Ahogy fellibeg, az kápráztató.

A fejtartás is formatervezett.

Minden lépés villant egy comb felét.

Ravaszul áttetsző blúz alól

két mellbimbó egymásnak szétköszön.

Ülve mutat ártatlan őzsutát,

ki hajdan egy vámpírnak lánya volt,

s most hosszú, lila körmöket reszel.

Hogy lehetne művek fő tárgya ő,

véres drámáké, költeményeké:

e puszta test, lanyha kívánalom?

Az ilyenről inkább a szem beszél,

és bizonyos közvetlen régiók

kutatják hasának bűnlajstromát.

A Kassai tér – Róna park között

a megnevezetlen viszonylaton,

és eközben ezer darabra hullt.

Gumirádlin ki erre andalog,

megállótól megállóig: a sors.

Mindent miszlikre tép, és feldarál,

míg a felejtés hosszan nyeldekel.

E kannibál tettről a jó tömeg,

ki a harc közben kókadozva ül,

s vacsoráról álmodik, mit se tud.

A térben, mint tartályban, elmereng,

úgy véli, élete kezéhez áll.

De időnek, bomlásnak hossza nincs.

Titok, magát miért csempészte fel,

hogy ülhet meg a tisztes járaton,

álságosan a rendes nép között,

észrevétlenül el miként vegyül.

De itt van. A várható út szerint

mímel cél felé távozó utast,

avatottak helyén, hívatlanul,

s mohón leplezi tolvaj szégyenét.

Hol az igazságot nem tisztelik,

ott bármely dolog kétséges lehet,

s a lét nem ismert földeken kavarg.

A veszélyekre senki nem figyel,

csak bliccelő tudja ösvényeit.

Ha ő kiszáll, a busznak vége van.

Mint egy ítélten bánatos virág,

kit a vörösre festett haj sem óv,

sem a hőségtől kókadó gyerek:

bágyadt feje szétterjedt combra hull.

De szép volt! A hamvas, érzéki báj

még a keserű száj körül motoz.

Kitépett, túlpingált szemöldökív

oltja szemének hunyó lángjait.

Minden múltat a romló test cipel:

túlhajszoltság és tönkrement öröm

ott kering a fonnyadó nyak körül,

alászáll a felpuffadt has felé,

és a visszeres lábakon megül.

Az embert csupán arca őrzi meg.

A magas mennyezet óriásrovar-

csillárát, a tárt szárnyú ablakok

ködpászmás hajnalát, a sürgést odalent,

kialvó ívlámpák fényét, a lépcsőház –

ásító vadállat – szúrós szagát,

doh és ganébűz keverékét,

a világítóudvar tölcsérét,

a közepébe tűként szúr a fönt még

áttetsző, szétfolyó reggeli fény,

a lábujjhegyre állva

lenyomható madárfejű kilincset

a boltíves, súlyos kapun, mely úgy nyikordul,

mintha mindig épp hazatérnél,

valahonnan mindig haza, ahonnan

minden: a szétrajzó hangyákként

iramló emberek sugárutak ösvényein,

villamosok hernyó-menetelése,

tülkölő autók és a város tevéi:

himbálódzó buszok, a félelem,

akár egy rég feledésbe merült

szertartás, a metró golyószemében

az alvilág vigyorgó ördögei

tükröződnek, s az elégtétel,

hogy más az áldozat,

mindig valaki más, a bérház

szürkéllő udvarán, a lépcsőház

kongó sötétjében, a körfolyosón

haladva, otthonról mindez már csak mese,

melyben részt venni olvasóként

szabad csak, hisz a vége, a vége

nem tudható –

a nem gyermekre szabott,

a hajszában kifulladt város

– ki menekül ki elől, ki tudja –

ziháló szűkölését, a naponta

s a hazaérkezést, mely mindig

győztes, de megkönnyebbülést

hozó legalább, mindezt nem ismertem

soha, s most, hogy belecsöppentem

a kellős közepébe a mesének,

nem tudhatom, kapok-e benne

szerepet, lehet-e legalább

egy félmondatom, egy szavam.

Tőle tanultam a fákat.

A gesztenyét, a diót.

Látom, amint emeli botját.

Ma sem tudom, ki volt.

Nekem nagyapám, anyámnak

apja. A bőre cserzett,

haja fehér. Egy évszázad

tanúja. Nem szerzett

mást, csak a dohánygyár nehéz

porából kivirágzó

tüdőrákot. És felnevelt két,

az eget koronázó

diófát. S kemény-konokan

öt gyereket. Egy asszonyt

eltemetett, egyet itt hagyott.

Ma már nem haragszom.

Ahogy volt nyolcvan, lehetett

volna kilencven, száz is.

Akkor nem hatna úgy e vers,

mint száz másik frázis.

Nem járok ki a sírhoz. Nem

viszek mécsest, virágot.

Esetleges, mikor gondolok

rá. Amerre én járok,

járhat-e ott? S a dominót

képzeletben kirakja-e?

Dupla semmivel tarsolyomban

lehetek-e ellenfele?

Nem mondom, hogy nem hiányzik.

Jó volna séta közben,

a Várkert erdejében mókust

látni egy ág-közben.

Megkérdezni, mi vele együtt

veszett el, a múltat.

A háborúkat, a terrort

s akik mellőle kihulltak.

Hogy előző este apámat

hívatta: borotválja meg.

Hogy míg arcán szántott a penge,

tudta-e már, mi éri meg.

Utoljára Szenteste láttam.

Aznap nem volt Karácsony.

Tudtam, hogy meghalni viszik.

Hat nap, kórházi ágyon.

Jobb így. Emléke homályos

és nem fáj. Hajnalonta

arra ébredek néha, hogy

itt van, s a kezem fogja.

Míg a Tökmag Jankók porondon

dévajul kelletik maguk,

addig én csak magamba’ mondom.

Minél hangosabbak a törpék,

úgy leszek egyre némább én,

s kik a rangot úgy örökölték,

felhágva kupolák terébe

nem létrán, de taposva sok

hajlékony gerinc lépcsejére,

csak fényesednek, és az árnyék,

mi rám hull, sötétül. S jó így.

Ha én is vizet prédikálnék,

vagy mennék muszáj-Herkulesnek,

könnyebb lehetne szívem is,

könnyebb, ha a dőltömre lesnek –

inkább nevessen ki a csürhe,

s én fájdalom-esetten is

Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi,

nem kell a hódolástok, jobb

csöndben a versbe belehalni.