Istenem, Bözödi Gyurka! Jövőre lenne kilencvenéves. Ne kérdezzétek, hogy ki volt. S miért lenne jó, ha köztünk lehetne. Ha süket fülét a tenyerével megpótolva halászná a baráti zsivajból a neki szóló hangot. Hogy van az, te Gyurka? Ha kölcsönt kér tőled az ember, háromszor is a füledbe kell kiabálni, törlesztéskor pedig – itt a pénzed, Gyurka! – a suttogást is meghallod, és mondod: számold oda az asztalra!

A legjobbak és legszerencsétlenebbek közül való székely regényíró, szabadverselő poéta, tudós történész és szociológus falukutató.

Most nem az életművéről, hanem az életéről szólok, annak is csak néhány tükörcserepét említve; egyet-mást abból, ami megesett vele kalandos élete folyamán. Kalandot mondok a szónak zordabb értelmében, holott Bözödi az életét megnyomorító tragikus csapást is slamasztikának nevezte. Bárminő megindultságnak, érzelmes ellágyulásnak, pátosznak olyannyira ellensége volt, hogy börtönéveiről is csak kacagtató öniróniával tudott beszélni, ha ilyesmiről egyáltalán szóra bírhattuk.

Indulása tündökletes volt. A kolozsvári egyetem bölcsészhallgatójaként már igényes erdélyi lapok, folyóiratok közlik írásait. Huszonkét éves korában a kolozsvári Hitel főmunkatársa. Közben a Pásztortűz, az Ellenzék, az Erdélyi Helikon, a Korunk hasábjain is jelen van. 1939-ben Baumgarten-díjat kapott, és tudjuk: ahhoz egy Babits bólintása kellett. Nem túlzás azt is megemlíteni, hogy Móricz kedvence volt. Íróként persze. A Kelet Népében jelennek meg elbeszélései, tanulmányai, a székelység romlásairól szóló felmérései.

Ifjúságának legszebb emlékei között mesélte mindig közös utazásait Móricz Zsigmonddal Erdélyben. Boldogan mutatta nekem Bözödön, szülőfalujában a híres bolyongást megörökítő fényképeket, Móricz-dedikációkat. Egyik így kezdődött: Gyurkám, örömöm Bözödön, Zsögödön… Az eredetinél csak hangulatát próbálom érzékeltetni, oly régen láttam azt a (talán) Rózsa Sándor-regényt.

A háború és Észak-Erdélyben a magyar világ vége – sok helyütt véres világvége –, az új főhatalom berendezkedése egyeseknek diadalt, másoknak vereséget hozott.

Kezdetben a kolozsvári purifikáló bizottság vonta felelősségre Jónás című regénye okán, amely a háborús zűrzavar miatt kéziratban maradt, de részletet közölt belőle egy nyilas-fasiszta szellemiségű napilap. Jónás, zsidó kispróféta lévén, erős gyanakvást keltett néhány tisztogatóban. A regényt ugyan senki nem ismerte, kézirata elveszett a nyomdában, ám Bözödi ellen a vádirat elkészült. Aki ótestamentumi cethalas kalandot ír és nyilasok lapjában közli: csakis antiszemita lehet. A Székely bánja című nagy sikerű könyv szerzőjét súlyosan elmarasztalták, az Egyetemi Könyvtár “állományából” a szűrét kirakták, menjen, amerre lát, és főleg vezekeljen. Jómagam kezdő riporterként a kolozsvári Történelmi Ereklye Múzeumban találkoztam vele. A meghurcolt ember mandulakeserű hangulatában és fűtetlen helyiségben dideregve böngészett valamit, fiacskámnak nevezett, és készséggel mutatta, miként őrködik a ’48-as magyar szabadságharc tárgyi-szellemi emlékei felett. Én akkor középiskolásként Móricz Zsigmond-kollégista voltam – talán az egyetlen gimnazista a főiskolások között, akik Katona Szabó István igazgatói irányításával védelmezték, rejtegették is Bözödit a politikai rendőrség elől.

Későbben mégis letartóztatták. Törvényes ítélkezés nélkül évekig raboskodott, nádvágó rabszolgaként dolgoztatták a Duna-deltában. Életének ez a szakasza minden poklok legmélyebb bugyra lehetett. Gyurka soha nem volt hajlandó erről mesélni. Évtizedekig éltünk egymás közelében. Sok időt töltöttünk Bözödön, százéves szülőházában. Marosvásárhelyi lakásán is gyakran találkoztunk. Amennyi sót, kenyeret barátságunk idejére a sors kirendelt nekünk, mind megettük, poharazgattunk is, keserves dalokat énekelgettünk, múltat, jelent és jövendőt emlékezéssel, háborgással és álmokkal bekalandoztunk, de ha így szóltam: mondj valamit a Duna-deltáról, korán őszült fejét félrevetve, tenyerét ernyőszerűleg a füle mögé illesztve kérdezte:

Bözödi jobbágykék szeme elborult, majd könnybe lábadt. Ha boroztunk, ez gyakran megesett vele. A könnye ki-kibuggyant, de hangja nem csuklott el, nem vált síróssá, hanem élesen és számonkérőleg csattant felénk:

Mélységes mély volt, és senkivel meg nem osztható magányban sajogott Gyurka lelki sérülése. Tündökletes indulása után oly váratlan brutalitással teperte le őt a “felszabadulás”, hogy harmincöt éves korában az életmű torzóban maradt, alkotókedve és lehetősége darabokra törött. Minden, amit a börtönévek után írt, alkotott, levéltárakban kutatott, csak keserves kísérlet volt, hogy visszataláljon hajdani önmagához, hogy tudós álmait, regényírói terveit megvalósítsa.

Bözödi Gyurkát titkos ellenzékiség és homoszexualitás gyanújával élete végéig figyelték, zaklatták, többször is letartóztatták. Szülőfalujában a magánszorgalmú kutyák dühével kötött bele minden semmiségért a helyi milicista. Együtt fogalmaztunk ellene panaszt – falra hányt borsóként. Rokonait válogatott fenyítésekkel próbálták rávenni, hogy figyeljék, jelentsék szavait, dalait, barátait, külföldi vendégeit, leselkedjenek az ablaka alatt, figyeljék meg: ha mulat s énekel, kivel ölelkezik. Homoszexualitás ürügyén nemegyszer csaptak le rá és tartottak házkutatást, hogy zsákszámra hordják el magyar történelmi tárgyú könyveit, kéziratait, jegyzetfüzeteit.

Egy alkalommal Bözödre szállt ki a belügyi különítmény. Tudták, hogy a szülőházban rendkívül értékes könyvtára van; hogy nyaranta ott írja s bizonyára rejtegeti a ’48–49-es magyar szabadságharcról szóló könyvét.

– Fiacskám, ezek bokrostul lövik a nyulat és ugyanúgy a könyveket is. Egyikük a könyveimet vette kézbe, vizsgálgatta, másik egy széles szájú zsákot tartott eléje, aztán így működtek szépen, párosan. A kutató nézi és mondja: “Erdély öröksége. Zsákos: ide vele! Metamorphosis Transylvaniae! Ide vele! Zatureczky Erdély! Jöhet! Erdély jogtörténete! Mehet! Erdélyi Lajos… Ide vele! Mondd meg Lalókának, hogy elvitték az ő Teleki Samuját is!”

A házkutatás második felvonásáról Gyurka hallgatott, csak rokonának, Á. Mózsinak merte elmesélni, megindultabb állapotában. A könyvtár felső polcának vizsgálata végett Gyurkának kellett fölmásznia a kétágú létrára. Egy óvatlan pillanatban kirúgták alóla, Gyurka hanyatt vágódott, a homokos ügyben kutató könyvgyűjtők a hasukat fogva röhögtek, majd fölszólították, hogy járjon el nekik egy székely legényest: “Negyvennyolcas magyar huszárnak ezt is tudni kell!” Csúfolódtak a csontra fogyott, törött cseréparcú, jobbágykék szemű emberrel, mielőtt letartóztatták.

Szegény Gyurka elgondolkozhatott azon, hogy korai volt bökverset írnia Székelyudvarhelyen, ahol korábban még úgy vélte, hogy végre szabad ember. Túl börtöncellákon, verésen, vallatáson, téli nádvágáson – talán-talán még az lehet, aki volt hajdanán, bátor öttusázó a szellemi tornaversenyben: novellista, regényíró, történész, költő és műfordító. Még tán szegény, halálba menekült Szabédi helyett is elmond valamit.

Keresték és megtalálták. Kirakatper szándékával néhány nappal korábban egyik bözödi rokonát is letartóztatták. Mindkettőnek a hírét Á. Mózsi, Bözödi mindenese és ivócimborája hozta, és panaszolta is, hogy verik a foglyokat. Beszélni szerettem volna Gyurkával. Nem kaptam engedélyt. Csoda folytán a rokonával a rendőrség folyosóján találkoztam. Suttogva mondta: az istenre kér, próbáljak segíteni rajtuk! Őt már kegyetlenül elverték, mutatta arcán a kék foltokat, lába szárán a rúgások nyomait.

Másnap kiderült: nem lett baj, mert nem lett igaza. Nem merte az igazát vállalni. Rendőr kíséretében kiborotváltan, civil gúnyában vezették elő a bözödi embert. Az első titkár leültette, s véle szemben a szervező titkár az irataiban lapozgatva kezdett faggatásba. Mi a bűne? Kinek a tanácsára vádolta meg a kihallgatóit? Szegény ember remegő ajakkal és csapnivaló románsággal ötölt-hatolt, védekezett, úgy értvén a szigorú szavakat, hogy valójában ő bántalmazta a belügyi tiszteket. Végül lecsapott rá a záró kérdés: megverte valaki? Nem! Őt nem verte meg senki. A titkárok rám néztek, kicsapott tenyérrel, felhúzott vállakkal, némán jelezték, hogy markomba szakadt a madzag. B. bátyámat nem akartam megszégyeníteni. Csak azt kérdeztem tőle: a két folt honnan került bal oldalra az állkapcsára? Arcát babrálva így szólt az ember:

Valaki azt mondta, hogy már kopaszra nyírták, de kihallgatás közben még csak fenyegetik, nem bántják. Gyenge vigasz! Bánatkék, gyermeki szemeit láttam magam előtt. Elképzeltem, hogy törékenységében miként omlik össze a legelső pribékmancs láttán is. Még ha jogszerűleg bánnak is vele: lepkét fognak harapófogóval.

Érdekében sokfelé nyúltam, ügyét sokaknak elpanaszoltam – eredménytelenül. Végül az akkoriban miniszterelnök-helyettesként működő Fazekas Jánoshoz fordultam Bukarestben.

Az ügyben illetékes legfelsőbb hatalmi személyhez küldött el engem s Hajdú Győzőt, az Igaz Szó főszerkesztőjét. Emil Bodnarasnak legjobb román tudásom szerint meséltem el Bözödi Gyurka keserves pályafutását, munkáinak hatalmas értékét, minden galádságot, amit ellene elkövettek. Bodnaras – ugyancsak miniszterelnök-helyettes – meglepő buzgalommal és empátiával ragadta meg a telefont és hordta le marosvásárhelyi alárendeltjeit. Tudtam, hogy segítőkészségét Fazekas János iránti bizalmának köszönhetjük. Hajdú nevét úgy-ahogy még kiejtette, ám az enyémből csak Ándrás maradt meg. Latin torokból kiejthetetlen családi nevem a Bözödiével együtt torzult érthetetlenné, de világosan pattogott az utasítás Marosvásárhelynek: Bözödi magyar írót azonnal szabadon kell bocsátani.

Boldogan utaztunk haza, de Gyurkát még nem találtuk a lakásán. Helyi hatalmasok valamit mégis kitaláltak, hogy javítsák a mundér becsületét. Míg Gyurkát a börtönben feresztették, borotváltatták, öltöztették, hogy az emberséges elbánás látszatát keltsék, a helyi akadémiai történeti szakosztály munkaközösségét különös ügyben trombitálták össze: mai napon a felsőbb szervek megbocsátó jóságának igazolásaként Bözödi Györgyöt szabadon bocsátják, mely alkalomból munkatársunk megköszöni a kegyelmet és előttünk önkritikát fog gyakorolni.

Magam is ott voltam a várakozók között. Fuchs Simi, az intézet igazgatója, aki 1848–49 megítélésében némelykor éles vitába keveredett Bözödivel, ünneplőben és meghatottan várta a városban is roppant aggodalmat keltő delikvens megérkezését. Jelen volt Szekeres Sándor elvtárs is, a megyei pártbizottság propagandatitkára, az értelmiség pásztora tehát, Bözödinek is aggodalmas marxista–leninista oktatója. “Ejnye, Gyurka elvtárs! Mikor fogja rászánni magát, hogy módosítson a világszemléletén?” Házkutatás után az elkobzott jegyzőfüzeteket a belügyiek átadták Szekeres Sándornak. Kértem, adja vissza már Gyurka gondolatait. Sok álmatlan éjszakája nyugszik azokban a füzetekben.

– Én nem tudom, hogy ti most mit vártok tőlem. Ha önkritikára gondoltok, bevallom nektek, hogy én egész életemet az írásra szántam, az pedig nem egyéb, mint állandó önkritika. Ha meg arra gondoltok, hogy történelmi ügyekben Fuchs Simivel kocolódni szoktam, akkor azt mondom: ez kölcsönös, mert ő is kocolódik velem. Huzakodik is, mert az én nemzeti gondjaimból gyakran taszigál a proletár nemzetköziség felé. Ebből nem következik, hogy bármilyen formában is bántani akarnám. Becsületszavamra mondom, én nem vagyok antisimita.

Istenem, Bözödi Gyurka! Mintha arra született volna, hogy cseberből mindig vederbe essék. Már kérdezni se mertem, hogy mi újság? Kéken és könnyesen repdeső szemekkel kezdte mesélni az újabb slamasztikát.

Lakása közelében kedvenc kocsmájában iszogatta sörét, vodkáját, aztán ha újabb, följegyezni való ötlete támadt és nem volt nála papiros, hirtelenében papír százlejesre firkantott – ceruzával persze, majd azzal fizetett is, aztán zárás előtt futott vissza s könyörgött, adják vissza neki azt a százast, mert fontos a feljegyzés, ami rajta van, hogy többet ér száz jelnél.

Ugyanabban a kocsmában élvezettel, gyanútlanul hallgatta kapatos polgárok rendszerellenes füstölgéseit, majd amikor megint versötlete támadt, elővette a jegyzőfüzetét – vesztére. Valaki elkiáltotta magát:

Megesküdött, hogy azt a kocsmát, míg él, bojkottálni fogja. Élelmiszerboltban vettük a sört, olcsóbban, veszélytelenül. Ennek hátránya volt, hogy a pártfőtitkár gondoskodó szeretete miatt reggelente, tíz óra előtt italt nem lehetett vásárolni. Néha magam is ott álltam Bözödi Gyurkával a bolt zárt ajtaja előtt, szatyorban sörös üvegekkel, a szászrégeni gyártmányú nedűre szomjas testvérek sorának legelején. Ilyenkor az örökös áruhiány miatt a későnkelők rendszerint hoppon maradtak. “Tessék holnap jönni!” Ez minket nem aggasztott. A mögöttünk kígyózó soron végignézve Gyurka vidáman pislogott rám, s mondta bizalmasan:

Ez már nem slamasztika volt, hanem az oly ritkán rá mosolygó, vitathatatlan szerencse. Hiszen akkor is mandulakeserű lett az öröme, mikor huszonöt éves korában legnagyobb sikerű munkáját megírta. Székely bánja volt a címe, és nem csupán ezért került anatéma alá élete végéig. A románság “nemzeti önérzetét sértő” munkát nacionalizmussal kellett megvádolni, hogy 1945 utáni kiadása betiltassék. Valamikor a nyolcvanas évek közepén, házkutatás utáni lelkiállapotban darvadozva dedikálta nekem ezt a könyvét imigyen: “S. A.-nak barátsággal egy székely, aki bánja, Bözödi György”.

Az is eszembe jutott nem egyszer: milyen önfeledtnek látszott hetvenedik születésnapján, mikor az Igaz Szó szerkesztőségében ünnepelték őt, és addig koccintgattak az egészségére, míg rogyadozni kezdtek a lábai. Akkor azt mondta bánatában:

Miként a százéves bözödi házban nagy fagyok idején, most is oldalt feküdve, két lábát felhúzva csombolyodott olyan kicsire, akár egy didergő gyermek.

– Egy szundításra érdemes vagyok már. Apácán el ne felejts fölébreszteni! Látni akarom Bartalis János szülőfaluját.

Mikor a híres község fényei föltűntek, megrázogattam a vállát. Nehezen ébredt, morcosan motyogott a hátsó ülésen, de végül felült, és panaszolta menten az ébrenléten túli slamasztikát:

“Nyelvéből kiesve: létének céljából is kiesik az ember” – figyelmeztet szüntelenül jelenkori irodalmunk legszélesebb körökben is klasszikus rangú alkotóként ismert és tisztelt személyisége, Sütő András. Az az író, aki az erdélyi, egyszersmind az egyetemes magyar íráskultúra kiemelkedő alakjaként úgy tulajdonít a szónak, a nyelvnek, az anyanyelvi világelsajátításnak és létmegértésnek (a “Második Világmindenségnek”) valaminő szakrális, kultikus jelentőséget, hogy szóművészetének varázsos hatásformáival maga is példázójává válik az eszményállító nyelvteremtés misztériumának. Mesterévé is annak, amit vall és hirdet. Mert mondatainak sajátos hajlatai, szófűzéseinek árnyalatai, stílusgazdagságának távlatai a nyelviség eredendő csodáját-titkát az emberlét egyetemes ősigazságaival hangolják össze: a lélekbolydító sorsbeszéddé emelt és kristályosított artisztikus kifejezés egyben mindenkor a humánum természetes értéktörvényeinek megnyilatkozása. A megjelenítés, az öntanúsítás, a helyzetkimondás erejét pedig a tárgyi érzékletesség, a képszerűségében jelentéssűrítő szemléletesség, a gondolathullámzás lírai bensőségessége vagy a kitágított életbölcsesség megannyi aforisztikus megfogalmazódása: mind-mind egyszerre fokozza.

Az “Anyanyelv-Istenség” megszentelte nyelvben és szabad emberségben egyidejűleg és csonkítatlanul létezni: ez az a nagyon is modern és aktuális lényeglátó, értéktudatosító alapeszméje Sütő András műveinek – amely a klasszikus magyar sorsirodalom és évszázadok óta elemi közösségi létkérdésekkel viaskodó áramlatához szervesíti azokat. Mert a nyelvvesztés veszedelme egyúttal az evidenciaszerűen természetes nemzeti egzisztencia sérelme, egyén és kollektívum egészséges létrendjének súlyos fenyegetettsége: és így voltaképpen általános antropológiai katasztrófa baljóslatúsága. A rémisztő előjelekre is figyelő hiteles történelmi sors- és hagyománytudat így tehát szükségszerűen telítődik a személyiség örökletesen organikus szabadságát, a szellem magasrendű autonómiáját s a bármely etnikai, kulturális közösség létjogát védelmező értékmentő és nemzetféltő szenvedéllyel, filozofikus mélyértelműséggel; esztétikum és erkölcs, írás és cselekvés szintézisével.

Mindez különös hangsúlyokat nyer az elszakított, akaratán kívül kisebbségi sorba taszított magyar nemzetrészek körében, így az archaikus, modern-polgári és keresztény-európai művelődéstörténetében kivételes jelentőségű erdélyi magyarság közegében. Sütő András létszemléletét kezdettől a maradéktalan kollektív önazonosság fenntartásának igénye és vágya, a “sajátosság méltóságának” önérzete, illetve a más identitások, az együtt vagy egymás mellett élő népek megbecsülése alakította-igazította. A tradicionális erdélyi szabadságeszme és toleranciagyakorlat. A megmaradás-akarat és a jó szándékú szolidaritás együttes követelménye – az őszinte értékelvűségében öröknek hihető transzszilvánista ideál szellemében, de az ennek megvalósulásához fűződő bizonyos illúziók kénytelen-szomorú leleplezésének jegyében is. A morális felelősségérzet mintegy kötelességgé avatja a mindennemű szociális méltánytalanság, társadalmi-hatalmi terror, kisebbségi-nemzetiségi elnyomatás és kifosztatás, nyelvi-kulturális leépülés, etnikai kiszolgáltatottság és demográfiai sorvadás elleni lázadást és lázítást: az individuum teljességtörekvését elidegeníthetetlenül szavatoló életdimenziókhoz és lélekminőségekhez való feltétlen ragaszkodást. A népi írói indíttatásból táplálkozó Sütő András, aki a (szegény)paraszti nyomorúság és nyomorúság-okozás jellegzetességeit is oly emlékezetes (lírai-anekdotikus vagy kritikai-szatirikus) elbeszélésekben örökítette meg, az idők során az erdélyiség egész kultúr- és társadalomhistóriai múltjának és jelenének hűséges krónikásává s a kiszélesedett horizontú nemzetsors-láttatás – az illyési “haza a magasban”-eszmevilág – katartikus szavú kibontakoztatójává magasodott. Életműve magyarságismereti kordokumentum, miközben határtalan évezredek és emberiségperspektívák tágította, műfajteremtő alkotásokban kiterjedő szellemi-művészi “thesaurus”; érvényes beváltása egy ígéretnek, egy reménységnek, amelyet hajdan Illyés Gyula így rögzített: “A jelenkori magyar irodalom egyik legnagyobb vigasza Sütő András.”

Az erdélyi Mezőségnek egy vegyes lakosságú falva, a Kemény Zsigmond sírjáról is nevezetes Pusztakamarás szülöttje, a híres nagyenyedi Bethlen Kollégium és a kolozsvári református gimnázium neveltje ő, aki aztán népi kollégistaként, majd újságíróként, szerkesztőként Kolozsvárott, Bukarestben s (az ötvenes évek derekától) hosszú évtizedekig Marosvásárhelyen működött, és (ma is ott élve) munkálkodik annak a szülőföldszeretetnek, népszolgálatnak és küldetésvállalásnak az ihletettségében, amelyet a “bölcsőhely” elévülhetetlen parancsai közvetítettek számára. Bizonyos protestáns-plebejus moralitás és világlátás ez, amely elháríthatatlan feladatnak tekinti az egyszerre konkrét és bölcseleti számvetést a gyökereket jelentő szűkebb-tágabb szülőhaza összes felgyűlt sorsélményével és gondtapasztalásával. Ilyen célzatú “naplójegyzetekből” épült – mondhatni: sorstükör-cserepek mozaikkockáiból kerekedett – a meghitten vallomásos-lírai szociográfiának, a regényszerű úti beszámolónak, az esszéisztikus-tűnődő elmélkedésnek, a folklorisztikus transzszilvániai történelem- és társadalomrajznak az a megvilágító remeke – az Anyám könnyű álmot ígér –, amely megjelenése óta nemzedékek eszméltető olvasmánya. A második világháború után fellépő (Kányádi Sándor, Székely János, Fodor Sándor, Beke György, majd Páskándi Géza, Bálint Tibor, Szilágyi Domokos, Hervay Gizella, Lászlóffy Aladár, Szilágyi István és mások fémjelezte) erdélyi írógenerációk munkásságára is fényt vető – azaz: “paradigmatikus” – műalkotás ez, hiszen részint folytonosságot teremt a példaadó elődök (Kós Károly, Tamási Áron és a többiek) poétikai (például valóság- vagy “otthon-irodalmi”) hagyományával (s persze általában a népi szociográfia örökségével), részint pedig szembenéz az új sorsszituáció keserveivel: a sovén magyarellenességtől és idegengyűlölettől duzzadó romániai kommunista diktatúra hosszú évtizedekre nyúló mindennapjaival: a megaláztatás, a szenvedő humanista, a mégis helytállás természetével. A félelmetes “kettős elnyomásban” (mert emberi és etnikai mivoltában kétszeresen is üldözött) szorongó kisebbségi magyarság legújabb kori történelmének pontos és megrendítő diagnózisát nyújtják a Sütő-írások, reális vagy látomásos, konfesszionális vagy példázatos, tragikus vagy groteszk hangnemváltozatokban, rendkívüli bőséget felvonultatva a jellemző vagy lehetséges kisemberi, értelmiségi, politikai viselkedéstípusoknak, magatartásmódoknak, az erkölcs- és lélektani önvizsgálat magával sodró érzelmi és intellektuális energiájával. A biblikus, ókori és reformációkori témákat feldolgozó “drámatetralógia” (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel, A szuzai mennyegző) a Németh László-, Illyés-féle klasszicizáló gondolati-metaforikus drámatípus nyomdokain haladva ábrázolja és analizálja személyiség és hatalom, erkölcsi öntörvényűség és zsarnoki könyörtelenség, lelkiismeret és önmeghasonlás, külső és belső kényszer örökérvényű létviszonyait és konfliktusmodelljeit; alázat, megalázkodás, avagy felvetett fejű igazságkövetés (és -követelés) végzetes dilemmáit. Szellem és erőszak, szabadság és rabság ütközéseit tehát, s a birodalmi hódítás és a kisnépi leigázottság, az idegen invázió és a pusztuló őshonos közösségiség ijesztő képleteit. A drámai cselekvéssorok bonyodalmait pedig a hitviták ódonságát idéző, a stilizáló-archaizáló nyelvezet történelmi veretességével és mitologikus költőiségével telítődő párbeszédek, érvcsaták, elmevillongások kísérik.

A tragikum komor fenségével ható parabolikus színművek vonulata a második világháborús népirtások abszurd ténylegességét, az embertelenség borzalmának fokozhatatlanságát megjelenítő Az álomkommandóval, illetve a székely népballadák hangulatát, a jelképes “Nagy Romlás” végzetszerűségét megérzékítő Advent a Hargitánnal folytatódik. Ez utóbbiban a szimbolikus-mesei eseményfordulatokba, a zordon havasok atmoszférájába, az ősi szokás- és hitvilág megnyilvánulásaiba, a népi játékosság, a keserű humor, az ízes (feleselő-ugrató) szópárbajok tarka szőttesébe az erdélyi magyarság nyolcvanas évekbeli tömeges kivándorlásának, menekülésének (“exodusának”) a fájdalma éppúgy beletömörül, mint a hiábavaló várakozás – a reménytelen reménykedés – metafizikai gyötrelme. És így színeződik tovább Sütő drámaművészete a leveretés és az önsorsrontás történeti – Habsburg-önkényuralmi – (Az ugató madár) vagy félmúltbeli (Balkáni gerle) felidézésének groteszk-ironikus komikumával, sokban a korai “vidám játékok” bohózatos-burleszkes, paradisztikus-karikaturisztikus figura- és helyzetfestő módszereire emlékeztetve.

A gondolati asszociációk sokaságával dúsított sugallatos létértelmező meditációk – az esszészerű töprengésfutamok – Sütő András epikájának és színműírásának is jellegadó vonásait képezték. A tulajdonképpeni esszék – tanulmányok, emlékezések, útirajzok és a többiek –, illetőleg a mindezekhez is kapcsolódó önéletrajzi írások, levelek, naplójegyzetek, beszélgetések vagy akár gyermekeknek (is) szóló mesés-kalandos történetek összegzése: az erdélyi, a magyar és az európai művelődéstörténet hatalmas övezeteit bebarangoló tudósítások együttese. Változatos természeti és kultúrtájak kincseit felgyűjtő vallomásos enciklopédia, irodalmi, művészeti, néprajzi, színháztörténeti – és még mennyi mindenféle! – önismeretünk folyton gazdagodó és egyre magasabbra botozódó tárháza. Az újabb magyar esszéírás kiválóságai (Csoóri Sándor vagy Mészöly Miklós) mellett Sütő András egy olyan karakterű esszéprózát finomít-tökéletesít, amelyben a tárgyszerűen racionális, leíró vagy filozófiai tényanyagot mindegyre a szubjektív létérdekűség, a megszenvedett élethit sugározza át, s a szerteágazó képzettársításokat átfogó, nagyívű ön- és nemzetszemléleti sorsmetaforák szövik árnyalatos egésszé. Látvány és látomás, helyzetdemonstráció és nyugtalanító rámutatás: mindig hitelesen ötvöződik – ha elégikus panaszáradatban (Nagyenyedi fügevirág), ha villódzó történelemfilozófiai elemzésben (Perzsák), ha egyedi műformájú – biblikus vonatkoztatásokat és lamentációkat, rousseau-i nevelési regényalakzatokat és parainesis-jellegű intelmeket, nyelvpszichológiai és pedagógiai felismeréseket-fejtegetéseket egységesítő szöveguniverzumban (Engedjétek hozzám jönni a szavakat). És érzékletes sorsképek meg felkavaró sorsigazságok rétegeződnek egymásra akkor is, amikor az író mesterei vagy kortársai portréit vázolja, mikor személyes-családi életmozzanatokat rögzít, vagy amidőn politikai-kisebbségjogi erőfeszítéseket téve, a tartóssá kegyetlenedett (az ő szavával:) “hungarocídium” elleni tiltakozó memorandumaival, felszólamlásaival, segélykérő jajkiáltásaival vagy kiáltványaival üzen – a diktatúra alatt és az 1989–90-es fordulat után is. Örök mementóként állítva azokat a kilátástalan élethelyzeteket, amikor a szellemi (világ)sikerektől övezett író a lehallgatások, a titkosrendőri megfigyelések, az elhallgattatás, a házi őrizet áldozatává vált (saját drámájának budapesti bemutatójára nem kapott kiutazási engedélyt) a nyolcvanas évek Romániájában – vagy a reményteli változások után váratlan és döbbenetes tragédiaként bekövetkező (1990-es márciusi) marosvásárhelyi magyarellenes pogrom szörnyűségeit, amikor Sütő András a “szóért” a gyilkos merénylők kiverte egyik szemével fizetett.

A szellem azonban mindezek után is jelzőfény marad: évtized múltán “millenniumi” aggodalmat és reménykedést csakis egybeoltva világít meg, úgy élesítve ki minden gondolatmenetben a nemzeti önállítás senkit sem sértő (sőt, minden népre egyetemlegesen érvényes) kívánalmait, hogy azok az emberi magaslat, a szavakkal is lakhatóvá tett világ mindenkoron eligazító, iránymutató elvei lehessenek. Mert emberi igazság és művészi szépség csak erősítheti egymást – “a szép és az elkötelezettség, a szép és az üzenet, a szép és valaminek a szolgálata egybefonódik”.

“Azért ne sírj, fiam… Nézd meg, az Isten is egyedül van, s mégis milyen szépen hallgat!” Tamási Áron Csalóka szivárvány című drámájának végén János, a szolgalegény vigasztalja így a kicsi Bálintot. Egyedül maradottságát panaszolja a gyermek, mert mindenki a gáthoz futott, ahol édesapja, a Kundi Kunddá változott Czintos Bálint az örvénybe vetette magát. Tamási Áron drámaíró életművének legsúlyosabb és legkomorabb darabja. Ebben a játékban sem a csoda, sem a közösség életteremtő hatalma nem fordítja jóra és reménységessé a történetet. Csalóka szivárvány: Czintos Bálint átalment alatta; mert más akart lenni, “…mint aminek az Isten teremtette”. Otthagyta birtokát, elment a városba, s a tudományok bódulatában tért vissza falujába, és többé már nem élte a székely gazda életét. Tamási népe legsúlyosabb drámáját nyitja meg a színpadon, az otthon maradás, a megmaradás dimenziójában az egyéni lét tragédiájába hatolva. Korábbi játékaiban, a világomlást követő szétveretettség rajzában (Vitéz lélek), a népámító kalandor történetében (Tündöklő Jeromos) vagy a falubeli, családi viszály meséjében (Énekes madár) helyreáll a rend, s a bizakodó élet folytatódhat. Ahogy a mesében történik: győz az igazság. A szerelmesek madárrá változva szabadulnak az öregek zsarnokságából, Jeromos is kámforrá válik, amikor ellene fordul a falu népe, s Balla Péter is felépíti élet- és lélekhódításának jelképét, a házat. Czintos Bálint különb akart lenni, s megrontotta magát – végzetesen. Nincsen visszaút a szivárvány alatt. A Csalóka szivárvány zárójelenetében a magára hagyott gyermek és az őt vigasztaló legény képében már a személyes tragédiánál több is feszül: Czintos önámító, hazug élete a gyermek jövőjével együtt a családot is megrontotta. Ilyenképpen a közösségi lét minősége is kérdésessé válik, amiben már nincs feloldozás és vigasztalás.

Isten sejtelmes némaságára utalva Tamási Áron 1942-ben, a szülőföldjén írt utolsó drámájában a történelem és a társadalom komor jeleit érzékelve, a legsúlyosabbat jövendöli: a személyiség megroppanásával népének, a székelységnek s az erdélyi magyarságnak az omlása kezdődik. Mert Tamási darabbeli utalásait, jelképi gondolkodását és közügyek iránti fogékonyságát összevetve körvonalazódik: Czintos személyiségváltásának tragédiájában társadalmi jeleket is érzékelhetünk. Alig beszélünk róla: Észak-Erdély visszatérését követően a főként Budapestről Erdélyt elözönlő harmadosztályú hivatalnoksereg gyors és züllesztő jelenléte megdöbbentette az erdélyi magyarságot. Továbbá az is megrendítő élményt jelentett, hogy az országos politikában épp azok nem képviselhették Erdélyt, akik a korábbi évtizedek kisebbségi életét szenvedték és küzdöttek benne. Háborúba való lépésünk folytán, főként a budapesti üzemekbe, például Weiss Manfréd csepeli gyárába ezrek érkeztek a Székelyföldről, de még a román uralom alatt maradt Dél-Erdélyből is. A politika és a közélet romboló folyamatával egyidejűleg megkezdődött tehát a megélhetési elvándorlás. Az első világháborút követő menekülthullám után ezt a folyamatot már modern kori, civilizációs exodusnak is mondhatjuk az erdélyi magyarság sorsában. Czintos tragédiájában a költő Tamási élete is benne feszül; családjától, faluközösségétől való elszakadásának fájdalma. A távol vonzása, az elvágyódás jele a szivárványos magakeresésben és csábulásban két mozzanatban érzékelhető. Zsuzsanna, akit Kálmán fiától a székely gazda el akar hódítani, Budapestről érkezett, Bálint pedig új életének alapozását, a tudomány megszerzését és lelkének megváltását reméli a városban töltött hetektől. A szivárvány tehát régi és új élete, képzelt álszemélyisége pedig a falu és a nagyváros között feszül az égre. Budapest csábító erejét is sugallja az onnan érkezett Zsuzsanna megszerzésének vágya is. Így zagyva tudóskodása és egy érzelmileg hamis világ képzete utaztatja haza. Otthon álorcás szerepjátéka végzetesen megzavarja és megrontja nemcsak a régi s az új család életét, hanem a falu társadalmát is. S ebben a képtelen komédiázásban, szerepzavarban tragédiára utaló éllel utal a lényegre Samu bácsi, amikor a Kunddá vedlett Czintosnak mondja: “Azt gondolja, hogy minden igaz, amit hazudik?”

Sütő András Balkáni gerle című drámáját is a hazugság szív- és létbénító árama hatja át. De ami a Csalóka szivárványban még a személyiség válságát, megroppanását mutatja, az a Balkáni gerlében már az omlás újabb stációja. Czintos hazugság-játékának voltaképp csak néma társa Samu bácsi, de mindenki más gyanútlan, s ha Czintos elpusztítja is magát, Tamási szereplőinek mikrokozmosza nem roppan össze. Az Isten néma hallgatására utaló mondatban még sejtető reménykedés is lappang: népét az Úr megőrizheti. Mert végül is Czintos magát csalta rég volt álmok újkori kergetésével. A Balkáni gerlében már keservesebb és végzetes Sütő András helyzetjelentése. Még emberáldozatra sincs szükség, mint korábbi darabjaiban. S aki ártatlanul, szívének tiszta érzéseit próbálja megtartani, az is e kollektív hazugságjáték részesévé válik. Mert maga a helyzet hamis, amelyben már az egész Schuller család véli azt, hogy minden igaz, amit hazudnak – maguknak és a környezetüknek. Okkal írja a darab különféle jelentésrétegeit kitűnően feltáró Cs. Nagy Ibolya: ez a dráma “a morálisan is végveszélybe sodort közösségről szól” (Út a méltóságától fosztott emberig. In Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen. Szerk. Görömbei András. 2000, Kossuth Egyetemi Kiadó). Mert a Schuller család menyegzőjátéka már nem a múlt ábrándjának kétségbeesett kalandja, itt az önámítás, a valahogy életben maradás hazugsága farsangol. A felnőttek már nem is magukért, hanem lányuknak, Amarilla álmának beteljesítéséért, menekülésének segítéséért rendezik a képmutató lakodalmat.

Biblikus idők történetének példázatában, történelmi játékban, antik idők újraértelmezésében vagy hargitai költői színpadi játékában Sütő András az erkölcsi-szellemi megigazulásnak és megmaradásnak, az egyéni és közösségi méltóságért vívott belső és külső harcának történetét írta. Ha másképp nem, a testvérgyilkosság, a bitó, a máglyatűz, de akár egy nép kiirtásának rettenetében színpadi víziója a tisztesség, az emberi, szellemi, erkölcsi megmaradásának, megtartásának álmát sugallta. Voltaképpen valamennyi mű a diktatúra évtizedeiben született. Az Ugató madár első változata és drámai alapgondolata is párhuzamosan íródott az Advent a Hargitánnal, így inkább a nyolcvanas évek első feléhez köthető. A történelmi fordulat után, Sütő András brutális megkínzását követően, a kilencvenes évek első, új műve a Balkáni gerle. A Nemzeti Színház pályázatára született első változattól a bemutatóig négy esztendőn át, egészen a főpróbáig formálódott (1994 őszétől 1998 októberéig). Anyagával szívósan küzdött, nyugtalan álmaiban és írógépe előtti hajnali tűnődéseiben tisztította dramaturgiai nézőpontját, s kutatta szereplőinek fájdalmas mosolyban fogant sorsát.

Naplójegyzeteinek részleteit is közreadta darabjának könyvmellékleteként. Az erdélyi magyarság újkori, az évszázadban immár harmadik exodusának atmoszférája körvonalazódik feljegyzéseiben. Bennük a diktatúra képtelen megnyilvánulásainak, a lélekroppantó és nyelvi, kulturális jogokat megsemmisítő párt- és belügyi gépezet működésének tényeit sorolja. Családjának változatos számkivetése, írói voltának semmibevétele, a nyilvánosság előtt való elnémítása, főszerkesztői munkájának megbénítása mellett folyamatosan megrázó tényekről értesülhetett. Barátok és ismeretlenek keresték őt naponta, szerkesztőségben és otthonában, személyesen és telefonon sorolták a riasztó eseményeket, legtöbben azzal a reménységgel: Sütő András hátha valamiképp segíteni tud. Már nem is egy magyar emlékmű vagy egy iskolai osztály megmentésének dolgában jelentkeztek, mint évtizeddel korábban, hanem egyéni sorsuk megváltásához kértek segítséget. Magyarországi kapcsolatot, követségi összeköttetést, tanácsot vártak, de főképpen emberi szót, reménységet reméltek, s tán erkölcsi jóváhagyást is – a távozáshoz. Mások zöldhatáron át vagy határfolyón átúszva próbáltak menekülni a rettenet világából. Sütő András szemérmes. Naplójában alig-alig érzékelteti, micsoda áradatban hallgatta a panaszokat, a kétségbeesett kérelmeket, híreket. Keresték a nap minden szakában, de éjszakába hajlóan is: mely városban, kiknél tartottak házkutatást; keresték sürgős útlevél dolgában, hogy a halálosan beteg hozzátartozó legalább végső napjaiban megnyugtató gyógykezelésben részesüljön Magyarországon. Az élet nevében pedig a legtöbb erdélyi magyar család tervezett és szervezkedett: ha ők maradnak is a román pusztulásban, gyermekük emberként és magyarként élje további életét. A kenyér, a cukor és a benzin megszerzésének napi és családi létkérdése mellett, sokszor már nem is titkoltan, baráti társalgások központi témája lett egy vőlegény vagy menyasszony szerzésének lázas ambíciója. S ha a határon túlról, baráti segítséggel vagy üzleti alku eredményeként körvonalazódott a menekülés esélye, annak beváltása többéves életprogramot jelentett az egész családnak. Telefonlehallgatások, munkahelyi besúgók, baráti és családi megbízhatatlanok között, a diktatúra szorításában ez folytonos színjátékra kényszerítette a magánélet boldogságára várakozó fiatalokat vagy idősebbeket, de a beavatottakat, a szülőket és a rokonokat is.

“Ha kidugom a fejem a játékból, szemembe vág a zimankós idő” – mondja Árvai Réka szerelmesének, Gábornak házasságkérő játékuk feszült pillanatában. Sütő András új darabjában ez a zimankós idő nyílik meg: a Balkáni gerle a nyolcvanas évek második felében játszódik. Természeti és költői magasából alászállott az író, és városában, Marosvásárhelyen eleveníti meg az abszurdoid lakodalmat. Amely ugyan a diktatúra légkörét idézi, de írói idegrendszerét tekintve a kilencvenes évek, a romániai magyarság sorsában megélt események alakították. Mert az újkori kisebbségnyomorító politikában már nem a lehallgatás és a belügyi éberség szelídebben működő rendszere a félelmes igazán, hanem a magyarság lelki összeomlottsága. Így az író nézőpontja a külső fenyegetettségről áttevődik a belső pusztító erőre. Az Álomkommandóban a legtöbbet elmondta, amit egy fasiszta államgépezet, totális diktatúra népmegsemmisítő és léleknyomorító rendszeréről elmondhatott, s még költői szárnyalással védhette az emberi méltóságot. De új idők következtek: már nem a rendszer szisztémáját, észjárását és működését elemezte, hanem a benne élők erkölcsi állapotát, vagyis életképességét. A közösségi voltuk kondíciója vált drámai, tragikus kérdéssé. Ilyenképpen sem tegnapi a történet, hanem mai és tragédiából párolt komédia, mert az idő változásában a szerző módosította a hangvételét is.

Heroizmus helyett kétségbeesett kacajban fogant ez a vásárhelyi lakodalmas. Hangoltságát tekintve az Az ugató madárhoz köthető, de a szerző ott még a történelmi anyagban folytatott magatartásvizsgálatot. A széthúzás és a viszály természetét tárta fel a szabadságharc bukását követő időkből vett példázatában. Ott életre-halálra menő tétje van a küzdelemnek, mert a város magyar polgárai az emberi méltóság, a szabadság eszméjének, álmának megőrzéséért küzdenek. A Balkáni gerle szereplői nem kerülnek bitóra, itt egy hétköznapi család élete roppan össze. Visszájára fordul Az ugató madár helyzete, mert a történelmi darabban a belső omlás inkább csak a külső kényszerítő politikai és történelmi helyzet folytán mutatkozik meg. Utóbbi játékban is zsarnokság van, de már egy megvásárolt házasság sikeréért folyik a harc, s a diadalos végeredmény reményében mindenki jót akaróan hazudik. Családi és társadalmi méretekben szervezett ez a hazugságkozmosz, amelyben a másfél évtizedes képmutatás éppúgy benne foglaltatik, mint a korrupció, például a flaskával vásárolt román polgármester jelenetében, aki háznál és magyarul esketi a házasulandókat. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című örök érvényű versének gondolatát igazolja Sütő András színpadi játéka: “hol zsarnokság van, ott van / jelenvalóan / mindenekben, / ahogy rég istened sem; ott zsarnokság van az óvodákban, / az apai tanácsban, / az anya mosolyában…” A hazugság időben mérhető változatos kiterjedtségét említettük, mert az öregek és Zsófika nővérének hitt édesanyja, Amarilla tizenöt éven át hamis képzetben nevelte gyermekét. Szándékuk persze szívbéli és tiszta volt; a nagy családi képmutatás azért történt, hogy megőrizzék Amarilla szerelmi álmát azzal a fiúval, Ábellel, aki magyar lobogót tűzött a városháza tornyára, s elmenekült az országból. Ábel Zsófika valóságos apja. Cs. Nagy Ibolya idézett tanulmányában okkal hivatkozik az Advent a Hargitánra: a megesett leányanya, Réka és gyermekének drámája, a Kis- és Nagyromlás hótornyainak tövében játszódik. De ott egy titokzatos csábító rontja meg a gyermekkori éden szerelmetes álmát, a Balkáni gerlében ennek fordítottja játszódik le: itt az igazi társ a gyermek apja, akit éppúgy vár és keres Amarilla, mint Réka a hóhegyek alá fagyott párját, Gábort.

Költői színházat teremt Sütő András, miközben a hétköznapok kérlelhetetlen tényei és rettegtető légköre sűrűsödik a darabban. De a színházi előadás sikere (rendező: Iglódi István) abból is adódik, hogy ezek a rétegek együtt működtetik a drámai gondolatot. Itt, a sűrítésben nincs jelentősége annak, hogy bizonyos korjelző tényeket a szerző nem épített be a házasság társadalmi-politikai rituáléjába. Emlékszünk a magánkálváriákra, de Sütő András is utal rá jegyzeteiben: aki külföldivel kötendő házasságát hivatalosan bejelentette, az éveket várt, különféle papírokat kellett beszereznie az anyaországból, majd további munkahelyi, politikai kihallgatások, a párt “lebeszélő” hadműveletei következtek, melynek egyik stációjaként a távozni készülő állását elvesztette. Az csak az író színpadi képzeletében történhet, hogy egy romániai, többségében magyarlakta városban a lakodalmas nép magyarul énekelve vonuljon végig a főutcán, mert ez a valóságban azonnali belügyi megtorlással járt volna. Amint egyéni, közterületi dalolások nyomán gyakran meg is történt. S magunk is tapasztalhattuk a sepsiszentgyörgyi securitaté kihallgatásán: a belügyi tiszt akkor sem beszélt magyarul, ha tudta a nyelvet. Külföldi állampolgárral hivatalosan csak tolmács segítségével folytatta disputáját. De a költői játék és a színház nem az élettények pontos rendjét és folyamatát követeli, hanem a dráma igazságát. Amit a szerző hatalmas, lakodalmas játékban emel életté. S ahogyan a szülői háztól való búcsú, a szerelem érzésének változatos megnyilatkozása, az örök hűség fogadalma, a forgatagos tánc és kedély hullámzik egy valóságos lakodalomban, úgy a szerző nemcsak tematikus hűséggel, hanem dramaturgiai meggondoltsággal is, a menyegző szertartását mint színházi játékot, “előadást” állítja darabjának középpontjába.

Élet és színház egybejátszó természetét Sütő András már megelőző darabjaiban is kipróbálta. A Vidám siratóban Fügedest, a zsarnok apát gyarlóságaival a farsangoló legények maszkos játéka szembesíti. Az Advent a Hargitán leánykérő játéka csaknem teljes felvonásnyi színjáték és “próba”, vagyis a lebegtető képzeletben megelevenített élet. Az Álomkommandóban a bemutatóra készülődő együttes élete, a színészek sorsa a diktatúrában, a fasizmus korában, a haláltáborban játszódó mű előadásával fonódik össze. Az ugató madárban Bodor Péter és Claudia szerelmi jelenete, Daphnis és Cloé-játéka talán nemcsak a komédia színét erősíti a tragédiában, hanem utal arra az írói folyamatra is, amely Sütő András nézőpontjának, hangvételének módosulását jelzi. Az Egy lócsiszár virágvasárnapjának Kolhaas–Lisbeth kettősére, az Énekek énekének poézisére emlékezve: a szerelem fénye mennyire megtört Sütő András újabb kori színpadán. A Káin és Ábel óta, amelynek egyik motívuma az Arabella iránti megosztott ragaszkodás, folyamatosan és érzékelhetően romlott, zavarodott a szerelem harmóniás szépsége. A Balkáni gerlében már a képtelen fordul természetesbe: a pénzen szerzett vőlegény, Lajosházi Bendegúz jussát követeli, mert időközben beleszeretett alkalmi feleségébe, Amarillába.

Nagy László Menyegzőjének roskadásig tartó forgatagát is idézi ez a vásárhelyi lakodalmas, amely nemcsak eseményjáték a darabban, hanem maga a hagyomány, a rituálé válik az írói és színpadi gondolat legfontosabb erejévé. Monumentális versében a költő a mítoszi emelkedés, a már-már szoborrá kövülés folyamatát írta meg. Igaz, ebben is dráma feszül. Görömbei András Nagy László-monográfiájában (Magvető Kiadó, 1992) pontosan utal erre: “A Menyegző tagoltsága drámai küzdelmet mintáz: az arccal a tenger felé forduló pár háta mögött zajlik a lakodalom, melynek jellege ellentétes az új pár érdekeivel, éppen ezért az új pár ellenséges rohamként éli azt meg.” Sütő András darabjában már nem válik szét a menyegzői pár és a násznép világa. A közáltató komédiázás folytán összekeverednek a frontok, melynek végeredménye az általános leépülés, amint Illyés az idézett versében írja: “templom, parlament, kínpad: / megannyi színpad”. Sütő András lakodalmasa is az: kínpad. Apokaliptikus a mulatság Nagy László versében, mondja Görömbei András, de a Menyegzőben az összefonódó fiatal pár átfényesíti és mítoszivá emeli a látomást. Sütő András apokalipszise ragyogást már nem mutat, csak a lélek kényszerűségét, a sorvadást, a mindenáron menekülhetnék lázas igyekezetét és a pénz komédiáját, vagyis: az általános erkölcsi leépülést. Kínpadot. Tárgyukat tekintve Osztrovszkij és Gogol házasság-komédiái az ember esendő voltának természetét jelenítik meg: a pénz, a fiatalság csábító hatalma mozgatja a nászi ambíciókat. Sütő András vásárhelyi lakodalmasát nézve és elemezve az 1901-ben Krakkóban bemutatott mű, Wyspianski Menyegzője is felmerül. A bronowicei udvarházban játszódó mulatság a nemességből származó, magába hullott városi értelmiség és a társadalmi mozgalmakra kész parasztok közötti távolság drámája, s ebből következően a nemzeti összefogás kétséges voltának fájdalma hatja át. A lengyel történelem mítoszi alakjai, népi figurái álomszerű tüneményként lépnek elő Wyspianski látomásos színpadán, ahogyan azt Andrzej Wajda rendezésében filmen, s 1994 tavaszán a budapesti Nemzeti Színházban is láthattuk. Valóság és költői víziók egyensúlyában Wajda, az íróhoz híven, igazi lakodalmat, tehát egy paraszti rituálét jelenített meg. Egy évszázad múltán Kelet-Közép-Európa menyegzője már kifordult hagyományából ebben a vásárhelyi mulatságban Sütő András látomásos erővel se tudná mozgósítani Erdély nagy szellemeit. Mert nincs már múlt és nincs hivatkozás, és nincs perspektivikus jövő sem, csak a “perc” életben maradásának ösztöne. Amelynek kétségbeesett megnyilatkozási, létsegélyes formája: a hazugság.

Sütő Andrásban alighanem megerősödött a Vidám sirató előadása Harag György ihlető rendezői elgondolása nyomán, hogy a szakralitásba épített és szervezett drámaiság sűríti az írói gondolatot, és segíti a kultikus játék színpadi hatását. Ilyenképpen a maszkos, ünnepi rituálé többféleképp is megjelenik Sütő András darabjaiban. Az Advent a Hargitán karácsonyi betlehemezői a közösség képviseletében újra és újra feltűnnek, s részesei a havasi drámának, amely az ő életüket és veszélyeztetettségüket is jelenti. Egy fenyegető, álarcos horda, mintegy pszeudó-Vatra-(rém)álomként, újra és újra vitustáncot jár az Álomkommandóban. Máskor az egyházi szertartások, ha nem is az egész darabot áthatóan, de jelenetek végső kimenetelében gondolati-rituális hatással szolgálnak. Az újjáírt Pompás Gedeon záró pillanata ökumenikus szertartásnak is tekinthető, amelyben a református, a katolikus, az ortodox, a zsidó pap és a szombatos prédikátor imádkozik a megszállott népboldogító lelki üdvéért. Az ugató madárban a kivégzést követően zsoltározó emberek képe emeli és magasztosítja a tragédiát. Olykor egy ismerős dal vagy szövegfoszlány is utal Sütő András írói világának összefüggéseire: “felicsitá!” szinte kiáltva énekli Zsófika örömét – ismerős e diadalos szófűzés –, de az Álomkommandó álarcosai is üvöltik ezt. 1969-es esszéjében (Az utolsó köntös) Liszt sorsát, gondolatait idézve tűnődött az 1848–49-es forradalom tanulságairól: “Világosan látta, hogy a népekkel többé »nem lehet úgy bánni, mint a régi operák kórusaival, amelyek arra hivatottak, hogy adott pillanatban megszólaltassák folyamatosan refrénjüket: liberta vagy felicita«.” Ilyenképpen, ha Sütő András színpadán elhangzik a “felicsitá”, éppen a szabadság diadalmas volta válik gyanússá. A Balkáni gerle egy hatalmas menyegző, amelynek gyanútlan olvasójaként vagy nézőjeként előbb csak az érdekházasság komédiáját sejthetjük, de amint bomlani kezd a történet, egyre súlyosabb jelei láthatók annak, hogy e családi rituális ünnepet a hazugság már a visszáján se tartja össze.

Sokrétegűségében pontos és érzékeny, ahogyan Cs. Nagy Ibolya a játék jelentésrétegeit elemzi. A szerző névadását például: “A család nagylányát Amarillának hívják, daloló, különös és idegen név, s van itt bibliai székely Mózes és Ábel, Schuller Medárd, az apa testvére, meg a régi magyar Árpád-házi Margit, a sógornő mellett Demeter és ősmagyar mitológiai Csaba és vígeposzi Erzsók, meg a nyugati szappanoperák hősnőjét idéző Mercédesz is.” Okkal mondja a tanulmány írója, hogy a kisebbségi létharc eleme már az is, hogy a magyarok a románra le nem fordítható nevekkel is életre tartó hovatartozásukat akarják megvallani. Amarilla lelki tusakodásának, drámájának mítoszi és szakrális vonásait pedig így összegzi Cs. Nagy Ibolya: “Amarilla majd az egyházi eskü szövegét változtatja meg egy szócskával, hogy legalább Isten előtt ne hazudjon… S ugyanúgy nem ismeri a megvásárolt vőlegényt, mint a népballadák leányai az őket megvásároló férfiakat.”

Menyegzőnek színe és visszája – meleg és hideg: Sütő András folytonosan váltogatja a helyzeteket. S az olvasó és a néző folytonosan a szívszorulásos kacagás állapotában követi a történéseket. Mózes komolyan belekezd vőfélyi szerepének feladataiba, Bendegúz apjának képviseletében kéri a lány kezét, s kiderül: az önhitt anyaországi festőlegény “komplett árva” – itt az előadást gyakran megállítja a kacagás, mert a közönség Mózes tájékozatlanságán derül. Ám ennek a jókedvű színpadi pillanatnak súlyosabb jelentése látszik: az évszázados hagyomány, a leánykérő tiráda elvesztette ünnepi és bensőséges sugárzását, ami a rítus erejének foszlását jelenti. Aztán: “Gyere rózsám, gyere már / mert a szívem téged vár…” – énekli áhítattal az ünneplő sereg, de tudjuk: Amarilla dehogy várja az ő Bendegúzát. Demeter, a református pap áldása is hamis, már a kimondott pillanatban, s nem csupán azért, mert Amarilla egy hangzót módosított az eskü szövegén. Magánéleti üdvösségét akarja menteni, de a kénytelen házasság hamis színjátéka Isten elleni vétek, amit Benedek ugyan még nem sejt, de a lakodalom beavatottjai s a nézők már tudják.

Ősi mondókák, köszöntők fénye homályosul el, mert akarva-akaratlan, a lelkek kopnak el ebben a mindhalálig tartó alakoskodásban. Amelyből nincs menekvés – még az ártatlan Zsófikának sem. Amikor végképp szétszakad az ünnep, és Zsófika előtt megvilágosodik a titok, ott akarja hagyni a szülői, családi házat, de azután: “Szerencsétek, hogy megszoktalak benneteket” – mondja, és visszafordul. Hatásos, poentírozott fordulattal oldja fel a helyzetet az író, ezzel segítve, hogy a történet lekerekedjék, s a játék bevégződjék. Mert amire a leányka rádöbbenhetne, az is rettenet: beleszeretett az apjába! Antik sorstragédia helyzete villan meg, amit már újabb darabban lehetne kibontani, oidipuszi mélységgel – és tragédiában. A gyermeksors költői-drámai gondolata, jelképes volta is formálódott Sütő András műveiben. Az Egy lócsiszár virágvasárnapjának végén a bitó alatt álló Kolhaas megnyugtatóan fogadja, hogy Nagelschmidt veszi gondjába a gyermeket, vagyis annak esélyét is sugallja, hogy ügyének lesz méltó folytatója. A megrontott éden és az ártatlan gyermekség elvesztésének biblikus-mítoszi története a Káin és Ábelben már tragédia tárgya. A szuzai menyegzőben a perzsák pusztulása, a megerőszakolt anyák csecsemőinek sírását is visszhangozza. Kisrékát “valamiért” elküldi az anyja (Advent a Hargitán), de a leányka mégis találkozik és összeborul Gáborral, Réka jég alól kikapart s feltámasztott szerelmével. A Stég Antaltól “balkézről” való leányka története is már-már a görög sorstragédiákat kísérti. A Balkáni gerlében erősebben körvonalazódik a veszély: Zsófika a Ciprián iránt lobbant érzéseiről nem álmodozhat tovább, mert kiderül: a férfi a tizenöt évig bolyongott Ábel, Amarilla szerelme, ilyenképpen tehát a saját apját szerette meg. De a játék végén Zsófika visszafordulásában a szerző többet és mást is kifejez. Sütő írói természetéből következően nem tud olyan kérlelhetetlen lenni, mint a mai divat szerinti prózai és színpadi alkotók, akiknek világában az embertelenségig hatoló kegyetlenség s a mosdatlan nyelv már-már elvárt és parancsoló esztétikai követelményként jelenik meg. Megbocsátó és feloldozó természetét érzékelhetjük a Pompás Gedeon ökumenikus búcsúztatójában, és megértését pendíti az esendő porszem, Fügedes iránt is. A Balkáni gerle befejező pillanatában Zsófika maradásában és a gerlemetaforában (“A levert fészek helyén száraz ágból, üvegszilánkokból összehordott fészekutánzatban forgolódik…”) az író megengesztelő lélekkel összegzi hőseinek sorsát. Azért is, mert közösségi érzését itt sem adja fel, akár a nézőpontjának esztétikai gyöngítése folytán sem: velük él és közülük vétetett.

Nemcsak névbeli utalása, hanem sorsos jelentése van annak, hogy Tamási Áron legénykéjéről nevezi el a vásárhelyi toronyhágó ifjú embert is. Mert ebben is az idő romlását érzékelhetjük. Szakállas Ábel még szerencséjét kereste Amerikában. Balog Ábel üldözöttként már menekülni kényszerül Dél-Amerikába, Brazíliába. Családneve is sorsát asszociálja: Balog, a balsors népének űzött fia. Ebben a zászlókitűző történelmi-politikai “vétségben” pedig Sütő András magát is idézi: novellájának hősét, Zászlós Demetert, aki a jegyző utasítására a templomtoronyba kihelyezte a román zászlót. Magyar csapatok érkeznek a faluba, s a honvéd éppen a Demeter által kitűzött román lobogót cseréli, amikor halálos lövés éri. Lobogó a toronyban? – változó időben a jelképi üzenet változatlan: sem parancsolt, sem virtusos mentsége nem lehet az embernek, mert ezen a tájon a nemzeti színek fénye mindig politikai kérdéssé és közösségi drámává sűrűsödik.

Ebben az önámító maskarázásban ahogy a szavaknak nincs hitelük, úgy az évszázados népi köszöntők is foszladoznak: a csujogatók mai szólásokkal keverednek, az ősi ének átcsap rock and roll-ba s a ruhák sem eredetiek, csak “celeculák”. A menyegző végén a legényeknek és leányoknak a rokolyákat, díszes főkötőket, blúzokat és mellényeket vissza kell vinniük a népiruha-kölcsönzőbe. Levedlett a múlt, kölcsönzött az ünnepi viselet, jelmez a hagyomány. Nyelv, dal, tánc, ruha felemás használata és feslése, vagyis a lélek, a lelkek, a szellemi kötődések porladásának látlelete szívszorító Sütő András lakodalmasában. Okkal mondja Cs. Nagy Ibolya: “Bizonyos értelemben nincs ilyen keserves műve Sütőnek…” Álláspontját talán erősebbre fordíthatjuk: a legkeservesebb művét írta meg a Balkáni gerlével. Mert rettenetes látások gyötrelmében fogant a mű. Már-már gyaníthatjuk, a szerző Zsófikát azért fordíttatta vissza az ajtóból, mert már maga is megrettent a jövendölés, a végzetes drámai kimenet súlyától. Attól, hogy a szerző a Schuller család kíméletlen történetében a jövőjétől is kacagtatva fosztja meg: s általuk az erdélyi magyarságot is.

Az isteni igazságszolgáltatásnak valóban csak paródiája volna a mennydörgés és a vihar, amiként Cs. Nagy Ibolya utal rá tanulmányában? Értelmezés kérdése, így is magyarázható. De talán nemcsak a hangpultnál ülő technikus befolyásolhatja a magasból dördülő jel végzet voltát, hangzásának erejével az író és a rendező álláspontját. Lélekszorító és végső figyelmeztetésnek is tekinthetjük az égi dördüléseket azért is, mert a banyabanda a református énekeskönyv 278. zsoltárát valóban, szinte “káromlás”-szerűen énekli: “Nincs oltalom, nincs segély.” De az égi jeleket tanácsos óvatosan értelmezni: erről a szerző a Káin és Ábel 1996-os marosvásárhelyi bemutatója alkalmából beszél Nagy Miklós Kundnak (Erdélyi változatlanságok, 2001). Magunkra is érthetjük Sütő András megjegyzését, miszerint a diktátoros időkben a Káin és Ábelt értelmezve az Úr elleni lázadás már-már politikai hangsúllyal szerepelt a dráma értelmezéseiben. S úgy igaz, ahogy a szerző állítja: Isten és ember harcát nem lehet földi konfliktusként ábrázolni, mert így erőtlenné válhat a színpadi küzdelem. Sütő András darabjaiban az Úr nem nyilatkozik meg. Szervét a máglya lobbanó fényénél mondja Veronikának: “üres a szemem és üres az ég; nem tudom már, hol a fényes Mindenható, mert elhagyott engem…” A Káin és Ábelben az Úr néma marad a lázadó szavakra is, az Advent-ben Bódi imádságban szólítja meg, de erre sincs felelet. Legfönnebb a lavinaveszedelmeket tulajdoníthatjuk néma és végzetes sorsjeleknek, ahogy a csoda beteljesülését is. Ilyenképp értelmezhető a mennydörgés és a viharos idő a Balkáni gerlében. Amit tekinthetünk az író kultikus dramaturgiájában rejtőző titoknak is. Olvasó és rendező látomásának kérdése, hogy ki miként látja, láttatja és hallja a jelenetet. Akárhogy is történik, az Úr titokzatosan hallgat, ám népi csúfolódóvá porlasztva az egyházi éneket, valóban nincs oltalom és nincs segély. Zimankós idő van, s a játszó személyeknek immár nincs hová dugniuk a fejüket. A menyegző: a megromlott lelkek farsangolása.

Említettük: a Balkáni gerle a nyolcvanas évek végének története, de a kilencvenes évek közügyi pácában érlelődött. Annak az időnek eljövetelével, amikor egyéni becsvágy már arra hajt embereket, hogy mások lejáratását könyvekben vagy akár szószékről is folytassák; amikor évtizedes baráti szövetségek robbannak fel a politika hétköznapjainak hiúságvásárán; amikor lapoknál, szerkesztőségekben esztétikai segédmunkások önhitten és zsarnoki elvakultsággal tatárkodnak az irodalomban; amikor szeretett városában Tamási Áron neve kisbetűvel írandó, életműve pedig legfeljebb nyereségi tétel egy kiadónak; amikor a kisebbségi lét mindennapi harcát akarnokok öntetszelgő szereplése erőtleníti el; amikor nem a szuverén szellemi magatartás, hanem budapesti érdekekhez való ragaszkodás parancsa uralja az erdélyi magyarság emberi-közösségi ügyeit; amikor Zsófika, már mit se értve a történetből, a család múlttisztázási tébolyában felkiált: “Tele vagyok a hazugságaitokkal!” Kétségbeesését áthatja az író szenvedélye is. S ha békességre hajló, rezignált is a tragikomédia vége – “élni nem muszáj – de hazudni kell, kellett!” –, a menyegző egésze és hatása a pusztulás képét vizionálja. Pátosszal már nem vigasztalható a közönség s a hétköznapok üdvözítő volta, a “helytállás” sem jelent erkölcsi magasztosulást. “Szégyen van, nincs felemelt fej” – írja találóan Cs. Nagy Ibolya. Ami a Schuller családban történt, az kicsiben a nagyot sűríti: az erdélyi, a romániai magyarság jövőbeli sorsának aggasztó jeleit sugallja. Mert az önüdvözítő élet is hazugság, és zsarnoksággá válik: nemcsak az egyéneket, hanem a közösséget is pusztítja.

Tamási Áron drámai kérdéséhez jutottunk. Sütő András újkori észlelete következik abból, amit a ’40-es években Tamási láttatott. A Vitéz lélekről szóló tanulmányban (Hitel, 2000/2) kifejtettük: a bécsi döntést követő hetekben született színpadi játék nem csak a szerelmesek egymásra találásának története. Példázat és misztérium, magasabb régióban is: a Test és a Lélek összeforrásának parancsoló szükségszerűsége Erdély és az anyaország részleges újratalálkozásának és csodájának költői megfogalmazása is. Ám két évvel később a Csalóka szivárvány ezt a boldog misztériumot már nem erősítheti meg. Ellenkezőleg: Czintos Bálint testi valójában hiába is időzik otthon, lelke Kundi Kunddá lett, vagyis megromlott. Tamásinál még egyéni a kudarc, de Sütő András már közösségi méretekben, s nemcsak gondolati, hanem színpadi-műfaji, esztétikai érvénnyel jelenti be a kultikus rend megsemmisülését. Ady fényes látomását (A Kalota partján a világháború kitörése előtti hetekben íródott) a század végzetesen felperzselte. Nemcsak a viselet foszlott le, hanem a belső tartás, a méltóság kopott és tört meg az életben maradásért folytatott harc, a többségi nacionalista zsarnokság, a kálváriás évtizedek folytán. Erdély igazi elmerülése nem is területi immár, hanem a lelki veszejtés rémét idézi fel Sütő Andrásban. A magasba álmodott haza vált immár kérdésessé. Mert a “pompás magyarok” végleg kivonultak az időből.

Trianon omlasztó folyamatában a három évtizeddel ezelőtt fogant s írott kamarási napló, az Anyám könnyű álmot ígér még a részleges pusztulás jeleit rögzítette a születések fogyatkozásában, a nyelvi rongyolódásban, az elvándorló rokonok és az üresedő porták tényeiben. A közösségi pillanatok, keserves jelenetekben ugyan, de még felfénylettek a komor ég alatt! Halottak napjára hazatérnek a messzire szakadtak, nagyapó temetése is egybegyűjti a gyászolókat, a gyermekkori betlehemezés a tovatűnt múltból jelenkori álomként a közösség melegét sugározza. És András-napon is összegyűlt a család, köszöntőbe érkeztek a barátok, és megszenvedett életüket dalokban panaszolták el. A családi, rokoni együttlét, a közös ének még a lelkek együteműségének poétikus pillanatait, a szakrális élet képét vetítette az égre. Ám az idő múlásával egyre hidegebbek a vásárhelyi éjszakák is. Ami Kamaráson, ha szakadozottságában is, az Egész álmában fogant, az Vásárhelyen a hazugságra alapozott együttlétben, a hamis lakodalomban végképp összeomlott. A menyasszony már nem szép virág, és a karikagyűrűjét is kényszeredetten forgatja… Ki-ki más-más dalban panaszolhatná el becsapottságát, hazugságokra kényszerített életét.

Sütő biblikus-groteszk darabjai kényszerhelyzetekben játszódnak. A színjátékok szereplőinek magatartásváltozásait a nézőpont módosulásai váltják ki. A determinált szituációkban a sorsvállalás az egyetlen választható magatartáslehetőség, bár a küzdelem képtelenség. A nyertes egyben vesztes, a visszaeső áldozat pedig túlélő. A testvérkonfliktus színrevitelével az azonosság a végzetes különbség ismérve lesz, noha a hangpárok az azonos érvényűséget képviselik. A sokszorozódás árán a bukás a behelyettesíthetőség, felcserélhetőség által válik átvészelhetővé. A vitairatok horizontja a helyzet rabságában is a szabadság.

A megsokszorozódásban a személyiség felfedezhetetlen, státusok és funkciók veszik át a szerepeket. Az (isteni) hatalom sem lehet viszonyítási pont, nem ölt személy formát, hanem bálványozott tárgy alakjában vagy hangként nyilatkozik meg, leggyakrabban pedig távollétében idézettként, névtelen fenyegetésként vesz részt a színjátékban. A pokol némiképp felkerül a mennybe, ami a teremtményeket kisstílű rafinériákra kényszeríti a megmaradásért.¹ A tetralógiában kirajzolódó “emberiesített” mitológia részeseinek portréjához a mitikus történetekben Prométheuszról, Ikaroszról, Sziszüphoszról megőrződött emlékképek szolgáltatják a mozaikokat. Prométheusz tüze az istenek elleni lázadás, Ikarosz szárnyai a labirintusok feletti látóhatár, Sziszüphosz sziklája az értelmetlen küzdelem feladhatatlanságát eleveníti meg időről időre. Sütő felfigyel arra, ahogyan Sartre a XX. század kérdéseivel és tapasztalataival közelít a mitikus görög történetekhez.² Sartre német parasztháborús időkből vett példázata, Az Ördög és a Jóisten modellje lehet a reformációt és az ellenreformációt idéző vitairatoknak. Az Egy lócsiszár virágvasárnapja a feleslegesen lázadó ember megítélési lehetőségeit sorolja. Kolhaas a veszteségével felfegyverkezve mindhalálig maga előtt görgeti perét. A Csillag a máglyánban Szervét magában táplálja a tüzet, mely végül művével együtt elégeti. Álmában Ikarosz szárnyait kéri kölcsön, hogy a királynőhöz repülhessen, vele beszélhessen. A Káin és Ábelben Ádám folytat hiábavaló küzdelmet a felejtésért: kígyókat öl, követ görget. A sziszüphoszi küzdelmet azonban magának szabja ki. Ádám sorsvállalása a döntésén múlik, melyet megerősít az ítélet instrukciós kódoltsága.

ÉVA (Megfogja. A nagy követ görgető Ádámhoz) Ádám! Segíts!

ÁDÁM Káin! (A követ elengedi, az visszagördül hatalmas döndüléssel a mélybe) Káin fiam! Dicséret, dicsőség!³

Sütő úgy véli, hogy Sziszüphosz öröksége kötelez: “…kidőlt sebes vállak helyén odavetni a vállat a megoldatlanságok sziklaköveinek. Értelmetlenség lenne? Aiolosz fiának kíngörgető szenvedéséből is fölsejlik a talán-talán reménység halovány mosolya: egyetlenegyszer a halált ő is kijátszotta.”⁴ A szuzai menyegzőben Éanna meséli el újra meg újra az álmát, melyben a köveknek szárnyuk nő, s felrepülnek a madarakkal együtt. Parmenión egy platóni dialógusból ismert történettel válaszol: az egykori kétnemű ember az eget ostromolta, melynek isteni megtorlása a halandók férfira és nőre való különválasztása. Éanna és Parmenión a lázadásban összetalálkozó, ismét egybeilleszthető két fél. A Csillag a máglyán Kálvinja Szervétnek támadva védekezik: “Ember emberrel büntetlenül nem találkozhat. Személyes pecsétünket ütjük egymás homlokára. Jegyezd meg, Szervét Mihály: minden sorunk piros pecsét az olvasó lelkében.”⁵ A Káin-bélyeget viselő Kálvin szövege a befogadóhoz forduló kiszólás. Az értelmezői játék tétjére figyelmeztet. A kényszerhelyzetben csak alakoskodással lehet a megmaradásra haladékot szerezni. A magatartásváltogató “eszközember” kategóriája vonatkoztatható a manipulátorokra és az általuk kihasználtakra, a bábként mozgatottakra. A közvetítői funkciójú magyarázóknak szükségszerűen áldozatul esik a naivitás. A helytállás viszonylagossá válik, ugyanis az egyezkedésben, alkudozásban éppen az azonosság veszhet el. A potomságok így nőnek mindenné. Emberré az válhat, aki összetéveszti magát mindazzal, amitől megfosztották.⁶ Az ember tehát annyi, amennyi a hiányolt hiánya.

A sorsvállalás magatartáskényszerében Névvesztés következhet be. A beszélőkre különböző szövegmaszkok kerülnek a Dialógusokban, azonos Névnek pedig különböző viselői akadhatnak, illetve eltérő Neveken szólítható a megváltozott magatartást képviselő. A szereplők nem a Név alapján azonosítják egymást, hanem a felidézett emlékmozaikokon vagy pillanatnyi ítéleteken keresztül határolják körül a másikat egy Név rámondásával. Az elnevezés esetlegessége megszűnteti az identifikáció automatizmusát. A szómágia szerint a Név beszédessé alakul, a ráolvasása viselőjének karaktert, végzetet teremt. A megfeleltetési kísérlet azonban az elkülönböződő olvasatokon megbukik. A nyelv szubsztancialitása végképp megkérdőjeleződik. A szavaknak csupán a használatuk biztosíthat valamiféle értelmet, esetenként merőben eltérőt. A halállal jelentkező hiány pedig beköltözik egy másik névsorba. Kolhaast Nagelschmidt, Szervétet Kálvin, Káint Ábel, Alexandroszt Parmeniónon és Éannán keresztül Bétisz vállalja át. A tetralógia historikus játékai híres Neveket visznek színre, melyek azonban nem biztosítanak egyértelmű referencialitást, így azok felcserélhetőek lesznek. Az ügyükért (hit)vitázók bábuként manipulálhatók. Az infantilis és/vagy triviális mozzanatok azonban fatálissá válnak. Kolhaas szereptévesztése az álmokba kapaszkodó infantilis játék. Szervét az utolsó szavaival a viaszbabákhoz, játék babákéhoz hasonló nyitott szemmel való alvásra int. Él a gyanúperrel, hogy az álom is átkutatható, megtorolható. Ábel dróton rángatott marionettfiguraként szolgál. Parmenión az udvari mutatványos pozícióját foglalja el. A halálos ítélet a hangként szereplő tömeg vagy isteni princípium hatására születik. A bennfoglaltság és a kívülállás, a fent és a lent helyzete a többes vagy egyes szám használatával nyer kifejezést. A vitairatokban a kisszámú, párokba rendeződő világépítőt ezek a névtelen világkiegészítők veszik körül. A kényszerhelyzetek kétarcúsága nyilvánvalóan magatartásvégletekre csábít.⁷ Az “egy tőről fakadók”⁸ alakpárjai egymással szembe sodródnak, ám mikor az egyikük egyedül marad, akkor megkettőződéssel reagál. A közeledés és távolodás mozgássorában a másikon keresztül konstituálható(k) az énkép(ek).

A névvariációk jelölik ki a tér- és időkoordinátákat. A darabok a megtörténteket vitairatokként játsszák újra. A felvonások csomóra fogva épülnek egymásra, ezzel is felszítva a várakozást.⁹ A nagy térbeli és időbeli távolságok átugrása a csomópontok vitaindító dialógusaiban történik meg. Az egyidejűleg zárt helyre szűkítő és polifonná tágító térszervezés¹⁰ hívja életre a csúcspontot, mikor esetenként különböző helyszíneken párhuzamos monológok hangzanak el, melyek egy dialógust adnak ki. A szóstafétát mindig átveszi valamelyik szereplő. A magatartások transzformációira összpontosító szituációkban a vitázók bemutatása, bemutatkozása ismétlődik. A nézőpontváltással állandóan újrakezdődnek az önmeghatározás kísérletei. A státusukat tartósítani igyekvők a változást sürgető, de annak végrehajtására képtelen, tétlenül várakozók helyett cselekednek, vagyis pusztítanak. A körforgásszerűen keringtetett per(lekedés)ek a darabok zárlatát visszakapcsolják a nyitányukhoz. A tetralógia egyes részei ugyanazon játékok variációs ismétlései. A radikalizálódás, a képtelenségig fokozás mechanizmusa érvényesül mindegyikben. Az asszociációs sorokat az üresen visszhangzó, ezért különböző magyarázatokkal kitölthető szakrális vendégszövegekre történő ráhagyatkozás tartja fenn. A Nevek szövegei egymásba kapcsolódónak tűnnek, a többértelműség megszüntethetetlensége viszont logikai töréspontokat iktat be. A ki nem mondott gondolatokra, félszavakra, elhallgatottakra is replika következik. A darabokat végteleníti, hogy a vitát fenntartja az egymás elől kitérő, illetve kifelé szóló beszéd. A krónikás, kommentáló, (ön)kritikus betétek pedig értelmezési ajánlatok.

A tetralógia darabjai a teremtés feltételeként, s a rabságban egyetlen menedékként érthető gondolatszabadságot hozzák játékba. Kizárólag a szárnyaló képzelet különbözősége által tehető kísérlet az azonosság felismerésére. A hatalmi státusból a helyzetre, az ügyre történő hivatkozás ördögi körbe zárja a gondolkodást.

A lócsiszár színre lépése előtt a látszatbékesség már meghasad. A darabindítás beavatottá teszi olvasóját, hiszen a lótolvajt Kolhaas házáig üldöző Várkatonának és a lócsiszár szolgálójának szavaiban összecserélődik Nagelschmidt és Kolhaas. A lótolvaj és a lócsiszár hittestvéri, baráti szócsatározása ellenére Nagelschmidt Kolhaas társául szegődik, a kivégzésre várakozó Kolhaas pedig helyettesítőjének választja. A Münzer vezette felkeléskor Nagelschmidt elvisz két lovat, hogy családtagjait menekítse. Késve cselekszik. Funkciótlanná válik, s illuzórikus a további lázadása, értelmetlenek bosszúhadjáratai. Kolhaas megismétli ezt a képtelen utat. Nagelschmidt lopása ürügyet szolgáltat a lócsiszár lovainak lefoglalására. A bajról Janus-arcú hírnök tudósít. Az “emberi kép” és a “hivatalos orca” a vélekedéskülönbségnek helyet adó dialógusokban válik szét. Az eszközemberek kegyre pályázó kegyenci státusukat kétszínű, idomított szavakkal támogatják. Feladatuk a manipuláció. Kolhaas a váltságdíj megfizetésével még reménykedik a kiengesztelődés lehetőségében, elfelejtené megcsúfoltatását. Később a hatalmi összeszövődöttség megbonthatatlansága értelmetlenné teszi a felsőbb és még felsőbb szférákhoz való fellebbezést is. Kolhaas egyre inkább kirekesztődik, kintebb és lentebb kerül. A bosszú útjára Mihály arkangyal nevében lép. A felesége halálával kiesik funkciójából, s azonosul hiányaival. A Semmi dimenziójában az abszolút szabadságot gondolja el, ahol nem tekinthető kihágásnak a gyilkolás sem. A sérthetetlenség képzetével éppen a kiváltságos helyzet megszüntetésére törekszik. Mihály arkangyalként felesleges taktikázásnak, késlekedésnek tudja be Lisbeth végzetes sérülését. Az egész birodalom elleni támadássá fokozza a lovai visszaszerzéséért induló pereskedést. Nem enged az elkobzott javak eredeti állapotban történő visszaszolgáltatásából, bár már a hadüzenetét kiváltó veszteség, a hitves pótolhatatlan. A Kolhaas lovait eltulajdonító azonban csak szabadságával, a fegyvert ragadó lócsiszár pedig életével fizet. A lázadást megtagadó Luther Kolhaast szavaik hasonlósága alapján behelyettesíthetőnek tartja Münzerrel. A Kolhaas számára legdrágábbnak tekintett Luther a hajdani máglya-próbán való helytállását érvényteleníti az ügy nevében való magatartásváltással. Luther az alkudozással önmaga ellentétébe fordítja a reformgondolatot. A dialógusok a képtelenség perspektívafüggőségét láttatják be. Kolhaas reménytelen lázadása a hiábavaló reménykedés, mely paradoxonát Luther csak az oximoronban fedezi fel. Luther prédikátori zengzetessége próféciát rejt, árulkodó a máglyatűz kiáltása. A per újratárgyalásának ígérete tulajdonképpen meghívó egy színjátékra. Luther csapdába ejti szavaival Kolhaast, aki visszaváltozik arkangyalból lócsiszárrá. Ezzel ismét a megmaradáshoz mindenáron ragaszkodó Lutherrel válik behelyettesíthetővé. Az ítélet szövege azonban áldozat helyett már gyilkosnak nevezi, s halált ró ki. A bitófa alatt Kolhaas a münzeri járhatatlan utat választaná, melyen már a helyébe lépő Nagelschmidt indul haza.

Szervét a De Villanovus/Michael Servetus Villanovus és Kálvin a Lucanius/Lukács/Johannes Calvinus sorozattal szerepjátékba kezdenek, a különböző megnevezések eltérő magatartásmódokat feltételeznek. A kettős látás tartósítására az instrukciókban változatlanul Szervét és Kálvin szerepel. A Montaigu-kollégium diákjaiként felvett latin névváltozatok a kényszerhelyzetben válnak a játék részévé. Szervét átvállalná az inkvizíció által üldözött Kálvin nevét, majd mikor a saját élete forog kockán, akkor Villanovusként határolódik el Szervéttől, s később elvárná Kálvin csatlakozását is a bújócskázáshoz. Kálvin után Szervét is megérik a börtönre, ahonnan mindkettejüket megszöktetik. Kálvinban már a darabnyitó vitánál felmerül a gyanú, hogy a szobor avatásáig Szervét is eljuthat, behelyettesíthetőkké válnak. Szervét harctérre téved, mikor visszavágyik a diákkori hitvitákhoz, s vendégségbe megy Kálvinhoz. A színlegesnek vélt letartóztatása azonban nem játék, s egyáltalán nem az ő túlélését célozza. Szervét végzetes tévedése, hogy Kálvint elkülöníti fanatikus híveitől. A kötelezettségek kényszere mögött már felkereshetetlen a régi iskolatárs. Kálvin a szabályszerűség abszolutizálásában kiiktatja a szabadgondolkodás feltétlenségét. Az utolsó gondolkodó státusát kialakítva összecserélhető lesz az inkvizíció hitnyomozóival. Az uniformizálás fegyvertárához tartozik ugyanúgy az eretneküldözés, máglyakritika, feljelentés, besúgás, hitnyomozói házkutatás, kínvallatás, száműzés, különféle tiltások, korlátozások. A Kálvinban támadó szakadékról a felesége által felfedezett Káin-bélyeg árulkodik. Kálvint a híre azokkal azonosítja, akik ellen egykor küzdött, ahogyan akarata ellenére Szervétet is a lázadók vezérüknek kiáltják ki. Kálvin a kálvinizmus számára feleslegessé válva funkciójának látszatát egy szerepjátékkal tartósítja. Rossz kompromisszumot köt azáltal, hogy kiegyezik a Fárelnek való kiszolgáltatottságával, de nem egyezkedik a neki kiszolgáltatott Szervéttel. Kálvin így alatta marad saját lehetőségeinek. Felesége halálára hivatkozva nem vesz részt az ítélethirdetésen, mégis Szervét örökösévé válik. A túléléshez árulóvá kell lenni. Vajon mikor jelentik fel a feljelentőket? A (hit)vitában barkochbázás folyik. A másik gondolatainak kutatása itt a gondolatszabadság megtöretése. A dialógusok az ugyanarra cserélés műveletét végzik el. A tabula rasa valószínűtlen ígérete az áldozatok sorának megsemmisítését valószínűsíti. Úgy tűnik, Ory Szervétnek prédikál, de közben La Fontaine is vádlottá válik. Máglyakritika vár mind a szerzőre, mind az olvasóra. Szervét mégis gyermekként viselkedik, aki szónokot hallgatva Cicerónak, dobszót hallva Julius Caesarnak képzeli magát. Szónoklatában antitrinitáriusként a bibliai utalás álöltözetében mondja ki a relativitás tanát, célzatosan Krisztus nevében. La Fontaine egy biblikus hivatkozási számmal bélyegződik meg. A kulináris jókívánság groteszk vitazárlat. Rávilágít arra, hogy mindenki helyettesíthető.

A darab Ionesco A székek című művének biblikus párjául állítható. Mindkettőben emlékjátékokat játszanak a láthatatlan közönség előtt, s a kimondhatatlanság halált eredményez. Sütőnél azonban nem a kommunikációképtelenségről van szó, hanem egymás mellett elsikló, költői szépségű szóáradatokról. Káin és Ábel egyaránt arra készül, hogy misszióját beteljesítse, azaz kinyilvánítsa a “teljes bizonyosságot”, amelyet magáénak vall. A mondandóik korántsem fedik egymást, Káin és Ábel mégis behelyettesíthetőek. Az isteni hatalom is különbözőképpen ölt testet: Ábel félelmeként és Káin lázadásaként jelölhető ki. Káin testvérgyilkossága az Úr szándéka elleni merénylet, hiszen megparancsolja Arabella feláldozását. Ábel halálával ráadásul elveszíti a tápláló áldozati füstöt is, mégsem avatkozik közbe. A közönyösségéről tanúskodik, hogy amikor eszébe jut, akkor unottan lemennydörög teremtményeinek, akik elvitatkozhatnak az értelmezésen. A Káin “értelme” Búzakalász, ami “érdes, szálkás az első érintésre, de legbelül kenyér, amely megtöretett”. Az Ábel Szomorúság, ahogyan fia hiányával az Éva is “minden élők anyja” helyett. Éva fedezi fel Ábel arccseréjét, mikor véres kővel fenyegetőzik. Sátáni mást mond rá, hiszen a halál eljövetele után válik a Káin név a testvérgyilkos megbélyegzőjévé. Arabella szerint az Ábel név “minden megalkuvások és gyávaságok foglalata”. A második nő, akinek teremtésekor Isten háta mögött Ábel szerint Lucifer is ott lehetett, a “távoli csillag” Arabella másodjára a “csillagjáró” Káint választja, akinek “istentelen” kérdéseiben Ábel Lucifert sejti. A “hitegetések boszorkánykosara, bizonytalanság örvénye, tévedések szakadéka, hűséges hűtlenségek átka, meggondolatlanság csapdája, oktalanságok hínárja: asszony” Arabella Éva helyét veszi át. Arabella kétszer cserél fel neveket: a hozzá közeledő Káint Ábelnek nevezi, majd az Istennel perlekedő Ábelt Káinnak hívja. A megcsalatás először Ádámmal történik meg, s szinte beleőrül a tudás gondjába. Éva pedig a többszörös választás áthagyományozója. Egymásnak ellentétes retorikájú imákat mond a vérontásra készülőkhöz: először a szépség elvesztésétől óvót, majd a borzalom elhozására buzdítót. A dialógusokat uraló félreértések a különböző asszociációs lehetőségekből származnak. A vérhez egyaránt társítható az (édeni) élet és a halál képzete. Mindkettőhöz hiányérzet tapad. Az éden már megismerhetetlen emlék, a halál még megfejtetlen talány. Az álomkergető édenkutató és a véráldozataival halálhívogató ikerpár isteni titkokat kutat. Káin és Ábel tehetetlenségükben egymás ellen fordulnak, holott egyik a másik létrafoka lehetne. Ábel elvesztésével Káinnak helyette is helyt kell állnia.

Parmenión úgy manőverezik, hogy összehangoljon különböző elvárásokat. Kivételes státusát védelmi garanciának tekinti. Alexandrosszal szemben is megengedi magának a protestáló hangot, melyre Parmenión a gyermekkori rakoncátlanságait cseréli fel. Az ideál átmentésébe azonban belebukik. Parmenión és Éanna különbékéje lehetetlen, mert kényszerű részesei az erőszaknak. A differenciálatlan “mi” és a “ti” kategóriák két ellentétes, de felcserélhető tábort feltételeznek. Parmeniónt az ellenfelei Alexandrosszal helyettesítik be, Éanna pedig Parmeniónnal is apja nevében beszél. Bétisz – a rászakadó kényszerhelyzetben a közösséget abszolutizálva – helyettes cselekvőként legközelebbi hozzátartozója ellen fordul. A darabban a behelyettesíthetőségből építkező előadás folyik. Szerepeket kell eljátszani egy előre megírt történelmi “forgatókönyv” szerint, melyet Nagy Sándor/Alexandrosz mond tollba. A megelőlegezett múlt perverz ötletétől megcsömörlő krónikás rontja el a játékot, amikor megszakítja az írást. A “testvériesülés” meghirdetett elvével szemben a sorsvállalás magatartáskényszerének megfelelve Egyedül lehet megmaradni, ahogyan Szuzia is elnevezi születendő gyermekét. Parmenión az elutasítástól tartva utasítja el Éannát, aki a gyűlölet kivédésére gyűlölködik. A házassági parancs megtagadásával nem mondhatnak le különállásukról. A szerepjátékban más bőrébe bújva viszont vállalhatják összetartozásuk kimondását. A színjátékban a szereposztásbeli kettős ugrás biztosítja a távlatot. A perzsa Éanna éppen Homérosz egyik történetét mondja fel, s benne Odüsszeusz szerepébe bújik. Parmenión késve veszi észre önmaga csábító szirénné változását. A dialógusukban a külön út lehetősége íródik bele Odüsszeusz példájába. Odüsszeusz hallgathatja a szirének énekét, mégsem pusztul bele. Enged is a kísértésnek meg nem is. A nászinduló és a vigadozók hangjai hirtelen megszakítják a játékot. Parmenión és Éanna behelyettesíthető marad az asszimilációs kényszerhelyzet hellénjeivel és perzsáival.

A CSODATÉVŐ TÁRGYAK CSŐDJE

Az alkotás művelete a teremtéstörténetet ismétli. A kozmogóniai cselekedet újrajátszása a konkrét időt kivetíti a mitikus időbe. A történelmi időmenet egyirányúságát tehát visszatérően feltartóztatja a liturgikus időkör ciklikussága. Az átmenet rítusai megszentelt helyen, időben mennek végbe: a “hol volt, hol nem volt” kronotoposzában, melynek keretei között az istenség, az ős vagy a hős bemutatja a mintává váló szertartást.¹¹ Sütő tetralógiájában a jézusi szenvedéstörténet, valamint az Ószövetségben elbeszéltek időtartama montírozódik rá a megtörténteket eposzi távlatokban láttató, “emberiesített” mitológiára. A dramatikus szövegek a születés (az Egy lócsiszár virágvasárnapja utal a karácsony megülésére), a jeruzsálemi bevonulás (a Csillag a máglyánban Szervét megérkezik Genfbe, az Új Jeruzsálembe), az elárultatás (szintén hittestvérek, barátok által), a vallatás (az azonosság megállapításáért), a kínhalál (a halál vagy halálos ítélet a darabok zárlata) stációit mutatják be újra. A darabok édenmeséi, álomképei a fantáziajátékokban újjáalkotják a kiűzetéssel elveszített ideavilágot. A mitizált történelmi emlékezet archetipikus magatartásokat vonultat fel. A biblikus groteszk eszköztárában a biblikus utalások profán asszociációkra lelnek. Az áldozatot a véletlenszerűség látszata értelmezhetetlenségbe, abszurditásba fordítja. Egy katona durvább mozdulata, egy rosszkor történő találkozás, egy elhamarkodott választás, egy késlekedés válik végzetessé. A hiányként színre vitt gondviselés minden felfogható igazolás és korlát nélkül követeléseket támaszt. A feltételezett Teremtőtől a teremtményekig tartó, s azután az áldozatok révén visszaforduló egybefüggő láncolat így megszakad. A Káin és Ábelben Káin a lent látószögéből szólítja meg a fentit, mely a játékait elunva veszedelmet ereget le az ujjai közül, kísérletezik.

A “volt egyszer, hol nem volt” kezdetű Egy lócsiszár virágvasárnapja a meséléssel felülírja a beidézett szakrális szövegeket. Az Apokalipszis lovasait a fekete lován szálló baj, ébenfa szobrokhoz hasonló csengős táltosok, gyermekjáték hintaló helyettesítik. A fekete ló az ügy a Pompás Gedeonban és az Egy lócsiszár virágvasárnapjában, továbbá A szuzai menyegzőben a gyermek Parmenión és Sándor, illetve Dareiosz jár rajtuk. A rontást hozó, ugyanakkor a szabad szépség áhítatával övezett fekete lovak a halálba nyargalnak. A vitapartnerek kutyaként vesznek el. Az Egy lócsiszár virágvasárnapjában Nagelschmidt másodszorra azért játszik bújócskát a Várkatonával, mert bizonyos úri személyeket megmérgez, vagyis a Hersével elbánó tronkai kutyákat. A Csillag a máglyánban az inkvizíciót szolgáló dominikánusokat, Isten kutyáit (Domini canes) nevezi Kálvin cerberusoknak, majd a szintén kutyaszimatú hitnyomozóvá váló Kálvinról nevezik el kutyáikat a Szervétet védelmezők. A szuzai menyegzőben a hűségpróbától eltéríteni kívánt Parmenión megjövendöli, hogy a végzetet a maguk helyett kutyákat kockáztatók és a szukaként megnevezett ellenség, Roxana hozza el. A halál hírnöke a Káin és Ábelben a sas. Az alkotás titkait fürkésző dramatikus szövegekben az írás egyfelől az egyetlen fegyver, másfelől a legnagyobb veszedelem. A Csillag a máglyánban Kálvin az inkvizítorok szavait ismétli Szervéttel szemben, mikor a Gutenberg által csatarendbe állított ólomkatonákra hivatkozik. A paradoxon abból adódik, hogy a fegyvergolyónál halálosabb betűk egyidejűleg felidézik a gyermekjátékok határtalan szabadságát, az ártalmatlan harcosokat. A (hit)vitákat mégsem lehet elviccelni, bár akadnak a Kálvin főhadiszállására befutó kérések és kérdések között meglehetősen komikusak. A tetralógia minden darabja tartalmaz gyilkossági kísérletet (méreggel, késsel), gyilkosságot (véres kővel), ítéletet a kivégzésre (máglyán elégetéssel, akasztással). A biblikus groteszk perspektívája azonban nem enged meg véglegességet, így a halál is kijátszható. Az életben maradó viszi tovább a halálba menőt, így lesz a vitairatok végszava egyben a bevezető. A gyermeteg megjegyzésekben is a mesék világának csodavárása ismerhető fel.

A bűbájos tárgyak (köpeny, amulett, varázsének) hatása a legszerencsétlenebb pillanatban megtörik. A tipizálható rekvizitumok mégis elengedhetetlen feltételei a másképp (is) értésnek.

Az elbújást, átváltozást segítő öltözet: a köpeny (a Csillag a máglyánban a Kálvintól kapottat Szervét hideglelést elmulasztó csodatevő ködmönnek, majd ereklyévé avatható malaclopónak mondja, A szuzai menyegzőben a késlekedő Parmenión a barátja emberi mivoltának utolsó ruhadarabját ölti magára, hogy Alexandroszt Nagy Sándorra emlékeztesse).

A távolságtartást biztosító, a váratlan fordulat előidézőjeként fenyegető hírközlő eszközök: a kérvény (az Egy lócsiszár virágvasárnapjában Kolhaasé), a levél (a Csillag a máglyánban Szervété Kálvinhoz), a krónika (A szuzai menyegzőben Kalliszthenészé, a Káin és Ábelben Éva bibliai meséi), az üzenet (az Egy lócsiszár virágvasárnapjában Kolhaas Mihály arkangyalként a tronkaiaknak címzett fenyegetése, a választófejedelem és a császár ítélete, a Káin és Ábelben az isteni parancsok).

Az életben maradásra összpontosító gondolkodásmód alátámasztásához a biológiai létforma felstilizálása szükséges. A biologizmus a táplálkozásra (Szervét az ebédre invitálással távozni készül, mivel a genfi letartóztatását a Hitnyomozótól őt mentő kálvini cselfogásnak véli), a szexualitásra való célzásokban (legerőteljesebben A szuzai menyegzőben) tör felszínre. A darabok szagokra való utalásaiban egy mesei elem – tudniillik az elrejtőzött mesehőst az emberszag után szimatolva kereső sárkány, boszorkány – ismerhető fel. A Káin és Ábelben Ádám az édenillatot keserű szavakkal hagyja örökül: “Ezt hagyom rátok, ezen osztozkodjatok, verekedjetek, marakodjatok, egyebetek sem lesz, és boldog legyen köztetek a náthás, amelyiknek orra nem veszi föl a szimatot, és nem szalad az Ígéret után”.¹² Ebből egy bibliai ige groteszk átirata vehető ki: Boldogok az eldugult orrúak. A virágvasárnap-illat, a jobbágyindulattól való bűzlés, az égő hús bűze, a hitnyomozók kutyaszimata, a tömjénfüst illata, az Ábel-szag, a vaddisznószimat és az ellenzékiségszag triviális fogalmai leleplező erejűek. A “mosdatlan” és a szinte horrorisztikus beszéd lehúzza magához a biblikus szóképeket.

A Csillag a máglyánban Szervét naturalisztikusan részletező beszámolójában az álombeli tűz a nászágyából máglyájává változik. A borzalmas vízió többszöri elismétlése önmagát beteljesítő jóslattá válik. A Káin és Ábelben Éva a verekedést szüntelenül újrakezdő fiainak őrült buzdításába kezd. A halálért mondott, mégis az életért szóló ima nem csupán a Teremtő színét, hanem fonákját is látni engedi.

A végzetre hangoltsághoz hozzájárulnak a nyomasztó zajok is: a lódobogás, a kínzásokra való “reagálások”, dörrenések, az erőszak “farkasüvöltése”. A sorsvállalás kényszerében az őrületig, hisztérikus őrjöngésig fokozódhat az önsorsrontás beteljesítése.

Sinkovits Péter szerint a Sütő-darab elsősorban nyelvezet.¹³ A dramatikus szövegvilágok hitvitázó elevenségét Károli, Szenczi Molnár súlyosszavúságától akár a XVI. századi Debreceni disputa nyelvezetéig,¹⁴ továbbá Ady ostorcsapódású szavaiig visszakövethető örökség képezi. Az archaikus megnyilatkozások visszafordítanak az éden-, vagyis az istenkeresés felé. A Sütőnél felfedezhető “képletező”¹⁵ hajlam késztetése a darabok aforisztikus megjegyzésekkel, formulázásokkal, éles logizmákkal történő megtűzdelése. A transzszilvanista hanghordozást Tamási derűjének és a Nyirő-féle sötét színeknek a beemelése eredményezi. A veretes nyelvezet, a költőiség, a szakrális kifejezéskészlet viszont megkontrázódik a groteszk többszólamúsággal. Az ékesszólás időnként túlburjánzik, vagy átbillen üresen kongó frázisokba az idézet folytatásának feledésbe merülésével. Az ízesen régies, szentenciózus megszólalás az Erdélyt megíró Móriczra üt, azonban Sütő inkább a Károli-féle Bibliából, lényegében irodalmi nyelvből merítve teremt népnyelvet.¹⁶

Az 1977-es Engedjétek hozzám jönni a szavakat című esszéregényében Sütő az anyanyelvet diribdarabjaiból rakosgatja össze. A cím bibliai allúzió. Máté és Lukács evangéliumában is megtalálható a történet, melyben a tanítványok el akarják küldeni a Jézus elé hozott kisgyermekeket, de ő nem engedi. A bibliai ige a gyermeket helyezi kegyelmi pozícióba, Sütő a szavakat állítja helyükre.¹⁷ A Jean Pierre-t idéző mottóval pedig a szavak az emberiség alapmítoszainak egyszerre építőkövei és áldásai lesznek: “A Szó, amely Isten, redőiben őrzi az emberi nem történetét az első naptól fogva, s minden nép történetét annak nyelvében, olyan bizonyossággal s oly cáfolhatatlanul, hogy zavarba ejti a járatlanokat és tudósokat egyaránt.” Jézusnak a gyermekeket magához hívó szavait tulajdonítja el az Egy lócsiszár virágvasárnapjának Müllere, mikor a szavakkal készül zsonglőrködni. Kolhaas az Énekek énekével beszél Lisbethez, Müller pedig a citátumok kiforgatásával igyekszik csábítani, befolyásolni: “Asszony, gyerek nélkül sivár az életem, de …hogy is mondjam …szabadon ítélem meg mindazt, aminek valamikor rabja voltam. Engedjétek hozzám jönni a kisdedeket, a bosszút, féltékenységet, a szerelmet, hagyjátok hozzám jönni a fiatalokat, az aggokat, özvegyeket, a szerelmet és az ellopott szamarakat, a bosszút, a gyászt, a csirketolvajokat, vajákosokat és hamis prófétákat, az üldözötteket és üldözőket, a csalókat és a megcsaltakat, az urat és szolgáját, férjet, szeretőt, adóhátralékot és elhanyagolt imádságot, a tévelygő papot és a kóbor kutyát, mindent, ami él, ami lélegzik, tehát vétkezik. Mert nincs esendőbb lény az embernél.”¹⁸ A groteszk hierarchikus sort felfelé is folytatja, hiszen van felettese, aki az engedjétek hozzám jönni formulával hivathatja be, s azt szintén a felette álló. Lisbeth válasza szerint Nagelschmidt egy apró változtatással ugyanezt mondja, mégis az ellentétét: (Engedjétek hozzám jönni)… Törvény elé. A Csillag a máglyánban Kálvin az ellene lázadókat szólítja magához ezzel a gesztussal, de Fárel megfeddi: “Nem vagy Jézus, nem gyermekeket invitálsz magad elé.”¹⁹ A Káin és Ábelben Ábel kényszeríti ki, hogy engedtessék hozzá Arabella. “Csiganyálkás” szavai ugyanúgy körülfonják a távoli csillagról érkezett második nőt, mint korábban Évát Szamáel-Kígyó hízelgése, könyörgése. A szuzai menyegzőben Alexandrosz kéreti színe elé alattvalóit, hogy azokat a testvériesülésre szép szóval rábeszélje. A hallgatás csak látszólagos ellenszer, romláshoz vezet, akárcsak a kimondás.

Sütő ontja a nyelvi leleményeket (máglyakritika, hitnyomozó, akasztológus, szolgálatos fül, kaméleonkorszak, pallérfilozófia, álomfegyőr). Kihasználja a szójáték alkotására kínálkozó alkalmakat (pofátlan pofa, alázat-gyalázat). Az ellenség és az ellenzék, az ügy és az ürügy, a szabadrablás és a szabadságrablás, az esküvő és az összeesküvő, a jelentés és a feljelentés véletlenszerűen összecsengő szavai közötti kicsinynek tűnő különbség a groteszk fénytörésben szakadéknyivá növekszik. A bohóctréfákra emlékeztető jelenetek szóviccei a stílusalakzatok szó szerint érthetőségét használják ki. A végletekig kiélezett szituációkban az agyonkoptatott beszédfordulatok, a klisék, a banalitások is felszikráznak. Az Egy lócsiszár virágvasárnapjában Kolhaast már eléri a baj, mégsem veszi észre, hogy Nagelschmidt már helyette beszél. Kolhaas behelyettesíthető Nagelschmidttel, ezért figyelemfelkeltő a szájából elhangzó baljóslatúvá átköltött gyermekdal: “Cifra bitófa, zöld az ablaka”. A mondókák, rigmusok, énekek oldják a halál fenyegetését. A folklorisztikus elemek, a népi hitvilág babonás bölcselkedései pajzán, csúfolódó humorral itatják át a biblikus utalások áhítatát. A közmondásokat, szólásokat a hitelvekre lehet (félre)érteni a vitákban: ahol szétverik a varjúfészket, a varjak oda többé nem szállnak vissza az inkvizíció felszámolására; a kákán is csomót keres a gyermekek folyóparti illetlenkedéséért megítélt máglyahalállal ijesztgetés kifogásolására; aki rókát irt, a kölyökrókát irtsa, míg a ravaszság meg nem öregszik benne a korra való tekintet nélküli eretnekirtásra; jobb az élő eb, hogynem a megholt oroszlán a hitárulásra a túlélésért. A biblikus kifejezések pedig közhelyekként funkcionálnak. A halálos véletlenből is lehetséges tréfát űzni. Aiszkhülosz, az antik tragédiaíró szerepeltetése önreflexív szándékú a dramatikus szövegben. A Hitnyomozó belefeledkezik a mesélésbe, még a káplárral is abbahagyatja a házkutatást. A funkciójába akkor zökken vissza, amikor Szervét félbeszakítja, sőt kiegészíti Aiszkhülosz és a teknősbéka ismert történetét. A ki nevet a végén társasjátékában egymásra licitálók közül a Hitnyomozóé az utolsó szó. Gyanítható, hogy Szervét végül nem fog nevetni, nem egy vígjátékban fog fellépni. A színjátékot újraindítja a Hitnyomozó végszava, mely a tiltott könyvek kiszolgáltatására vonatkozó legeslegutolsó figyelmeztetésként is érthető. Szervétnek később a hitnyomozóként viselkedő Kálvin szintén egyezséget ajánl, mégpedig hat betűért (REVOCO) az életét. Szervét megint játékosan felel meg: “Az első betűtől az utolsóig. Gondolataim teljességét a bölcsőtől a koporsóig. Tehát mindent. Semmiért.”²⁰ Szervét alfája és ómegája a teremtménye, a könyve. A sorstragédia nem teljesülhet be, mert a teremtő ember által böjtre fogott Isten is komikussá válik.

Az átértelmezések a kísérletezéssel keletkeznek, tulajdonképpen próbatételek. A végsőkig fokozódik az azonos mondatok variálása, s azok széttartó értelmezése. A Káin és Ábelben a Bibliából kiíródó történet magában foglalja mind a feltétlen áhítat, mind a fenntartással kezelő groteszk álláspontját. Káinnak és Ábelnek az áldozati edény használatáról való vitája “csészestációkra” tagolódik. Egy mindennapi mozdulat elvégzéséből, az ivás szükségszerűségéből és annak megakadályozásából játék kerekedik. Káin rájátszik a szerepére azzal, hogy átveszi Ábel szókészletét. A kitartóan hajtogatott szavak ritualizálódnak. A mágikus formulákkal pedig akár ölni is lehet, mint a Professzor Ionesco A lecke című darabjában.

A nyelvbotlás körül egy kabaréba illő kérdés-felelet párviadal alakul. A félreértéseket a késésben lévő gondolatfutamok adják. A képzettágító és -sűrítő nyelvi akrobatikákban az azonosság és a különbözőség határai, finom átmenetei vehetők észre. A képtelenül egyszerű válaszaival a kioktatandó Őrségparancsnok olyan, mintha a mese Csipkerózsikájával együtt varázsálom szállta volna meg. Az úgy szereti, majd megeszi mondást szó szerint veszi. Az új szavakkal ismerkedve, ízlelgetve az evésről kezd beszélni, csakhogy másról ne kelljen, végül elhadar egy dicsőítést. Alexandrosz mégsem él mindörökké, talán az éltető formula egyik szavában keletkező, alig észrevehető hiány miatt. Az Őrségparancsnok az anyanyelvéből való kiesés ellen az idegen nyelv torzításával védekezik. Kleitosz azért számoltatja el a szavakkal, mert ha épen megőrződnek, akkor a közösségi emlékezetet örökíthetik tovább. A dialógusokban az örök keresés és hiány által keltett felejtés-emlékezés játék énontológiákat implikál.

A darabok nyelvjátékai egyéni találmányokkal, szójátékokkal, szóviccekkel, kifigurázott idézetekkel, többszólamúvá alakított közmondásokkal és szólásokkal, félreértésekkel, átértelmezésekkel játszódnak. A közhellyé kopó beszédfordulatok, a litániákká fűződő szentszöveg-idézetek személyfelettiségükkel a kimondás menedékhelyei. A vitairatokban az evidenciák hiteltelenné válnak, mivel a kikezdhetetlen érvényű exemplumokra egymást cáfoló mondandókban hivatkoznak. A kényszerhelyzetekben beszűkülnek a lehetőségek. A teremtő fantázia gondolatkísérletei nyithatnak a szabadságnak belső távlatot.

2 Ablonczy László: Nehéz álom. Sütő András 70 éve. H. n., 1997. 251.

3 Sütő András: Három dráma. Bukarest, 1982. 285.

4 Sütő András: Évek – hazajáró lelkek. Bukarest, 1981. 218.

5 Sütő: Három dráma. 163.

6 Sütő: Évek – hazajáró lelkek. 223.

9 Nagy Péter: Sütő András két drámája. Élet és Irodalom, 1976/2.

10 Szakolczay Lajos: Alakok és helyzetek Sütő András színpadán. Új Írás, 1977/7.

12 Sütő: Három dráma. 228.

13 Sütő: Évek – hazajáró lelkek. 226.

14 Bertha Zoltán: Sütő András. Pozsony, 1995. 149.

17 Görömbei András: Sütő András. Bp., 1986. 196.

18 Sütő: Három dráma. 48.

Kalandos történet lehet az is, a könyvek kalandja, ahogyan az elmúlt bő évtizedben a Sütő András-életműsorozat egyes kötetei gazdát, kiadót cseréltek. Ahogyan kimúlt vagy átalakult alattuk vagy fölöttük az intézmény, s a kéziratok emiatt kényszerűségből egy házzal odébb, majd ismét odébb vándoroltak. 1989-ben a Szépirodalmi Kiadó indította el a sorozatot a Színművek első kötetével, s 1993-ig nagyjából évente egy művet jelentettek meg, általában a könyvhétre: drámákat, esszéket, útirajzokat, interjúkat, “arcképvázlatokat”. 1994-ben viszont már az Akadémiai Kiadó lesz az életműsorozat gondozója, épp négy esztendeig, s újabb esszékötet, a Színművek következő gyűjteménye, az Anyám könnyű álmot ígér című naplóregény s egy elbeszéléskötet napvilágra hozatala fűződik a nevéhez. Hogy azután az 1998-as és 1999-es esztendőkben megint más kiadó neve bukkanjon fel a könyvekben, a Helikoné: a két naplókötetből (Szemet szóért, 1994; Heródes napjai, 1995) a szerző által egybefogott s rövidített Napló, majd a Balkáni gerle, az eddigi utolsó dráma kiadását vállalták. A 2001-es esztendőben megszületett a sorozat tizenkettedik darabja, mely nemcsak kiadót, de egyben országot is cserélt, merthogy Csíkszeredában jelent meg, az ottani Pallas-Akadémia Könyvkiadó égisze alatt. A mind ez idáig utolsó sorozatkötettel, a Kalandok könyvével pedig a munka nagyobb része elvégeztetett, az Erdélyi változatlanságok sorozatba illesztése következhetne most: de ha igaz a hír, erre a feladatra Csíkszeredában ugyan, de ismét másik kiadó vállalkozik majd.

Ám nem kevésbé kalandos búvárkodás, a filológia kalandja lehetne szemrevételezni, ahogy az eredeti megjelenésekhez képest a sorozat köteteiben olykor bővültek, olykor szűkültek, másszor javíttattak, átdolgoztattak a szövegek. Ez persze már teljes mértékben a szerző akarata szerint történt, hol a stiláris igényesség jegyében, hol a tartalmat, a szerkezetet is, színművek esetében többnyire a dramaturgiai megoldásokat érintő szándékkal. Némelykor egy-egy mű változatait is megtaláljuk a könyvben, például az Advent a Hargitán című dráma első változatának szomszédságában olvashatjuk azt a színmű-variációt is, amelyet a budapesti Nemzeti Színház mutatott be, s amely több ponton eltér az eredeti, első szövegváltozattól: a rendező kérésére született korrekciókat is tartalmazza. A Kalandok könyve viszont a Vigyorgó búbánat című misztériumjáték, parasztmisztérium első változatát, a Kalandozások Ihajcsuhajdiábant nem közli, csak utal rá a fülszövegen olvasható írói vallomásban, jelezve: nem javított, hanem lényegesen átdolgozott darabot kapunk: “új dimenziók” nyíltak meg a szerző előtt már a játék első színpadi megvalósulását látva. Oka s értelme van tehát úgy közelednünk ehhez a darabhoz, hogy megkíséreljük tetten érni az új dimenziók műbe épült tartalmait.

Némi előzetes kitérővel, ugyanis a kötet vegyes műfajú: meséket, rövidebb lélegzetű meseregényt, avagy régi, de találó megnevezéssel ifjúsági regényt, vagy a még mindig tétova műfajba sorolási igyekezetünket – meg Sütő András ebbéli, műfajkeverő kedvét – jelezve: gyermekhősű kisregényt tartalmaz, nagyjából a Vadpávamenyegző (1994) s a Hargitai vadászkalandok (1997) című kötetek anyagából válogatva.

Mindenekelőtt egy csokor állatmesét: az ezópusi fajtából. Merthogy Sütő is álcának, színtérnek használja az állatvilág szereplőit a maga üzeneteihez, ennek szellemében humanizálja a szereplőket, s társadalmi minták szerint rendezi be az életterüket. Jellemzéseiben sem a mesék elnagyolt karakterfestési szokását követi, ellenkezőleg: éles, határozott vonásokkal megrajzolt figurákat teremt, amelyek (akik) az emberi kommunikációs szokásrend, sőt illemtan alapján érintkeznek egymással. A történetek mindegyike egy-egy parabola – kisebbségi akár – állat és ember kalandos kapcsolatáról: a hősködő, de a fülvesztés után folyvást rettegésben élő, ezért személyiségének alapvonását messze túlszárnyaló módon cidriző nyúlról, akivel a nyulak bölcse, jó pszichiáterhez méltóan, egy abrakadabrával megérteti: ami neki szól, az ellene is szólhat, hiszen, tesszük hozzá mi, minden relatív, akár az embervilágban. Vagy az édesszájú, emberre támadni soha nem akaró medvéről, aki nem érti, miért öli meg őt épp az a puskás lény, aki előtte megmentette az életét, s akire majd úgy borul “rá feketén, csillagok nélkül” az ég, mintha egy, sorsának alakulását a végső pillanatban sem értő emberre szakadna. Meg a róka és az ásólúd, a két ellenfél meghökkentő társas kapcsolatáról, melynek valószínűségét az író még egy szaktudományi utalással is megerősíti: lehetséges tehát – s az ilyen csodát “el kéne szaporítani az emberek között is” –, hogy egymást segítsék az ősrégi ellenségek. És a Fácánkrónika gyalogfácánjairól, akik önvédelemből, a vadászpuskák miatti félelemből elszoknak a szárnyalástól, a repüléstől, s a “lekötözött szárnyak eszméjének” szellemében a teljes önfeladásig jutnak el: leszármazottaikban, sokadíziglen is. A kisebbségi önkorlátozás veszélyeinek meséje ez, fácánokkal elmondatva. A történet egy közösség fabuláris megjelenítése embertípusokról mintázott madárkarakterekkel s kellő iróniával. Minden ember egyedüli példány? Itt minden fácán is az. A tömeg, melynek közösségi emlékezete is van a régi, szárnyaló, szabad évekről, éppúgy viselkedik fácánéknál, mint ahogyan az embertömegek viselkednek: tömegszerűen. Mennek a vezér után, befolyásolhatók, megfélemlíthetők, becsaphatók s jóra foghatók. A tömegpszichológiát Fácándi Feri is döntései szolgálatába állítja. Aki maga nemcsak vezetőnek született madárszemélyiség, de a tömegből kiváló, egyedi típusokat is észreveszi. Bűbájos írói találmány például Sütő kakaskedvelő, tájszólásban beszélő, “marasmenti” fácánmenyecskéje, aki – mert egyébként nem rímel a sorvég – “tapas”-t énekel a tapos helyett, avagy a lázadó Röppencsneki, aki nem képes elviselni, hogy elvennék tőle a szabad szárnyalás örömét. Más szóval az élete célját és értelmét, s inkább a halált választja: kettős okulnivalót hagyva a “hátramaradottakra”. Egyrészt a dicsőség “színes pántlikái libegtek”, mert hős volt ő, másrészt a “szomorú tanulság lobogott feketén”, mert fácánleves lett belőle. A fejetlenül cselekvők kedvesen ironisztikus torzképe? A kisebbségi lét, a leszorítottság állapotának lehetséges magatartásformái közül egy: például a Balkáni gerle Ábele zászlókitűző vakmerőségének ezópusi pandanja.

Minden mese egy-egy példabeszéd, az embernek odakínált tükör, okuljon belőle, aki nem vak a látványra. Okulhat a Hargitai vadászkalandok nyírfa-példázatából is: “Maradj veszteg, nyírfácska-gyermek. Az emberekkel ellentétben mi csak addig élünk, amíg helyben maradunk. Az összevissza nyargalás nekik sem tesz jót, de hát ők emlékezéssel, sírással vigasztalják magukat. Mi nem elfelé, csak felfelé vehetjük az irányt. Mélység és magasság van ott, ahol szárba szökkentünk. Ez minden, ami megadatott nekünk, fiacskám.” A helyben maradás parancsa, ember számára, voltaképpen kiadhatatlan, kívánatos csak, vágyálom csupán: a kisebbségi lét morális alaptételeként is értelmezhetjük a példázatot, Sütő számos kisebbségi metaforájának egyikét.

A mesékben a szereplők és a cselekmény elemei morfológiai és strukturális szinten változtathatók. Sütő is ezt a mintát követi, amikor egyik történetében a medve gyilkos, a másikban áldozat, az ember hol kegyetlen állatpusztító, hol – mint Medve Mihályka, a kötetbeli meseregény hőse – már-már reinkarnálódott őzként, madárként éli és érzi az állatok fájdalmát. Másik, poétikai jellegzetessége ennek a mesemondásnak a mesélő látószögválasztása – s ritka váltása. Arra a modern(kedő) irodalomelméleti kérdésre ugyanis, hogy “honnan beszél a narrátor”, azt felelhetjük: az odúból, a kotorékból, a fészekből, az erdőből, s ezeken belül a nyúlból, a rókából, a fácánból, a medvéből. Vagyis nem az emberből: ha mégis, az az ember is gyerek még, az állatokkal mély lelki-érzelmi kapcsolatban álló fiúcska, akinek érdeke sohasem ellentétes, hanem éppenséggel megegyező az állatok érdekeivel – azok életben maradáséval mindenekelőtt –, aki zokogva riad fel álmából, amikor megjelenik előtte a haldokló őz tekintete, s fehér zsebkendőjébe gyűjtve hazaviszi az állat utolsó könnycseppjeit. A meseregény Mihálykája előtt a nagy lázálomi vízióban elvonulnak a megölt állatok, s vádló szavaikkal az erdész-vadász Nagyapát illetik mindenekelőtt, meg a gátlástalanul lövöldöző embereket, a felnőtteket. Mihályka is ebből az “állati” látószögből figyeli s ítéli meg tetteiket, s dönti majd el, a kamaszszerelem bűvöletében is, hogy nem lesz a Nagyapa utódja, nem lesz belőle sohasem vadász. Kalandos vadászsorsot szánnának neki, de jövendő életét, felnőttsorsát meghatározó igazi nagy kalandja az a bátor, pedig még gyermeki döntés, amellyel mindörökre hátat fordít a számára is értelmetlennek tetsző, állatgyilkos világnak. Ez a döntés érzelmi motivációjú, a szerelem, az akarat erejét hirdeti; s ha az állatmesék főképp műfaji okok miatt kerülhettek, a Hargitai vadászkalandok épp ennek az üzenetnek az okán kerülhetett a Vigyorgó búbánattal egy kötetbe.

Nagy olvasói gyönyörűség elmerülni a Sütő-mesék pompázatos, láttató, dús képiségű tájleírásaiban is. Az író maga is észlelhető élvezettel rajzolja meg az “égszínű és gesztenyebarna nevű” Kék Dunát, a havasi nyári, meleg estét, melyben az erdős hegyek köntöse hol sötétkékbe, hol feketébe, hol lilába öltözik, a tavaszi tájat a “pillangós röptű”, “kormos köntösű” hajnalmadárkával, a fajdkakasok “madármenyegzőjére” hulló, “lepkényi pelyhek fehér rajzását”. Nem először véljük úgy: bár minden művelt műfaja magán viseli az író kivételes nyelvteremtő tehetségét, ez az érzékítő képesség, a leíró fantázia, a megelevenítő erő regényben találhatta volna vagy találná meg igazi kibontakozási formáját. Írói önkorlátozás vajon, hogy ezt az alkotói luxust, a leíró kényelem, tágasság, alámerülés szabadságát, az elbeszélői, történetmondói nyugalmat mind ez idáig kisprózai műfajokban kedvelte, de nem engedélyezte magának egy nagyregényben?

A Kalandok könyve szövegének terjedelmesebb felét a Vigyorgó búbánat tölti ki. A misztériumjáték szövegelőzményt is mondhat magáénak: egy másik mesét.

Sütő kapcsolata a nagy román íróval, mesemondóval, Creangával (1837–1889) régi és bensőséges. Többször, több meséjét lefordította, kisesszében is vallott erről a szellemi-érzelmi kapcsolatról, amely egészen Sütő András gyermekkoráig nyúlik vissza. Mert, ahogyan írja, régtől fogva s “olvasatlanul is ismerte” már Creanga történeteit, ugyanis: “Anica néni, az öreg napszámos asszony” a pusztakamarási, téli estéken az ő meséit mondta gyerekhallgatóinak. Főképp a Fehér Szerecsen csodálatos történetét, egyenesen mesehőssé, királyfivá emelve magát Creangát, ékes bizonyságaként annak: miként folklorizálódik az idők során nemcsak egy történet, de a történet szerzője is. Creangát Sütő András a román irodalom egyik legnagyobb nyelvteremtőjének tartja, aki méltatlan körülmények között élte az életét, sorsa bővelkedett szerencsétlenségekben, “szüntelen hányódás, végeszakadatlan küzdelem” volt számára szellemi függetlenségének, önbecsülésének a védelme. S mégis: “megbotránkoztató kedvvel és bátorsággal” írta a szegények igazságát meséiben, lírai elbeszéléseiben, önéletírásában. Műveiből a moldvai román parasztember beszélt, addig sohasem tapasztalt nyelven és realista környezetből. Sütő már 1951-ben fordított Creangától, s azóta számos gyűjteményben szerepelnek az általa magyarított művek. Legutóbb 1999-ben jelent meg kis válogatás Nagyapó mesefája címmel, s ebben találjuk a Kalandozások…, illetve a Vigyorgó búbánat alaptörténeteként értelmezhető Tarisznyás Ivánt is. A kiszolgált katona, Iván története “olyan csúcsra vezetett föl engem, ahonnan már az én mesém fehér tornyait vehettem észre” – olvassuk a Kalandozások… borítószövegéből a forrásmagyarázó írói vallomást.

Creanga meséje is népmesei elemekből építkezik, s a nemzetközi népmesetípusok legfőbb ismérvei alapján akár le is írható a szerkezete. Annak a kornak a világa rémlik föl a történetben, amikor az ember kozmogóniai világfelfogásában megjelennek a keresztény “világosság és sötétség, a fent–lent, ég–föld és Isten–ördög” képzetek. Berze Nagy János szerint ez a világkép találóan érzékeltethető a szibériai sámán dobjának rajzával: a dob körvonala a tojás körvonalával azonos. Ez az ovál két részre oszlik, a felső, a leborított üst formájú az ég, az alsó a fenekén álló üst formájú az alvilág, a kettőt pedig a föld választja el. Ez a világrend, amely a még korábbi, kezdetleges, az ősi vallási hiedelmek szerinti vízszintes világképet függőleges irányúvá tette, a keresztény valláskép hatására új fogalmakkal és képzetekkel népesedik be: Istennel, ördöggel, pokollal, mennyel, az utóbbi elsősorban a középkori legendák nyomán. A földi, vízszintes síkban zajlik a mesehősök evilági élete, a reális és irreális történésekkel, az alsó és felső világ az Istené és az ördögé. Ez a legendamesék (tehát a keresztény világkép szerinti alakokkal és világszintekkel berendezett és fölépített mesék) tipikus helyzete, olyan meseelemekkel és motívumokkal, amelyek vándormotívumként, elemként számos, esetünkben európai nép mesekincsét, így a román népmesekincset is megjárták. Tarisznyás Iván számunkra ismerős, szinte a magyar népmesékből ideintő alvilágjáró hősként döccenők nélkül közlekedik a világszintek között, mint ahogy azok hagyományos alakjai is átjárnak egymás világszintjeire: az Úr és Szent Péter a mennyországból a földre, az ördög a földre, sőt, az égbe. S Berze Nagy János tipológiai rendszerét követve mondhatjuk, hogy Tarisznyás Iván esete az ördöggel pontosan az s olyan kimenetelű, amiről egyenesen “a katona és a pórul járt ördögök” mesetípusát nevezték el.

Iván, a megvénült katona, “kötelezettségének immár eleget téve”, fegyverestül-mindenestül, két ezüstkrajcárral elbocsáttatik. Céltalan kódorgása közben találkozik az útszéli ösvényen gyalogló, persze rejtőzködő Úristennel és Szent Péterrel. Az első mesei próbahelyzet: Iván a két szegény vénembernek adja a két krajcárt. S az első mesehelyzet után akár be is fejeződhetne a történet: a jótett helyébe jót várj igazságszolgáltatási parancsának s a keresztény szeretetnek, az isteni hatalomnak megfelelően Iván az Úrtól megkapja jósága jutalmát, a soha ki nem fogyó csodatarisznyát. Mehetne vele, amerre lát, legföljebb egy bizonyító erejű esetet kívánna meg a mesei alaktan. Creanga azonban további útra viszi a hősét: túl kell járnia az ördög eszén. Megtörténik: Iván megszabadítja a bojár házát, az ördögfejedelmet is megleckézteti, s jutalmul, hiszen “céltalan” és otthontalan, ott maradhatna örökre: ez is lehetne a mese vége. De Ivánt nem fogja a hely: felmegy a mennyországba, ott viszont számára túl konszolidáltak az állapotok, nincs dohány, nincs pálinka, nincs fehérnép, zenészek sem, lemegy tehát a pokolba. A pokolban minden van: viszont az ördögök ráunnak az örökké polkázó, csujogató, horodinkázó Ivánra, aki újabb csellel kimenekül közülük, s a sok csavargást megelégelve ismét a mennyországba kerül, hite szerint véglegesen, szolgálni, kapuőrként. S ami a veszte lesz: Isten utasításait, melyeket a Halálnak ad, rendre megváltoztatja. Nem a véneket, hanem a vén fákat öleti a Halállal, nem a fiatalokat és a gyermekeket, hanem a friss sarjakat, zsenge hajtásokat, végül úgy dönt: nem is engedi Isten színe elé a parancsokra váró Halált. Ivánnak feltételei vannak, már-már pontokba szedett követelései, szinte ultimátumot ad Istennek: de ha Iván győzhetett furfanggal az ördögön, a poklon, Istenen nem győzhet. A büntetés, amelyet az Istennel való játszadozásáért, az isteni törvények megszegéséért, az utasítások kicselezéséért kap, arányban áll a bűnnel. A mesében a határokat nem lehet átlépni, csak kivételes, magasabb rendű érdekek szolgálatában. Ivánnak azonban nincsenek magasabb rendű érdekei, ő egyszerűen nem akarja, hogy az emberek, az emberlét törvényei szerint, meghaljanak – közöttük persze ő sem. Isten megelégeli a játékot, s ez Sütő fordításában így hangzik: “Meg kell adni mindennek azt, ami megilleti; s tudni való, hogy a halálnak is megvan a maga értelme: nem tévedésből rendeltetett, amiként azt te gondolod”. Iván büntetése az Istentől kapott öröklét: amivel azonban a folyvást mulatérozó, kivénhedt katona – bár még nem tudja – semmit sem nyert. Az öröklét nem embernek való állapot. Ezt az Úr tudja, Iván azonban legföljebb sejteni kezdi a folytonos vigalmakba lassan belefáradva. A legtöbb mese így fejeződik be: boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Iván számára az öröklét a magánnyal egyenlő. Hiszen Isten őt nem a hitben való halhatatlansággal ajándékozza meg, ez az öröklét nem teológiai értelmű, hanem vaskosan mesei fordulat, s büntető jellegű: éppenséggel megfosztja Ivánt az embernek kijáró lehetőségtől, az életút végén kapott haláltól. De azért az égi döntés nem mentes az isteni jóindulattól; a mese utolsó mondata megnyit egy rést az öröklét páncélján: “Így élt, éldegélt a halhatatlan Iván sok száz éven át, s tán még ma is él, ha valahol meg nem halt” – szegény, mondhatnánk.

Sütő András erre a mesevázra építi fel a maga “fehér tornyait”, a két misztériumjátékot. Csomópontként meghagyva azt, ami Creanga meséjében is fontos dramaturgiai fordulóhelyzet: a vitéz vándorlása, találkozása az emberképben járkáló Úrral és Szent Péterrel, a jótett helyébe kapott csodatarisznya, az ördöggel való furfangos és győzedelmes próbák, majd az égi találkozás, újra Istennel és Szent Péterrel. De ez csupán az építmény váza: az átemelt mesehelyzetek és -elemek, a tipikus mesekellékek, bizonyos mesei formulák egy dúsabb szövetű, bonyolultabb felépítésű, a figurák tetteinek más motivációját, indítékát és zárlatát felmutató szerkezetbe kerülnek. Más karakterű hős járja az utat Sütő Andrásnál, mint a román mesemondónál, más okokból kifolyólag s más eredménnyel, s ami végképp hiányzik a Creanga-meséből: Csillagvitézt konkrét társadalmi környezet veszi körül.

Evilági emberként keresztény világképében egyetlen halhatatlannak és örök életűnek van helye, Istennek. Hősei a való világban akarnak élni, embernek kimért életidőt és emberhez méltó életet, szülőhelyükön, a falujukban, az otthonukban. Tarisznyás Iván istenkísértő vágya Sütő Andrást még lehetőségként sem érinti meg. Azután Iván társtalanul bolyong a világban: a földön is, a pokolban is, az égben is. Istenhez is azért megy, hogy szolgálja őt: Iván az örök katona. Sütő darabjában viszont minden azért történik, amiről a társtalan Iván semmit sem tudhat: a szerelemért. Csillagvitéz vándorútja nem más, mint folytonos, csongori kutatás az egyetlen kedves után.

A mesei poétika és esztétika lényege: a mese valóságként való bemutatása. Az irrealitás realizálása. De a mesei igazság nem érvényesül a valóságban, a mesehős győzelme nem válik “társadalmi utópiává”. A mélylélektannal foglalkozó mesekutatók “megkísérelték, hogy a mesében a megújulást vagy valamiféle szimbolikus vágykielégítést” fedezzenek fel, például épp a társadalmi törvényszerűségek átalakíthatósága dolgában (Voigt Vilmos). Ezzel szemben, mondja a kutató, a mese irrealitása, a minden megtörténhet, az elnyomott, a kisebb, a gyengébb mindig győzhet helyzete inkább csak szórakoztató jellegű, s nem forradalmi vagy utópia célú. De nem így Sütő dramatikus játékában. Az ő hősei az irányítottság, a társadalmi alsóbbrendűség léthelyzeteinek foglyaként, egy reális faluképben elhelyezett társadalmi környezet képviselőiként, a mese irrealitását segítségül híva éppenséggel a győzni tudás és akarás ideáját, valószínűsíthető lehetőségét kínálják föl mintaként. A mesekép ecsetvonásai földi modelleket mutatnak. A creangai meséből kinőtt parasztmisztériumban, annak mindkét változatában az író a központi irányítású érzelmi-hangulati zsarolás, a parancsba adott jókedv, a tiltott sírás abszurd állapotával a hatalmi erőszak nagyon is létező, földi állapotát szimbolizálja. Ráadásul Sütő az irreális alaphelyzetet – küzdelem a sírás, a bánat jogáért – egy, a léthelyzet tökéletes abnormitását jelképezendő csavarással duplán irreálissá teszi: megfordítja a világszinteket, a pokol ördögöstül felkerül a mennybe. Ebből a világ teljes felfordulását jelző helyzetből lép ki győztesen a két fiatal, Csillagvitéz és Kancsócska: minden segítőjükkel együtt. S lesz a játék vége boldog, földi vég: sírhat-ríhat, aki akar, s hazatérhet, egymáséi lehet a szerelmespár. S ha ez nem egy elvarratlan cselekményszál, akkor, úgy tetszik, katonának sem viszik el Csillagvitézt…

S nem csak a történet morális győztesei ők ketten, Csillagvitéz és Kancsócska. Dramaturgiai értelemben is mozgatórugói az eseményeknek, sőt: a második változat, a Vigyorgó búbánat már hangsúlyosan az ő történetük. Mert a két misztériumjáték poétikai megoldásaiban, üzeneteiben egymástól is különbözik, nem csak a román meseelőzménytől. “Megpróbáltam többet mondani Csillagvitéz és Kancsócska szerelméről, küzdelmeikről, a párválasztás, a páros áldozatkészség szépségéről és rejtelmeiről… A haláltól sem rettegő szerelem: a soha föl nem adott Éden hívása, reménye, emberlétünk legcsodálatosabb erőforrása volt és maradt” – olvassuk a kötet borítószövegében. Többet akart tehát mondani az író, mint a korábbi játékváltozatban: a Vigyorgó búbánat – talán a Veszprémben, 1993-ban épp ezzel a címmel bemutatott színpadi variáció megoldásainak hatására is – szerelemközpontúbb, mint a Kalandozások volt. S láthatjuk, bár Csillagvitéz sem lépheti át a mesei törvények szabta határokat, itt szóval is kimondva nem kötheti tarisznyájába a Halált, hiszen ezzel Isten ellen fordulna, mégis megteszi: s ebben az átdolgozott változatban annak a magasabb rendű érdeknek az elsőbbsége szerint, amit úgy hívunk, s a bűnt végül mégis elnéző Isten is így nevez: szeretet.

Sütő András életművében másutt is, igen sok helyütt megtaláljuk az egymásnak rendeltetett két ember, a lélekben olykori elszakíttatásuk ellenére is társ férfi és nő, fiú és leány szép, szoros, bár fájdalmakkal, tragédiákkal is terhelt kapcsolatának példáit. A Balkáni gerle Amarillája és Ábele hosszú éveket él egymás nélkül, a másikról már mit sem tudva, de nemcsak a dráma dramaturgiai szükségszerűsége, hanem az író szerelemképe is megköveteli, hogy végül mindennek ellenére egymásra találjanak. Az Advent a Hargitán Zetelaki Gábora és Árvai Rékája a szerelem tragédiáját élik át, a halálos szerelem érzését, a másik elvesztésének, jelképes feltámasztásának, majd újbóli, immár végleges elvesztésének mesei, szürrealisztikus szálakba göngyölt, de nagyon is valós drámáját. “Ők az ember elmúlt ifjúságának múlhatatlan részesei. Az időnek tükrös termeiben velük együtt is megfordultam, megfizetve nemegyszer a valónak vélt káprázatokért. Évtizedek hóomlásai alól ők ketten az emlék romolhatatlanságában kerültek újból felszínre” – írja Sütő. Ezek a gyermekkori szerelememlékek egyébként is sokszor felbukkannak a Sütő-életműben, és számos helyen, esszékben, az Anyám könnyű álmot ígér című naplóregényben, az emlékező próza sokféle megjelenési formájában találjuk szép leírásait, “tükörcserepeit” az életre szólóan meghatározó érzelmi élménynek. Vallomásokat a kis “gyermekmenyasszonyról”, akiből azután – mintha Árvai Réka modellje lett volna – megesett lány lesz; a tanítónő leánykájáról, akinek tízéves szépsége olyannyira elbűvölte a kamasz fiút, hogy karácsonyünnepi kántáló szövegébe, szégyenszemre, majdnem belesült. Ezek a hajdani emlékek támadnak fel, bizonyosan, a Hargitai vadászkalandok kamaszpárosának, Mihálykának és Amáliának a történetében is, akik úgy szeretik egymást, hogy azt szóval kifejezni nem tudják. Csak “…hosszan, csöndben nézték egymást. Ez lehetett az a gyémántritkaságú pillanat, amikor az emberi lelkek szövetséget kötnek, amelynek legelső pontja így szól: egymás emlékeit hordozzátok, s örömben, bánatban úgy osztozkodjatok, hogy aki előtt ketten elvonultuk, trombitás hangon hirdesse: csodát láttam, jóemberek! Két szememmel láttam a páros egyszemélyt”. “Páros egyszemély” – mondja kettőjükről Az ugató madárban Claudia, Bodor Péter szerelme is: “ami bennünket összeköt: sem szobor, sem Énekek Éneke ki nem fejezheti”. S ott vannak Kolhaas Mihály és Lisbeth, az Egy lócsiszár virágvasárnapja szép szavú szerelmespárja, akik éppenséggel az Énekek Énekét, Salamon király szavait hívják segítségül egymás iránti szeretetük kifejezésére. A szuzai menyegző című dráma perzsa történetében Éanna és Parmenión tiszta szerelme a népeket leigázó kényszermenyegzőben, az egy nép, egy nyelv megsemmisítését célzó asszimiláció nagy látomásába is kivirágzik. “Alig néhány szavunkkal ismertük meg egymást – olvassuk –, ketten egyek vagyunk… A valamikori kétnemű ember az eget ostromolta, nagy haragjában pedig Zeusz kettévágta. Férfivá lett az egyik fele, asszonnyá a másik, de azóta is örök bolyongásban keresik egymást, hogy újra egyesüljenek. Velünk a csoda megtörtént. Nézz meg közelebbről bennünket, Erósz. Minden porcikánk tökéletesen egybeilleszthető. Mi vagyunk a lázongó, akit Zeusz kétfelé vágott.” S ott van a Káin és Ábelben a bibliai ősnő, a csillagokból érkezett látomás, “messzi csillagok sírása”, Arabella, aki itt tanulja a szerelmet és a fájdalmat, vagyis az emberlétet a Földön, tévelyegve, megtévedve is gyanútlanságában, aki miatt testvérgyilkossá válik Káin, s aki a test kiszolgáltatottjából az őszinte, emésztő és önemésztő érzés földi foglya lesz. Evilági asszony, együtt a “vezeklésben” Káinnal, a megölt testvér emlékét hordozva halálig: “Tevéled páros magányban. Megosztott egyedülvalóságban.” S a dráma e szerelemkép által három “jajkiáltásban”, mintha az ember nembeli fejlődésének ívét is fölrajzolná: “…Életünk háromfelvonásos darab az idő érzékeltetésében – vallja egy interjúban az író (Az írás megbékítő hatalma). – Első a gyermekkor, az örökkévalóság állapota. Az édenbeli önfeledtség kora ez. A második felvonás, amikor ennek az idő múlásának a súlya rázuhan az emberre; amikor a megfoghatatlan fogalom beszélni kezd benne. A halállal való találkozás döbbenete ez… Akik elmennek, láthatatlan kötelekkel Téged is maguk után vonszolnak… Harmadik felvonás pedig, amikor az ember megpróbálja legyőzni ezt az érzést. Az emberiség tapasztalatát összegezve lázongva és káromkodva, mégis bizakodva győzedelmeskedik.” Mert élni kell. “Élnünk kell! Élni…” – mondja a darab végén Arabella, akinek érzelmi-szerelmi eszmélése, érése s végső bizonyossága így az emberiség tapasztalatát látszik összegezni.

Talán innen, a legelső gyilkos bűn terhét holtig cipelő szerelmespártól, a “páros magány”-tól, talán a sütői szerelemábrázolások eme ősformájától indul az a szivárványív, amelyre az író szerelmes alakjai fölfeszülnek, s eljutnak a “páros egyszemély” emelkedett érzelmi-lelki állapotáig. Ezt az állapotot ismeri Csillagvitéz és Kancsócska is, a törvényszegő emberpár. S mintha Sütő csak azért, de mindenképpen azért is írta volna át a misztériumjáték első változatát, hogy a vígjátéki helyzetek tömegéből kivilágló, meghatóan szép, komoly szerelem oltárán ismét áldozhasson: ám még dúsabb érzelmi töltésű, ihletettebb szavakkal, mint a Kalandozásokban tette. Hogy a mese bármilyen irrealitást elfogadó és elviselő, sőt feltételező világában most is, de a cselekményelemek megváltoztatásával, a történet hangsúlymódosításaival, a mesehelyzetek gyarapításával, a szerkezet átalakításával mégis újfajta poétikai foglalatban ábrázolhassa, fogalmazhassa meg a mindent legyőző szerelem érzésének valóban irreális hatalmát, sugallva persze azt is: ez az állapot csak a mesékben létezhet – s legföljebb még az ember soha föl nem adott vágyképeiben. A mesékben vagy a mesén is túl: mert Sütő most, néhány motívumért – meg a mesetörténet jelképi tartalmainak időtlen mélységét láttatni óhajtva – át is lépi a műfaji kereteket.

Ennek a szerelmi szálnak a kibontásához, bemutatáshoz ugyanis már a mesénél előbbi, távolabbi, a mítoszi világ tájaira is elvezet bennünket az író, s felrémlik előttünk a szerelméért az alvilágba is alámerülő, szép szavú görög mitológiai lantos és meghalt hitvesének alakja. Csillagvitéz és Kancsócska a magyar népi Orpheusz és Eurüdiké: több, feltűnően hasonlóvá tett dramaturgiai s jelképi helyzetekben. Eurüdikét az alvilágban keresi a szerelme, mint ahogy Kancsócskát is a Halál ragadja el, s viszi magával a pokolba. Mindkettőjük után elindul a szerelmesük, s próbatétel is vár mindkét férfira, a mitológiai múltban és a sütői játék jelenében – avagy időtlenségében – egyaránt. Orpheusz nem nézhet hátra, nem nézhet rá a mögötte jövő Eurüdikére, mert ha igen, ha gyengének bizonyul, örökre elveszti őt. S Orpheusz gyengének bizonyult. Kancsócska és Csillagvitéz is találkoznak már a pokol felé vivő úton, csak nem érinthetik meg egymást: de megérintik, mert itt meg Kancsócska bizonyult gyengének. A mítosz kegyetlenebb, mint a mese: a görög lantos elveszti a szerelmét, s csak a lelkük találkozhat, Orpheusz halála után. Kancsócskát is elhurcolja a Halál a pokolba, és rusnya ördöglánnyá varázsolja: de Csillagvitéz megkapja azt az isteni és írói lehetőséget, hogy még egyszer megküzdhessen a kedveséért, s egymás iránti szerelmük romolhatatlansága okán és jogán a leány és a fiú mégiscsak egymáséi lehetnek. Mert szerelmük erősségét, kikezdhetetlenségét egyéb próbákkal is megtapasztalja a Halál és az Úr. Az emberi idő, a pusztító életidő múlása is felsejlik abban a jelenetben, próbatételben például, amidőn a Halál a lányt öregasszony képében vezeti Csillagvitéz elé: olyanná teszi, amilyenné valóban válhat. Arra az útra vezette, amelyre magától is megy az ember, tehát: “Ne sírj! Engem ne hibáztass! Én csak pici fényt hintettem a sötét ösvényre, amelyen szélvészként rohantok, nyargaltok, engem, vénséges vén öreget szembekacagó, megvető fiatalok” – mondja a Halál, itt akár mintha a Tragédia Luciferének, a Fényhozónak a nyelvén s ember módra dühösen, mert hiszen emberi létfájdalmat mondat ki vele, általa az író. Azután a Halál Ördöglányként megcsúnyítja Kancsócskát: s ezt is el kell tudnia fogadni Csillagvitéznek, aki megesküdött magában, hogy “…rútságában sem hagyom el soha” – de visszanyert szépségében azután végképp nem. S vallomásosan evilágiak, sugallatosak azok az írói szavak is, amelyeket az egymástól még egyszer, utoljára elszakíttatni látszó szerelmesekkel mondat az író: “Mi ketten kétfelé nem megyünk, egyik a másiktól el nem válhatunk… és ha koporsót akar a vízből kihalászni, kettős legyen az…” Ezek a próbahelyzetek a mesétől a valósághoz közelítik a játékot, hiszen akár egy realista történés álomi stációiként – s az érzés próbájaként – is értelmezhetjük: kibírja-e a szerelem, amit majd az idő művel a testtel? Kancsócska megkapja a mesében a visszafiatalodás boldogságát: de hát ennyi jár is a mesehősöknek. Akiket “halandóságukban” vigaszként ajándékozott meg az Úr a szerelem képességével, s akik csodás történetükkel azért mégiscsak a romlandó, mulandó, csodák nélkül élni kénytelen embernek üzennek.

S ha erősebb ebben a szövegváltozatban a szerelmi szál, úgy határozottabb az is, ami egyébként a mesékben egyáltalában nem lényeges, voltaképpen nincs is: a történelmi-társadalmi idő jelzése. Pontosabban a mesekörnyezet társadalmi hangsúlyozottsága. A misztériumjáték első változata azt a fogalomrendszert használta, ami általában előfordul a magyar mesék korjellemző szókészletében, de itt már nincs földesúr mint szereplő, meg kasznár, csicskás sem, mint a Kalandozásokban: itt a jelenszerűségre utaló házfelügyelő és főfelügyelő van, azaz ördögök emberképben és modern beosztásban. Azután a stílusfordulatok között kifejezetten napjainkra mutató szavakat, összetételeket is találunk: állami táncegyüttes mutat be műsort a pokolban, kitüntetett népművészekként ropják a táncot az ördögök, pincér szolgálja fel a kedvesét kereső Csillagvitézt az égi buliban, másutt karhatalmistáról olvasunk; egy politikai nagygyűléshez hasonlatos koreográfia és retorika szerint zajlik a Csillagvitézt és Kancsócskát védelmező falubeliek meg a csendőrök kommunikációja: “Kedves csőcselék, tisztelt lázadók” – kezdi az őrmester a meggyőzést. A meseidőt “idébb” tolta Sütő: s ettől mintha kicsit komorulna a játék. Annak ellenére, hogy a helyzet-, a jellem- (a nemesi előnevű kis- és nagyverebesi, valamint uzoni, amúgy részeges Szent Péter viselt dolgai például) s a nyelvi komikum (a gyakori, eufemisztikus stíluslelemények) tobzódó gazdagsága jellemzi ezt a szöveget is; hogy az egyházi énekek, népdalok, a saját, írói verselő fantázia nyomát viselő dalbetétek, a frappírozott játékhelyzetek (ördögűzés hamis tömjénnel: taplósapkával, az emberruhába bújt ördögök leleplezése, Csillagvitéz és a Halál birkózása) jól pergő, kacagtató színpadi komédiát ígérnek. Határozott jellemrajzú, s nem meseien nagyvonalú személyiségképletű alakokkal, akik magától értetődően társalognak a beszélő kutyával és a parazsat evő táltos lóval, s minden különösebb hangnemi átmenet nélkül képesek erre. A szövegtér reális és jelképi tartalma, töltése is könnyedén értelmezhető, fölfejthető, híján minden áthangolódási zökkenőnek, a groteszk, a lírai, a tárgyilagos, auktorális beszédmódok szépen egymáshoz simulnak, a képzelt és valós terek nyitottak egymás és a szereplők előtt. S ez a jövés-menés, az emberi és ördögi szerepcserék, valós és valótlan elemek dramaturgiai keverése, keveredése épp természetességük okán forrásai a komikumnak. A mese, a mesejáték, a misztériumjáték s annak ez a komédiába oltott változata is a kételytelenség műfajai. Nem kérdéses és nem vitatott, sem szerzői, sem befogadói szinten, hogy ami történik, megtörténhet-e úgy, ahogy a szöveg szerint megtörténik. Szerző és befogadó – olvasó vagy hallgató – között nincs értelmezési nézetkülönbség, a megértésnek, az elfogadásnak nincs gátja, akadálya, az irrealitás nem kíván magyarázatot. Azonban mindkét fél tudatában van annak, hogy a valós és valótlan elegye csupán játék. (A mágikus-realista történetek esetében, hacsak nem kap még egy ironikus hangszíni réteget a kép, ez nincs feltétlenül így, ott világképi alapozottsága lehet a megfogható és a megfoghatón túli események együtthatóságának.) Csak játék: tehát a fantázia legszélsőségesebb, legvakmerőbb megnyilatkozásai, a legelképesztőbb cselekménymozzanatok, helyzetek, motivációk is a humorszintet emelhetik, nincs értelmezési megtorpanás. Nem kérdéses és nem vitatott, hogy leszállhat-e az Úr és Szent Péter a kéményre, lehet-e lecsatolható szárnyuk, beszélhet-e Hékás kutya, a varjú és a táltos ló, lehet-e éttermi kiszolgálás a pokolban, van-e a mennyországnak kapuőre, egyáltalán: van-e kapuja s lokalizálható területe, lehetséges-e ábrázolható, megjeleníthető – s nem csak szimbolikus – ördögi-emberi metamorfózis. Ebben a legendamesébe oltott, ironikus misztériumjátékban minden lehetséges.

A kezdő szituáció ebben a változatban is megmaradt: a Halál unja, hogy a bánat, sírás, szenvedés oly sok embert taszít a halálba, így hát rengeteg a dolga a földi lényekkel. De míg a Kalandozásokban főként “néphangulati” szempontból ítéltetett károsnak a bánat, itt a Halál magántermészetű okokból kifolyólag kéri az Istent, hogy hozzon törvényt a könnyek ellen, merthogy kerülné már a munkát, mulatni akar, lazsálni, heverészni. A boldogság, mely vágya volt csupán az embernek – okoskodik –, kötelessége lesz ezután: luciferi áthallású mondat ez is. Ezt a törvényt szegi meg Kancsócska, amikor katonának vivendő kedvesét siratja, és ezt szegik meg a parasztok is, akiktől elvették a sírás jogát, s ebből ered minden további baj: menekülés a büntetés meg az egyre eszementebb, egyre szerelmesebb Halál csapdahelyzetei elől, aki házasodni is akar, s persze a szépséges földi lányt, Kancsócskát kívánja. A Halál aggasztóan emberformát öltött, társadalmi osztályt, már-már életteret is váltana: túl közel került az emberhez, előretolta magát, nyugtalanítóan szem előtt van. Mintha az írónak más volna a halálképe, mint másfél évtizeddel korábban volt, mintha változott volna a hozzá fűződő személyes viszonya. Ez a halálportré, kacagtató vonásai mellett, az emberi félelem barázdáit is magán viseli. “Ember a halált csak holtában győzheti le” – érvel, s jól a parasztok által tisztelettel Tekintetes úrnak szólított s fölényének birtokában is levő Halál. Vagyis legyőzhetetlen, elűzhetetlen kísérője az embernek. Idő múltán többet nézzük kitartó kocogását: erről azonban Sütő, úgy tetszik, csak a mese kódolt nyelvén tud, akar vallani. A fiatalok két veszedelem elől bujdokoltak: törvényszegőként Isten (meg az őrmester) és szerelmesként a Halál elől. De mert ama határokat a Halál sem lépheti át (s időben észbe kap s korrigál az Úr is), nem szerezheti meg ő sem a földi lányt feleségnek: az ifjú Csillagvitéz és a “vénséges” Halál mint féltékeny öregúr marakodása, folytonos csatája a kor s az arra fittyet hányóan heves érzelem kontradikcióját is felmutatja: roppant életszerűen. Két korosztály is küzdeni látszik itt, nem csak két, egymásra féltékeny rivális s nem csak ember a Halállal, roppant élethű allúziókkal. Az emberi életidő törvényszerűen kimért határait nem vitatja Csillagvitéz s az író, de szívszorító rövidségére s az eközben elvesztett vagy meg sem szerzett értékekre, ha az ifjú vitézzel nem tudhat is, a vén Halállal mégiscsak figyelmeztet Sütő András: az áthallás lehetősége kínálja magát, a mese most is reális valóságtartalmak felé mozdul.

Másrészt az Isten, az Úr eközben elvesztette azokat a tulajdonságait, például a beteges aluszékonyságot, a figyelmetlenséget, az unalmat, amelyek az első változatban tekintélyrombolóan megfosztották őt a pozíciójához társítható szükséges komolyságtól. Isten itt már nagyon figyel az ideologikumra: kontradikció van a remélt s a temetéseken énekbe is foglalt mennybéli, túlvilági boldogság meg az ének közben potyogó könnyek, a sírás-rívás között, tehát belemegy a játékba, s kihirdetteti a törvényt: tilos a sírás. Ám bölcsebb itt az Úr, tudja s mondja: vigyorgó búbánat csak a parancsra születő mosoly, nem egyéb, s törvénye itt próba inkább, a hit próbája: bíznak-e benne a földiek akkor is, ha ellenükre látszik lenni. Hiszik-e, hogy bár az Úr bajba sodor, kiment majd, mindig kiment a bajból: “Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van. Ki kétkedőn boncolja őt, annak választ nem ád” – idézi voltaképpen magamagát. Csillagvitéz pedig bizonytalan olykor, keresi az utat: konkrét mesehelyzetben a járhatót, de persze szimbolikus értelemben is a hithez vezetőt: “elhagyott bennünket a mi Istenünk”; az ő bizalmának, alázatának a próbája is tehát az isteni törvény. A próbát kiállja: “Istennel kezdtem, vétlen vétkeztem, bármit cselekszem is, az Istennel végzem”. S mintha ezt az utat az író is bejárná hősével együtt. Azután a győzedelmes mesehős, Csillagvitéz többet bíz itt a maga józan, emberi eszére, erejére, mint a csodatarisznya bűvképességére. “Csoda és varázslat csak ott van, ahol küzdelem is”, mondja neki az Úr, s ő is madáchi reminiszcenciákat ébreszt bennünk a profanizált intelmével, hasonlóképpen a bölcselkedő Csillagvitézhez: könnyű lenne élni a tarisznya csodatévő hatalmával, ha “nem azért kaptam volna, hogy gyakoroljam az önmegtartóztatást”. (Ami korántsem azonos azzal az önmérséklettel, amelyet a gyalogfácánok gyakorolnak: egészen az önfeladásig.)

Hajlunk tehát arra a meggyőződésre, hogy az átdolgozott darabváltozat szentenciaszerű mondatai, a lefegyverzően életes, mégis visszafogottabb humor, a dialógusok árnyaltsága, a kifejtőbb érvelés, az ember elé állított, megszaporodott számú próbahelyzet, a karakterizáltabb alakok (a dacos Kancsócska olykor kifejezetten szájal a Halállal, aki viszont az erősebb jogán megengedő, szinte segítő is tud lenni), a hangsúlyos útkeresés, a többször elbukó és újra magára találó, tovább küzdő hősök, a tapasztalásból fakadó erő, a próbákat kiálló istenhit, a próbákat kiálló szerelem rajzolata a korábbi játékváltozattal szemben jobban rávilágítanak az ember személyes életsorsának stációira, küzdelmeire, bukatóira és “édeni” szépségére. Itt nem annyira egy közösség nyilatkozik meg – az alapmeséhez képest persze jobban az is –, mint inkább a maga sorsának alakításáért felelős egyén. Csillagvitéz és Kancsócska az emberélet útját járják, az emberlét alapértékeit védik; döntéseik, tetteik ezen értékek, jellegadó képességek, irányjelzők által meghatározottak. Élet, halál, szerelem, hit s a küzdeni tudás, a bátorság, a megszeghetetlen törvényszerűségek elfogadása, tudomásulvétele: Sütő András most a mese imaginárius szövetébe húzza – erősebb mozdulatokkal, mint az első szövegváltozatban – a számára ideának, “édeni” modellnek tetsző élet-halál-hit s szerelemkép szálait.

S hajlunk arra is, hogy mind e mögött nyomokban Az ember tragédiája Úr–Lucifer–Ádám–Éva négyesének arcvonásait is meglássuk. Azt a folyamatot, amely az Úrtól az Úrig juttatja nehéz próbák és súlyos tapasztalások árán az embert. Istennek Sütő visszaadja a trónját: s az Úr itt mindent jól, az embernek tetszően elrendez. Pontot tesz a játék végére, büntet és jutalmaz, egyáltalán: figyel. Az első játékváltozatban az éppen és ismét elalvó Úr elől hazaszöktek a fiatalok, remélve, hogy a nemtörődöm Teremtő nem veszi észre a szökést, de ha igen, sem nagyon érdekli majd. Az Úr véleménye elhanyagolható, hatásköre korlátozott volt. Abban a komorabb, metaforikus értelmezhetőségben is: a sokat próbált közösség az Istentől sem remélhetett vigaszt. A mese és a misztériumjátékok műfaji szabályai szerint Isten most sem félelmetes, megfoghatatlan, érinthetetlen, ábrázolhatatlan, de nem is közömbös, még a munkaköri kötelezettségének sem eleget tevő lény, hanem gazdája az embernek. A legkülönb az emberek között, a népi teológia istenképe szerint való Úr, aki irányít, s szigor és jóság egyként jellemzi. Ennek az Istennek humora van, sőt öniróniája, mi több, önkritikája. Nem fölötte áll, parancsokat dörögve, hanem karnyújtásnyira az embertől: a Tragédia Istenének népi változataként a keresztény ember archaikusabb hitképére utalóan. De mégis Úr, aki megértő, engedékeny, nagy hajlandósággal most is az egyezkedésre, a korrekcióra: ám végső soron megfellebbezhetetlenül. Abban is, hogy a Halál eredendő jogköre nem csorbulhat: “A halál nem kóbor farkas, hanem Törvény! Nézzetek a szeme közé, és ha megérdemlitek, veletek leszek mindig és mindenütt.” Ennél földibb, evilágibb, emberre szabottabb tanulsággal be sem fejeződhetne Csillagvitéz és Kancsócska, a törvényszegő, de Istenhez visszataláló emberpár mesébe álmodott története.

A XX. század azzal kezdődött, hogy meghirdette a rombolást, mindennek elpusztítását, ami az addig soha nem látott, rohanó fejlődés útjában van. Marinetti megparancsolta, hogy égessék föl a múzeumokat és minden régi műalkotást. A terv elég jól sikerült, rombolásban a XX. század minden korábbinál sikeresebb volt. A Marinettiék által megindított pusztító száguldás ma is folytatódik, robbantják a meglepetésbombákat, de lassan elfogy talpunk alól a Föld.

Ugyanakkor megerősödött az az érzés, hogy csak az a fontos az emberiségnek, ami segítséget ad, ami felemel, amiben érezzük a szellem erejét.

Képeim legfőbb alkotóeleme a fény, ami körülvesz bennünket. A világegyetem állandó, nem változó jelensége, az ember viszonylatában. Az űrhajósok számára a Nap egyformán világít, és védekezni kell ellene, mert az ereje pusztító. A Föld légkörében éltető elemmé vált, és állandóan változik, reggeltől estig, nincs élet nélküle, meghatározza az ember létét, megteremti a színeket, melyek valójában nem léteznek, csak a mi látásunk produkálja, hogy segítségükkel a világ érzékelhetővé váljon számunkra. Minden élőlény másképpen lát színeket, vagyis a fény az ember számára különlegesen meghatározott, mert az emberi lét a fény következtében alakult úgy ki, hogy életben maradhatott. A fény a világegyetem név szerint nekünk szóló üzenete.

A Föld számtalan kis egységből áll, mindegyikre szükség van. Semmi nem jött létre fölöslegesen. Mi a magunk kis egységét úgy éljük meg, hogy hazának érezzük, nemzetnek nevezzük. Így van múltunk, és ebből lesz – ha lesz – jövőnk. Minden nemzet egyformán fontos, aki valamelyiket meg akarja szüntetni, mert számára fölösleges, önmagára hozza a pusztulást.

Hol van ebben az összefüggésben a festészet feladata? Van-e egyáltalán? Vagy minden kimerül abban, hogy dekoráció, melyet használat után letépnek? Csak az eldobható művészet maradt az emberiség számára? Erre a kérdésre egy jelenettel szeretnék válaszolni, amit két városról, Velencéről és Firenzéről írott könyvemben írtam meg. A könyv ezekbe a városokba tett utazásról szól, Velence felé tartva érjük el a helyszínt. Udine, Cercignano, Latisana, Portogruaro, itt, ezekben a száraz folyómedrekben néha nagy árvizek hömpölyögnek lefelé. Tagliamento, Piave, Isonzo, emlékezetes folyónevek az első, csukaszürke világháborúból. Itt történt meg, hogy az álló front idején, tél elején – néha már havazott is – a magyar lövészárkok tetejéről egy tiszt, szócsővel, olaszul átkiáltott az ellenséges állások felé.

– Katonák! A kiváló magyar festő, Mednyánszky báró festeni fog a vonalak között. Kérjük, ne lőjetek!

Az állványra feltette a vásznat, a palettára a festéket, és dolgozni kezdett. Apró kis pontocska volt a messzenyíló völgyben. Az olasz állások, lövészárkok tetejére kiültek a fásliba tekert lábú katonák. Többen látcsővel nézték a kép kialakulását.

Nem vagyok művészettörténész, se Itália-szakértő. Autodidakta türelmetlenségi szakértőnek képeztem ki magam, akinek egyre rövidebb szemlélődési periódusok után fogy el a cérnája, merülnek le az akkumulátorai. Az elszakadt szál újrafűzése egyébként nemcsak személyes élmény, hanem a közösség számára fontos hozadékokat tartogat. Szinte Gábor megcsodált és érdemdús képzőművészi munkásságáról ezúttal nem kívánok szót ejteni, hogy minden energiát erre az egy könyvére (Séták Velence és Firenze titkai körül. Bp., 2001.) összpontosíthassak.

Ez a Szinte-könyv egy miniatűr majdnem Vasari, épphogy Burckhardt, minden irónia nélkül egy zsugorított mini Lyka, egyetlen szándék hatja át következetesen: egy új szemlélet mentén oltani be olvasóját. Már csak azért sincs helye az iróniának, mert ez a cseppben a tenger “művészettörténet” valóban mellőzi a teljesség igényét, rengeteg dologgal, adattal, hangsúllyal belőle lehet és kell vitatkozni, de szem előtt tartva leglényegesebb célját: a gondolatébresztést, a gondolkoztatást. Újragondolásra csak önérzetes, önmagukat befejezett, zárt rendszernek érző állítások késztetnek. Lehet őket elfogadni és lehet bírálni.

Szinte “rendszere” legegyszerűbben az ernyő vázára emlékeztet. Adatokat bárhonnan lehet szívni, összefüggéseket már csak igényes adatszolgáltatásból, és makacskodó, helyesbítő, építkezni akaró, új szempontokat csak tiszta szerkezetekből. Ennek a könyvnek a vázára színes anyag feszül, akár a napernyőkre, vagy fekete, ahogy az esernyőkre – az a fő benne: a funkció, a szerkezet révén szolgálja azt, aki felnyitja.

Összeszámoltam, közel félszáz kisebb-nagyobb “témát”, amit körüljár vagy csak felvillant, és több száz mellékesen idevilágító vonatkozást, számot, kiegészítést, korrekciót, a segédlet bőséges és beszédes arzenálját. Hogy például Leonardo angyali üdvözletén a horizonttal párhuzamos égi (kozmikus) kifutópálya felől landolt az angyal; hogy a legutolsó patetikus, operettízű fröccs a véres valóság és a lovagiasság között talán nem véletlenül egy Mednyánszky-anekdotában fogható rajta a Karszt sziklái közt, hogy mi a helyzet az utókorbeli tendenciózus tudat színpadán felléptetett Galilei s az Inkvizíció valóságos karmai közt végigvezetett kiváltságos nagy tudós két alakja közt.

Anekdoták, beszédes idegdúcok, ganglionok, elágazások és útkereszteződések. Ebből áll tulajdonképpen Hérodotosz és Vasari is, sőt a Biblia is. Ez az info maga a dióhéjba sűrített, elraktározott, bármikor előszólítható hatlovas hintója az embernek, mint a mesebeli Hamupipőkének. Felvillan itt annak az űrbe küldött, kilőtt XX. századi plakettnek, adatbázisnak és a Mona Lisa arcképének, mosolyának az összefüggése, analógiája is. A célzás, vagy részben ki is fejtett állítás, hogy Leonardo esetleg vagy tulajdonképpen nem is arcképnek szánta, tekintette. Mi ez? Hogy egy gigantikus vágyálom a mi képletünk? Kiáltás, fohász, sürgöny – visszhangért? Hogy lehet már Szókratésznek, sőt az egyiptomi írásistennek, netán nemes Neander-völgyi Nyenyerének is volt már egy ilyen szinopszisa, mellyel házalni, égelni, mennyelni akartak, megpróbáltak kommunikálni, mert ilyen tragikus íz-árnyalata, euforikus szenzációja van az egész megörökítősdinek. Velence, Firenze, Gelence, Velemér, Ravenna búcsúzóban, s egy örök Gizeh (de a madáchi) keletkezőben, ébredőben?

Sajnos törvényszerűnek látszik – Szinte Gábor személyes ódával és elégiával öntözött futamai révén is –, hogy időnként szellemileg válunk hajléktalanokká. Mindegy, hogy ágyban párnák közt vagy a hidak alatt – általánosan és jelképesen – élünk-halunk, mert időnként látszólag a faj nevében a képlet vizsgálói úgy döntenek. Az igazán elvékonyodó, elanyátlanodó korokban, a szoros időkben Thermopülaik, Vereckék, termeszek közelében. Szinte Gábor is emlékeztet, hogy az új lendületbe regrutálódó legutóbbi fontos évezredek elején Justinianus, “a kódexes” tiltotta be az akkor már közel ezeréves Akadémiát. Omar kalifa örökzöld örök-logikája szerint, ami benne van az uralkodó pikszisben, az már fölösleges, ami nincs, az egyenesen káros, hacsak nem számítható át valami eszmei euróra. Amikor épp csak kékekre vagy zöldekre redukálódik a világ. És kocsihajtók szintjére száll le mennyei támaszpontok, égi maratonok kifutópályáiról az angyal, az ember. Egyetlen halk, de nagy lélegzettel elmondott tiltakozásnak tekintem Szinte Gábor házi ars longa kötetét.

A Költészet Napján tisztelgünk Szécsi Margit életműve előtt szülőföldjén, szűkebb pátriájában, Pestszentlőrincen. Van egy régi szólás, amelyet minden korszak újra meg újra megerősít, s eszerint senki sem próféta a maga hazájában, a maga szülőföldjén. Nem volt kivétel e sors alól Szécsi Margit sem. Igaz volt ez az országra is, nem csak szülővárosára. Ezért különösen örvendetes, hogy átlépve az új évezredbe, az ő életművének még közvetlen utókorába, változik a helyzet: kezdjük felismerni, hogy ő a mi költőnk. Miénk, magyar anyanyelvűeké és ezen belül különösen miénk, pestszentlőrincieké. Ahol a felnevelő környezet magáénak érzi, vallja a maga szellemi hagyományait, ott nem reménytelen a humán kultúra, az irodalom sorsa.

Ősi tapasztalat, hogy az ember nevelődésében meghatározóak az első életévek. Nagyon sok művész emlékezett vissza úgy a kezdetre, hogy tízéves koráig minden megtörtént vele, akkor, addigra vált azzá, akivé lett. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a későbbi évek nem formálták a személyiséget, de azt igen, hogy addigra a lényegi tulajdonságok kialakultak. Aki 5–6 éves koráig nem tanulhat meg valami okból beszélni, abból már nem válhat teljes értékű ember. Amilyen a sorsunk tízéves korunkig, annak szellemében alakul további életünk. Szécsi Margit ezen a környéken gyerekeskedett, ebben az iskolában végezte el az elemi iskola négy osztályát. S bár ekkor még aligha gondolhatott arra, hogy jeles költővé válik majd, sok minden már itt, az 1930-as években eldőlt. Ne feledjük azt sem, hogy ez időben még lényegesen másként nézett ki itt a tájék. Nem a lakótelepek uralták, hanem a földszintes házikók, s mellettük a tágas rétek, a nádasok, a még alig háborított természet. Nem a gépkocsik áradata szennyezte a levegőt, s még repülőtér sem volt. Békésebb volt az ember és a természet kapcsolata.

Vannak Szécsi Margitnak kis terjedelmű mottóversei, amelyek költői világképének mintegy summáját adják. Az Úgy néztem című négysoros így hangzik:

Ez az érett fővel megfogalmazott vallomás ugyan csak közvetetten utal vissza a gyermekkorra, de mindig időhatározó-szavában magától értetődően ez is benne van. Az emberi fenség elvét hirdetik ezek a sorok. Igen, az ember csoda. Minden ember az, s talán mindannyian úgy gondoljuk, hogy a teremtő művész még nagyobb csoda. Így a csodálatosat fedezhetjük fel Szécsi Margit költészetében. Poeta doctus, azaz született költő volt. Ez nem azt jelenti, hogy nem kellett megtanulnia a szakmát, hogy nem változott, fejlődött, miközben befutotta a pályát, de azt igen, hogy a sors rendelése szerint a Parnasszus csillagai ragyogtak már bölcsője felett is. Nem válhatott mássá, mint poétává.

Hozzá kell tenni ehhez, hogy olyan időben, amelyben a mi irodalmunkban még mindig újdonságnak, különösségnek számított a nő mint költő. Éppen ez az 1945 után induló nemzedék volt az, amelyik végérvényesen kivívta az irodalomban is a nemek egyenrangúságát. Kaffka Margit múlt század eleji úttörő szerepe, valamint az idősebb pályatárs, Hajnal Anna után – aki egyébként nagyon sokban segítette Szécsi Margitot a költői pályán való elindulásban – éppen Szécsi Margit és Nemes Nagy Ágnes voltak azok, akik ebben az egyenrangúvá tételben meghatározó szerepet játszottak, s akikről ma már minden fenntartás nélkül kijelenthető, hogy a magyar líra klasszikusai.

Szécsi Margitot az 1945 utáni évek, a fényes szellők időszaka tette felnőtté, s mint férjének, Nagy Lászlónak a lírájában, nála is ez a korszak határozta meg a költői világkép pozitív értékeinek körét. Egyúttal a költői magatartást is. Ő következetesen, haláláig vállalta azt a költő-szerepet, amelynek lényege az, hogy a költő a közösség szószólója egy eszményi értékrend alapján. A mindennapi életet irányító vezér mellett a szellemi vezető, aki nem azt hirdeti, ami praktikusan van, hanem azt, aminek ezzel szemben lennie kellene. Nem valami különc-sámános módon tette ezt a költőnő. Rendkívül rokonszenves, romantikus-idealista magatartás az övé. Nem volt hajlandó elfogadni azt, amit Ady Endre így fejezett ki: “minden Egész eltörött”, pontosabban ezt nem tekintette megváltozhatatlan fátumnak. Neki is látomása volt az egészről, a világról, az emberről.

1928. május 28-án, pünkösdkor született, s ebben jelképet látott ő maga is. Valóban pünkösdi ember, pünkösdi lélek volt, aki az igazság pillanatát áhította, itt a földön járva. Szent Búborék című versében ezt így fejezte ki:

Ez a szimbólum, a Szerelem Csillaga ugyanazt fejezi ki, mint Nagy László leghíresebb versében, a Ki viszi át a Szerelmet címűben a Szerelem: a pozitív emberi értékek körét.

Az utóbbi évtizedek szellemi életében tért hódított egy bántóan egyoldalú esztétikai nézet. Eszerint a közösséggel, a társadalommal foglalkozó irodalmi művek idejétmúltak, korszerűtlenek. A társadalomfilozófia már nem lehet írói világképek hiteles alapja, csak a létfilozófia. A Költészet Napján különös nyomatékkal hivatkozhatnánk József Attilára, akinek munkássága halhatatlan példa arra, hogy ez a két terület szerves egységgé kovácsolható, s az igazán nagy költészet így születhet meg. Lehet erre azt mondani, hogy József Attila egy rég múlt korszakból való példa. De ma sem élünk a Kánaánban, s ha ott élnénk, ott is társadalom lenne, s nyilván nem konfliktusoktól mentes. Szécsi Margit munkássága a József Attila-utókor egyik emlékezetes példája arra, hogy a társadalmi lét és a személyiséglét gondjai ma is együtt tudnak igazán összetett költői világ alapjává válni.

Egyik utolsó, nem sokkal 1990. novemberi halála előtt keletkezett versét így kezdte Szécsi Margit:

Igen, erről szól végső soron ez a költészet: az ember álmodta magát, az ember álmodja magát, az ember álmodni fogja magát. S akkor valóban úgy nézhet magára mindig, ahogy csodára nézni illik.