem korlátozhatók Nagy László magánügyévé, már csak azért sem, mivel közzétett alkotásokról van szó. Az alkotó-mondó és a hallgató-befogadó lélek egyaránt önmagát erősíti azáltal, hogy lényegét cselekvésre szólítja. Ezzel egységet teremt, az isteni lényeg és az itt-és-most élő között: az én így válik a mulandó lény és az örök lényeg (lénymag) szintézisévé (Kierkegaard). A tehetetlen, ámde igéző cselekvésre mint sorsra utal Nagy László egyik nagy erejű képe: a sebzetten is daloló madár (a Tűz című versében): akit szinte megbénít a szenvedés, dala mégis szárnyal és szárnyakat ad.

A táltos-prófétai látásmód számára természetes, hogy egyszerre segíti a teremtőt, és harcol a rontóval. Ez utóbbi valamiféle agresszivitás, mely a kertész gyomlálásához hasonlítható. “Vadság itt ne nőjön úrrá, / nehogy ki szülőjét rúgná, / vitéz lehessen.” A vadság kultúrán kívüliséget, megszelídítettlenséget jelent. Szigorúbb értelemben teremtésellenességet. Azaz megfordult értékrendet. Belerúgni valakibe, ez azt jelenti, nem tekinteni embernek, sőt élőlénynek. Megtagadni tőle a létezés jogát. A szülő jelképesen (lényegi jelentésében) az eredetre utal: a kifürkészhetetlen múltba gyökerező kultúrateremtésre, mely az emberhez méltó élet törvényét közvetíti rögzült és megőrzött alkotásokba kódolva. Az eredet felé rúgni tudatlanságot jelez, olyat, mely az emberi kultúra s így az ember hosszabb távú létesélyét fenyegeti. Az életkép, az élmény szintjén egy botrány tárul a szemünk elé: a gyermek belerúg szülőjébe, ahelyett hogy hálát érezne mindazért, amit tőle-általa kapott. A kép élményszintjének felháborító botránya alapozza meg azt az indulatot, amit az elhívott ember érez az embermegtartó eszméket, törvényeket, értékeket, jelképeket semmibe vevő nyílt, vagy gúnyba, iróniába bújtatott erőszak láttán.

“Tisztesség” és “árvaság” összekapcsolásának hátterében tapasztalatból leszűrt tudás rejtőzik: a tisztességre köteleződő ember magányos lesz, mert a jelen és minden egyéb kor szemben áll az ilyen ember közösségi törekvéseivel és ítéleteivel. A tisztesség fogalma a tisztaságéval rokonítható. Ebben a rokonításban a tisztaság a tiszta tükröt jelenti, melyben az istentől rendelt élet megpillantható. A tisztesség morális tisztaságot jelent, a morális eszmény megalkuvás és csorbítás nélküli képviseletét és követelését. A tisztességes ember öneszméjét – a elhivatott (kiválasztott) ember látásmódja szerint – oly csillag jelképezi, mely az emberi történelem homályában gyengén világít. “Tudjam, hogy sohasem jár a / tisztesség csillaga árván / s nem vész az idő homályán, / hanem világít.” A vershős akarata itt arra irányul, hogy a tisztességes ember vállalt feladatához való hűsége az élet csábító és fenyegető ellenszelében ne váljon hiábavalóvá – legyenek tehát olyanok, hacsak néhányan is, akik vele tartanak akár kortársaiként, akár távoli utódokként. Egy ilyen vele tartás elképzelése oldja ezen emberek magányát.

A csillag égi jelenés. Fönt van, s a fönt az emberi lét föntjét, kiművelését jelenti. Egyben azt a mitikus szintet, ahol a személyes életsors példázattá avatódhat egy kultúrában. Aki csillag, az isteni léthelyzetben van: erőt, törvényt és szabadulást sugároz. Irányt mutat olyan jövő felé, mely talán a csodaszerű elemet sem nélkülözi. Ezt a fajta jövőbe irányulást teremtő fejlődésnek nevezzük, de nem hallgatjuk el az ezzel járó történések megpróbáló, drámai feszültségét. A fejlődés az egyre bonyolultabb létszerkezetek egyre nagyobb egységbe szerveződését jelenti, ennek a folyamatnak vannak vesztesei és nyertesei, a nyertes mindig az, aki önnön medrein túllépő, önkereteit túlhevíteni képes lény: az elkérgesedett rostokat szétfeszítő új-ősi elevenség.

A vers utolsó szakaszában az anyakép felemeltetik a kulturális közvetítés egére. Ez azt jelenti, hogy ebben a helyzetében már mindenkié, már mindenkire sugározza, már mindenkire ráolvassa azt a jelentést, amit Nagy László e versbe kódolt. A kép elkezd istennőként létezni, mintha az ősi, magyar Boldogasszony-képzettel azonosulna. Erre mutat az “én éltetek vérrel” állítás, mely nyilvánvalóan valamilyen közelebbről meg nem határozott istentiszteleti áldozatra utal. Az áldozati szertartások eredeti értelme szerint a leölt állat vérével táplálkoznak az istenek. Mit jelent ez az archetipikus kép, és miért került a versbe? Emberi áldozatra, szenvedésre, megsebződésre van szükség ahhoz, hogy az anyakép éljen. A vers tanúsága szerint a kitágított lelki kép megsértésének lehetőségi köre is kitágult. Az anyakép a személyként elgondolt és átérzett isteni törvény. Aki e törvényt megszegi, legsúlyosabb rontásként magát a törvényt pusztítja, sebet karcol az isteni arc bőrébe. A törvény mint szerető anya vérzik és haldoklik az emberi bűnök tőreitől. Mivel e kép nem létezik hordozó nélkül, vérzik a hordozó lelke is: valójában az e szerepre vállalkozó ember szenvedi a törvény (az Isten) szenvedését. Szenvedésének az ad értelmet, hogy éppen amiatt szenved, hogy tisztességes, hogy hű eredeti elszánásához, hogy nem téríthető el az anyakép szolgálatától, ami azzal jár, hogy lelkében folyamatosan ébren tartja, annak a társadalomnak, melyben él, szüntelen föl- és fölmutatja… Nem hátrál, sőt előrébb és előrébb hatol e kép megértésében és önmagára feszítésében, nem ijeszti még a végső “megszakadás” sem.