Sokszínű játék bontakozik ki a Sekler songs verseiben, melyek a hagyomány teremtő erejére, a kulturális emlékezet szövegszerű helyeire és a nyelv végtelen lehetőségeire építve olyan kötetté forrnak össze, melyben egyszerre van jelen a posztmodern irodalom – elsősorban az erdélyi költőktől örökölt – intertextuális versszervezése, valamint – az előzőtől egyáltalán nem elkülönülve – az újraértelmezett transzszilván hang. A kötet verseit e hangok azonossága (vagy legalább hasonlósága) fűzi össze, miközben a szemünk láttára, az olvasás folyamatában igyekszik magát meghatározni egy beszélő, s ebben a korántsem egyszerű feladatban kíván nyomot hagyni maga után: “Baromffyakkal nem feredtem volna / Igaz Ferenczes így lettem volna” (Addenda az LV. zsoltárhoz). Rögtön a kötet nyitóversében szól így, kijelölve magának a megszólalónak egy pozíciót, melyet a szerzői családnév megadásával próbál pontosítani. Ám rögtön a kötet második versében, a Részeg trióolettben elbizonytalanodik ez a biztosnak vélt hang: “Isten szólít én vagyok és nem én”, így az első vers pozíciójából is a “lettem volna” szópár válhat hangsúlyossá, a múlt idejű feltétel, hiszen a Részeg triolett idézett sora egyszerre megerősítése és tagadása az én pozíciójának: egyidejűleg, az idő azonos síkján létezhet az én és a nem én, így relativizálódhat a kijelentések bizonyossága.

Hasonló összetettséget rejt magában a hagyományhoz való kapcsolódás is: a klaszszikus műfajok és formák (szonett, zsoltár, haiku, ekloga, hexameter, nibelungizált alexandrin) mellett az irodalom kiemelkedő alakjai is megidéződnek, hol a szövegek pragmatikai szintjén, hol intertextuális kapcsolat létesítésével. Igazán sikeres e versek közül a Bornemisza Péter Erdélyben, mely már címében is megjelöli a költőt, s mind stílusában, mind szavaival képes megidézni a Siralmas énnéköm kezdetű verset, így annak átiratává válik. Stílusbravúrnak nevezhető a József Attila árnya is, mely három elkülönülő részben három József Attila-versre emlékeztet: “Talán eltűnik hirtelen / az akácerdőben a vadnyom. / Elpazaroltad Istenem / az utat s nincs hol megmaradnom. // Már himlős gyermektestemben / József Attila árnya sírt, / hontalanul tévelyegtem / s megástam apámnak a sírt.” “Virággal jöttél nem karóval, / incselkedtél a lentvalóval, / aranyat cseréltél porka hóval, / Istenhez menekült gyáva”; “Fut a vonat, nem visz utánad, / meg immár sohasem talállak, / kihűlt immár a lángoló arc, / hozzám immár hiába szólalsz… // Ropog a jeges víz, fürödj meg! / Addig a kendő is hűljön meg! / Sül a hús, menjen el étvágyad! / Üres legyen holtig az ágyad.” Ferenczes Istvánt ezen intertextuális játékok a hagyomány egy másik szálához is szorosan kötik, mégpedig egy szintén erdélyi szerző, Kovács András Ferenc alkotásaihoz. Kovács András Ferenc műveihez, módszereihez, stílusához kapcsolódva igen termékeny költőkör bontakozott ki Erdélyben, s éppen ezért is érdemel említést Ferenczes kötete, aki e hatalmas megelőzöttséggel kénytelen megbirkózni, s a tehetséges elődök példáin túllépve képes önálló hangot megszólaltatni. S ebben a sokszólamú hangban érdemes keresni a kötet nagyszerűségét: a már említett hagyományokból táplálkozva, elődöket követve egy olyan ügyesen megkomponált, apró mozaikokból összerakott kötetet kapunk, melynek különlegességét talán épp a hagyomány(ok) elrendezésmódja adja, s nem utolsósorban az a “kötőanyag”, melylyel mindezek összeilleszthetők.

A megidézett művek, műfajok, műformák átírásakor legtöbbször úgy keletkezik új alkotás, hogy belecsempésződik a szövegbe az a bizonyos transzszilván hang, mely az egész kötetre jellemző, függetlenül attól, hogy hogyan szituálja magát a versben beszélő én. Akár egységesként, akár szétszórtként, nem létezőként jelenik meg, mindig felülírja a megszólalás intencóját e hang, e nyelv, melyet nem lehet kitörölni, mely hagyományaival, saját kulturális emlékezetével uralkodik a beszélő fölött. Így például a megidézett József Attila is, aki be van “Erdély hét tornyába zárva”, Siebenbürgen foglya, “erdélyien” szólal meg.

Ezen erdélyi valóságból, realitásból s a fikció teremtő erejéből hozza létre – Juhász Gyula Nakonxipánjának mintájára – Qxyhuatwandzát. A Tíz erdélyi haikuban így ír róla: “az Olt ezüstje / fölött s a Hold arany alatt / hazám te sehol”, majd a Mint himnuszokban a glória című versben így folytatja az imaginárius hely teremtését: “Szülőfalumnak Holdon túli mása: / Qxyhuatwandza visszajáró szellem, / érted zokogott sosemvolt szerelmem, / a svájci Lisbeth s észtországi Mása, // kit versben láttam vagy egy balladában, / a falum melletti rétekre vágyott, / meztelen testére gyöngyharmat szállott – / sellő élt akkor Qxyhuatwandzában…”, s lejjebb így teszi teljesebbé az alakuló képet, világot: “Menynyi csoda, mennyi kínzó titkod volt, / balladád, táncod, szerelmes mélabúd, / áldást osztott a belépőre kapud, / mely várt akkor is, ha minden megomlott.” E világ megteremtése bontakozik ki előttünk a Félperc rusztikák és a Mint skót elégiában az ősz című versekben is. A Félperc rusztikák Nyáron is ősz van alcímű szakaszában így ír igen szemléletesen: “Qxyhuatwandzán nyáron is ősz van / hercegek költők vérével agyarán / csörtet felénk a rőt dühös őskan / orbánca habzik a nyírfák haján”. Qxyhuatwandza így talán egyszerre jelenti a múlt, a történelem szörnyű és értékes eseményeinek gyűjtőhelyét, mindazt, amire emlékeznünk kell, egy imaginárius térbe sűrítve a leglényegesebbeket, a sajátságos jeggyel bírókat, hogy itt, ebben a világban minden együtt legyen, megtalálhatóan, rámutathatóan.

A kötet záróverse a Didergés (melyet lejegyeztem az Adzsul-Mádéfalva között közlekedő osztályonaluli vonatokon) című hosszúvers, mely leginkább ómagyar siralomhoz, csángó könyörgéshez hasonlítható – mindez a Bukarest–Budapest vonalon mozogva: “volt voltam mogyariféle / lettem lett / sem nem ilyen sem nem olyan”. A sajátos se ide, se oda nem tartozás léthelyzetét írja le e különleges nyelven: “lennék lenne ács ott / akárcsak Szent Joszif / hordanék maléter / ásnék ki gödörök / bankházak palotakirályok / úgy rakják úgy rakják / magas Gyiva várát / turkálnék metrók kanálisok / hánynék el havakat / kit éjjel felraknak / az nappal mind lehull / kit nappal felraknak / az éjjel mind lehull / megtalálkozgatnék / jeges záporokval / sok kicsi forintért / vennék még sokabb lej / […] / apám farkas apám / édes farkas anyám / eresszenek engem / erdőkön sétálni”.) A nyelv és a nyelvben kifejezett ilyetén összjátéka Esterházy Péter Tizenhét hattyúk című művéből lehet ismerős, ahol Csokonai Lili a barokk emlékírók és prédikátorok nyelvén beszél e mai világról. A nyelv világa és az abban kifejezett világ között így termékeny feszültség keletkezik: hogyan lehet egy régi, immáron szinte elfeledett, csak legrégebbi szövegemlékeinkben és a népköltészetben őrzött archaikus nyelven megénekelni mindazt, ami a mai Budapest forgatagában telepszik a beszélőre? Hogyan illeszkedik ebbe a nyelvbe e nyelv keletkezésekor még sehol nem volt kifejezések, szavak, tárgyak? Talán éppen azt eredményezheti ez az ellentmondásosság, hogy két világsík nyílik meg így a nyelvben: az egyik a pragmatikai szinten kifejezett világ, a különös káosz, mely napjaink létét uralja, a másik sík viszont a nyelv teljesítménye: azáltal, hogy ennyire elkülönül a másik síktól, igen hangsúlyosan önmagára hívja fel a figyelmet, teremtő lényegére, megelőzhetetlenségére. Maga a nyelv válik a hosszúvers főszereplőjévé, rá figyelünk, a nyelv az, ami jelentéssé válik.

A nyelv hangsúlyos szerepéhez kapcsolhatjuk az igen különös cím jelenlétét: a Sekler songs egy olyan kötet előtt áll címként, melyben a nyelvi megelőzöttség, a nyelvi hagyományhoz való kapcsolódás tapasztalata vált uralkodóvá. Hogyan lehetséges mégis az, hogy angol nyelvű címe van a kötetnek? Talán a záróversnél vizsgált ellentmondásosság itt is segíthet, hiszen éppen idegenségével emelheti ki mindazt, aminek a címéül szolgál. Amennyiben Székely dalok lenne a kötet címe, semmiképp nem nyerné el azt a rendkívül erős figyelemfelkeltő funkciót, melyet így magáénak vallhat. Az angol nyelvű cím veszi át azt a szerepet, amit a Didergésben a “mai” világ bemutatása vállalt magára. S e titokzatos nyomok éppen arra irányítják figyelmünket, hogy általuk a hagyomány újraírásában él tovább, miközben e keletkező-megőrző nyelv irányítja olvasásunkat.

“Nem szokatlan jelensége a legújabb magyar irodalomnak, irodalomtörténet-írásnak, hogy az elmúlt évtizedekben elhunyt jelentős írókra a feledés homálya borul, nem mindig van rá racionális magyarázat, e konkrét eset fölött mégis érdemes talán elgondolkodni” – írja Székely János-monográfiájának bevezetőjében Elek Tibor. Valóban a “Székely-feledés” jelensége mögött elsősorban a lezáruló életpálya egészét tárgyaló, átfogó tanulmányok hiánya sejthető, hiszen a magyarországi kritika már a hetvenes-nyolcvanas években kiemelkedő szerzőként tárgyalja, számos erdélyi, író- és költőtársát idézhetnénk, akik Székely Jánost éltében és holtában egyaránt méltatják, a kortárs erdélyi, illetve magyar irodalom egyik legjelentősebb szerzőjének tartják.

Mintegy a kritika adósságát törlesztendő az elmúlt két évben három könyv is foglalkozik a Székely János-életmű átfogó elemzésével. Éger Veronika kismonográfiája (Éger Veronika: Székely János történelmi drámái. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest–Kolozsvár, 2000.) ugyan csak a történelmi drámák elemzésére szorítkozik, sajnos csupán a ’79-es Képes krónikában megjelent darabokra figyelve. Így kimarad Székely János utolsó drámája, a Mórok, ami már csak azért is hiányérzetett kelt, mert (amint azt Elek Tibor részletesen elemzi) a Mórok töredezett szerkezete ellenére összegzésnek tűnik: szerzője mintha korábbi drámáinak, verseinek és esszéinek legfontosabbnak vélt, legkínzóbb kérdéseit fogalmazná újra Szabédi László (illetve a XVI. század elején, a spanyol inkvizíció szorításában élő mór közösség) sorsában. Szász László monográfiája (Szász László: Egy szerencsés kelet-európai. Székely János. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2000.) a teljes életmű feltérképezésére vállalkozik, mégpedig írói szerepek és stratégiák tisztázásával. Székely János alkotásait Páskándi és Sütő életművének kontextusában, azokkal lépésről lépésre összehasonlítva vizsgálja. (“Székely János nemzedéktársai közül Páskándi Géza és Sütő András teremtett nagyságrendjében, mélységében, műfaji tagoltságában olyan életművet, amely lehetőséget kínál az összevetésre, mindhárman a kornak ugyanazokra a konfliktushelyzeteire, kihívásaira, kérdéseire reflektálnak, és ahogyan mindez műveik értékszerkezetében objektiválódik, abból az írói attitűdök, a rokonsági kapcsolatok és a természetszerű különbségek is kirajzolódnak. Az összevetés eredménye sohasem konkretizálódhat sommás értékítéletben, de eligazíthat a legveszélyesebb területen, egy-egy alkotás értékszempontot sem nélkülöző értelmezésében.”)

Elek Tibor monográfiája az erősödni látszó Székely-recepció legfrissebb darabja, a különböző műnemek, illetve műfajok mentén haladva tárgyalja Székely János változatos életművét. Erőssége a kötetnek, hogy külön fejezetet szentel Székely költészetének, holott a hazai recepcióban elsősorban drámaíróként ismert. Ennek okát a szerző elsősorban abban látja, hogy Székely János lírai életműve a hatvanas évek végétől a hetvenes évek elejéig fokozatosan lezárult, s így a magyar líratörténet nagy szemléleti és kifejezésmódbeli fordulata már nem hagyott nyomot rajta, s költészetének nem volt közvetlen hatása az elmúlt két évtized lírájára. Székely János költészetének vizsgálata különösen érdekesnek tűnik a költői pálya radikális felszámolásának tekinthető 73-as esszé, az Ars poetica fényében, amelyben a szerző “visszavonva” az értelmét és funkcióját vesztett költészetet, a hallgatást vallja ars poeticájának. Annál is inkább, mert az Ars poetica kínzó végkövetkeztetésének (“A költészet meghalt, mert funkciót vesztett”) kimondásával Székely János nem “vonta vissza” egész költészetét (a későbbi években is írt még néhány verset), ám kételyeit és kérdéseit inkább esszében, prózában, drámában fogalmazta meg.

Székely János drámáit elemezve Elek Tibor is felfigyel a két műnem, dráma és líra közti átjárhatóságra. (Számos drámai monológ versként került be a Semmi – soha című 1994-es válogatott verseskötetbe; a Dózsa című poéma műnemi besorolása kettős, egyaránt olvasható versként és játszható egyszereplős drámaként.) A ’70-es években íródott darabokat elsősorban egyén és hatalom kapcsolata felől olvassa a monográfiaíró, aki ezáltal a Székely János sugalmazta utat követi, aki szerint “a második világháború óta alig jut eszembe olyan jelentős írói teljesítmény, amely nem ezzel foglalkoznék”.

Figyelmesen végigköveti Székely prózaírói stratégiájának, módszereinek, prózapoétikai sajátosságainak módosulásait, és felhívja a figyelmet arra, hogy a komplex én-elbeszélés, “a történet és történetmondás közt feszülő időbeli, térbeli intellektuális narratív distanciák” hogyan hoznak létre minden korok olvasója számára izgalmas, “strukturálisan és szemantikailag nyitott műveket”.

A monográfia műnemekre alapozva, azok mentén haladva készít közelképet a sajátos Székely János-i életműről. Ez a megközelítésmód első látásra didaktikusnak tűnhet, ám Elek Tibor monográfiájában a líra-dráma-epika hármas fejezettagoló szerepe nem akadályozza a mondanivaló kibontását, az összkép kiteljesedését. A műnemek szerinti értelmezést támogatja a Székely-életmű egyik sajátossága, az író pályáján több-kevesebb rendszerességgel bekövetkező gondolkodás- és kifejezésmódbeli váltások. (Például a költői elhallgatást követő drámaírói kiteljesedés, a próza iránt megnyilvánuló fokozott figyelem A nyugati hadtest novelláiban, végül a pálya végi összegzésnek tekinthető metafikció posztmodern felé fordulása A másik torony lapjain.) A monográfia szerzője tisztában van azzal, hogy a fent említett szemléleti, illetve kifejezésmódbeli változások sokkal szövevényesebb rendszert alkotnak, mint ahogyan azt a publikált művek alapján gondolnánk, ezért nagymértékben alapoz a publikálatlan, kéziratos anyagra is. Legyen szó versről, drámáról vagy prózáról, a háttérben ott munkál az az eszmei, gondolati apparátus, amit Székely János eszszéiben megfogalmazott. Elek Tibor a kötet első fejezetében részletesen elemzi Székely János bölcseleti írásait, megteremtve ezzel azt a gondolati alapot, amelyből kiindulva felvázolható Székely írói pályája. Ma talán meglepően hangzik, de Székely János számára az irodalom nem cél volt, hanem eszköz, mégpedig az ember világban betöltött szerepének, magának a világ megértésének eszköze. “Filozófusnak készültem valamikor, magát a világot akartam megérteni, azt véltem a legmagasabb rendű emberi feladatnak. De korán beláttam: a meztelen gondolatnak immár semmi esélye – így aztán irodalomra adtam a fejemet.” Így válik az esszé Székely János kezében az önvallomás és a világról való vallomás ideális eszközévé. Az esszék elemzésekor Elek Tibor végső soron a Székely János-i lét- és világmodell vázlatos rekonstrukcióját végzi el. Végigköveti a mítosz kultúrateremtő szerepének alakulását, végesség és határtalanság, hatalom és bűnhődés összefüggő problematikáját, avagy a természeti-társadalmi és erkölcsi törvények összefonódásának kérdését.

Elek Tibor kismonográfiájának egyik erénye a Székely Jánosról szóló szakirodalom részletes ismertetése. Miközben saját Székely János-olvasatának megkonstruálásán dolgozik, a szerző mindvégig szem előtt tartja (elsősorban) a kortárs kritikai reakciókat, végigköveti a recepció műnemenkénti és időbeli alakulását. Szövegeket elemezve, az egyes kritikákkal vitatkozva, érveit Székely művei kapcsán megszólaló különböző kritikusok érveivel ütköztetve formálódik a monográfiaíró saját Székely János-képe. Így az ellentmondásos író portréja mellett – aki versben, drámában, prózában és esszében egyaránt “a világ és az emberi létezés alaptörvényeit próbálta körülírni” – a XX. század második felének sajátos kritikai irányvonalai is kirajzolódnak.

A monográfiák fontos szerepet játszanak egy-egy szerző/életmű kanonizálódási folyamatában. Láng Gusztáv képszerűen magyarázza Székely János periferikus szerepét a mai magyar irodalmi kánonban: “Külön úton járó nagy tehetség, márpedig a kánonba nem vezetnek ösvények, csak nagy forgalmú főutak.” (Láng Gusztáv: Kor és szerep. Korunk, 1998/8. Idézi Elek Tibor: Székely János. Kalligram. Pozsony, 2001. 10.) A monográfiák szerepe ezeknek az ösvényeknek az ismertetése, kitágítása, ami se többet, se kevesebbet nem jelent egy lezárult életmű számára, mint lehetőséget, hogy a művek olvasható, továbbírható szövegként kerüljenek be az irodalmi körforgásba.

Az utóbbi évtized sok szempontból megújuló irodalomértelmezése Móricz Zsigmond életművére alig fordított figyelmet, holott alkotásait korábban az irodalmi kánon meghatározó részeként tartották számon. Míg a század első felének más íróival (például Kosztolányi, Krúdy, Márai) kapcsolatban jelentős számú újraértelmezési kísérlet látott napvilágot, addig Móricz műveivel csupán néhány tanulmány foglalkozott. Az érdeklődés hiányának oka természetesen nem alkotásainak esetleges korszerűtlenségével, esztétikai hiányosságaival magyarázható, hanem sokkal inkább azzal, hogy a szövegek értelmezése kapcsán korábban érvényesített szempontok váltak sok tekintetben terméketlenné (például a parasztábrázolás “realizmusát”, a szegénység bemutatásának szociográfiai hitelességét vizsgáló kérdések). Ezek a több évtizeden át rögzült olvasatok olyan szorosan hozzátapadtak az egyes művek jelentéséhez, hogy nem egyszerű feladat egy más kérdésirányú értelmezés kidolgozása. Nem igazolható e tekintetben az a kétely sem, hogy Móricz alkotásainak egy része a jelen kérdései felől ne lenne megszólítható (bizonyítja ezt többek között Kulcsár Szabó Ernő ’90-es években megjelent kiváló elemzése Az Isten háta mögöttről). Móricz “irodalomtörténeti felejtés”-ét tehát leginkább az újabb olvasási szempontokat érvényesítő értelmezések, monográfiák számolhatják fel.

Ez az újraolvasó/felfedező szándék vezérelte a Krónika Nova Kiadó gondozásában megjelentetett A kifosztott Móricz? című tanulmánykötet szerzőit is. A kötet nagyobbrészt az 1999. április 17-én megrendezett Magyartanárok Egyesülete konferenciáján elhangzott előadásokat tartalmazza, melyeket a témához kapcsolódó tanulmányokkal egészített ki Fenyő D. György szerkesztő. A tanulmánygyűjtemény kiadásával egyben egy új könyvsorozat is útjára indult Könyvtár és Katedra – A Magyartanárok Egyesülete konferenciái címmel, melynek alapvető célja különböző alkotói életműveket újraértelmező és azok középiskolai oktatását módszertani javaslatokkal elősegítő tanulmányok közlése.

Célkitűzéseinek megfelelően a kötet három, élesen elkülöníthető fejezetre oszlik. Első fejezete Móricz-művek eltérő aspektusú újraértelmezéseit tartalmazza (Móricz-művek új értelmezésben), melyet a kötet legnagyobb terjedelmű egységeként követi azon tanulmányok sora, melyek az egyes alkotások hatékonyabb iskolai közvetítésében szándékoznak segítséget nyújtani a pedagógusoknak (Móricz tanításának lehetőségei). A záró fejezet három tanulmánya a móriczi életmű egészének újraolvasásához kíván hozzájárulni eddig még nem kellőképpen alkalmazott, de termékenynek tűnő szempontok kidolgozásával (A Móricz-életmű új értelmezése felé). A három fejezetet mintegy bevezetésképpen megelőzi egy-egy hosszabb részlet Mándy Iván és Esterházy Péter műveiből, melyek a Móricz (nem) olvasásával kapcsolatban felmerült problémákat fogalmazzák meg. A rendhagyó terjedelmű, mottóként is értelmezhető, kommentár nélküli idézetek azért is szerencsés bevezetők, mert a kötet több tanulmánya is hivatkozik rájuk a későbbiekben.

Poszler György Boldog ember-elemzése (Zenghet-e a nagy zöngésű húr – ma?), mely “nem a divat jegyében dekonstruálva, hanem a divat ellenében rekonstruálva” igyekszik megközelíteni a regényt, inkább tekinthető ötletfelvető kiindulási alapnak, mint részletesen kidolgozott koncepciójú értelmezésnek. A tanulmányának címében feltett kérdésre válaszolva felhívja a figyelmet néhány Móriczcal szemben (is) megfogalmazott vád tarthatatlanságára: a küldetéses, társadalmi kérdéseket feszegető irodalom önmagában nem elvetendő, hiszen a művészi megformálás mikéntje lehet az egyetlen mérce minden szépirodalmi szöveggel kapcsolatosan.

Margócsy István a Sárarany, Balassa Péter az Árvácska elemzésére tesz kísérletet (Kísérlet a narráció megújítására; Miért a zsoltár?). Margócsy tanulmánya amellett érvel igen meggyőzően, hogy Móricz hosszú időn át újszerűként, a XIX. századi hagyományokat meghaladóként értékelt parasztábrázolása ugyanazon konvenciók elemeiből építkezik, mint amelyeket tagadni igyekszik. Az írás elgondolkodtató megállapítása szerint a Sárarannyal gyakran összefüggésbe hozott naturalizmusnál a mitikus szerkesztésmód vizsgálata sokkal inkább feltárhatja a regény(ek) összetett poétikai világát. Számos Móricz-szöveg értelmezését is jelentékenyen befolyásolhatja az eddigiek mellett az a szempont – amire egyébként más szerzők is felhívták már a figyelmet –, mely a regények, novellák elbeszéléstechnikai jellegzetességeit igyekszik körüljárni. Eszerint az elbeszélői és a szereplői nézőpontok összeolvadásának, s ezáltal a szabad függő beszéd szubjektívvé tételének vizsgálata többértelművé teheti az eddig sokszor nagymértékben leegyszerűsített szövegjelentéseket.

Balassa szerint a Móricz-szövegek poétikai többlete abban nyilvánul meg, ahogyan a valóság tökéletesnek ható, de elbeszélésjellege miatt fikcionális világa nyelvileg megteremtődik a szövegekben. Az itt olvasható Árvácska-értelmezés – mely elsősorban a kimondásképtelenség nyelvének és a regény fejezeteit megnevező zsoltárok műfaji, poétikai, tematikai hatásának problémájával közelít a szöveghez – helyenként tapasztalható nyelvi nehézkessége ellenére is a kötet egyik legkövetkezetesebben felépített elemzése.

Figyelemre méltó gesztus a szerkesztő részéről, hogy helyet adott a kötetben egy tragikus autóbaleset áldozatává lett tizenkettedikes diák, Futó Anna írásának, aki szintén az Árvácskáról írt elemzést rövid, de több hasznosítható ötletet is felvető dolgozatában (“Elmúlt a rosszaság és elmúlt a kegyetlenség”). Tamás Ferenc tanulmánya (Móricz Zsigmond írói indulása) a Hét krajcár-kötetet mutatja be rövid, inkább csak vázlatszerű novellaelemzések sorában. Schiller Erzsébet tanulmánya (Az utolsó utáni mondatok) arra keresi a választ, hogy mennyiben befolyásolta a Tragédia értelmezését az eredetileg egy bekezdéssel hoszszabb novella utolsó sorainak elhagyása.

A kötet második tematikus fejezetében olvasható hat tanulmány a Móricz-művek általános és középiskolai tanításának elméleti és gyakorlati problémáit járja körül. A hosszabb terjedelmű írások nemcsak egyszerűen új megközelítési lehetőségeket vetnek fel a kötelező olvasmányok értelmezéséhez, hanem konkrét gyakorlati tanácsokkal (kérdések, feladatok, módszertani javaslatok) is igyekeznek segíteni az eredményesebb pedagógiai munkát.

Szinte minden egyes tanulmány kénytelen szembenézni azzal a problémával, hogy Móricz a diákok körében sem tartozik a legolvasottabb szerzők közé. A diákok érdeklődésének felkeltését különböző módszerekkel látják elérhetőnek az egyes írások. Tamás Ferenc tanulmánya (Módszertani javaslatok a móriczi életmű tanításához) például az írói életút és a részletes korrajz bemutatása helyett a tananyaghoz szorosan nem tartozó Sirató című novella problémafelvető elemzését ajánlja az életmű bevezető megközelítéseként. Hasonló megfontolások alapján javasolja Cserhalmi Zsuzsa írása (Móricz beszélni fog?) is A hiba című Móricz-novella iskolai elemzését, külön is hangsúlyozva azt, hogy a mai diákok és a móriczi világ közti távolság talán legkönynyebben úgy oldható fel, ha elsősorban a művek elbeszéltségének poétikai vizsgálatára fordít nagyobb hangsúlyt a pedagógus. Érdekes kísérletre tesz javaslatot Jobbágyné András Katalin tanulmánya (A Tündérkert I. fejezetének feldolgozása szövegelemzés módszerével): a címben jelzett regényrészlet aprólékos szövegstilisztikai vizsgálatával a móriczi nyelv- és világteremtés sajátosságait kívánja megismertetni a diákokkal. Bár e módszernek a francia oktatásban megvannak a maga hagyományai, de lehet, hogy talán inkább nyelvtanórán lenne szerencsés egy ilyen típusú feldolgozás (maga a szerző is csak alkalmankénti használatát tartja eredményesnek). Schiller Mariann rövid dolgozata (Megközelítések és olvasatok egy Móricz-novellához) inkább ötletfelvető novellaelemzésként értékelhető, sajnálatos módon azonban módszertani javaslatai csekélynek mondhatók. Hasonló kifogás emelhető Stribik Ferenc igényes elemzésével (Élet Az Isten háta mögött) kapcsolatban is: bár értelmezési szempontjai közvetetten alkalmazhatóak az iskolai oktatásban. Koncepciója, értekezői módszere alapján talán szerencsésebb lett volna az első fejezet szövegértelmezései között elhelyezni Stribik írását.

A második fejezet talán legsokoldalúbb elemzésének Arató László Légy jó mindhaláliggal kapcsolatos tanulmánya tekinthető (A Légy jó mindhalálig mint beavatástörténet). Nemcsak feltárja a regény diákok körében tapasztalható népszerűtlenségének lehetséges okait, de konkrét, tankönyvhöz kapcsolódó feldolgozási javaslatokat is ajánl az iskolák számára. Ezen alapvető céljai mellett a regény olyan szintű értelmezését is végrehajtja, mely az eddigi Légy jó-elemzések legjobbjai közé emeli a szerző tanulmányát. Az írás végén felvázolt, elsősorban műfajtörténeti megközelítés pedig további értelmezések lehetséges kiindulópontját képezheti.

A harmadik fejezetben olvasható tanulmányok közül Szirák Péter és Eisemann György írása korszerű irodalomelméleti meglátások fényében nyújt továbbgondolásra kiválóan alkalmas megközelítési szempontokat az életmű értelmezéséhez. Szirák értekezése (Az ösztön “nyelve” és a nyelv cselekedtető ereje) részletesebb kidolgozásra váró interpretációs lehetőségek sorát vonultatja fel, melyek a móriczi regényvilág(ok) megértését elsősorban nyelv és valóság szövevényes viszonyrendszerében látják újragondolhatónak. A kereteiből adódóan rövid “értelmezéstöredékek” (például az Erdély újraolvasása a posztmodern történelmi regények felől; a nyelvi klisék, idézetek szerepe a nevelődésregény hagyományát felelevenítő regényekben; biblicitás és etika összefüggése a szövegekben stb.) vázlatosságuk ellenére is rendkívül meggyőző érvekkel támasztják alá a szerző ötletgazdag koncepciójának érvényesíthetőségét.

Eisemann tanulmánya négy olvasási szempont kidolgozására tesz javaslatot, melyek alkalmazhatóságát egy-egy regény rövid, érintőleges értelmezésével igyekszik bizonyítani. Eszerint Az Isten háta mögött elbeszéléstechnikai jellemzői miatt, a Tündérkert a modern példázatosság felől olvasható újra, míg az Úri murit metaforikus többértelműsége, A fáklyát pedig ironikus-szatirikus szövegformálása teszi a kortárs olvasó számára is aktuálissá.

A fejezet harmadik írása az előzőektől eltérően más kérdésfelvetés alapján vizsgálja meg a móriczi életművet és annak fogadtatástörténetét. N. Pál József esszéjellegű tanulmánya – az irodalomelméleti közelítést mellőzve és elutasítva – az elmúlt évtizedek (irodalom)politikai történéseivel magyarázza Móricz népszerűtlenségét. Eszerint a műközpontú irodalomkutatás túlzott ellenérzésekkel viseltetett azokkal a szerzőkkel – többek között Móriczcal – szemben, akikről úgy vélte, hogy korábban más életműveket (például Kosztolányi, Krúdy) jogtalanul a háttérbe szorítottak. Másrészt a Kádár-rendszer kultúrpolitikájában a látszatjólét ideológiája, bár színleg a móriczi értékvilág elfogadtatásáért munkálkodott, valójában problémátlanította azt, s a karrierorientált társadalmi gondolkodás megteremtésével értő közegétől fosztotta meg Móricz alkotásait.

A kötet tanulmányainak végigolvasása után – érzésem szerint – a cím bizonytalanságot sugalló, Móricz “kifosztatására” irányuló kérdése nemleges válaszadásra sarkall(hat)ja az olvasót. A különböző irányú kérdésekkel, eltérő értelmezői módszerekkel dolgozó szerzők írásai egységesen azt a meggyőződést juttatják érvényre, hogy a móriczi életmű kutatása és iskolai tanítása számtalan, egyelőre még kiaknázatlanul hagyott lehetőséget rejt magában. A kötet jelentősége tehát mindezek tudatosítása mellett abban ragadható meg, hogy irányt mutató gondolataival a tudományos kutatás és az oktatás számára is segít jelenvalóvá, aktuálissá tenni a Móricz-alkotásokat. Remélhetően a most útjára indult sorozat további kötetei is hasonló igényességgel lesznek képesek élővé tenni más jelentős alkotói életműveket az olvasók, irodalomtudósok, tanárok és közvetetten a diákok számára.