Ágh István

Störr kapitány visszanyeri feleségét

Ég áldjon, kapitány! vége a nagy kalandnak,

jelenéssé könnyebbülsz tavaszi látomásod

ragyogásában, légzajlás tükre a lelked,

én is épp olyan valószínűtlen helyen gondolok

rád, mint egy vidéki grófi kastély lakója,

besüt az ablakon a téli telihold, s betölti

a hálótermet kalács- és asszonyillatú fénnyel,

bizonyságul, hogy élek, meghatódom az álomi

olvasmányon, és sírni tudnék regényeden,

melyet a mindentudó aggastyán költött

pokolból, tisztítótűzből mennyekké, mondván:

az én emlékezésem örökkétartó, Madame!

csak tébláboltál anélkül, akivel nem lehet

élni, valóságos voltál-e vagy emberforma

képzet, ki hercegnőt vesz észre a városvégi

dűlőúton sötét kosztümben, fehér ménen,

mielőtt magad is éteri sugárzásba tűnnél,

nem köszöntötted, nem kérdezted, mért éppen ő

játszik veled elérhetetlen ideált a végén,

ahogy elsiklik alakján a fény, ugyanúgy

rajtad is a dicsőség a városszéli világvégi

tájban, s nincs oka ottlétének, célja sincs

vele annak, ki látja, hisz olyan magábanvaló,

akár a beöltözött sziluett, kezetlen kesztyű,

és mégis előérzetet kelthetett volna, kapitány!

mert minden másképpen igaz, mint látni véled,

te sem vagy már a kontinens porában,

hol egy hozzád szegődött parányi lény kiforgatott

méltóságos erődből, egérke bolondította

tengeri termeted, lotyóba zárt szűz háborgatta

állati nagy szíved szelídségét, kikezdte,

legyőzött, s majdnem belehalt, hogy hosszú

agóniába ejtsen, mosolyogván könnyein át,

s belehalt, hogy amonnan osszon kegyelmet annak,

aki még ideát képes hinni benne, s jön-megy

valami fékevesztett járművön valahová,

akinek emlékezése örökkétartó, Madame!

mindig láthatja nyakig zárt fekete köpenyében

valamelyik útkereszteződés sarkán, ahogy

oly önfeledt, mint a tavasz, könnyeden fiatal,

s mintha földmélyi fürdőből jött volna elő,

üde és tiszta, szórakozottan fölszabadult,

mint kinek nem kell többé rejtegetni a sok

játszi és hamis bűnjelet, a rendetlenség

látszatában hagyhatja már, kit érdekel a rég

elhagyott panzió kaotikus kabinja, a barna

diólikőrbe ragadt házasságlevél

egy rab madárka csillámló csecsebecséivel?

az, kinek jelmezén feketén süt keresztül a nap,

csak annak jelenik meg, aki halálosan szerette,

s megölte volna, miként szeszélyes ihletét

elpusztítja magában az elátkozott költő,

hogy a Múzsa véglegesen övé legyen, ne a 

parazita léhűtőkhöz meneküljön a

kibírhatatlan szenvedély elől, habos selyemben

szarvasbőr retiküllel, szemtelen kis kalapban,

csöpp figuráját odadobva, hogy megátalkodott

gaztettén meglepődve kapkodjon mérgekért,

mert csak a romlottság döbbenetes egyszerűsége

képes szembefordulni azzal a másik bűnnel,

amit te követtél el, kapitány, hatalmas

féltéseddel egy szárazföldi pihécske iránt,

úgy látszik, ez az eredendő vétek a rejtély

lényege, ennek kínja vezet az égi üdvösségbe,

mely mint édesbús hosszú dal hallatszik át

az éjszakánkon, hiszen mind bűnösök vagyunk,

talányok számlálhatatlan sokasága a múltunk,

kik annyi bizalmas mosolyt boríttattunk be könnyel,

gyűlölködve irigy-sóváran és kesergőn,

gyengékhez irgalmatlanul, kevélyekhez hunyászkodó

szívvel viseltük el a néma büntetést,

s nincs senki annyi elfeledt arc közt, hogy megbocsásson.

Mezey Katalin

Aki most észrevétlenül

Milyen boldogtalan voltam

ebben a városban!

Nem merek a házak közé belépni,

félek, hogy megint foglyul ejtenek.

A szélén megyek a vasút felé,

mint a tolvaj, aki szeretne

a zsákmánnyal elosonni.

Pedig már nem ismer az iskola,

nem tanítványaim

az utakon futkosó gyerekek,

nem én állok szorongva

az esti ablakokban,

és nem én csókolódzom

a parkban, a padon,

boldogtalanul nem én figyelem

a fájdalom kék neonbetűit

az áruház fölött.

Milyen könnyű most

ilyen üres szívvel,

ilyen szánakozón

nézni végig az évek fasorán,

s váratlanul leülni

a terebélyessé lett törzsek alá,

a nyárfapelyhes szélbe:

Felhajtani az idő

egyik rétegét a másik után,

mint egy múzeumi, sokrétű

szoknyát.

Múlt város cinkosa,

úgy szenvedni nem tud,

aki nem fiatal,

aki észrevétlenül

és lopva visszales

arra, amit csak ő lát.

Pedig vonatra váró,

sötét ruhás utazók között

maga is

virágcsokrot szorító,

csomagos idegen.

 

 

Történet

Felbukott. Többet nem beszélt.

Azt sem mondta el, hogy miért

hal meg. Arra sem válaszolt:

– Ugye, a kapu zárva volt?

Az autó halkan berregett.

Jön-e, megy-e már egyre megy

neki, ő indulásra kész.

Nem jött. Ennyi volt az egész.

Az asszony várt. Kiáltozott.

Nehézkesen elé futott.

Már nem volt mérges. Rémület.

Kapkodta a lélegzetet.

Rázta, rázta. Az hallgatott.

Mint a kék szilva, úgy bukott

arccal a száraz gyepre, de

akkor még nem halt bele.

 

Akkor még nem. De nem beszélt.

Nem mondta már el, hogy miért

hal meg. Feküdt ott, indulásra kész.

Feküdt. Ennyi volt az egész.

 

 

Játszópajtása voltam

Játszópajtása voltam kiskorában,

vízbe mártottam és megtöröltem.

Aztán ráadtam kis ruháit,

és könnyű szívvel megöleltem.

 

Ő is átölelt, kicsi karja

egész belefehéredett.

Mért ölelnek ilyen riadtan,

mért bújnak hozzánk így a gyerekek?

Ártalmatlan

Ártalmatlan elvágyódás éltet.

Fényét csupán sejtem, mint a vak:

bederengi azt a sötétséget,

ahol az érzékek alszanak.

Vasadi Péter

A vörös tengeralattjáró

A legénység országos bálra készül.

Settenkedő acélbárkáját partra

vonta, és berendezkedett. Fönt

nyájaskodik

mosoly, ígéret, diskurálás,

lent

mocsár, alom és zabra, golfütő-

bokor

a szalon sarkában. A legénység

húzza magának a nagyharangot,

elvegyül

a sétálók között mint ötödik

hadoszlop;

falba bújik, ablak alatt lapít,

hallgatózik, s gépbe üti a tétovák

lépéseit.

Szemmel tartja a törzshajlítást

balról jobbra, az ijedt pisszenőket,

erdőben sátorozó vakok hogy

énekelnek-e, a pikniken fogy-e

a sör, papírtálcán a sült kolbász,

lapockatájt ölelik-e a tisztjeit

vének, bankárok, dámák, tollnokok?

Fagomb

nagyságú lehallgatója fülébe nőtt a

kapitánynak.

Úgy hordja most, mint kivehetetlen

ékkövet.

A harci öklök fönnmaradtak.

A szerkentyű, amit a parton

építettek, toronymagas. Akadozik,

de nem képes összeomlani. Hát

nyiszorog tovább. Levedli bőrét

a legénység, színváltót növeszt,

s füttyszóra kapcsolja be a kaméleoni

őstudást,

s pirosra pirossal, kékre kékkel

válaszol.

Messzire bocsátja ki ideg-

végződéseit,

s az angyalkard élét érintgeti:

valódi fém? Nem műanyag? És éles-e?

Mert ha igen, elő a trombitákat.

Legyen zene. Nagydob és induló.

Püföld a csöndet. Testekkel födni

el a lyukat a hajón.

Léket betömni gittel, kóccal, panírozott

szavakkal.

Fogcsikorgatás helyett új harcmodort.

És koszorúzni. Lengetni zászlót.

Mindegy milyet, csak sok legyen.

Följön a Nap. A víztükör sima.

Éjjel elúszott a legénység. A

tengeralattjáró

vörösen a parton fölbakolva

hámlik s vesztegel.

Szikra János

Kerék

(képregény)

I.

Sárga szemű dögevők,

beröpültek Babilonba hajnalban

a Sztálin-bogarak.

 

Fölébredt

és meglódult a város –

a Nagy Kőről még Isten sem tudott.

II.

Maltert habart az öregúr,

aki este rozsdás szöggel tépte föl

a járdán alvó luxusautók vemhes hasát –

A Hitlerjugendből kiőszült

kommunista agrármérnök

temetőcsősznek állt,

és titokban patkányokat klónozott,

hogy ezután se maradjanak üresek

a bús kloáka maximák –

A gyaloghangyák

vörös nyállal ragasztották össze

a tonnás kőtömböket –

Perselypénzből

bálványokat emeltek a bambáknak

a cinikus,

aszkétának álcázott,

élveteg papok –

A kőmívesek

Kelemenért ordítottak,

s a nemzeti véradó mozgalom nagyasszonya,

Kelemenné hintón robogott a balladai várba,

szakszerűen befalazták,

majd békésen besöröztek

fájront után ama büszke mesterek –

 

A nyomorgók szemzugából

aranyrögöt guberáltak a bankárok –

 

Leánderek indáztak szét az ölekből,

olyik céda volt noha –

bársony gyémánt:

lüktetett a csikló,

s néha-néha fölrobbant még

egy-egy férfi árva fallosza –

Fönt elborult,

lent kisütött a Nap,

és ridegen terelték a csőcseléket

a latinul

vagy angol nyelven karattyoló,

idomított Sztálin-bogarak.

III.

Fölívelt és dübörgött a város.

 

Kitépte a költők szívét,

a prófétanyelveket,

elnyomta a havasok,

a pánsípok,

a szarvasgímek és

a szerelmesek halálsikolyát.

A bitófák árnyékától szélütötten

békeévek imbolyogtak,

jöttek-mentek

négy-ötéves és százéves háborúk –

s nem oáztak ezután már

önfeladó Júdások,

sem félőrült Krisztusok.

Épült a gigászi massza –

egyetemes káromkodást lövelltek

a megtébolyult kráterek.

 

A mennyre betonkupola borult.

 

A sintérek begyűjtötték az elszabadult,

terrorista babakocsikat,

internetre száműzték

az Ősi Könyvtár elmelabirintusát,

éhhalálra ítélték

vagy képernyőkhöz láncolták

a rabszolgákat.

 

Nem kellett már,

nem kellett már senki senkinek.

IV.

Amikor már

réges-régen herélt lelkek

tépték egymást

az elbitangolt messiások istállóiban,

amikor az éjszakai zugevők

kiszürcsölték a fogatlan házimacskák

fejéből a reménytelen álmokat,

akkor a vad,

sárga szemű Sztálin-bogarak

elunták a dögevést,

és jóllakottan legyintettek

a Nagy Kőre.

 

A kő

üres volt és dögnehéz.

 

Lomhán kushadt a torony alatt.

 

Karok,

kötelek,

igavonók,

vassodronyok,

mamutdaruk,

erőművek surrogtak-sürögtek körötte,

ám senkinek sem sikerült.

V.

Álmot látott ekkor,

egy júniusi éjszakán

az ember fia,

és harmadnap megpördült az első

 

kerék.

 

És

elindult a Nagy Kő ismét

– fölfelé!

Vári Fábián László

A hold kolompja

Lesz bőven arany és nárdus –

hirdette fennen a május,

amint a földlakók várták.

És durrogtak a petárdák.

Március tizedikére

gyilkos aszály jött a télre,

mert valahol úgy szavaztak,

felmondanak a tavasznak.

A port tiporva, kavarva

felhőbe bődül a marha,

de támad, ordít az orkán:

ökörvér tódul a torkán,

s zúdul a búzamezőkre,

a barázdabillegetőkre,

ráhűl, akár a láva

az esőt esdeklő tájra.

Megtelnek vérrel a völgyek,

térdükre buknak a tölgyek.

Az erdők ura zavarban:

halál kúszik az avarban,

majd fel a törzsre, s az ágrul

a madárfészkekbe bámul.

Vesztére tette csak, vége:

vércse vág a szemébe.

A pásztor testében láz van,

homloka mélyhordó mázban,

de kegyelmet osztva mindkét

szemére zápor ver csipkét.

Nézz fel, barom, az égre,

nézz le, Uram, a földre!

A gulya járása lomha,

kong a hold árva kolompja.

Kiss Dénes

Ki?-Ki?

Ki néz ki az Isten szemén?

Ma még nem én

most még nem én

 

Ki kérdezi van még remény?

Én kérdeném

ha tehetném

De mert nincsen aki felel

Már a kérdést

feledem el

 

Ki néz ki az ember szemén?

Talán sokan

talán csak én

Talán Isten talán senki

csak nem szabad

számba venni

 

Tán a vakság maga néz ki?

Nem is lehet

ott kinézni?

Ember szemén Isten néz ki

Magát vagy az

embert nézi?

 

Látás nézet ember Isten

önmagában

külön nincsen

Isten ember szemén nézve:

világ néz a

teremtésre

Kiáltások

A fej már gurul a földön

Nyomában vöröslő vércsík

Talán gondolkodik is még

és föl se fogja hogy vérzik

A forradalom így él tovább

Kutakból arzénes víz folyik

Megbuktak mind az iskolák

Győztek a képernyők s mozik

Folyókban ciános víz folyik

A fej vércsíkok sínén gurul

Talán most már gondolkodik

magyarázottan magyarul!

Szent fiúk arca magasban

ragyog az ősz talapzatán

Megmérgezett folyók ágya

s eladott táj Ez a hazám

Senkisedéseink

Senkivé válásban

töri össze magát

Gátlástalanságban

önnönmaga se gát

 

Már hazugságait

próbálja tetézni

Vakult szemmel tanít

vakokat is nézni

Nagy Gábor

Levelek Pefkiből

Eltávozás

Ha ma Kávirosz isten

a hajósnak jó szelet ád

s kidagadnak mind a vitorlák,

a dunna alól puha meztelen

talppal tapogatva a padlón

kilépnek az asszonyok otthon,

az ablakokon a zsalut kitárják,

s a hajnal olívaolaj-fényében

megfürdetik zuhatag hajukat

és mandulaízű bőrük.

Az árbocokon kifeszülnek a zászlók:

Hellász kilenc sávja lobog a kereszttel.

Nem alszik Pefki se: Kávirosz isten

tépi-cibálja törékeny eperfák

lombját: lágy szirmok vére patakzik a parton.

De lehetne akár másként is:

vészjósló szélcsendben a hajók

csak vesztegelnek, a horgonyokat kivetve,

és otthon az asszonyok ólmos,

remegő szemhéja alá

a távozók álmát cseni Kávirosz,

a kétarcú, szomorú mosolyú görög isten.

 

Macedónia, 2001. 05. 24.

 

 

Vesztegető

Szürke reggel, szárnyat se bont,

tollászkodik csak szürke háztetőkön

kapaszkodva. A horizont

szétfolyik lassan – mi csorog: eső, könny?

Asztalodon alszik a méz

a kanálon és gőzölög a bordó

tea – innen bármerre nézz,

minden oly végképp magába csukódó.

Odalenn a tíz emelet

magasából a fák szomorú törpék,

oltár-fényük rég odalett,

sárga, lila, rőt cserepek: betörték

vad szelek, őszi viharok

a gondos kéz kimunkálta rozettát.

Hűlő teádat kavarod,

meggyújtod még kialudt cigarettád.

 

A párkányra kikönyökölsz,

vagy visszabújsz, az ablakot becsukva,

az ágyba – mindegy, hogy örülsz

vagy átkozódsz, – akárha pincelyukba

vermelnéd magad: nem a nap

jön föl az égen reggelente, fénye

is belülről éget, harap:

az emlék, hogy így nem, nem lehet vége.

 

Hogy a cérna szerteszaladt

kezedből bár, s mi kitárult, bezárult:

csak a labirintus alatt,

csak csoda folytán nyílhatna egérút…

De hisz te nem vagy Thészeusz,

nem ismer se Zeusz, sem Ariadné.

Mielőtt végleg révbe jutsz,

ideje álmaidból fölriadni.

 

Bár csábító a pillanat,

egyszeriben semmivé magasulni,

magadra záruló lakat,

lenni a visszacsavarodó spulni,

de halni sem érdemesebb,

mint élni céltalan, ébren az álmod,

túlélni – mint lázát a seb –

naponkénti vesztegető halálod.

 

Ki útravált belőled, még

talán egyszer magadban megtalálod,

és könnyűnek visszatértét,

mint a szerelmet, oly szépnek találod.

És akkor végre szárnyra kel,

ablakodra száll a fénytollú hajnal,

méz csurran, teafűlehel

gőzt. Valami vonz, tántorít, marasztal.

Szentmártoni János

A másik apa

Apa! – szólít lányom, Anna.

Tessék? – fordulok felé nyíltan.

Nem te – int le értetlenül –,

a másik apámat hívtam.

S játszik tovább, rajzol, énekel,

mintha mi sem történt volna;

én meg csak ülök, görbén, és

homlokom csodálkozás-kotta.

Szellemek, szeretők kizárva –

akkor ki lehet az a másik?

Bort töltök, és elszívom

cigarettám az utolsó szálig,

 

de nem jövök rá, ki lehet,

hol tartózkodik most éppen,

itt ül köztünk láthatatlan?,

vagy eltévedt az emlékeimben?,

hogy nézhet ki?, és egyáltalán

van-e némi fogalmam róla?;

kezd dühíteni a dolog,

már hívnám bunyózni hóra,

 

ismeretlen is felpofozom,

hiszen mit képzel magáról?,

mintha már grabancát tépném,

tombolok, égek a vágytól…

de sehol senkit nem lelek,

pedig már éjfél is elmúlt,

mindenki alszik, csak én

virrasztok, s rakosgatom feldúlt

 

szívem darabjait e lapon…

nem adom fel mégsem, soha,

hiszen nem voltam s nem

lehetek annyira ostoba,

hogy legalább szagról, ízről,

tapintásról meg ne állapítsam,

kiről is van szó, ki a

főszereplő ebben a kínban.

 

Szememet behunyom,

s elindulok a töksötét lakásban,

kilincsek, tárgyak, falak,

megállok e tengermorajlásban

csempére tapasztott füllel

hallgatózom, gyufa lobban,

hátranézek, valaki

cigarettázik a konyhasarokban,

 

csak a parazsat látom tisztán,

körötte elmosódott alak,

– Na megállj, te szaros – kiáltok

s indulok –, most megfogtalak!,

ütnék, de megbotlom, csörömpölve

átzuhanok egy konyhaszéken,

s riadtan lámpát kapcsol

cigarettázó feleségem,

 

– Te mit csinálsz? – segít fel

csodálkozva a földről. – Adj innom,

kérlek! – mintha csak vízért jöttem

volna ki, megőrzöm titkom.

Hajnalig nem tudok aludni,

forgolódom, a plafont nézem,

és e plafon-filmben hosszú,

hajnalig tartó temetésem…

 

aztán egy illat, egy mozdulat,

ahogyan Anna fölé hajol…

hogy kicsoda? nem tudom, egy

ember, valaki, valahol,

oly közelről nézi álmát, hogy

lélegzését is hallani,

szelíd, szótalan, szeretném

még így sokáig tartani…

 

de fordul, kabátja lobban,

s átugrik az álom kerítésén.

Ébredek, Anna kezemet

ringatja csónakos térdén,

megnyugszom, átölelem,

mégiscsak én lehetek az a másik?,

csupán túl közelre néztem, s nem

láttam el feltámadásáig?

Dunavarsányi levelek (1)

Ágh Istvánnak

Konyhánk ablakából erdő nyílik,

kint a tócsák már páncélingben,

megannyi injekcióstű a pázsit…

most az erdő sem vigasztal,

a cigaretta füstje sem,

melynek bodrosodó lombja alatt

mint falovacskát faraghatja

múltját az ember…

túl a szokásos reggeli idegrohamon:

nincs pénz, a nyomás

sem oszlik homlokomból,

Andi lehet újra állapotos,

tiszta fejjel verset akartam írni,

de elaludtunk, kapkodás stb…

s most ahelyett a vers helyett,

mit kigyalogoltam magamból

óvodába menet, írom ezt az

önmagát sem lelő költeményt,

mitől valamiért mégis összeszorul

a torkom és sírni tudnék…

kertünkben, a dér tűi közt

megfagyott rigótetem, égre meredő

csőr, lábak, a magány ékezetei,

ha óvatlanul rálép a szürkület őze,

úgy porlik majd szét, akár az

emlék, mit ottfelejtettek egy szoba

sarkában, s csak a helyi pók látogatja…

mikor még repülni tudtam,

egy rigó szemében is tudtam,

most e megfagyott rigónak üveges

szemtükrében próbálgatom

rongyos szárnyamat, hiába…

jól van, úgysem vonz már az ég,

de ha ruhámat levetve jövök,

s tenyeremen pörgetem mint

apró kalitkát ifjúságom,

beleférünk e dermedt rigószem

üvegébe?, és hozhatom-e Annát,

a kislányom, és feleségem, aki

flamencót táncol, hogy felmelegítse

befalazott, meggyötört szívét?,

hozhatom-e a csepeli házat,

csontja-kopott kutyámmal,

a budatétényi albérletet, mely,

akárhogy is, Calypso szigete volt?,

és hozhatom-e halottaim, és ezt a

költeményt?, és indulás előtt

kikaparhatom-e anyámat

a záródni készülő téli földből,

hogy személyesen is elmondhassam

neki, és nem csak a vers időhúzó

táviratában, hogy ember lettem,

rossz, jó, tiszta, eltaknyolt, de ember…

mert csak így, és ilyen feltételek

mellett vagyok hajlandó átlépni

e rigónak szemébe, e szemnek téli napjába,

e napnak dermedt üvegébe…

hogy a tavasz első bódulatában

ott folytathassam majd, ahol

valamikor abbamaradt az életem.