a hátán kurta deszka-szárnyak

kezében könnyű pálca

jön a favágók angyala

hogy ígéretét beváltsa

meleg lesz a téli hajnal

hűvös lesz a nyári árnyék

csak vágják ki a lombos ágat

tüzeljék fel a teljes erdőt

úgy lenne szép ha el se lenne mondható

egészen kitöltené a szót a való

és örökegy lenne benne egymaga

holnap a tegnap és az a ma

beérik bennem minden

egy hét se kell

és méne tekel ufárszi

ufarel

nem tudom mit jelent

utolsónak ez a szó

ez a vétés lehet

a valódi való

honnan merült fel

ismeretlenül?

egy asszír él bennem

talán legbelül

sokan nézik siratják arcukat tükörben

én nem én már ismerem

csak nem tudom számon kérni

apámon istenen

időnk magunkra sincs már

nem szólok csak ha szóltál

nem szólsz mert nincs idő elég

belül folyik el az is mint a vér

életbe vágó levelet

írtam hat napon át

a hetediken elfeledtem

címzettje nevét

megpihentem

vér íze a számban

táncosnő pörög

a nyelvemen

Megint nem tudtuk elmondani.

Egy Kosztolányival sem.

Hol az a sok mai, hajdani

tündéri pancser?

A való világnak hálása voltam,

hogy látni engedte magát valóban,

nem mórikált, nem kínált, és már nem üzen,

és teljes és egész nélkülem.

Mentem volna addig penge fényen,

ameddig tart világnyi reményem –

egy másik bolygó vagy bolygó lélek:

távolba tűnve, tűnődve visszanézek,

s a fák, a gépek, a harcok, városok,

az összes vágy, mit ezekre ráfogok,

ragyognak, borulnak, élednek, omolnak,

romra rakott tető a holnap.

Állandó csupán a változás meg én,

bennünk a közös, kényszerű remény –

úgy indulunk külön útjainkra

mindig, mint az órainga.

A való világnak hálása vagyok,

látni tanított, vonzott, taszított

és fénybe vonta bár a fél felem –

összetart, mi bennünk idegen.

Ki üzen behavazott

kürttel ide a kövesztő aszályba,

ahol a por kavarog,

s erős jelét a márga

üti reád, szamárhang délutánja!

Hátam a nyereg hegét,

fülem gúnykacaját a városoknak

cipelje, nincs menedék:

korbácsol köhögés, nagy

szemem gömbjében csillagok forognak.

Személyem váza: kevés

s bizonytalan kötés a szerkezetben –

Gyötör a jövés-menés.

Angyal kell átvezessen

e sivatagon, aztán tovaröppen.

Magas fényét a kürttel

valami hegyvidék küldi utánam –

s ki nincs már, hogy sóváran

faggatózzék ezer tarka világban.

Csak arra van, hogy innen

vegye magára porként, ami vétek.

A bűnt hetedíziglen

s a bőrt, amit kivénhedt,

vonassák le róla szolgák, heréltek.

Árnyékom délutánja

fogyatkozik. Ó, kürtök s lélek atyja,

jövőd magvát kínálja!

S a hegy majd visszaadja:

rekedt iát csörömpölök szavadra.

Árnyakat lökdös a szél,

de mind helyén marad.

Új hős kéne, de nincsen.

Ének szívem alatt.

Nap körül, mint szem körül,

gallyak mély ráncai,

egyszemű idő, Küklopsz,

nyugalma pásztori.

Leleményem, győzelmem

immár fölösleges.

Virrasztok és álmodok,

ülök dolgok megett.

Mankózik rokkant tenger,

húsz századom haza,

egyazon Odüsszeusz,

roncs matróz, tört baka.

Napra nap, mint évre év,

ismétlődőn örök.

Küklopsz szemének sebe,

alkonyest füstölög.

Elhullt, alig csöppen már

egy-egy fa levele,

lent fű szivárog vissza,

föld alá vérzene.

Homérosz szemfehérje,

látszik épp csak a Hold

s jegenye ködbe csavart

gótikája, barokk.

Nincs világ hódítható,

tenger, sem istenek,

könyvek gerince roppan,

voltak, de nincsenek.

Keleti ég nyomul rám,

felhős bazilika,

ülök csillag lyuggatta

sátram rongyaiba.

Élünk, jeltelen vadak –

nem ér hitünk Göncölig

s reánk az ég nem szakad,

nélkülünk is működik.

Imádságos éjszaka,

olvasója csillagok,

örök, végtelen ima,

csönd, mely látszik és ragyog.

Fekete csend idelent,

háborúnyi kín, bánat.

Egünkhöz, volna-e szent,

aki lel fényes szálat?

Nem száll a költő szava,

föld vonzza versét, zuhan:

avarban lélek, haza –

nyelvünkbe fúlunk, Uram.