Csendes Csaba

Borút

– Húzzad hát, te! – üvölt a kis kopasz, kövér férfi. Bárányfelhőmintás, világoskék nyakkendőjéből csepeg a vörösbor. Türkizzöld zakóján, apró mintás fehér ingén ott a vacsora nyoma: a gulyásleves pirospaprikás zsírfoltjai meg a vörösbor szivárgó, alaktalan pacái.

– Gyere, apukám, sétáljunk egyet – simogatja karját szürke dzsörzékosztümös felesége –, gyere csak, meglátod milyen jó lesz!

– Nem va-gyok én be-rúgva – tiltakozik akadozó hangon embere, s kirántja magát a feleség keze közül. Szegény asszonynak a nem várt mozdulattól félrebillen a kontya, hamarjában nem tudja, férje vagy a feltornyozott frizurája után kapjon. A nekivadult férfi felüvölt. – Majd húú-zom én – hörpöl a kezében táncoló pohárból, aztán az asztalnál szemközt ülők feje fölött a falon már csattan is a kurta szárú, talpas üvegpohár. Freccsen az üvegszilánk mindenfelé. És nyúl a következő pohárért, mire a társaság megijedne, két újabb pohár durran el a sárgás, csákánnyal simított pinceboltozaton. A perce még békésen iszogató-eszegető asztaltársaság felugrálva gomolyog az ebédlőnek berendezett tágas pincében. A zenész a szintetizátor kemény fedelét igyekszik helyére csatolni.

A férfiak közül ketten is odaugranak nekivadult társukhoz. Hóna alatt megragadva a kis kopasz lába nem is mindenütt éri a pince simított cementpadlóját, ahogy kiviszik a pince előtti tágas udvarra.

A kellemesnek indult szombati nyugdíjasmulatságnak immár vége.

*

Vasárnap délelőtt nyoma sincsen, hogy tegnap a Hajzer család bükkbolyhádi pincészetében kevéssel éjfél előtt félbeszakadt a gulyásparti. A cementpadló makulátlanra súrolva, akárcsak a kecskelábú asztalok, amelyek tetején lapjukkal lefelé ott állnak a lócák. A pincéből nyíló konyhában is ragyog minden.

– Hébe-korba megesik az ilyesmi – szabadkozik Hajzer Miklós. – Pár pohár bor fejbe kólintja már őket, aztán még az ilyen semmiségen is képesek összeveszni, hogy ők énekeljenek-e, vagy a zenész muzsikájára táncoljanak egyet.

– Talán kár volt zenészt hívni.

– Ragaszkodtak hozzá. Óránként háromezerbe kerül, de mikor kérdeztem őket, azt mondták, én ezzel ne törődjek, összedobják rá a pénzt. Ötvenen készültek, a végén két házaspár otthon maradt, de hát így sem vág senkit földhöz az a pár százas, ami egy emberre jut.

– És mindig, de mindig olyan békésen indul az egész. – Hajzer Miklós pirospozsgás édesapja, Tatinak szólítja a családban mindenki, az imént érkezett meg a vasárnapi miséről. Bólogatva hallgatott bennünket a pince előtt, míg közbeszólt. – Menjünk hát, ebéd előtt igyunk egy pohárral – nyitja a pinceajtót, s belépünk a Bükk hegy gyomrába.

*

Így indult a tegnapi nyugdíjasmuri is – jut eszembe, miközben körbejáratom szemem a hatalmas pinceteremben. Jólesik a benti hűvösség. Még nincsen dél, de máris lehet vagy harminc fok odakinn. Akárcsak tegnap délután, mikor az álmosító délutáni melegben begördül a zenész hatalmas, metálbordó Mazdája.

A két pincebejárat fölé húzott árnyékvető alá odatűz a nap. A zúzott kaviccsal terített udvar fölött remeg a levegő. Még a ház oldalában a virágágyás margarétái is kókadoznak a forróságban.

A kisportolt fiatalember ismerősként száll ki. Mozdulatain érződik, ezerszer csinálja már az egészet: a kocsi mögé kerülve legelébb a hosszú, lapos, fekete dobozt húzza elő. Viszi a jobb oldali pinceajtóhoz. Kifelé már másodmagával, Hajzerék kisebbik fiával, a tejfelszőke Ricsivel jön. Koromfekete hajú apját mind a mai napig ugratják barátai, honnan ez a gyerek, hiszen a felesége gesztenyebarna. De Ricsi vonásain ott vannak apja arcnyomai. Orruk, homlokuk, széles járomcsontjuk egészen egyforma.

A két fiatalember kisebb ruhásszekrény méretű hangládát húz elő a kocsi farából. Következő fordulóra a keverőpultot cipelik be, utoljára már csak a dobokra csévélt kábelek, dugaszolók maradnak.

Az ajtótól balra klinkertéglából rakott takaros katlan, amiből a mennyezethez szintén klinkertégla kémény vezet. A zománcos üstben gulyásleves fő. Hajzerné Erzsike az imént szaggatta bele a nokedlit, sorra buknak föl a kisujjnyi tésztadarabkák a fényes, vörös lé tetejére.

A katlant a mögötte félkaréjban a tufába vájt konyha felől lehet fával fűteni. A konyhában a fal mentén körbefutó pult, a mosogató fölött krómozott csaptelep.

A terem konyhához közelebb eső sarkában ott a kinyitott lapos doboz. A szintetizátor négy fémlábon felállítva, két oldalán a szekrény méretű hangládák. A hatalmas, bordó Mazdával érkezett jókötésű, pirospozsgás fiatalember, aki különben foglalkozására nézve ács, ott áll a szintetizátor billentyűi mögött. Szája magasságában állványon mikrofon. “Legyen a Horváth-kertben Budán…”

Dalol-zenél a muzsikus, s lám, nem is hiába. Mert ha nem is a Horváth-kertben, Budán, de a Hajzerék pincéje előtt, Bükkbolyhádon meg is jelennek a vendégek: öregecske Ikarus gördül a gyöngykaviccsal megszórt hatalmas udvarra, ahol akadna hely még másik két busznak is a személykocsik mellett.

Ahogy a busz kiürül, úgy telik a pinceajtó előtti árnyékvető nyugdíjas-eleganciával öltözött vendégekkel. Némelyeken öltöny, asszonyaikon kosztüm, mások szivárványszínű szabadidőruhákban. Ott áll közöttük már a házigazda is.

– Jó-e a bora? – érdeklődnek többen is kézrázás közben.

– Rossz bor itt nincsen – emeli fel hangját a házigazda, aki rendszerint a pincetúrák kalauza. – Legfeljebb az első liter nem ízlik. Különben meg édesapám tanított a borkészítésre. Akit érdekel, annak majd odabenn elárulom a titkát.

Beljebb kerülünk egy aprócska pincébe. Amikor Hajzerék megvették, ez volt a pince. Hamar kinőtték, s mivel a hegy engedte, csákánnyal, feszítővasakkal, ékekkel, kalapáccsal két esztendőn át rámolta a három Hajzer, nagyapa, fia és az egyik unokája a kellően lágy riolittufát, míg ez a második pince, azaz az első nagyterem lett belőle.

Ebben már akár a vendégek öreg Ikarusa is elférne, ha ugyan valami csoda folytán képes lenne átpréselődni a keskeny, alig egyemberes pinceajtón. Aztán a boltívek, kőoszlopok között a második nagyterembe érünk, ahol a kisebbfajta ház méretű hordók sorakoznak. Hüledezik mindenki a roppant méretek láttán, alig akad, aki meg bírja állni, meg ne kopogtassa a hordóóriások fenekét, amelyek fája olyan vastag, hogy ugyancsak érzékeny füle kell legyen annak, aki az ötven fecsegő ember keltette hangzavar közepette a legcsekélyebb következtetést is képes levonni abból a kopogtatásból.

A tufába vájt tárolókon palackozott borok, ezerszám. A nagyterem közepén fehér abrosszal terített jókora asztal, tálcákon friss pogácsák halmai, más tálcákon egyelőre még üres kóstolópoharak.

Üvegkancsókban a tejfelszőke Ricsi hozza a borokat.

– Ez egy fiatal leányka – mutatja be a házigazda az elsőt. – Tavalyelőtt szárazság volt, emiatt savtartalma alacsonyabb a kívánatosnál. Az illata, zamata viszont többet ígér, mint azt egy ilyen leánykától elvárhatnánk.

– Hát akkor ez neked ízleni fog, asszony – jegyzi meg láthatóan nem csak a feleségének egy kopasz, kövér férfi.

– Miből gondolja? – kérdezi Hajzer a csoport közepéből.

– Hát mert az én asszonyom soha semmit nem ígér, ellenben mindig sokkal savanyúbb még a nemkívánatosnál is.

– Majd otthon számolunk – sziszegi a kontyos asszony, de úgy, hogy a körülöttük állók is meghallják. Az odébb állók nem értik, miért az asszony körül a nevetés.

A három fehérbor után vörösek következnek. Fogy a pogácsa, de az asszonyok többsége már nem is nyúl a vörösborhoz.

– Pedig ebből kéne innod, asszony – ugratja megint párját a kopasz cimboráira kacsintva.

– Ez a tartalmasabb.

– Az már szent igaz! – helyeselnek a többiek.

– Aztán miért? – kíváncsiskodik a kopasz felesége, a hosszú, hegyes orrú, kontyos nő. Erre a típusra mondják, hogy utoljára az édesanyja temetésén mosolygott.

– Miért-miért? – hadonászik a férje. – A vörösbor után is csak olyat pisilsz, mint a fehérbor után. Már pedig akkor a vörösborból benn kell maradjon valami!

– Hát akkor igyunk, legyen minek benn maradni! – emeli poharát a házigazda.

Bor van bőséggel – most érkezik újabb két kancsó vörös –, a pogácsa már fogytán. Az asszonyok már otthagyták a pincét, legtöbbjük karján az elmaradhatatlan, fekete lakk kistáskával átmentek egy keresztfolyosón a kis pincébe, ahol a kecskelábú asztalok terítve várják őket.

– Ez egy kétezres cuvée – magyarázza Hajzer Miklós. – Egy a baj vele.

– Mi lenne az? – kapnak a szón a már kapatosabbak, akik között egyre több a borszakértő.

– Hát csak az a baja, hogy nincsen belőle vagy tízezer palackkal – kesereg a gazda, de hát ahol ennyi a jó bor, ott a házigazdának is megbocsátanak ennyi dicsekvést.

– Mennyi van? – kérdi egy bordó nyakkendős, aki minden pohár után megjegyezte, hogy egyszer meg lehet inni.

– Talán vagy száz palack lehet még, de az már nem eladó – mondja Hajzer. – Tavaly kétezer üveggel palackoztattam belőle. Küldtem párat versenyekre, nem figyeltem rá, jött egy német, egyben elvitt ezret belőle, pár hét múlva még hatszázat. Gondoltam, megkérem az árát, ha már így szereti. Nyolcszázat adott palackjáért. Mire legközelebb megjelent, már kezemben volt a nagyarany, amit ez a jubileumi cuvée nyert. Háromezret megér ez a bor palackonként. Ritka jó évjárat volt ez a kétezres.

A mai csoport csak nyugdíjasokból áll. A dunántúli kisvárosból, Csépakőről érkeztek. Háromezer forint hét deci borért legtöbbjük számára elképesztő ár. Hát csak hallgatnak, szagolgatják a poharukban még megmaradt jubileumi kóstolót.

– Szóval mi a jó bor titka? – komolykodik a kis kopasz kövér. – Odakinn azt igérte, elárulja a titkát.

– Megmondhatom éppen, csak kérdés, tudnak-e titkot tartani? – húzódik közelébb Hajzer Miklós. Szinte súgja. – Apámtól tanultam: szőlőből kell készíteni. No de fáradjanak át az ebédlőbe, a gulyás már tálalva.

A muzsikus ács a negyvenhatos sárga villamosról énekel, jó torkú gyerek, a szintetizátorral meg is cifrázza, tetszik mindenkinek. Hajzerné Erzsike frissen meri az üstben párolgó gulyást a levesestálakba. A kisebbik fiú, Ricsi segít az asztalhoz hordani a forró, teli tálakat. A kenyér már kosarakban, fölszelve az asztalokon. A bor étvágyat csinált. A pinceéttermet kisvártatva megtölti a kanálzaj.

Pár éve, mikor a csoportos gulyáspartikat elkezdte a család, jól jött minden pénz, ami a vendéglátásból befolyt. A pénzre most is szükség lenne, ám Erzsikének egyre kevesebb az ideje. (Márpedig hetente kétszer-háromszor negyven-ötven emberre főzni nem tréfadolog.) Különösen nem az, ha mellette ott a család háztartása (a kézzel gyúrt tésztához például mindenki ragaszkodik a családban), ápolásra szoruló édesapja, betegeskedő, nyolcvannyolc éves apósa, Tati. A nagyobbik fiú, Dani és felesége is rá-rábízza a két unoka babát. Övé a borgazdasággal járó teljes adminisztráció, ő kezeli a hivatalos papírokat, fogadja a fináncokat, adóellenőröket. És akkor a pincéhez percenként érkező turistákat, visszatérő borvásárlókat még nem is említettük.

– Hát azt tudja-e a házigazda – törli meg a zsíros gulyástól maszatos száját a kopasz tréfacsináló –, hogyan kell a vizet keverni a borhoz?

– Maradj már csendben, aztán egyél – torkolná le asszonya.

– Nem kell az én boromhoz vizet keverni, teszek én abba elegendőt – így Hajzer Miklós.

Nevetés az asztalok körül, ám a kopaszba nem lehet belé fojtani a szót.

– Szóval nem tudja!

– Mindegy az – vélekedik egyik-másik asztalszomszédja, miután hörpint egyet.

– Hogy lenne mindegy! – élénkül meg a kopasz. Maga elé húzza az asszony poharát is. – Ehol ni, félig töltöm borral, aztán feltöltöm szódával. Vagy itt az enyém, öntök bele vizet, aztán teszek hozzá bort.

A hosszúra nyújtott előadás hatására többen átjönnek a túlsó asztaltól is, úgy bámulják a kopasz bemutatóját.

– Mindegy az, az eredmény ugyanaz! – legyint a gazda.

A terem már itt két pártra szakadt, sehogy sem tudnak megegyezni. A beálló bizonytalanságot kihasználva emberünk magyarázatba fog.

– Már hogy lenne mindegy! Ha a borhoz töltöm a vizet, akkor csak rontom a bort. Ellenben ha a vizhez öntöm a bort, akkor mindig csak javítom a vizet! Hát ezt jól jegyezzétek meg magatoknak, nem kérek érte semmit – nagylelkűsködik a kopasz, élvezve a rá irányuló figyelmet. – Akkor azt játsszad te gyerek, hogy “Hogyha egyszer sok pénzem lesz…”

Vacsorához kétféle édes sütemény is jár, rendszerint lekváros hájas meg piskóta csokikrémmel. Fröccsöt vagy bort annyit iszik a vendég, amennyi jólesik. Ezerkétszáz forint egy vacsora. Minden csoportban akad egy-két ember, aki mindenáron le akarja inni a vacsora árát. S néha akad közöttük olyan is, aki többet iszik, mint amennyit bír. Tegnap este a csoport egyik fele, mondván, ha már a zenéért fizettek, táncolni szeretett volna. A többiek nótázni akartak. Mellettük tört lándzsát, azaz néhány borospoharat a vicces kedvű kopasz. A poharakkal együtt a hangulatot is összetörte. A társaság felszedelőzködött, s hazaindult velük az öreg Ikarus. A haza ebben az esetben a Bükkbolyháddal szomszédos Bükkszéket jelentette, ahová meg a kitűnő hőfürdő miatt jöttek, így kapcsolván össze a hasznosat a kellemessel.

Hajzerék persze nem voltak túl bánatosak vendégeik korai távozása miatt. Remek boraik, az ízletes gulyás híre régen elterjedt mindenfelé. Ha győznék, jönne a vendég… De egyre kevésbé győzik. Meg aztán nem nagyon szorulnak már rá arra a pár tízezer forint haszonra, amit egy-egy ilyen gulyáspartin keresnek. A harminc hektár szőlő nemcsak munkát, hanem tisztes megélhetést is nyújt az egész családnak.

*

A megszürkült képeslapról népviseletbe öltözött ifjú pár tekint ránk. Az ifiaszszony alsószoknyáktól gömbölyödő csípővel, derékra simuló blúzban, mellényben olyan szúrósan néz a kamerájába a XX. század eleji képírómesternek, mintha az valami nem teljesen illendő dolgot művelne azzal, hogy a lencsével egybeszerkesztett fadobozával lefényképezi. S ő, a fiatalasszony, ha már nem térhet ki e találkozás elől, akkor legalább tekintetével értesítse mindazokat, akiknek kezei közé arcmása majd kerül, hogy ő bizony egyáltalán nem ért egyet mindazzal, ami itt vele a kamera előtt történik.

Az asszonyka mellett ifjú férje áll, zsinóros fekete dolmányban, fényesre suvikszolt, félmagas szárú csizmában, ifjú felesége tekinteténél is szúrósabbra kifent, legényesen kunkorodó bajusszal. A férj tekintete azt mondja: ki más állhatna a kamera elé, ha nem mi! A mokány kis ember, aki a K. und K. világban zugsführerségig vitte, noha fél fejjel magasabb hitvesénél, még párja mellett sem mutat nagyot. Mégis, a fényképész megfelelőnek találta őket arra, hogy személyükben ők ketten, Hajzer Miklós és Hajzer Miklósné született Kós Terézia egy egész falut képviseljenek.

“Üdvözlet Bolyhádról”, ez áll kalligrafikus, nyomtatott fehér betűkkel a képeslap bal felső sarkában. Hányan küldték el üdvözlet gyanánt a Hajzer Miklóst és nejét ábrázoló képes levelezőlapot a századelői Bolyhádról? Hányan őrzik, s hány lapul padlásokon, fiókok mélyén?

A képeslapok közül egy darab egészen bizonyosan maradt. Bolyhádon, Bükkbolyhádon, Hajzer Demeter, Tati házában, a nagyszoba falán, üveg alatt, egy sötétre száradt vékony fakeretben.

Hajzer Demeter születési sorrendben az utolsó a négy fiú közül, akik egymás után születtek a hegyes bajszú zugsführer és a szúrós tekintetű menyecske 1904-ben kötött házasságából.

Esztendőre már hozta is a gólya ifjabb Hajzer Miklóst, akit két évvel a háború kitörése előtt József követett, aztán a kommün évében Sándor, majd Trianon évében a legkisebb – aki a képeslapot is őrzi, s aki immár egyedül él a négy fivér közül –, s akit szülei már igazán lánynak vártak, ám aki Demeter nevet kapott a keresztségben.

A Hajzer család a két háború között huszonhárom magyar holdon, azaz egy egész telken gazdálkodott, amiből egy hold volt a szőlő. A bolyhádi főúton levő portájukon az istállóban általában két magyar szürke ökör, három ló, három tehén, négy borjú állt, az ólban legalább két anyadisznó és malacaik, hátul, a baromfiudvarban liba, kacsa, tyúk, a családnak elegendő. A színben szekér, vetőgép, eke, borona, darálógép s minden egyéb, ami egy huszonhárom holdas gazdasághoz szükséges. Cséplőgépük is volt – a falu tíz másik gazdájával közösen.

Az obsitos zugsführer Hajzer Miklós a háborúban nem hiába vált világot járt, sokat tapasztalt emberré. Bolyhádon egyedül ő értett a kérvényfogalmazáshoz, és azt is csak ő tudta, hogyan kell megírni egy jegyzőkönyvet. A negyedik, a leánynak várt fiú születése után nem sokkal a falu bírójának választották. Ezt a tisztséget aztán viselte huszonhárom éven át. Minthogy a szovjetrendszer végett vetett a falusi bíróság intézményének is, Hajzer Miklós lett Bolyhád utolsó bírója.

Évi százhúsz pengő tiszteletdíj járt a bírósággal, azaz tíz-tíz pengő havonta. A zakókabátból és nadrágból álló, mákos színű munkásruhának 3 pengő volt az ára, három pengőt kóstált egy nyári szandál, egy napszámért kettő és három pengő között fizettek Bolyhádon, a bor literjét pedig tizenkét és tizenhat fillér közötti áron mérték a házaknál ebben az Egerrel szomszédos faluban. A Hangya Szövetkezet kocsmájában pár fillérrel drágábban.

A tejfélét, tojást, gyümölcsöt az asszonyok, így a bíróné is Egerbe, a Bolyhádi úti piacra hordta. A bolyhádi szőlőhegyen át oda-vissza nyolc-tíz kilométer volt az út.

Noha Bükkbolyhád jó pár faluval egyetemben az egri borvidék része, vörösbort a múlt század első évtizedeiben inkább csak Egerben lehetett kapni. Nem volt még úgy elterjedve, mint most, amikor a vörösbor hallatán mindenki a bikavérre gondol. Ez akkor is igaz, ha a vitéz elődeikről méltán híres egriek büszkén eredeztetik a bikavér néven elhíresült testes vörösbort a török időkből. Az 1552. szeptember elején Eger ostromára érkezett törökök a Nagyeged lejtőin rengeteg szőlőt, a várba menekült egriek pincéiben pedig számukra szokatlan, vörös színű, sűrű italokat leltek hordószám.

Szőlősgazdák máig szívesen emlegetik, miszerint a törökök abban látták vereségük egyik okát, miszerint nem győzhetnek olyan vitézek fölött, akik napról napra hordóban tárolt bikavérrel csillapítják szomjukat.

Hajzerék egy hold szőlejében évente tizennyolc-húsz hektó bor termett. A húszas években a rizlingek között volt ugyan egy pár tőke otelló is, de még annyi sem, ami a rizling bort árnyalatnyit megfesse. A saszlát viszont külön szüretelték. A csemegeszőlőt kereskedőnek adták el – aki azt Németországba szállította –, jobb árat kaptak érte, mintha a saszla leve is hordóba került volna. Mindenki jobban járt így. Hajzerék is, a borisszák is, hiszen köztudomású, hogy a saszla leve gyönge bort ad. (Egy századelőn készített felmérés szerint Bükkbolyhádhoz 5210 hold föld tartozott. Ebből mindössze 11 hold volt szőlőterület, a többi szántó, rét, legelő. 49 hold ugyan kertként van feltüntetve, s annak egy része szintén szőlővel lehetett beültetve, de mindez együtt is csak töredéke a mai, több mint 300 hektárnyi bolyhádi szőlőterületeknek.)

Az országos nagycsaládos házépítési akció (Oncsa) utcasora a mokány Hajzer Miklós bíróságának idejéhez kapcsolható. A házsor százféleképpen átalakított épületei ma is állanak a faluban, az átépítések ellenére sem kell szakértő szem ahhoz, hogy Oncsa eredetüket felismerjük.

Hajzer Miklós bírónak – 1951-ben kuláknak nyilvánítván – feleségével és velük élő fiukkal, Demeterrel együtt egyik napról a másikra el kellett hagynia a főutcai portát. A rajtuk levő ruhán kívül semmit sem vihettek magukkal. A házba egy erdőmunkás és családja költözött. A Bükkben, Mátrában vágták a fát, égették a faszenet, a mészkőből a meszet, a környékre cementgyárat és egyéb “környezetbarát” nagyipari üzemet telepítettek. A munkásosztály tagjait az uralkodó osztályhoz illően kellett letelepíteni. Házakat adtak nekik. És mivel hamarjában építeni nem tudtak, hát szereztek nekik onnan, ahonnan tudtak.

Demeter 1943 januárjában a Don-kanyarban fogságba esett. 1947 augusztusában egy karagandai lágerből szabadult, ahol korábban éveken át feketeszénbányákban dolgozott. A fogolyszállítmányt, amellyel ő is hazatért, Máramarosszigeten át Debrecenig hozta a vonat. Mielőtt szabadon bocsátották a rabokat, szavazniuk kellett, parancs szerint a kommunista pártra. A szavazás után szalonnakockákkal feljavított köleskását kaptak. Hajzer Demeter fogolytársai közül aznap heten ették halálra magukat. Az öreglegényt Debrecenből egyik bátyja szekéren fuvarozta haza.

Nyugalom helyett – ahogy akkoriban mondták – élesedő osztályharc fogadta.

Demeter egyik bátyja még 1936-ban meghalt. Másik két bátyja vasutasnak állt, így ez idő tájt ők ketten már nem Bolyhádon laktak. Demeter az egyik sógoránál, a szülők, akik a velük történtek hatására megzavarodtak, az egyik szomszédnál kaptak szállást. 1952-ben az erdőmunkás megengedte a magatehetetlen öreg szülőknek, hogy elvett házuk egyik szobájába visszaköltözzenek.

Demeter – a századfordulós képeslap népviseletbe öltözött ifjú párjának egyetlen, Bolyhádon maradt gyermeke – 1955-ben három és fél hold földért egy kórházi ápolótól megvásárolta a hajdani családi porta szomszédjában álló házat. A Szovjetunióban elszenvedett hadifogság és kényszermunka miatt lemaradt a nősülésről. Korosztálya még a harmincas évek végén férjhez ment, megnősült. Az öreglegénynek számító Demeter 1948-ban egy elvált bolyhádi asszonyt vett feleségül. A házasságból 1949 áprilisában egyetlen fiúgyermek született, akit nagyapja után Miklós névre kereszteltek.

Az 1955-ben vásárolt ház ma is a család tulajdona. Özvegy Hajzer Demeter lakja. (Nem jutott a házvásárló “kulákfiúnál” könnyebb sors a házáért cserébe félfertályt, azaz három és fél hold földet szerző egri kórházi ápolónak sem. A bükkbolyhádi téesz szervezésekor, 1959-ben be kellett adnia a darab földet a közösbe.)

1955 különben nemcsak ház, hanem ökörvásárlás miatt is nevezetes év volt. Az 1951-ben egy pár szürke magyar ökre beszolgáltatására kényszerített család újból igavonókat vásárolt.

1956. november elején a volt bíró fiát, Hajzer Demetert választották Bükkbolyhád tanácselnökének. 1957 őszén a rendőrség Gyöngyösre idézte, onnan Tökölre vitték, ahol négy hónapig tartották fogva.

Újabb idézést másfél év múlva kapott, 1959 tavaszán. Ötszáz forint bírság és elővezetés terhe alatt ezúttal a bolyhádi tanácsházán volt köteles megjelenni. Nyolc agitátor és négy rendőr győzködte aláírásra. Alig lépett ki a tanácsháza ajtaján, a hangosbemondó már kiabálta: Hajzer Demeter meglelte a fejlődés útját, s belépett a téeszbe. Föld, szőlő, jószágok, gépek, minden szövetkezeti tulajdonná vált.

A kulákfiú rövid időre gyalogmunkás brigádvezető lett. Később traktoros, majd tizenhárom éven át kombájnos. Nyugdíjasként 1980 és 1983 között három évig még raktárosként dolgozott.

*

– Hányszor dugtál ma, Dezső? – köszön oda Hajzer Miklós egy nagy bajszú, ősz férfinak, aki ránk nyitja a pinceajtót.

– Eggyel kevesebbszer, mint kellett volna – így a bajszos, hangjából pontosan nem lehet tudni, a jókedv vagy a bosszúság adta szájára a választ.

– A körzeti műbika – mutatja be a házigazda Dezsőt, miközben egy pohár vöröset tölt neki az egyik emeletmagas saválló acéltartályból. – Hát még vasárnap is dolgozol, mint a Tesco?

– Ötezer kilométert mentem már a héten, szerintem már a kocsinak is lógna a nyelve, ha volna szegénynek.

– Milyen? – kíváncsiskodom.

– Padzsero – veti oda, mikor lenyelte a bort. Még hozzáteszi: – Micu. No, töltsél meg ebből két kannát, aztán én el is mentem – szól Hajzer Miklósnak. De azért még megvárja, amíg a házigazda újból telitölti poharát. Beleszagol, nyelve hegyére vesz keveset, levegőt szív rá.

– Haj, ha anyámnak ilyen teje lett volna, bizony isten én még mindig szopnék.

– Pedig te a tejet szereted! – ugratja Hajzer. – Mondjad csak, igaz, hogy az új állatvédelmi törvény tervezetében benne van, hogy az inszeminátornak előtte meg is kell csókolni a tehenet?!

Együtt mennek át a keresztfolyosón a másik pincébe a borért. Kettesben maradunk Tatival, aki közel a kilencvenhez húsz évet biztosan letagadhatna korából.

– Nem hittem volna, hogy én még ezt is megélem – mondja az öreg. – Ha az apám látná, hogy megint egyben a család is, a föld is… – elfátyolosodik a hangja. – Egészségére – emeli rám a poharát.

Tati 1991-ben az elsők között kapta meg a kárpótlási jegyeit. Ebből meg a szövetkezetirészarány-tulajdonból a Hajzer családnak, Tatinak, fiának, Miklósnak, feleségének, Erzsikének és a két gyermeküknek, Ricsinek és Daninak ma húsz hektár szántó, tíz hektár szőlő és öt hektár telepítés alatt álló szőlőterület van a birtokában.

Napi áron számolva tán kevesebb mint a hatvan évvel korábbi teljes, szerszámokkal, állatokkal ellátott középbirtok, ám a tíz év alatt visszakapott-visszaszerzett gazdaság még az átalakulásban levő hazai mezőgazdaság kockázataival számolva is éppen olyan biztos megélhetést képes nyújtani családjuk számára, mint a hatvan évvel korábbi birtok.

Bükkbolyhádon, ebben a közel háromezer lelket számláló faluban Hajzerék gazdaságánál mindössze egy nagyobb van.

A nyolcvanas évek végétől az új évezred elejére Hajzerék pincészete százmilliós nagyságrendű vállalkozássá vált. Mivel felmenőik tapasztalata-tudása nem veszett el, hiszen bennük élt tovább, meg a nyolcvanas évek hazai vörösbor-konjunktúrája is ígéretesnek mutatkozott, Hajzerék úgy döntöttek, a család ezentúl borászattal fog foglakozni. A kilencvenes évektől kezdődően itt ígérkezett számukra a legbiztosabb jövedelem, még akkor is, ha a borgazdaság létesítéséhez – szőlőterületeik egy részét leszámítva – híján voltak úgyszólván mindennek.

*

A bor és az emberiség, így a magyarság története is, számos helyen metszik egymást. Meglehet, vállalkozó szavunk legalább olyan korú, mint bor szavunk, mégis, míg az utóbbi minimum ezer éve nyelvünk részeként szakadatlan kíséri és szolgálja azt, addig az előbbivel inkább csak egy egészen rövid ideje tartó korszakot lehet jellemezni. A rendszerváltást követő évek, a második évezred utolsó évtizedében a vállalkozás egyik, ha ugyan nem a leggyakrabban használt szavunkká vált. A kilencvenes évek Magyarországa a vállalkozók és vállalkozások Magyarországa. A múlt évezred utolsó évtizede a vállalkozás évtizede a kommunizmus utáni Magyarországon.

“Magyarország a mai súlyos helyzetéből csakis megfeszített munkával fog kilábolni. Dolgozni, termelni és vállalkozni! Csak ezek lehetnek az újjáépítés jelszavai.

Magánvállalkozás nélkül elmerül az ország a bürokrácia tengerében. Hogy mit produkál az államosított vállalkozás, azt látjuk Szovjet-Oroszországban.

Dolgozni, mozogni, haladni kell engedni mindenkit, aki vállalkozni akar. Aki koncepciókat termel, hozzájuk tőkét szerez, és azok megvalósításával munkaalkalmakat nyújt az egzisztenciájukért küzdő százezreknek, az az igazi konstruktív erő.

A szomorú sorsunkon való mélabús merengés és a csodavárás nem fog minket elmozdítani a mai gazdasági holtpontról. Csak a vállalkozó szellem és a szívós munka.” Friedrich Istvánnak, az 1919-es kommünt követő magyar polgári kormány második miniszterelnökének egy 1929-ben kelt leveléből idéztem a fentieket. Leszámítva, hogy 1990-ben Szovjet-Oroszország már nem létezett, papírra vethette volna ugyanezeket a mondatokat a majdnem fél évszázados kommunizmust felváltó első polgári kormány miniszterelnöke is, mint ahogyan leírhatná a jelenlegi is.

A vállalkozó csak számunkra, akik a kommunizmusba beleszülettünk, hat újsütetű képződménynek Magyarországon. (Más kérdés, hogy a társadalom többségében már azokból áll, akik 1945-öt követően látták meg a napvilágot, ezért aztán a vállalkozások mibenlétét személyes tapasztalataik nem igazolhatják.)

Friedrich ezt az idézett, 1929-ben megfogalmazott levelét egy, az ötvenedik esztendejét ünneplő vállalkozáshoz írta. A Vállalkozók Lapja alig egy évtizeddel a kiegyezés után alapíttatott. Hogy megélt ötven évet (és persze a jubileum után sem ment csődbe), mutatja, hogy voltak vállalkozók, akik számára készült a lap.

A vállalkozások száma nő a kilencvenes évek kezdete óta Magyarországon, miközben az aktív keresők száma folyamatosan csökken. (Lehet, hogy vállalkozás iránti hajlandóságunk gyökerei mélyebbek, mint a borivásé?)

Amíg 1989-ben száz aktív keresőre száztizenhat eltartott jutott, addig 2000-re ez utóbbi szám száznyolcvanra nőtt. Huszonötször több volt a regisztrált munkanélküliek száma a múlt évezred utolsó esztendejében Magyarországon, mint tíz esztendővel korábban.

A munkanélküliség ténye vagy réme is hozzájárult, hogy az aktív keresők között a vállalkozók aránya az elmúlt tíz évben több mint háromszorosára nőtt. A működő mezőgazdasági vállalkozások száma jelenleg harminchatezer. (A bejegyzetteké meghaladja az ötvenezret. Külön dolgozat témája lehetne, miből adódik a roppant különbség.)

*

– Nagy franc ez a Dezső, de szeretem – ezzel jön vissza Hajzer Miklós. – Ő is kulákgyerek. Együtt jártunk a szakmunkásképzőbe. Neki elege lett a reszelőből, átment tehenésznek. Ugrattuk is miatta éppen eleget. Aztán – mutat végig magán – az autószerelésből én is visszatértem a földhöz. Erzsike azt üzeni – fordul apjához –, grízgaluska lesz a húslevesbe. Apámnak az a kedvence, igaz, olyan jót, mint Tati – kacsint rám –, az én Erzsikém sem tud készteni, de hát azért biztosan hajlandó megenni. Így van, Tati?! – öleli át apja vállát. – Igaz is, mióta nem jártál felénk, két kollégád is csőbe húzott. De most már igazán utoljára. Mit szólsz ehhez? – zakója zsebéből borászati lapot szed elő. – Ötven darab ezrest kértek érte, persze számla nyista! Nem ezt ígérték. Nagyon sok bort kell nekem ezért eladnom!

A levélbélyeg méretű képen csak nehezen ismerhető fel Hajzer Miklós, amint egyik hordója előtt áll. A fotós telibe vakuzta, arca helyén csak egy fehér folt, a fénykép alatt pár soros szöveg, micsoda jó fehér- meg vörösborai vannak a Hajzer-pincészetnek, s milyen szívélyes vendéglátók.

– És a másik?

– Á, az még ennél is gyöngébb! Sokat mondok, ha egy negyedórát itt töltöttek. Én hülye meg előre fizettem, merthogy úgy kérték.

– Attól kérnek, akinek van – ugratom.

Pedig jól tudom, szüret után az ő szőlejükben szőlőszem nem maradhat a tőke alatt. Igaz, hogy a szőlő a piacon, akárcsak a többi gyümölcs, szinte megfizethetetlen. A csemegeszőlő ára legalább háromszorosa a borszőlőének. Hajzerék mégis felhagytak ezzel a próbálkozással is, mert nem jutott rá idejük. Attól meg még messze vagyunk, hogy a szavatartó, becsületesen fizető kereskedő a helyébe jöjjön a gazdáknak, mondván, a gazda az idejét a földjével töltse, a kereskedő dolga meg az, hogy kereskedjen. Nálunk egyelőre a gazda termel, hogy aztán loholjon a “kereskedőig”, aki kegyesen átveszi az árut (de ez egyáltalán nem biztos), vagy fizet, vagy nem, de inkább azt is csak később, hónapok múltával, hogy aztán nagyobb hasznot tegyen zsebre, mint a termelő, aki egy éven át dolgozott, míg végre érett szőlőfürtöt vághatott le s tehetett ládába tőkéiről.

A legkitűnőbb vörös borszőlő kilójáért 2001-ben sem adtak többet hatvan-hetven forintnál, a fehér esetében a harmincnak is örülhettek a termelők, ha a felvásárlók egyáltalán átvették tőlük a termést.

Aki pedig életében akár csak egyszer is metszett már szőlőt a fagyos januárban, vagy szüretelt a ködös-nyúlós októberben, az tudja, hogy a termelői borárak – a szőlő felvásárlási árához hasonlóan – arcpirítóan alacsonyak.

– Itt ez a rizling – nyújtja elém Tati a poharát –, kétszáz literje. Legalább háromszázat kéne kapnunk érte. A vöröset meg jobb, ha nem is említem. Amiből a Dezső vitt, annak háromszázötven literje. Minimum ötszáz kéne legyen az ára!

Fia számításai szerint – időjárástól függően – jelenleg tíz-tizenöt forint körüli nyereséget képesek termelni egy liter boron. Tavaly 1300 hektoliter, azaz 130 000 liter boruk termett. Az pedig a tizenöt forintos literenkénti nyereséggel számolva is mindössze kétmillió forint.

A termés kétharmadát-háromnegyedét kénytelenek nagy tételben eladni. Az említett nyereségből pedig beruházásra, fejlődésre gondolni sem lehet.

– Musthűtő kéne, új prés, saját palackozó. Ezek nélkül esélyünk sincs az unióban labdába rúgni. Tudom én jól, milyen a bordivat, mi lenne a kapós. Könnyű, gyümölcsízű, alacsony szesztartalmú, ezek mennek évek óta. Van is Irsaink, ismered, mézédes príma szőlő, muskotályillatú. De hát ahhoz, hogy ezt az illatot-zamatot megtartsam a borban, lassú erjesztésre volna szükség, ahhoz pedig hűtenem kellene az erjedő mustot. Meg se mondom, mibe kerül egy ilyen hűtő – legyint Hajzer Miklós. – No, menjünk ebédelni, mert elpang a grízgaluska, mi meg kikapunk az asszonytól. Persze azért a gyerekek azt ígérték, szüretre összehoznak valamit. No, majd meglátjuk!

*

A szőlőtermesztés, bortermelés az úgynevezett szocializmus éveiben is népszerű ágazata volt a magyar mezőgazdaságnak. A bormelléki huncutságokat, a szeszmesterek bűvészkedéseit az egész ország ismerte. Azt pedig még a gyerekek is tudták, hogy a szovjet piac itta a magyar bort, akár az ürgelyuk a vizet. Mindig akadt friss vicc is az országban a szovjet elvtársak csillapíthatatlan szomjáról, no meg a magyar “bortermelők” találékonyságáról, mi mindenből lehet osztályalapon is “bort” készíteni, igazi szocialista bort, merthogy sosem látott tőkét.

A magyar torkok sem voltak sokkal kevésbé szárazak a szovjet testvérekéinél. A “szocializmus” éveiben Magyarország rendre ott volt a világ égetett szeszes ital fogyasztóinak élbolyában. A párt az “egészséges” borfogyasztást erőltette, de a Kocsis Irmáknál meg Durbints Sógoroknál még a torokra hajintható “vegyigyümiket” (hivatalos nevükön vegyes gyümölcspálinkákat), “gumimacikat” (sörrel kevert rum) is vonzóbbnak találták a szeszre szomjas honi torkok. Másfelől tény, hogy a rendszerváltást követő évtized alatt változni látszanak honi szeszfogyasztási szokásaink is. Az 1989-es ötliteres évi átlagos égetett szeszfogyasztás 1998-ra három és fél literre csökkent. Majd egyharmadával csökkent a sörfogyasztás is. Borból viszont 1998-ban közel harmincnégy litert ittunk fejenként, szemben az 1990-es bő huszonhárom literrel.

Italozási szokásainkra nézve magvasabb következtetéseket mégsem ajánlatos a fentiekből levonni. Sörre ugyanis éppen dupláját költöttünk 1999-ben, mint amennyiért bort vettünk, üdítőitalokra pedig a sörre fordított pénz kétszeresét.

A ’80-as évek második felében a 143 ezer hektárnyi szőlőterületen évente átlag 431 millió liter bor termett. A ’90-es évek közepére a szőlőterület 133 ezer hektárra csökkent, míg az évi bortermelés 382 millió literre. Az ezredforduló előtti utolsó esztendőben már csak 127 ezer hektár volt a szőlőterületek mérete, s ennek megfelelően a bortermelés is – 334 millió literre – tovább csökkent.

Az utóbbi évtizedben – 1990 és 1998 között – az egy főre jutó reáljövedelmek majdnem 10 százalékkal csökkentek. A bor, borszőlő felvásárlási árindexe az 1990-es 100-hoz viszonyítva 1999-ben 62,6 volt, míg a bor 1999-es 156-os világpiaci export árindexe – 155 – szinte megegyezett a tíz évvel korábbi, 1990-es árindexszel. Élesebb lett a mezőgazdasági termelők gyapjára-hasznára pályázó agrárolló is. A ’90-es évek második felében a mezőgazdasági termékek felvásárlási árindexe két és félszeresére nőtt. A termeléshez felhasznált iparcikkek árindexe viszont bőven megháromszorozódott.

Ezek ismeretében józan ésszel legalábbis vakmerőnek kell lennie annak, aki a semmiből képes belevágni egy borgazdaság megteremtésébe.

*

– Erzsikém, ha legközelebb pénzem lesz, mosogatógépet kapsz – Erzsike csak legyint férjére, amikor a szokásos ebéd utáni ígérettel hagyja a konyhában. Az asszonyt pár éve gerincbántalmai miatt leszázalékolták. Ő ápolta férje édesanyját, aki ötvennyolc éves korától hetvennégy éves korában bekövetkezett haláláig súlyos beteg volt. Utolsó négy évében magatehetetlen.

Az egyik gyermektelen nagybácsijuk nyolcvankilenc éves korban került hozzájuk. Náluk töltötte élete végét. Kilencvenhét évet élt az egykori vasutas, utolsó két évét ágyhoz kötve. Erzsike édesapja is, nyolcvanegy évesen, sokszor ápolásra szorul. Tati nyolcvanhét éves. Az utóbbi években többször műteni kellett. Jelenleg még mindketten saját házukban, a falu két különböző részén laknak. A család – az érintettekkel közösen – úgy döntött, jövőre a pince előtti családi házat két, önálló lakrésszel bővítik, s ellátásukat, ápolásukat megkönnyítendő ide költözik Erzsike édesapja és a Tati is.

– Ezt az építkezést már nem kalákára tervezzük – ülünk le kávézni a nappaliban a két férfival. Ricsi már kereket oldott, a mai vasárnap délutánja szabad. Tavasztól télig túl sok hasonlóban úgy sincsen része. – Az első házra kis híján ráment a család. Mikor megjött a két gyerek, akkor még élt édesanyám, két családnak kicsi lett a ház. Én a téesz autószervizében dolgoztam, Erzsike bejárt Gyöngyösre, a borkombinátban volt laborasszisztens. Sógor, koma összejött, építkeztünk. A hálószoba boltíves bejáratát néztem én már betonozás közben is, hogy alacsony lesz, de az egyik sógorom, aki kőműves, csak legyintett, mit szólok bele, ha nem értek hozzá. Belül feltöltöttük homokkal, kaviccsal, aztán jött a salak, rá a beton, abban a párnafák, végül a hajópadló. A végén a boltív egy-hatvanas lett. Mondom a sógornak, én ebbe be nem megyek, bontsuk vissza azt a boltívet. Próbálta szegény, de olyan beton volt, hogy talán robbantani se lehetett volna. “Ez már így marad” – vigasztalt, én meg éveken át négykézláb kellett kijárjak a szobánkból. Tizenegy évet töltöttünk ott, a végén csak sikerült eladni.

– Ezt a helyet Tati találta. A pince miatt vettük meg, mikor elkezdtük bővíteni, abban az időben kezdték eladásra kínálni ezt a házat, amiben most lakunk. A két porta együtt már elegendő a gazdaság bővítéséhez is.

Harminc hektár szőlejük harmadán terem fehér szőlő. Igaz, a kétharmad csak akkor lesz valóban vörösszőlős, ha a tavaly kezdett öthektáros telepítést idén befejezik. Tavaly télen a fákat kellett kivágni róla, aztán jöhetett a tuskók eltávolítása, majd a föld fordítása.

– A héten hallottam egy vevőnktől: tudod miért lila a Milka-tehén?

– …?

– Hát mert túl szoros szegénynek a nyakán a csengőt tartó masni! – azóta is derülök rajta, heherészik Hajzer Miklós. – Azon derülök, hogy a Milka-tehén tulajdonképpen én vagyok. Túl szorosra húzták a masnit a nyakunkon, még ha mutatós is. A telepítéshez az állam negyvenszázalékos támogatást ad. Hanem ez a negyven százalék ugyancsak csalóka, ha számolni kezdünk! Hagyományosan kétezer tőkét telepítenek egy hektárra. Az egri borvidéken a bortörvény életbelépése óta legfeljebb 145 mázsa szőlőnyi bikavér-alapanyagot szüretelhet a gazda egy hektár szőlőről. A téeszvilág idején 200 mázsa is megtermett egy ugyanekkora darabon. Márpedig az óriási mennyiség és a kitűnő minőség a borászatban a legritkább esetben járnak kézen fogva egymással.

Háromezres tőkeszám mellett 145 mázsás termést feltételezve öt kiló körül kell nevelnie minden egyes tőkének. Ötezer tőke esetén elég ennek az öt kilónak a fele is. A kísérletek szerint a minőség sokkal jobb, s a terhelése is kisebb az ültetvénynek, jó erőben pedig tovább bírja a művelést, harminc-negyven év alatt sem öregszik el a cserére. Csakhogy a Földművelésügyi Minisztérium által a Heves megyére érvényesített szőlőtelepítési költségvetések rendre 3300 tőke per hektáros sűrűséggel számolnak, ami 3 millió 300 ezer forintos hektáronkénti költség elszámolását teszi lehetővé. Ha valaki – a minőség javítása érdekében! – mégis 5 ezer oltványt telepít hektáronként, a kettő közötti különbözetet, a jókora pluszköltséget a hivatalos költségvetés szerint nem tudja elszámolni, s arra az állami támogatás sem jár.

Csöngetnek. Vasárnap délután van, az ember azt gondolná, ilyenkor mindenki ebédel vagy szusszant az ebédre.

– Megyek én – dugja be a fejét a konyhából Erzsike.

– Vasárnap sem írhatjuk ki, hogy zárva vagyunk. Aki évek alatt megismerte, esetleg meg is kedvelte a borainkat, az visszatér. Németországból is, Amerikából is, a Dunántúlról is. Ha zárva talál minket, bor nélkül, ha egyszer azért jött, el nem megy. Megszerezni sokkal nehezebb az üzletkört, mint elveszíteni – mondja Hajzer Miklós. – Öt éve elmentünk egy hétre nyaralni. Közben jött egy eső, aztán dunsztos meleg, lényeg, hogy pár napot késtünk a permetezéssel. Legalább félmilliót buktunk azon a kis nyaraláson. Azóta telelni járunk, de arra meg a metszés miatt nem jut idő. De hol is tartottam? A számolásnál. 145 mázsa hektáronkénti termésből nem állíthatok elő 104 hektónál több bort, még ha az érdekem azt diktálná is, hogy minél több borom legyen. Ha viszont szőlőt vásárolok, azt már nem vagyok köteles ellenőrizni, hogy a termelő mekkora területről szüretelte a nekem eladott szőlőt. Persze ha valaki igazán jó minőségű bort szeretne készíteni, az nem vesz “túlsúlyos” szőlőt, azaz olyan gyümölcsöt, amely az engedélyezett mennyiségen felül termett, de hát egyelőre még akadnak bőséggel, akik így-úgy, de kijátsszák ezt a rendelkezést.

Minőség szerinti szőlőátvétel egyelőre nem létezik, vagy inkább mondjuk úgy, hogy kívánnivalót hagy maga után. Hiszen az alacsonyabb cukortartalmú szőlőért rendszerint ugyanannyit kap a termelő, mint a magasabbért. E szerint a matematika szerint a 17 cukorfok teljesen azonos a 18 vagy 19 cukorfokkal. Ugyan miért fizet egyformán a felvásárló a jobb, a jó és a kevésbé jó minőségű szőlőért is? Hiszen kit nem néznének bolondnak, aki egy áron akarná megvenni a vadonatúj Trabantot, Suzukit vagy Hondát? A szőlővel-borral ez történik, mégsem csodálkozik senki az eltérő minőségekért fizetett egyforma áron.

Mégis nagy dolog, hogy a bortörvény egyáltalán megszületett. Ami persze nem jelenti, hogy finomítani ne lehetne, s ne kéne rajta. Másfelől viszont az is igaz, hogy olyan törvény, amit mindenki betart, még a világon nem volt. 2000-ben a magyar őstermelőknek másfél millió forintos árbevételig nem kellett adóznia. Hajzeréknél a család minden egyes tagja kénytelen volt hát kiváltani az évenként megújítandó őstermelői igazolványt. Hanem a földterületeik nagy része a téesztől kapott részaránytulajdon meg a kárpótlás miatt a Tati tulajdonában vannak. Ám akinek nincsen földje, az nem lehet őstermelő sem. Nosza, saját fia, unokái bérlik tőle a családi földet, hogy igazoltan tudjanak termelni. Mindezt az adóhivatal számára. A Földművelésügyi Minisztérium számára a lakcím a lényeg. Ezért például a nagyobbik fiút, noha feleségével és két gyermekével a bolyhádi Petőfi utcában él, mégis a Tatihoz kellett bejelenteni a Széchenyi utcába.

Megint másként gondolkodik a finánc (azaz a pénzügyőrség). Számára a fej a lényeg. Egy őstermelő, egy fej, egy torok, amin évente tíz hektár adómentes bor csúszhat le akkor is, ha a valóságban egy korty bort sem iszik az őstermelő. Bonyolítja a helyzetet, hogy a pénzügyőrség számítógépes nyilvántartása gyakran képtelen követni a bejelentett adatváltozásokat. Akkor pedig jön a téves tényállásra alapozott büntetés, amit a vétlen bírságolandónak újabb beadvánnyal, kérvényekkel kell megpróbálnia, hogy a feje fölül elhárítsa. És külön nyilvántartást kell vezetni a családi kft. adóraktáráról, az őstermelői raktárról, ami esetünkben egy és ugyanannak a pincének az elülső vagy hátulsó szeglete. És van pincekönyv, amit minden este le kell zárni, s reggel akkor is új fejezetet kell benne nyitni, ha előző nap két liter bort vitt el valaki négyszáz forint értékben. Külön nyilvántartása van a zárjegyeknek, két liternél kisebb mennyiséget nem mérhetnek ki. Két liter bort törvény szerint nem lehetett venni. Az már a palackozott borok kategóriájába tartozott. Igaz, most már az ötös, tízes és húszas mellett van egyliteres zárjegy is.

Tegyük fel, hogy egy szomjas borbarát érkezik a Hajzer-pincébe, mondjuk, Székesfehérvárról. (Ha nem tételezzük fel, hogy léteznek ilyen borbarátok, akkor is eljönnek, és nemcsak Székesfehérvárról, hanem még Sopronból is, ahol köztudottan a leghűségesebbek laknak – csak úgy látszik, hűségük az ott termő kékfrankoshoz nem túl erős. Újabban pedig mind többen jönnek Hajzerék pincéjébe Németországból és Ausztriából is.) Borisszák húsz liter egri bikavért vagy bármilyen fajta más bort egy kannában pincéből el nem vihetnek. Borissza kisember számára a törvény tízliteresnél nagyobb kanna használatát nem engedi.

Miért? Ennek részletes leírásába nem mernék belefogni. Röviden: a jogszabály vélelmezi, hogy a borkereskedő húsz liternél kisebb kannákban nem tud bort lopni.

Vagy ha már lop, legalább a műanyag fröccsöntő kisiparosok keressenek rajta!

*

A koncepciózus gondolkodás hiánya miatt mindenki a saját, pillanatnyi érdekeit nézi, lett légyen az szőlőtermelő vagy bortermelő, kereskedő vagy borissza. Senki sem tudja, hogy az annyit emlegetett Európai Unióhoz való csatlakozás tönkreteszi-e a honi borászatot, vagy nagyobb esélyt ad neki. A gazdákhoz érdemi információ nem jut. Azt még csak elolvashatják, meghallhatják a hírekből, hogy milyen tárgyalási fejezetet zárt le a kormány az unióval, de hogy ez rájuk milyen hatást gyakorol majd, arról mindenki hallgat. Csakúgy, mint a részletekről, ahol köztudottan az ördög is lakozik.

Csoda-e, ha mindenki gyorsan igyekszik jól járni? És látszólag jól is jár. Mint a példabeszéd szerinti vendégek, akik kancsó bor helyett kancsó vizet visznek a mulatságra, s töltenek a közös hordóba, gondolván, egy kancsó víz egy hordó borban észrevehetetlen. De ha mindenki így gondolkodik?

Az Amerikai Egyesült Államok alkoholt árusító szakboltjaiban sok helyütt ott van például a Bikavérnek nevezett magyar vörösbor. A román és bolgár boroknál is alacsonyabb áron. És aki azt a Bikavért egyszer megkóstolja, az beéri az “élménnyel”. Az tovább nem kíváncsiskodik a magyar bor iránt.

A magyar bor mennyiség és ár tekintetében képtelen versenyezni az amerikaival vagy akár a franciával. Az átlagosnál jobb minőségű bor termelése pedig a telepítéssel kezdődik. Ám hathatós állami segítség nélkül a gazdaságok képtelenek megteremteni a korszerű gazdálkodás feltételeit. Márpedig ha a termelő – akár már telepítéskor – a minőség útját kívánja járni, mélyen kell a zsebébe nyúlnia. Abban a zsebben pedig egyelőre inkább adósság, semmint tőke van. Annak ellenére, hogy Hajzerék a elmúlt években is jócskán jutottak támogatáshoz, többek között traktor, rozsdamentes bortároló tartályok, erjesztők beszerzésére.

Arra is volt példa, hogy 1999-ben az ígért határidőhöz képest az adóhivatalon keresztül csak késve utalták át a megítélt támogatást. A hivataltól a pénzéhez 30 ezer forint késedelmi kamatot is mellékeltek.

Sok-e, kevés-e a támogatás? Ha a vállalkozás százmilliós vagyonához hasonlítjuk, amibe a szőlőföldek, a pince és felszerelése, a gépek és egyéb eszközök, a családi házak és a családtagok tulajdonában levő használt autók is beletartoznak, akkor alighanem kevés. Ám ha úgy nézzük, hogy egy földművescsalád harmadik generációja nem csupán ezeket a milliókat, de egy újabb esélyt is kapott arra, hogy a nagyszülőktől elvett s most visszaadott földeken európai színvonalú életet teremtsen, akkor kedvezőbb a kép. Így együtt a valóság közelebb áll az igazsághoz.

De Széchenyi Hitele – igaz, talán más nézőpontból – éppen olyan érvényes, mint százhetven éve volt.

Az öthektáros telepítéshez Hajzeréknek pénzre lett volna szükségük. Hitelt szerettek volna fölvenni. A legközelebbi pénzintézethez, a helyi takarékszövetkezethez fordultak, mondván, Bolyhádon ismeri őket mindenki, a takarékszövetkezetesek is. Ám a pénzintézet újabb és újabb papírokat, igazolásokat kért. Így ment ez hónapokig. A végén belefáradtak, föladták. Vevőik időközben elkezdtek fizetni a tavalyi borokért, így aztán nagy nehezen összeszedtek annyi pénzt, amennyiből le tudták előlegezni a szőlőoltványokat előállító kanizsai céget. Kétszázharminc forintba került egyetlen szál vessző! Persze a nyomorúságos hitelhelyzetet úgy is lehet tekinteni: szerencsések, hiszen vállalkozásukat hitelek nem terhelik. Csakhogy egy ekkora gazdaságot készpénz nélkül működtetni szerfölött bajos. Ha csak a napszámosaikat vesszük: hatan vannak, akik idestova tíz éve dolgoznak náluk, többségük nyugdíjas. Tavaly kétszázötven, idén háromszázötven forintos az órabérük. Az, hogy milyen hosszú egy munkanap, az időjárástól meg a napi munkától függ. Hajzerék együtt dolgoznak velük.

Munkanapjaik általában hat órakor kezdődnek. Fél hétkor közösen reggeliznek. Szalonna tojással, felvágott, szalámi, vaj, tej, kakaó, kávé. Ezekből áll a választék: Hajzerné Erzsike a reggelivel együtt készít egy-egy szendvicset is férjének meg a velük lakó kisebbik fiúnak, aki tavaly fejezte be a 4+1 éves számítógépes technikumot. Rendszerint szendvics a hevenyészett ebéd, amit a napszámosokkal együtt fél tizenkettő körül negyedóra-húsz perc alatt a szőlőben elfogyasztanak. A napszámosokkal általában délután kettőig dolgoznak a határban. Akkor a mikrobusszal mindenkit visszahoznak a faluba. A napszámosok munkanapja azzal véget is ért, nekik a délutáni műszak csak akkor kezdődik. Mikor hazaérnek, még nem nagyon éhes egyikőjük sem. Általában megeszik a levest, a második rendesen megmarad vacsorára.

Régebben, amikor még igazi családi vállalkozásban működtek, napszámosok nélkül, délben megpihentek, tüzet raktak a szőlő végében, és rendszerint szalonnát sütöttek. Jobban jutott akkoriban idejük mindenre, ahogy mondják, szinte szórakozva dolgoztak. A két fiú visszasírja azokat az időket. Ők napi nyolc órában szeretnének szőlősgazdák lenni, ami persze nem lehetséges. Sokszor még a napi tizenhat óra munka is kevés.

*

A borútról egyre több szó esik a bükkbolyhádi borosgazdák között is. Borút Egyesület már létezik, a borút még nem.

Az együttműködés jelei egyelőre csak egy-egy községen belül, a hegyközségekben mutatkoznak. Hegyközséget a törvény szerint ugyanis kötelező alapítani és működtetni minden településen, ahol szőlőtermesztés, borászat folyik gazdánként 500 négyzetméternél nagyobb szőlőtulajdonon. Bükkbolyhádon több mint kétszáz tagja van a hegyközségnek, s a tagok földterületük, szőlő és bortermelésük arányában tagsági díjat fizetnek. A befolyt pénzt, amely szőlőtermesztő, borászkodó falvanként meglepően nagy összeg, akár több tízmillió forint is lehet, dűlőutak javítására, karbantartására, szakmai konferenciára, borbírálatra, szüreti mulatságra használják fel.

Gyöngyöstől Egerig, a Mátra és a Bükk lábainál számos, egyre ismertebb, kitűnő pincészet található. A borturizmusnak ez a fajtája, amikor tíz-húsz-harminc kilométeres gyalog-, kerékpár- vagy éppen autós túrán az idegen a borúton található tizenöt-húsz pincéből gusztusa szerint kettőt-hármat, ismerkedve-kóstolva-vásárolva meglátogat, segíthetné a mátraaljai, Bükk környéki borászokat, hogy boraik, borkészítményeik árát a nyugat-európai borárakhoz közelítsék. (Mi minden állítható elő szőlőből, borból, arról hosszú listát lehetne összeállítani, gyümölcslevektől a dzsemeken át a kozmetikai készítményekig. És akkor a millió ajándéktárgyról még nem is szóltunk.)

A nyugat-európai, észak-amerikai példák nyomán a borúthoz kapcsolódó turistacsalogató programok nálunk is az érintett települések számára a gazdasági felemelkedés útját jelenthetnék. A borhoz kapcsolódó turizmus tekintélyes bevételi forrás mindenütt a világban. Az ember üres zsebbel nem indul kirándulni. Az ínyencek pedig szívesen fizetnek egy finom kortyért, egy ritka jó falatért.

De hát tucatnyi mátrai, bükki falunak szót érteni egymással, még ha az a borút közös érdeke is lenne mindahánynak, nem olyan egyszerű dolog. Hiszen van, aki nótázni akar, van, aki húzatni szeretné, s arra táncolni.

Valakinek majd csak eszébe jut: lehet ezt egyszerre is.