Figyelemre méltó előzmények után Szilágyi István, 1975-ben, a Kő hull apadó kútba című regényével foglalta el helyét újabb irodalmunk élvonalában. Ez a Németh László-i lélektani regény hagyományát megújítva továbbvivő remekmű negyedszázad alatt semmit sem veszített vonzásából, ma már irodalmunk azon klasszikus értékei közé tartozik, amelyek értékviláguk kimeríthetetlensége folytán újabb és újabb értelmezéseket kapnak, állandó párbeszédben vannak az élő irodalommal. Ez a lélekrajzot, társadalomrajzot és népi mitologikus szemléleti elemeket hibátlan szintézisbe fogó, intellektuálisan reflektáló regény úgy mutatta meg a gödörlét elviselhetetlenségét, hogy az attól való illuzórikus szabadulás útjait is elzárta.

Másfél évtizeddel később, 1990-ben Szilágyi István újabb nagyregénnyel, egyszersmind újabb regényváltozattal gazdagította irodalmunkat. Az Agancsbozót a parabolisztikus ábrázolásmódot társítja az aprólékos realista rajzzal, így teremt olyan művészi világot, melyben minden abszurditás lehetséges és valóságos. A hatalomnak kiszolgáltatott ember elviselhetetlen sorsának bemutatásával tiltakozik ez a modellérvényű parabolisztikus nagyregény a személyiséget megsemmisítő diktatúra ellen.

Harmadik nagyregénye, a 2001-ben publikált Hollóidő újabb meglepetés, megint szerves folytatása az életműnek, és megint modellérvényű, egészen új világú és poétikájú regényváltozat.

A három nagyregény szemléleti rokonsága azt tanúsítja, hogy Szilágyi István olyan nagy formátumú író, aki hatalmas kulturális hagyományt képes az újabb idők világszemléleti és művészi kihívásaival szembesíteni. Minden művében új epikai világot teremt. Ha a regények különbözőségét nézzük, akár azt is mondhatjuk, hogy mindegyik annyira más, mintha nem is egy író írta volna őket. Ha a hasonlóságot keressük, akkor a nagyformák rokonsága éppúgy szembe tűnik, mint a létértelmezés jellegének párhuzama.

A Hollóidő szintézisregény: természetesen foglalja magában a regényműfaj, a prózaírói beszédmód, a létértelmező és világértelmező írói szemlélet sok-sok változatát. E szintézis révén nagy formátumú, különleges egyediségű mű. Poétikai, világszemléleti és nyelvi gazdagságát és művészi megalkotottságát csak monográfiában lehetne tüzetesen bemutatni. Nem véletlen az, hogy első kritikusai – Ács Margit, Alexa Károly, Balázs Imre József, G. Kiss Valéria, Gróh Gáspár, Márkus Béla, Szirák Péter, Thomka Beáta és mások – többnyire tanulmány méretű írásokban elemezték ezt a regényt.

Hasonlóképpen sokrétű és szervesen gazdag a regény nyelvi-szemléleti világa. A tárgyi megfigyelések aprólékossága, a finom archaizálás, a biblikus példázatokkal élő érvelés, a reflexív elemzés, a különféle társadalmi rétegekhez tartozó emberek különféle nyelvi világának hiteles megszólaltatása, a realista szemléletmódot történelmi és mitikus távlatba állító allúziók, a realista tárgyszerűséget időnként félretoló álom és látomáselemek, mágikus jellegű események a nyelvi-szemléleti teljesség érzését keltik.

A regényvilágot gazdag motívumháló szövi át, és tartja mindvégig izgalmas feszültségben. Ez a motívumháló össze is fogja a regény fölöttébb sokrétű életanyagát. Az egyes motívumok folyton gazdagodnak, újabb és újabb értelmükkel tűnnek fel, de mindig megőriznek valamit titokszerű jellegükből is.

A sűrű szövésű regényvilág egésze a teljesség benyomását kelti az olvasóban. Úgy érezzük, tökéletesen, a maga evidenciáival és titkaival együtt áll előttünk a magyarság történelmének egy térben és időben meghatározott része, a XVI. század végi magyar világ a török hódoltság alatt. Ez a létszituáció igazában a magyar történelem sokszázados modellje, hiszen a magyarság Mohácstól a legutóbbi időig szenvedte a hódoltság alatti lét terheit, kisebbségi részei pedig mindmáig érzik ennek a természetellenes, mert kiszolgáltatottság által gátolt létnek a súlyát.

A Hollóidő a történelmi regény Kemény Zsigmond-i hagyományait képes szintézisbe hozni a posztmodern világtapasztalat sugallataival. A Szilágyi István korábbi nagyregényeiben is szembetűnő tárgyi pontosság, aprólékos rajz a Hollóidőben tökéletes történelmi atmoszférát teremt. Elevenen él a regényben a XVI. század végének dél-erdélyi világa. A török hódoltság övezetében levő Revek városa szinte tapintható érzékletességgel jelenik meg a regényben a maga különleges figuráival és eseményeivel. Tökéletes a valóság illúziója – e világ furcsaságai is a történelmi atmoszférát hitelesítik.

Szilágyi István regényének poétikai formájában is az a mély létérzékelés nyilatkozik meg, melyet a modern és a posztmodern világtapasztalat ütközésével jellemezhetünk. Egyfelől határozott, eltökélt törekvés a világ együttlátására, a lét megértésére és alakítására, másrészt viszont folyamatos érzékelése annak, hogy az események logikája kiszámíthatatlan, a legbiztosabbnak látszó dolgokról is sorra kiderül, hogy másképpen vannak. Az állításoknak ez az elbizonytalanítása sem következetes azonban, hiszen a regényben éppen az a legizgalmasabb tapasztalat, hogy a világot átszövik a határozott ok-okozati összefüggések is. Ezek olykor nagyon pontosan érvényesülnek, máskor viszont egy másik elgondolás szerint fölépített cselekvés áthúzza őket. Tulajdonképpen semmi sem véletlen, mégis minden véletlenszerű. Ez a modern-posztmodern szemléleti, léttapasztalati ütközés poétikailag nemcsak abban nyilatkozik meg, hogy a határozottan logikus motívumok más nézőpontból érvényüket vesztik, hanem abban is, hogy a regény dikciója sok esetben vázol föl egy-egy adott helyzetben egymástól merőben eltérő magatartásmód-lehetőségeket, de aztán ezek között nem tudnak választani a szereplők. A racionális létértelmezési kísérletet szinte értelmetlenné teszi a gondolatok és lehetőségek egymást kioltó összjátéka.

A megértés igénye azonban nagyon erősen megnyilatkozik ebben a világban. A regény nem számolja fel a szereplőknek azt a meggyőződését, hogy a világ, a történelem alakítható, hogy abban tevékenyen részt kell venniük, hogy ne csak áldozatai, hanem formálói is lehessenek annak. De nem is igazolja feltétlenül a cselekvő embert, hiszen olykor éppen a cselekvés bizonyul végzetesnek. Nem igazolja persze a nem cselekvő embereket sem, hiszen ők éppúgy áldozattá válnak, mint a cselekvők. Mindez hollóidőben, az örökös veszélyeztetettség, pusztítás idejében történik.

A Hollóidő két könyvből áll. Ezek viszonya olyan egymáshoz, hogy külön-külön is teljes értékű művek lennének, de össze is kapcsolja őket a szereplők részleges azonossága s még inkább az emberi lét és történelem hasonló értelmű tapasztalása.

Az első könyvben (Lovat és papot egy krónikáért) a deák mutatja be és értelmezi a reveki világot, de az ő nézőpontját kitágítja az írói létértelmezés, a történelmi idő eseményeinek írói együttlátása, teljes tudása. Már a regény elején jelzi az író, hogy ekkor a deák még nem sejti, amit majd később bőven megtapasztal, hogy “a világ gyarló sokadalom, ahol embert és jószágot pénzen adnak, vesznek csakúgy, mint országot és hitet”. Ez a hagyományos jellegű írói mindentudás teszi izgalmassá a regény eseményvilágát, hiszen az ilyen előrejelzések eleve kíváncsivá teszik az olvasót, miként azok a hangsúlyos motívumok is, amelyeknek igazi értelme és funkciója a regény folyamán tárulkozik föl, s amelyek első előfordulásukkor még izgató jelenségek csupán. A regény folyamán azonban egyre több oldalról és egyre több adalékkal gazdagodnak, jóllehet rejtélyességük nem szűnik meg teljesen.

Az első könyv elején a vasárnapi istentisztelet idején törnek rá Revek városára a törökök, és túszul viszik magukkal Bagosra Terebi Lukács tiszteletest és a város több tehetős polgárát. Bervecz vojvoda azzal vádolja őket, hogy hajdúkat bújtatnak, ezért kell bűnhődniük. A deák ezután keresi elő azokat a feljegyzéseit, amelyeket Terebi Lukács tiszteletes és Fortuna Illés iskolamester esténkénti vitáiról készített. Terebi és Fortuna kapcsolatát illetően is elhangzik már a regény elején egy sejtelmes előrejelzés, amelyik majd csak jóval később kap megvilágítást a regényben. A deáknak feltűnik, hogy bizonyára valami régi keletű szövetség lehet közöttük, hiszen Fortuna úr “úgy élt a portán, mint aki senkinek, Terebi úrnak sem tartozik számadással viselt dolgaiért”. Az előrejelzések szinte motívumhálóként fogják át a regény világát, fölerősítik azt az olvasói érzést, hogy ebben a világban nagyobb rend működik. Az ok-okozati rend viszont csak részben tárulkozik föl, a motívumoknak mindig maradnak rejtett szálaik.

Aki hódoltságban, tehát kiszolgáltatottan él, az sohasem lehet biztos semmiben. Az elnyomó hatalom ellen mindenki másként küzd, mindenki másként védekezik. Mindenkinek más az észjárása, karaktere, ezért ami egyfelől következetességnek látszik, az máshonnan nézve teljes képtelenségnek bizonyul. A regényben megjelenített történelmi idő és szituáció így kapcsolódik össze a posztmodern léttapasztalattal, a teljes bizonytalansággal. Ez a hódoltsági szituáció okozza ennek a létnek a kiszolgáltatottságát, mellyel mindenkinek szembesülnie kell.

A világ értelmét és rendjét kutató deák Terebi Lukács elhurcolása után nemcsak újraolvassa feljegyzéseit, hanem értelmezi, összegzi is azokat. Ezek a fölidézett viták rögtön a regény elején gondolati boltozatot építenek a reveki világ fölé, hiszen a két biblikus nevű vitatkozó dialógusaiban két egymással ellentétes világszemlélet és magatartásforma szembesül. Vitáikban nemcsak saját világszemléletük és viselkedésmódjuk érvrendszere tárulkozik föl, hanem a hódoltságban élő revekiek meghunyászkodó magatartása is. Ez a létfilozófiai igényű szemléletmód aztán az egész első könyvben méri és értékeli az eseményeket. Az itt felvetett kérdések ugyanis a regény eseményei során újra és újra megjelennek.

Terebi Lukács mindent az Isten rendelésének tart, azt reméli, az Isten egyszer majd igazságot tesz, addig mindent türelemmel kell viselni, mert az ellenkezés csak megnöveli a hódítók dühét. Senki ne akarjon a revekieken segíteni, mert azzal csak rosszabb sorsra juttatja őket. A Bibliából is mindig azokat a textusokat választja ki, amelyek türelemre, alázatra intenek. A minden áron való túlélésre tanítja a híveit, hogy el ne pusztítsák őket, “maradjon belőlük az utánra is, ha szabadulásuk órája ütött”. A hódoltságban nemcsak a nyomorúságot látja, hanem azt is, hogy a barbár nem akadályozza a reformált hit terjedését, inkább kedvez neki.

Fortuna Illést mindez ingerült ellenvetésre készteti. Neki az a meggyőződése, hogy a meghunyászkodás a zsarnokot még embertelenebb magatartásra bátorítja. A hódoltsági létben ugyanis alapvetően elhibázott az az újszövetségi elv, hogy ha kővel dobnak meg, kenyérrel dobd vissza. Terebi azokat neveli békességre, akiket úgyis legyőztek már. Fortuna véleménye szerint a hitújítás úgy bontotta meg a kereszténység erejét, hogy ezzel kiszolgáltatottá tette a barbároknak. Ő tele van nyugtalansággal, lázadással, elégedetlenséggel. Szigorúan ítéli meg a revekieket is. Annyira megszokták már a kiszolgáltatottságot, hogy maguk ragaszkodnak ahhoz, hogy uralkodjanak rajtuk. A sorsukkal való megbékélés álcája az idők folyamán bőrükre forrt: “Ez az álca mára saját lényegük.”

A deák hol az egyik mesternek ad magában igazat, hol a másiknak, aztán egyre inkább úgy látja, egyik sem igazítja el a világ kiismerhetetlen dolgaiban. Egyetlen bizonyosság marad számára. Ez pedig az, hogy “aki itt él, annak tudnia kell, hogy támasztalan”. A világ kiismerhetetlen, “minden, ami bennünket körülvesz, okául szegődhet annak, ami elkövetkezik, holott lehet, véletlenek tánca és ölelkezése az egész”. Az egész regényre érvényesen szól a kérdés: “Ki tanít meg a véletlent az okkalvalótól különválasztani?”

A deák abbahagyta a följegyzések tanulmányozását, mert úgy érezte, hogy azok bizonyosság helyett csak megválaszolhatatlan kérdéseket adtak neki. Az egymással szembefeszülő dialógusok helyett elővette az öreg pap tékájából a Világkrónikát, s “ahány országa, városa a világnak, az mind elébe tárult”. Ellenpontja ez a Világkrónika a reveki létnek.

Reveken fokozatosan igazolódik Lukács pap híveiről mindaz, amit Illés mester indulatosan mondott róluk. Saját családtagjaikért kifizetik a válságdíjat, az öreg pappal azonban nem törődnek. Igaz, a barbárt sem lehetne kielégíteni, meghatározatlan és mérhetetlen válságdíjat követel. Mindent megtehet. Reveken pedig folyik tovább az élet. Fantasztikus dolgok történnek, és fantasztikus dolgok derülnek ki. Különleges személyek népesítik be a reveki világot – hódolók és hódítók egyaránt.

Az önmaga eredetét, kilétét firtató deák megtudja, hogy ő Fortuna Illés fia, pici gyermek korában lóháton menekítette egy kosárban az apja Terebi Lukács házába. Ezt a családtörténetet Baga Rozál elejtett szavai építik fel, de aztán az emlékezetét vesztett Terebi Lukács beszédtöredékei erősítik meg. Titok persze bőven maradt ezután is.

A hódoltsági lét korlátozott lét, zárt világ. Ennek a távlattalanságával szemben a regényben a Nürnbergi Krónika a nagyvilág szépségeit, távlatait mutatja meg a deák és a zárt hódoltsági világból elmenekülő fiúk számára. Jelképes értelmű azonban az, hogy a zárt hódoltsági létben a nagyvilágot, távlatokat jelképező Nürnbergi Krónikát föl kell áldoznia a deáknak azért, hogy a törökök szabadon engedjék a minden időben a hódoltsági lét békés elviselésére tanító Terebi Lukácsot. S ugyancsak példázat értékű az is, hogy a Nürnbergi Krónika feláldozásával sem érhettek célhoz. Egy másik esemény – a Fortuna Illés által a tiszteletes kiszabadítására megfogadott hajdúk előre nem látható cselekedete – miatt a törökök elpusztítják egész Reveket.

A deák sokszor kiment a határban magukat meghúzó reveki fiúkhoz. A Világkrónikát is megmutatta nekik. Ez az élmény fölerősítette vándorlási szándékukat, hiszen csodálatos világ tárult a szemük elé, melyet óhatatlanul is összehasonlítottak Revekkel. A Világkrónikából láthatták, hogy más vidékeken volt a népeknek idejük és erejük ahhoz, hogy építkezzenek, a magasságok felé törekedjenek.

Az első könyvben visszatérő motívum volt a deák látogatása a fiúknál, s az is, hogy a fiúk útra készülnek. A Csontkorsók című második könyv e fiúk egyikének, kikövetkeztethetően Darholz Máténak a krónikája. Az első könyv összetett elbeszélésmódjával szemben a második könyv dikciója szinte csak az események bemutatására szorítkozik, de az első könyv nagy kérdéseit is újra meg újra fölidézi.

A csontkorsók képe már az első könyv elején feltűnt a deák álmában, mikor emberi koponyákból, csontkorsókból rakott falat. Hogy Revekről el kell menni, az a deákban már akkor megfogalmazódott, amikor Fortuna urat először meglátta. Okszerű tehát, hogy az útra készülő reveki fiúk egyaránt kötődnek a deákhoz és Fortuna úrhoz, de mindkettőjükkel fölöttébb rejtélyes a kapcsolatuk. Ők nem tudnak Revek elpusztításáról, de már vándorlásuk elején észreveszik, hogy a deák különös állapotban van, mintha megint csontkorsós álmai gyötörnék. Mikor megkérdezik tőle, hogy vissza akar-e menni, a deák azt feleli: “Nincs hová.” A csontkorsókról pedig azt mondja, hogy bár maradnának meg az álomban, de most “az éber valóban tolonganak”. Levélben is olvassák, hogy őket árváknak nevezik, de nem tudatosítják akkor, hogy ez mit jelent.

A fiúk vonulása csupa rejtély. Fortuna úr irányítja őket, tapasztalják, hogy tudnak róluk, számolnak velük egy-egy új állomásukon. “Újfajta zaklató bizonyosság: valahol számolnak velünk. Várnak ránk valakik. Mireánk, akik világgá szaladtunk, csak hogy ne tartozzunk sehova, senkihez.” Tűnődhetnek Fortuna úrhoz való különös viszonyukon is: el-elmarad tőlük, fel-feltűnik mellettük. Hatalma van rajtuk. Előbb szeretnének szabadulni tőle, de akaratlanul is engedelmeskednek neki. Bizonyossággá válik számukra, hogy Illés mester kezdetektől fogva hadviselésre szánta őket. Hiába jut eszükbe, hogy szabadulniuk kellene Illés mester hatalmától, már azt sem tudják, hol járnak, merre vannak. Egyre jobban ragaszkodnak a mesterhez, akit persze nem értenek, hiszen “nem önmaga lett volna, ha mindazt, amit elmond, mindjárt kétségessé nem teszi”. Sok-sok próbán esnek keresztül a fiúk midőn Fortuna Illés a hadak útján vezeti őket. Eltűnődnek azon is, hogy Fortuna Illés a tanítványaiból majd újabb csapatot szervez. “Ha minden mester így tenne, mekkora sereg kerekedne belőlük? Azzal Bizáncig lehetne kergetni a törököt.”

Egyre több mozzanatból derül ki, hogy Fortuna Illés mester milyen tudatosan nevelte a harcra kezdettől fogva a reveki fiúkat. Csikókat loptak ki a határba, azokat nevelték hátaslónak, mert Reveken csak igáslovakat tarthattak. Kardokkal is Illés mester látta el a fiúkat. A fiúk egyre jobban megismerik, kitanulják a hadakozást, a török elleni harcokat és fortélyokat. Megismerik azt a világot, amelyikben még az egymást segítő csapatok sem bízhatnak egymásban. Majd a nagy ütközet után egy levélből tudják meg, hogy a harcban Fortuna Illés is meghalt, fejét vették a törökök. Az is kiderül, hogy a harc reggelén ő hozta a hajdúkat is a törökök elleni küzdelemre.

A fiúk felismerik a titokban most is közelükben munkálkodó deákot is. Személye azonosítását sérült füle bizonyítja. Ez is olyan motívum, amelyik többször feltűnt a regényben. Hódy Ágónak volt bolondos szokása az, hogy megharapta valakinek a fülét. A deák ezt másként mondta el a fiúknak, azt állította, hogy Bervecz vojvoda ostora sértette meg. A fiúk kutyaharapásra gyanakodtak. Most a “kutyaharapásról” ismerték fel a titokban közelükben levő deákot.

Folyamatos pusztulás és pusztítás ez a történelem. Valóban hollóidő ez, melyben az emberek ezerszámra pusztulnak. A nagy csata után a királyi csapat német generálisa és a magyarok hadura fogadást köt arra, hogy a levágott török fejek száma eléri-e a háromezret. Hogy a ceremónia még érdekesebb legyen, két piramist készíttetnek háromezer levágott fejből. Magyar fejeket is beleépítenek a piramisba, hogy meglegyen a szám. A magyar úrnak az a fontos, hogy elveszítse a fogadást, mert ez biztosítja a további harcot.

A deák rakta a piramist. Amikor az utolsó fejet a kezébe adták, ajkával megérintette a szürke hajat vagy alatta a véres homlokot. Csak aztán tette a piramis tetejére. Felismerte Fortuna Illés fejét. Ez a megtisztelő gesztus a küzdő embernek szól, aki sohasem fogadta el a történelem abszurd eseményeit, hanem mindig szembeszállt azokkal. Akkor is, ha történelemformáló szándékát keresztezte “a véletlenek ölelkezése”. Fortuna korábban halálos veszedelemből vágta ki magát, aztán kimentette onnan fiát, majd unokáját is, kimentette a reveki fiúkat is. A deák mellett ő volt a másik ember, aki eltökélten cselekedett az öreg tiszteletes kiszabadításáért. Az már a sors és a történelem tragikuma, hogy nem tudtak egymás akciójáról. Bizonyos, hogy ezért a cselekvő, abszurd sorssal szembeszegülő magatartásért is helyezi az ő fejét a piramis tetejére a deák. Ezzel igazolást nyert a mindig lázadó, mindig ellenálló Fortuna Illés küzdelmes élete.

Így teljesedett valósággá a deák egykori rémálma is a csontkorsókról. A regény záró képe döbbenetes összegzése a Hollóidő léttapasztalatának: gurulnak szét a levágott fejek, futnak vissza a mezőbe. Csak a deák lépdel nyomukban. “A holtakkal terített végesség fele.”

Szilágyi István történelmi regénye nem ad követhető létmodellt, de drámai erővel veti fel a magyarság és az emberi lét egykori és mai megoldatlan sorskérdéseit egyaránt, s a reménytelen léttapasztalat bemutatásával is értelmes életre ösztönöz.

A Magvető “új sikerkönyvé”-vel kapcsolatban két dolog zavar. Az egyik: a csinnadratta, amit körülötte csapnak. A másik: a magyarázat, amit a szerző csap hozzá.

A hónapok óta tartó csinnadratta, a cirkuszi lárma: hogy az árulás, az aljasság, a “mocsok”, a “szarpép” árucikké válhat – más szavakkal ugyan, de nem épp jó ízlésre, nem ép erkölcsi érzékre, nem bátor önismeretre, nem is töredelmes bűnbánatra vallóan Tar Sándor ezt panaszolta a minap egy magát függetlennek nevező, ám leginkább az igényességtől és a magyar újságírás műfaji sokszínűségétől, gazdag hagyományától független megyei napilapban. Mivelhogy kicsi Magyarországunkon (vagy ahogy a Javított kiadás írja, talán javítható stílusban, ha a stílus maga az ember: ebben az “egy eléggé büdös ország”-ban) a silánynyá válás megokolhatatlan okairól nem az ő önéletrajzi elemekkel átszövögetett regénye számolhatott be elsőként. Esterházy, mondhatjuk, megelőzte őt, mint Schumacher Barrichellót. Mintha a pálya, ahol suhant, szégyen helyett dicsőséggel kecsegtetné, a legvégén is. Mintha amibe keverte magát, könnyű futamra emlékeztetné még mindig, s nem kínos veszszőfutásra. Mintha, csujjogató nemzet táncosaként, készséggel venne részt a szocialisták és a szabad demokraták vezette dáridóban, kurjongatva, a ki tudja már, honnan ismerős táncszót: “Tyuhahé, rókaprém, más is kurva, nem csak én, húzd!”

Mintha egy (Augiász) versenyistállóból indultak volna Esterházyval, aki szintén lakta volna, nem pedig takarítani akarná azt; magyarázatot s az apja által hagyott nyomokat keresve. Héraklésznak azonban egy pillanatig se képzelve magát. Máskülönben nem írná, hogy az “Édesapám: sajnos” hiányos mondata ezután ott olvasható a családtörténet lapjain. És nem vonatkoztatná magukra – zárójelek közé téve: “Utolsó leheletemmel is intertextuális leszek, gondolom” – Nádas regénycímét, az “egy családregény végé”-t. E megváltoztathatatlan vég lankasztó hangulatától is teljesen idegen a hangos hírverés: “apánk a halott”, a búcsúzót ne Zerkovicz zengje, ne verklifutamok kísérjék – alkalmazzuk, átírva a könyvben többször hivatkozott Illyés Gyulának nem a híres versét, a zsarnokságról szerzett egy mondatot, hanem a Bartók címűt. “Apám végére értem” – áll a szerző utolsó feljegyzéseinek egyikében, amit akkor vetett papírra, amikor a Történeti Hivatalban befejezte annak a négy dossziénak az olvasását és kijegyzetelését, amely a Csanádi fedőnevű titkos megbízott, azaz az Édesapa saját kezűleg írt ügynöki jelentéseit tartalmazta 1957 tavaszától 1980 tavaszáig. A több mint félévnyi munkának úgy vágott neki 2000 januárjában, a Harmonia caelestis befejezése táján, hogy “megyek, amerre az iratok vezetnek, aztán lesz, ami lesz. Szívesen hallgatnék. Szívesen eltemetném magamban. Hallgatnék, mint a sír. Ehhez volna bennem erő: sírba vinni a titkot. Nem azért beszélek, hogy mentsem a menthetőt. Nincs mit tenni. De evvel se akarok kérkedni.” Utolsó lehelet, eltemetni, sír – a szavak, képek is érzékeltetik, végérvényesen lezárult valami. Valami, amihez a siratóének fájdalmas zaklatottsága, a halottbúcsúztatás méltósága illik, még ha erkölcsi halott is, akit “búcsúszimfónia” köszönt.

Szertartásra azonban nem toborozhat meghívó, nem váltható előre jegy – a cirkuszi belépő legfeljebb úgy kerülhet szóba, a “Reflektálok, tehát vagyok” szellemében, hogy a folyton elérzékenyülő, fel-feltörő sírását azonban olykor szégyellő szerző ifjabb pályatársa könyvcímével eljátszva, odaképzeli magát a könnymutatványosok legendás alakjai közé. Ám ilyenkor vigyáz csak igazán, nehogy ellepje az önsajnálat. Az iratok másolásakor mintegy figyeli magát, résen ül, mondhatni: k-val jelöli, ha a könnyei árasztanák el, ö-vel, ha az önsajnálat hullámai. Az e. j. pedig annak rövidítésére való, ami eszébe jut. E rövidítések felbukkanása az érzések és észleletek dagály-apály váltakozásait jelzi. 2001-ben, amikor – környezete előtt is titkolva – könyvvé kezdi formálni a “naplófélét”, még a gyermeki érzelmek dagálya fenyegeti inkább, 2002-ben a politikai-ideológiai észleleteké. Mintegy felülvizsgálja önmagát – hasonlatosan az íróként egyáltalán nem méltányolt, pedig kiváló képességű Gábor Miklóshoz, például a Sánta szabadság szerzőjéhez. Így lesz a könyv, amint többször írja önmagát, hasonlatos az életmű egyéb darabjaihoz. Köztük van az édesanya-sirató, A szív segédigéi. Mintha ennek partecédulái, széljegyzetekkel ellátott gyászjelentései sorakoznának egymás után, keret nélkül, de nagyon tudatosan, megtervezetten, azt a benyomást keltve mégis, hogy a reflektáló rögtönöz. Mintha “spontán cetlik” volnának ezek is, akár a Termelési regényben.

A módszer; a módszer megtalálása már önmagában fél győzelmet jelent: idézhetnénk egy feledésbe borított nagy kisregény, Sánta Ferenc Húsz órájának hangyás grófját. A módszer érdemel dicséretet – itt is. A nyersanyag, a könyvben többször emlegetett nyersanyag dúsítása, ami most, szemben a kohászati eljárással, nem az érc, vagy engedve a szövegek játékának, nem az ércnél maradandóbb talált tárgy, az ügynöki dosszié megtisztítását jelenti, hanem a nyersanyaghoz tapadt rétegek számának szaporítását, a vastagítást inkább. A kor, különösen a kezdő, ám a kivégzésekkel, börtönökkel, megfélemlítésekkel mindjárt haladónak mutatkozó Kádár-korszak üledékéből hoz felszínre annyit, amennyi segíti láthatóvá tenni: a mélyben mi minden rakódott egymásra. Híreket, egykori újságcikkeket kivonatol, tényeket tesz közzé, név szerint említve a halálraítélteket, és melléjük állítja a ki tudja, miféle “kompromittáló adatok felhasználásával” beszervezett édesapa először kezdetleges, majd mind használhatóbb jelentéseit.

Ez az ellenpontozás, ez a háttérrajz az idők előrehaladtával mind halványabb és jelentéktelenebb lesz, tán annak arányában és függvényében, ahogy a titkos megbízott reménytelen titka marad mindörökre, hogy mi kapcsolta be a hálózatba, s miért hagyta magát évtizedekig feszültség alatt tartani. A jegyzetek fölöslegesnek vélnek minden találgatást, meg sem kísérelnek valamiféle elfogadható magyarázatot, kiváltképp mentséget keresni. A naplóféle – egy hely szerint – beszámoló volna, semmint vallomás. Vagy amikor mégis az, olyankor is a szavakat, szövegeket, főként a legutóbbi regény részleteit vallatja többet. S kevesebbet önmagát, például arról, hogy milyen volt viszonyuk az apjával, nekik kettejüknek. Mit talál jellemzőnek? Hogy felnőttkorában elhárította a beszélgetéseket, ő hiába erőltette, tanácsot is kérve tőle, nem sikerült közel kerülni hozzá. Túlságosan is rendben volt közöttük minden, az apa rendben teljesítette a “titkos, mitikus apai föladatát”. Akkor se haragudott rá, amikor annyi fájdalmat okozott az édesanyjuknak. “Ilyen a házasság, gondoltam” – intézi el, ilyen egyszerűen, utólag is. Mégis zokon veszi tőle, hogy az általa képviselt értékek nem léteztek, vagy ha igen, “csak a legaljasabb gerinctelenséggel megtámogatva”.

A szavak vallatása ugyanerre szolgálna: az apához való újkori viszonynak nem a feltárására, jellemzésére, legfeljebb a körülírására. Szándékát találóan összegzi: “Nem védekezés, nem magyarázkodás: pozíciókeresés.” Előbb bibliai példákkal próbálkozott, mítoszi mintákkal az árulás eseteit keresve, utóbb a szinonima szótárt lapozgatta. S ha kezdetben vala, hogy “nem találunk szavakat”, most talál bőségesen. Némi önvádtól nem gyötörve, de próbára téve, mivelhogy – a saját kiemelésével – milyen gyerekesen jól elvan a szavak meg a szótárak közt, és hogy ez “röhejesen romantikus és szentimentális elgondolás”. És jönnek a szavak, például: “irreális apám (a reálisan létező irreális apám)”, “apám nem volt híve rendületlenül hazájának; elárulta”, “megfizethetetlen apám (a francba!, ez így ebben a formában tán mégsem látszik igaznak lenni)”; “szolgalelkű (ez talán a legváratlanabb és legkeserűbb felfedezés)”, “gőgös (az okosság gőgjéből volt benne, de nem sok, inkább türelmetlenség; a jelentésekből viszont lassan az látszik, hogy a besúgó megveti azt, akit besúg – ez micsoda gőg!)”. A “tartás nélküli emberi tartást” mint példát tanúsító családapa hogy juthatott idáig, mi mozgathatta? – fogalmazódik meg kérdések formájában újra meg újra a rejtély, a lehetséges okok között helyet szorítva a tehetetlenségnek, a rezignáltságnak és a cinizmusnak is, de elvetve, amit ugyancsak elképzel, hogy az aljasság vagy a meggyőződés vezette volna.

Pozíciókeresés közben, vagy a sport nyelvén szólva, ahogy a feladatával birkózva fogást keres – az édesapján? a közös múltjukon? –, kétségbeesetten a végletekkel is megpróbálkozik. Egy másik, szintén tőle való képpel: hogy ne süllyedjen el, kapálózik – helyesebben mondva, rúgkapál, nem nézve se istent, se embert. Feltételezi, a hasonlatnál maradva, a nem vele együtt úszókról is, hogy “bárkiből lehet spicli”. Bár nincs szándékában, mint írja, semmit sem relativizálni, itt, kivételesen mégis feledni látszik az egykor (általa talán kevésbé) sűrűn idézett önéletrajzi ihletésű regény paraszthősének életelvét: “megdögölni lehet, de rongy emberré válni nem lehet”. A küzdelmet alkalmasint annyira komolyan veszi, hogy olykor-olykor még élcelődni, tréfálkozni sincs kedve – például azon a belügyesen bájos nyelvi leleményen, amely az értékelő tiszt agyából pattan ki a besúgásban túlbuzgóvá lett apa egyik javaslata olvastán: “kidolgozzuk felajánlkozó magatartási vonalát”.

A fogáskeresés és a nyersanyagdúsítás további módja a fikció és a valóság mezsgyéjén, azaz a kettőt el is választó meg össze is kötő határjelző földcsíkon való egyensúlyozás. Amiről a szerző megismerszik. De amit most tagad, állítván, ha pályája eddigi szakaszain a szavakhoz alkalmazkodott, a nyelvhez, akkor itt a valósághoz kell alkalmazkodnia, ahhoz kell hűnek lennie. Még ha a “szegény kis realista klapec nyöszörgései”-nek hallják, vélik is. Mert nagyon tart attól, hogy könyve úgy hat majd, mint egy kitalált történet; játék a tisztességgel; hogy személyes, civil őszinteségére legyint az olvasó. Akit azonban mégis elbizonytalanít, zavarba hoz a kilenc és fél évi robottal szerzett Harmonia örökös emlegetésével. Hogy a Javított kiadás romlott édesapja elrontott életéről nem volna egyéb, mint “melléklet” a “nagy apaalakot” megmintázó regényhez. De hiszen többször megfogalmazza, a kritikákra és a különböző olvasói véleményekre válaszolva, hogy az az apa költött alak, alig van köze a szerző személyéhez, nem így a titkos megbízottnak, aki a naplóíró, jegyzetelő Esterházy Péter vér szerinti szüleje.

Aki körül “mindent fölzabált a történelem”? A regény írója az ország történelmi közelmúltjának és jelenének megítélésében, a politizálásban tán visszafogottabb, mint amilyennek különböző állásfoglalások, nyilatkozatok, levelek aláírójaként mutatkozott – bár egy helyen úgy beszél az “átpolitizált aljasság”-ról, mintha neki magának és azoknak, akikkel szívesen jár egy társaságba, sem szerepük, sem felelősségük nem (lett) volna az emberi-művészi viszonyok eltorzulásában. Abban, példának okáért, ami a Nappali hold írója körül történt: most az apai véleményt is segítségül hívja, hogy igazolja, a Csoóri Sándor naplójegyzeteit kísérő hisztéria nem magyarázható az “olvasás érzéketlen felületességével vagy farkasvakságot okozó elfogultságával, neurózisával”, amivel pedig, azon frissiben, más mindennel együtt, egy rádiós beszélgetésben a Népszabadság mai szerkesztője, Varga Lajos Márton magyarázta, olyan laboratóriumnak tudva Csoóri műhelyét, ahol “bizalommal időzhetünk”. Nehéz, persze, bizalommal eltelni akkor, ha viszonylag sűrűn lelhetni – nem a szemellenzősségre, de ami rosszabb – az egyoldalúságra példákat. A szemellenző ugyanis olyan bőrdarab, amelyik mindkét oldalra megakadályozza a látást – előre viszont, jobbra is, balra is szabad szemlélődni. A Javított kiadás szerzőjét azonban e szabad szemlélődésnek még a vágya se igen mozgatja. Máskülönben – például – újabb irodalmunk “viviszekciós szekció”-jának tagjai között nemcsak az annyiszor citált neveket, Mészölyt és Nádast, Kertészt (Imrét) és Bodort (Ádámot) tartaná számon, hanem, legalább ennyi okkal, mondjuk, csak az erdélyiek közül, néhai Székely Jánost, Sütő Andrást, és nem utolsósorban: Szilágyi Istvánt is. S itthon? Krasznahorkai László, Závada Pál élveboncolásai miért nem érdemelnek említést? Hozzá lehet, persze, szokni, hogy akár egy imamalomban, folyvást mormolás hallik, ugyanazon neveké, de az irodalom szentélyében talán nem számítana szentségtörésnek, ha, mondjuk, a Kádár-kor hajnalának rettenetes megtorlásait másképp, más nevekkel is érzékeltetni lehetne, nem csupán úgy, hogy “Eörsiék a börtönben”. Déry és a többiek neve nem csupán forradalmi szerepük miatt kívánkozna ide, hanem azért is, mert lassan-lassan életművek egész sora merül feledésbe így. Ebben pedig elvitathatatlan a publicisztikáikkal (irodalom)politizáló írók felelőssége. A felelősségvállaláshoz tartozna, talán, a közelmúlt töredelmesebb bevallása; a szembenézés következetessége és kíméletlensége. Annak a számbavétele, mondjuk, G. Á. úrral összefüggésben, hogy “a demokrácia egyenlő a köztársasági elnökkel” eszméje nem eleve demokráciaellenes, egyszemélyi kultuszos eszmétlenség volt-e; hogy az “írom a levelem Jospin méltóságnak” akciója kellően megfontolt volt-e, egy gyilkossági üggyel a háttérben, az előtérben pedig azzal a kérdéssel, hogy magukat illetékesnek hívő hazaiak valóban az illetékeshez fordultak-e, Franciaországba írva.

Ám megannyi ellenvetés és ellenérzés sem változtathatja meg azt a benyomást, hogy a Javított kiadás szerzőjének beszéde, melyet apja feljegyzéseivel és az önnönmagáéval (is) folytat, olyan, amire illenek a Bartókról szóló vers minősítései: “Emberi, nem hamis!” Illyés gondolatmenetét tovább követve: ez a “más beszéd” erőt ad a “legzordabbhoz is: a kétségbeeséshez”. És legeslegutoljára: “Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja.” Nincs mit csodálkozni, ha Esterházy Pétert írás közben még a szokásos gyerekes öröm is elfogta – az alkotás ahhoz fogható derűje ez, mint amilyenről ugyancsak Illyés adott számot, látván, amint a halott kedvesét búcsúztató költőtársa, A huszonhatodik év lírai rekviemjét szerző Szabó Lőrinc egy-egy jól eltalált sor, szonett után elégedetten dörzsöli össze a kezét. Az ihlet pillanata ilyen? Vagy a harmóniáé? S javított kiadásban így mutatkozna meg a harmonia caelestis?

Az irodalom mérhetetlen országában bolyong az olvasó, s örül, ha alkalomadtán akad egy-egy derék cicerone – ahogy egykor az idegenvezetőket nevezték –, aki eligazítja.

De a jó ciceronénak örül az olvasó. Nem könnyíti meg vándorlását, az ismertetett műveket így is el kell olvasnia, ha az eredeti irodalmi élményben akar részesülni, s ez nem mindig ődöngés, andalgás, laza séta. De az erőfeszítések egyik legszebbike és leggyümölcsözőbbike az, amely a kultúra fenntartására irányul, s ebbe beletartozik a befogadás is (a szónak abban az értelmében, melyről korunk szórakoztatóipara hatalmas apparátussal és lendülettel szoktat le bennünket). Végső soron minden jó idegenvezető ezt a gondolatot közvetíti, s ezzel csábít a kultúrának olyan útjaira, melyek esetleg nem szerepelnek a legáltalánosabb műveltség nagyléptékű térképein.

Ilyen vezetőnek ajánlkozik Madarász Imre ebben a könyvében is. Ismeretlen könyvekről szól, egyoldalúan ismertekről, és félreismertekről. Az olvasó pedig élvezettel nézegeti a felvázolt térképet, s kedve támad, hogy útnak induljon.

Madarász Imre újabb tanulmánykötete az italianista irodalmár eddigi olvasóinak nem szolgál meglepetéssel. A szerzőnek nem ez az első irodalmi kirándulása az erotika tájain, maga is írt már ilyen tárgyú szépirodalmi művet (Letérés, Hungarovox, 2000), melyben Erósz az ábrázolás tárgya volt csupán, nem célja. Cél alatt ezúttal a célba ért, megvalósult művet értem, nem pedig az író eredeti célkitűzését, melyről oly hiábavalóan szokás nyaggatni a szerzőket éltükben-holtukban.

Egy tanulmánykötet kitűzött célja azonban műfajánál fogva világos, egyértelmű, de megint csak nem tévesztendő össze a tárggyal, mely az alcímben foglaltatik (Erotográfia és pornográfia az olasz irodalomban). A kinyilvánított cél, miként Madarász eddigi hasonló jellegű munkái esetében is, egy, az adott szaktudomány tárgyául is szolgáló témát úgy bemutatni és körbejárni, hogy az a nem erre szakosodott olvasókat is magával ragadja. Nem csupán a művelt olvasóközönséget, hanem a kevésbé műveltet is. Don Quijote-i harc ez manapság, ennél kevesebbért azonban nem érdemes ismeretterjesztésbe kezdeni. Márpedig Madarász Imre nem marad meg a tudomány szűkre szabott stíluskörében, s már ennek okán sem beszélhetünk meglepetésről. Úgy ír, hogy tolla nyomán bárki számára élvezhető olvasmány szülessék – úgy, hogy közben láthatólag maga is élvezi az írást.

Egyik alapvető jellemzője a tanulmányoknak az, hogy szerzőjük minden esetben elfogulatlanul állást foglal bennük, felidézve a közvetlen és távolabbi elődök véleményét, különös figyelmet fordítva olykor a művek magyarországi történetére (lásd a Beccadelliről illetve a Casanováról szóló fejezeteket). Eme irodalomtörténészi és kritikusi vélemények néhol lendületet vesznek, és a szövegek, szerzők, korok és utókorok szférájából magasabb körökbe emelkednek, az irodalom által kifejezett, s e kifejezés tradíciójával létrehozott eszmék és eszmények körébe. “Amíg lesznek hölgyek (nem csak nők), amíg lesz udvarlás (nem csak egymással járás), amíg lesz szerelmi szenvedély (nem csak nemi vágy), amíg lesz erotika (nem csak szex), addig a trubadúrok öröksége él”. Az ideákat meg lehet haladni, avagy, szerényebb kifejezéssel élve: korrigálni, s (jó értelemben véve) aktualizálni lehet őket, de nem elhajítani. Az új ideák valamiből, valami ellenében, néha valami ellenére születnek – de a semmi helyén csak semmi maradhat. Zárójelben jegyzem meg: nemcsak az európainak vagy nyugatinak nevezett kultúrkör sajátjai a fenti fogalompárok, a maguk jellegzetes formájában megvannak minden kultúrkörben. Itt a szerző feltehetőleg a múlt században elterjedő s mára életmodellé vált american way of life egyes viselkedésmintáira gondol.

A hagyományos irodalomtörténet-írás eszközeivel él. Erről csak annyit, hogy ki kell próbálni, s ha nem öncélú játék, izgalmas és gyümölcsöző is kipróbálni újabb módszereket, szempontokat (például narratológia, irodalomszemiotika, a szövegnyelvészet apparátusának alkalmazása irodalmi szövegekre), de ugyancsak hasznos, és semmit nem veszít érdekességéből, tehát továbbra is érdemes művelni a hagyományosabb módszereket.

Manapság néha hajlamosak vagyunk túlontúl leragadni módszertani kérdéseknél akkor is, ha a cél nem ezek tisztázása. Pedig a mű nem csak módszer, bármilyen fontos legyen is annak megválasztása és alkalmazása. Madarász könyveinek – e legutóbbinak is – az újdonsága nem a metódusban, hanem a stílusban áll, pontosabban: a stílusban és a témában együttvéve. Mert, ugye, könnyű dolog érdekes dolgokról érdekes (a könyvismertetések nem is olyan régen használt, irritáló kifejezésével élve: “csevegő”) hangon írni; másrészt pedig villanyozó feladat nyögvenyelős témákat úgy feldolgozni, hogy a könyvet ne lehessen letenni. Itt azonban olyan témáról van szó, amellyel kapcsolatban épphogy túl vagyunk a szégyenlős hümmögés korszakán, ami egyben azt is jelenti, hogy a színfalak mögül előbújt az orgia, szemet hunyva megtűrt kisvállalkozásból nagyiparrá lett, s legfeljebb néhány tervszerűen átlyuggatott spanyolfalat hagyott a javíthatatlan kukkolóknak és a megátalkodott szégyenlősöknek, hogy őket is megnyerje az üzlet számára. Ilyen előzmények után és ilyen körülmények között az erotikus és a pornográf irodalom klasszikusairól unalmasan fanyalgó-hümmögő vagy (és ez a nagyobb csábítás) sokat- (azaz semmit-) mondóan kacsingató tanulmányt is lehetett volna írni. Hogy Madarász Imre könyve egyik kategóriába sem tartozik, magában véve is javára írhatjuk.

A tanulmányok többek között arra is felhívják a figyelmet, hogy régebbi korok erotikus irodalma (melyet későbbi idők szemöldök-összevonva szalonképtelennek tartottak, a mai olvasók egy része pedig már csalódottan dobna félre) olyan műveknek adott életet, melyek az erotikus (s néha, ha úgy tetszik, pornográf) témán keresztül akarva, nem akarva sokatmondóan fejezik ki a testi szerelem és a kor viszonyát, értve ezen gondolkodásmódot (Kurtizán költőnők, Giordano Bruno), viselkedési mintákat (Casanova, Vitaliano Brancati) és tabukat (Pasolini). Ennek megfelelően Madarász egy-egy szerzőt és művét sohasem pusztán önmagában szemlél. Nem csupán arról van szó, hogy (amint ez színvonalas irodalomtörténeti tanulmányoktól elvárható) mindig jelen van háttér gyanánt az adott kor, melyre a tanulmány kisebb-nagyobb mértékben fókuszál. A kontextus felidézése olykor segít eloszlatni egy, a köztudatban (még a művelt köztudatban is) bizonyos szempontból – ebben az esetben az erotikáéból – kultikus művek körül képződött, szinte mitikus ködöt. Ez történik Beccadelli magyarországi megjelenése fölötti eltűnődés, az időről időre felvirágzó Casanova-reneszánsz elemzése, és Pasolini értékelése esetében.

Még tanulságosabb, amikor a diakronikus összefüggések kerülnek szóba, azaz egy adott művet, szerzőjének nézeteit, stílusát és fogadtatását az erotikus irodalom más kori alkotásaival egyetemben láthatjuk. Álljon erre példaként az Aretino-fejezet egy mondata: “…miként a szexualitás – a nemi erkölcs és a szemérem is változott az idők során; úgyhogy a huszadik századi világirodalom szentjeivé kanonizált klasszikusok, mint Proust, Joyce, Lawrence vagy Nabokov műveikkel sokkal erőteljesebb kihívást és támadást intéztek a maguk korának szexuális erkölcsisége ellen, mint a »gyalázatos emlékű« Aretino.”

Ezek a gondolatok azok a “kitörési pontok”, ahol a szerző az irodalomtörténeti adatok “vállára állva” továbblendülhetne általánosabb eszme- és kultúrtörténeti vonatkozások felé, mint amilyen az erotika és a pornográfia értelmezése és megítélése a különböző korokban. Igaz, ezt a kérdéskört már jóval ezelőtt vizsgálták kultúrhistorikusok, lásd például az Európa-szerte ismert, magyarul a ’30-as években megjelent E. Fuchs könyvét (Az újkor erkölcstörténete), mely nagyban támaszkodik éppen irodalmi példákra (nagyobb arányban is, mint azt az Annales-kör vagy az angolszász kultúrantropológiai iskola tenné). Az a benyomásunk, Madarász újabb szempontú adalékokkal tudna szolgálni, ha részletesebben kifejtené, milyen volt a vizsgált művek fogadtatása korukban, hogyan alakult értelmezésük a későbbi századokban. Ez annál indokoltabb lenne, mivel a könyv egyik legfontosabb alapkérdése éppen az, hogy milyen terminusokban lehet és egyáltalán lehet-e egyértelmű meghatározását adni erotikának és pornográfiának, a válaszkísérlethez pedig az olasz irodalom körén jóval túlmutató “anyagismeret” biztosítja a hátteret. E kérdés fényében az egyébként magukban is kerek tanulmányok sora egészében is jelentőséget kap.

Mindent összevéve Madarász Imre tanulmánygyűjteményének olvasása után folytatás kívánkozik: az embernek kedve támad el- vagy újraolvasni az említett műveket; ha pedig nem sajnálja idejét és energiáját, elgondolkodhat a kifejtett vagy felvázolt kérdéseken. Végül is az erotika és a pornográfia aktuális, mindenkit érdeklő témák – márpedig éppen az ilyen témák esetében különösképpen fontos, hogy elfogulatlan, komoly, igényes írások szülessenek róluk. Reméljük, maga a szerző sem utoljára nyilatkozott meg ebben a kérdéskörben.

Ezt a testvéri érzést két egyszerű tényre lehet visszavezetni. Egyik az, hogy a csinos kis köteteket rendre megkapom szerkesztőjüktől, Székely Szabó Zoltántól, a bécsi vezető színésztől (taxit vezet, Sepsiszentgyörgyön csupán színész volt), többnyire dedikálva. Másik az, hogy tulajdonképpen mi is egy klub évkönyveit adjuk ki, amikor sorra jelentetjük meg a stockholmi Erdélyi Könyv Egylet köteteit – évente egyet. Székely Szabó Zoltán bécsi lakásának egyik könyvespolcán is ott kell sorakoznia az EKE eddig megjelent tizenkét kötetének; a párhuzamban csupán az ferde, hogy ő nem ajándékba kapja ezeket: előfizet rájuk, mint könyvklubunk tagja.

Igyekezetünknek, hogy könyvek kiadásával szolgáljuk a magunk magyarként való megmaradását a nemzetek és nyelvek óriási archipelágusában, néhány látható külső jegye is közös, mint a testvérek családi vonásai az arcon. Például a formátum. Az ő könyveinek és a mieink nem hasonlítanak ugyan egymáshoz, de közös az a törekvésünk, hogy a saját sorozatunk kötetei – bizonyos egyéni változatosság mellett – egyöntetűek legyenek, első látásra felismerhető legyen róluk, hogy ugyanazon sorozathoz tartoznak. Aki számára ez csekélységnek tűnik, abban egyrészt nincs bibliofil hajlam, másrészt az még nem adott ki könyveket, s így nem tudja, hogy a mai világban mennyi erőfeszítésbe kerül, hogy ugyanaz a nyomda évről évre egy-egy ugyanolyan könyvet állítson elő. A bécsiek nyomdájának ez a kunszt nem is sikerült: 1993-as kötetük a többinél szélesebb, az 1998-as meg alacsonyabb.

A forma felől a tartalom felé haladva, közös vonásunk az is, hogy már a külső borítón egy-egy állandó mottóval megvalljuk, kik vagyunk s mit akarunk. Az EKE-könyvek borítólapján egy Kós Károly-idézet olvasható, Péterfy László által kőbe faragott változatának fényképéről (eredetije a budapesti Kós Károly-parkban); erről itt ennyi elég, hiszen tulajdonképpen a bécsiekről akarok szólni. Nos, a bécsiek Csoóri Sándort idézik évkönyveik címlapján, ezzel a mondatával: “A sokfelé szakadt magyarságnak nem kell feltétlenül egyetértenie, de értenie kell egymást.” Hogy ezt a mottót manifesztumnak is tekintik, azt újra és újra bizonyítja a klub elnöke, Smuk András, aki a köteteket előszóval szokta ellátni (kivétel az 1994-es kötet), de aki Csoóri bölcs toleranciája felől idővel mintha bizonyos pilátusi semlegesség felé mozdult volna el, legalábbis retorikai szinten, mert például a 2001-es kötet bevezetőjében ezt írja: “A 38 éves múltra visszatekintő Europa-Club tevékenysége politikától mentes, közösséget szolgáló. Nincsenek sem anyagi, sem társadalmi céljaink. Szerelmünk a magyar nemzet kultúrája, nyelve, történelme. Olyan ablak akarunk lenni, amelyen az érdeklődő akadálymentesen betekinthet népünk múltjába, társadalmi és tudományos életébe.”

Ez a muzsika az Ausztriában népcsoporttá lett magyarság kulturális tevékenysége számára a korábbinál kedvezőbb anyagi lehetőségeket nyújtó helyi fórumoknak szól. És ezért, éppen a Csoóri-féle “értenünk kell egymást” jegyében, értenünk kell. És nem azt kell kritikai gombostűhegyre tűznünk, mint nyilatkozik, hanem azt kell néznünk, hogy mit tesz ez a magát politikamentesnek, társadalmi célokat nem követőnek, a magyarságot nem sorsként megélőnek, hanem benne ablakon át szerelemből gyönyörködőnek deklaráló bécsi közösség.

Az Europa-Club tevékenységének két fő mozzanata: előadások hallgatása pillanatnyilag vagy mindig időszerű témákról és ezek megvitatása, valamint tematikus kirándulások szervezése Bécstől térben is, gazdasági helyzetben és életkörülményekben is meglehetősen távol eső magyarlakta területekre, például Kárpátaljára és különféle nevezetességű magyar emlékhelyekre, például az Isonzo völgyébe.

Az évkönyvek mindkét tevékenységnek hű tükrei. Törzsanyagukat az Europa-Club összejövetelein elhangzott előadások alkotják; ettől lesz mindegyik egy-egy értékes könyvvé, jogosulttá arra, hogy külön egyéni címet viseljen, például ilyeneket: Magyarok térben és időben (1994), Megpróbáltatott nemzet (1998), Ezer évünk Európában (2000). A határozott céllal, okos koncepcióval szervezett kirándulások egy-egy beszámoló és számos fekete-fehérben reprodukált fénykép állít emléket. A beszámolók nagy ívben elkerülik a nyugati magyarság egyesületi közleményeiben született és minden változást túlélő stílust, amely kötelezővé teszi az adott kirándulásra szendvicset csomagoló Mariska néni szorgalmának megdicsérését, és szerencsés esetben – amilyen például a Testvérkeresőben, Smuk András beszámolója a barcasági és csángóföldi kirándulásról, amely az egész 1996-os kötet címét is szolgáltatja – a riport eleven és az esszé nemes eszközeivel mutatja be elszakadt nemzetrészek tagjainak kézfogásközelben és lélekben való egymásra találását. A fotóanyag (kezdetben szétszórva a kötetek lapjain, az 1999-es kötettől kezdve Fényképtár cím alatt egymás mellé gyűjtve a kötetek végén) nem simul a kirándulásoknak s a róluk szóló beszámolóknak ehhez a koncepciójához: a fényképek anzikszszerűek, nagyrészt emlékműveket, várromokat, szobrokat mutatnak be.

Noha részletkérdésnek tűnik, érdemes pár mondatot szentelni az itt utóbb említett jelenségnek. Szerény, de csinos zsebkönyv külsejük ellenére az évkönyvek szépek akarnak lenni. Az 1993-as első kötetet az egész sorozat formatervezője, a marosvásárhelyi Molnár Dénes erdélyi templomokat és várakat drámai látomásossággal megjelenítő fametszetei illusztrálják (sokat veszítve értékükből a kis formátum s a gyenge nyomás miatt); a fényképek a második kötettől kezdve jelennek meg, és készítőik, válogatóik, szerkesztőik érezhetően az emelkedettségnek ugyanazt a légkörét óhajtják teremteni velük, amit a Molnár Dénes-féle metszetek teremtettek. Ehhez azonban fametszőknek kellene lenniük – és Molnár Dénesnek. Róla kerülvén szó, aki már csak a kötetek fedőlapján van jelen ma is korszerűnek ható kompozíciójával, halkan említem, hogy az 1999-es kötetben két szerző is megilletődött szavakkal búcsúztatja.

Mielőtt végleg átlépnék a tartalmi kérdésekre, egy formait még futólag szóba kell hoznom. Ez a kötés kérdése. Pontosabban a lapok egyenkénti összeragasztásáé klasszikus kötés helyett, ezé a világszerte pestisként elterjedt technikáé, amely ugyanúgy elárulja a könyv gazdájáról, hogy olvasta-e a polcán tartott könyvet, mint egykor a felvágatlan, illetve felvágott lapok; ezek a könyvek, ha csak egyszer is rendesen végiglapozzák őket, leveles salátává esnek szét. Szeretném, ha ezt a megjegyzésemet senki sem tekintené kicsinyesnek, Bécsben sem; számomra is egyszerűbb volna okosan elhallgatni, ha az Europa-Club évkönyvei, éppen tartalmi kvalitásaik miatt, nem érdemelnének tartósabb és igényesebb előállítást.

Az előadók, akiket a bécsi magyarok meghívnak maguk közé, nem egy hűvösen érdeklődő közönséggel kerülnek szembe, amely számára ablakot kell nyitniuk a magyar múlt és jelen, a magyar művelődés derűsebb tájaira, hanem egy a tárgy iránt elkötelezettséget, felelősséget érző közösséggel, amelynek tagjai a körünkbe invitált jeles főkkel magyar sorskérdésekről akarnak együttgondolkodni. Jó volna, ha egyszer mindenhol mindenki megértené, hogy egy effajta elkötelezettség egy szabad világban, egy tisztességes polgári demokráciában nagyon jól megfér az állampolgári lojalitással ugyanazon érzés- és tudatvilágon belül. Aki ennek a lehetséges voltát tagadja, az egyfelől saját magáról nem tudja elképzelni, hogy osztrák vagy svéd, vagy bármilyen állampolgárként is, osztrák vagy svéd, vagy bármilyen asszony férjeként is lehet elkötelezett magyar, és magyarként is becsületes osztrák vagy svéd, vagy bármilyen állampolgár, másfelől nem hisz egy konfliktusmentesen, harmonikusan működtethető Európai Unióban.

Kerülni fogom, hogy név szerint említsem a klubban 1993 és 2001 között megfordult vendégeket, mert felsorolásukra nincs mód, egyesek esetszerű említése pedig igazságtalan volna (néhánnyal azért kivételt fogok tenni). Inkább azt regisztrálom, hogy a klub tagjainak egyfelől a meghívásokból, másfelől a témaválasztásokból látható érdeklődése bizonyosfajta magyar egyetemesség felé irányul.

Nincsenek kedvenc területeik vagy kedvenc nemzetrészeik, ahonnan vagy amelyek kebeléből aránytalanul több előadót hívnának. Magyarország persze listavezető, Magyarországról is elsősorban Budapest, de ez – lévén szó az anyaországról és annak fővárosáról, ahonnan, nem mellesleg, Bécs körülbelül két óra alatt elérhető – egészen természetes. Hogy vigyáznak a szórásra s a nemzetrészek súlyát tükröző arányokra, nem is titkolják; Smuk András például két kötet előszavában is (1998, 1999) szinte ugyanazon szavakkal jelzi, hogy “az otthoni rendszerváltás után túlsúlyba kerültek a magyarországi, illetve a Kárpát-medencében élő kisebbségi előadók; az egyensúly megteremtése céljából a vezetőség elhatározta, hogy igyekszik ismét meghívni nyugati magyar kiválóságokat”. Ez az elhatározás több okból is okos és örvendetes. Egyik ok az, hogy a nyugati magyar gondolkodó, alkotó szellemeknek is szükségük van a közösségi lét éltető oxigénjére, s ezt, kevesük kivételével, otthonról nemigen kapják meg. Másik ok az, hogy a nyugati magyarság is azon elsorvadni, kihalni nem hagyandó nemzetrészek közé tartozik, amelyek felé oly sok együttérzéssel és segítőkészséggel fordul a bécsiek érdeklődése. De nem utolsó az okok között az sem, hogy 2002-ben a csillagok állása hirtelen arra figyelmeztetett: korai volt megkönnyebbült sóhajjal befejezettnek tekinteni a nyugati magyar emigráció létét és létének az otthoni helyzetből eredő legitimációját. Isten ne adja, még szükség lehet rá, hogy a Borbándi Gyula megfogalmazta átváltozás politikai emigrációból kulturális emigrációvá száznyolcvan fokos szögben visszaforduljon.

A témaválasztás hasonló átfogó törekvést mutat. Közelről és távolról hívott, ritkán saját körükből kikerülő előadóik révén a bécsi magyarok – legalábbis azok, akik a klub összejöveteleit látogatják – közvetlen kapcsolatba kerülnek a magyar glóbus minden életbevágó kérdésével, amilyen például a nemzet sorsa a globalizáció korában, a globalizáció és a regionalizáció malomkövei között, a demográfiai apályban, amilyen például a kisebbségi sorba jutott, valaha erős és öntudatos nemzetrészek szórványosodása, a nyugati világban keletkezett magyar szigetek második-harmadik nemzedékének eltűnése stb. Hogy mindezt mélyebben megértsék, nemegyszer alámerülnek a történelemben. (Ezer évünk Európában, 2000-es kötet, Múltunk keresése, 2001-es kötet), s hogy a remény mécsesét gyújtsák közös jövőnk kereséséhez, gyakran fordulnak a magyar kultúra, mindenekelőtt a magyar irodalom nagy fáklyavivőihez.

Miközben dicsérem az “átpillantását vágyjuk az egésznek” madáchi törekvését, meg kell jegyeznem azt is, hogy nekem és bizonyára minden más Ausztrián kívül élő érdeklődőnek a legtöbbet azok az előadások nyújtják, amelyek a magyar múlt Ausztriában lezajlott részébe szállnak alá (például a Gecsényi Lajosé a hivatalos Magyarország bécsi képviseletének 1848–1990 közötti történetéről: A magyar udvari kancelláriától a magyar nagykövetségig, vagy a Fazekas Istváné az osztrák főváros legrangosabb magyar intézményéről: A Pazmaneum rövid története, mindkettő az 1996-os kötetben). Ide tartoznak azok az anyagok is, amelyek a nyugat-európai magyar közelmúlt és jelen kérdéseivel – a jelen vonatkozásában: létkérdéseivel – foglalkoznak, például a klubban 1998 októberében folytatott kerekasztal-beszélgetés Borbándi Gyula, K. Lengyel Zsolt és Németh Zsolt részvételével. Ennek előadásformára szerkesztett változata az 1998-as és 1999-es kötetekben jelent meg, éspedig fordított sorrendben: a Borbándi-féle tanulságos visszapillantás a közelmúltra az utóbbiban, a K. Lengyel-féle jelenbe és jövőbe tekintés az előbbiben. K. Lengyel Zsolt ebben a kerekasztal-hozzászólásból tanulmánnyá formált írásában egyébként a kilenc kötet egyik legidőszerűbb és talán legfontosabb kérdését veti fel: a nyugat-európai, illetve általában nyugati magyar élet természetessé válását a huszonegyedik századtól kezdve. Optimista kicsengésűnek tűnő következtetése, miszerint “minél természetesebb a nyugati magyar élet, annál biztosabb, hogy szigetei fennmaradnak”, nem eloszlatni akarja, hanem komolyan vétetni mindannyiunkkal azt a gondot, hogy miközben szigeteink tovább élhetnek és virágozhatnak a nyugati demokráciában, amelyek közé mi is szerencsésen betagozódunk, nem válik-e eddig nemzeti értelemben kontinensnek hitt és tudott anyaországunk is egy nyugati magyar szigetté.

Ehhez a gondhoz képest mellékes dolog, de azért megemlítem, hogy örvendetes jelenség az Europa-Club szellemi életében a nyitás a természettudományok felé, amelynek beszédes tanúsága például Gergátz Elemér genetikus előadása (A géntechnológia lehetőségei, aggályai és felelőssége, 1999-es kötet). Érdekes volna tudni, mekkora és milyen hallgatóságot vonzott ez az előadás a klubba; úgy van-e, ahogy némi stockholmi tapasztalat birtokában képzelem: hogy sokkal több fiatalt mozgósított, mintha mondjuk Vörösmarty – egyébként szívszorítóan aktuális – költészetéről beszélt volna valamelyik jeles irodalomtudósunk.

Beszélő nemzet vagyunk: jobban szeretünk előadásokat tartani, mint tanulmányokat írni, versmondó művészeket hallgatni, mint verset olvasni belső szobánk csendjében; hitvitázni, mint zsoltárt vagy bibliát fordítani. A politikában is ez a legfőbb oka sikertelenségünknek: először mindent nagy hangon bejelentünk, s csak utána kezdjük csinálni. Aztán vagy megcsináljuk, vagy abbahagyjuk, mert már minek, ha egyszer olyan szépen elmondtuk – vagy pedig egyszerűen nem tudjuk megcsinálni, mert mire hozzáfogtunk, a másik oldal már rég meghozta a maga ellenintézkedéseit. Van nép, amely a könyv népének nevezi magát, s akként is gondolkodik, akként is viselkedik, akként él – és bizonyára nem valami eleve elrendelés műve, hogy sokkal sikeresebb.

Ezért is példás a bécsiek vállalkozása. Hogy újra svédországi párhuzamot keressek, amely azonban ezúttal végképp ferde: itt is működik néhány magyar szellemi műhely, amely – úgy érzem – a bécsiekénél nem lanyhább érdeklődéssel, nem lazább elkötelezettséggel, nem jelentéktelenebb szellemi erők mozgósításával fordul ugyanazon kérdések felé, mint ők. De csupán szóban. Az Europa-Clubbal nagyjából egyidős Ökumenikus Önképzőkör például sok-sok éve hagy veszendőbe menni egy olyan nemes lelki töltettel rendelkező szellemi tőkét, amely mint óriási szappanbuborék, csak addig létezik, ameddig szét nem pukkan – ameddig az előadók beszélnek, havonta a stockholmi Magyar Házban, nyaranta egy szintén magyar tulajdonú vidéki kúria, Tĺngagärde tágas ebédlőjében. Ide, a már bizonyos ismertségre és rangra szert tett kulturális táborba, a bécsiekéhez hasonló előadói kör látogat el, s akkor néhány nap alatt többször is meghallgatják; csak az itt elhangzottakból is kitelnék évente egy könyvecske.