Az ördögbe is! Lehet itt dolgozni egyáltalán? Mert lakni még csak-csak, de hogy őt tizenkilenc évesen pontosan ide irányítsa a munkaközvetítő iroda, az nem lehet egyéb, mint ostoba és cinikus szentségtörés.

Bámészkodott még kis ideig, majd szapora léptekkel megindult a Kapisztrán tér irányába. Néhány lépés után azonban földbe gyökerezett a lába. Magyar Országos Levéltár – betűzgette ájtatosan a cégért, s hirtelen ismerős érzés kerítette hatalmába. Úgy érezte, mintha egy titkos erő siklatná lelkét letűnt idők bársonyán, ahogy nem is oly régen, mikoron szüleit látta önfeledten fölragyogni az Erkel Színház színpadán. Igen, az Erkelben, ahol az idő tájt az Állami Népi Együttes műsoraira még kétezer néző volt kíváncsi egy-egy vasárnap délutánon.

Lépett is hamarjában tovább. Ez lesz az. Kapisztrán tér 1. Állami Nyomda. Az idős portás egyetlen szó nélkül kísérte át az udvaron.

Ordas elvtárs fekete napszemüveget viselt, szürkésbarna arcán, alacsony, csapott homlokán a himlő kráterei tátongtak. Folyamatosan a csípőjére panaszkodott, amit állítása szerint szétlőttek a németek vagy az oroszok, ki tudja, miközben dőlt belőle a borral temperált pálinkabűz s a lassú köhögésbe, majd eszeveszett krákogásba fúló röhögés.

Ekkor gondolt rá először, mélyebbre már nem süllyedhet. Az élet persze, ahogy az már lenni szokott, azonnal rácáfolt, mert a műhely a belső udvar alatt, az épület alagsorában húzódott meg, ahol fürkész tekintetek kereszttüze várta. Az volt az érzése, mintha egyszerre öten kapták volna rajta valamilyen nagy horderejű összeesküvésen, s mind arra várnak, hogy töredelmesen bevallja tettét, és lehetőleg önként mutassa föl a corpus delictit. Pedig nem csinált egyebet, csak állt megilletődötten, s egy tapasztalatlan, tétova gúnár félszegségével nyújtogatta vékony karját a bemutatkozáshoz.

Ahogy enyhült a feszültség, lopva körüljáratta tekintetét. Biztos fogódzóra volt szüksége, amelybe legalább a szemével belekapaszkodhat. A műhely bal sarkában megpillantott egy hatalmas monstrumot. Fúrógép állvánnyal – állapította meg melengető magabiztossággal. Menni fog ez – szuggerálta magát annak ellenére, hogy az innen-onnan leskelő szerszámok közül kettőt-hármat ha fölismert, bár azokra se mert volna mérget venni. Aztán mintha egy nagy köteg vattát rántottak volna ki a füléből, hirtelen élni, vibrálni kezdett körötte a világ.

– Gyuszikám édes, mi lenne, ha nem taposgálnál a fénycsőfoglalatokon! – pörgött föl hirtelen a szirénázó szoprán, Jani.

– Jó… – köhintette Gyula, ám ahogy a hosszú ó-ba belekezdett, szappanhabhoz hasonló fényes buborék jelent meg az ajkai között, amelyet hirtelen maga elé rántott hüvelykujjával villámgyorsan kipukkasztott. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy Misi, a csoportvezető csupán reszkető orrcimpáival regisztrálja a történteket, de nem.

Bélát egyáltalán nem hozta lázba a kis közjáték. Egykedvűen kavargatta a kávét, apró, vertikális ellipsziseket írva a kiskanállal, mindezt iszonyatos tempóban. Karcsi bácsi, a rangidős pedig harmadszor is rágyújtott a nótára: “Képzeljétek, velem milyen csoda történt, / tévedésből lenyeltem egy villanykörtét…”

Szeretett volna elsüllyedni, s előjönni valahol a földgolyó másik felén, ahol senki, de senki nem vár tőle semmit, ám ahogy ballagott lefelé a lassan kanyarodó Várfok utcán, rádöbbent: egyetlen valamirevaló lehetősége van a túlélésre, a felszínen maradásra: nagyra nyitni szemét, fülét, hátha egyszer az életben hasznát veheti ennek az utcasarkon felkínálkozó esztendőnek, mert jövő ősszel úgy beröppen valamelyik laktanya udvarára, mint a pinty!

A kemény, szűkre szabott mondat abroncsként szorította körül a koponyáját. Lassan hozzászokott már, hogy nem mindent ért meg első hallásra. Mint ahogy abban is bizonyos volt, ha egyszer megoldhatatlan helyzet elé kerül, lenyúl érte egy kéz a felhők magasából, fölkapja, s leteszi valamelyik Sinka-vers kellős közepén. Mondjuk éppen a Tamásdán túli erdőn, ahol a híres rokon, Mados Imre járja az utolsó táncát.

De mindegy is hol, mert egyformán otthon volt ő mindenütt a sinkai tájakon, hiszen ekkortájt az volt az egyetlen hiteles világ, amely befogadta, mi több, lenyűgözte, s amelyben bármikor képes volt átlényegülni. Ám hogy menj át a kis-typóba, nézd meg a szellőzőt, nos ezzel nemigen tudott mit kezdeni. Pontosan nem tudta megfogalmazni, mi gondja vele, de ösztönei azt súgták, a kis-typótól bűzlik a dolog. Igen, ez az: a kis-typóság! Életében először hallotta a szót, de máris gyűlölte. Elképzelni se tudta, mit jelenthet. Valamelyik szervezeti egység neve lehet, ez világos, de miért van ő kiszolgáltatva ennek a nyomorult kis-typónak. Merthogy ki van szolgáltatva, az nem vitás, hiszen ha meg kell kérdezze, mi az, de főként hol van, merre található, jobbra induljon-e, vagy balra, a lépcső előtt, netán az után kanyarodjon, egy szó, mint száz, mire odaér a szellőzőhöz, idomított alattvalóvá silányul. Tökéletesen belefeledkezett a kilátástalanságba: ha az embernek nincs eredendő viszonya ahhoz a valamihez, akkor a dologgal való első találkozása alkalmával törvényszerűen alattvalói szerepbe kényszerül. Később már legyőzheti, fölébe is tornyosulhat akár, ám tizenkilenc évesen kit vigasztal ez?

Először azt hitte, a téboly környékezi, és hallucinál. Hosszú percekig képtelen volt feldolgozni az együttes élményt. Honnan a fenéből ismerheti ez a huszonöt év körüli szobafestő-mázoló 1976-ban, az Állami Nyomdában, horribile dictu, a kis-typóban Csorba János legendás széki énekes kedves dalát? Aztán gyorsan elszégyellte magát. Miért, egy tizenkilencedik évét taposó villanyszerelő, ugyanott, honnan tudja…? A második strófát már együtt énekelték:

Zengett a kis-typó. Mire végigfújták a dalt a Vár-negyed Halászbástyástól, Állami Nyomdástól akkorára zsugorodott, hogy egy gyufásdobozba rejtve akár zsebre is vághatta volna mindörökre! Ott is hagytak csapot-papot. Úgy keltek át az udvaron, mint két próbaidős gigász. “S míg ujjaik egymást keresték, / már meg is volt az ismeretség…” E két sinkai sor talán ekkor nyert értelmet benne végérvényesen. Hol volt már a kis-typó, a vizes fal, a szellőzőről nem is beszélve. Bedőcs Józsi, az újdonsült cimbora a néptáncot megújító Tímár-módszerről beszélt a bálázó előtti placcon, szatmári figurákat rögtönözve. A Papírtárat már a széki ritkatempó pihenőfiguráival közelítették meg, ahol Petrovácz Pista fogadta őket, s eléjük tett egy-egy csésze frissen gőzölgő feketekávét.

Ha ebédidő, akkor kártyaparti, ha kártyaparti, akkor snapszer a javából! A jelzőcsengő még berregett, ám Ordas elvtárs már ott topogott a műhely közepén, s néhány másodperc alatt telekrákogta a légteret. Valódi hangszálak helyett ütött-kopott ráspolyok szorgoskodtak a torkában. Láthatóan óriási erőfeszítésébe került, amíg a hangokat betűkké, a betűket szavakká, mondatokká sikerült formálnia. Ennek ellenére harsány volt, és párját ritkítóan szellemtelen. Ott bujkált a lényében afféle ijesztő és végzetesen lehangoló antiság, amely mindenféle tudatosságot nélkülözve a legkülönbözőbb pillanatokban és helyzetekben lépett vissza a valóság talajára. Kiszámíthatatlan volt, és alattomos, mint egy bratyizásban megőszült ördög. Sose tudott a szemébe nézni.

No de verték ott a blattot különb emberek is. Például Misi, aki nemcsak energikus, de energetikus is volt egy személyben. Ha úgy hozta a sors, falat vésett, gipszet kavart, s oly fölényes biztonsággal közlekedett a létra nyergében, akár egy gumihúsú zsoké. De az sem ért váratlanul senkit, ha felcsapta spirálfüzetét, és csak számolt és számolt hosszú kilowattórákon keresztül. Attól eltekintve, hogy Mezei Pista, a kiugrott festősegéd (aki leérettségizvén hamarost anyagbeszerzővé avanzsált) több ízben, nagy nyilvánosság előtt kis cápámnak nevezte, bizony nem akadt egyetlen lélek sem, aki Misiről rosszat mondhatott volna.

A harmadik állandó játékos Feri bácsi volt, a főmechanikus – Minden Nyomdagépek Professzora. Csodálta ezt az alacsony kis embert, egyszer-kétszer talán még össze is kacsintott vele, mintha valamilyen közös titkuk lenne. Ha hinni lehetett a pletykáknak, Feri bácsi vitte haza a legvastagabb borítékot, egyesek szerint jobban keresett, mint maga az igazgató. Ugyanakkor ravasz volt, hihetetlenül ravasz: nem átadta a tudományát, csupán adagolta. Ezért volt és maradt nélkülözhetetlen.

A negyedik szék Bélát illette. Ő volt a legtalányosabb egyéniség. Amennyire meg tudta ítélni, bármerre is ment, kézzel festett, elegáns spanyolfalat tolt maga előtt, s ha beszélni méltóztatott, csak azon keresztül. Beszélgetni talán egyszer se hallotta, ő mindig mondott valamit.

A kibicek gyűrűjében kitüntetett helyet élvezett a jámbor Szepi, a köszörűs, aki elmondása szerint egy alkalommal, hogy utastársait megóvja a lemoshatatlan gyalázattól, a pátyi buszon saját télikabátjának ujjába okádott. De rendszeresen ott sertepertélt Cserkó Ferkó is, a vízvezeték-szerelő, akinek néhány kupica cserkótól úgy fityegett az alsó ajka, mint egy félig letépett farzseb. Egyedül Jani nem törődött a kártyásokkal. Hosszan, meredten bűvölte a műhelyajtót, s amint megpillantotta a vénséges Sándor bácsit, Minden Segédmunkások doyenjét, eljött az ő ideje is: reflexmozdulattal sodorta le a rezsóról az órák óta hevített kétforintost – hadd sziszegjen a kapzsi!

– Gyere, ecsém, ellenőrizzük a portai tűzjelzőt – húzta magával Jani, mint aki jól végezte dolgát. Ám alig tettek meg néhány métert, borzalmas, egyúttal felejthetetlen élménnyel szembesült. Az épület sarkához érkezvén egy iszonyatos orrszívás időben alig kifejezhető következményeként Jani szájából diónyi, fáradt turha kezdte meg röptét egy váratlanul előbukkanó, arra merőlegesen közeledő arc irányába. Jani nyomban fölismerte a helyzet kritikus voltát, a köpet után vetve magát egész testében megnyúlt, s úgy kapta el, ahogy a legyet szokás. Nagyot csattant a tenyerében, majd villámgyorsan zsebre vágta. (Később töredelmesen bevallotta, a látottakat bárhol bármikor képes hasonló színvonalon reprodukálni.)

Erőt vett magán, és követte. Gondosan kikerülte a másodpercek óta döbbenten forgolódó idegent, s közben azon tűnődött, megúszható-e maradandó károsodás nélkül mindaz, amit napról napra lát, hall, tapasztal. Töprengésre azonban nem sok ideje maradt, mert a portán újabb meglepetés várta. Az AKIKRE BÜSZKÉK VAGYUNK elnevezésű dicsőségtábláról kedvenc komikusa, a csendőrfilmekből elhíresült Louis de Funes mosolygott le rá. Alatta gyöngybetűkkel: Rízmayer Géza. Őrület. Itt mindenki megbolondult? Bomlott elmével állt meg Jani mögött a portáskuckóban. Amaz simított néhányat nikotinsárga bajszán, majd egy lendületes mozdulattal befirkantotta szignóját az ellenőrzési naplóba, s kiadta a parancsot: irány a mélynyomó. Az udvarra kilépve a csodával határos módon Targoncás Gyuri sodródott mellé irányíthatatlan rakományával, aki – ahogy az a legbizalmasabb információk esetében dukál – résnyire húzott szemmel, fojtott, suttogó hangon közölte a mellbevágó hírt: Gottdiener a Fradiba tart.

Ültek egy kis ideig a mélynyomó folyosóján, a dohányzásra kijelölt asztalnál, fújták a füstöt cefetül, mígnem megnyílt a lengőajtó, s egy jókora papírtekercs mögül alacsony, kopaszkás alak körvonalazódott.

Üres, semmitmondó, ugyanakkor meglehetősen fontos kategóriákkal kellett megismerkedjen: művezető, osztályvezető, főmérnök, párttitkár stb. Mindezekhez persze – különösen életkoránál fogva – hihetetlenül gazdag és szerteágazó asszociációk sorozata társult. (A képzeletbeli trófeát kétségtelenül a boldogtalan emlékezetű Zákány őrnagy, a szabadszállási helyőrség törzsfőnöke vitte el egy évre rá, aki úgy jelent meg a frissen berukkolt újonc lelki szemei előtt, ahogy az a Nagykönyvben írva vagyon: hatalmas, színes tolldísz, békepipa, tomahawk, s szégyen ide, szégyen oda, bizony akadt néhány pillanat, amikor hallani vélte, hogy Bicegő Frank, Sam Hawkins, de maga Pokai Mu, alias Old Shatterhand is az ő kiszabadítására szervezkednek valahol a közelben.)

Odahaza a családban soha nem emlegetett titulusok voltak ezek, emberi valóságukban pedig csak itt, az Állami Nyomda zegzugos labirintusában pillantott meg közülük néhányat. A művezetők még oda-odavetettek egy-két szónyi koncot, ám az osztályvezetők a megemelt homlok méltóságával tájolták be a horizontot.

– Ennek az embernek mindig köszönj, ő a főmérnök! – halotta innen is, onnan is, de sohasem merte megkérdezni Misitől, hogy van bátorsága Pista bácsizni ezt a rezzenéstelen unalommal őszülő pozőrt. Pedig sejtette, sőt tudta, miért, hiszen Misi nemcsak Misi, hanem Energetikus volt, mint ahogy Pista bá’ Főmérnök, s ahogy Harósíj György Párttitkár.

A dolgozókkal való szolidaritásuk csimborasszójaként patyolattiszta, sötétkék köpenyben közlekedtek, mint Landerer vagy Heckenast annak előtte. Ám azzal a csekélyke különbséggel, hogy irodáik ajtaját nem egy Petőfi, hanem a zuglói nyilasperben elhíresült Kraut testvérek egyike, az életfogytos Gyula bácsi törögette rájuk heti rendszerességgel. Gyula bácsi hajlott kora dacára sikerrel vehette volna fel a harcot akár egy grizzlymedvével is. A politikai rendszer működéséről nem lehetett sok gyakorlati tapasztalata, mégis úgy tudott átnézni a körszakállas Harósíj párttitkáron, hogy érezni lehetett, ha a függetlenített főelvtárs egyszer is az útjába kerül, átgázol rajta, mint száguldó kamion a meztelen csigán.

Aztán egy szép napon a teljes ismeretlenségből előtűnt Lajos bácsi is, akinek TMK-művezető létére, mindössze annyi jutott osztályrészül, hogy napi nyolc órában hajkurássza beosztottjait. Állandóan keresett valakit, a pincétől a padlásig járt-kelt, válogatott szitkokkal a fogai között. Még Bedőcs Józsinak se sikerült előle eltűnnie, ami pedig nagy szó volt, hiszen a derék festő egy szál maga képviselte a szakmát. Bár Józsit keresni nem volt érdemes. Tökéletesen elég volt néhány percet fülelni az udvaron, s előbb-utóbb menetrendszerűen fölcsendült a hőstenor:

És ropogtatott hozzá kettőt-hármat, amúgy néptáncos módra, domaháziasan. Merthogy a dal onnan való volt, még akkor is, ha a pusztát nyomdára, a sárgarigót Lajos bácsira cserélte is ki benne. A kerek világ se látott büszkébb férfiút Lajos bácsinál, ha jártában-keltében belebotlott e nótába.

A permanens szigor mellett azért előfordult olykor, hogy a Széna téri Mackó presszó teraszán családiasan maga köré ültette tékozló fiókáit, mint egy jóságos tyúkapó. E tyúkapói abszurditást csak fokozta, hogy nem telt bele pár üveg sör, diadalittasan mindegyiküknek megsúgta: bizony, ha úgy hozza a szükség, olykor még ő is a markába süti.

– Igaz bizony, igaz… – bólogatott hosszan az öreg, az egészből kukkot sem értve. Csak a veres képű műszerész, Anti kárált fuldokolva perceken át, megsejtvén valamit a titkok titkából. Anti lélegzetelállító arcpírját megpillantva a legszimplább kósza idegen is azonnal mentőt hívott volna, nem így a díszes társaság, amely egybehangzóan vallotta, amit Jani naponta hangoztatott: “Ő az egyetlen antialkoholista, akit ismerek. Anti is és alkoholista is.”

Mert ivott ott boldog-boldogtalan, ki jobban, ki kevésbé. A legjobban talán Ordas elvtárs, aki addig-addig tekergett improvizatív vizesnyolcasaiban, mígnem útilaput kötöttek a talpára. Sose látta többé. Látta viszont ifjú utódját. Bár ne látta volna. Tökorrú mérnök úr autóversenyző volt anno, híres ralibajnok. Ám lerítt róla, hogy a nyomdával bizony kis fába vágta a fejszéjét. Gőgös és pökhendi volt, akár egy tánciskolai bonviván. Több szót nem is érdemelne, de történt valami kettőjük között, ami két évtized mögül sem haloványul. Egy délelőtt sürgősen hívatta:

– Figyeljen rám, barátom. Nem akarom a képességeit elvitatni, uram bocsá’, lebecsülni, de ajánlanék én magának valami más, testhez állóbb feladatot. Álljon oda Plum úr mellé, és kísérelje meg ellesni tőle az asztalosmesterséget. Meg aztán, annak a szerencsétlennek is elkelne egy kis támasz. Gondolkodjon el az ajánlatomon! – s azzal sarkon fordult, s eltűnt a szeme elől.

Szó, ami szó, a néptánc mindig is jobban érdekelte, mint az ilyen-olyan elektromos kacatokban való babrálás. Olyannyira így volt ez, hogy rendszerint alig várta a delet, amikor Bedőcs Józsi festőműhelye – ha csak röpke félórára is – csodálatosan bevilágított kamaraszínpaddá változott. Nem törődött többé a snapszerozgató káderekkel, annál inkább a különféle táncfigurák csiszolgatásával, kigyakorlásával. Ilyenkor feszes, zabolátlan ritmusok dobogták, tapsolták tele az épület csendjét.

Delente a Várban, esténként néhány utcával lejjebb, a Toldy Ferenc Gimnázium tornatermében adtak számot táncbéli jártasságukról, a Bartók Táncegyüttes utánpótláscsoportjában. A két időpont közötti fényévnyi szünetet illegalitásban, mondhatni a földalatti mozgalomban töltötték. Természetesen ott is féktelen táncolással.

Történt pedig, hogy még egy utcával lejjebb, Dodiék Iskola utcai műemlék házának pincerendszerében kiváló terepre leltek. Még a klíma is tökéletesnek bizonyult. A hőmérséklet a nyári kánikulák idején sem emelkedett 15 fok fölé. Ám mindjárt az első alkalommal céljaikat azonmód elhomályosító akadállyal kellett szembenézzenek. A pihenőfigurák gyakorlása közben még nem volt semmi baj, ám amint áttértek a gerincmotívumok gyakorlására, egy pillanat alatt akkora port kavartak, hogy fejvesztve, szinte egymást taposva menekültek föl a felszínre. Lihegve, krákogva, szitkozódva köpködték tele a macskaköves udvart. Kipróbáltak mindent, a söpréstől a locsolásig, de hiába. A végső, üdvözítőnek tűnő megoldást illetően a döntő szót Dodi mondta ki.

Dodiról tudni kell, hogy a világ leghitványabb, legmihasznább tárgyainak is oly bűvös tulajdonságokat volt képes tulajdonítani (jelen esetben 36 darab 50x75 cm-es, széleinél körben kilyuggatott linóleumdarabnak), hogy az ő ajánlására bárki, gondolkodás nélkül magával cipelte volna valamennyit akár egy lakatlan szigetre is.

Mire a szükséges engedélyeket megszerezték (részlegvezető, TMK-vezető, szállítólevél három példányban), fölizzott köröttük a levegő. A tömérdek gyanakvó, pitiáner konspirációkon trenírozott kolléga persze nem vette be a “táncos mesét”. Meg voltak győződve róla, hogy a két siheder tulajdon szemük láttára bonyolítja le az ezredvég legnagyobb illegális haszonnal kecsegtető gazdasági tranzakcióját. Mi több, láthatóan meg voltak sértődve, hogy a zseniális ötlet nem az ő fejükből pattant ki.

A pincepódium betonjára leterített linóleumegyüttes ünnepélyes fölavatására vendéget is hívtak, mégpedig újsütetű ismerősük, Gary Coin személyében. Gary magyar néptáncot tanulni érkezett a büdös nagy júeszéből, s előbb-utóbb mindenütt fölbukkant, ahol elleshetett valamicskét. Eredeti mesterségére nézvést üvegfúvó volt, ami csupán azért érdemel említést, mert azt gondolták – nem kis gyanakvással méregetve a jenkit –, hogy még egy ilyen csenevész üvegfúvónak is legalább futballpályányi tüdeje lehet, s bizony még az is megeshet, hogy lazán letáncolja őket a porondról. De mint oly sok másban, ebben is csalatkozniuk kellett.

Gary nem bízott semmit a véletlenre. Pillanatok alatt magára rántotta magas sarkú ködvágó csizmáját, s türelmetlenül járkálni kezdett. Az otromba lábbelitől azonban egészen egyedülálló mozdulatsorokat produkált. Az embernek határozottan az volt az érzése, mintha tíz esztendő mozdulatlansága után egy gonosz és könyörtelen kéz kilökte volna a tolószékből.

Magnókazetta be, play, legényes indul, három, négy, tessék! – s a linóleumszőnyeg máris működni kezdett alattuk. A tizenötezer apró lyukon formatervezetten, legényes ritmusban tört a magasba a mérhetetlen poráradat, és mindent elborított. Csalódásuk leírhatatlan volt. Óvatosan kitapogatták egymást Dodival, s mivel Gary meg se nyikkant, s kezük ügyébe sem akadt, hevesen kutatni kezdtek utána, mivel rövid, de határozott szisszenéseket hallottak a közelből, nagyjából térdmagasságban. Füleltek. Meg kellett várják, míg ereszkedik valamicskét a por, hogy legalább egy elszánt arckifejezéssel bátoríthassák egymást. A pattanásig feszült légkörben egy félig fekvő, félig ülő alak meredt rájuk a por alól. Elkékült ajka közül irdatlan méretű inhalátor lógott alá, s nyomta-szívta rendületlenül.

– Öltözz át, kérj egy kilépőt a Tökorrútól, és robogj el az Athenaeum Nyomdába! Kérd el a műszaki osztályról az energiamérleget, aztán igyekezz vissza, mert még a délelőtt szükségem lesz rá! – azzal eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Gyűlölte a procedúrákat. A Tökorrút megkeresni egyet jelentett a fölöttébb nevetséges elvtársozgatással, hogyaszongya: jó napot, T. elvtársat keresem, sajnálom, de T. elvtárs jelenleg nem tartózkodik az osztályon, átment B. elvtárshoz, de ha óhajtja az elvtárs, szívesen átszólok érte stb. Aztán meg itt van ez a kilépő, a maga ki tudja, hány rubrikájával, amit a portán úgy ellenőriznek, ahogy a gyanús bankókat szokás, szóval ami sok, az sok… Hirtelen Jani jutott eszébe, aki a kilépők kapcsán jó néhányszor kifejtette véleményét (mindannyiszor bele is kékült), mondván: nem börtön ez, a kutya hétszázát, akkor megyek ki, amikor akarok, legfeljebb kirúgnak, de nekem ne állja el az utamat senki portás, mert én egy szabad ember vagyok, világos?! Ezen aztán másodpercek alatt sikerült felizgatnia magát, olyannyira, hogy a lényeg csak a halványlila köd felszálltát követően kezdett el derengeni.

Energiamérleg? Hm. Hát az meg mi a bánat? Olyasmi lesz ez is, mint a reszelőzsír vagy a nikkelezett szemmérték? Nemigen, hiszen Misi és humor nagy-nagy körültekintéssel kerülgették egymást. Lehetséges volna? Mégis létezik ilyen mérleg? De hát miért őt küldi érte, mikor tudván tudja, hogy nemrégiben operálták a könyökét, még mutogatta is neki a varratok helyét. Hát ennyire felelőtlen? És egyáltalán, fölfér-e vele a metróra, a buszra, adnak-e hozzá szatyrot vagy dobozt, akármit, amiben nem keni össze sem a maga, sem az utastársai ruháját? S a kérdőjelek egyre szaporodtak. Mikor kilépett a kapun, már azt se tudta, fiú-e, vagy lány. Nem is várt egyetlen percet sem a buszra, elindult futva, lefelé a Moszkva tér irányába, hátha verődik tőle az őrjítő bizonytalanság.

Lelki szemei előtt Keller tanár elvtárs jelent meg régi vágású tropikálnadrágjában a katedra mögött, s már hallotta is: nyomás egyenlő nyomóerő per nyomott felület, mértékegysége a kilopond per négyzetcentiméter, világos elvtikéim, világos? Csak a kajászói Rádi Gábor méltatlankodott, hogy azt még érti, mit jelent a kiló zsír vagy kenyér, de mi az, hogy kiló pond? Keller mellélépett, s baljával a szőke üstökre mutatott: íme, egy súlyosan nyomott felület. Aztán visszasétált féltve őrzött műszerei közé. Volt közöttük rugós erőmérő, feszültség- és árammérő, teljesítménymérő, de energiamérleget ezúttal se látott.

– Terike! – állt föl az öltönyös férfi. – A fiatalember a mérlegért jött. Legyen szíves, szóljon át Jancsinak, hogy készítse elő, a kollégát pedig kísérje is át hozzá.

Mentek, mendegéltek némán, a néptelen folyosón, s úgy érezte, mintha minden egyes lépés a lelkét taposná, miközben megpróbálta izzadt, borostás arcáról lecsipegetni a papírzsebkendő-foszlányokat.

– Ide figyeljen, ember! De hiszen ott van a kezében az összes számszaki adat, fél évre visszamenőleg. Mit akar még?

– Szia, én Hörömpő Gabi vagyok a Fotóból. Azt hallottam, táncos létedre elég jól kezeled a furulyát, ezért arra gondoltam, fölléphetnénk együtt a nyomdai Mikulás-ünnepségen a gyerekek előtt. Én gitároznék, elénekelném Weöres Sándor legismertebb gyerekverseit, te meg piszkálgathatnál alájuk néhány kiegészítő dallamot! – fújta el szinte egyetlen szuszra a nagydarab leányzó, még a műhelyajtóban. Azonnal meg is egyeztek. No, ez igen! Ez már valami! Hírelik a lábát, a kezét, egy ideje a tévében is rendszeresen látni vélik, lakkszárú csizmában, pántlikás, olykor árvalányhajas kalapban. Dagadt is a melle a büszkeségtől. (Habár legelszántabb hódolójával, a műszaki osztály ruganyos titkárnőjével szemben még így is messze alulmaradt, akinek vékonyka blúzát rendszerint majd kiszúrták az aszúsodóban lévő bimbók, s ha egyszer nekilódult, keblei oly vadul kontrázták járásának ritmusát, hogy képes lett volna velük akár egy regimentnyi aggastyánt is protézisroppantó révületbe lovallni.)

Az igazi népszerűséget azonban nem egy ilyen kis vacak haknitól várta. Apró gyerekek között csak-csak elboldogul az ember fia, ám felnőttek előtt? Hohó, micsoda különbség! De bízzák csak rá, majd ő ablakot nyit erre az áporodott nyomdásznépre. Hogy mivel? Fölolvas nekik! Föl ő! Méghozzá nem is akárhogy: ríkatóan! Úgyis közeleg a karácsony, hát csak tudják meg a magyarok istenit! Elhatározta, hogy Gárdonyi Téli történetét olvassa föl a valamikori kisfiúról és kislányról, akik mennyei látomásokkal ugyan, de mégiscsak megfagynak az erdőn, a havon, az odvas fa tövén.

A Mikulás-ünnepség furulyaszólamát természetesen rutinból abszolválta. Jani volt a Mikulás, Dodi a krampusz, puttony, csoki, kuglóf, kakaó. Janiból dőlt a nikotin, a cserkó, a vattabajusz a szakállal együtt percek alatt a fogához sárgult, a gyerekek eszüket vesztve menekültek a túlmaszkírozott Dodi elől, hiába volt a teli puttony, egyszóval: égés.

Ég és föld lesz a különbség a Mikulás-est és az ő fölolvasása között, ezt még ott, a helyszínen megfogadta. A helyszín persze mit sem változott. Büdös, pállott, zsír- és olajszagban megvénült hetvenes évekbeli üzemi étkezde, opart mettlachi, vagy húsz nyiszorgó ebédlőasztal nyolcvan szárnyas anyával a lapjaik alatt, no és a székek, a nadrág-, szoknya-, ing- és pulóverszaggató ipari csodák, melyeknek soraiban immár tizenöt-húsz fásult, elcsigázott lány és asszony s nagyjából ugyanannyi férfi fészkelődött türelmetlenül. Ő ekkor nemes egyszerűséggel előlépett a félhomályból, a rivaldafény szinte kiégette a szemét, de tűrte, tűrte derekasan, köszönt, majd leült övéi elé bal bokáját a jobb térdére igazítva, és olvasni kezdett…

Másnap hajnalban izgatottan járt-kelt a buszmegállóban. Várta, bizony hogy várta az első embert, aki vélhetően majd kezet szorít vele, talán meg is lapogatja, s őszinte, meleg szavakkal gratulál a felejthetetlen estért. Most sajnálta csak igazán azt a pár szem elejtett könnycseppet, melyek az utolsó bekezdés előtt futották el a szemét. Mennyivel elegánsabb lett volna átlényegülten fölpillantani a sorok közül, mintegy sugallván, hogy íme, tessék, azért még nem dől össze ez a cudar világ, s ha történnek is olykor tragédiák, még élünk, még vagyunk, mert élni jó, mert élni szép, mert élni csodálatos!

Megszólalni se volt ereje, csak pislogott és pislogott, mint a vett malac, mígnem két fojtott hangra lett figyelmes az elülső ülések irányából.

Ebben a pillanatban felbőgött a motor, s az autóbusz sűrű, fekete füstöt okádva megindult a lucskos Várfok utcán.

Így esett, hogy egy teljes héten át este fél tízkor lépett be a Kapisztrán téri kapun. No nem önszántából, hanem egyenesen Ónody Ferit pótlandó, akinek a nagy múltú szakszervezet járt ki egy családi beutalót a Balaton-parti üdülőbe.

A műhelyben mély, halálos csönd fogadta. Néhány perc után azonban rájött, hogy amit ő felületesen csöndnek hitt, voltaképpen nem más, mint egy valóságos esztrád trió. Egy lódarázs, egy villanyóra és egy fénycsőarmatúra játszotta folyamatosan az 1977-es év slágereit. Ő pedig hallgatta s hallgatta szünet nélkül. Gondosan bevackolta magát a polcrendszer második szintjére, előkotort valahonnan egy szőrmellényt, vagy talán pufajka volt, feje alá igazította, és verte a taktust, míg el nem nyomta az álom. Reggel aztán fülig érő szájjal üdvözölte csipásan szállingózó kollégáit, s pontban negyed hétkor rendszerint elhagyta a süllyedő hajót. Mert hogy számára az volt, afelől egyetlen percig sem volt kétsége. És ez így ment négy teljes éjszakán keresztül, mígnem az ötödiken, hajnali két óra tájban megcsörrent a telefon. Verejtékmirigyei azonnal működésbe léptek – reszkető kézzel nyúlt a kagyló után.

Mintha szíven szúrták volna. Az egészből csak annyit értett, hogy leállt. Ahhoz azonban, hogy a páni félelem elhatalmasodjék raja, ennyi is untig elég volt. Nem volt mit tenni, fogta cókmókját, és lehorgasztott fővel megindult, át a vaksötét udvaron.

– Melyik az? – kérdezte Combkefét, ahogy a gépterembe lépett, ám nyomban megsejtette, hogy még ezt az ártatlannak indult kérdést is sikerült elcsesznie, mert amaz úgy bámult rá, mint paraszt a fogselyemre, hisz ott álltak mindketten a tízméteres nyomdagép előtt.

Hát akkor lássuk, miből élünk, tört ki belőle ez a végtelenül nagy ostobaság. Biztos, ami biztos, egy, kettő, három, négy, igen, ez lehet a négyes verk. Ezen a verken jóízűen elmosolyodott, mert mutatkozott néhány százaléknyi esély arra nézvést, hogy Combkefe esetleg feltételezte róla, hogy tudja is, mit jelent. Nézegette, mustrálgatta a verket innen is, onnan is, de elektromosságnak a nyomait se vélte fölfedezni. Tanácstalansága egy idő után föltűnt a közelben sétafikáló berakóasszonyoknak, akik félreérthetetlen kuncogással adták tudtára, hogy minden egyes mozdulatát árgus szemekkel figyelik. Ez még hiányzott az üdvösséghez.

Ám láss csudát, egyszer csak megvilágosodott előtte minden. Kabátgomb nagyságú műanyag csavarokkal rögzített fémlapot pillantott meg a verk oldalán. Villámgyorsan lecsavarta, és máris gyönyörködhetett a látványban. Drótok, kapcsolók, ilyen-olyan szerelvények sokaságával nézett farkasszemet. Abban a szentséges pillanatban még az sem tudta megrendíteni, hogy érezte, nem odázható tovább a kudarc. Elővette próbalámpáját, dugdosta ide is, oda is a belőle lógó két drótot, elvégre ez egy kimondottan látványos tevékenység, különösen, ha az izzólámpa fénye felvillan olykor-olykor. A kuncogások lassan abbamaradtak, ázsiója érezhetően emelkedni kezdett.

Hirtelen belső remegés vett erőt rajta. Letette a lámpát, szemei kimeredtek. Az egyik mágneskapcsoló érintkező csavarja alól hiányzott a vezeték, azaz nem is hiányzott, mert ott volt az, néhány centire a kapcsolótól, északnyugati irányba beállva, szabadon. Ettől a pillanattól kezdve egyszerűen érezte a szakmát. Az asszonyoknak meghagyta, ne nyúljanak semmihez, ő mindjárt jön, s hamarosan újra lehet indítani a gépet. A műhelybe érve sietve fölcsapta az ügyeleti naplót, és írni kezdett: “Szolgálati időm alatt a Variant négyes verkje meghibásodott. A hibát mintegy húszperces gépállás után elhárítottam.” Dátum, aláírás.

A műhelyben ingujjra vetkőzött, és táncolni kezdett. Eltáncolt mindent, ami eszébe jutott. Széki sűrű- és ritkatempót, mezőségi és kalotaszegi legényest, ritkamagyart, pontozót, méhkeréki tapsost s még néhány pontnyi haidauba is belefogott. Mikor elhagyta az erő, fölmászott a polcra, hanyatt dőlve fölcsapta az ügyeleti naplót, és olvasni kezdett: “Szolgálati időm alatt a Variant négyes verkje meghibásodott. A hibát mintegy húszperces gépállás után elhárítottam.” Dátum, aláírás.

Talán sohase hallott mozgósítóbb erejű sugalmazást ennél az egyszerűségével tüntető tőmondatnál, amely gyönyörűbben, az aranymetszés szabályainak megfelelően tagolta volna gondolatait. Jöttek-mentek képzeletében a szebbnél szebb lányok, asszonyok, hegyre föl, völgybe le, de még a szűzföldeket is formatervezett tűsarkok szántották keresztül-kasul, csak az Állami Nyomda kapuját lépték át oly kevesen közülük. Akadt azért néhány említésre érdemes alany, mert a főbb lelőhelyeket illetően természetesen naprakész leltárral rendelkezett. Ám szomorúan kellett megállapítsa, hogy kézzelfogható sikerrel mindössze három részleg kecsegtetett: a typo, a kötészet és a fotó.

A typóban viszonylag hamar megpihent a szeme egy filigránnak aligha nevezhető teremtésen, aki – miután tekintetük összekoccant – apró, de igencsak szapora mozdulatokkal ringatni, pörgetni, dobálni kezdte hatalmas kebleit. Zsonglőrnyelven szólva három nélkülözhetetlen kelléket volt képes megformázni a lenge köpeny alatt: tányért, labdát és buzogányt. Ez ügyben meg is invitálta a fiatalaszszonyt a Mackóba, egy pofa sörre, ám az egészből nem lett egyéb, mint egy alapfokú szakmai továbbképzés a magasnyomó gépek főbb hibaforrásairól. Viszonzásképpen ő is elmondott néhány bizalmas háttér-információt a háromfázisú légkompresszorok forgásirányváltásának elektrotechnikájáról. Hiába, no, mégiscsak nagy dolog, ha két ekkora szellem összetalálkozik. A Széna téri padon pedig már oly természetességgel nyúlt Ildikó blúza alá, mintha a csavarhúzóját keresné. Ám alkalmi párja se volt sokkal igényesebb. Ellenszolgáltatásul beérte egy szakadozott, rongyos Népsporttal is (a sajátját a perbáli buszon felejtette még kora reggel), nehogy járóképtelen, leszázalékolt férje lemaradjon a heti totótippekről.

A kötészet? Nos, a kötészet ehhez képest maga volt a költészet! Egyenesen szűzgarázsnak nevezték. Élén a Madammal, Maksa nénivel, aki egyetlen másodpercre sem esett ki tótágast állt szerepéből: űzte, hajtotta a férfinépet. A kötészeten nem lehetett csak úgy jönni-menni, óbégatni Jani módra, bele a vakvilágba, nem. A kislányok nem vevők az ordenáré tréfákra, a kétértelmű, ostoba viccekre. Egyáltalán, semmiféle nemi villongásnak helye nincs – hangsúlyozta Maksa néni. Ezért aztán ha a kötészeten volt dolga, mielőtt átlépte volna a küszöböt, letépdeste nadrágjáról a gipszcsimbókokat, s vödrében sem csörömpöltette leghűségesebb szerszámait, a vésőt, a kalapácsot, a fandlit és a spaklit. Ilyenkor ütötte-vágta a vésőt akár órákon át, csak elkaphasson végre egy feléje sandító pillantást. Rendszerint véresre trancsírozott bütykökkel vonult el a kötészetről, ám büszkébben, mint egy többszörös párbajhős szarvasbika.

– Három tízkor a trafikban! – súgta a lány fülébe, mielőtt Maksa néni föleszmélhetett volna. Negyed négykor pedig már ott lépdeltek peckesen a Bécsi kapu melletti Táncsics-szobor körül, megállapítván róla, hogyha méteres csápok merednének ki a homlokából, még kifejezőbb lehetne a művészi szándék, s inkább látnák óriáspillangónak, mint a magyar munkásmozgalmi hagyományok előharcosának. A könnyed heherészésnek azonban hamarosan befellegzett. Történt pedig, hogy fittyet hányva az illemtan szabályaira, Mónika ásítozni kezdett. Picinyke száját egyszeriben tűzoltóvödör nagyságúra tátotta, s nyelve alól elővillant valamiféle teljességgel meghatározhatatlan képződmény. Első megközelítésben egy miniatürizált, félbevágott jósdai kristálygömbhöz tudta csak hasonlítani, amin habosult foltokká sűrűsödve rezgett a langymeleg nyál. Elszörnyülködve nézte.

Mónikát meglátni se volt túlzottan időigényes foglalatosság, ám elfelejteni még annyiba se tellett. Így aztán az se derült ki soha, mi lehetett az a valami. Eleinte fogszabályzóra gyanakodott, de egy állkapocsműtét utáni rehabilitációs segédeszköz képe is felderengett. Ám mindegy már, borítsa jótékony homály.

– Ide figyelj, ha ez még egyszer idejön, és nem loccsintasz egy fandli hideg vizet a lába közé, én nem állok jót magamért? – sziszegte Jani. Kati pedig nap nap után megjelent néhány sziporkázó másodpercre, és ölelte, csókolta, becézgette, aztán, huss, eltűnt. Ilyen előzmények után akkurátusan invitálta a vízivárosi TE+ÉN presszó egyik zugába. Nem kellett neki kétszer mondani. Olyan eldugott szeparét választottak maguknak, hogy pincér legyen a talpán, aki rájuk talál. Rájuk talált.

Ma is hittel vallja, nemigen létezik izgalmasabb időszak a pubertáskornál, a nemi szerepek tudatos, a pedagógia által befolyásolni vélt magatartásformáinak kialakulásánál. Úgy hírlik, az ezen folyamatok hatása alatt rögzült érzékletek, érzetek gyakran évtizedekig ott bujkálnak a burjánzó párkapcsolatok sikátoraiban. S elég egy szín, egy különleges illat, egy hangulat, s nyomukban megindul a géneket is fölkantározó erő, a vértolulás.

Nem történt ez másként az ő esetében sem, azaz nem történt volna, ha a Déli vasút mögötti Táncsics Gimi negyedik évfolyamát ideiglenesen át nem költöztetik a zugligeti, Virányos Úti Általános Iskola második emeletére, pontosan az 5/b mellé. Már tavaszodott, tizenegyedik születésnapját éppen csak maga mögött hagyta, amikor a zsúfolt zsibongóban először suhant el fátyolos szemei előtt Rómeó és Júlia, a maga hús-vér valóságában, kéz a kézben, száj a szájban stb.

– Nyomatékosan megkérem önöket, legyenek szívesek, és ne hergeljék a pajtásokat, mert olyan botrányt akasztok a nyakukba, hogy egy életre elmegy a kedvük ettől a gyomorforgató nyálaskodástól! – fulladozott a 233-as Déryné Úttörőcsapat érintetlenségben megőszült komisszárnője, nyakkendőjénél is vörösebben. Valósággal tépte, szaggatta a szépséges szőke lányt szerelmese karjai közül. E perctől kezdve új időszámítás kezdődött a felső tagozatos fiúk életében. Természetesen mindenki Szöszibe volt szerelmes, odaképzelve magát a nyurga Bobó helyébe, aki húzta-vonta előlük egyre titkosabb és egyre sötétebb zugok felé, ahonnan már csak a kiszűrődő hangok nyújtottak némi támpontot arról, valóban vak-e a szerelem.

Igen, a szerelem, amelynek fókuszában immár az aranyhajú lány tündökölt, titkos ábrándjainak nagybetűs főszereplője – egy álló évtizedre prolongálva. Voltaképpen a lány mindent elhomályosító szépségének volt köszönhető, hogy fölcseperedvén éveken keresztül sűrűn váltogatta partnereit, szakszerűen alliterálva: preferálta a promiszkuitást. Mi több, még itt a nyomdában is nemegyszer róla álmodozott, s ha nem is találta se a typóban, se a kötészeten, se a fotóban, azért naponta bekukkantott ide is, oda is, hiszen mit lehet tudni, isten útjai kifürkészhetetlenek. A műhelyben persze rendszeresen számon kérték felfedezőútjainak eredményeit, sőt alkalmasint ha jártukban-keltükben megpillantottak egy-egy érdemesebbnek mutatkozó nőszemélyt, a plénum előtt referáltak a leglátványosabb fizikai paraméterekről.

– Ne törődj semmivel, csak menj!

Eleinte vonakodott a kétesnek ígérkező küldetéstől, ám a raktár ajtajában már oly könnyedén lebbentette félre a hatalmas, nehéz ipari függönyt, mint D’Artagnan a selyempelerint. Köszönt illendőképpen, majd harcias mozdulattal az átadópultra csapta az igénylőtömböt. Várta, hogy az öreg Tasnádi majdcsak előbiceg valahonnan. Ehelyett azonban egy hosszú kék köpenybe burkolt, izgő-mozgó far közeledett. Gazdája egészen addig láthatatlan maradt, amíg a csapágyakkal teli kosarat ki nem húzta a pultig. Akkor fölemelkedett, megfordult, és egyenesen a szemébe nézett.

Filmszakadás. Arra eszmélt, hogy kollégái gyűrűjében áradozik a műhely közepén.

– Igen? Hát akkor kezdhetitek egyenként behurcolni a rengeteg pezsgőt! Duplán fizetem vissza, ha a farsangi bulin be nem cserkészem. De továbbmegyek: egyetlen táncosa leszek!

– Jól van, Danikám, jól van, de jegyezd meg, amit most mondok. Odamegyek a nőhöz, aki rám nyitja égszínkék szemét, elmosolyodik, és egész este le nem veszi rólam. Áll az alku?

– Bocsásson meg, hölgyem, belátom, méltatlan vagyok az ön figyelmére, ám nem is rólam van szó, hanem arról a szívszaggatóan szép, legendás szerelemről, amely ön és a nyurga Bobó között szövődött úgy tíz esztendővel ezelőtt, s amelynek jelentéktelen, de fölöttébb érdeklődő szemtanúja lehettem a festői szépségű Zugligetben…

Ekkor hallotta az első morajt a szomszédos asztalok felől. Szeme sarkából még látta a sápatag tekinteteket, az asztalt csapkodó tenyereket a lávaként terjeszkedő sörhabban, aztán megszűnt körötte a világ, és csak mesélt, hosszan, felejthetetlenül, míg rájuk nem virradt a központi épület legapróbb, legforróbb zugában.

Minden hősiesen átvészelt, de a lényeget tekintve mégiscsak abszolút fölösleges megpróbáltatás ellenére úgy jelent meg haszontalan éveinek sorában a dicső Állami Nyomda, mint cérnaszál közepén a bog. Kibontani se lehetett, s a míves munkának is útjában állott. Hogy e jó előre elhatározott, mi több, plasztikusra formált summázat végül is megfogalmazódhatott, annak a két szürke esztendőnek volt köszönhető, amelyet a néphadsereg árnyékolt be felejthetetlenül. Ám ahogy közeledett az ősz, a szállongó obsitlevelek ideje, egyre gyakrabban s egyre tisztábban látta szemhéja alá behemperedni a tejfehér óriáskígyót, amelyben úgy középtájon benne szorult az emészthetetlen táplálék, a puffasztó zsákmány, s hiába minden erőfeszítése, képtelen tőle megszabadulni.

Ilyen s hasonló képzetek őrjítették, valahányszor eszébe ötlött a holnap, a holnapután. A szakmáról, a villanyszerelésről nem is beszélve. Képzelete tisztásain immár tornyokban álltak az önépítés gondosan összeválogatott talentumai, s bizony nem volt köztük se csavarhúzó, se próbalámpa, de még egy félcentis drótdarab sem. Határozott és eltökélt lett, ugyanakkor érzékeny, mint egy harciasan hadonászó mimózaág.

– Hát csak azok, kedves fiatalember, akiket már hetek óta a maga kontójára hergel a drágalátos főnöke, a Misi. Bevallom magának őszintén, ámultam és bámultam, ahogy egyenként beléjük sulykolta, hogy maga nélkül fabatkát sem ér az életük. Azóta nem bírok velük. Így hát azt eszeltem ki, ha leszerel, én hozom össze az első közös randevújukat, hogy láthassam, melyikükre számíthatok és melyikükre nem. Mert dolog volna itt bőven.

Néhány másodperc múlva fülig vörösen, reszkető inakkal parolázott a kislányokkal, s bokája több ízben félreverte a munkásnadrág szárát. De megérte. Egy hét sem telt belé, s büszkén állapította meg, hogy szeme választottja, Zsuzsi, a Melírozott Madonna, messzemenően beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A nőügyekben igencsak jártas Ugo Tognazzival szólva: már ami a dolgok nyers hús részét illeti. Erény-e vagy szégyen, de élete legjobb formájában is nemegyszer a sashalmi ABC előtti pad mentette meg az azonnali ájulástól, néhány Zsuzsival eltöltött óra után.

– Nonono! Úgy értem, semmi olyat, amit eddig csináltál. Itt leszel mellettem az irodában, majd én beosztom az idődet, ne félj! Beszéld meg apádékkal, és hívj!

De már nem válaszolt. Olyan hihetetlenül sodró szabadságérzet kerítette hatalmába, olyan belső fölindulás, úgy érezte, mintha génjeit, sejtjeit csutakolná a sűrű hóesés. A fölmagasztosulás pillanatai voltak ezek. S miközben megigézve járatta tekintetét a jegyzeteiket ölelő, didergő lányokon, egyszeriben Jani hangját hallotta valahonnan a végtelenségből: “Engedjétek hozzám a kis didiket!”

Ha egyedül vagyok otthon, csend van, és nem zavar semmi, gyakran azon kapom magam, hogy a régi dolgokon ábrándozom. Lehet, hogy ez nem jó jel, öregszem vagy mifene, de nem tudok tenni ellene, unos-untalan elkalandoznak a gondolataim. Nem nagy ügyek ezek, csak apróságok, emlékfoszlányok és pillanatképek zsongítanak. Mostanában például a nagyapámon jár az eszem. Tudják, nekem volt egy nagyapám. Úgy emlékszem rá, hogy sokat viccelődött velem gyerekkoromban. Állandóan nevetett, én meg közben mindig az orrát figyeltem. Irgalmatlanul nagy orra volt, úgy látszik, ez nálunk családi vonás – a nagy orrúak családjába tartozunk –, nekem sincs kicsi, de az övé valósággal cyranói magasságba emelte ábrázatát. Egy házban laktunk vele, mi négyen, szüleim, húgom és én. Egy házban laktunk egy ideig, amíg el nem költöztünk egy másik helyre. Szép nagy, bár egy kissé koros volt nagyapám háza, hozzá illő nagy kerttel, ami nem volt túl rendezett – mint a mai kertek –, ám épp megfelelő egy magamfajta gyereknek, hogy gondtalanul elbóklásszon benne naphosszat. Ezt meg is tettem, eleinte többet, később, mikor már iskolába kellett járnom, akkor kevesebb időt töltöttem a kertben, de jobb híján mindig ott kötöttem ki. Szerettem figyelni a bogarakat a fű alatt, az ugrándozó szöcskéket, a percegő, soklábú, szapora jószágokat, de különösen a hangyákat kedveltem, nagy élmény volt nézegetni, ahogyan maguk előtt görgették az óriási kenyérmorzsákat.

Ennél nagyobb élvezetet csak az okozott, amikor nézhettem nagyapámat trombitálás közben. Ugyanis rendszeresen játszott. Kényes pontossággal, minden másnap kora délután, úgy emlékszem, kettő órakor, elővette a szép nagy, aranyszínű trombitáját, és pontosan egy órát gyakorolt. Nem többet. Hétvégén viszont általában együtt zenélt, illetve ahogyan ő mondta, együtt muzsikált más öregemberekkel. Azt nagyon szerettem. Volt, hogy azok jöttek ide, volt, hogy ő ment hozzájuk. A hétvége így nem volt biztos, de hét közben, ahogy már említettem, minden másnap számítani lehetett arra, hogy otthon gyakorol. Én számítottam is rá. Olyan voltam, mint egy hűséges kiskutya, aki mindennap egy meghatározott időben, ugyanazon a helyen várja a gazdáját. Kettő óra előtt pár perccel már odasomfordáltam a nagy szoba sötétbarna fakerettel bevont magas, boltíves ajtaja elé, és izgatottan lestem, hogy mi fog történni. Holott tudtam előre, hiszen mindig ugyanaz történt. Nagyapám mímelt áhítattal levette a fekete hangszertokot a nagyszekrény tetejéről, letette az asztalra, majd elkezdett mormogni a bajusza alatt, ami nem is volt neki:

– Lássuk csak, lássuk csak, mi van feladva mára!? Mit játszunk, mit játszunk, mit írt a derék mester… – efféléket mormogott, meg krákogott hozzá, a torkát is köszörülte. Én mindig azt hittem, hogy azért csinálja, hogy jobb legyen a hangja tőle. Aztán rájöttem, hogy fújni rekedten is lehet.

Matatott egy ideig a kották között, majd a kiválasztott kottát nagy lelkesedéssel fűszerezett műgonddal feltette a kottaállványra, még egyszer utoljára jól megnézte, majd általában köpött egyet. Ez nem volt szép tőle, nem is szerettem ezt a jelenetet olyan nagyon, de kihagyhatatlan eleme volt a szertartásnak. Vélhetően azért szokott rá a köpködésre, mert szivarozott. Aki erősen szivarozik, annak a szájában maradnak a szivarvégből kis darabkák, amiket aztán – illetlenség ide vagy oda – ajánlatos kiköpni, mert igen keserű íze van. Mivel ő erősen szivarozott, köpködött is rendesen. Egyébként aki már látott trombitást gyakorolni, az nem lepődik meg egy kis nyál látványától, mivel a trombitán található egy kis lyuk, amin keresztül igen gyakran kifolyatják a fújás közben felgyülemlő nyálat. Nagyapám sem tett másképp, és ez nekem is teljesen természetes volt. Mi tudjuk, mivel jár a trombitálás.

– Hova kandikálsz, kis barátom? Látom, pontosan érkeztél. Ne feledd, a pontosság fél siker! – ilyen okosságokat mondogatott nekem, és én magamba szívtam mindent, amit ilyenkor ott láttam vagy hallottam. Figyeltem a mozdulatait, lestem minden szavát. Nagy színész volt az öreg, én pedig megfelelő hallgatóság a számára, jól nevelt, csendes gyerek. Ha különösen jó kedve volt, akkor megkínált cukorral. Mindig Negro cukrot adott, amitől teljesen fekete lett a nyelvem, aztán rohantam a tükör elé, hogy nézegessem. Ez az élmény újra és újra lenyűgözött. Később, mikor nagyobb lettem, már nem adott annyi cukrot, elzárva tartotta a szekrényben, pedig én akkor is szerettem, ezért a húgomat kellett küldözgetnem cukorért. Rajta megesik a szíve, gondoltam, és általában meg is esett. Néha állítólag loptam is kukót (ez a Negro családi neve, a húgomtól származik), de ezt én a mai napig határozottan tagadom.

És akkor kinyílott a fekete láda. Benne feküdt a piros posztóval körülölelt, csillogó-villogó, aranybevonatú hangszer, a King Star. Ez volt a márkája. Állítom, hogy a nagyapám is valahányszor kinyitotta a dobozt, elámult a látványtól. Talán ezért nyitotta ki olyan ritkán. Csak minden másnap, pontban kettő órakor, és hétvégén. Máskor a trombita helye szigorúan a szekrény tetején volt, jó magasan. Egyszer iskolából hazajövet nem találtam otthon senkit. Körbepillantottam a nagyszobában, beszívtam a szivarfüstöt, azután tekintetem a fekete bőrrel bevont hangszertokon pihent meg. Néztem, néztem a dobozt, a szívem egyre hevesebben kalapált, nem tudtam legyőzni a vágyat, és a következő percben már ott csimpaszkodtam a könyvszekrény polcain. Az igazat megvallva eléggé tele volt a gatyám, mert nagyon magas volt a szekrény, és nagyon labilisak voltak a polcok, én meg elég ügyetlenül másztam, de az eltökéltség legalább megvolt bennem. Nagyon nagy veszélyben voltam, hiszen bármikor betoppanhatott valaki, és akkor én minimum magamra rántom a könyvszekrényt, de lehet, hogy menten szörnyet is halok. Egyelőre azonban nem jött senki, viszont bárhogy ágaskodtam, nem értem el azt az átkozott trombitát. Még feljebb tornásztam magam, most már egész testemben remegtem, az is fokozta izgalmamat, hogy így már kézzelfogható közelségbe került a varázslatos hangszer. És valóban megkaparintottam, lefelé ereszkedtem vele, a fejem felett tartottam, marha nehéz volt, de úgy vigyáztam rá, mint egy kristályvázára, hogy le ne ejtsem. Mondjuk akkoriban egy kristályvázára valószínűleg nem vigyáztam volna ennyire. Végül is leérkeztem. Teljesen elgyöngültem az imént bemutatott tornamutatványtól, pedig csak most gondoltam bele, hogy ezt még egyszer meg kell tennem, minthogy most már menthetetlenül viszsza kellett raknom a trombitát a helyére. De a trombita most ott feküdt előttem, az asztalon. Ezt most már ki kellett nyitni. Óvatosan felpattintottam a két kis fémkapcsot a nehéz bőrtokon, majd lassan felnyitottam a fedelét. Ott volt! Ott volt benne! A King Star! Teljes fényében pompázott előttem. Lüktetett a halántékom, éreztem, ahogyan a vér a fejembe tódul. Teljesen kész voltam. Azért nagy nehezen összeszedtem a bátorságomat, és megérintettem. Óriási volt! Ott feküdt a lágy, piros posztóban, és megadta magát. Nekem adta meg magát! A csodálatosan szép billentyűk felsorakoztak egymás után csillogó gyémánt berakásokkal a tetejükön (most visszagondolva biztosra veszem, hogy műanyag berakások voltak), azok a formák és hajlatok, az ujjtartó gyűrű, és a tölcsér mint a trombita csúcsa, a legszentebb ékessége, és az egész hangszer csak úgy ragyogott. Káprázatos volt! Megbabonázva álltam felette, és nem múló élvezettel gyönyörködtem benne. Gondoltam, bele kéne fújni. Ehhez azonban a trombita mellett heverő fúvókát kellett a trombita végébe beleilleszteni, amihez meg kellett mozdítani a trombitát, amit nem nagyon mertem megtenni. De a vágy ismét legyőzte a félelmet, és egy kicsit kiemeltem a trombitát a helyéről, épp csak hogy bele tudjam tolni az ezüstszínű fúvókát, majd vissza engedtem a tokba, pont úgy, hogy a fúvókás vége kilógjon. Nagyszerű! – gondoltam. Kivettem a trombitát, és mégse. Bele tudok fújni anélkül, hogy ki kelljen emelni. Felvettem nagyapám áhítattal átitatott ábrázatát, odasettenkedtem a trombita kiálló végéhez, lehajoltam, és nagyon óvatosan belefújtam a fúvókába. Nem akartam, hogy nagyon hangosan szóljon a hangszer, nehogy feltűnést keltsek. Nem keltettem. A hangszer meg se nyikkant. Második próbálkozásomat is hasonló kudarc követte. Harmadszorra már nagy levegőt vettem, számhoz szorítottam a hangszert, és teljes erőmből fújtam ki a levegőt… és ekkor:

– Basszama, basszama! – rémülten ugrottam félre nagyapám kiáltozását hallva hátam mögül, kis híja volt, hogy nem kaptam szívrohamot a helyszínen. – Hohohó, hohó, mit művelsz itt, az isten fáját, még a végén leejted itt nekem a trombitát! Nagyon drága hangszer ez kis barátom!

Aztán konszolidálódott a helyzet köztünk, ismét megkínált Negróval, én meg ott üldögéltem megint a kis sámlin, hallgattam a felejthetetlen trombitajátékát. Nagyon szép hangokat tudott kifújni. Ha magas fekvésben játszott, akkor lábujjhegyre állt, úgy nyújtózkodott, ha mély hangokat fújt, akkor meg valósággal összegörnyedt a nagy súly terhe alatt, fortissimóban a szemei kidülledtek az erőlködéstől, olyan volt, mint egy nagy, öreg béka, ellenben halk szólamokat, finom kötéseket csak csukott szemmel tudott megszólaltatni, és ilyenkor leheletnyi pátosz szállta meg egész lényét. Átélte a muzsika hangulatát, ábrázatától – dacára annak, hogy a trombita mindvégig a száján volt – pontosan le lehetett olvasni, hogy vidám dalt játszik vagy szomorút, gyorsat-e vagy lassút. A szemöldök játéka volt a legfigyelemreméltóbb. Olykor úgy tetszett, magas homloka legtetejére húzta nagy, bozontos szemöldökét, máskor meg annyira összevonta őket, hogy szeme helyén csak két nagy szőrpamacsot lehetett látni, nem is beszélve arról a csodálatos képességéről, hogy külön-külön tudta mozgatni szemöldökeit. Egy-két régi nótája megmaradt bennem a mai napig. Nagyrészt klasszikusokat játszott Leopold Mozart, Torelli, Vivaldi, Molter voltak a kedvencei, de olykor-olykor eljátszott néhány Armstrong-örökzöldet. Most visszagondolva komikusan hat, ahogy minden kíséret nélkül játszotta ezeket a dzsessz-számokat jobbra-balra dülöngélve közben, de amellett hogy akkoriban is sokat nevettem rajta, nagyon élveztem. De a legjobban az tetszett, amikor idejött a többi öreg, és együtt játszottak. Jó hangosak voltak, majd szétment a fejem tőlük, édesanyám nem is nagyon akart ilyenkor beengedni, de én rendszerint kikönyörögtem magamnak a láthatást. Elég érdekes figurák voltak, mindegyik hozta a hangszerét – kivéve a zongoristát, zongora ugyanis volt a szobában – általában négyen zenéltek egyszerre. Mindig a nagyapám intett be. Olyan volt, mint egy rajzfilmfigura. Hármat rugózott a térdével, és utána intett be. A többiek meg utána.

Laci bácsi ilyenkor morgott valamit, végül meghúzta magát a zongoránál, és megpróbált gyorsabban játszani. De öt perccel később már lehet, hogy pont az volt a baj, hogy túl gyorsan játszott. Nagyapámnak semmi se volt jó. Ő volt a hangadó köztük, állandóan megállította őket, teljesen kiszámíthatatlan volt. Vagy ők játszottak összevissza. Nem tudom. Tény, hogy az egy-két órás együttzenélés alatt nem sok darabot sikerült végigjátszaniuk, mert mindig megálltak és újrakezdték. Sőt az sem volt ritka, hogy valamelyikük megsértődött, és hazament idő előtt. Vagy mindnyájan összevesztek. Nagy drámák játszódtak le a szemem előtt akkoriban.

Egy ilyen alkalom után egyszer ott maradtam, miután a vendégek elmentek. Nagyapám kikísérte őket a kapuig, majd visszafelé baktatott a szobába, hogy elpakolja a hangszerét.

Akkoriban a Hello Dolly című világsláger volt a kedvencem. Az igaz, hogy nem akkor volt világsláger, amikor a kedvencem volt, de ez nem zavart. Az iskolában is, ha megkérdezték, mi a kedvenc számom, mindig azt feleltem, hogy a Dolli. Senki sem tudta, hogy mi az, de ez számomra csak az osztálytársaim műveletlenségét bizonyította. Így hát nagyapám eljátszotta nekem a Hello Dollyt. Különösen jó kedve volt, mert trombitálás közben táncra perdült, pontosabban körbecammogta a nagyszobát, vasalt sarkú lakkcipőjével az ütemet verve a hajópadlón. Még énekelt is! Hogy milyen nyelven, azt nem tudom, mivel angolul nem beszélt. De ez nem is volt érdekes. Hello Dolly – köszönt a zongorának, a könyvespolcnak, az ódivatú, mélybarna színű kredencnek, ahol a cukrokat tartotta, és nekem is köszönt. Roppant mulatságos volt.

– Ide figyelj, kis barátom, gyere csak közelebb! Jól figyelj arra, amit mondok! – rágyújtott hüvelykujjnyi vastagságú szivarjára, kifújta a sűrű, fekete füstöt, mely szelíden gomolygott a mennyezet felé, és nagy orra fölött mosolygó szemeivel rám nézett. Rögtön átéreztem a pillanat fontosságát. Jó mélyeket sóhajtozott, bizonyára kifárasztotta a táncolás, megköszörülte a torkát, köhécselt egy kicsit, majd így folytatta:

– Tudom, épp ezért árulom el neked a titkot. Benned megbízhatok. Lehet, hogy egyszer nagy trombitás válik majd belőled, de ha nem ismered ezt a titkot, akkor nem mégy semmire. Van a trombitának egy hangja, valahol félmagasan az A és a H közelében, igen, valahol ott kell lennie, szóval van ott egy hang… úgy hívják: a varázshang. Olyan szép, hogy azt te el sem tudod képzelni, kis barátom. Ezt a hangot csak nagyon kevesen hallhatják, és még kevesebben tudják kifújni. Csodálatosan szép hang, olyan friss, mint egy erdei patak csobogása, olyan gyönyörű, mint a legszebb lány, akit életedben láttál, olyan igaz, olyan erős a csengése, és mégis olyan lágy és dallamos a hangzása, hogy mikor meghallod, nem tudsz másra figyelni, csak arra a hangra. Megáll körülötted az idő, csak a hang és te maradsz együtt, majd átjárja egész testedet, eggyé válsz a hanggal, semmihez sem fogható mámorító érzés kerít a hatalmába. A hang megnyugtatja a lelkedet, felszabadítja a szívedet, minden bánatodat elfelejted. Igen, kis barátom, ilyen csudálatos hangot csak egyszer hall életében az ember, de azt nem felejti el soha. Lehet valaki bármekkora művész, ha nem hallja vagy nem tudja megszólaltatni a varázshangot, az egész mit sem ér. A nagy művészek szerte a világban csakis ezt a hangot keresik, és a legtöbben nem találják meg soha. Nagy alázatot és hallatlan kitartást követel meg ez a hang. Ismerek olyan trombitást, aki az egész életét rááldozta, hogy kifújja a hangot, de mindhiába, nem sikerült neki. Nagyon rafinált ez a hang, nem mutatja meg magát akárkinek. De szépsége olyan lenyűgöző, hogy minden pénzt megér. Ezt sose feledd, kis barátom. A harmónia hangja, minden benne van, amit tudni érdemes. Én még nem tudtam kifújni ezt a hangot, egypárszor már nagyon közel jártam hozzá, de nem értem el. Nem baj, kis barátom, most már tudod a titkot, ne áruld el senkinek. Majd ha nagyobb leszel és lesz hangszered, akkor neked is megadatik a lehetőség, hogy rátalálj a nagy hangra. Ne felejtsd el, valahol az A és a H hang közelében kell lennie. Ha rátalálsz, elnyered a legnagyobb boldogságot. Na, most menj szépen vacsorázni, édesanyád már vár téged. De őrizd meg ám a titkot!

Aznap este nem bírtam aludni, csak forgolódtam az ágyamban. Egész éjjel a nagy hang, a varázshang járt az eszemben. Próbáltam elképzelni, hogy milyen lehet, elterveztem, hogy a következő évben én is elkezdek trombitálni, és meg sem állok a varázshangig, legalábbis eljutok a mennyországba általa, glória lesz a fejem felett, és kis angyalkák fognak körülöttem szálldosni. Az osztálytársaim pedig megpukkadhatnak az irigységtől. Azért egy kicsit meg is rémisztett a dolog. Mi lesz, ha tényleg rálelek a varázshangra? Nem lesz abból valami baj? Nem, nem lehet. Nagyapa megmondta, a varázshang a legcsodálatosabb dolog a világon, csak öröm származhat belőle. Lehet, hogy már holnap el kéne kezdenem trombitálni? Lehet, hogy szivaroznom is kéne? Az segíthet! De hát nagyapa sem találta meg a nagy hangot! Az nem számít, ő azért biztosan meg fogja találni. És én is! Ez egész biztos, ha szorgalmasan gyakorlok, és szépen fújom a trombitát. Csak lenne már holnap, hogy elkezdhessek trombitálni!

Aztán holnap lett, és én nem kezdtem el trombitálni. Aztán elmúlt egy év, mi meg elköltöztünk, és egyre ritkábban találkoztam a nagyapámmal. Aztán elkezdtem ugyan trombitálni, de nem ment olyan fényesen, mint ahogy vártam. Varázshangról szó sem volt. Nem igazán megfelelő a szájam a trombitához – mondták, akik értettek hozzá. Egy héten háromszor kellett járnom trombitaórára. Ráadásul valami ütött-kopott trombitát kaptam a zeneiskolától használatra. Ha meg otthon gyakoroltam, mindig átdörömböltek a szomszédok. Nagyapára senki se szólt, ha gyakorolt. Olyan fals hangot is adott ki az a trombita. Bezzeg a King Star, annak szép csengő hangja volt. A billentyűzés jobban ment. Állítólag könnyű volt a kezem. Lehet, hogy zongoristának kellett volna mennem, de hát ilyen alapokkal én csak trombitálhattam. Végül is szerettem trombitálni, csak nem mindig volt kedvem gyakorolni. Szidott is édesanyám: – Szégyent hozol a nagyapádra, fiam, olyan lusta vagy, mint egy disznó! Így mondta mindig. Néha lebicikliztem a nagyapámhoz, sétáltam a kertben, akkoriban a bogarak már nem érdekeltek annyira, beszélgettem vele mindenféléről, megtelt a tüdőm szivarfüsttel, jól kiköhögtem magam, aztán hazamentem.

Mi tagadás, később szinte teljesen elhanyagoltam a nagyapámat, megszaporodtak ügyes-bajos dolgaim, kezdtem felfedezni önmagamat, és ezzel párhuzamosan egyre kevesebbet törődtem akkori környezetemmel: az élet nagy kérdéseire kerestem a válaszokat rendületlenül. Ezen már túl vagyok, a nagy kérdésekre ugyan nem kaptam választ, bár nem is volt olyan sok kérdésem, esetleg azt a hangot, hogy hol lehetne megtalálni, de hát valljuk be férfiasan, ez így elég komolytalan felvetés. Kialakítottam a saját környezetemet, hogy legyen mit elhanyagolni, rég fátylat borítottam eme régmúlt időszakra, megnyugodtam, és boldogan élvezem a felnőtt lét minden javát, és viselem terheit. A nagyapám már meghalt, ez se nagy ügy, a nagyapák előbb-utóbb meghalnak, szép temetése volt, de már csak homályosan emlékszem a szertartásra. A trombitáját én örököltem, valamelyik szekrényembe rejtettem annak idején, de már nem is emlékszem pontosan, hova, és az igazat megvallva, akkor már jobban örültem volna, ha rám hagyja a házát, de ezt nem tette meg, anyám és három testvére osztoztak meg rajta nem épp testvéri módon, de kétségtelenül felnőttesen. Jómagam nem trombitálok, nincs rá időm meg túl hangos is. Zavarná a feleségemet, aki sosincs itthon, a gyerekeim se tudnának tőle tanulni. Lehet, hogy engem is zavarna vagy legalábbis feszélyezne, hogy játszom, esetleg zavarba ejtene a tudat, hogy hamisan szólaltatom meg nagyapám trombitáját, de hát az már olyan öreg, mint az országút, nem is jöhet ki rajta egy komolyabb hang se, teljesen értéktelen. Bekapcsolom a sztereót, az úgy szól, hogy azt ember ki nem tudja fújni, két négyutas hangszóróval megspékelve, nem lehet csalódni benne, biztos befektetés, garantált élvezet.

Néha, mikor egyedül vagyok mindig, azért el-elkalandozom, és haszontalan dolgokról morfondírozom magamban, ahogy most tettem, előfordul, hogy bogarakról álmodom éjszaka, de trombitáról, érdekes módon, soha.