“Én egy évig jártam magyar iskolába. A szüleimtől hallottam, hogy Ázsiából vagy honnét húzódunk mi. Szent István királyt, azt is hallottam, de hogy mikor volt ő király, nem tudom. Szent Lászlót is hallottam, de őt sem tudom, hogy melyik évben volt király.” “Ady Endre?” “Nem hallottam. Petőfi Sándort hallottam. Arany Jánost a zsoltárból olvastam.” (Kocsis Istvánné Kocsis Juliska, Móric)

“Mikor én voltam, akkor szerb ország volt, én is csak szerb iskolát jártam. De én nem tanultam a magyar történelmet, s nem ismerem. Ahogy mesélték az idősebbek, arról tudok még valamit. Azt hallottam, hogy mesélték, hogy Ázsiából jöttünk ide. Ezt az öregek mesélték. Úgy hallottam, mondták az öregek, Ázsiából, a hunoktól vagyunk magyarok. Az öregek mondták. Tudom a templomból, van egy kis magyar templomunk, itt hallottam IV. Béla királyról. A templomba, annak a lányára lett felszentelve ez a mi templomunk. Boldog Margitra. Most öt-hat éve lett építve ez a kis templomunk. Nagyobb részben külföld segítette. Akik még vannak, járnak, jobban az öregek, ketten-hárman vagyunk olyan öregebbek (Olajos Pali, Vajkovác).

“Kőrösi Csoma Sándor ki volt?” “Vezérember volt.” “Írók, költők?” “Petőfi Sándor, Kossuth Lajos. Horváth István Ózdról. Fájin, derék, ügyes ember, komoly ember volt.” “Régi királyok?” “Romániában Károly király. Magyar király? Mátyás király, akkor volt, na. Nem jut eszembe hirtelen “Istvánt hallotta?” De az valamikor még Mátyás király előtt volt.” “László?” “Az is Mátyás király előtt volt.” “A falu eredetéről valamit nem mondanak-e?” “Aztat nem tudja senki, ejisze. Most az van, hogy még a templomot sem tudják, hányba csinálták. Az anyagot Tordáról hordták, szekerekkel.” “Kalotaszeget hallotta-e?” “Hallottam. Székelyek! Igen. A székelyek valódi magyarok. Azt mondják. Csángók vannak Moldovában. Televízióból, rádióból is hallottam. Régen énekeltek, most már nincs. Régebben voltunk sokan. De most már nem régi zenéket énekelnek.” “Árpád vezérről, a régi magyar királyokról tud-e?” “Nem tudok. Tudja, miért nem tudok? Én írástudatlan ember vagyok. Mikor én ötéves voltam, akkor költöztünk ki a tanyákra, ott konfirmáltam Szentbenedeken, voltunk ott egy uraságnál, s írástudatlan embernek maradtam. Akik tudnak olvasni, azok jobban tudnak erről beszélni. Hallottam őket, de nem tudok beszélni róluk. Nem tudom. Azt is hallattam, hogy a románokat a magyarok hozták ide bé valamikor csendfenntartásra, úgy kerültek be a románok ide, hogy a magyarok abban az időben, ahogy halltam, sokszor el-elpuskázták a dolgokat. Élénk emberek voltak a magyarok, harcos emberek voltak a magyarok, de mindenféle nemzetet bévállaltak, s a végén mindenik elárulta. Ezeket a románokat is, úgy hallattam, az akkar élő királyok hozták be, s úgy telepedtek ide, s úgy teleszaporodtak. “A hunok kik voltak?” Hunor s Magyar. De hogy kik voltak azok a hunorok, nem tudom.” “Attila királyt, Csaba királyfit?” “Ezeket nem hallattam.” “Hiszi-e, hogy megmarad ez a falu magyarnak?” “Hiszem, hogy megmaradnak magyarnak, de félek, hogy egypár év múlva nagyon kevés család lesz itt. Kevesen vagyunk. Mi, ezek az öregek kihalunk, ezen az udvaron nem lesz senki, itt a szomszédban nem, túl a hegyen van Szászhegy, ott nincsen már csak vagy öt ház. Az olyan gazda falu volt, vagy kilenc csorda volt, mind elköltöztek Balázsfalvára, ide-oda, házakat vettek, építettek, att már három-négy ház van. Nincsen se szövetkezet, se semmi. Rományok. Ez lesz ennek is” (Barta Ferenc Imréné, Medvés).

“Égették az iskolaudvaron a magyar könyveket. Akkoriban az emberek, nem merem mondani, hogy nem vagyok benne pontos, na de 80 vagy 90%-a a mezőgazdaságból élt. Utána a szélrózsa minden irányába, Csehországba, meg pokolba, meg összevissza menekültek az emberek. Amelyik kicsit okosabb volt, kitanult kőművesnek, mindenki lakást akart építeni, ez azzal járt, hogy ő már nem volt egyszerű parasztember, hanem szlovák” (Fülöp Vince, Menyhe).

“Én nem hiszem, hogy nem tudják, hogy a magyar is egy nemzet, s hogy nem is utolsó nemzet. De nem tudják. És nem is törődnek vele. Nem érdekli őket. De azért ha a magyarok a románokkal játszanak, a szívük a magyarokhoz húz. Ha van egy román meccs, én nem drukkolok egyáltalán. De ha ráérek, megnézem, ha magyar van a magyarokkal, még biztosabb, hogy megnézem. Így van azért a magyar fiatalság is. Csak megvan bennük a magyar érzés” (Károlyi Ferenc, Draksina).

“Az okok egyike, hogy az öntudat nincs a tudatosság több szinten. Mert kik a felelősek az utódokért? Felelős a család, az iskola s az egyház. Itt a felelősök között a családból az esetek egy elég nagy százalékában hiányzik az öntudat, az iskolából, még ha magyar iskola, ott is hiányzik az öntudat. És az egyház? Tekintettel, hogy 80%-a Felvidék magyar ajkú lakosságának katolikus, s az egyház a római katolikus papokat szintén felhasználja az asszimilációra, következésképp a harmadik lehetséges megtartóerő szintén nem megtartóerő” (Rási Lászlóné Ribar Gizella, Léva).

“Most jelenleg olyan 30% szlovák van, s ami a legrosszabb, a született magyarok is elvesztették a nemzeti önérzetüket. A gyerekek nincsenek a nemzeti öntudatra, úgy mondjam, a büszke magyar nemzeti öntudatra nevelve, és szomorúan tapasztalja az ember, hogy játszás közben az utcán is magyar szülők leszármazottjai szlovákul beszélnek. Mondjuk 30% a szlovák, mind betelepült, a JRD ilyen fenti munkásokat hozott, s ezek itt rekedtek. Beszélünk anyagi kárról, van, de legnagyobb az erkölcsi hátrány, az, hogy ötven év alatt a falu közössége élete megszűnt! Szétzilálták! Itt jóformán nem támaszkodik szomszéd a szomszédra, itt nem közös élet van, mindenki éli a maga életét. Lassan odajutunk, mint városban, hogy egy emeleten laknak, és nem ismeri a szomszéd a szomszédját. Ennyire széthullott a közösség! Itt beszélünk arról, hogy nemzeti közösség, viszont az volt a cél, hogy a magyarok mindig háttérbe szorultak, és emiatt tehát a magyarok elvesztették az öntudatukat” (Bolyós Géza, Kismulyad).

“Tavaly újévig itt az volt a szokás, a magyarok kigyűltek minden szilveszter este, Ceauşescu idejében is, meghúzták a harangokat, utána elénekelték a magyar és a székely himnuszt. Még a románok közül is bégyűlt egy-egy, ők nem tudták, mit énekelnek. Előre egy egyházi éneket. Aztán a himnuszt. A múlt szilveszter volt az első, amikor már nem volt, aki elénekelje. A papnénk ki is prédikálta. Hogy első szilveszter volt, amikor nem volt, aki elénekelje nemcsak a magyar himnuszt, az egyházi éneket sem” (Lehner Imre, Krizba).

“Az anyanyelv probléma. Miért lett probléma az anyanyelv itt a szórványban? Úgy tűnik, hogy a többségnek a kultúrája mintha vonzóbb lett volna. Nem tudom, azzal gyakrabban találkoznak, jobban megismerik? Néhány embernél tapasztalom, szinte szégyelli az anyanyelvét. Egyszerűen nem tudja jól kifejezni magát, mert jobban beszél románul. Két magyar ember képes románul is beszélni egymás között, vagy magyar szülők gyerekei nem ismerik az anyanyelvüket, románul beszélnek velük. Azok, akik magyar iskolába járnak, a környezetünkben mozognak, azok nem reménytelen esetek, úgy gondolom, helyén vannak. Azokkal van nagy gond, akiket román iskolába adnak. Hittanórán azt tapasztalom, lelkileg béna emberek lesznek, nem tudok velük kommunikálni. Románul nem tudnak annyira, hogy mélyebb vallásos dolgokat, a lelki világot érintő dolgokat megértsék, annyira nem ismerik a román nyelvet, magyarul pedig szintén ismeretlenek lesznek számukra ezek a fogalmak. Szemmel láthatóan másképp viselkednek abban a hittancsoportban, közösségben, mint azok, akik magyar iskolába járnak, magyar kultúrában nőnek fel. Szemmel láthatólag félrehúzódnak, nem tudnak bekapcsolódni, sokkal több energiába kerül a velük való foglalkozás. Külön hittanórát is tartunk azoknak, akik román iskolába járnak, de magyarok, hogy tudjak sajátosan foglalkozni velük. Elmondom magyarul a dolgokat, kérdezgetem, melyik az a kifejezés, amelyiket nem értenek, igyekszem rávezetni őket más magyar kifejezéssel az értelmére, hogy ne rögtön románul mondjam nekik, s mikor látom, kezdik értegetni, miről van szó, megmondom románul is, s csak akkor csillan fel a szemük, hogy mégis megértették, miről van szó. De ez eszméletlen sok energiába kerül. Addig, amíg a magyarul jól beszélővel könnyen haladok, ezekkel nagyon sokat kell foglalkoznom és kínlódnom. Ha otthon a szülők többet foglalkoznának ezekkel a gyerekekkel, ha már román iskolába járnak, otthon pótolnák, azért értékesebb emberek lennének. Van példa erre is, román iskolába jár, de szülők, nagyszülők megtanítják otthon olvasni, de mindenképpen nyomot hagy a lelkükben, ha nem magyar közösségben, nem magyar iskolában fejlődik ki az értelmük. Megnyomorítja a lelkükben őket. Nem fogják fel ennek a fontosságát. Hiába mondom vallásórákon, első áldozáskor, de ez nekik nem okoz gondot. Azt mondják, az érvényesülésért jobb, ha román iskolába járnak, s azt tapasztalom, hogy éppen kevésbé sikerül nekik érvényesülniük, mert románok között magyarok, magyarok között nem kifejezetten jó magyarok, s akkor kisodródnak a közösségből” (Böjte Mihály, Déva).

“Én azt hiszem, itt az a baj, mi valahogy könnyen hagyjuk azt a magyarságunkat. Mikor a szülő azt mondja, inkább szerb iskolába adom a gyerekemet, mert később könnyebben tanul az iskolában. Mert nincs gimnázium, nincs magyar egyetem. Énszerintem nem könnyebb, mert ha valaki két nyelven tud írni és olvasni, meghiszem azt, hogy nehezebb, de megéri. Nekem két kislányom van, mind a két lányom magyar iskolába járt, mind a két lányom szerbül végezte el a középiskolát meg a felső iskolát is, magyarul mind a kettő olvas és ír” (Sutora János, Fehértelep).

“Itt most nagyon el vannak oroszosodva a magyarok. Nincs olyan család, hogy ne kerüljön be egy orosz is, s akkor ott már megszűnik a magyar nyelv. Nekünk is van egy lányunk, ő is fránkisba ment férjhez, mi nem szüntettük meg a magyar nyelvet. Igaz, nem is zavarja őtet, ha eljön hozzánk, velünk csak magyarul beszél. És a gyerekek is, van két unokám, épp most telefonált a vejem, vasárnapra itthon lesznek. Csehországban vannak, itt nincs megélhetés, nincs munka. Vasárnapra hazajönnek, mert a gyerekeknek iskolába kell menni. A gyerekek is soha nem szólnak hozzánk ukránul, csak magyarul. A kislány itt fog járni, itt járt az első osztálytól, ukránba, itt nincs magyar iskola. Most az atya akar indítani magyar nyelvű óvodát. Itt gyengén beszélnek a magyarok is magyarul. Nagyon veszélyeztetve van a magyarság itt evvel a keveréssel. Két magyar gyerek, ha összejön, nem fog magyarul beszélni. Még a házban sem. Csak ukránul. Sajnos, ez így van” (Gor Ferencné Seiler Etel, Nagybocskó).

“A keverék nyelvű élőlény, mely se magyarul, se szlovénul nem tud, és akkor használják a szlovént ugyanúgy beillesztve a magyar grammatika rendszerébe, mintha magyar szó lenne. Például: vrecskában hoztam haza a vásárolt holmikat. Vrecska azt jelenti, hogy zacskó. Elmegyek az obscsinára. Községházára, vagy a precedurtól kértem igazolást. A köznyelvben használatos szakkifejezéseket, melyek a szlovén társadalomban születtek meg, egyszerűen, mivel nem volt rá megfelelő kifejezés, nem vettük át Magyarországtól – sokszor nem is lehetett, mert a rendszerek nem egyformán épületek fel – a köznyelvi használatban” (Varga József, Göntérháza).

“Mind a kettő egyszerre vész el. A zenei nyelvezet s a nyelv. Itt Hardicsán nagyon érdekes átfödések vannak. Soronkén váltakozik a nyelv. Egy sor magyar, egy sor szlovák. 90%-ában új stílusú dalok vannak, a szlovákok átvették a magyar nótát, sokszor hibát követnek el, még profi táncegyüttesek is magyar nótára táncolnak, nem tudják megkülönböztetni, hogy mi a nóta, magyar nótát húznak tánc alá” (Ifj. Hajdók Géza, Királyhelmec).

“A magyar szó úgy fogyott el. Otthon magyarul beszéltek, az iskolába tanultak németül. Nem vót magyar szó, azután már kisebben. 1925, 1926, 1928. Akkor mán minden német vót. A községházára ha ment, az adóhivatalba, vótak, akik tudtak magyarul, beszíltek, mint ín is, húszéves koromba mentem el itthonró, azután kezdtem, hát nem is hogy hát mentem munkára, osztán ott. Én máma se tudok különösen németül. Beszélek, nem adnak el, szó se róla, annyit tudok, de a nyelvtant, aztot nem tudom. Ez ami ma van ’50 után lett. Hogy a háború jeveszett, hogy a szülők annyira németül kezdtek beszélni. Ha nem is tudott olan erősen, de a gyermekkel németül beszélt. Még vannak, máma is vannak kicsiny gyerekek, akik tudnak magyarul, a szülők beszélnek velük. De nagyon kevés. Nekem is van három családom, azok is mind németül beszílnek a gyerekekkel. Mind németül beszíltek. Meg kell kérdezni, hogy azok mit éreznek. Azok magyart nem éreznek. Azok nem, má nem. Még az én gyerekemék sem” (Imreh Jánosné Horváth Eleonóra, Felsőőr).

“Hanyagság. Lehet, olyan családból származott. Nekem van egy kollégám Kissármáson, három leánya van, egy szót sem tudnak magyarul. Mondom, te Feri, hát legalább egy jó napot, kezit csókolomot miért nem tanítasz meg? Van ideje, tanuljon meg. És konfirmáltak a gyerekek, románul konfirmáltak. Nem lehet kötelezni arra, még haragszik, ha az ember szól. A felesége román, az nem is törődik egyáltalán, hogy magyarul tanuljon meg a gyerek. A férfi ő férfi! Ha fordítva van, akkor nem engedi a férfi, hogy tanuljon magyarul. Osztán mindjárt. Itt nálunk ez a baj, hogy a forradalom után volt a legnagyobb sovinizmus. Addig nem volt akkora probléma. Ha van egy kicsi valami, jönnek. Itt a probléma. Megvolt ki vagy, osztán döfnek jobbról, döfnek balról, s elmegy a kedved mindentől” (Zöld János, Kissármás).

“Egyszerűen nem kell! Egyszerűen nem kell. Sajnos. Magyarul beszéltünk, mert sokan tudtak magyarul, és jól beszéltek. De nem tartották magukat magyarnak. Egyszerűen kassainak. Hová tartozol? Kassai vagyok. Nem tartozott sehova. Az egyénnek a dolga. Ha a nemzetiséget kérdik, odaírja, szlovák. Nem volt csak magyar istentisztelet a református templomban. Most már van magyar is, szlovák is. Nagyon zuhan a magyarság is. A magyar nemzeti érzés nagyon zuhan. Alkalmazkodnak az emberek. Állásokhoz akarnak jutni. Nem vállalják a nehézséget. Magyarnak nehéz ma itten. Félnek is az emberek” (Vitéz István, Györke).

“Még mindig félnek az emberek. Én mentem oda a belsőségre, és azt mondja Margit: Na slovensko po slovenski! Hát én azt mondtam neki: Az én dédnagyapám itt született, és magyar volt, magyarul beszélt, a nagyapám is, az apám is, én is annak születtem, annak is vallom magam, és itt születtem. Ez az én hazám! Ha szlovákul beszéltem, mindjárt figyelmeztetett apám, nagyapám vagy valaki” (Válik János, Györke).

“Nem! Nem! Nem, nem fájdalmas ez nekik, nem is veszik észre. Ők maguk már nem veszik észre. Olyan természetes az, hogy család az állam nyelvén beszélünk, hogy nem is veszik észre, mit vesztenek. Csak akkor vesszük észre, amikor bemegyünk templomba. De büszkék vagyunk, azzal mi büszkék vagyunk, én, én református vagyok, én unitárius vagyok, de nemzetileg nem tartozik hozzá a nyelve. Itt egyedül a vallás az, ami elválasztja. S ezt elfogadták a románok is” (Székely Józsefné Berecki Gabriella, Verespatak).

“Van olyan család, ahol apuka, anyuka magyar – a Szekeres család –, a legidősebb lányuk az enyémmel egyidős, s utána van négy gyerek még. Borzasztóan beszélnek. Ő megérti, amit mondanak neki, s vissza is válaszol, de olyan rossz magyarsággal. Mindig azt szoktam mondani: gyerekek, ha egy nyelvet beszéltek, akkor azt beszéljétek tisztán. A kettőből csinál egy harmadik egyveleget. Borzasztó hallgatni őket. Mikor mondom az anyukának vagy apukának, miért beszéltek otthon a gyerekekkel szerbül. Ha már tiszta magyar család. Az iskolában szerbül hallgatja, csinálja meg azt a feladatot. De ha ti beszéltek, akkor miért? Ez a szerb nyelv rovására is megy, mert nem igazi szerb nyelv, de a magyar nyelv rovására is. Énvelem beszélhetsz németül is. De akkor mindent németül mondunk. A szerb nyelvnek sem használ, ha belekever két-három magyar szót. A gyerek, ha beszél, ha négy szót használ a mondatban, abból biztos, hogy kettő szerb. És nagyon sok ilyen gyerek van. Azért, mert a szülők tudatára jellemző, hogy nem szólnak rá. Most lehet bármilyen munkás szülő az, a verseci magyarokra jellemző, mindig kubikosok voltak, nehéz munkát végeztek. Nem voltak iskolázott szülők, hogy azt mondták volna, ezt így és így kell csinálni. Volt olyan szülő, aki azt mondta, most így mondod fiam. Nem engedték meg, keveredjék a nyelv, s egy rontott nyelvet használtak. Azt hiszem, divat kezd lenni. Az én húgom gyerekei beszélnek, beszélnek, s akkor bejön egy szerb szó. Mi volt ez? Hát nem jutott eszembe. Mondom, tegyél egy pontot!” (Kóródi Hajnalka, Versec).

“A gyerekek is úgy veszik, hogy a magyar nyelv mintha valami rossz nyelv lenne, még a magyar gyermek is úgy érzi. De itt hibásak a szülők, hogy nem igyekeznek magyarul beszélgetni otthon, ha magyarok is, mert körül vannak véve szlovák barátokkal, szomszédokkal, s akkor a saját gyermekeikkel is szlovákul beszélgetnek. Az idősebbek kihaltak, akkor jöttek a vegyes házasok, s a vegyes házasokban, ha a nő szlovák, akkor magyar a férfi; ha református is vagy ha csak magyar, nem igyekszik a gyerekekkel magyarul beszélni, hanem rámennek mind a két házaspár a szlovák beszédre, s ez olyan fájdalmas. Mind a két házaspár szlovákul beszél. Én így nem érzem. Itt a szülői falumban csak annyit mondhatok, hogy mi magyarul beszélgetünk otthon, de sajnos, a vérbeli rokonaink, a családban nincs szlovák, hogy benősült volna vagy férjhez jött volna a családba, mind magyarok vagyunk, reformátusok, s az egyik menyecske katolikus, de magyar, és az összes gyermek, még sőt, a nagymama, és a többi gyermekei is csak szlovákul beszélgetnek. Csodálkozunk. Nincs egy szlovák személy, s mégis. Gondolkoztam, Uram, te mindent hallasz, mindent látsz! Szedtem az ugorkát, ment erre az unokatestvérem a kilencéves fiával. Hogy köszönt volna, nem! S akkor meg is szólítottam: Mondd meg, kisfiam, hogy tanítsanak magyarul beszélni, mert az a te anyanyelved. Ennyit mertem mondani. Valószínű, a dorgálástól nem kell félnünk, csak az Istentől kell félnünk!” (Bakóné Vendég Zsuzsánna, Alsószőlős).

“Sajnos, mert kevesen vagyunk, nem volt Zágrábban lehetőség semmire, így megértem, hogy a lányom ötéves korában visszaszólt nekem, miért tanuljak magyarul, hiszen nem beszél senki. Addig tudott tízig számolni, tudta, hogy az a szép, az a szép, mert kék szeme volt, igaz, hogy úgy énekelte, az a szék, az a szék. Valahogy próbálkoztam én foglalkozni a lányommal, Annával, de mondom, visszakaptam ezt, négy és fél, öt esztendős korában, amikor azt mondta, hogy minek. Akkor értettem meg, hogy mi ez, hogy anyanyelv. Ha az anya beszél a gyermekkel, valahogy azt megtanulja. Mi, férfiak valahogy többet vagyunk távol a családtól, így a mai napig mindkét gyermekem, sajnos, nem beszél magyarul. Tulajdonképpen ez egyfajta asszimilációnak a titka” (Szekeres Péter, Zágráb).

“Kevés az én generációmban az, melyik beszél magyarul. Abba az időbe éltünk, szégyellte az ember magyarul beszélni. Mikor mentek a gyermekek az iskolába: Ej, te magyar vagy? Így voltak nevelve. De most sajnálják sokan, akkor nem tanultak meg, most lehet járni más országba is, s ők nem tudják, nem ismerik. A férjem tiszta magyar, de nem tud egy betűt sem magyarul. Az apukája magyar volt, az anyukája román. Sajnálja, de nem tudja. Ő mindig mondja, ember vagyok. Nem vett egyszer sem abból, hogy nem tiszta magyar. Fiatalság nagyon kevés. Mikor húsvét van, vagy más nagy ünnep van, olyan sokan vannak, hogy még kint is állnak sokan, máskor nincs tele a templom” (Székely Pálné Mária, Hátszeg).

“Tulajdonképpen nálam mi történt. Én mikor férjhez mentem, meghalt a nagyanyám. És akkor a szüleim visszamentek Törökbecsére, a nagytatám, hogy ne maradjon egyedül. S én olyan három évig a szüleim nélkül voltam itt, s abban a három évben nagyon keveset beszéltem magyarul. S mikor a fiam megszületett, egyéves körül lehetett, mikor visszajöttek az enyéim Rijekába. S itt egy üresség volt a magyar nyelvben nálam. Én csak hetenként hallottam őket egyszer. S abban a három-négy évben majdnem semmit nem beszéltem magyarul. Nagyon sokat elveszítettem. S mikor a kisgyerek is elkezdett beszélni, messze laktak a szüleim, akkor dolgoztunk, most nem jut el, most nincs ideje, beteg a gyermek, nekem könnyebb volt mindig horvátul beszélni. És az volt itt a legnagyobb probléma, és az végett nem is tanítottam annyira a gyereket” (Csernátné Nagy Erika, Fiume).

“Szinte minden vasárnap az igehirdetés egyik témája, hogy ne hagyjuk el az anyanyelvünket. Fájdalmas dolog tapasztalni. Van ilyen példa. Egy család, férj és feleség egy szót nem tudtak román nyelven. Lett Isten kegyelméből három gyerekük, mind a három gyereket román iskolába adták. Ide jönnek konfirmálni. Inkább megtanult a két szülő románul, otthon románul beszélnek. Tiszta csoda, a konfirmációra be tudjuk fogni. Mikor idejöttem ezelőtt harminc évvel, százat kereszteltem egy-egy év alatt. Tavaly tizenegyet. Most az idén tíznél tartunk. Konfirmándusom volt hetvenhárom, az idén tizenegy. Abból a tizenegyből kettő jól bírta az anyanyelvet, a többi majdnem semmit nem tudott magyarul. Persze magyarul mondták a kátét. Most van káté románul is. Ő mondta, mondta, de nem értette. Mindig meg kell a presbitérium erősítse, konfirmálásra bocsátjuk-e. Amelyik nem tud magyarul, nem fogadjuk. Akkor felállt egy: Kirekesszük az anyaszentegyházból. Jöjjön, kínlódjon, tanuljon. Tudjuk azt, hogy a Jóisten nem hagyja. Volt olyan konfirmándusom, nem tudott magyarul, s ő tíz évre meg akarta szervezni a konfirmándusok találkozóját. S akkor történt a baleset, bekapta a gép a gyárban. Ott halt meg. Nem tudott, de templomba járt, egyik vezetője lett az ifjúságnak” (Kiss Endre, Lozsád).

“Elfelejtettünk beszélni magyarul, nem volt magyar iskola. A java része a népnek itt a neve után magyar. Románok nagyon kevesen vannak. Magyar falu, magyar pap van itten, az jön ide minden vasárnap Radnáról. Az egész falu katolikus. Mostan, az utolsó időkben vannak ezek a pokeitok, hívők. Borbereken, mit mondjak, összevissza van 270 lakos, gyerekekkel, mindennel, ilyen pokaitok vagy húszan. Két-három család. A mise magyarul megy. Beszél románul is a pap, hogy mindenki értse. Mert jönnek be a románok is, akik nem tudnak magyarul. Persze hogy beszél a pap románul is. Mer ha nem beszélne románul is, akkor nem lenen annyi ember a templomban. Hiába magyarok, nem tudnak. A fiatalok nem tudnak. Vagy 25–30 családban beszélnek, tudnak magyarul. Összesen vagy 70 család van. A többiek már nem tudnak. De azért magyaroknak számítanak. Vállalják. Itten vannak keresztelve, magyaroknál, de nem tudnak magyarul” (Tersánszky József, Borberek).

“Ma 6000 és pár száz lakosa van a községnek, ebből kerekített számokat mondok, 650 a magyar, aki magyarnak vallja magát. Borberekkel együtt, Borbereken van 150, összevissza körülbelül 800 a magyar. Ez 12%-a a község lakosságának. Ha összeadjuk a felekezeti hovátartozás alapján, akkor 1100 jön ki, ami már 15–16%-a a lakosságnak. Ebből látszik az óriási méretű asszimiláció, a 300 az óriási a 800-hoz viszonyítva. Ezek is magyarok volnának. A különbség abból jön, hogy a magyarságtudat sokkal erőteljesebb, mint a nyelv megtartásának az akarata. Tehát a radnai magyarságban megvan a magyarságtudat. Ott van Borbereken az a 150 ember, abból nagyon kevés beszél magyarul. Körülbelül 40% még érti és tudja a magyart, de nem gyakorolják. De római katolikusok, s itt az magyar vallás!” (Koszorús Zoltán, Beszterce).

“Mi vagyunk vagy 80–90 család. Ebből mi néhányan még tudunk magyarul. Van egy nagynéném, édesanyám testvére, avval még beszélünk magyarul. Az én fiam, amíg kicsi volt, nem került óvodába, ő románul nem tudott egy szót sem. Most itt van a mi szülei házunk. Ott voltak, ott laktak a szüleim, ott laktam én is. Románt vett el feleségül, s a fiam is román. Egy lánya van, az nem tud, mert amikor ő kicsi volt, nem járt még iskolába, a másik nagymama nevelte inkább. Én munkában voltam, éjszakás voltam, nappalos voltam, sokat dolgoztam” (Mihálffyné Berecki Klári, Verespatak).

“A szülő, ahogy akarja, annak úgy kell lenni. A vejem szlovén, a lányommal magyarul beszélek mindig. S akkor őneki úgy jön, hogy talán őróla beszélünk valamit. S akkor mondom: mét nem tanulsz magyarul. tizenöt éve együtt él a lányommal, nem tud jó napot sem mondani. Sok helyen a férfiak is, mert én vagyok az apa, s akkor úgy kell beszélni, ahogy az apa beszél. Az anyanyelvet a gyerekeknek muszáj elhagyni” (Bor Juliánna, Kács).

“Mikor a Titó-rezsim volt, neki nem az volt a célja, hogy ő magyarnak nevelje a gyermeket, hogy ő magyarnak maradjon, hanem jugoszláv legyen. Több száz magyar ember volt itt, akik jónak látták nem is magyar nőt venni el feleségül, hanem legyen az szerb vagy bármilyen, csak ne legyen magyar, mert akkor ő jobban tudott érvényesülni. És bizonyos fokig fenn is állt, hogy ezek az emberek kaptak egy magasabb pozíciót, s nagyon jól is éltek. Volt nekik minden a tengeren is, nyaralója volt, bizonyos százaléka az itt élő magyar egyéneknek valahogy úgy érezték, hogy ez nekik tetszik, s elfogadták. Még maga a Váradi Tibor is, ne mondjam a többieket, ezeknek a feleségeik többé-kevésbé szerbek voltak vagy jugoszlávok, s most veri a mellét ott Pesten, hogy ő milyen nagy magyar. Na most a gyermeknevelés hogy történt. Az én két fiam Tito diákjai voltak. Úgy bele lett oltva a mi Jugoszláviában született magyar gyerekeinkbe, hogy ő jugoszláv. Ki hitte azt, hogy ez szét fog esni. Jómagam is csodálkozom rajta” (Kovács János, Újvidék).

“Ez a negyven-egynehány év nagyon sokat rontott itt. Ezek szovjet rendszerben, az ő elgondolásuk szerint lettek nevelve. A legtöbb középkorú közönyös. Rájön ez a nagy szegénység is. Itt az van, a legfőbb gond, hogy mit főzök holnapra, s lesz-e pénzem, hogy kenyeret vegyek, s ebédet tudjak főzni a családnak. S akkor itt minden más mellékes. Itt tulajdonképpen nem lenne csoda, ha az emberekből teljesen kiveszett volna a magyarságtudat. Húsz évig itt voltak a csehek, negyven évig a szovjetek, most az ukránok. Itt már ha az emberek nem kapaszkodnak szív szerint a magyarságukhoz, és a magyarságtudat kivész belőlük, máma itt egyetlenegy ember nem beszél magyarul” (Bilics Jánosné, Janosovszki Éva, Rahó).

“Az első világháború előtt orvos, gyógyszerész, jogász létérdeke volt, hogy legalább négy nyelvet beszéljen. Nagy szó volt, ha egy románt románul szólított meg. De aztán jöttek ezek a kolonisták, azok csak szlávul tudtak. Engem csak kétszer szólítottak meg Milosevics ideje alatt, hogy ne beszéljek, mert Szerbiában vagyunk. Mondom: ha te nem tudnál szerbül, ugatnod kellene. Ti még ugatni sem tudtok. Azt sem tudták, hogy Vajdaság valamikor Magyarország volt. Az apja ’15-ben született. Menj, kérdezd meg, hol született. Szerbiában? Menj, kérdezd meg! Az a nép, amelyiknek nincs múltja, nem lehet jövője sem” (Kiss István, Magyarcsernye).

“Ugye béköltöztek a városokba szanaszéjjel, el vannak menve, mindenfele mennek, csak hogy munkát kapjanak. S most ide költöznek be a románok. Jönnek, jönnek. Jönnek, jönnek, jönnek, jönnek. Fogy a telep, nemhogy szaporodjon. Igen, így van. Odajutottunk, hogy azt mondják, beszélgess románul. Mért nem beszéltek magyarul? Azt mondják, mindegy. Két fiú, két magyar románul beszélget egymás között. S akkor a harmadik reaszól, há mé nem beszéltek magyarul. Azt mondják, mindegy. Há mindegy-e? Ó, dehogy mindegy, dehogy mindegy! De így van. Mit csináljunk. Nincs mit csinálni. Ezen mi nem tudunk, ha a nagyok, még ők se tudnak egyezni, akkor mit egyez a pórnép” (Péter Bálintné Búzás Ágota, sz. 1908, Csernakeresztúr).