Azért az előzményekről valamit. Arról, ami a házsongárdi szertartásokat megelőzte. Csak néhány példát, nem is a legfényesebbek közül valót, ám tanulságosat, kerek évfordulókhoz kapcsolódva. Kuncz Aladár, mielőtt még a Budapestre távozó Áprilytól átvette volna a Erdélyi Helikon szerkesztését, és még az Ellenzék irodalmi rovatával volt elfoglalva, 1926 végén összeállította az Újságíró Almanach 1927-et, s a végére szabadkozó mondatokat illesztett. “Valami egészen nagyot és egészen különöset akartunk, de jól tudod te magad is, kedves olvasó, hogy a mai világban milyen heroikus munkába kerül bármilyen szép kezdeményezést akárcsak századrészben is valóra váltani.” Persze Kuncz tudta, hogy nincs igazán – hogy igazán nincs – ok a szégyenkezésre; a könyv grafikai kiállítását megtervező Kós Károly, a korrektúrát végző Gaál Gábor, a Fraternitas Nyomda és Rohonyi Antal könyvkötő egyaránt igényes munkát végzett. “Ami a könyv tartalmi részét illeti, az az egy bizonyos, hogy benne az erdélyi irodalom és publicisztika hűséges tükörképét találhatod meg – biztat az szerkesztő. – Terád bízzuk, kedves olvasó, hogy megállapítsd: ez az irodalom, ez a publicisztika magas, európai színvonalon áll.” (Kuncz Aladár egy kicsit finoman csúsztat, hiszen az Újságíró Almanach európai színvonalát egy-egy Babits-, Kosztolányi-, Móricz Zsigmond-, Juhász Gyula-, Móra Ferenc- és Schöpflin Aladár-szöveg is segíti, nemkülönben Romain Rolland Kolozsvárra küldött, a magyar kisebbséget rokonszenvéről biztosító néhány sora; a 318 könyvoldal nagy részét azonban valóban az erdélyiek töltötték ki.) A kötetnyitó erdélyi mérleg (1926) – a politikai események összefoglalását követően az irodalmi vállalkozások, művelődési intézmények számbavétele – sokkal kritikusabb hangú, mint a szerkesztői utószóból idézett mondat, de van azért kiemelni való. Noha a Pásztortűz teljesítményével a (magát meg nem nevező) cikkíró nyilvánvalóan elégedetlen, és az Ellenzéket sem dicséri maradéktalanul, “az irodalmi revü” hiányának szóvá tétele után mindjárt “az Erdélyi Helikon jelentőségteljes akcióját” emeli ki. Még “csak” báró Kemény János és Bánffy Miklós gróf kezdeményéről, 29 erdélyi író összefogásáról van szó, a beszámoló sejteti azonban, hogy a marosvécsi találkozónak érdemi folytatása lesz: “A Helikon munkaprogramja még nem nyilvános, de készülő almanachja, a benne szereplő írók komoly kvalitásai és együttese, induló revüje, szerkesztősége és létesítendő könyvtára mind garanciák arra, hogy az erdélyi magyar irodalmi élet új pillérei rakódnak le benne.”

Az Újságíró Almanach 1927 már számos helikonistást felvonultat. Az éppen (Erdélybe) hazatért Bánffy Miklós és a református püspökké választott Makkai Sándor előtérbe állítása (Két erdélyi profil) jellemzőnek mondható, de jelen van e hasábokon természetesen Kuncz Aladár, aztán Berde Mária, Reményik Sándor, Ligeti Ernő, Tabéry Géza, Tompa László, Bartalis János, Kádár Imre, Molter Károly, Tamási Áron, Sipos Domokos, P. Gulácsy Irén, Szentimrei Jenő, Gyallay Domokos, Szombati Szabó István (Kós Károly pedig mint grafikus). Az első vécsi találkozó meghívottjainak kétharmada. Mellettük olyanok, mint Benedek Elek, Spectator (Krenner Miklós), Janovics Jenő, Lakatos Imre, Indig Ottó, Török Sándor, Károly Sándor, Balogh Artúr, Szász Endre, Sulyok István, Antalffy Endre, Salamon László és Gaál Gábor. Vagyis itt vannak a marosvécsi hiányzók, néhányan a pár hónapja útjára indított Korunk szerzői közül is. (Az Újságíró Almanach a tudományos életet bemutató alfejezet végén, “vigasztaló momentum”-ként, három új folyóirat megjelenését regisztrálja: a Jövő Társadalmáét, a Korunkét, a Tudomány és Haladásét. Az 1926-os összefoglalás írója szerint “a Jövő Társadalma a szociális feladatok felismerése terén végez úttörő munkát, míg a Korunk az általános műveltség és a ma fejlődésével lépést tartani tudás útjait egyengetni”.) Trianon után alig néhány évvel – a későbbiek ismeretében – meggondolkodtató sokféleség, gazdagság.

Fél évszázadot átugorva – igaztalanul kihagyva így többek közt Szabédi Lászlóék, Jékely Zoltánék negyvenes évekbeli kitűnő vállalkozását, a Termést (korábbról az Erdélyi Fiatalokat, a Hitelt) – a huszonöt évvel ezelőtt ugyancsak Kolozsvárt szerkesztett két másik évkönyv fellapozásával hasonlóképpen Házsongárd-közelbe kerülünk. A helikoni hőskort Áprily és Dsida Jenő, Kuncz, Tamási Áron és Karácsony Benő legjobb (vagy kizárólagos) alkotó korszakát az erdélyi magyar irodalomban – a hosszúra nyúlt neo-proletkult laposságai után – a hetvenes évek páratlan gazdagsága követte. Matuzsálemi korban, de szellemi frissességét őrizve él Kolozsvárt Kós Károly (1977 augusztusában vonul át a Házsongárdba). Az Utunk 1976-os évkönyve Bartalis Jánost mint élő (kolozsvári) költőt közölheti, Horváth István, a Termés felfedezettje, Kiss Jenő, a Pásztortűz és az Erdélyi Helikon költője (egyébként Szabédiék társa a Termés szerkesztésében) állandó munkatársa az Utunknak, amelynek alakításában hétről hétre Marosi Péter (Molter Károly legnagyobb fia) főszerepet vállal. Az ötvenedik évfordulóját ünneplő Korunk évkönyvében a Gaál Gábor-tanítvány Balogh Edgár és Gáll Ernő, valamint Méliusz József társaságában (aki az Erdélyi Helikon Kuncz-emlékszámában hitet tett ifjúsága eszményképe, Kuncz Aladár mellett) megtalálható Mikó Imre, a jogász-író, Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés (1932) s a Huszonkét év (1941) szerzője. (Hosszú börtönévei után Korunk-munkatárs lehet – 1972-ben bekövetkezett haláláig – Venczel József, az egykori Hitel-szerkesztő jeles szociológus is.) Versben, prózában, esszében ekkor egy erős középnemzedék a meghatározó – ideszámítható már a Forrás első, sőt második nemzedéke is; Kányádi Sándor és Székely János, Sütő András és Szabó Gyula, Bajor Andor és Panek Zoltán, Páskándi Géza, Lászlóffy Aladár és Szilágyi Domokos, Bálint Tibor és Szilágyi István, Hervay Gizella, Bodor Ádám, Palocsay Zsigmond, Király László, Csiki László, Köntös Szabó Zoltán, Kocsis István, Balla Zsófia, Egyed Péter, Szőcs Géza az irodalmi lapokban és a Kriterion-könyvekben nem egy szűk regionalizmus, nem holmi köldöknéző irodalom képviselője. Bretter György, Molnár Gusztáv, Aradi József, ki-ki a maga helyén, egyetemi katedrán, szerkesztőségben, könyvkiadóban, saját művekben és a tanítványok, munkatársak irányításában, szervezésében nő fel az egyetemesség igényszintjéhez. Ezekben az években indítja útjára Szabó T. Attila az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár első köteteit, ugyancsak Kolozsvárt.

A kitárult kapukkal működő vagy éppen magányos műhelyek jelentős része 2001-ben már a múlté. Az Újságíró Almanach 1927 vonatkozásában ez természetes – kevésbé az, hogy a hetvenes évek erdélyi magyar irodalmának egyéniségei közül sokan szintén a Házsongárd lakói immár, vagy más, kevésbé híres sírkertek fogadták be őket. Az élők kirajzása pedig ugyancsak Kolozsvár (és Erdély) magyar irodalmát szegényítette. Valamint a műhelyeket. A kolozsvári panteon nem csupán Reményik Sándort, Bánffy Miklóst, Kós Károlyt, Bartalist, Szentimreyt, Janovicsot, Gaál Gábort, Balogh Edgárt, Gáll Ernőt, Szabó T. Attilát, Dsida Jenőt, Szabadi Lászlót, Kacsó Sándort, Venczel Józsefet fogadta be, hanem Bretter Györgyöt, Szilágyi Domokost, Bajor Andort, Hervay Gizellát, Palocsay Zsigmondot is.

Ezek a Házsongárd-közeli gondolatok nyilván csak akkor indokoltak, ha félő, hogy innen nincs “rendes feltámadás”. Vagyis egyrészt a művek túlélése, mai hatóköre a megválaszolandó kérdés, másrészt a személyes példaadás hatékonysága. Szerencsére elmondható, hogy az új ezred kezdetén létezik Kós Károly Alapítvány Marosvásárhelyt, évente megrendezik a kolozsvári Szabédi Napokat, Szilágyi Domokos Napokat, Páskándi Napokat Szatmárnémetiben; a kolozsvári Szabédi-házban alakulóban van a XX. század erdélyi magyar irodalom kéziratgyűjteménye; emléktáblákat, szobrokat avatnak itt is, ott is. Az előző évtizedek jelentős könyveinek újrakiadása folyamatos. Kolozsvár irodalmi gazdagsága ma mégis, nem csupán a sűrű emlékezések miatt, inkább múltjában, mint jelenében mérhető. A régi egyetemi város vonzása nem szűnt ugyan meg, de aligha fogható már a húszas vagy a hetvenes évekhez. Túl nagy volt a nyolcvanas évek vérvesztesége ahhoz, hogy az itt maradtak és az újabban ideérkezők, felnövők pótolni tudják a távozottakat.

Erdélyben, Kolozsvárt a túlélés tudományának és gyakorlatának hosszú története van. A Habsburg és a Török Birodalom fenyegetései között egyensúlyozó Bethlen Gábor-i legendás politika a magyar köztudatból, az erdélyi hivatkozásokból nem kopott ki, a XX. századi kísérletek azonban közelebbiek az alaposan megváltozott kelet-közép-európai viszonyokhoz. Végvári-Reményik 1918 decembere utáni kétségbeesett kiáltásai (“Leszek őrlő szú az idegen fában, / Leszek az alj a felhajtott kupában”), Kós Károly és két újságírótársa (Zágoni István és Paál Árpád) 1921-es, realitásokra építő, de romantikát sem nélkülöző híres kiáltványa, a Kiáltó Szó után – a “nem lehet” (Makkai Sándor) és a “lehet, mert kell” (Reményik) vitájában – egy jellegzetesen kisebbségi elmélet és jelszó, a transzszilvanizmus változataiban és kritikájában, a Kuncz Aladár Erdélyben gondolkodó európaiságában, Gaál Gábor romániaiságot elfogadó, de a magyar progresszióra elsődlegesen figyelő (proletár?) internacionalizmusában jeleníthető meg a két világháború közötti túlélési formák sokasága. A második világháborút követő szakasz “népi demokráciákhoz” igazodó szocialista-kommunista illúziói az 1956 körüli történésekben, majd 1968 után végképp szétfoszlottak, a Ceauşescu-diktatúra össztársadalmi és külön nemzetiségi abszurdjai pedig véglegesen lezárta a nagy és kis remények korát. Ennek ellenére az erdélyi magyar művelődési élet – az irodalom, a színház, a képzőművészet, a zene – mondhatni “egészben” maradt, kivéve persze a börtönbe zártakat, a kemény cenzúra által eltiltottakat. A túlélők továbbra is itt, a kényszerűen elviselt, de tágítani próbált keretek között dolgoztak. 1974-ig, az 1956 őszi megszólalásai miatt (példát statuálandó!) hatévi börtönbüntetést szenvedett Páskándi Géza Budapestre távozásáig lényegében nem érintette a romániai magyarság szellemi elitjét a kivándorlás. A tűréshatár a nyolcvanas évek második felében szakadt át. Az erdélyi magyar irodalom, amely az előző évtizedekben inkább hazahívta alkotóit (lásd: Kós Károly, Kuncz Aladár, Bánffy Miklós), most – a második világháborús szétszóratás (Tamási Áron, Nyirő József, Wass Albert, Krenner Miklós) után újra – kibocsátó irodalom lett. Különböző korosztályokhoz tartozó, Erdélyből (jelentős arányban Kolozsvárról) eltávozottak rögtönzött névsora: Ágoston Vilmos, Aradi József, Bágyoni Szabó István, Balla Zsófia, Banner Zoltán, Bartis Ferenc, Beke György, Bodor Ádám, Bodor Pál, (Bözödi) Kádár János, Csiki László, Deák Tamás, Éltető József, Földes Mária, Huszár Sándor, Katona Szabó István, Kenéz Ferenc, (Köntös) Szabó Zoltán, Köteles Pál, Láng Gusztáv, Lőrinczi László, Mátyás B. Ferenc, Méhes György, Molnár Gusztáv, Mózes Huba, Németi Rudolf, Panek Zoltán, Páskándi Géza, Pethő László, Pusztai János, Robotos Imre, Sinkó Zoltán, Szíves Sándor, Szőcs Géza (a fordulat után hazajött), Tabák László, Tamás Gáspár Miklós, Telegdi Magda, Tóth Sándor, Vári Attila, Varró János, Veress Zoltán, Zirkuli Péter. (A névsorban természetesen nem szerepelnek azok, akik már kint váltak íróvá, könyves szerzővé.)

A túlélők monológját mondók, párbeszédét folytatók közé persze az említettek is (az életben levők) beletartoznak (erre még visszatérek), most azonban a Kolozsvárt monologizálókról-dialogizálókról essék szó. A túlélést megvalósító intézményekről, a feltámadtakról, az átkeresztelkedettekről – és az 1989 decembere után itt új műveket létrehozó “régiekről”, Kós Károly, Kuncz Aladár, Szabédi László utódairól, tanítványairól. A diktatúrát és a ’89-es változást – ha válságosan is, de lábon – megélt művelődési intézmények legrégebbike a Korunk; patinás nevét megőrizve, munkatársaiban folyamatosan fiatalodva, 1990-től számítja a Dienes László alapította folyóirat harmadik korszakát. Szerkesztési szabállyá tett súlypontos számaival, könyveivel (a Korunk Baráti Társaság–Komp-press kiadványaival), fiatalokat is mozgósító fórumaival sikerül a figyelmet időről időre magára vonnia a határokon túl is. Az Utunk nevet váltott, Helikon cím alatt kéthetenként jut el olvasóihoz. A regényíró Szilágyi István (a Kő hull apadó kútba, az Agancsbozót és a 2001-es Hollóidő szerzője) jegyzi a lazán írószövetségi kötődésű lapot (havonta megjelenő társa, a marosvásárhelyi Látó – az Igaz Szó utódlapja – is feltünteti még a Romániai Írók Szövetségét mint társkiadót, a Maros Megyei Tanács mellett). Az 1989 decembere előtti szerkesztőségből részt vesz még a kolozsvári irodalmi lap munkájában a költő Lászlóffy Aladár és Király László, a prózaíró Mózes Attila és Sigmond István, valamint a kritikus K. Jakab Antal. Az Asztalos István vezetése alatt 1957-ben a gyermekirodalomba valósággal berobbanó Napsugár (olyan kiváló írókkal, mint Bajor Andor, Bálint Tibor, Fodor Sándor, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár) változatlanul megjelenik (a kisiskolások számára ugyanott készülő Szivárvánnyal együtt), irodalmi súlya azonban már nem mérhető az indulás éveihez. Hosszú, kényszerű szünet után ismét van Erdélyi Múzeum – az újjászületett Erdélyi Múzeum-Egyesület folyóirata –, amely a vegetáló román akadémiai kiadvánnyal, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekkel együtt tudományos fórumot biztosít az irodalomtudománynak (is). Keresztény Szó címmel 1990 óta lát napvilágot Kolozsvárott egy katolikus kulturális havilap, kezdetben Bajor Andor és Fodor Sándor szerkesztésében; ma Jakab Gábor oldalán az irodalomkritikus Jakabffy Tamás a felelős szerkesztője. Sajnos, a közvetlen párbeszéd e lapok között meglehetősen ritka.

A magukét mondják (ezeken a hasábokon vagy az Igazságot 1989. december 23-án felváltó, Szabadság című kolozsvári újságban, nem utolsósorban magyarországi folyóiratokban, főképpen pedig új könyveikben) a Kolozsvárt még mindig nagy számban élő – túlélő – magyar költők, próza- és esszéírók, kritikusok. Közülük Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár és Szilágyi István írói munkásságát Kossuth-díjjal ismerték el (ugyanebben a kitüntetésben részesült a népszerű folklorista Kallós Zoltán); József Attila-, Pulitzer- és sok egyéb irodalmi, publicisztikai meg tudományos díj, kitüntetés fémjelzi a kolozsvári írástudók teljesítményét 1990 óta Bálint Tibortól Szőcs Gézáig, a művelődéstörténész Benkő Samutól Király Lászlóig és Egyed Péterig, a prózaíró Szabó Gyulától Fodor Sándorig, Sigmond Istvántól Visky Andrásig, Gáll Ernőtől az újságíró Tibori Szabó Zoltánig, Kiss Jánostól Lászlóffy Csabáig, Egyed Emeséig. Olyan kritikai és közönségvisszhangja azonban nemigen van akár a legkiemelkedőbb műveknek, mint amilyet a hetvenes vagy akár a nyolcvanas évek biztosítottak.

A monológon a leginkább áttörni a fiatalok tudnak. A Korunk kezdeményezte Kulcsok Kolozsvárhoz – A föl nem adható város (2000) című, évszázadokra visszanyúló, de mindenekelőtt a jelenről szóló vers-, próza- és esszégyűjteményünk utolsó fejezete a Kolozsvárt vállaló, Kolozsvár levegőjébe beleszagoló legfiatalabb írókat szólaltatja meg. A címadó prózaverset (A város mellényzsebben) Balázs Imre József ezzel a mondattal indítja: “Ha egyetlen fogkefével érkezel, a város fényeivel ismerkedj előbb.” A város persze különböző fényeket sugároz, sokszor irreális fényben mutatja – vagy félárnyékban hagyja – tegnapját, tegnapelőttjét. A ’89-es változás utáni hónapokban hallani lehetett az éles tagadás hangjait is, néha igazi értékek teremtőit (Kányádit, Szilágyi Domokost, Lászlóffy Aladárt) célozva meg. Ennél jellemzőbb, ismétlődő jelenség: az irodalmi előzmények (elődök) figyelmen kívül hagyása. (Említésre méltó kivétel a Láthatatlan Kollégium keretében készült interjúkötet, a 2001-es kiadású Vissza a forrásokhoz.) Az igazán fontos azonban az, amit az újabb évjáratok (szerintük nem nemzedékek) tehetséges költői, prózaírói, a harmadik évezred tulajdonosai fel tudnak mutatni. Egyenként, intézményekben, idősebb pályatársakhoz csatlakozva vagy a maguk külön fórumait teremtve meg.

A szabadság eksztatikus első hónapjaiban Jelenlét címmel a most pályára lépők irodalmi hetilapot indítottak, de néhány ígéretes szám után a szerkesztők csődöt jelentettek. Ritkán megjelenő, ám figyelemre méltó – számos közleményében polgárpukkasztó – az Előretolt Helyőrség, Orbán János Dénes szerkesztésében. A Helikon biztosít önálló teret a Serény Múmiának; egy lényegében hagyományőrző lapban külön testté összeálló írások (vers, próza, kritika) szerkesztője Fekete Vince. Az 1999 őszén Kolozsvárt útjára bocsátott országos napilap, a Krónika tág teret nyitott az ifjú publicistáknak és íróknak; ezeken a hasábokon (is) bizonyítja tehetségét Demény Péter és Papp Sándor Zsigmond (prózában). Külön terep a Visky András szellemi körében működő Másvilág Klub és a Koinónia Kiadó; rendezvényeik, igényes könyveik sajátos színt hoztak Kolozsvár irodalmi életébe. Egyházi (protestáns) és világi kérdések, a kor filozófiája és etikája foglalkoztatják elsősorban Viskyt és a köréje gyülekező fiatalokat. Már nevével is felhívja magára a figyelmet az Lk.k.t., a kolozsvári Láthatatlan Kollégium elméleti folyóirata. A Cs. Gyímesi Éva kezdeményezte Láthatatlan Kollégium amolyan egyetem melletti elitképző kíván lenni. A szokványostól eltérő grafikai képet mutató lap elsősorban az irodalomtudomány ifjú művelőinek biztosít teret, de eredeti szépirodalmi művek közlésére is vállalkozik. (Felelős szerkesztője Selyem Zsuzsa.)

Az elsőkönyvesek verseit, novelláit már nem csupán az irodalomtörténeti fogalommá vált – és persze többszörösen átalakult – Forrás-sorozat vállalja fel. Az Előretolt Helyőrség (Erdélyi Híradó) mint könyvkiadó eredményesen működik, számos tehetséget indított el a pályán (Orbán János Dénes, László Noémi). A Korunk Baráti Társaság, illetve Komp-press az Ariadné-könyvekben az esszé, a kritika, a filozófiai gondolkodás ifjú és idősebb művelőinek biztosít nyilvánosságot (Egyed Péter, Salat Levente, Tompa Gábor, Egyed Emese, Balázs Imre József, Demeter Attila). Szintén a Korunk keretein belül intézményesült a Baldóver nevet viselő irodalmi kör (Balázs Imre József, Demeter Szilárd, Demény Péter, Karácsonyi Zsolt aktív részvételével).

Kolozsvár irodalmi életében az új ezredben nem elhanyagolható szerephez jut a vasútállomás. Természetes jelenséggé vált, hogy a legkülönbözőbb fórumok meghívottjaiként, egyetemi vendégtanári minőségben, szerkesztőségi rendezvények előadóiként, vitavezetőkként újra és újra itt vannak a hajdani kolozsváriak. Cs. Szabó László és Jékely Zoltán halálával nem szűnt meg a szülővárosukra, ifjúságuk éveire nosztalgiával emlékezők tábora. Csiki László, Láng Gusztáv, Molnár Gusztáv a leggyakoribb visszatérő talán, de olyan rég elkerültek is gyakrabban visszajárnak már Kolozsvárra, mint az irodalomtörténész Poszler György. A diktatúra megszűnésével megszűnt a tiltás: ma a bárhol élő egykori kolozsváriak otthon lehetnek a folyóiratok lapjain, szerkesztőbizottságokban vagy könyvkiadóknál. Mellettük pedig beszélni lehet a “fogadott” kolozsváriakról, a városba sűrűn ellátogató irodalmárokról, költőkről, prózaírókról. Ilyen értelemben Kolozsvár, irodalmi-művészeti vonatkozásban, 2001-ben a normalitás városának mondható.