A falusi ember a szépirodalomban – kettős tükörben

Az irodalomtörténeti emlékezet úgy tartja számon, hogy Móricz Zsigmond volt az az alkotó, akinek írásaiban a falusi ember – pontosabban a falusi szegényparaszt – végképp az irodalom főszereplőjévé, alanyává lett. Az életművet szimbolizáló Hét krajcár című elbeszélést, a Tragédiát meg a Szegény embereket szokás emlegetni a pálya első szakaszából többek között ennek kapcsán, mint olyan darabokat, amelyek nemcsak a novella hagyományosabb formáját újították meg, de nyílt társadalmi és morális állásfoglalásokként is értelmezhetőek voltak akkor. Móriczra aztán – Ady és Szabó Dezső mellett – a szerveződő népi mozgalom mint írói, etikai és szereptudati elődre nézett később, s az is tudott, hogy a Nyugatból 1933 után kiszorult íróra talán sokkal inkább hatott már az időközben felnőtt népi gondolat – legyen példa rá A boldog ember, a Betyár, avagy a Rózsa Sándor-regények –, mint ő a mozgalomra. Nem arról volt szó természetesen, hogy a tanítványok kezdték volna oktatni a mestert, hanem arról, hogy a Móricz által már a századelőn az irodalmi tudatba emelt szegényparaszti problematika a harmincas évekre országossá lett immár, s ez az idősödő alkotót sem hagyta nyugodni. A népi irodalom egyik atyja e szellemi és társadalmi mozgalom szolgálójává lett tehát.

A népiség szellemi és tudati előzményei messzire nyúlnak persze – így a tradíciókat kutató ember akár még Dózsa Györgyig is visszahátrálhat, ha akar (nem lehetett véletlen, hogy Féja Géza könyvet is írt a parasztvezérről) –, de a gondolat mozgalommá csak a harmincas évek elejére vált. Benne egy esztétikai és írói-szereptudati formaváltás egy társadalmi igénnyel találkozott. Az előbbit az a folyamat jelentette, melyhez Erdélyi József 1922-ben és 1924-ben megjelent kötetei (Ibolyalevél, Világ végén), Kodolányi János egyke-novellái és Illyés Gyula korai versei (Nehéz föld, 1928) tartoztak. E művekben – Erdélyinél elsősorban – nemcsak a népdalra emlékeztető forma kapta vissza létjogát, nemcsak a paraszti tematika lett uralkodó, de egy, a magyar irodalomtörténetből jól ismert szereptudat is újrafogalmazódott. Erdélyi József ismert sorai (“Álmaim anyja, lámpám olaja, / magányos éjem hajnalcsillaga, / biztass, ragyogj, hadd keljek, mint apám, / zörgetni alvó népek ablakán”), Illyés említett kötete “előhangjának” fordulata (“Bitorolt földből napfényre fakadva görnyedt szolgák / indítottak járni”) ennek az etikai magatartásnak voltak a határozott jelei, s egy írói-költői igénybejelentésnek is, mely a mások – itt a szegényparasztság – nevében és a másokért való szólás jogát emelte programmá. Az erre való idő – s vele a folyamat második, a társadalmi-politikai igényre vonatkozó fele – a harmincas évek elejére Magyarországot is elért gazdasági világválság esztendeiben jött el igazán. A válság s kivált az agrárolló azt a szegényparasztságot sújtotta leginkább, amelynek társadalmi és politikai képviselete az akkori rendszerben gyakorlatilag nem volt. A korábbi előzményekre – Barta Miklós Társaság, az Előőrs című lap, a Wesselényi Reform Club stb. – támaszkodó népi mozgalom ezt a hiányt töltötte ki, ezért annak pontos “születésnapja” után kutakodni fölösleges. Ez lehetne 1931 – a népi írók debreceni estje –, 1932 – a Tanú születése – vagy 1933 – Illyés cikke, a Pusztulás ekkor jelent meg a Nyugatban –, de egy korábbi időpont is akár, annyi bizonyos, hogy ezt a laza csoportosulást a morális írói szemléletmód – és nem az alkotásmód! – hasonlósága s a problémafelvetés azonossága fűzte össze. Ennek centrumában a szegényparasztság életkörülményeinek föltárása és bemutatása, egy többmilliós réteg társadalmi és művészi érdekképviseletének határozott szándéka volt, ezért a létrejött alkotásokban a figyelemfelhívóan publicisztikus, az esszére hajló, a szociográfiai s az esztétikai jegyek törvényszerű módon keveredtek – olykor még egyetlen szerző egyetlen munkájában is.

A mozgalom reprezentatív és talán legtöbbet emlegetett műfaja természetesen a többféle formát is öltött szociográfia volt, ami e gondolatmenet szempontjából azért lényeges, mert – a kifejezetten költői tehetségű Erdélyi József, Nagy Imre és Sinka István mellett – Szabó Pál volt az egyetlen ismertebb népi író, aki evvel a műfajjal sohasem próbálkozott, annak ellenére sem, hogy sorsosainak társadalmi és politikai érdekképviseletét egész élete során fontosnak tartotta. Eredendően lírai ösztönű elbeszélő volt ő, s valószínűleg ennek köszönhető, hogy a falusi ember szépirodalmi ábrázolása talán Szabó Pál művészetében valósult meg esztétikailag a leginkább egyénien, s még az is egyedi lehet, hogy az általa bemutatott világ tónusa másmilyen volt eredetileg, mint ahogy az az utókor emlékezetében talán máig megmaradt. Prózájának karakterére nemcsak a művi rendszerezést és rendezést eleve elutasító modor volt a jellemző, hanem az is, hogy szerzőnk nem annyira a falusi embert mint személyiséget, hanem magát a teljes falut mutatta be inkább mint organikusan eleven, szinte tenyészetszerű egészet. Műveinek a szó prózapoétikai értelmében nem is nagyon van leírható szerkezete, amennyiben mégis, akkor az előadott história a felmutatott élettér – tehát a falu – “szabálytalan szervességgel” összecsiszolódott struktúráját imitálja inkább, amelynek a szerző – aki nem rendező, nem narrátor, hanem amolyan a történéseket átélt vagy éppen újraélő “mesélő” – is leválaszthatatlan része. Ezért van az is, hogy Szabó Pál leginkább karakteres regényeinek kiemelt főszereplői sincsenek igazán – aki a Talpalatnyi földet olvasta, tudja, hogy Góz Jóska és Juhos Marika sem egyértelműen azok –, mivel a hős maga a falu, illetve az organikus élet, amely a szerző felfogása szerint a végtelenből a végtelenbe tart.

Igen, a Szabó Pál-i próza a végtelenből végtelenbe tartó élet, s benne a szépség és a szerelem dicséretéről szól, ahogy azt többen is megírták már, csak mindig elfelejtjük, s nem a szegényparaszti élet nyomorúságáról, amiről – alapos okkal egyébként – a népi mozgalomban született szociográfiák adtak hírt elsősorban. Nem arról van szó természetesen, hogy ez az írói életmű ne beszélt volna a szegényparaszti létforma sorsot próbáló gyötrelmeinek mozzanatairól – sőt, a harmincas évek első felének számos novelláján (Új krajcár, A trombitás, Tapasztó Péter fejfája) még ez a hang uralkodott –, de arról már igen, hogy a népi mozgalom sodrában született szépirodalomról bennünk rekedt, csupán az elsődleges tematikát is heroizáló sztereotípiák időközben elfedték a lényeget. Ennek oka nemcsak az 1945-öt követő idő anti-korszakot gyártó osztályharcos gyakorlatában – és nem kevésbé “osztályharcos” irodalomértelmezésében – rejlett, hiszen a Horthy-éra szegényparaszti nyomora megmásíthatatlan történelmi tény volt, miként az is, hogy Szabó Pál a régi világ szociológiai alapszerkezetével soha semmifajta közösséget nem vállalt, s íróként, politikusként meg is tette ellene mindazt, amit megtehetett. A “hiba” nagyobbik hányada az életművet leginkább reprezentáló, legendássá vált trilógia utóéletében és befogadásának történetében keresendő, s e folyamatban a belőle készült film játszotta – talán akaratlanul is – a lényegesebb szerepet. Félreértés ne essék: én Bán Frigyes 1948-ban forgatott filmjét örökbecsű remekműnek tartom, de azt is állítom, hogy a két alkotásnak – néhány fontosabb szereplő és néhány cselekménymozzanat azonosságán túl – az esztétikai alapszerkezetet tekintve szinte semmi köze sincs egymáshoz. Az is tudott, hogy a filmes változat születése idején Szabó Pál átírta a könyvet – ez szerintem egyáltalán nem használt neki –, s hogy az új, a regény tónusára és hangulatára nézvést kissé megtévesztő cím – Talpalatnyi föld – is a film címéhez igazodott. Ez az új, osztályharcosra fordított befejezésű változat – hiszen itt Góz Jóska már nem a templomi gyülekezetben, hanem az elnyomó állammal szembeni szervezkedésben, meg az Angyal elvtárs emlegette új gazdálkodási formában véli megtalálni a közösség melegét, s jönnek a korábban még derűsen mosolygó csendőrök is, hogy elvigyék a gátat átvágó Senye Bikait – lett aztán sokak olvasmányélménye évtizedekig, az meg biztos, hogy a mozit még annál is sokkal többen látták, mint ahányan kézbe vették a könyvet. Szabó Pálról és a Talpalatnyi földről ez a – népi irodalom parasztábrázolásáról tovább élő, sémaszerű elemeket is tartalmazó képpel egybevágó – filmes változat meghatározta élmény és emlék rögzült bennünk igazán.

A film drámai tónusú alkotás, címe is az eltüntetni szánt és akkor eltűnni látszó szegényparaszti világ nyomorúságára utalt egyértelműen. Esztétikai alapszerkezetét olyan cselekménymozzanatok és olyan átigazított jellemek hordozták, amelyeket hiába is keresnénk a könyvben. Például: Bán Frigyes alkotásának tán két legmegrendítőbb jelenete, amikor a tornác tartóoszlopába kétségbeesetten kapaszkodó öreg Juhos házát elárverezik, s amikor a meggyötört arcú kubikos összeszoruló torokkal adja oda sovány ebédjét két kicsi fiának: “egyetek, én már jóllaktam”. Ilyesmikre még csak utalás sincs a regényben. Vagy: a könyv alamuszi számtartója a filmben gőgös úrrá változik, s meg akarja erőszakolni Juhos Marikát, a nevetségesen együgyű Tóth Ferkéből pedig egy ellentmondást nem tűrően fenyegetőző kulákfi lesz szinte. Amíg a regényben majd’ mindenki kicsattanóan egészséges – egyedül Zsíros Tóth felesége görbül meg vénségére –, a nehézségeket végül mindig legyűrő életakarat és életöröm pedig szinte muzsikál, addig a filmben Góz Jóska beteg kisfiának a sírását halljuk folyvást, a jelenetekből pedig a lázító nyomorúság ömlik felénk, amelyre megoldást természetesen csak az 1945-ös korforduló hozhat, ahogy azt a lecsukott Piros Góz cellájának ajtajára felírt évszám is a tudtunkra adja az utolsó képkockán. E meghökkentően hiteles szegényparaszti dráma máig bennünk élő képsorai – nemkülönben a nincstelenség emlékezetére és az emóciókra is ható Talpalatnyi föld szókapcsolat – aztán a létezés mámorának igézetében fogant Szabó Pál-i epikának azt a legyűrhetetlen életigenlésről és életbizalomról valló intimitását is megfakították, amelyről a címében is oly beszédes Lakodalom, Keresztelő, Bölcső néven még 1942–43-ban megjelent trilógia a népi irodalomban tán soha meg nem haladott szinten szólt eredetileg.

Ebben a lehatárolt végtelen illúzióját megteremtő regénykeretben az érzéki és a biológiai vitalizmusnak olyan formájával találkozhatunk, ami az irodalomból mára szinte teljesen kiveszett, s hogy kiveszett, az korántsem csupán az időközben megváltozott olvasói elvárásoknak vagy irodalomszemléleti módosulásoknak köszönhető. Szabó Pál e regényében – de említhetnénk a vele közel egy időben készült, hasonló karakterű Harangoznak és az Őszi vetés címűeket is – minden, ami élő, az élet csodáját hirdeti ugyanis, az emberek éppúgy, mint a növény- vagy az állatvilág, s a halál vagy a pusztulás sem más itt, mint elrendelt visszatérés a mindenség örök körforgásába. Ez a világkép a “befogható” mindenség érzéki és szemléleti egységének harmóniáját őrzi tehát, ahol a szépség és a szerelem vitális értékei a nyomorúságot és a megkövesedett társadalmi hierarchia parancsait is mindig áttörik, mégpedig oly módon, hogy éppen az élet harmonikus továbbörökítésének a törvényét erősítik meg minden alkalommal. Egyén és közösség veszni látszó egymásrautaltsága is ez, itt a konfliktusok végzetes tragédiába sohasem torkollnak, s az élet mint érték a sors és a történelem kényszereinek még akkor is fölébe nő, ha az adott keret szociológiai vagy társadalmi valósága már végképp tarthatatlannak bizonyul. Olyan létezési modellt mutat tehát ez a regény, amely az emberarcú élet s a folytonos otthonteremtésre való képesség ősidőktől ismerős alapszerkezetét őrizte meg, mondhatnám, a “még egy a világ” érzetének azt a misztériumát mentette át, amely az epika és a mese ősi formájának mindig is a sajátja volt, de nekünk, a XX. század értékrelativizmussal bajlódó filozófiáival megterhelt lelkeknek már nemigen van fülünk az egészre. Az a létbölcseleti bizalom, amely Szabó Pál műveinek java részéből árad, a népi irodalom parasztábrázolásának egyik leginkább egyedi és leginkább értékes fejezete, noha nem azon a vádló hangon szól, amelyre e szóösszetételt hallva – mondjuk az ismert szociográfiák kapcsán – először gondolni szoktunk. E világkép nagyon is mély – ha tetszik történelmi és társadalmi – etikuma a művek esztétikumán keresztül érvényesül ugyanis, s azt mondja, hogy a szépség- és az otthonteremtés képességének az a megejtő formája, amely a szerző falujának hőseit élteti, társadalmi és szociológiai értelemben is méltó az emberibb körülményekre, sőt, hogy a remélt jövő e képesség átmentése nélkül el sem képzelhető.

Az 1945. évi – a szerző által is nagyon várt – korforduló nyomán éppen ennek az átörökítésnek a lehetősége veszett el igen hosszú időre. A Horthy-korszak cselédvilága s annak megmerevedett struktúrája méltán s szükségszerűen töretett össze, efelől nem lehet vita, de az is igaz, hogy a nagy változás, amely emberibb életet a szegényparasztságnak amúgy is csak módjával és igen rövid ideig adott, a régi világ ember- és közösségformáló erejének alapelemeit – s ezzel az írói ihletforrás természetes formáját – is széjjelzúzta. Szabó Pál, aki a változástól igen sokat remélt, s olykor naiv hittel támogatta annak brutális mozzanatait – Rákosinak dedikálva írt könyvet a Szovjetunióról (Három hét a Szovjetunióban, 1950), s zengte bizony a téeszesítés dicséretét is (Új föld, 1953; Hajdú Klári, 1953) – valójában elveszítette lába alól a talajt. Tehetségének természete és az új világ elvárásai között kinyílt a rés, s csak ennek tudható be, hogy a trilógia szintjét soha többé nem érte el, s megközelíteni is legföljebb az Ahogy lehet (1962) című történelmi regényében tudta. Ezt a török hódoltság idejében játszódó – s akár írói testamentumként is felfogható – történetet a forradalom leverését követő esztendőkben írta, s benne annak a sokat látott embernek a történelmi tapasztalata összegződött, aki eszményeit és világképének alapelemeit ugyan sohasem adta föl, de a hatvanas évek gyarapodásban telt világából már éppen az hiányzott neki a leginkább, amit ő az élet lényegének tudott: a szépség csodálatának és az otthonteremtés arányos harmóniája megteremtésének a lehetősége.

Ezt a világot s vele eszményi eltűnésének idejét már nem ő, hanem az a névrokona írta meg prózában talán a legteljesebben, akit mára szintén elfelejtettünk. Szabó István az ország másik végében, Cserszegtomajon, 1931-ben született, akkor tehát, amikor a biharugrai kőműves már íróként is a közönség elé lépett. Szegényparaszti származásúak voltak mindketten, de sorsuk és alkatuk eltért egymástól, s nemkülönben a kor is, amely őket fölnevelte. Szabó Pál tehetségének természete szerint regényíró volt elsősorban, Szabó István – bár a hosszabb műfajjal is próbálkozott – csak novellákat írt, s a maga választotta formához is haláláig ragaszkodott. Alkotói eszmélkedésének ideje már a “fényes szellők” csalóka mámorát követő nagy illúzióvesztések esztendeire esett – első, ma is ismert novelláját (Fecskék) 1949-ben írta –, akkorra tehát, amikor a szegényparasztságot már újra harapófogóba fogta a történelem. Műveik elsődleges tematikája okán a két szerző összetartozik, de komolyabb kapcsolat nem volt közöttük, sőt – Kodolányi Jánossal hét éven át folytatott levelezésének tanúsága szerint – Szabó István idősebb pályatársát nem is kedvelte, az Isten malmait egyenesen árulásának tartotta, éppúgy, mint Darvas, Veres Péter és Illyés akkori szerepvállalásait; anépi irodalomról, amelyhez sorsa és hajlama szerint kötődni akart eredetileg (a szerzőkkel kereste is a kapcsolatot pályája legelején) pedig az volt a véleménye 1952-ben, hogy “csúfosan megbukott a vizsgán”. Egy tizennyolc-húsz esztendős, nagy becsvággyal és nagyfokú érzékenységgel megáldott, saját lehúzó közegéből kitörni vágyó, de – családi okok miatt is – kitörni képtelen fiatalember keserűen heves értékítéletei voltak ezek természetesen, de mégis megkapó az a tisztánlátás, ahogy ez a falusi élet rideg, az olvasó embert megvető törvényei között fulladozó – felfokozott szépség- és művelődésvággyal bíró – kezdő író a körülötte lévő világra nézett. Igaz, egy elhallgattatott írónak – az említett Kodolányi Jánosnak – szóló magánlevélben “csak”, de a “nagy szellemi elnyomás és a brutális terror” idejének nevezte ezeket az esztendőket, a hatalom természetével is tisztában volt ösztönösen – Rákosiról átkozódó verset írt a Rajk-per idején –, s nemcsak az szembeszökő, hogy az a sematizmus, ami például Szabó Pál akkori műveire bizony jellemző volt, őt meg sem érintette, hanem az is, hogy novellák sorában azt írta meg majdnem tökéletesen, ami Sinka István verseiből és java novelláiból már kicsendült, s ami az élet csodáját dicsérő Szabó Pál néhány korábbi írásának fojtott drámaiságában is benne lappangott. A lázadó vagy a Hajsza története arról beszélt ugyanis, hogy az a szegényparaszti állapot, amelynek ismét megnyomorított formájában ő is élni kényszerült, az értékelvű létezés teljességének vágyát a személyiségben – a tehetséges személyiségben meg különösen – törvényszerűen felnöveszti ugyan, de annak teret nyitni már nemigen képes, s hogy ez a feszültség rendre tragédiába visz. A tematikai gyökereiben azonos, A tematikai gyökereiben azonos, ű és – legalábbis a Szabó Pál-i munkásság java terméséhez képest – más korban született két életmű a XX. századi magyar szegényparaszti történelem lélektani és morális következményeinek folyamatosságáról tanúskodva ezen a ponton mégiscsak összetartozik. Szabó Istvánban a szépség megismerésének és művészi újjáteremtésének a vágya éppúgy megvolt, mint a népi irodalom klasszikusában, az otthonlét jogáért való gyötrelmes alkotói küzdelem pedig írói és magánéleti pályáján egyenesen végigkísérte őt. Csakhogy ami – az emlegetett trilógiában leginkább – az idősebb írónak sikerült, az nem sikerülhetett a fiatalabbnak, s így e história arról szól, hogy a falusi ember életében a nyomorúság ellenére is benne rejlő szépség- és otthonteremtés képességét éppen akkor kezdte széjjelverni a történelem, amikor a politika felszabadulásról szónokolt.

Szabó Istvánt – ha számon tartja egyáltalán – úgy tartja számon az irodalomtörténet, mint az 1945 után, különösen pedig az ötvenes–hatvanas évek fordulójától bekövetkezett paraszti életformaváltás ígéretes novellistáját, akinek az élete aztán tragédiába torkollott. Jóval több volt ő ennél, s nem csak annak okán, hogy művészetét például a pokoljárás dosztojevszkiji hagyománya is megérintette. Ez a hányatott élethelyzetek sokaságát megélt, morális és történelmi tisztánlátással is megvert alkotó azt vette észre, tán minden nemzedéktársánál korábban és pontosabban, hogy a nagyobb szelet kenyér és a komfortosabb lakás mellett lelki szépségre és emberi méltóságra is joggal számító életet tartó gerendák megroggyantak, hogy a nagy átrendeződéssel éppen a létezés arányos rendje mállik széjjel, s emberarcú otthont teremteni már sem itt, sem ott nem lehet. Élete és műve azt is példázza, hogy a magyar falu régtől örökölt zárt és rideg szokásrendje akkor vált végképp kicsinyessé, korlátolttá és kibírhatatlanná, amikor annak valóban tarthatatlan szociológiai viszonyaival együtt e struktúra értékteremtő és értékmegtartó funkcióját is megbolygatta, majd fölszámolta a reá tört erőszak. A saját szokásrendjét makacsul óvó falu önvédelmi ösztöne magával az élet törvényével fordult szembe ekkor, akárcsak az egykézés idején, hogy aztán a téeszesítés után – az anyagi gyarapodás egyoldalú lehetőségének mámorába csöppenve – mint értékteremtő, az életnek “medret” vájni képes keretet is végképp fölszámolja önmagát. Szabó István e kettős, egymást tagadni látszó, de valójában a rombolást egymást kiegészítve beteljesítő folyamat mindkét “ágát” megírta. A Hajsza, a Készülődés vagy a Nászéjszaka még arról szólt, hogy a tudatot is nyomorba taszító tradíció szűk világához való tehetetlenül nyakas ragaszkodás széjjelporlasztja az életet, A szabadság keresztje vagy a Hazulról odáig már arról, hogy az újmódi lehetőségek fölszíni ígéretei után való eszeveszett rohanásban is elveszíthetjük arcunkat. Így vagy úgy, a klasszikus értelemben vett “falusi ember” története ezzel nagyjából véget ért, s ez a típus a hatvanas–hetvenes évek fordulójától átformálódó szépirodalomból is lassan kihullott. A népi irodalom nagyjai sorra mentek el, hullani kezdtek a tradíciójukat és a szereptudatukat még vállaló negyvenesek és ötvenesek is, Móriczról meg azt kezdték mondogatni, hogy talán nem is egészen korszerű. Amit a korábbi idő még az emberhez méltatlan viszonyok közepette is képes volt megőrizni, azt a kommunista éra brutalitása és furfangossága végképp fölszámolta: kényelmesebb lett az élet, de az otthonok újjáteremtésének lehetősége hosszú időre elveszett, s el a létezés teljességének ama csodájára való érzékenységünk is, amely Szabó Pál nagy regényében egykor fölfénylett.

Szabó István életét és művét ez a folyamat őrölte fel. Alkotói válságnak hívták jobb híján ezt a nemzedéke több tagjára is jellemző állapotot akkor, valójában arról volt szó, hogy számára az írásnak volt még tétje, amellyel személyisége összeforrt, s e morális-értékelvű szereptudat érvényesítésének a további lehetőségét látta pusztulni. Ő még úgy tartotta, hogy “az írás szava legyen az élet szava”, s éppen ez a makacs tartás volt az, amelyre az önelégült gyarapodást választó lakosság meg az átformálódó irodalmi ízlés egyre kevésbé tartott igényt. Már évek óta alig-alig írt, amikor 1972 nyarán Lipótmezőn (!) vetette papírra ezeket a – közlésre akkor persze alkalmatlannak ítélt – sorokat: “A magyar irodalomnak napjainkban nincsen közvélemény-formáló ereje. Úgy tapasztalom, az olvasók sem várnak az íróktól nemesebb izgalmakat, mint a késdobálóktól. […] itt az irodalom szava mindenkor az élet szava volt s maradt, ha úgy tetszik, »az emberi sorsé«. […] a biztonsági szelepek nyitva vannak, mégis légszomjjal küzdünk jó néhányan. Ritka körülöttünk a levegő. Az író fölöslegesnek érzi magát ebben a technokrata korban. Írna, de aztán fáradtan fölteszi a kérdést: minek? […] kit érdekel manapság a paraszti téma? […] A legutóbbi húsz–huszonöt év [1972-ben jártunk, tessék visszaszámlálni – N. P. J.] szétzilálta a parasztságot, amely mégis a nemzet alapja, mondhatnám, háttere volt – de nem született a helyébe új osztály, csak egy felemás, heterogén réteg, amely azóta is keresi a helyét a világban. […] A hatvanas évek elején sok szó esett a publicisztikában a frizsider-szocializmusról. […] Ők nem a frizsidertől féltették a szocializmust, […] hanem a frizsider-szemlélettől, […] az önző gondolkodás elhatalmasodásától. Jóslatuk tökéletesen igazolódott, csupán az önzés lett nagyobb, mint gondolták. […] Ki-ki boldoguljon, ahogy tud. […] Megváltozott a paraszt, megváltozott életszemlélete is. […] Fölfelé bámészkodik, a »föntebb« élők élete és életmódja felé. […] A parasztság végre elindult – mint egyik vezető osztály – a fölemelkedés útján? Nem. […] mintha a kiegyezés korában élnénk, kicsinyes, képzelet nélküli korban, hit és lelkesedés nélkül, amikor »mindenki a maga kis boldogulását keresi«.”

Szabó István e keserűen indulatos szavakat a kádári sikersztori esztendeiben írta le, akkor tehát, amikor a kicsinyesen önző, amorálissá vált kort a tradíciójától és emlékezetétől megfosztott lakosság a béketáborban lehetséges világok legjobbjának vélte még, s sorsával a többség nemcsak megbékélt, de meg is volt vele elégedve. A baj csak később, majd egy évtized múlva, a kenyér árának megugrását követően lett sokak számára is érezhető persze, de a felnövő, szinte kizárólagosan anyagi-egzisztenciális elégedetlenség morális fogódzókat nem találhatott, hiszen azok akkorra már eltűntek. Szabó Pál a Talpalatnyi föld s a népi irodalom időközben idejétmúlt problematikájúnak s ósdi “beszédmódúnak” kikiáltott világképe sem érdekelt szinte senkit, s az a Szabó István is meghalt 1976-ban, negyvenöt évesen, aki élete és műve utolsó fellobbanásaként visszatért még oda, ahonnét elindult, újjáteremtette egykor volt létezési terének harmóniavilágát, megírván egyszersmind annak széthullását is egészen addig a pontig, ahonnét már nem volt visszaút. E nyolc – 1936 és 1946 között, tehát a szerző gyermekkorában játszódó – Csanaki-novellának nemcsak a végképp talaját veszített ember otthon-nosztalgiája, kétségbeesett haza- és biztonságvágya volt az ihletője, hanem az alkotói természet mélyén mindvégig megőrzött művészi és morális szádék is. A néhai otthon ismerősségének s a megismerésvágy hozta kiszakadásigénynek újraélt feszültségében születtek ezek a darabok, bennük a soha föl nem adott teljesség akarata s az ezzel szemben álló történelmi és etikai tapasztalat ellentéte vált létfilozófiai demonstrációvá. A szépség, az otthon, a harmónia utáni vágy – akárcsak Szabó Pál hőseiben – Szabó Istvánban is élt ugyanis, a teremtés isteni játékát (l. az Isten teremtményei című novellát) űzte volna legszívesebben ő is egy életen át, de írói eszmélésének idején ennek alkalmát a történelem nem csak tőle rabolta el. A létezés teljessége átélésének – és ezzel ábrázolásának – Szabó Pál-i lehetősége ekkorra odalett, így a “sokfelé bomlóan is egy” (Iskola a magasban) világ gyermekkori csodája az emlékekben élhetett csak tovább: a megismerés vágya pedig az akkor megismerni kényszerült valóság brutalitásának felismeréséig, a kegyelmi állapotból való kihullásig vezetett el, ahogy ezt a Fecskék című novellájában jó előre, már 1949-ben megírta. Nemcsak reá nem volt szüksége akkor már az irodalomnak, az általa meg a Szabó Pál által felmutatott értékekre sem a másfelé bámuló világnak. Egy történet – mint már említettem – nagyjából a végéhez ért, s az utóvédharc máig folytatódik ugyan, de ami – irodalom címén – eztán uralkodni kezdett, abból – minden eredmény ellenére – mintha valami hiányozna. Talán a tét, talán a tudat, hogy “az írás szava legyen az élet szava”, mert itt érettünk s a mi bőrünkre megy a játék, s talán valami más is még, valami olyasmi, ami nélkül – bármily mutatós is a forma – ehetetlen lesz az egész.

Reza nénit, a leginkább már csak láb alatt lévőnek tudott öregasszonyt otthon hagyják a fiatalok. Új világ van, boltban veszik még a kenyeret is, Reza néni évek óta nem süthetett – reá s tudására, ami az élet ritmusát is adta csütörtökről csütörtökre évtizedeken át, nincsen már szükség. Felmegy a padlásra, lehozza a sütőteknőt, előkészíti a lisztet, a kovászt, keresztet vet, s a Miatyánk szavait susogva elkezd titokban dagasztani. Péntek van éppen, Jézus szenvedésének a napja, ilyenkor tilos sütni, hiszi is, hogy csak ezért történhetett meg a baj: a tésztából kifelejtette a sót. Ehetetlen lett az egész. Jön a postásfiú, vele temetteti el a négy nagy kenyeret, jó mélyre, hogy senki meg ne találhassa. Holtfáradtan dől el, mint aki tudja: utoljára dolgozott. A novella címe: Sirató-dal. Még 1962-ben, a “szocializmus alapjai lerakásának” – magyarán szólva, az erőszakos téeszesítés befejezésének – az esztendejében írta a szerző, s ez a darab az életmű – és a klasszikus népi gondolat értelmében vett falusi ember szépirodalmi ábrázolásának – végső, avagy záró szimbóluma is lehetne talán. Szabó István, akárcsak Móricz Zsigmond, Szabó Pál vagy a népi irodalom többi nagysága tudta még, mi az irodalom – és az élet – nélkülözhetetlen sója, meg azt is, hogy a létezésnek megvan a maga normális rendje, ezért a hebehurgyán elvégzett munkán – legyen az kenyérsütés, meggondolatlanul erőszakos társadalmi vagy irodalomszemléleti formaváltás – sosem lehet áldás.

A Szigetek könyve a költő sámánlelkének utolsó fellobbanása, bartóki mélységeket őrző s egész életművét lezáró, tökéletes alkotás. Egyszerre testamentum és számvetés. Egy halálra készülő ember vallomása önmagáról, életútjáról s arról, hogy ifjúságának rejtelmes színterei mára a semmibe tűntek: puszta ország lett a távolba ringó szigetek világa.

Az élete alkonyához érkező költő a mérhetetlen puszták csendjébe lépve, múltba révülő szemmel tekint az emlékké szépülő időre, s képzelete utoljára keresi fel ifjúkorának lassan ködbe vesző ősi, zárt szigetvilágát. Vállán “avatag szűrével”,¹ “bakójában rossz sipkájával”² érkezik meg Mumm mezejére, s az alföldi táj szigetei között kóborol. Maga is szigetlakóvá válik, a kopár, üres föld rabságban sínylődő fiainak szegényes, örömtelen életét éli. Egy az alakok közül, de mégis több, mégis más. Magában hordozva a cselédsors sötétlő fájdalmát népének közös emlékezetét kelti életre. Állóképet fest. Egy hagyományaiba, szokásaiba zárkózó emberi közösség erkölcsét, érzés- és gondolatvilágát ábrázolja. A lassan hömpölygő – embert és tájat elmosó – Csigla-patak mentén szóródott szét a négy sziget és szükséget szenvedő lakossága. A fájdalom s a bánat köveiből építkező, ötpillérű műnek négy tartóoszlopot adva.³

Az első két könyvben az ifjú Sinka a pusztai cselédség pokolbéli nyomorának, kiszolgáltatottságának útvesztőit járja. A harmadikban a szerelem száműzötteinek tragikus sorsát kelti életre. Az özvegyek házának kapujából finoman árnyalt jellemek lépnek elénk. Az egykori kedvest sirató, az idegen földre szakadt társat visszaváró, boldogtalan emberek: a hűség remetéi. A negyedik könyvben a hívő lelkek mezejére lépve az égi haza reménykedőinek végtelen seregét ábrázolja. A Magányos szigeten pedig saját lelkének, belső világának titokzatos tájait kutatja. Fiatal legényként az emlékek szárnyán Bundaszigettől Sártalló vidékéig vándorol. A megismerés, az önkeresés vágya vezérli. Az ötödik könyvben a lassú sodrású, epikus menetű emlékezés helyébe a jelenbe vivő – küzdelmeit, kudarcait föltáró – lírai önvallomás szépsége lép. Szerepek mögé bújva portrék sorát rajzolja meg, melyekben arról vall, hogy a bihari puszták csendjétől végleg elszakadva a nagyváros kőrengetegében már soha többé nem talál magára. A jelenben kitaszítva magányosan él, de szárnyaló látomásban az isteni igazságszolgáltatás törvényeit megvalósító, ész uralta szabad jövőről s a puszta nyomorgóinak felemelkedéséről álmodik. Mózesként búcsúzik az élettől, s biblikus, prófetikus hangján egy új Kánaán eljövetelében bízva – még utoljára népéhez szól. Miként a Nébo-hegy csúcsáról visszatekintő Mózes, az öreg Sinka sem láthatja meg a szabadság honát. Az utolsó részben a két idősík – az emlékezés epikumának és az elmélkedés lírikumának – egybejátszása révén nyitja eposzi tágasságúra⁴ a mű kompozícióját. Így válhat a Szigetek könyve az ember sorsát és a költő személyes fájdalmát megszólaltató lírai eposszá, melynek képanyaga és motívumrendszere a magyar parasztság évszázados kultúrájára és a Biblia világára épül.

A sár és a nap egymással szembenálló, a mű egészét végigkísérő kulcsmotívumok. A sár legtöbbször a Csigla menti sorsok örök egyformaságát idézi, a rövid boldogság régi pillanataira hosszú szenvedés árnyéka vetül: “Sár, volt merőn az udvar, / a gyalogút, és sár volt / a nappal, az éj, az élet és az enyészet.” Máskor férfiakra s asszonyokra utal, kikre korán ráborul a szigeti föld: “Tudja, hogy sár lesz majd, termő porond.”

A szakrális motívumkörhöz kötődő nap, s a vele szorosan összefonódó – a földet aranyos ragyogásba öltöztető – fény átértelmeződik, s a lélek mélyén megszülető örök emberi reményt, egy új életet adó titokzatos erőt érzékeltet: “Hányszor láttam születni a napot: / hányszor láttam azt a pillanatot. / De nem úgy, mint kinn / Péterszeg-szigeten láttam kelni / olyan félelmesen.” Az ősz archetipikus motívuma a mű több pontján feltűnik, általában egy-egy reménytelenségbe hulló élet érzelmi-hangulati aláfestéseként: “arcán tanyai szomorúság, / talpán az ősz sora”. Előfordul azonban az is, hogy a mindennapi küzdelmekbe belefáradt, öregedő ember megjelenítője: “tegnap még nyár volt a szíve, és / a nyárból immár őszi dér lett”. Leggyakrabban mégis az emberi élet örök törvényére, az elmúlásra utal: “s belepte nyomát az őszi gaz.”

Az alföldi táj szigetein az élet gyötrelmeitől s az állandó szenvedés kínjától a “hideg ködök”⁵ világa szabadít meg. Mumm mező fiainak csak a sír békéje hozhat feloldozást, “…kire az örök este / vár, a megfoghatatlan ködnek / világa.”

Némelykor a pusztai ember társtalanságát vagy lelki megrendülését érzékelteti: “…s amitől majd köd száll a lelkire”. Többnyire mégis a nyomorból, nélkülözésből kitörni vágyó emberi akarat kudarcát, a csüggedt lemondásba futó életutak kilátástalanságát példázza: “…csepegő köd volt, csüggedés, / avarló gyep”.

A puszta az alföldi parasztság sivár hétköznapjainak színtere, de egyben őskép is; egy nyomasztó, mozdulatlan világ megmaradásért vívott harcának drámáját ábrázolja: “És jutott még mellé a kaszanyél; / a komoly, nagy ember / harcolhatott vele / a pusztával.” A terméketlen táj megtört emberi sorsok egyformaságát vetíti elénk. Állandó küzdelem életért és fennmaradásért. Az évszázados jobbágysors tragikus balladai témái komorlanak mindenütt, s az egykori álmokat, vágyakat örökre befedi a szik szürke pora: “kit a szik / szomorúsága megevett, / csak bőr és csont volt szegén”. Sorsuk szigorú börtönébe zárva morzsolják lassan vánszorgó napjaikat, míg csak le nem peregnek az évek, e földi pokolból nincs menekvés: “Más: táncolhat ezüstökön, / én csak a tengeriföldön, / s ez a börtön.” Életük egyhangú szürkeségét csak az őszinte szerelem tiszta fénye ragyogja be. A lakodalmi szekér is a hajdani ifjúság meghitt, szép pillanataira emlékeztet, de mára vágyaik is elnémultak: “Úgy fogta fel révült érzéssel, / hogy jön érte / első ura / csengős szekérrel.”

Az út és a hajó egymással rokonítható, szinonim motívumok. Mindkettő a születéstől a halálig tartó életút tragikumát és e földi nyomorúságba taszított ember végső menedékét, az istenkeresés szándékát fejezi ki: “és fú a szél, a nagy út jele”; “…a láznak / bársony keze / beültetett egy céltalan hajóba…” A puszta csendje mindent befon: tájat, sorsot és emléket. Gyakran szerepel szakrális motívumként a halál utáni némaságot érzékeltetve. “Haláláról még az égi körök sem / tudtak. Csend volt.” Máskor a természet békéjét vagy éppen az ősapák nyomdokain járó cselédség keserves életét jeleníti meg: “s csak a csend / mosakodott meg odalent”.

Az ifjú Sinka az őszi távol hontalan vándoraként bolyong a Hór melléki föld szigetei között; céltalanul hányódik egyik tanyáról a másikra, így maga is megtapasztalhatja az árvaság érzését. Az emberi közösségből kihulló, magára maradó ember dermesztő félelmét József Attilához hasonlóan fogalmazza meg:⁶ “Akkor este sárga lombágyon / háltam, talán árvábban / mint valaha…”

A messzeség motívuma mind az öt könyvben szerepel, s az öregedő költő lelkének legtitkosabb rejtelmeit szólaltatja meg. Tanyáját végleg maga mögött hagyta, de mellőzött “városi bujdosóként”⁸ mégis ifjúságának kedves tájaira vágyik: “a távol szava / meg engem hívott, / hogy térjek haza a messzeségbe.”

A Szigetek könyvének motívumrendszere főként a természet jelenségeire épül. Mindez nem véletlen. A költő közel negyven évig élte apáinak testet-lelket nyomorító, reménytelen életét. A pásztorsorsból ered természetszeretete, ember és táj együttes létezésének, végső nagy harmóniájának felismerése. A természetnek két arca van. Kérlelhetetlen zsarnok, kiszámíthatatlan vak erő, mely néhol elveszejti, máskor megsemmisüléssel fenyegeti a neki kiszolgáltatottat. “S én a szél zúgó zajában, / ültem csak szűröm aljában, / mint hazátlan figyelő, / ki a romlás forgatagában / szemléli az ős-rombolást.” A szik homokján tengődő emberek kétségbeejtő sorsa megrázó erejű színeket hív elő a költői képzeletből: “Körül már szürke az ég, / vitte a sorsa, / parancsolt az élet, / és az estébe-barnúlt / úton nekieredt.” A komor, kísérleties színvilág nemcsak a pusztaiak szorgalmát: férfiak küzdelmét s az asszonyi váll fáradalmát kelti életre, hanem ábrázolja a reményvesztett ember visszahullását is az örök magyar földbe: “s belépett hamar az éjkörökbe, / a fekete szájba, / s az elnyelte szegényt”. Ugyanakkor az évszakok pompájában, káprázatos színeiben, s az ősi természeti lét csodáiban gyönyörködhetünk. Az arany mellett megjelenik a sárga, a piros, a bíbor, a kék és a zöld is. A hajnali derengést áttörő, majd az ég horizontján aláhanyatló, aranyos fényű nap első s utolsó sugarait egyaránt megcsodálhatjuk: “…és aranyszínű / volt a semmi a földtől az égig, / s elenyészett / pirospor-füstben, egyedül”. Mikor a pusztai embernek a földön már semmi reménye sincsen, a mindenség oltalmára bízza magát, s végtelen kékségével borul rá a mennybolt: “túl rajtuk az ég, / miből a kékség folyt”. A tavaszi zsongásban újjáéledő természetet pedig a zsendülő gabona és a vetés – új életet adó – szent misztériumának látványa jeleníti meg: “Sok este, mikor már nőtt a zöld búza / és csend volt, és megszólalt a tücsök, / ült a vályúvégen és beszélt nekem, / s a sárga föld / fogadta a magot.”

A Szigetek könyvének képalkotásában – a színek festőiségén kívül – a tudatalattit felszínre hozó szürrealisztikus formák érvényesülnek. Az égbolton megjelenik a Napisten⁹ félelmetes, szinte ijesztő szépségével, s mindent fényárba borít. A szürke táj átszellemül: a földi sár fölé emelkednek a kunyhók, csordák, ólak és a zsellérházak. A Bundaszigetet elhagyó ifjú vándor a szik homokját elárasztó nyári ragyogásban az egykori társak alakját idézi meg. Nemcsak a tájat, hanem a rajta élő embereket is mítoszi magasságokba emeli, eposzi hőssé avatja őket. “Nézzed csak a dél sugarát amott! / Mi lehet az, ami benne ragyog? / Az a Cser Sándor alakja; / rajta a nagy szalmakalapja.”

A képzelet és a valóság játéka irányítja a képszerkesztést a második könyvben is. A látomásképek az éjszakai pálinkafőzők erkölcsi, emberi nagyságát és a függetlenségre törekvés vágyát emelik ki. “Ültek csak körben az óriások. / S úgy rémlett, hogy / ők a vizes föld urai: nagy csizmákban nyirkos királyok, / kik meglelték a sok ezüstöt, / s most olvasztják ni: arra várnak.”

A magyar parasztság tudatában elevenen élő, a mindennapi életet – s annak jelenségeit – értelmező mitikus világkép hagyományos elemei az eposz képeiben is megörökítődnek. A primitív népek hitvilágában gyakran találkozunk a mindenséget világra szülő ősanya képzetével: “este, fekete lombjukban / zúgás támad; / leszáll a kútba / és hosszan sír a lelke Világanyának”. E népi hiedelemrendszer legfontosabb elemei az égitestek. Számos elképzelés fűződik hozzájuk. Az eget, a földet, a poklot tartó világfa előképe a tejút, melyen a holtak lelke vándorol az idők végezetéig: “elnyűtt ő is, mint öreg kendőn a bojt. / Lehet, hogy a tejúton sírja énekét panaszlón, / s kötőjében téli forgácsot vagy hulló csillagot hord.” A nap és a hold a világot irányító égi kettős, ősi kép. A nap kora hajnaltól késő estig uralkodik az égbolton, míg a hold éjszaka helyettesíti. Ez az oka együttes szerepeltetésüknek. “Az időt kik végigalusszák, / nem mennek se a nap házába, / se udvarába a holdnak.” A nap a férfi teremtőerő megtestesülése: az égi ősapa. “Édes bátyjuk, a nap / oda sütött…” A hold pedig a nőiség princípiumát jelképező ősanya: “Fürdeted fiadat, ugye, szép holdanyám!” A csillagban az újjászülető emberi lelket látták a régiek: “…létrehoztak itt / négy gyermeket, négy ember-csillagot”. A páros csillag pedig a szerelmesek szimbólumává vált népköltészetünkben, Sinkánál is ebben a jelentésben szerepel: “Két csillag, kik találkoztak a mennybolton, / csudálatosak, elsietnek, de előbb / egyik a másikra még földöntúli fényt ragyog.”

A költő már a Vád kötetben – tehetségüket súlyos teherként hordozó – pogány sámánok utódjának nevezi magát. A táltosi sorsra rendeltség hagyománya a Szigetek könyvének képeiben is tovább él. A leendő sámán már születésekor kapcsolatba kerül az őt kiválasztó természetfölötti erőkkel, s a neki rendelt hivatástól többé nem szabadulhat. A jelölt már gyermekként különösen viselkedik: emberkerülő, szótlan s nyugtalan: “Tudom, hogy anyámtól, a kedvestől, / az immár tovatűnt hallgatagtól / megjelöltnek születtem, magányosnak, / s még arcom redőit is hallgatni tanítom.” A kiválasztott az oltalmazó szellem hívásának engedelmeskedve – annak vezetését elfogadva – hosszas elragadtatás, elrejtezés közben kapja tudományát. Ilyenkor környezete számára meghal, valójában a túlvilági lelkek birodalmában jár: “Száll néha olyan hír is / felőlem, mintha elégett tűznek füstje volnék, / ki nem számít, hogy élt-e, nyomnak csak kormot hagyott / maga után, forró pusztákon, hol lángol még a mosdóvíz is.” A szellemek akaratát közvetítő sámán áldozati szertartása legtöbbször a Napisten tiszteletére történik, madár képében megjelenő lelke pedig az őt segítő démoni erőkkel keres kapcsolatot. Magát a nap fiának nevező pogány magyarság napkultusza, így a samanizmus¹⁰ hagyományával fonódik össze. Erre az alábbi, ugyancsak az ősi hiedelemvilágból származó kép utal: “És ha reggel beleszáll / az ablakba az arany / isten-madár, / nem talál / mást csak Vadit majd a szikár / kisbérlőt…” Az utolsó rész összetett – a Bibliából és a magyarság ősi hitvilágából származó – motívumokat tartalmazó záróképe az önmagával és sorsával bátran szembenéző ember végső búcsúja az élettől és a mindenkor megtartó erejű költészettől. A madár és a totemisztikus ősre visszavezethető szarvas a magát sámánnak tartó költő szabad lelkét és alkotóerejét ábrázolja: “…s mindenütt, hol a lélek-szarvas / legel, / mindenütt, ahol az élet-madár / dalol és mindenütt, ahol elhagyott ember / él: körül a világon”.

A varázsló igék legszebb dallamát találgató költő ujjai alatt lassan formálódó, epikus menetű költemény egy pusztai közösség együtt megélt élményét a vers nyelvén kelti életre. Táltosként egy csodálatos lélekutazás alkalmával a múlt árnyai közt jár: “Nagy a lelkem révülete; / hozzá fognék durúzsolni, / ha volna, ki meghallana…” Szellemeit magához hívó bűvös szava megigézi s énekké varázsolja mindazt, amiről majd szólni kíván. Az alábbi sorok a sámánének invokációjának¹¹ hatását mutatják: “Szólalj bűbáj, / emlékezz, emlékező!” / “Ringj, lélek s álmodjál égi ritmust.” Az ének hatására elragadtatásba eső “sámán”¹² mintha égi lények és pokolbéli lelkek birodalmában bolyongana, valójában jelen és múlt határán vándorol: “Én lelkem, fényes madár / kis gerlice, / repülj át most az időn, / maradjon el a déli táj / s Nagyhamudról szállj át ide a mába.” Révült lelke a másvilágon jár. Az egyszerű, földi halandó számára meg nem ismerhető titokzatos dolgokat énekké bűvöli, melyben az ott látottakról beszél: “Én, aki meséknek földjét, / halálnak birodalmát, / a babonák pitarát / annyit jártam egykor, / próbálgatva nyelvem hatalmát: / ma önmagamhoz suttogok, mint levél a csendnek.” Máskor varázslatos utazás veszi kezdetét a napot s holdat tartó felső világban. Az égi haza bejáratát azonban csak a kiválasztott lelheti meg: “De a hold csónakja / Alábillent / szétdúlta levélágyam, / s velem felemelkedett, / ezüstje volt az útitársam. / A lényem abba öltözött. / S ujjongtam, / hogy égi hazámba / megyek vissza / a sárból ringok csillagok között, / s a földről örökre kiköltözök.” Vagy pokolbéli látomások között az alsó világban jár. A látomást betegsége is indokolja, de a túlvilági szellemek hívásának engedelmeskedő sámánt is lázálmok gyötrik. “Aztán valami érc ég, bérekesztett. / S fém folyók folytak, és látomások / rohantak és az egeknek / bronzát jajgató kovácsok / kovácsolták: a holtak / közül az elveszettek / kik baljós csillagokat hordtak / és láncot és igát, és büdös húst ettek, / és révülten kóboroltak.”

Sinka a Szigetek könyvében egy gazdagon árnyalt – a jelöltség elfogadásától a nagy szellemutazásig tartó – teljes táltosi önportrét rajzol meg. A sámán álarcát magára öltve az ember és a világmindenség drámáját ábrázolja, melynek konfliktusába személyes életsorsának tragikuma is belevetül. Képalkotásában nemcsak a pogány kori vallásos kultuszok, hanem a Biblia képei is meghatározóak. Hiszen Sinka tizennégy éves koráig egyetlen olvasmánya a Biblia volt, melynek hatása felnőtt éveiben sem homályosult el. Ószövetségi képeit főként a Zsoltárok és Példabeszédek könyve, valamint Jób és Mózes történetei ihletik. Számára a vizet mint az élet forrását kereső kútásómester tevékenysége a világ teremtésével egyenértékű: “munka közben nem lepte be a por, / mert facsigán s kötélen / szállott alá, le a föld mélyibe, / hogy eleven vizeket keressen, / a teremtés ős-melegében, / a szomjúhozóknak”.