Már a borítójának érintése is kellemes. Püski Sándor újfent kitett magáért: ő jelentette meg ezt is, akárcsak a szerző előző nyolc könyvét. Kezében a kilencedikkel, a recenzens először is a könyvkiadói áldozatkészség és teljesítmény előtt tiszteleg. Íme, a “nyolcadik”: Hódolat Bartóknak és Kodálynak, Erkel Ferenc-Kölcsey Ferenc: Himnusz, Így láttuk Kodályt, Így láttuk Bartókot, Erkel Ferencről és koráról, Kodály-emlékkönyv, Mozarttól Bartókig, Erkel Ferenc és Kodály Zoltán emlékezete.

Az idézet abból az interjúból való, amelyet Bónis Ferenc negyvenkét évvel ezelőtt Reiner Frigyes karmesterrel készített.

A beszélgetések nagyobb hányada pályakép; a kisebbikben Bartókról szóló gondolataikat és emlékeiket osztják meg a megszólaltatottak a könyv írójával és olvasóival. Valamennyi interjú előtt, dőlt betűs szedéssel, Bónis Ferenc tanítani való “miniesszéket” ír, összefoglalja bennük mindazt, amit a válaszadókról külön is közölni kíván. Csupa fontos és érdekes adat.

Vannak hosszabb és vannak rövidebb, sőt egészen kurta megszólalások. Vajon melyik a legterjedelmesebb? Ha jól számolom, ötvenkét oldalnyi az, amelyet a szerző “harminchárom együtt töltött óra alatt” készített ifj. Bartók Bélával 1985-ben. Harminchárom oldal a Farkas Ferenc-életműbeszélgetés 1990-ből; huszonnyolc, amelyben Veress Sándor szólalt meg 1985-ben. Fontos adat ez a műről, amely a XX. századi magyar zenéről szól. A könyv szerzője a bevezető írásban sajnálattal említi: nem sikerült életműinterjút készítenie olyan nagy alkotókkal, mint Kodály Zoltán, Szabolcsi Bence, Szervánszky Endre, Kókai Rezső és Bárdos Lajos.

Szubjektíven hadd mondjam el: Bónis Ferencet 1950 óta ismerem, akkor került a rádió zenei osztályára; magam már négy esztendeje az irodalmi osztály munkatársa voltam. Róla az elmúlt fél évszázad alatt kiderült, milyen jeles zenetörténész, zenei szerkesztő, zeneikönyv-író, zenei riporter, zenei csevegő, zenei beszélgetőtárs, zenei… Folytathatnám a sort. Sok-tudása, sokoldalúsága, sokszínűsége, szellemessége és – ami zenetudósok között ritkaság – humora teszi fiatallá, legalábbis kórtalanná – túl a hetvenen.

Többször hallottam többektől, tekintélyektől is: a zenéről nem lehet igazán írni, mert ami a muzsika lényege, azt önmaga mondja el, az szavakkal ki nem fejezhető. Ez persze igaz. De igazság az is, hogy a zenéről – kell írni! Zeneművekről írni kell, mert fogantatásuktól fogantatásukig szavakban is rögzíthető sokminden. Zeneszerzőkről lehet és kell írni, életükről, útjukról, munkájuk módjáról… Mindez a feladat olyanokra vár, akikben a zenei tudás bősége kiegyensúlyozottan van jelen, és (ami elhanyagolhatatlan!) akik írni is tudnak. Bónis Ferenc nem csupán zenetudós, de írástudó is.

A könyvben összegyűjtött beszélgetésekhez B. F. olyan “rejtező” tudásanyaggal a fejében ült le, hogy már a kérdései is sejtetik: mindent vagy csaknem mindent tud arról, amit kérdez (arról is, akit kérdez). Csak így lehet.

Talán egy “szélsőséges” példa erre. A Simándy Józseffel, legendás tenoristánkkal készült interjú egyik passzusában a művész elmondja: fiatalon-félszegen egyszer nem ment el Kodályhoz, nem mert elmenni, bár a tanár úrral megállapodott ebben. És ez hosszú lelkifurdalást okozott benne. Bónis, a beszélgetőtárs erre így szól: “Hadd nyugtassam meg: Kodály nem jegyezte meg ezt az epizódot.” És hozzáteszi, honnét tudja. Mert – tudta…

A Farkas Ferenc-beszélgetésből is a kötet írójának biztos “anyagismerete” világlik ki. A recenzens az énekessel is, a komponistával is több évtizedes kapcsolatban volt, bizton mondhatja talán: nem túlzás, amit B. F. gazdag és biztonságos tudásáról, tájékozottságáról állít.

Egyébként Farkas Ferencről, a fejcikkben, talán az a ritka-érdekes adat is bekerülhetett volna, hogy 1991. június 4-én, nyolcvanhat éves korában (!) új operájának megvolt a premierje a Magyar Állami Operaház színpadán: a Márai Sándor verses drámájából komponált Egy úr Velencéből végén meghajolhatott az ünneplő közönség előtt. Ilyenre még nem akadt példa a muzsika történetében, Verdi “csak nyolcvan volt, amikor a Falstaffot bemutatták.

A kötet érdekességeiből aztán itt van például két levél. Az egyiket a nem tudom, hányadik Rácz Laci, a “cigányok királya” küldte 1925-ben névrokonának, Rácz Aladárnak. “A cimbalom Liszt Ference” is elmondta életét Bónisnak.

A másik levelet az akkor még ifj. Oláh Gusztáv, az Operaház főrendezője írta 1937-ben Takács Jenőnek: egy Kleopátráról szóló balettszövegkönyv megzenésítésére kéri fel a zeneszerzőt. Így született meg a Nílusi legenda című táncjáték, be is mutatták 1940. május 24-én.

Századunk zeneművészetének három kimagasló külhoni alakja is interjúalany a kötetben.

Paul Sacher svájci karmester, tudós, alapítványtevő meghatározó tényeket közöl a szerzővel. Alapítványának páncélkamrája őrzi például több Bartók-mű kéziratát, és ott lelhető Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusának eredetije is.

Pierre Boulez 1979-ben, Bayreuthban válaszolt a szerző kérdésére: “Boulez úr, mikor és hol ismerkedett meg Bartók Béla zenéjével?” A nagy karmester, miután elmondta: a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára volt az első mű, amellyel a párizsi zeneakadémián már 1944-ben megismerkedett, így fejezi be válaszát: “Számomra a XX. századnak öt nagy zeneszerzője a három bécsi – Schönberg, Alban Berg, Webern –, valamint Stravinsky és Bartók… Stravinskyt és Bartókot látom az egyik oldalon, a másikon a bécsi iskolát. E két »zenekarakter« nélkül elképzelhetetlen a XX. század muzsikája.”

Döbbenetes, de sajnos jellemző a XX. századra az a gengszterizmus is, amelyről egy 1995-ben született beszélgetésben Petrovics Emil elmondja: hogyan rendelt tőle művet az amerikai Arizona állam Phoenix nevű városának szimfonikus zenekara, és milyen megalázó procedúrák, szószegések, viszontagságok után jutott el a VII. Kantáta, a Pygmalion, a bemutatóig – az alkotóművész távollétében…

A kötet fotói! Például az, amelyen Farkas Ferenc meghajlik a havasikürt-koncert bemutatója után, a kép jobb felén Yehudi Menuhin tapsol. Aztán egy arc, amelyet alig ismerünk: Veress Sándor portréja… Kodály-konferencia Assisiben (1982)… Bartók Péter kedves macskájával… Vásáry Tamás II. Erzsébet angol királynővel…

Hadd gondoljak ismét arra a pillanatra, amikor ismerkedni kezdtem Bónis Ferenc legújabb zenei könyvével, amelyet ő valahol így nevez: “a magam kis magyar zenetörténete”. Lám, a recenzensnek mennyire a kezére játszott az, hogy a keze cserbenhagyta, s az elejtett könyv ott nyílt ki, ahol – kellett!

Ahol néhány mondat arról beszél: a rettenetes XX. század legnagyobb magyar géniusza, krisztusi szelíden, meg nem bántaná a “nótája” felől érdeklődő muzsikust, aki bizonyára nagy tisztelettel közeledett hozzá. Íme, Bartók Béla zavartsága, félszeg mozdulata, kisfiús pirulása, magamegadása – íme, az ember!

Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés

XX. századi történelmünk mindmáig legnagyobb érdeklődésre számot tartó eseménye és egyúttal legfájóbb sebe a trianoni béke. Ekkortól erősödött fel hihetetlen mértékben a kisállami létbe szorult Magyarország geopolitikai kiszolgáltatottsága, melynek hatásai napjainkig érezhetőek. Trianonnak azonban főleg nemzeti-nemzetiségi következményei a legtragikusabbak a számunkra, hiszen az első világháború után egyetlen európai államot sem daraboltak szét olyan mértékben, mint Magyarországot, és egyetlen más etnikumnál sem került olyan nagyságrendű népesség az anyaországon kívülre, mint a magyarság esetében.

A téma fontossága is indokolja, hogy az utóbbi évtizedekben számos történész – Galántai József, Juhász Gyula, L. Nagy Zsuzsa, Ormos Mária – foglalkozott a Trianon-kérdéskörrel különböző szempontok, megközelítések, források alapján. Romsics Ignác könyve azonban, miután nem egy részterület tudományos feldolgozását tűzte ki célul, alapvetően más jellegű. Olyan munkáról van szó, amely a szakszerűség követelményeit szem előtt tartva, viszonylag részletesen – túllépve a nagy monográfiák összegzésein –, döntően a szélesebb olvasóközönség számára kíván átfogó, összegző képet adni. Romsics Ignácot erre a feladatra különösen alkalmassá teszi az a tény, hogy több kiváló tanulmánya, kötete jelent meg az utóbbi időben a század első felének magyar külpolitikájára, a kelet-közép-európai térség nemzetállami fejlődésére vonatkozóan, s már jó ideje a kérdés egyik hazai szakértőjének számít.

A kötet – részben a téma jellegéből, részben a szerző érdeklődéséből következően – alapvetően politika-, illetve diplomáciatörténeti irányultságú. Világos, logikus rendezettségben veszi sorra a főbb eseményeket, egyrészt a századelő nemzetiségi viszonyaiig, másrészt az első világháborúig nyúlva vissza arra az időszakra, amikor minden nagyhatalom részéről megszülettek az első tervek, elképzelések a világháború utáni békerendezést illetően. A téma tárgyalását az 1921-es év zárja, miután ez év végén került sor az egyetlen függőben maradt ügy, Nyugat-Magyarország – a későbbi Burgenland – hovatartozásának tisztázása. A könyv több vonatkozásban is igyekszik alkalmazkodni az olvasó igényeihez. Tematikailag a legfajsúlyosabb és – tegyük hozzá – legterjedelmesebb részek Trianon területi vonatkozásairól, a határokat érintő koncepciókról, azok vitáiról szólnak. A szöveges részek értelmezését huszonnégy rendkívül hasznos térképvázlat könnyíti meg. A szerző azonban a szakmai igényesség terén nem kívánt engedményt tenni, és a tőle megszokott erényeket vonultatja fel: pontosság, alaposság, kiegyensúlyozott értékelés. Az eseményeket nem pusztán leírja, hanem elemez és értékel is. Igaz, utóbbi téren meglehetős visszafogottságot tanúsít. Kétségtelen, hogy a magyarság 1918–1920 között olyan súlyos sérelmeket szenvedett el, hogy a téma felvetése gyakran ma is erős indulatokat, heves érzelmi reakciókat vált ki, és természetesen Romsics maga is vállalja a pártos krónikás szerepét. Mégis – a kevesebb többet ér elve alapján –, a túlfűtött érzelmek helyett a tényekre épülő tárgyilagos előadásmódot részesíti előnyben. S bármily fájdalmas, de ez együtt jár a háború utáni magyar álláspont, politikai magatartás időnkénti kritikájával is.

Trianon alapvetően két fő tényezőre vezethető vissza. A belső okok között ki kell emelni a történeti Magyarország nemzetiségi viszonyait. Az 1910. évi népszámlálás szerint a nem magyar népek aránya – Horvátország nélkül is – közel 50%-ot tett ki egy olyan korszakban, amikor szinte minden etnikum végső soron az önálló állam létrehozásában vélte megtalálni nemzeti önállósága és identitása kiteljesedését. Mindjobban láthatóvá vált a nemzetiségi igények és a magyar politikai vezetőréteg elképzelései közötti rendkívüli távolság. Ezzel párhuzamosan a nemzetközi körülmények is kedvezőtlenül alakultak. A századelőn még csak a nyugat-európai értelmiségi körökben kezdett kialakulni kedvezőtlen kép a németbarát orientációt folytató monarchiáról és benne a nemzetiségeivel rossz viszonyban levő Magyarországról. 1917–18-ra, eltérő fázisokban, de mindegyik antantország vezetői köre elfogadta azt a koncepciót, miszerint a Németországról leszakadni nem tudó Habsburg-birodalomra nincs szükség, és a helyüket új nemzetállamoknak kell elfoglalniuk. Ennek a két tényezőnek a találkozása következtében – vallja a szerző –, a háborús vereség után a történeti Magyarország eredeti állapotában már semmiképp sem volt fenntartható. Néhány tényező persze csak tovább súlyosbította a helyzetet. Figyelembe kell venni, hogy idehaza a világháború végére – a nemzetiségi kérdés nélkül is – éppen elég szociális és politikai feszültség halmozódott fel. A magyar társadalmat, különösen a hagyományos vezetőréteget teljesen felkészületlenül érték a nemzetiségek 1918 őszétől realizálódni látszó elszakadási törekvései. A Budapesten frissen hatalomra került, Károlyi Mihály vezette kormány pedig teljesen naiv és dilettáns módon próbálta kezelni a kérdést. Pacifizmusa, a wilsoni ígéretekben és a győztesek jóindulatában való bizodalma teljesen irreális volt. Számos külső megfigyelő látta úgy, hogy “…a naivitás, amellyel a Károlyi-kormány hisz abban, hogy egy vesztett háborút politikai győzelemre tud fordítani, valóban mindig bámulatot ébreszt”. Végül nem szabad megfeledkezni a győztes nagyhatalmak, különösen Franciaország rövidlátásáról sem. Azzal ugyanis, hogy saját kis szövetségeseik javára rendszeresen eltértek az általuk fennen hirdetett nemzeti önrendelkezési elv következetes érvényesítésétől, valójában saját békeművük stabilitását gyengítették.

A szerző részletesen és árnyaltan mutatja be azt a folyamatot, melynek eredményeképp a trianoni béke megszületett. Számos olyan mozzanatra, tényre mutat rá, melyek a szűkebb szakmán kívül kevéssé ismertek: arra, milyen komoly és politikai következményeiben is jelentős véleménykülönbség alakult ki a magyar kérdés megítélésében az angol miniszterelnök és saját külügyi apparátusa között, vagy arra, hogy a békeszerződést nem a Kis Trianon-palotában írták alá. A hozzácsatolt kísérőlevél pedig, mely nyitva hagyta egy esetleges későbbi határkiigazítás lehetőségét, nem az azt aláíró Millerand francia elnök személyes kezdeményezésére, hanem a konferencia közös döntése alapján született meg.

A trianoni kudarcélményt közel harminc évvel később újabb követte: az 1947. évi párizsi békeszerződés lényegében megerősítette a korábbi ítéletet. Ilyen körülmények között úgy látja a szerző, hogy – többek között az általa is hivatkozott Bibó István álláspontját elfogadva – a továbbiakban nincs más lehetőség, mint a határok elfogadása mellett felelősséggel segíteni a határon túli magyarságot életkörülményeinek, sorsának javításában.

“Tisztelt Főszerkesztő úr! A kezében tartott könyvünket minden parlamenti képviselőhöz eljuttattuk. Társaságunk több éves állampolgári véleménycseréje és két hasonló műhelykiadvány előzte meg a mostanit. Időszerűségében ez a legérettebb. Ez is, mint a megelőzők, főként a szerzők, szerkesztők, és a Kiadó személyes áldozatának köszönhető. Kérjük, segítse, hogy a gondolkodó közvélemény, kiadványunk ismertetésével is, közelebb jusson alkotmányosságunk nyitott kérdéseinek megismeréséhez és a minél felelősebb állásfoglaláshoz. Tisztelettel: Fáy Árpád, az Alkotmányossági Fórum elnöke.”

Több napilapnak, és folyóiratnak kézbesítettek minap egy könyvet hasonló kísérőlevéllel. A mögötte álló társaság ismeretlen, de a hír szerint, legalább négy-öt éve kezdték bújni az alkotmányosság titkát. Nézzük csak…

Nem túlzott erőszak a képzeleten, ha Arany János komikus eposzának, az Elveszett alkotmánynak a címét kihalljuk mai hangzavarainkból. Aranynak, művével – a politikaira szűkített – eszmei közlése az volt, hogy az 1800-as évek magyar, nemesi nemzetének testére méretezett alkotmányos alaptörvények erkölcsi oszlásban vannak. A nemességnek szolgáló Aranybulla, “…az adótlan élet, / Vámok, aviticitás, majoratus, tolvaj-akasztás / És botozás mind, mind eltűnnek idővel, e földről…”.

Werbőczy Hármaskönyve, amely visszamenőleg gyűjtötte össze a tartósnak mutatkozó szokásjogot, mint a mór, megtette kötelességét, majd a reformkortól végképp átadta magát a boldogtalan kétértelműségnek. Ugyanis mégoly történelmi “konstrukciós hibákkal” terhelve, de megjelenésétől kezdve, 1517-től, magyarhonban a Tripartitum töltötte be az alkotmányos jogszabályok gyűjteményének tisztét a közjog, magánjog, és eljárásjog terén. Magánjogilag kodifikálta és tartósította a születése-kori társas viszonyokat, de, ami a történelmi magyarság szempontjából fő érdeme, közjogilag is fenntartotta az addigra szentkorona-eszmeként körvonalazódott kulturális és politikai nemzettudatot, illetve annak teológiailag rendezett (az a teológia ma “ontológia”-ként értelmezhető) etikai, erkölcsi, jogi reflexióját, a szentkoronatant, a tulajdonképpeni magyar alkotmányt.

Mohács után, az önálló államiságukból kiforgatott nemzetrészek a föl nem adott alkotmányból merítették az összetartozás emlékét, és elhivatott közjogászaink a nemzeti szuverenitás és területi integritás érveit. De tudjuk, a területi integritás az erők legnyíltabb nemzetközi játéktere, ahol az alkotmány csak követi az eseményeket. Nem így állunk azonban a szuverenitással, ami nem holmi “szabadságjog”, hanem az élő politikai közösség kulturális egységvonása; a közjog alanyának – az államnak – a jogi személyisége, arculata.

Arany János vajon a Szent Korona megromlására gondolt-e, mikor elveszett alkotmányként címezte meg parodikus hexametereit? Biztos, hogy nem! Hiszen nemesi kortársaiban éppen a nemzet-képtelenséget látta minden hozzá hasonló, akkori szabadelvű. Fölfogta, hogy a nemzet – mint a közös politikai üdvözülés kultúrája – álmodta jogaiba a Szent Koronát, a magyar államnak alkotmányos rendeltetést betöltő, létesítő okát. A Szent Korona semmibevevése, korábban, minden felelős magyar gondolkodó számára nemzeti megtámadtatást jelentett, mert a Sacra Corona szakrális, tehát romolhatatlan. Amit vele szentesítenek, mindazzal vissza lehet élni, de a Sacra Corona tisztaságából sarjad ki az ítélet vesszője is.

Ma már nem állíthatjuk, hogy a politikai felelősségtudat számára a Szent Korona kulcskifejezés lenne. A megmaradás kedvéért eltűrt agymosás és a népi félreértés egyaránt közrejátszott ebben. Amikor például az 1920. február 16-án összeülő nemzetgyűlés tíz nap múlva az alkotmányosság helyreállításáról, a Szent Korona jogainak tervezett visszaadásáról alkotott törvényt, akkor a kisgazda vezető, közélelmezési miniszter, Nagyatádi Szabó István a következőket jegyezte meg: “Én mint a nép egyszerű fia a magam álláspontja szerint azt mondhatom, hogy én azt a régi alkotmányt nem tekintem olyannak, amely mindenben megfelelt volna a nemzet érdekeinek, mert az egyoldalú alkotmány volt, amelyben csak a nemesek és főurak voltak, de a nép egyáltalán nem volt benne.” Ehhez azonban hozzátette, természetesen, csak az 1848 előtti időről beszél (Kardos József: A Szent Korona és a szentkorona-eszme története, 1992).

Tehát Nagyatádi tiborci gondolkodása végül arra eszmélt, hogy a történelmi alkotmánynak vannak korszakot jellemző tulajdonságai és egy folytonosan tevékeny lényege. Ez a tevékeny lényeg az alkotó elem benne, amely történetileg esetleges testet ölt. A mai jogalkotók azonban még nem jutottak el Tiborc “disztingváltságáig”? – Még mindig tartja magát az alkotmány 1949: XX. törvénycikkben foglalt definíciója: “Az alkotmány a Magyar (nép)Köztársaság alaptörvénye.” Tizenkét év óta annyi volt az alkotó hozzájárulás, hogy a “nép” jelzőjétől mentesült a köztársaság, ehelyett annak a méltóságnak örvend, hogy a “népfelség” elvén mindent ő szentesít. Korábban a sztálini kaptafán bizonyult szinonimának az alkotmány és az alaptörvény, most a minősítetlen, bármit képviselhető “nép” a formáló elv. Ráadásul a “nép” módosítani készül az alkotmányát, vagyis próteuszi alakváltásra készül, hogy eltüntesse saját anyagának utolsó makacs elemeit is.

A szegény embernek nincs szolgája. Kénytelen saját ügyvédje, jogtudósa, irodalom- és filozófia-történésze, konferencia-szervezője, könyvírója, lektora, szerkesztője, nyomdásza, rikkancsa és kifutója lenni. – Ilyen szegény emberek terméke a Püskinél ez év októberében napvilágot látott könyv, amely a Konferencia az alkotmányról az Európai Unió kapujában címet viseli. Egy szeptember 13–14-én tartott tanácskozás dokumentumait tartalmazza, vezető közleménye az összejövetelt záró nyilatkozat. Nagy visszhangtalanság mellett mindenki megkapta, aki “fontos”. Az áll a közleményben, hogy 1944. március 19-én a német megszállással megszakadt az alkotmányos jogfolytonosságunk, és a mai napig minden politikai erő kitért a helyreállítása elől. Itt az idő, hogy megint fontolóra vegyük, mire kötelez önmagunkkal szemben a szuverenitásunk. Póriasan egyszerűsítve a problémát: ne valamilyen közjogilag is elnyelő birodalomhoz csatlakozzunk, hanem olyan konföderációhoz, ahol a tagok nem örök hűséget fogadnak egymásnak. Az uniós szabályok ugyanis nem ismerik a kilépés, az unió megbontásának jogintézményét. Hogy valóban a nemzet nevében lehessen dönteni, ahhoz alkotmány is kéne, mégpedig a szervesen kialakult történelmi alkotmány, s nem az 1949:XX. tc., mert annak csak alaptörvényi, azaz, jogszabályi státusa van, nem alkotmányi. A kodifikált jogszabállyal szemben az alkotmánynak az az alkati sajátossága, hogy nem kodifikálható (ahogy a Szentírás, a Korán, a Védák vagy a magyar himnusz sem). Bármilyen szerződés, ami az alkotmánnyal meg nem alapozott alaptörvény szerint, nemzeti szuverenitásunkat sértőn köttetik, semmis, mert nem szabad egyezség.

Főként az utóbbi óhajok rendítik meg a profi politikusok szemében a konferenciázók józan eszébe vetett föltételes hitet. Bizonyára meszet evett, aki azt képzeli, hogy most, amikor az égő szalmakazlat kell oltani, akkor neki lehet állni az alkotmány csűre építésének. Amire nem volt idő tucatnyi esztendeig, arra éppen most lenne? Ha nincs politikai akarat, akkor az örökkévalóság is kevés. Ha a többség időszerűtlennek tartotta az alkotmányosság rendezését, mert a gazdaság sarkalatosabban szorongat, ha mindenki csak gazdasági rendszert akart váltani és nem felhőtlenül közlekedni magyar bőrében, akkor szinte hiába való azt magyarázgatni, hogy a történelmi magyar alkotmány a szentkoronatan, ami nem egyéb, mint egy lételvűséggel megalapozott etikai, erkölcsi és közjogi narratíva. Ugyanúgy idomul mindenkori “előadójához”, mint a népdal, amelyiknek nem változik a tőmotívuma. Évezrednél mélyebbre ereszti gyökerét, s valahányszor megszakadt a jogfolytonossága (márpedig elégszer!), minden folytatás újabb gyökérsarja lett a kezdeti tőnek.

De a jelen mintha vak és süket lenne. A történelmi erőszakkal ide vetett magonc – az 1949:XX. tc. kakukkfiókaként túrja be magát a hely szellemébe. Igazi gyökértelenségét csak tetteivel írhatjuk le. – Ő az a hermafrodita, aki alaptörvény és alkotmány egyszerre. Ő szentesítette a kívülről behozott terrort, és a magántulajdon teljes állami kisajátítását. Ugyanő adta áldását negyven év múlva a köztulajdonként működtetett termelőerők teljes privatizálására, s ha rajta múlna, egy áramvonalas munkatábor látomásának kedvéért odavetné a teljes nemzeti szuverenitást is.

Ha nem Keletről jönnénk, hanem a falvédőről, akkor nem ismernénk a tőkés ráció “eredeti bűnét”, az örökös “eredeti felhalmozást”, a kiterjedési kényszert és tőkekoncentrációt. Ebben a mozzanatsorban az 1949:XX-as teljesíteni látszik a gazdaságilag rárótt funkciót. Jogi segédletet nyújtott az országnyi életközösség saját eszközeitől való megfosztásához, humán állományának lefokozásához minden tulajdonjognak a tőkecentrumokra ruházásával. – De mindezt nevezhetjük a civilizáció “makrofolyamatának” is.

Ez a mesterséges intelligenciájú robot annyira személytelen, hogy még a mindenkit kiszolgálás bűne sem terhelheti. A Szent Korona viszont oly eszményien személyes, hogy elsőnek bizonyára arra fogja utasítani a magyar államot, kövesse meg minden polgárát, aki ellen a Szent Korona háta mögött vétett.

Nem titkolhatom, nekem is van írásom a könyvben, de meggyőződésem, hogy még a szerkesztője sem látott bele a gondolati zugokba. A szelleminek tartott emberi élet legkülönbözőbb fertályairól verődtünk össze az “alkotmány” szó varázsfüttyszavára. Ha nem adódik össze ez a belső hang, örökre titok marad, ami most napvilágra került, mert senkinek sem jutott volna eszébe éppen az.

A fejezetcímek közt tallózva mindjárt az első: Ontológia és alkotmány. Nem valószínű, hogy a konferencián részt vevő Wittner Mária sokat tud kezdeni az ontológiával, abban sem vagyok biztos, hogy a tudományos fokozatok birtokosai viszont falják az ontológiát. A gondolati tömb azonban kifejezett egy alapállást: egy bölcseleti igényt. Kellermayer Miklós az “örök alkotmányt” hozta szóba, s mint természettudós a természeti törvény létében látta az “örökség”-et. S milyen kicsi a világ! Marcus Aureliusszal, a sztoikus filozófus római császárral pendült egy húron, kimondatlanul. Fekete Gyula viszont kapásból a hamleti kérdéssel állt elő: “A lenni vagy nem lenni? nagy kérdését ezúttal egy nép teszi fel magának.” Mindezt Végh László a természeti környezet állapota felől közelítette. Wittner Mária ilyen hangot ütött: “Őszintén bevallom, soha nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel, mivel 1989-ig jogfosztott polgára voltam ennek az országnak. […] 1989-ben egy bukott eszme képviselői és haszonélvezői lázas sietséggel még érvénybe léptették azt a privatizációs törvényt, mellyel törvényerőre emelték a magyar nép kifosztását. Ez egyértelműen ellenkezik a történelmi alkotmányossággal és a nemzet érdekeivel. Ez az oka annak, hogy irtózattal utasítják el azt az egyedülálló, évszázadokra visszanyúló, magyar alkotmányt, melynek kizárólagos gyakorlója a Szent Korona és az erre épülő Szent Korona-tan. Ez az alkotmány felette áll minden érdekcsoportnak…” A hozzászólásban az a különös, hogy Wittner Mária csak a nógatásnak engedett, s a helyszínen értette meg, miről is van szó.

Harmincra tehető a hozzászólások, tanulmányok száma. A “Fontos alkotmányos elvek” fejezet kezdődik Bernáth Zoltán nyugdíjas bíró levelével: “…a rendszerváltás után az 1949: XX. törvény, a kommunista hatalomátvétel alkotmánya, megmaradt. Komolyan hiszi valaki, hogy az az alkotmány, amely alapján megtörtént az idegen megszállás alatt álló Magyarország jogi sárba tiprása, érvényes? Amelynek alapján folytak a kitelepítések, internálások, bírósági eljárások az akasztások záróakkordjaival? Amely alapján formálisan megsemmisültek, felbomlottak társadalmi osztályok, és egy fél évszázad alatt balkáni szintre süllyedt az ország? Ez az alkotmány semmis.” Tarr György volt átvilágító bíró pedig arra mutatott rá, hogy az alkotmány és az alaptörvény nem azonos. Drábik János a pénzrendszerről és az elit alkotmányáról ítélkezik. Kocsis István, a szentkorona-tan úttörő kutatója és képviselője, több történetet mond el az alkotmányos jogfolytonosság helyreállításáról mint természetes nemzeti reflexről. Zétényi Zsolt sem keveset áldozott eddig a Szent Korona gondolatkörének: a jogfolytonosság helyreállításának esélyeit latolgatta. Tradíció és modernitás ötvözése Balogh Sándor mondanivalója, Zlinszky János alkotmányjogász pedig történelmi alkotmányunk fejlődését elemzi.

Az “Alkotmány és az Európai Unió” tematikus tömbjében a jól értesült Tanka Endre elemezte a tagállami szuverenitás felszámolását a közösségi jogban. Miklóssy Endre a “homokra épített ház” példájához hasonlította jövőnk előkészítettségét. Tunyogi Csapó Gáspár levelében ez állt: “…látomásom egy rákosmezei nemzetgyűlés… március 15-én”.

Magam az ontológiában voltam elkötelezett. Nyelvileg szerencsétlennek tartottam, hogy egyetlen magyar szó fejezi ki a szakralitást és a szentséget. A Szent Korona nevéből nem hallik ki az eredeti “Sacra Corona”. A szakrális épp olyan egyneműen tiszta, mint a tűz, a megszentelésbe viszont nemtelen emberi kezek is keverednek. A két szféra – “égi és földi” – összetévesztése pedig öreg hiba.