Bízvást írhattunk, fogalmazhattunk volna ekként is: Németh László magyarságeszménye. Aligha kell ezt bővebben magyarázni, hiszen Németh László egész életműve – tanulmányai, regényei, színdarabjai – eszményközpontú, eszményekkel telített világkép talajában gyökerezik. Ezért is az örökös feszültség a mindennapok történetének törpeségei (de még a történelem nagy eseményei) és az írói-gondolkodói világkép optimális – de korántsem mindig reális – kívánalmai között.

Ugyaninnen magyarázható és érthető meg az a több mint négy évtizedes lelki és szellemi őrlődés, szenvedés, de a szenvedély is, amely ezt az alkotói, írói, gondolkodói pályát az első fénybe kerülés pillanatától a végső homályba tűnésig oly markánsan jellemezte. Az “utópia” az ő felfogásában nemcsak ideavilágot jelentett – azaz nem passzív változatot –, hanem a kívánatos vonzásának az erejét, tehát az aktív, a dinamikus megközelítést és az ennek megfelelő gondolkodói-szellemi-lelki attitűdöt. Ebből pedig az következett, hogy ő maga is vonzóvá kívánta tenni saját eszményvilágát; nemcsak rendkívül hatásos és művészi értékű esszéstílusával, hanem a megvalósíthatóság, a megvalósulhatóság hitének, meggyőződésének sugárzásával is. (Könnyen érthető, hogy a harmincas és a negyvenes években Németh László kivételes lelkesedést váltott ki a magyar ifjúság jelentős részéből, s éppígy érthető, hogy legalább ily mértékű bírálatözön is érte ugyanekkor és később, a háború utáni évtizedekben is.) A húszas évek végén valóságos szellemi forradalmárként, a harmincas évek közepén kitűnő társadalmi diagnosztaként, a háború idején az esetleges mártírsors vállalásának patetizmusával, 1956-ban az “emelkedő nemzet” hitével, majd – végül – a hatvanas években az egyre jobban világossá, kézzelfoghatóvá váló kudarcélményt is bevallva: hiszen akkorra a magyar nemzet tényleges állapota már jócskán eltávolodott az ő eszményvilágában meglévő magyarságképtől.

Németh László – éppúgy, mint a magyar XX. század első felének valamennyi jelentős szelleme – a háború, a forradalmak és Trianon “gyermeke”. Semmi sem történhetett, történt gondolkodásában, reflexióiban e magyar történelmi kataklizmák következményeinek latens, avagy nagyon is élénk jelenléte nélkül. Az a jellegzetesség is többszörösen igazolható, hogy eszményvilágában kiemelten fontos helyen vannak a korra, a nemzet állapotára kérdező, egyszersmind az európai öszszefüggésekre és lehetőségekre figyelő –, ma is modern (korszerű) válaszok. Annak a hajótörött létnek a bekövetkezése, melyet majd a Tanú beköszöntőjében ír le (máig érvényesen), a világháború, a forradalmak s Trianon idejére esik, mégpedig Ady Endre életre meghatározó erejű hatásával egyidejűleg. Páratlan éleslátással és páratlan merészséggel formál véleményt. Midőn még a legnagyobb szellemek közül is sokan hajlottak a revízióra (nemcsak a politikusok), Németh László az egyik – 1928-ban(!) írt – cikkében¹ keményen vágja a csak a “nem, nem, soha” tagadását ismerő magyarok szemébe, hogy “Trianon istencsapásának” volt, van “fénysávnyi” előnye is: szétszakadt a Habsburg Monarchia, s megszabadultunk a nemzetiségektől. “Az integer Magyarországnál van egy sokkal szentebb jelszó – szögezi le –: az integer magyarság.” Vagyis nem a revízió, hanem a “magyar faji géniusz” felszabadítása és egységesülése lehet csak a helyes – és történelmileg reális – nemzeti program. A politikában pedig meg kell teremteni “a nép polgárosodó s a középosztály néppel érző elemeiből a magyar »tiers état«-t […].” A hegemónia – ennek megfelelően – “a népet s a néppel érző művelt embert illeti meg”. Forradalmi értékű gondolat ez – ne kerteljünk kimondani.

Németh László a húszas évek végén, a harmincas évek elején új reformkor szükségességét hirdeti, nem kevés Ady-reminiszcenciával, Babits- és Szabó Dezső-ösztönzéssel. Feltűnően gyakran használja cikkeiben (és azok címeiben) az “új” jelzőt –, szemben az ellenforradalmi restauráció politikai és társadalmi vezető rétegének jól ismert szólamaival. (Új reformkor felé, Új nemesség, Új nyelvtanokra, Új enciklopédia, Új politika, illetve: “új patriotizmus”, “új Európa” stb.).

Az új szellemi világ és életérzés kialakítása során hangsúlyosan emeli látókörébe a népi, a paraszti kultúrát és a régi (XVI–XVII. századi) magyar irodalmat, sőt össze is kapcsolja a kettőt, amikor – oly sokszor – arról beszél, hogy a magyar költészet “legnagyobb képviselőiben mindig népi volt” (Csokonai, Berzsenyi, Katona, Ady). Szentenciaszerűen közli: “Nagy magyar költő csak az lehet, aki a magyar eredetiség medencéjéből meríti meg a maga eredetisége korsaját.”²

A Tanú már említett beköszöntője³ – 1932-ben a XX. század első harmada magyarságának (de talán egész Európának) a legszorongatóbb életérzését fogalmazza meg. Adyval, Bartókkal, József Attilával egyenértékűen. Ámde nem áll meg a szétesett világegész, a hajótörött lét konstatálásánál, ő hittel képes tovább gondolkodni és tovább érezni-fürkészni, amidőn azt is följegyzi, hogy “a csillagokat nézzük, s a partot keressük, abban a hitben, hogy van part, s a csillagok vezetnek”.

Ennek a dinamikusan működő kívánatos vonzásnak a gyökerei a húszas évek végére nyúlnak vissza. Olyan fogódzót, alapot, szilárd pontot fedez föl és tájol be már ekkor, melyre egész életművében, annak minden szakaszában hivatkozik és támaszkodik. Abból indul ki,⁴ hogy a kultúra “nem tudás, nem művészi produkció, hanem valami életet szabályozó elv, amely egy embercsoport minden tagjának belső mágnese, irányítója”. Ezt a kultúrát képviselte a több száz éves magyar protestantizmus, s annak egyik nagy alakja, (Szenczi) Molnár Albert. Mit talált meg ő – Németh szerint – a zsoltárfordításaiban? Az “ószövetségi hangot”, a “nyelvújítás előtti tisztaságot”, “a magyar vers géniuszát”, a sajátos ritmusú, tagoló versformát. Innen már közvetlen a kapcsolódás – a harmincas évek elején – a programot is adó írásokhoz a Németh-életművön belül. Határozott, szinte parancsoló módban megfogalmazott Kátéjában⁵ arról is szól, hogy a magyarságnak: “Hagyománya belső udvarára kell húzódnia, legjobb életnedveit kell fölszivattyúznia magába.” A magyar sors “széljárásában lengő életek […] izgalmát és erejét kell átengednünk magunkon” – írja.

Nem kétséges, hogy számára talán éppen a legnagyobb efféle “széljárásban lengő élet” Ady Endréé volt.⁶ Költői életműve természetesen. Egyenesen azt írja, hogy Ady azonos a magyarsággal. “Akit üldöznek benne: a magyarság, aki felhorkan benne: a magyarság. Költészete: a magyar természet vizsgája, magára maradtságában a magyar sors eszmél.” Ady Németh László szemében (és magyarságképe számára) még más is, több is. Összekötő a magyar kultúra évszázadai és az azt megelőző, a keresztény-latin műveltség alatti görög kultúra között. Németh László magyarságképében Ady Endre a legrégibb magyar költő, amenynyiben “a régiséget nem évszázadokkal, hanem az eredet gyökereivel mérjük”, mivel “versének a gondolatai és formai szerkezetéből egy Európa alatti magyar lélek szól.”

Könnyen megállapítható, hogy Németh László Ady-képe nem a lírikus Ady költészeti, esztétikai értékeit veszi számba (sőt, nem is tekinti a legnagyobb magyar költőnek, és szemet huny némely esztétikai gyengeségei felett), hanem költői alkatában a “klasszikus” (és tipikus) mély magyar alkat jellegzetességeit vázolja fel. A mélység – jól láthatóan – nem esztétikai érték, hanem alkati és alkotói jelleg, adottság. “A mély magyar”: a “mélységes mély” történelmi korhoz való kapcsolódást jelenti, Thomas Mann-i értelmében. (Csakúgy, miként a korábban már megnevezett nagy elődök: Csokonai, Berzsenyi, Katona esetében.)

Németh László történelemszemléletében a magyar újkori fejlődés két szakaszra tagolódik: a szatmári béke előttire és utánira. Az első “a sűrű, sötét, egy-tömb Magyarország” (szinte azonos minőségű kulturális mélytalajjal), a második viszont: “a Habsburgokhoz hozzákezesedő világosabb, idegen műveltségű” főurak országa, melyben a “beözönlő idegen telepes és cseléd” az itt lakók “vérét hígítja fel”. Szakadék és szellemi zavar keletkezett a kultúra “mély erői” és az irodalmi feltalaj közt, csak egy-egy magányos lángésznek sikerült néha a feltalajra törve érvényesítenie a mély magyar értékeket. Első helyen is Berzsenyinek,⁷ aki “a görög ősmelegbe viszi vissza a magyar foganást”. Az ő “mély magyarságát a magos görögség termékenyítette meg”.

Az antik görög géniusz úgyszintén igen fontos hivatkozási terrénum Németh László magyarságszemléletében a harmincas években.⁸ (Sőt, később is vissza-viszszatérő szemléleti elem.) A párhuzam, a lehetőségek párhuzama vibrál valamenynyi görög témájú esszéjében. Arról, hogy egy csak magára számító kis nép a maga kivételes szellemi kvalitásával és teremtő zsenialitásával hogyan volt képes saját életéből “remekművet” alkotni minden történelmi korszakában, s hogyan tudott létrehozott tárgyi és szellemi teljesítményeiben folyvást remekművet produkálni. Az analógiakeresés az antik görög és a magyar nép kivételes életképessége között Németh László gondolati konstrukciójában persze soha nem jut el valamiféle nyers párhuzam vulgáris megrajzolásáig, mindazonáltal a görögség – mint egyszer már volt történelmi valóság – ösztönző példa, “pajtáshagyomány”, mindvégig a legerősebben vonzó ideáinak egyike. Ennek közvetlen élményoka talán egyetlen mondatban is summázható: “A görögök a minőség születése.”

Görögségélményének kiteljesedő vonzerejével párhuzamosan nagyon is gyakorlatias és történelmileg érvényes jelen idejű (kelet-) közép-európai “új patriotizmust” hirdet, melynek lényege a Rajnától az orosz határig egy új vállalkozás lehetősége, “mely testvérré teszi az ellenséges népeket”. Ez a patriotizmus az ő felfogásában: “tágabb hazafiság”. A jelzett földrajzi terület – írja – “Nyugat és Kelet között Közép-Európa akar lenni”. A nyugati mamutvagyon és a keleti (szovjet) homonkulusz-kultúra között és ellenében a szabadság, az egyéni vállalkozás, a színesség, a változatosság megvalósítója. Németh László azt sugallja, hogy a magyarság ennek az “új Európának” a “természetes erjesztője lehet”. “Itt a hivatásunk, itt a revíziónk” – hirdeti.⁹ Egy másik esszéjében¹⁰ arra buzdít és azt sürgeti, hogy ismerjük meg “tejtestvéreinket, akikkel egy sors száraz emlőjét szoptuk”. Szenvedéllyel tanulja meg egymás után Kárpát-Európa népeinek nyelvét, s közép-európai irodalomtörténeti és népköltészeti stúdiumokat folytat.

A harmincas évek elején kialakult és véglegesnek mondható formát ölt Németh László magyarságszemléletének legfontosabb fundamentális eleme: a magyarság sorsa, helye és szerepe a Trianon utáni Kárpát-medencében. Hangsúlyozni kell a szellemi-kulturális-irodalmi vonatkozási pontokat, ugyanis jórészt ezeken a síkokon, illetőleg szempontok szerint épül ki ez a világképbeli rendszer, amely tehát mindvégig elválaszthatatlan a magyar sorskérdésektől. Ekkortájt még kevésbé szól hozzá aktuális politikai kérdésekhez. Jól látható továbbá, hogy a kor uralkodó (magyarországi) eszméivel szemben Németh László határozottan “nemzetközi”, azaz közép-európai összefüggésekben gondolkodik. Magyarságtudata olyan tágas körű patriotizmus, amely ugyanakkor – szinte már a kezdetektől – a mély magyar szellemiségbe gyökerezik. Kristálytisztán fogalmazza meg ennek a modern és egészséges nemzetfelfogásnak a lényegét, életet adó magvát híres vitacikkében, a Sznobok és parasztokban.¹¹ Az európai magyar és a “szarmata magyar” ellentét – írja – “a magyarság legnagyobb alakjaiban […] mindig fel tudott oldódni, s az európai látószögű magyar volt az, akiben hazai sors és hazai jelleg a legnagyobb lélegzetvételhez jutott.”

A hazai társadalmi és politikai élet nyomasztó gondjai – közvetlen módon – szintén a harmincas évek elején vonulnak be Németh László esszéírói műhelyébe. “Új politikát” hirdet,¹² melynek centrális problémája a minőségszocializmus, amely – a Németh László-i társadalmi eszmény értelmében – a mellérendelés demokratikus rendjét jelenti, a munka nemesebb, már-már művészi jellegével, a nemesebb, az értékesebb fölülkerekedésével, az emberi élet kiteljesedésével.

Illyés Gyula nevezetes Pusztulás-cikke a Nyugatban Németh Lászlót is heves reagálásra készteti.¹³ Kiindulópontja a nemzeti méreteket öltő amentia. “A magyar tudat hatvan éve bomlik-foszladozik” – írja. A népek – felfogása szerint – nemcsak “óriási tenyészetek”, de vállalkozások is. S ha nincs mire vállalkozniok, bekövetkezik a sorvadás, majd a pusztulás. Németh László rendkívül éles társadalombírálata nem kíméli a társadalom egyetlen olyan szeletét, osztályát, csoportját s egyénét sem, akik, illetve amelyek felelőssé tehetők a harmincas évek elejének nagy zülléséért. Elsődleges célpontja a “fenti” értelmiségi réteg (beleértve a politikusokat is), amely nem képes ideákat szabni, programot adni a népnek, illetve a nemzetnek.

Szekfű Gyula Három nemzedékének új, bővített kiadásáról írott tanulmányában ő maga is sorra veszi a “magyar élet antinómiáit”.¹⁴ Földbirtokreformot sürget telepítéssel, munkahelyteremtéssel, a minőségtermelés bevezetésével. A második helyen “a zsidóság és a kapitalizmus” összefüggéseit elemzi. Egyetért Szekfű történeti elemzésével, amely szerint “a magyar életerő megroppanása” oda vezetett, hogy kapitalizmusát “albérletbe adta” a zsidóságnak. A zsidó “térhódítás” nemcsak a gazdaságban vált nyilvánvalóvá, hanem a szellemi életben és a politikában is. (Vö.: 1918–1919.) Németh László keményen bírálja a zsidóellenes politikai megnyilvánulásokat, s a közjó érdekében létrejövő megoldást békés úton képzeli megvalósíthatónak. Szekfűvel vitázva ő maga kettéválasztja a zsidóság és a kapitalizmus fogalmát, s leszögezi a következőket: “Mint szocialista küzdök a kapitalizmus ellen; mint nem zsidó, békét akarok kötni a zsidósággal.” E békeszándéknak azonban kölcsönösnek kell lennie – hangsúlyozza: “Magának a zsidóságnak kell elszánnia magát, hogy véget vet felemás helyzetének, s minden egyes tagja előtt felveti a kérdést: Jeruzsálem vagy Magyarország, az apák vagy a befogadók?” A befogadók részéről viszont elengedhetetlenül szükséges a “lelki újjászületés”, egy “új magyar erkölcsiség”.

Az elszakított magyarság sanyarú sorsáért Németh László első helyen az itthoni magyar uralkodó osztályokat teszi felelőssé, nagy felháborodást okozva ezzel a közvélemény érintett részében. Keményen fogalmaz valóban: “Szekfű panaszkodik a túlnani árulókra, de a nagyobb árulást mi követtük el.” Tanulmánya végén újra hitet tesz az európai magyarság ideája mellett, midőn a “kis magyar” és a “nagy magyar” Szekfű-féle “utak” mint történetpolitikai dilemma felülbírálataként kijelenti, hogy létezik egy harmadik megoldás, a harmadik, méghozzá a legnagyobb érvényű út is: az európai. Ez az európai út itt azt jelenti, hogy a magyar és a kelet-közép-európai sorskérdéseket összeurópai problémává kell “duzzasztani”.

A később oly sokat magyarázott (és félremagyarázott) “harmadik út” fogalom tartalma, koncepciója “stratégiai” lényege mindvégig ugyanezt jelenti: az európai magyarság attribútumait viseli magán. Azaz: magyarként lenni európainak, vagyis európai módon élni és képviselni a magyarságot.

A Magyarság és Európa című könyvében¹⁵ (1935 végén) a restaurációs magyar politikának az eddigieknél is élesebb bírálatát fogalmazza meg. Európa-történetbe ágyazott magyar történeti áttekintést ad – a pár évvel későbbi Kisebbségben-koncepció első változataként –, amelyben a nemzeti alkotóerő lassú apadásának történetét vázolja fel. A legnagyobb csapásnak azt tartja, hogy a magyarság “középosztályát a kiegyezés után elvesztette”. Ennélfogva a modern civilizáció kulcsfontosságú helyeit (gazdaság, hivatali apparátus, kultúra) “idegenek”: zsidók, németek és szlovákok foglalták el. A magyar társadalom nagy többségét kitevő parasztság külön világban tengődik: a nemzet alatt. A magyar vezetőréteg viszont nemcsak hogy a magyar sorskérdések megoldására képtelen, de még e sorskérdések megértésére is. “Kifelé a határon túli magyarságot kockáztató, színvonalukat eláruló irredenta szónoklat; befelé gipszágy mindennek, ami mozdulat, gondolat, reform.” Mindehhez – egy ekkor írt cikkében¹⁶ – még hozzáteszi, hogy Erdély romlásáért is Csonka-Magyarország vádolható, hiszen “tizenhat év alatt sem tudott olyat teremteni, amire odaátról bizakodva s büszkén nézhetnének”.

Németh László nem bízik a polgári és a munkásmozgalmi baloldalban sem: az ő felfogásában ez a baloldal nem képviseli az egész nemzet érdekeit, s különösen érzéketlen a “nemzet alatti” tömegek, azaz a parasztság létkérdései iránt. Az egyaránt “nemzetietlen” jobb- és baloldallal szemben meghirdeti a harmadik oldal programját, amely a magyarság egésze számára kíván felemelkedést nyújtani. Egyik legszebb, egyben égetően aktuális utópiája, A reform című hosszú esszé 1935 elején jelent meg a Tanúban.¹⁷ A tizenegy fejezetből álló helyzetértékelés és kibontakozási program központi kérdése az emberi minőség. Nem képzelhető el semmiféle társadalmi reform “a lelkek megújhodása nélkül”. “Új világi rendnek kell köztünk támadni, láthatatlan kötéllel a derék körül, néma fogadalommal a szívben.” Hosszú oldalakat tesz ki ebben a tervezetben “a művelődés reformja”, fontossági sorrendben is megelőzve “a gazdaság reformja” fejezetet (melyet még Az emberanyag védelme című rész is megelőz). A magyarázat pedig így hangzik: “A terv igazi fedezete tulajdonképpen nem is a terv helyessége, hanem a tervezők személye s a terv alá vetettek lelkesedése.”

A harmincas évek második fele, majd a háborús évek Németh László esszéírói munkásságában egyre inkább a nemzeti túlélés tematikája dominanciáját hozzák. Személyes kudarcélménye nyomán tisztán látja, hogy politikai szemfényvesztés volt csupán a Gömbös-féle reform-nekibuzdulás; ámde nem csatlakozik az új nemzeti mozgalomként megjelenő Márciusi Front sem szellemi, sem mozgalmi változatához. Rendkívül keserű évek ezek az ő számára, egy ideig szépirodalmi műveiben (Bűn, VII. Gergely, Cseresnyés, az Utolsó kísérlet című tetralógia) keres menedéket. A németek prágai bevonulása azonban fordulatra serkenti: Szekfű Gyula felszólítására megírja a Kisebbségbent, életműve egyik legvitatottabb darabját.¹⁸

A szenvedélyes hangú esszé két, önmagában is problematikus történelmi folyamat áttekintésének összefonódásából épül fel. A mély magyar jelleg elhalványodása történelmi folyamatának a témája az egyik; az asszimiláció (szintén történelmi) problematikája a másik. Ez a két, önmagában is roppant kényes, továbbá: egzakt, tudományos módszerekkel nem vizsgálható problémahalmaz külön-külön talán még le is (lett volna) írható. A kettő összekapcsolása azonban – különösen 1939 tavaszán–nyarán, a második zsidótörvény idején – máig hatóan nehezen feloldható szellemi és erkölcsi görcsöket okozott. Nagy tévedés azonban a Kisebbségbent antiszemita műnek minősíteni. Nem a zsidóságot kárhoztatja a magyar szellem felhígulása miatt, hanem a magyar uralkodó osztályokat, a magyar közszellem lezüllését, a magyar életerő elsorvadását. “A baj nem hatvanhéttel kezdődött – szögezi le már a mű elején – […] hatvanhétre a magyar szellem annyira felőrölte magát, hogy az asszimilánsok csak beköltöztek az ürességbe.” Azt sem állítja Németh László, hogy az asszimilált zsidóság szellemi térfoglalása az oka a “híg magyar” szellemiség megjelenésének és a “híg magyar” kultúra kialakulásának. Arról beszél, hogy “az asszimilációból nemzeti veszély csak akkor lett, amikor a német [sic!] Pest-Budán, az új irodalmi központban híg magyarság és jött magyarság felbonthatatlan frigyet kötött.” A zsidó asszimiláció szellemisége értelemszerűen, természetes módon alkalmazkodott ehhez a német “jött magyar” és a (magyar) “híg magyar” szellemhez.

Németh László az asszimilánsok mérvadó rétegét nem azért bírálja, mert a “vákuumba beözönlöttek”, hanem amiatt, hogy “elfoglalt helyeiket védve a feltörekvő, országvisszaszerző magyarok irtóivá” lettek. Ugyanakkor azt is siet leszögezni, hogy “a zsidóságtól egyet nem lehet megtagadni: a feltörő új magyarság ebben az elkérgesedett társadalomban csak rajtuk át tudott fölhajtani”. Nyilvánvaló tehát, hogy Németh Lászlónak az asszimilációt érintő nézetei és fogalmazásai igenek és nemek sorozatai. Emellett ellentmondásosan összetettek is. Miként maga az egész problémakomplexum összetorlódott a valóságban, s azok a történelmi korszakok, amelyek ezt kitermelték, szintén ilyenek voltak.

Németh László magyarságszemléletében (a Kisebbségben lapjain is) a nemzeti géniusz fennmaradása, továbbélése a legfőbb záloga magának a nemzet továbbélésének, fennmaradásának. A nemzeti géniusz képviselői az ő terminológiája szerint – láthattuk – a mély magyar szellem képviselői, azaz a komor történelmi realizmus, a tragikus magyar életérzés megfogalmazói. A mély magyar szellemű irodalom (egy későbbi metaforája szerint) a leghatalmasabb és leghatékonyabb “nemzet-ragasztó”. Felfogása szerint ez a szellemiség, ez a magatartás, ez a történetszemlélet, ez az irodalom került végzetesen kisebbségbe Magyarországon, következésképpen veszélybe került maga a nemzeti lét is. Erről szól a Kisebbségben. Ez a Kisebbségben lényege.

Könnyebben “ellenőrizhető”, racionálisabb megközelítésben és megfogalmazásban ugyanezt a gondolatot viszi tovább a nagy Szekfű-ellenes tanulmánya egy évvel később, 1940 tavaszán.¹⁹ Önmaga határozza meg e műve megszületésének fő motivációját, ekképpen: “Szekfű Gyula húsz éven át a Habsburg-restauráció érdekében csinált nekünk múltat és jelent, s ennek a képtelen, történelmietlen rögeszmének a szolgálatába toboroz ma is, amikor a magyarságot történelme legnagyobb próbájára kellene józanul elkészíteni […].” Az indulat és a fogalmazás talán túlzó, a helyzetértékelés viszont helytálló és helyénvaló.

Közvetlenül a második bécsi döntés után újra fölveti a “tejtestvérek”-gondolatot: arra figyelmeztet, hogy a kelet-közép-európai népek közös történelmi múltja számos találkozási pontot feltételez a jövőben is.²⁰ Baljóslatú megérzését most sem hallgatja el. “Akármilyen rendbe kell beilleszkednünk, nagy előny számunkra s a rend számára is, ha együtt illeszkedünk bele.” Készülő Széchenyi-könyvében²¹ hősével együtt vallja, hogy a magyar keleti nép, küldetése pedig az, hogy “kelet népeit az európai műveltség parlamentjében képviselje”.

Németh Lászlónak a háborús évekre és években kialakult magyarságképe drámai erővel vetítődik ki 1943-ban, a második Szárszói beszédben.²² Ez az esszéje összefoglalása mély magyar gyökerű történelemszemléletének, és szózat a túlélő magyarok számára: mire számíthatnak a háború utáni új világ beköszöntével. Számvetés azzal a helyzettel is, hogyan süllyedt tulajdon hazájában bennszülötté a hajdan, a középkorban nagy és erős magyarság, de újra meghirdetése annak az értelmiségi társadalom és minőségszocializmus eszményeknek is, mely nagy ideáihoz Németh László mindvégig hű maradt. Megvallja azt is, hogy mindaz, amit 1939 (tehát a világháború kitörése) óta csinált, “végső célja mindig ez volt: a magyarságot egy […] »üdvözítő terror« ellen beoltani, s amennyire lehet, megszervezni”. (Kiemelés az eredeti szövegben.) Vakmerő és kiméletlen őszinteségében folytatja egy korábbi írása (A magyar élet antinómiái) egyik gondolatmenetét a brutálisan megsértett, megbélyegzett magyar zsidóság egy részének kiprovokált revansvágyáról. Miközben élesen elítéli a zsidóellenes törvényeket, nem vesz tudomást arról, hogy az 1934-es kritikai észrevételt 1943-ban fölnagyítani és kiélezni már egészen mást jelentett a zsidóság számára, mint jóhiszemű kritikát és figyelmeztetést.

A Szárszói beszéd lényege, végkicsengése a történelmi és a társadalmi méretűre hangolt optimizmus: őszintén hisz abban, hogy – szétszabdalva, megcsonkítva, gyámság alá helyezve bár – “az öntisztulás útja nyitva áll előttünk, az életet leszorító mészvázat ledobhatjuk”.

A háború befejezése után az “öntisztulás útja” csak látszólag adatott meg, hiszen a régi “mészváz” helyett hamarosan új, nem kevésbé bénító és pusztító mészváz nehezedett az országra. Németh László közéleti cselekvési tere és lehetősége úgyszintén alaposan beszűkült. Nem is annyira vásárhelyi magánya miatt (élete legszebb éveinek emlegette később itteni életszakaszát), hanem az egypárti diktatúra folyamatos épülése, majd teljes uralma következtében. Felfogása szerint nemigen képzelhető el más reakció a történtekre, mint az “amit lehet”, “ahogy lehet” korlátok közé szorított cselekvés vállalása. Pedig még csak súlyosbítja ezt a beszűkült nemzeti életérzést egyéni sorsának megrázó fordulata: a hősiesnek érzett korábbi nemzetvédő szerep után hirtelen az üldözöttek keserves félelmeit kell átélnie.

1945-ben még megpróbálja ott folytatni, ahol Szárszón abbahagyta: az értelmiségi, az “osztálytalan társadalom”-ról sző – újra – nemes utópiát.²³ “A tanügyi reform célja – írja a bevezetőben –: az osztálytalan társadalom megteremtése a most növő nemzedék műveltségében. Testvére tehát a földosztásnak, az ipari kisajátításnak, a szövetkezeti mozgalomnak; előjogokat, válaszfalakat bont a képzettség arányosabb elosztásával.” Németh László – amellett, hogy az ekkor foganatosított nagy demokratikus társadalmi változásokkal azonosul – csalhatatlan érzékkel tapint rá (ismét) a magyar társadalom mindig is legégetőbb hiányállapotára: az átlagos műveltségi szint igen alacsony voltára. Legfőképpen az új politikai helyzetből következik, hogy (az 1935-ös) A reform című tanulmányfüzérének vezető gondolata: “a művelődés reformja” programpont válik számára a legfontosabb – és majdnem az egyedüli – társadalmi eszménynyé, amellyel a következő évtizedekben érdemlegesen és teljes azonosulással foglalkozik, foglalkozhat. Mivel ebben az országban akar élni, tudomásul veszi és elszenvedi a változ(tat)hatatlant: a szovjet megszállást, a kommunista diktatúrát, az üldöztetést. Ezeken a kereteken és korlátokon belül próbál meg – a rendszer számára is föltehetőleg elfogadható szellemi területen – a nemzetnek segíteni, a nemzetet emelni. Hosszú őrlődések után az is kiderül azonban, hogy ez a kommunista típusú “mészváz” sem óhajt és nem tesz lehetővé semmiféle reformot.

Németh László ugyan a “gályapad”-ból is “laboratórium”-ot volt képes létrehozni, a hosszú éveket lekötő fordítói lét mégiscsak távol esett leghőbb vágyától, eszményvilágának centrális témájától, a nemzeti fölemelkedés szellemi-gondolkodói, írói programjának közvetlen szolgálatától. És bár az 1945 és 1955 közötti évtized szépirodalmi termése végérvényesen nagy formátumú, végleg elismert regény- és drámaíróvá tette (Iszony, Husz János, Égető Eszter, Galilei, Az áruló stb.), hiányosnak, csonkának, befejezetlennek érzi, tudja munkásságát.

1956 nyarán – tapasztalván a nyilvánvalóan megroppant hazai diktatúra zavarodottságát, szellemi káoszát –, a magyar műhely gondolatát veti föl.²⁴ Nem előzmények nélküli ez a magyarság helyét az európai népek “kórusában” kijelölő szellemi program, hiszen a – már több évtizedes – Németh László-i mély magyar szellemiség modernizált változatára épül. A példa – ismét – Ady és Bartók életműve. A magyar műhely feladata pedig: “a magyarságban megtalált Európa (vagy legalább újkor) alatti anyagot az új, nyugati eszközökkel feldolgozva s megemelve, a magyar zenét s költészetet jövőnk fegyverévé s a világ közkincsévé tenni.” Másként fogalmazva: a mély magyar szellemű “keleti lélek” és az újkori tudományosság lényegének számító analizáló-kísérletező-elemző “nyugati módszer” művészi (és részben tudósi) jellegű találkoztatása. Ez az alapmodell mint a nemzeti művelődés és a nemzeti géniusz művészi tükröztetése – minden, részben a saját maga által is érzett problematikussága ellenére – most már végig megmarad Németh László nemzetmegtartó és nemzetformáló eszményei között a legfontosabbnak. Annál is inkább, mivel – látni fogjuk – a következő, a kádári éra sem tette lehetővé sem a függetlenségi, sem a valódi demokratikus, sem a “kárpát-európai” nemzetegység Németh László-i gondolatának további – érdemi – létjogosultságát.

Az 1956-os forradalom hírére a “veszélyt látó képzelet” és a “rettenetes aggodalom” űzik vissza Budapestre. Gyors egymásutánban öt újságcikket ír, melyből három meg is jelenik.²⁵ Ezek az írásai a harmadik pillért jelentik a közvetlenül is “politizáló” nemzetnevelő Németh László esszéírói pályáján. Az első pillér (a harmincas évek közepén) A magyar élet antinómiái, a Magyarság és Európa és A reform című művekkel jelölhető és jellemezhető. A második a Kisebbségben, a Molt, Punte, Silta és a Szárszói beszéd vonulata volt. Miként a Kisebbségben sűrű utalásrendszer is egyben a harmincas évek közepi (itt jelzett) írásaira, úgy a Szárszói beszéd is a Kisebbségbenre hivatkozik. Hasonlóképpen: az Emelkedő nemzet című ’56-os cikk a Szárszói beszédre való utalással kezdődik. Meggyőző ez az egybekapcsolódás: valóban egy összetartó, egységes esszéírói pályaív pillérei rajzolódnak ki a szemlélődő előtt.

Németh László 1956 őszén “a felelősség szorítását” érzi, amit – hite szerint – “minden értelmiségi embernek éreznie kell. Az utolsó ötven év magyar szellemi fejlődése világosan fölírta a nemzet elé a célokat, amelyek felé egy magyar forradalomnak törekednie kell.” Annak az ötven évnek a története ez, amelynek a két világháború közé eső részében megítélése szerint szellemiekben – és bizonyos anyagiakban – a magyarság már emelkedő nemzetnek számított. Ámde ’56 forradalma kellett ahhoz, hogy az egész világnak megmutathassa: “erkölcsileg mekkorát emelkedett”.

Németh László ezekben a cikkeiben leginkább arra figyelmeztet, hogy vétek lenne kiönteni a romlott szocializmussal együtt a szocializmus valódi vívmányait, továbbá hogy meg kell állapodni egy független, nemzeti érdekeket szolgáló többpártrendszerű, emberközpontú szocializmus alapelveiben. Vállalja tehát továbbra is – következetesen – a szocializmus (a harmincas évekbeli fogalmazása szerint: minőségszocializmus) humánus elveit, s bízik abban, hogy a magyar forradalom elégséges erőt mutatott arra, hogy lényeges változás álljék be a magyar politikai és társadalmi viszonyokban.

A Kádár-rezsim hatalomra kerülését vegyes érzelmekkel fogadja. Egyfelől elutasítja a hatalomra kerülés módját: a szovjet szuronyok mögöttes parancsuralmát; másrészt hinni próbál abban, hogy Kádár – személy szerint legalább – nemzeti politikát igyekszik képviselni, kevésbé lesz Moszkva bábja, mint amilyenek Rákosiék voltak. Egy-két év múlva azonban a saját bőrén is kénytelen tapasztalni ennek a rezsimnek az alapvetően diktatórikus típusú hatalmi céljait és módszereit.

A magyar élet, a magyar sors politikai és ideológiai értelmű változtathatóságának a hite már az ötvenes évek végén megrendül Németh Lászlóban (nem kis mértékben az 1958-as, a népi írókat és személy szerint őt magát durván megbélyegző párthatározat következtében); megmarad viszont (még egy ideig) a “pedagógus hite”; azaz hite az emberek, a magyarság szellemi fölemelkedésének lehetőségében. Ez a hit ugyancsak régi Németh-ideából táplálkozik: az értelmiségi társadalom utópiájából.²⁶ Ezt a társadalmi eszményt azzal kísérli meg a rendszer előtt elfogadhatóvá tenni, hogy arra hivatkozik: a szocialista fejlődés kulcsa is a “tanultabb emberfajta”. Sőt még azt is megelőlegezi – nyilvánvaló túlzással és inkább az érzelmi ráhangolhatóságot, semmint a szociológiai tényeket véve figyelembe –, hogy – 1960-ban! – “az »értelmiségi társadalom« mind közelebb kerül a megvalósításhoz […].” (Hasonló jellegű elszínezések találhatók a szovjetunióbeli utazásának önreflexióiban is.)

1962-ben (Aczél György művelődési miniszterhelyettes felszólítására) hosszú tanulmányfüzérben vázolja fel a magyar művelődésügy helyzetét és a korrekciók, a változtatások szükségességét.²⁷ Életének “munkahipotéziseként” jelöli meg (itt is) a nagy témát: hogyan lehet a magyar kultúra az európai kultúra szerves része. Ifjúkori ideájára hivatkozik, az európai nemzetek egymás utáni belépéséről ebbe az egyenrangúvá tévő nagy együttesbe. A cél (és a hozzá vezető út) nem lehet más, mint a magyarság felkészülése erre a belépésre. Ez a készenléti állapot persze nem öncél – hangsúlyozza –, hiszen Kelet-Közép-Európa népei közt ma is természetes verseny zajlik az élet és a társadalom minden területén, mely versenyben Magyarország, a magyar nép esélyét a magasabb közműveltség adhatja meg. A remény derűjével fejezi be ezt a tanulmányát: abban bízik, hogy “az adott feltételek közt” is el lehet érni a »szocialista XVIII. század« békés fejlődését. A XVIII. századét, amikor is “szép egyenletes pallérozottság járt át Párizstól Pétervárig igen széles rétegeket […].”

Aczél György persze elsikkasztja a fent említett “levelet”, s ez végképp meggyőzi Németh Lászlót arról, hogy a Kádár-rendszer valódi reformokra képtelen.

A Herder-díj átvétele (1965) viszont arra készteti, hogy újra szembenézzen Herder egykori jóslatával.²⁸ A cikksorozat Agonizáló irodalom című részében egyszerre bírálja a fennálló rendszer működését, s tesz hitet – ismételten – a több száz éves magyar irodalom agonizáló, azaz a létküzdelmeket tükröző és önnön létéért is harcoló domináns jellege, karaktere mellett. Meglepő – a hatvanas években persze – nyíltsággal sorolja fel csalódásait, utalva megtévedt optimizmusára. “Ha egyszer majd feltisztul a mostani köd […]” – így fogalmaz. Csalódott a műveltség tömeges elterjedésének hitében, feltételezett lehetőségében, illetőleg tényeiben. Csalódott az irodalomra látszólag rákapott, valójában azonban a könynyebb felé elmozduló olvasóban. S csalódott amiatt is – ez a legnyomósabb s a legérzékenyebb problémája –, hogy “a szocialista építés” húsz esztendeje alatt nem alakult ki “a politikát is befolyásoló erős közvélemény”. Keserűen és kiábrándultan állapítja meg: “nem vagyunk, a szocializmus ellenére sem, emelkedő nép”. A metaforaváltozat önmagáért beszél: 1956 őszén még “emelkedő nemzet” voltunk…

A nemzet-ragasztó című előadásában²⁹ még inkább elkomorul a negatívra hangolódott összkép a magyar szellem állapotáról. (Ez a cikke életében nem is jelent meg sehol.) Itt már években méri reményei megcsappanásának idejét. A természetes közösségek bomlanak, lazulnak (a határainkon túl is), a múlt értékei elsikkadnak, az olvasók “degenerálódnak”, a színházak elsekélyesednek, hódít a “ponyva és gourmand irodalom”. A tét pedig változatlanul nagy: vajon lehet-e a magyar irodalom – sok száz éves hagyományainak megfelelően – “nemzet-ragasztó”, azaz “betöltheti-e azt a kohézióteremtő szerepet, amelyre a meglazult nemzetnek olyan nagy szüksége van”.

Németh László riasztó élményei közé tartozik a népesség fogyása, a “bezáruló méhek” sokasodása is.³⁰ Úgyszintén a “létező” szocializmus keretei között. Mintha a harmincas évek érdeklődő heve tért volna vissza ennek a sorskérdésnek a taglalásakor: fájdalmas, visszafogott, könyörtelenül őszinte s felülkerekedően méltóságteljes.

Magánlevélként maradt fönn, s csak évekkel a halála után jelent meg az illyési szenvedélyességgel egy lángon égő aggodalma és figyelmeztetése a nacionalizmussal való mindennapos hivatalos vádaskodások miatt.³¹ “A magyarság szétesése az utóbbi években meggyorsult. […] A legnagyobb baj, hogy e folyamat ellen védekezni sem szabad. Fennmaradásunk gondjaitól szenvedni, azokra célozni is: nacionalizmus. A nacionalizmus szóval olyan visszaélés folyik, mely fölér egy idegbénulással.”

“Kétségbe esve halt meg”? – kérdezhetnénk a Colbert-drámájának hősét jellemző fordulattal. Nem tudhatjuk, hogy súlyos betegsége miatt egyre szűkülő tudata a hetvenes évek elején mely társadalmi, nemzeti sorskérdéssel volt képes élő kapcsolatot teremteni. Ennek írásos nyomai már nincsenek. Az bizonyos, hogy a hatvanas évek második fele már csaknem teljes kiábrándulást, csalódást, nemegyszer megrázkódtatást jelentett a számára. Igaza volt: a kádári szocializmus megérett a pusztulásra. Másfelől azt is kísérteties világossággal érezte meg, hogy a nemzeti kohézió lazulása, a nemzettudat kopása és halványulása, a kultúra felhígulása, a “bezáruló méhek” riasztó tömegjelenséggé válása nem pusztán a kádári szocializmus számlájára írható: már a hatvanas években jelezte a “globalizáció”, a “világcivilizáció” negatív tüneteinek hazai megjelenését és romboló hatását a magyarság nemzeti közösségére.

7 Vö. Magyarság és Európa. Bp., 1935, Franklin. (A Magyar mérleg című fejezet.)

16 A dzsentri felelőssége. Tanú, 1935, V–VI., 251–255.

18 Kisebbségben. Kecskemét, 1939, Első Kecskeméti Hírlapk. és ny.

19 Szekfű Gyula. Bp., 1940, Bolyai Akadémia.

22 Szárszói beszéd. In Szárszó. Az 1943. évi balatonszárszói Magyar Élet-tábor előadás- és megbeszélés-sorozata. Bp., 1943, Püski, 39–52.

24 Magyar műhely. [1956] Kortárs, 1957. 1. sz. (szept.), 45–57.

25 Emelkedő nemzet. Irodalmi Újság, 1956. nov. 2., 1. Pártok és egység. Magyarország, 1956. nov. 2., 1. Nemzet és író. Igazság, 1956. nov. 3., 1.

28 Irodalmunk jövője. Négy újságcikk. Életünk, 1966, 1. sz., 3–17.

31 Levél a nacionalizmusról. [1967] In Utolsó széttekintés. Bp., 1980, Magvető és Szépirodalmi, 792–793.

Hubay Miklós Amikor én elég fiatalon kikeveredtem Genfbe, javában tartott a világháború. Külföldön élni persze azt jelentette, hogy az ember biztonságba került, nem küldik el a Donhoz huszonnégy évesen; ugyanakkor bűntudattal is járt, mi lesz a többiekkel odahaza, én meg itt, Svájcban mint egy dunsztosüvegben, különleges atmoszférában éldegélek. Ez bűntudatot jelentett és szorongást, aggódást mindazért, ami otthon van. Én Svájcnak a francia sarkában éltem Genfben, a másik sarkában, az olasz Svájc valamelyik tavánál, Asconában élt Kerényi Károly, akit futólag ismertem, mert bejártam az óráira idehaza. A Múzeum körúton volt akkor a Bölcsészeti Kar, csütörtök délutánonként a tizenhármas tanteremben tartotta az óráit, vagy mondjuk úgy – azt hiszem helyesebb kifejezés –, kinyilatkoztatásait. Az indexet pedig valahol alá kellett íratnom, volt, amikor elvittem a lakására. Egy budai villában lakott. Tehát valamennyire ismertem is, és amikor legszorongatóbb volt a baj itthon, negyvennégyben átmentem hozzá látogatóba, Asconába.

Azt mondja nekem: tudom-e, hogy meghalt Gulyás Pál. Nyugodtan mondhatnám most így, hogy megkérdeztem: ki ő? És ugyanazzal az elhivatottsággal, meggyőződéssel és hittel, amellyel a görög istenek tulajdonságait, szakralitását adta elő valamikor a tizenhármas tanteremben, úgy, hogy a végén mellére vágott és felkiáltott: én is egy görög isten vagyok – ugyanezzel elkezdte mondani, hogy milyen nagy költő Gulyás Pál. És előkapta az utolsó, Az Alföld csendjében című kötetét, itt belelapozott, ott belelapozott és olvasta föl, kicsit eksztatikus hangon ezeket a költeményeket, amelyek lenyűgözőek, meggyőzőek voltak.

Valóban, elszégyelltem magam, hogy nem ismertem előtte Gulyás Pált. Máig Kerényi Károly hanghordozásával él bennem a Mozart idézése című vers, azóta is, én magam is nem győzőm, amennyire tőlem telik, hirdetni ennek a nagy versnek egyedülálló szépségét, különösségét, architektúráját, kezdve az “Egy kis királyfiról mesélek, aki a földön megfagyott” meg aztán amikor a G-moll szimfónia megszólal és ő kommentálja, hogy “a hegedűk úgy hajlanak le, / mint fűzlombok a mély vizekre, / messziről sír a klarinét, most kéri vissza életét”, és ez az életét visszasírás, ez egzisztenciális dolog volt. Mozart sírja vissza az életét a tömegsírból, hogy megjelenjék, és meg is jeleníti aztán Gulyás őt ebben a versében. Nagy pillanat volt ez, Kerényi is, én is kivetve, a hazai dolgokon szorongva, egy ilyen látomás a fiatal Mozartról.

Még mindig Kerényi hangján idéződik fel bennem az Isten követje című vers, amelyet ő a XX. századi antifasiszta költészet egyik legnagyobb tettének minősített, és egyre inkább érzem, tudom, hogy igaza van. Ez a vers rendkívül személyes vers is, hiszen egy éjszakáját írja le, amikor kinéz az ablakon, és “tekintetem fejfákra téved”, mert a temetőbe néz a debreceni ablaka, “Debrecen itt jár az Úr felé haza” – írja, lehetetlen nem tudni, hogy ez egy átvirrasztott éjszaka, éppen olyan hiteles átvirrasztott éjszaka, mint Kosztolányié, a közismert Hajnali részegség, hogy ebben jön rá arra, hogy az akkor érvényes, hatalmon lévő miniszterelnöknek, Gömbös Gyulának a római útja, mely éppen azokban a napokban folyt – még talán haza se jött Rómából a miniszterelnök –, az Magyarország, a magyarság vérének a kiontását jelenti egy következő háborúban. Erről szól a vers. A saját véréről beszél, hogy azt is eladja a miniszterelnök. Hiába mutogatok, hogy az ott fenn az én vérem – mondja a versében.

A magyar baloldal, a marxizáló baloldal se ment el olyan messzire a Berlin–Róma-tengelyhez közeledő Magyarország bírálatában, mint amilyen messzire azon az éjszakán a lakásából a debreceni temetőbe tekintő Gulyás Pál elment ebben a versében.

Gulyás Klára Apám édesapja is tanár volt. Tiszadobi parasztgyerek, nagyon tehetséges, jó eszű. Sárospatakon végezte el a gimnáziumot. Ott került kapcsolatba azzal a középbirtokos családdal, amelynek később a legidősebb lányát, Both Zsuzsikát feleségül vette.

Ujfalussy József Elemi iskolai, középiskolai tanulmányaimat és az egyetemet is Debrecenben végeztem. A Gulyás dinasztia hozzátartozott a mindennapi életünkhöz. Hiszen a nevezetes, régebbi generációhoz tartozó Gulyás István gimnáziumi tanár gyerekei a debreceni kulturális életben a legkülönbözőbb pozíciókat foglalták el. Gulyás Pálnak a bátyja bíró volt, rendkívül fiatalon, harminckét éves korában halt meg. A Gulyás lányok a kulturális és a közélet különböző személyiségeinek feleségei voltak. A megyei tiszti főorvos felesége volt Görgeyné, Gulyás lány, Juhász Gézának, az irodalomtörténet professzorának a felesége szintén Gulyás lány volt. Gulyás lány volt Szőr Józsefnek, az iparostanonc iskola igazgatójának a felesége is. Gulyás Pál maga, aki köztudottan rossz fát tett a tűzre 1919-ben, mert versben üdvözölte a Tanácsköztársaságot, többek között éppen ott talált menedéket, az iparostanonc iskolában, és ott, az inasok között élte az életét, kínlódva a fegyelmezéssel és egyéb gondokkal.

Egy alkalommal, emlékszem, kedves közös barátunknak, Mata Jánosnak mondta is, hogy: “Tudod, én most azt a módszert követem, hogy bökverseket mondok a gyerekekre.” Mata János azt mondja: “Várj Pali, most én mondok rád egy bökverset: »Húsa kevés, ina sok, megették az inasok.«” Ilyen modorban ment az érintkezés egymás között, és benne valóban mindig is, miután a kisebbik fiú volt, és a fiatalabb generációhoz tartozott a testvérek között, egy ilyen kamaszos, diákos, tréfálózó és csipkelődő hajlam megmaradt.

Egyébként, hogy ez a kamaszos perszifláló hajlam, diákos verselés benne is megvolt, többek között az mutatja, ahogyan egyetemi professzorait megverselte. Tankó Béláról, a filozófia professzoráról írott verse úgy végződött, hogy: “orra virít, mint pipacs, próféta ő, és ripacs”. Azután Papp Károly irodalomtörténet-professzor is szerepel egy verssel. Mindig nagy pátosszal adta elő a magyar irodalomtörténetet, és erősen kálvinista, református szellemiséggel. Róla szólt egy versszak, hogy: “háromszáz álgyú halált szór / Toldy Ferenc nadrágjából / pusztít a pogány náció, / de győz a reformáció!” Szóval ez a csipkelődő, humorizáló verselő hajlam nagyon jellemezte. Hallottuk őt az Ady Társaságban a Kalevaláról előadni akárhányszor, és szinte a miszticitás határát súroló képeit, a Misztikus ünnepi asztalt például, ahogyan a családi sírt látja.

Ujfalussy J. Igen, ez mind hozzá tartozott. Egy időben még a buddhizmussal is ismerkedett…

Kiss Tamás A harmincas évek elején, amikor érettségiztem, kaptam Debrecenből egy felhívást, hogy írjak egy Móricz-regényről recenziót.

Kiss T. Akkor Kisújszálláson voltam. Én a Forr a borról írtam nekik, és ők küldtek egy könyvet honoráriumként, az volt a címe, hogy Misztikus ünnepi asztal. Szerzője Gulyás Pál. Kézjegyezve volt. Gulyás Pál kézjelezte, és én ezt szinte személyes üdvözletnek vettem, úgyhogy amikor Debrecenbe költöztem, a kollégiumba, az egyetemre, akkor nemsokára találkoztunk is vele. Egy irodalmi délután volt, együtt ültek Oláh Gáborral.

Kardos László (hangfelvétel) A társaságot egy baráti csoport alakította, amelynek tagjai voltak: Juhász Géza, Gulyás Pál, Kardos Pál, jómagam és még egynéhányan, ezek a barátok az egyetemi évek alatt kerültek közelebb egymáshoz, a proletárdiktatúra bukása után, és ha kommunistáknak nem is mondhatnám őket, de kétségtelen, hogy az elhatalmasodó reakció nyomása alatt kerültek közel egymáshoz. Ebből a társaságból nőtt ki egy fél évtized múlva 1927-ben az Ady Társaság. Ady szelleme élt a debreceni egyetemen, ha nem is annak minden hallgatójában. S kivált nem minden professzorában. Adyról szót ejteni, róla dolgozatot készíteni, szemináriumokban róla beszélni – bizony egy kis merészség kellett mindehhez.

Németh László írta akkoriban, hogy Debrecenben eszméltek rá, hogy egy új írónemzedék született. Kiadtuk például Kodolányi, Szabó Pál, Illyés Gyula, Németh László, Sárközi György, Szabó Lőrinc, Gulyás Pál, Gelléri Andor Endre munkáit, és másokét is.

Németh László többször járt lenn. Őt nagyon meleg barátság fűzte Gulyás Pálhoz, ennek is köszönhettük, hogy többször meglátogatott bennünket. A Válasz Debrecenben született, főleg Németh László és Gulyás Pál akaratából és tervezéséből. Egy darabig debreceni folyóiratnak számított, később budapesti lett. Gulyás Pál végig jelentős szerepet játszott a Válasz irányításában. Utolsó szerkesztője Sárközi György volt. Egyébként ez a folyóirat a felszabadulás után is megjelent egy darabig.

Németh Ágnes Az ő barátságuk azért olyan csodálatos, mert egy kapcsolat, amely tizenegy évig tartott. Három évig haragban voltak. Épp most megnéztem a könyvet, több mint négyszáznegyven levelet írtak ez alatt az idő alatt.

Németh Á. Valóban nem. Barátságuk harminckettőben kezdődött, amikor apámról megírta Gulyás Pál a Protestáns Szemlében a kritikáját. Ez a tanulmány apámat szíven ütötte, mert ez volt az első írás, ami róla megjelent. Ezt a szép kritikát egy meghatott levélben köszönte meg Gulyás Pálnak. De azért már akkor se bírta ki azt, hogy a kritikára ne feleljen kritikával. Azt írta, hogy hát igen, ő üdvözli az új, remek tanulmányokat, és hogy csak ő tudja igazán, hogy milyen jó ez az írói portré, de azért azt javasolná Gyulyás Pálnak, hogy a mondanivalót valahogy jobb formában adja elő.

Németh Á. Igen, szóval nem bírták megállni, hogy ne kritizálják egymást, de én azt hiszem, hogy azért ez szándékos is volt. Apám a kibékülő levelében írja is: puritán dühünkben nem győztük bántani egymást. Nem tudom szóról szóra idézni, de ők nagyon vigyáztak a barátság tisztaságára, hogy nehogy az legyen, hogy én dicsérlek téged, te dicsérsz engem, és akkor így jól megleszünk. Úgyhogy valójában az összeveszés is ebből adódott, hogy halálra sértették egymást. A tényleges bontó ok az volt, hogy a Választ távolból együtt szerkesztették. Édesapám úgy tartotta, hogy egy kicsit nehézkes ez a szerkesztésmód, és fölvitte Pestre a folyóiratot. Pali bácsinak ez természetesen rosszulesett, és mérgében megírta A tervhalmozót.

A tervhalmozóban ilyenek vannak: ha az apám az új Koppány, hogyha négybe fogják vágni, akkor nyolc kézzel nyolc tanulmányt fog egyszerre írni. Ezenkívül még számos terve van, nevezetesen utat csinál a Holdba, a Sztálint Leninre tanítja, a futó nyulat románra, és még a koporsójába is egy könyvtárat visz, és az utolsó sora ez a versnek: “tollat is adj, drága nőm”, tehát hogy még ott is dolgozni fog.

A lassú életvitelű Gulyás Pálnak mindig sok volt, amit az apám csinált, tehát őközöttük biztosan volt életvitelbeli feszültség, amit ez a vers csak kirobbantott.

Albert Zs. A Tanú címét Gulyás Pál adta 1932-ben. Akkor Gulyás Klára, a költő leánya, még kislány volt.

Gulyás Klára Én azokra az időkre nem emlékszem, de fennmaradt egy nagyon szép dedikáció a Tanú megjelenésekor. Ha megengednéd, felolvasom: “Gulyás Pálnak, akinek tiszta érdeklődése s íróhoz méltó magatartása engem a Tanú kiadására ösztönzött, az igazi idealizmusnak kijáró tisztelettel ajánlom a folyóiratom első számát. Budapest, 1932. szept. 23-án.

Albert Zs. Egy darabig együtt szerkesztették ők meg Fülep Lajos.

Gulyás K. Nagyon hamar, két szám után vége lett ennek a közös szerkesztésnek. Nem vált be, körülményes volt, hogy három helyről: Zengővárkonyról, Budapestről és Debrecenből irányítanak. Apám volt az úgynevezett “felelős szerkesztő” és a debreceni ipariskola címe szerepelt kiadási helyként. Hogy miért került a Válasz Budapestre, annak nagyon sok oka volt, amiből aztán sértődés, bántódás, bosszúság és sok minden származott. Apám úgy érezte, hogy Németh László cserbenhagyta Debrecent a fővárosért.

Németh László (hangfelvétel) Abban, hogy abból a csendesen füstölgő rosszallásból, dohogó szkepticizmusból, amellyel ő a Pestről jövő folyóiratokat lapozta, a leutazgató íróféléket mustrálta, a maga körül elharapózó fővárosi divatot figyelte, Debrecen egyszerre csak, mint egy ellen-Budapest eszméje lobbant fel, úgy gondolom, nekem is részem volt. Amikor rádióállásom lehetővé tette, hogy a rég tervezett nemzedék-folyóiratot megindítsuk, a Válaszhoz szerkesztőtársul őt s Fülep Lajost hívtam meg. Ő a maga szerkesztőségét úgy fogta fel, hogy az új folyóiratnak a vidéket, elsősorban Debrecent kell mozgósítania. De ennél a súlypontváltásnál is fontosabb volt számára, hogy a vidéken őrzött szellemi erények: elmélyedés, alaposság, aggályosságig menő körültekintés – a folyóirat szerkesztésében is érvényesülni fog. Azzal a tempóval azonban, amellyel ő szerkesztett, legföllebb egy évkönyvet lehetett volna összehozni, nem egy havi folyóirat cséplőgépét tömni. Pesten pedig most már igazán színre lépett az új nemzedék, melynek öszszeadott tüzét a mozgalom kezdte lobogtatni, és én szerkesztőtársaimtól magamra hagyva a Választ ennek adtam át, mint aminek szánva volt.

Gulyás Pált nemcsak a letétel sértette, hiszen mint őt, magamat is főmunkatársra fokoztam le, kettős árulás volt ez a szemében, Debrecent árultam el Pestért, s a nem sietést, alaposságot a kapkodásnak, a divatnak. Ezt torolta meg A tervhalmozóval, de ragasztott rám, ha a verset nem is adta ki, egy árulkodóbb epithetont: én vagyok az az expressz próféta, akinek a munkáiból kifut az eszme, mint a tej.

Vajda Endre Én az egyetemen abban az időben a Magyar Irodalmi Intézet díjtalan gyakornoka voltam, nekem kellett foglalkozni az elsőévesekkel. Igyekeztem a hallgatóságot a modernség szellemében vezetni be az irodalomba. Ilyenformán kerültek hozzám bizonyos kolléganők, többek közt Gulyás Pál húga, aki sok mindent beszélt Gulyás Pálról, és természetesen neki rólam, úgyhogy Gulyás Pál önkénytelenül kíváncsi volt rám: van egy fiatalember, aki már három éve van Debrecenben, és még nem kereste föl személyesen, ami illett volna. Üzent értem, így mentem el hozzá.

Mikor Gulyás Pállal találkoztunk, az első pillanatban körülbelül úgy beszéltünk, mintha már nem tudom, hány éve ismertük volna egymást. Gulyás Pál rendkívül közvetlen ember volt. Azonnal a probléma közepébe csapott bele. A legfontosabbról kérdezett, ami őt érdekelte.

Vajda E. Egyáltalán a magyarság sorsa, a költészet lényege, a természetmisztika, általában a természetfilozófia, élet-halál kérdései, meg a műalkotás.

Vajda E. 1936-ban. A debreceni egyetem abban az időben már nem volt anynyira függeléke a városnak, mint régen, nem a régi kollégium épületében, hanem az új épületben volt. Erről az épületről írta Gulyás Pál, hogy: “új palota köde kél… Mondd, hova lett a gyökér?” Gulyás Pál, aki nagyon-nagyon debreceninek érezte magát, tegyük hozzá, hogy nagyon keservesen is debreceninek, ezekben az “új paloták”-ban valamilyen Debrecen szellemét elsikkasztó, cívisekhez nem illő modernséget látott, holott a cívisekkel ő sem volt megelégedve.

Albert Zs. Tehát ott látta Gulyás Pált először.

Vajda E. Ott láttam először. Kis, vékony ember volt, de amikor felállt a dobogóra, és beszélni kezdett – általában felolvasott –, akkor hirtelen megnőtt. Szavai mintha a géniusz leheletétől repültek volna. Az előadó modora különben – és ez különbözött az életben való beszédstílusától – lassú volt, a babitsi iskola volt, egy kicsit kántáló, egy kicsit patetikus, egy kicsit Debrecennek a református múltjához illő volt, de a Gulyás Pál-versekhez, és általában a Gulyás Pál-előadáshoz nagyon jól illett.

Kiss T. Hallatlan erős, tiszta hangja volt. Nagyon szerette szavalni a saját verseit. Még a Bocskai-kert csőszének is szavalt Gulyás Pál verseket, no meg aztán a tanítványainak. Szelleme hallatlan megragadó volt. Nagy műveltséggel, nyelvek, különösen az ógörög nyelv vonzották, az olasz és az izlandi nyelvet is tanulta, csak azért, hogy az ógermán mítoszokban elmerülhessen. Német szakos volt egyébként, magyar–német szakos tanár. Korán, már huszonöt éves korában megszerezte a doktorátust: mögötte ott állt a debreceni irodalmi érdeklődésű fiatalság, és az Ady Társaság is. Juhász Géza felesége Gulyás lány volt, ez a sógorság aztán mindjárt az első verseskönyvét hozta: A Testvér gályák 1923-ban jelent meg.

Kiss T. Tréfás ember is volt, de ebben mindig volt valami irónia. Egyszer kis könyvecskéje jelent meg Csokonai életrajzírójáról, Dombi Mártonról. És amikor megérkeztem, na, jó, hogy jössz, azt mondja, adok neked egy kis könyvecskémet, és mindjárt dedikálta is. És az igen jellemző az ő karakterére, meg amint mondtam, ironikus volt, azt írta bele: “Kiss Tamásnak, az ős-debreceninek, Gulyás Pál, a jött-ment.” Hát én nem voltam ős-debreceni, még alig-debreceni is, ő pedig itt született.

Vajda E. (hangfelvétel) A személyi kapcsolat Gulyás Pál életének szinte egyik tengelye volt. Németh Lászlóval való kapcsolatát sem tudta másképp elképzelni, mint személyi kapcsolatnak, vagyis, mondjuk egyszerűen, baráti kapcsolatnak. Hogyha az ember az első verseit, a Misztikus ünnepi asztal meg a Tékozló verseit olvassa, ott ez a magányosnak induló, és magát valahol a Csendes-Óceán vizein bolyongónak képzelő költő otthont talált. És otthont talált általában a négy fal között, otthont talált a négy falon kívül a kertben, Bocskai-kerti kis nyári lakásában, ahol a vakációit töltötte.

Vajda E. Ideálisabb költőfeleséget alig lehet elképzelni. Egyszer például Gulyás Pálnak felolvastam egy versemet. “Hogy van? Mondd csak? Várj, leírom.” Elővett egy nagy könyvet, volt egy nagy könyve, és írta a verset, gyorsírással. Abban az időben a költők közt divat volt a gyorsírás.

Albert Zs. Szabó Lőrinc, Tóth Árpád… mind a kettő debreceni…

Vajda E. Ők is a Gabelsberger–Markovits-féle rendszert használták. Hát Gulyás Pál is szépen, gyorsírással írta a versemet, és a versben volt egy olyan szó, hogy: “sugározó”. És amikor leírta, hogy sugá, akkor rendes, latin betűkkel folytatta: Rozó. Aztán rám nézett, és bűbájosan elmosolyodott: Rozó…

Ott lakott Debrecenben az úgynevezett Dobozi-bérházban, ez a lakás különben egy kétszobás lakás volt, az egyik szoba a Gulyás Pálé volt, a másikban lakott a család, a két gyermek, az egyik a Klárcsó, akit én úgy látok mindig, ahogy akkor megjelent, ahogy Gulyás Pál verse is ábrázolta: “…kezdő árvácska, / mely csak nemrég törte át a Föld homályát…”

Gulyás K. Pajtás viszony volt rá jellemző. Emlékszem, az iskolában csodálkoztam, senkinek nincs olyan apja, mint nekünk. Ez nem olyan, mint egy apa, ez olyan, mint egy játszótárs, mint egy gyerek! Nem volt nekünk hálószobánk, ebédlőnk. A két szobából az egyik az apánk szobája, a másik a mi szobánk volt. Az iskolában az ember szinte szégyenkezett, hogy a beszédértelem-gyakorlat órán mit is mondjon? Hát ugyanolyan dolog volt: egy ilyen különleges apa is kicsit tétovává tett.

Albert Zs. Ahonnan ő is meg Juhász Géza is azt a bizonyos levelet írta a Napkelet pályázatára.

Gulyás K. Igen. S amikor Pesten felbontották a két pályanyertes levelét, kiesett belőle az egyik cím: Gulyás Pál, Hajó utca 8., majd a másik: Juhász Géza, Hajó utca 8. Itt éltünk egészen addig, amíg nagyapám el nem adta a házat. Utána továbbmentünk, és egy nagyon rövid ideig a Hatvan utcán laktunk. De nem vált be, mert egy kocsigyárosnak a zajos udvara volt előttünk, se kert, se semmi. Nagyon hamar továbbálltunk. És végül a Dobozi-bérházban találtuk meg azt az úgynevezett ideális lakást, ahol nem volt háziúr, sem más zavaró körülmény. Szép volt a környék a Dobozi temető szomszédságában, amely óriási fákkal volt tele. Apám ablakából egyenesen Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály kettős sírjára lehetett látni.

Albert Zs. Volt valami tudathasadásos az ő debreceniségében.

Gulyás K. Eszmeileg visszanyúlt a Csokonaiék idejében lévő Debrecenhez. Azt szerette, meg a még régebbit, meg a török idők Debrecenjét: azt, ahogyan a város védte önmagát.

Amikor Hitler beindult a nagy beszédeivel – jól tudott németül, hallgatta a rádiót – érezte, hogy sötét erők munkálnak. És egyre rémültebben érezte, hogy nagyon rossz dolgok következnek.

Hubay M. “Adj súlyt a szavaknak” – ez a gondolat kísértette őt, hogy nem szabad fújni a szavakat, mint a buborékot. Kezdettől fogva egyrészt megvolt benne a hajlam arra, hogy fölényesen megcsinálja azt, ami a budapesti költők számára akkor eszmény volt, másrészt kezdettől fogva, talán a debreceni füvészek nyomán, rendkívül közel volt mindig a természethez. Emlékszem, amikor a Debrecen, ó-kikötő című versében írja: “Méliusz lelke alél, ujjain egy falevél” – az alél-re a rím: falevél.

Sok verset írt a fákhoz. Apának érezte azokat a nagy fákat, fatörzseket, melegséget, emberséget, szívdobogást hallott ki a fákból, gyönyörűen írt a petúniákról, amint kinyílnak. De Gulyás Pál számára a természet a maga teljes, kozmikus világmindenség-dimenzióiban minden pillanatban adva volt. A természetet körülbelül olyan ölelésben élte át a maga teljes univerzalitásában, ahogy ma kezdjük felérni, hogy mi minden függ össze a természetben: tehát ha valahol megbontjuk a természet rendjét, milyen katasztrófát provokálhatunk, akár az emberiség számára is.

Minden verse a világmindenség koordinátájában él, és közvetlen kapcsolatban van a legkisebb létezővel.

Albert Zs. Egy barátság levelekben, ez a címe Gulyás Klára gyűjteményének, amelyet Gulyás Pál és Németh László levelezéséből állított össze. Ebben fényképek is vannak, többek közt a Bocskai-kerti beköltözésről, amelyen Németh László felesége, Ella néni és három lánya is szerepel. Ezek közül az egyik Ágnes.

Németh Á. Igen, a kocsi tetején ülök. Kilencéves voltam én, tizenegy Judit és tizenkettő Magda. És közben, amíg ez a Bocskai-nyár tartott, július 23-án megszületett Csilla húgom, nyolc hónapra koraszülötten, úgyhogy anyám később jött le vele oda.

Albert Zs. Mi is volt ez a Bocskai-kert, ahová Németh Lászlót olyan erővel hívta Gulyás Pál, hogy nem tudott ennek a hívásnak ellenállni?

Németh Á. Valóban, az elsődleges kérdés az, hogy hogyan is kerültünk mi le a Bocskai-kertbe, amikor egy budai kertes házban laktunk, és mivel édesapám fővárosi orvos volt, ezért minden évben Balatonkenesére is lemehettünk nyaranta.

Édesapám elmondása szerint ezt akkor határozták el, amikor 1942-ben Gulyás Pállal együtt voltak a szárszói konferencián. Ott ültek a Balaton-parton, és édesapám azon gondolkozott, hogy ezt az itt elért szellemi színvonalat hogy lehetne a magyar kulturális életben is fenntartani. Pali bácsi pedig közben azon morfondírozott, hogy milyen is az ő helyzete tulajdonképpen, a Törökvész úttól és Budapesttől milyen messze van a Dobozi-bérház és Debrecen, és milyen messze van a Balatontól a Bocskai-kert. Majd azt mondta, hogy hát valójában a Bocskai-kertben is lehetne élni!

Németh Á. Igen, Bocskai-kertben, amely 13–14 kilométerre van Debrecentől, volt nyaralója, Gulyáséknak. Gulyás Pál rögtön úgy kezdte a rábeszélést, hogy együtt ketten megcsinálhatnák a Cseresnyés farmot, ami édesapámnak régi vágya volt.

Németh Á. Megírta valójában a Cseresnyés drámájában, a lényege az lett volna, hogy egy gazda maga köré gyűjt fiatal embereket.

Albert Zs. Népfőiskolaszerű dolog lett volna.

Németh Á. Népfőiskolaszerű, de nem teljesen olyan, mert itt mindenki dolgozott volna, és a munka során tanulta volna meg a minőségi gazdálkodást, tanultak volna egy kis természetrajzot is hozzá, irodalmat is, egy kis zenét, szóval napközben munka, amit este beszélgetés-tanulás követett volna. Ezt a Bocskai-kerti farmot azért másképp képzelték el. Itt azt tervezték, hogy többen vesznek kisebb birtokot, és közösen vesznek egy nagyobb területet, amire majd fiatalokat fognak hívni. Az volt az elképzelésük, hogy ők, Gulyás Pállal ketten elkezdik. Ez volt a Bocskai-kertre költözés egyik vonzereje, további csábítást jelentett az, hogy akkoriban külön-külön fölkereste édesapámat Szabó Árpád és Karácsony Sándor azzal, hogy jelöltesse magát a debreceni Magyar Tanszékre.

Apám mindig szeretett tanítani, már az édesapja példája nyomán is. Valójában tehát három vonzereje volt ennek a Bocskai-kertbe való költözésnek: a farm, a tanítás és Gulyás Pál barátsága. Mert akárhogy is vesszük, ők odáig csak nagyon szép, gondolkoztató irodalmi leveleket írtak egymásnak, és csak néhányszor, futólag találkoztak. Tehát ez lett volna az embert próbáló barátkozás, amikor egymás mellett laknak, és napról napra együtt vannak, és nap nap után kicserélhetik a gondolataikat.

Édesapám úgy írja le az életrajzában, hogy elég nehéz volt az édesanyámmal elfogadtatni a leköltözést. Ehhez azért azt kell tudni, hogy Bocskaiban se víz, se villany nem volt. Édesanyám hevesen tiltakozott – még ha csak nyárról is volt egyelőre szó – a leköltözés ellen. Nagy veszekedés volt, és utána két napig nem beszéltek. Aztán anyám – szokás szerint – beadta a derekát, s elutazott Debrecenbe és megvette a Weszprémy-házat. A családi legendárium szerint a veszekedés igaz, de nem két napig, hanem két hétig nem beszéltek egymással, és aztán utazott le édesanyám. Szokásához híven, hogyha egyszer már elfogadott valamit, akkor teljes erőbedobással csinálta. Ez az adott helyzetben különösen nehéz volt, mert bár 1942 szeptemberében vették meg a házat, a tényleges átvétele csak 1943 április elsején történt meg, mert a lakó akkor költözött ki, és ekkor édesanyám már ötödik hónapban volt a húgommal. De azért ő utazott le Debrecenbe, meszelte a házat, szállította a bútorokat, Pali bácsi segítségével, aki egyébként is rendkívüli áldozatokat hozott azért, hogy apu odaköltözzön.

Németh L. (hangfelvétel) Debrecen csak élete utolsó hét-nyolc évében vonult be lírájába. Addig is Debrecenben élt. A levegőkoszorús fák, amelyeket századokon át elbámult volna, a Hajó utcai udvar fái voltak. Kedves madara, a kakukk, egy Bocskai-kerti fából röpült elő, inasai a Burgundia utcai ipariskolába jártak. De azt, hogy mindez nemcsak az élet és a világ, de Debrecen, sosem hangsúlyozta. Debrecen mint eszme, abban a három-négy évben, harmincöt, harminckilenc közt emelkedik fel kötészetéből, amely különben is legnagyobb költői ugrása, kiteljesedése volt, olyan meglepő, hogy én, aki épp akkoriban távolabb kerültem tőle, csodálkozva ismertem rá újra megtalált s megnőtt barátomra.

Ezekben az években lett Rontó Pál Naplójában nagy szatirikussá. Most fedezte fel s oltotta költészetébe a Kalevala természetmítoszát, most lesz a rossz politikai közérzet bátor kimondója, most mutatja meg barátsága kettős, gyilkos és gyöngéden oltalmazó arcát, most válik a személytelenség költő-filozófusává, s most lesz Debrecen költője.

Ujfalussy J. Ővele főként az Ady Társaságban szoktunk volt találkozni, mikor egy-egy felolvasó ülés vagy valami volt, egy-egy gondolata megmaradt az emlékezetemben. Emlékszem, egy alkalommal alkotásról, művészekről volt szó, s akkor elhangzott egy mondata, hogy a “műalkotás egy buborék, amit a Kozmoszban elsüllyedő géniusz küld a felszínre”. Szép kép. És körülbelül ez jellemzi azt a gondolatkört, ami az ő megjelent költeményeihez kapcsolódik.

Ő aztán nagyon erősen exponálta magát azért, és mindent elkövetett, hogy Németh Lászlót odakösse Debrecenhez. A Bocskai-kerti vállalkozás, hogy megvétetett egy házat Németh Lászlóval, ezt célozta. Akkoriban szóban forgott valóban, hogy a megüresedett Magyar Irodalomtörténeti Tanszéket Németh László töltse be, ez aztán valahogy nem sikerült. Én nem ismertem annyira a részleteket, hogy miért és hogy, de azt tudom, hogy amikor a házszentelés volt, meghívtak ott bennünket 1942 szeptemberében. Én akkor éppen a gyakorló tanári tanévem előtt voltam. Ott összegyűltünk mindazok, összeverődtünk, akár a Karácsony Sándor környezetéből, akár más módon. Megnéztem megint azt a fényképet, amely az Egy barátság levelekben, Gulyás Pál és Németh László levelezésének kötetében megjelent. Felsorakoztunk Németh László házszentelése körül, éppen a Bocskai-kertben egy verőfényes szeptemberi napon, és az tűnik fel, hogy még Gulyás Klára sem – aki itt kucorog egyébként, és mellette Kovács Ferenc, a későbbi Fabricius Kovács Ferenc, a nyelvész – ismer fel mindenkit, mert Kovács Ferit nem tünteti fel. Ott hátul felfedeztem Vargha Balázst például, aki a névsorban szintén nem szerepel.

Albert Zs. Amikor az Ady Társaságban találkoztak, ő maga mondta a verseit. Hogyan mondta?

Ujfalussy J. Nagyon érdekes volt az ő előadásmódja, elég sötéten, és egy kicsit szuszkán beszélt. Fülemben van, ahogy a Kalevala “Hisz szarvasá”-t emlegette. Nagyon szuggesztív volt. Ezzel a monoton hanglejtéssel, mint ahogy a magas hangján Weöres Sándor mondta egy bizonyos inkantatórius, tehát ráolvasó módon a verseit, úgy olvasta más tónusban, de hasonló magatartással a verseit Gulyás Pál is.

A népi írók közül nagyon sokan megjelentek, előadást tartottak, be-belátogattak az Ady Társaságba. Mata János Zilahon érettségizett, margitai születésű fiatalember volt. Elvégezte az egyetemet, szellemi kényszermunkás lett a Városi Levéltárban. Ugyanott dolgozott Tóth Endre is, a költő. Mi naponta jártunk be oda hozzájuk, és beszélgettünk, igen jó beszélgetések zajlottak. Nagyszerű grafikus volt, fametsző. Illusztrálta Fazekas Ludas Matyiját például. No, Mata János és Gulyás Pali folyton kocódtak egymással. Amikor ez a buddhista érdeklődés eléggé ismertté vált a Pali részéről, akkor Mata János mindjárt írt egy verset az ő modorában. Az volt a címe, hogy Buddha Debrecenben.

Németh Á. Egyszer-kétszer Pali bácsi volt fönn nálunk, de mi akkor iskolában voltunk, úgyhogy Bocskai-kert volt az, ahol igazán találkoztunk, és, hogy is mondjam, a mi családunkat is adoptálta édesapámmal együtt, tehát a gyermekek viselkedésében, nevelésében is elég konkrétan beleszólt. Volt egy ironikus kérdezgető, ugrató beszédstílusa, amit én nagyon szerettem, és akkor ha rosszat válaszoltál rá, akkor azt mondta, hogy: idétlenség… maarhasáág…

Amik feledhetetlenek ebből a nyárból, azok az esték voltak. Kiscsilla születése után a Gulyás család is átjött hozzánk, mert akkor már anyám nem tudott a gyerek miatt szabadon mozogni. Pali bácsiékon kívül Pali bácsi nővérének családja, Szőr Jóskáék, valamint még egy-két család vett részt ezeken a gyertyafény melletti beszélgetéseken. Mintha a pingpongasztal körül ültünk volna – valami ilyen emlékem van –, a diófa alatt, abban a reményben, hogy ott nincsenek szúnyogok. Ha a két író is ott volt, akkor ők a nívóra is vigyáztak. Szóval ezek olyan igazi reneszánsz beszélgetések voltak. Pali bácsi bökverseket rögtönzött: szellemes volt és ironikus, az egész társaságot éltette. Mi, gyerekek pedig ott ültünk, hallgattuk és élveztük. Amikor apám visszavonta az egyetemről a jelölését, mert az volt az érzése, hogy a Kar nem támogatja, akkor Gulyás Pál vigasztalásul megírta a Professzor Németh Lászlónak című versét, amely szerint: “Nem kell minékünk egyetem, / a mi egyetemünk az esték.” Ezek az esték valóban egyetemek voltak.

Németh L. (hangfelvétel) A költészete színét, szövetét, vípuneni természetbe merülése adta meg, tehetségét, emberségét ennek az el nem ismert szigetországnak a megalapítása, kormányzása, védelme növesztette meg. Amikor néhány évi eltávolodás után megint s még közelebb kerültünk egymáshoz, életének és eszméinek ez a tökéletes összhangja hódított meg. Utolsó öt-hat évében meg lehetett az elégtétele, hogy az “expressz próféta” egyre nagyobbra értékelte az ő személyvonaton járó vagy még inkább országúton kutyagoló prófétaságát. Nemcsak barátommá, ideálommá lett, az idea emberré, akiben már nem is a költőt tiszteltem csak, hanem azt az alföldi Szókratészt, akivé a maga lassúbb előhívásában hatvan-hetven éves korára lehetett volna. Az, hogy a halála előtti tavaszon én is az ő Bocskai-kertjébe költöztem, debrecenivé lettem, egyik utolsó diadala volt az ő debreceniségének.

Kiss T. Ő akkor már benne volt a közéletben, hogy például a Levegőt! előtt…

Albert Zs. József Attila verse előtt…

Kiss T. …igen, már megírta azt a verset, ami ugyanúgy tiltakozott. Őt népi költőnek kezdték aztán számítani, nem volt az. Nem volt népi költő, de a népi mélységekig leért.

Kiss T. Valósággal a mítoszok költője lett. Nem lehetett azt a felgyorsult és vad, zord időt másképpen jelezni, mint mitológiai képekkel.

Vajda E. (hangfelvétel) Majdnem minden verse egyszerre szakadt ki belőle. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem változtatott időnként a verseken, nem javított, nem csiszolt, sőt, volt például olyan verse is, mint a Tékozló, amelyet éveken keresztül bővített, tágított, mert úgy érezte, hogy az első megoldás nem egészen tökéletes.

Vajda E. Tulajdonképpen egy fél év, utána körülbelül egyéves katonai szolgálatom alatt nagyon gyakran találkoztunk, mert a szabadságaimat többnyire nála töltöttem. Aztán én Pestre kerültem, ahol az a megtiszteltetés ért, hogy itt viszont ő volt az én asztalom vendége, nagyon jó ebéddicsérő vendég. Vele együtt mentem többfelé, találkoztam az ismerőseivel, akik egyúttal nekem is ismerőseim voltak, Kereszturyval, Hamvas Bélával, Kerényi Károllyal, általában azzal a társasággal, amelyik akkor a meglehetősen belterjes Sziget című folyóiratot adta ki. Nem is folyóiratot, hanem inkább évkönyvet, jó magyar szokás szerint nem is jelent meg belőle több, mint három. De ez már a háború éveiben volt.

Hamvasné dr. Kemény Katalin Palival való kapcsolatunk még a negyvenes évekből való. Furcsa dolog, hogy nagyon meleg és nagyon jelentős volt ez a kapcsolat mind a hármunk részéről, ennek ellenére csodálkozni fogsz, hogy Béla csak kétszer találkozott vele személyesen, én pedig egyszer. Mégpedig az úgy volt, hogy az Operában volt az íróknak valami rendezvénye. Ott ismerte meg Béla, és akkor meghívta hozzánk a remete-hegyi pici lakásunkba ebédre, másnapra. Az nagyon kedves összejövetel volt, délben jött Pali, és egészen estig ott maradt. Nagyon meg volt elégedve az ebéddel, mert tudod, hogy ő milyen gyenge volt, olyan szinte átlátszóan gyenge. Ami az ő lényét teljesen jellemezte, szeráfi teremtés volt.

Azután kezdődött a levelezés. Béla őt nagyon nagyra tartotta, és nem ok nélkül. Látott benne valami olyat, ami akkoriban egyedülálló volt, mégpedig azt, hogy visszanyúl valahogy az őstípusokhoz, az archetípusokhoz, és ez magyarázza vonzalmát az Edda meg a Kalevala, meg az ősköltemények iránt, sokkal inkább, érdekes módon, az északi eposzok, mint például az Iliász iránt.

Albert Zs. A görögség azért valamennyiükre jellemző volt.

Hamvasné dr. Kemény K. De a szíve valahogy északra vonzotta. Amikor Hamvas nagyon fontos esszéjét írta a poeta sacerről, a szent költőről, akkor azt írta Palinak, hogy “tulajdonképpen rád gondoltam”. Béla annyira komolyan vette, hogy fölolvasnék egypár részletet abból, amit az első levelében írt neki: “Mi volt az, amiért vártam reád, és amit meg is találtam? Személyed bennem anamnetikus hatást tett. Egészen platóni értelemben, születés előtti emlékeket ébresztett. Egy bizonyos: van mérték, amelyről tudom, hogyha ez jelentkezik, ott valami rendkívüli van. Túlérzékenység ez, az emberi különbségek túlságos átélése, és határtalan respektus mindenkinek egyéni themenosza, azaz szent köre iránt. Ennél csak egy nagyobb van, találkozni valakivel, akinek themenoszában úgy otthon vagyok, mint a magaméban. Különös volt nekem az este, ahogy kezed és arcod mozgását értettem, ősidőkből, talán még az idők elejéről. És még valami: neked sikerült egyedül a vidéki magányt érthetővé tenni. Az elveszettséget és a reménytelenséget. Hogyan csináltad? Biztosan úgy, hogy magad túljutottál rajta. Persze nem úgy, hogy nem szenvedsz tőle, ez lehetetlen, hanem úgy, hogy erre a szenvedésre már nem megy rá az életed.” Hát ebben sajnos nem volt igaza Bélának. “Meg kell ismerned magad, sokkal tökéletesebb ismeréssel, mint a filozófia vagy a lélektan. Mitológiával és költészettel. És tudnod kell, már írtam egyszer, angyal lényed az, ami a géniusz benned, és az vagy te.”

Annak ellenére, hogy Béla ilyen nagyra tartotta és óriási lehetőséget látott benne a magyar irodalomra nézve, ő valahogy ettől szinte megrettent. Béla levelei azért vannak meg, mert Gulyásékat nem bombázták le, és az megmaradt a Pali hagyatékában. Viszont amelyeket Pali Bélának írt a harctérre, azok elvesztek, mert a Remete-hegyen minket lebombáztak, és ott minden elveszett. Bélának egy kis fiatal barátja eljött, hogy nézzük meg a lebombázott házat, mert Béla nem is akart oda eljönni, annyira el volt keseredve. Kiderült, hogy teljesen be van omolva, mintha elnyelte volna a föld azt a házat, ahol laktunk. De ahogy benyúltunk egy gereblyével, megakad valamiben. Az egyik szobánkban volt egy szekrény, és annak a tetején volt egy doboz. És abban voltak Pali nekem írt levelei. Azt ki tudtuk húzni.

Nekem nagyon jólesett, hogy Paliban akadt egy hűséges olvasóm. A küldeményemre így válaszolt (valószínű, azért ragadta meg, mert akkor én mitikus hangulatban voltam, mikor azt írtam, és egy ősasszonyképet vetít ez az egész írás): “Tegnap jött a Liali [ez volt a címe], s nyomban el is olvastam. Az alkonyom és az éjszakám Liali ezüst hajszálain lebegett. S a Nagy folyó éppen a Liali olvasása közben a tikkadt Debrecenbe üdítő záport hozott. Tűrhetetlen volt tegnap már Árkádia fölött a levegő, jött Liali, és minden üde fényben ragyogott. Magasrendű írás.”

A következő levél pedig arról szól, hogy küldtem neki gyógyteát. Mert Óbudán volt egy füvesasszony. “Perszephoné kertje”, úgy hívtam az ő udvarát. Pali így ír: “Hálás köszönet a gyógyteákért. Meglepett a postás csomagja. Puha amőbahalmaz. Mi lehet, az istenért! Ki küldhette? Detektívmunkát végzett az agyam. De az írás! Az írás mennyire ismerős! Köszönet, hálás köszönet! A Liali is meglepetés volt, ez hasonló. Gyöngédségét és jó szívét s fűvész perspektíváját bizonyítja.”

Én nagyon szerettem az ő rövid verseit, amelyek egy kicsit a japán meg a kínai haikukra hasonlítanak. Akkor írtam is, hogy ezeket a verseket külön kellene kiadni, itt van egy, amely fölé az van írva: “Kemény Katalinnak”:

Gulyás K. Vándoroltam velük. Voltunk a Balatonon is, utána elmentünk Mezőszilasra, majd megint vissza Budapestre. Ott laktam náluk egészen 1944 szeptemberéig. Marasztaltak, mivelhogy “ott nem lesz ostrom”, nem lesz semmi, sokkal jobb lesz, mintha Debrecenbe visszamennék. De valahogy nagyon rossz érzésem támadt, és szerettem volna anyámékkal lenni.

Gulyás K. Tizenhét. Megmondtam nekik kerek perec, hogy hazamegyek. Ez kicsit rosszul is esett Ella néninek, de aztán belenyugodott. Előzőleg Németh László megmutatta nekem apám hozzá írt leveleit meg írásait, melyek nála voltak. Sokszor beszélgettünk a dolgozószobájában. És hazautazásom előtt szomorúan néztem a leveleket, vajon mi lesz a sorsuk. Emlékszem rá, amint Németh László kihúzta a nagy íróasztalfiókot, benne a sok levél. Volt ott más is, Móricz-írások, ez-az, amaz. Azt mondta nekem: “Tudja, mit? Ki tudja, mi lesz itt ezekkel a levelekkel, maga ismeri az édesapja írását, szedje össze az ő leveleit, és vigye haza!” Így is lett, levelekkel megrakodva mentem haza Debrecenbe.

Németh Á. Ha jól emlékszem, a levelek Gulyásék rekamiéjában vészelték át a háborút, és ez nagy szerencse volt, mert a mi Törökvész úti házunkat lebombázták, és a kéziratokból majdnem semmi sem maradt meg. Például amikor én édesapám levelezéskötetét szerkesztettem, az első kötetben (1914–48-ig) csak 90 levelet kapott ő, a többi 700-at neki írták, mert az általa írt leveleket megőrizték, míg a neki írottak zömmel elpusztultak.

Gulyás K. Hát az már csak olyan volt, hogy ő maga is szomorúan fogadta, mert akkor már – 1944-ben – halálos beteg volt. Egyébként egész életében sovány volt ugyan, de beteg sohasem. De 1942-ben egy nagyon súlyos és gyógyíthatatlan betegség lépett fel nála: a hajszálerei átengedték a vért. Ez egy ritka betegség volt: a Werlhof-kór. Elvérzett. Azt lehet mondani, hogy elvérzett, mert végül is gyomor- és agyvérzés végzett vele.

Hubay M. Akik láttuk ennek a századnak annyi iszonyatát, azt kell mondanunk, hogy a magukat visszafogó költők legszebb, szívükhöz oly közel álló teljesítményei mellett csak megrendülten és mélyen fejet hajtva adózhatunk a költészetnek, amely néha éktelen hangon rikoltotta világgá, hogy vigyázzatok! Vigyázzatok már, emberek, az emberiségre, a magyarságra, a természetre! Az a gyöngédség, amely ezzel együtt jár, ez teszi teljessé az ő költészetét.

1944 május elején halt meg Gulyás Pál. Az utolsó napokból egy levelezőlapot mutatott nekem Kerényi, ott, Asconában, rövid volt, jelezte a lapon, hogy várja a halált. Ennyi. Még cenzúrázták is a lapot, rajta volt a cenzúra, nem merem mondani, de talán még olvashatatlanná tett sorok is voltak benne, de ott volt egy kétsoros vagy négysoros vers, az utolsó szavakra emlékszem, latinul írta: “Faveat mihi crypta.” Legyen hozzám irgalmas a sír.

Gulyás Klára, Hubay Miklós, Kardos László, Hamvasné dr. Kemény Katalin, Kiss Tamás, Németh Ágnes, Németh László, Ujfalussy József, Vajda Endre emlékezéseit összegyűjtötte és egybeszerkesztette: