Kodolányi Gyula

A Nagy Szétbomlás és a Nagy Kinyílás

Változatok a hatvanas évekre

II.

Új filiszterség és felejtés

Jellegzetes, ismétlem, hogy Fukuyama nem szól a művészekről, nem szól az egzisztencializmusról egy szót sem. Heideggert egyszer említi – úgy, mint Nietzsche hagyományába tartozó relativistát. Jellegzetes tünet: a mi korunkra, a jelenre vall. Ahogy az ’50-es és ’60-as években minden esemény az ideológia és a művészet szférájában zajlik, minden mozgás onnan indul (látszólag), úgy a ’80-as és ’90-es években az események és a kezdeményezés központja (látszólag) a gazdaságnak és a technológiának a szellemi élettől elszigetelt szférája lett. John F. Kennedy a magas nyakú, fehér pulóverében a párizsi intellektuelt formázta, és 1961-es elnöki beiktatásán a hófehér hajú Robert Frost, a költők doyenje olvasta fel az alkalomra írt versét (The Gift Outright). Népszerű költő, Új Anglia – mondhatni – népi költője, és komoly, nagyigényű művész. Ma az ünnepelt író (nem sok van ilyen a kiválók között) hasonul a közeghez protokolláris alkalmakkor, és simára alakítja személyiségének zavaróbb kitüremkedéseit. Verskéziratot semmiképp sem lobogtat ilyenkor. Nemcsak a hosszú haj ment ki a divatból, hanem a legújabb trendek közé tartozik a farmernadrág térvesztése is az amerikai egyetemeken, ahol most – más néven futó – etikettkurzusokra tódulnak a reményteli, polgári jövőjüket komolyan tervező diákok.

A polgári világ visszafiliszteresedik, és Fukuyama figyelmünkre érdemes könyve e filiszterség éghajlata alatt született. Ennek a divatnak a jegyében ma nem szükséges műveltnek, jól értesültnek lenni a humán gondolkodás és a művészetek dolgaiban, napi újdonságaiban. Ezek nem témák. Nem a polgár igazodik ma a művészhez, a szabad értelmiségihez, hanem az egykoron szabad értelmiségi a polgárhoz, ha érvényesülni akar. A művész most csak performerként kell mint “profi” – nem guruként, nem prófétaként. Ezt a szerepet pedig jobban be tudja tölteni a színész vagy a zenész, mint az író, a gondolkodó. Fukuyama ebben a tekintetben is korunk embere, no-nonsense szakértelmiségi. Őt csak a kemény tények érdeklik, ahogy mondani szokás, s ha hallott is fiatalabban olyasmiről, hogy gesztusfestészet, azt ma egyáltalán nem tartja relevánsnak. A no-nonsense értelmiségi elsétál vasárnap a New York-i Museum of Modern Artba, végiglegelteti szemét Pollock lendületes, sűrűn telefirkált vásznain, de fejében nem tűnik át a felismerés, hogy e hatalmas vásznak “formátlan” kalligráfiájában a saját hiteles és spontán forma megalkotása történik, és minden hagyományozott európai forma elvetése. Az sem dereng benne fel, hogy ennek köze volt az ő egykori önmagához, s ahhoz a bomláshoz, ami az amerikai társadalomban a ’60-as évek közepén elindult. Ahhoz a nyitáshoz.

Az életérzés tehát az volt a művészek közt New Yorkban 1957–59 körül, hogy a kapott formák nem adekvátak, és meg kell keresnünk a saját, személyes és a pillanathoz illő, annak szent egyediségét megragadó formát egy mélyről jövő gesztusban. Ez a “gesztus” felszámol csaknem mindent a művészi hagyományból – vajon nem vezet-e innen út a hatalmas társadalmi szövevényben az önújrateremtés és a múltfelszámolás szinte áhítatos gesztusáig, a szülők, a család, a társadalmi konvenciók ellen? S vajon nem volt-e valami súlyos baj azzal a polgári Amerikával, azzal az Európával, amelyben a kitörés, a szakítás ilyen szélsőséges gesztusai születtek meg? Könyvtárnyi szöveg dokumentálja e lázadás érzelmi és erkölcsi forrásvidékét, és negyven év távlatából szemlélve a jelenséget, olvasva az önvallomásokat és manifesztumokat – ma sem tagadhatjuk hitelüket. (Pedig a mondatok egyike-másika jócskán megkopott.)

Bizonyos, hogy fel kellett nyílni és ki kellett törni. Hogy szét kellett-e bomlani, nem tudjuk. Nem tudjuk, lehetett-e volna elkerülni a bomlást? Hiszen ez a kitörés olyan pillanatban történt, amikor az iparosítás erői és a technika eszközei egyaránt a mentalitás/bomlás kezére játszottak. Olcsó lett a közlekedés Nyugaton a hatvanas években, s könnyű lett új egzisztenciát teremteni a terjeszkedő iparvárosok vonzásában. A világosan gondolkodók, az érzékenyek viszont ez ellen is lázadtak: mert látták, hogy ez a kitörés, ez az innováció és kreativitás a fogyasztói kultúra iszonyatos konformizmusát viszi diadalra. Hogy voltaképpen be akarják fogni őket.

A bomba árnyékában

Ritkán hallunk manapság A péntek lépcsőinről, mintha elfelejtették volna. Úgy látszik, áldozata maradt az ideológiai csatározásoknak. Botránykő volt évtizedekig, amióta pedig önmagáért olvashatnánk, megtisztítva a mellékes belehallásoktól, felhangoktól, nem olvassuk. Ezt sem olvassuk.

Pedig remek dolgokra találunk ebben a kis könyvben. Erőteljes, friss, mint a valódi tehetségek első érett munkája szokott lenni. Közvetlen, de rafináltan finom is elhagyásaival, fókuszváltásaival. A programszerűség csak mértékkel bukkan fel benne, szinte hibátlanul. A képalkotás expresszionista, szürrealista költőisége nem tolakodó, hanem szerves. Eredetinek érezzük szinte mindig ezt a képalkotást, pedig a mestereket, az előképeket ismerjük. Nem kérdés, ott vannak ebben a könyvben a passzusok, amiért egzisztencialistának lehetett bélyegezni – annyi más mellett, ami ebbe a hatíves kisregénybe belefért. Hiszen lehetne azt is mondani, hogy a könyv az élet esendőségéről és szentségéről szól. Azt is, hogy elfogulatlan meditáció a szerelemről és a szeretetről. De igazán bosszantó az őrök számára az lehetett benne, hogy a főhős fütyül a “szocialista humanizmus” kegyes hazugságaira és tabuira, s az életről szóló kenetes vélekedésekre. Nem harcosan és nem nyeglén – éppen csak érezni, hogy érvénytelennek tekinti őket. És kétségtelenül elhangzik benne a jaspersi létfilozófia parafrázisa a racionális meghatározás, megismerés kudarcáról, bár ezt a főhős a maga kommunikációs kudarcaként fogalmazza meg: “Nem szabad vitatkoznom. Az én igazságomat csak érezni lehet. Akinek nincsenek érzékszervei hozzá, aki színvak, úgyis kinevet.”

Érdemes felidézni egy másik passzust is a regényből, ami akkoriban felháboríthatta a hivatalos kritikát: “mondd meg nekem, miért akar manapság mindenki mindenkivel összefeküdni? […] én tudom. A háború, öregem, érted? Mindenki reszket, hogy megdöglik, és mielőtt rádioaktív felhővé válunk, örülni akarunk. Örülni mindig, egyfolytában, érted?” Egy anyagbeszerző magyarázza ezt a főhősnek az Anna eszpresszóban, a bohémvilág és az alvilág akkori határvidékén. Anyagbeszerzőnek lenni jellegzetes értelmiségi foglalkozás volt akkor, s anyagokhoz és beszerzéshez nem volt túl sok köze – a politikai börtönviseltek, a marginalizáltak szabad munkája, amelyből mindennap futotta az idő néhány óra kávéházra. A fenti érvelésben nincsen semmi pózolás. Emlékszem rá, milyen világvége előtti hangulat uralkodott rajtunk, bölcsészhallgatókon a kubai rakétaválság kitörésének másnapján, 1962. október 21-én, amikor lejártához közeledett John F. Kennedy 48 órás ultimátuma, melyet a szovjet kormányhoz intézett.

Nem éreztünk pánikot, csak súlyos bénultságot, a végzet sötét árnyékát. Rádöbbentünk, hogy amit egészséges életösztönünk valahol mélyen elképzelhetetlennek tartott, az atomháború, órákon belül valósággá válhat. S noha a nyilvános közleményekben atomcsapásról nem esett szó, mindenki, aki akkor felnőtt fejjel élt, pontosan tudta a veszélyt. S valóban, évekkel később Arthur Schlesinger és Robert Kennedy visszaemlékezéseiből kiderült, hogy október 16-án csak hosszú, éles vitában tudta visszaverni a légitámadást követelő Dean Achesont és a katonai vezetőket Robert Kennedy a Nemzetbiztonsági Tanácsban. Hruscsov a sötétbe ugrott az atomrakéták és bombázógépek Kubába csempészésével, de a felbőszült John Kennedy elnök is vakmerően válaszolt. A légitámadás azt jelentette volna, hogy az amerikai légierő lebombázza a Kubában építés alatt álló nukleáris kilövőállásokat és a szovjet szállítóhajókat, ami – ártatlan kubai polgárok pusztulása mellett – egy szovjet atomcsapás lehetőségét is magával hozhatta. Ezt nem vállalta John Kennedy, de visszavonulást követelő ultimátuma volt oly megalázó Hruscsov számára, hogy a válaszban senki – maga az elnök sem – lehetett biztos.

Ez volt a hidegháború legdrámaibb pillanata, s ennek sötét felhője – a pillanatnyi szerencsés kimenetel ellenére – hosszú évekre beárnyékolta életünket. Nem csoda, hogy Jeff Nuttall angol költő Bomb Culture – az atombomba kultúrája – címet adta annak a könyvének, amelyben a hatvanas évek ellenkultúrájának jelenségeit és okait tárgyalja. Ellenkultúra – milyen hirtelen felejtettük el ezt a szót!

Csőd és szorongás – szétbomlás és újrakezdés

Feltehető tehát a kérdés: a szabadságkultusz és az anyagi kényelem, a fogyasztás hajhászása bomlasztotta-e fel a polgári élet intézményeinek kohézióját a ’60-as években, s ezt követte a rossz szellemi közérzet – avagy fordítva történt volna? Az ötvenes évek nyugati, polgári konszolidációja nem lett volna egyéb, mint egy rossz közérzet köré épített kulissza? Alig több tartalommal, mint azok a kulisszák, amelyeket a kommunista diktatúra épített fel Keleten az elnyomott társadalmak körül, s kifestette a munka, a béke, a jólét, a rend jelszavainak rikító színeivel? Inkább az utóbbi az igaz.

A rossz közérzetet, láttuk, nem pusztán a bornírtság, az önelégültség váltotta ki. A lázadás nem mechanikus válasz volt. Sokkal mélyebb okok mozgatták. Az egyiket már említettük: az atombomba okozta szorongást. Ez nemcsak metafizikai szorongás volt, Kierkegaard írásainak felhangjaival felerősítve, hanem az átélt borzalom, Hirosima és Nagaszaki apokaliptikus tragédiájának természetes következménye. Szerelmem Hirosima – ez volt a hatvanas évek egyik kultuszfilmjének címe. Szerelmesnek lenni Hirosimában egy idegen férfibe – ez a helyzet a kor közérzetének minden mélytudati vonását magában foglalja. A perspektívátlan szerelem metafizikai intenzitását, szerelem és halál, e borzalmas modern halál együttesét, az abszurditást. Az abszurd – a kor kedvenc fogalma.

Az abszurditás, a felfoghatatlanság füstfelhője veszi körül a kor másik szorongató élményét, az Auschwitz-élményt is. Így csapódott ez le, nemcsak a túlélőkben, de minden érzékeny lélekben, s a meghaladhatatlanság metafizikai szintjére nálunk Pilinszky János gondolkodásában emelkedett. Nem véletlen, hogy Pilinszky maga is hadifogoly volt, de az volt A péntek lépcsőin főhőse is. Erről az élményről csak homályosan szól, a részleteket elmosva, de nagy nyomatékkal Hernádi:

“Miért vagyok mindig fáradt, nyugtalan, üres?

Talán a fogság, a háború. Érzékeny ember nem tud élni, ha egyszer szégyen érte. Az állatok se. Vannak vadállatok, melyeket ha ketrecbe zárnak, utána hiába visznek vissza az erdőbe. Nem bírják elviselni az emléket. Elpusztulnak.

Furcsa, érzékeny, szerencsétlen évek.”

A magyar katona háború- és hadifogság-élménye – ahogyan azt igazán átélte – ez is tabu volt. A leigázott népeknek nem szabad emlékezniük, csak engedélyezett módon. Hiszen minket “utolsó csatlósnak” bélyegeztek saját történelemkönyveink, a fasiszták utolsó csatlósainak. Jó mélyre beégetett marhabélyeg! Így tanították megszállóink és honi szövetségeseik, bár ez sem történetileg, sem erkölcsileg nem volt igaz. Persze hogy a magyar hadseregben történt katonai szolgálatról tanácsos volt hallgatnia annak, aki nem ezt a kórust erősítette. Ha valaki túlélt frontot, hadifogolytábort és itthoni koncepciós pert, emlékeit titkos sebként cipelhette magával, többnyire élete végéig. Ez egyike azoknak a magyar élményeknek, amelyek szinte teljesen kiíratlanok maradtak, s most már valószínűleg azok is maradnak, az idő múlása miatt. Mészöly ír róla itt-ott, a Hernádiéhoz hasonlóan elhomályosított kontúrokkal, és a nyugati emigrációban nagy erővel Domahidy. De mégis a dokumentumfilmesek, Sára Sándor és Csoóri Sándor történelmi érdeme, hogy legalább elmondásban megőrződött egy jelentős válogatás abból a panaszfalnyi emlékből, ami elmondható volt.

Ez a második – avagy a másik, az első – totális diktatúra témájához tartozik. Ez a diktatúra – amellyel sokáig szimpatizáltak jóhiszemű és rosszhiszemű, doktrinér nyugati értelmiségiek – a második világháborúval indította el nagy offenzíváját, s egy ideig könnyedén tarolt: Kelet-Európa után következett Korea, Vietnam, Kuba, kis híján Kongó, Angola, Afganisztán. Minden előrenyomulás körénk vont vastagabb falat, úgy éreztük. A szabadság abban a fenyegetettségben nem pusztán kávéházi filozofálás témája volt, hanem mindennapi feladat, s a történelmi választ rá Európa nevében először Magyarország, a magyar október adta meg, ahogy Albert Camus ismerte el csodálattal.

Atombomba-pszichózis, háborúélmény, haláltáborélmény, a szovjet diktatúra terjeszkedése, cserbenhagyott magyar forradalom – ez volt a ’60-as évek lelki valósága az érző és gondolkodó nyugatiakban is. Kurt Vonnegut megmutatta a győztes háború visszáját amerikai átélésben. Lehetett-e hinni ilyen lélekkel a jólét családi idilljében? Volt-e nagyobb hazugság, mint a fogyasztói idill sugallata a biztonságról? Ha, ahogy többek közt Sigmund Freud gondolta, a második világháború az első folytatása volt, ennél a történelmi pillanatnál nagyobb fenyegetettségre emlékezhetett-e a nyugati civilizáció? Bizonyosan nem, a középkor vallásháborúi és pestisjárványai óta. A korszak egész irodalma, remek esszéi a nagy csődről szólnak, a botrányról, ahogy Pilinszky mondta – Európa testében s tudatában “a falról”, ahogy Carl Gustav Jung. S a tudomány és a technika közreműködéséről ebben a csődben.

Ez volt a hatvanas évek pillanata. Menekülés – nem a szabadosságba, hanem a feloldhatatlan dilemmák elől. Nyitás – más szellemi világok, a valódi megoldás ígérete felé. S ebben a pillanatban az érzékeny ember számára a rend és a normalitás tűnt hazugságnak – a lázadás, a halálos kaland, a kétségbeesett útkeresés, a tagadás a méltó emberi magatartásnak. A tudomány és a technika pedig része, szereplője, mozgatója a nagy látszatteremtő rendszernek.

Jack Kerouac regényét 1959-ben adják ki, abban az időben, amikor a General Motors kocsijain kitüremkedő vadhajtások tűnnek fel, hirdetve a technika önbizalmát. Chevrolet Bel Air, Buick Century, Cadillac Eldorado – érdemes figyelni a típusok nevét. Első lökhárítójukon két nagy, előremeredő, rakétaorrszerű krómozott dísz jelenik meg, ami képzeletbeli meghosszabbításként a hátsó lökhárítón a stoplámpa alatt végződik. Köztük, a középső rész, a test maga az autó. Bomba? Űrjármű? A feltartóztathatatlan technika fallikus lándzsája? Technikai barokk? A győztes Amerika luxusának fitogtatása? Eldorado aranya, Bel Air luxusvillái, a római légiók ereje? Mind együtt. Ugyanilyen emblematikus, korszakos autó volt Kerouac hősének, Dean Moriartynak az 1948-as Hudsonja. Az első “lapos”, cápaformájú luxuskocsi. Az Amerikai Álom eszményi alkotása, amely elzsongít, megszabadít, kivezet, ki a kábulatok és eksztázisok lebegésébe, amelyben el lehet felejteni nemcsak a nyárspolgári gürcölést (az autó árát), hanem magát a halálosan édes Álmot is. Aki érzékeny volt, az tudta, hogy mindemögött a lelki csőd szakadéka ásít, lapít, les, amibe bele kellene tekinteni, amivel szembe kell nézni, ami után távoli, új kezdetekhez kell – kellene – visszatérni a gondolkodásban, az erkölcsben.

Az újrakezdés rögeszméje, daimónja titáni életmű-vállalkozásokra hajtotta a művészeket, az értelmiséget. Nem okvetlenül a külső méretekben, hanem a vállalkozások merészségében és igényességében. Magyarországon is. Hol látunk ma olyan kezdéseket, mint amilyenre Pilinszky Jánost és Juhász Ferencet indította a szorongás és a kozmosz szépsége? Hol látunk új, teremtett világot, mely látomásban és erőben az övékéhez fogható? Az irodalomban semmiképp.

Krízistudat és szellemi megújulás

Megdöbbentő, hogyan tűnt el e krízistudat divatja az elmúlt másfél évtized alatt. Nem kétséges, bizonyos dolgok megoldódtak, elsősorban Európa kelet-nyugati megosztottságának durva formája. De ez nem magyarázhatja a szellemi klíma szélsőséges változását. Az ember hamar felejt, felejteni akar. S a felejtésben eltompulhatnak védekező ösztönei is. Pedig – hogy csak egyetlen, meglehetősen gyakorlati kérdést említsünk – nem tudhatjuk, mennyire közeli, mennyire távoli a szélsőséges iszlám nukleáris fenyegetése Európa ellen. De erről ma a közgondolkodók közül szinte senki sem beszél. Mint a magára hagyott Dél nyomorúságáról sem.

(Mindezt 2001 májusában írtam, s most, szeptemberben, a World Trade Center meg a Pentagon füstölgő romjainak távlatából tekintve vissza szavaimra nem érzek semmiféle elégtételt. Örülök, hogy félelmem nem úgy teljesedett be, ahogy megírtam. De nem kétséges, hogy a megfelelő katonai és biztonságpolitikai válasz után a Nyugatnak gondolati választ is kell adnia a fenyegetésre – olyan, magas színvonalú szellemi választ, amit a politika stratégiává tud tenni hosszabb távon.)

De folytatom úgy gondolatmenetemet, ahogyan májusban megírtam… Bizonyos, hogy nem lehet folytonos feszültségben élni. A nyugati szellem belefáradt az apokaliptikus készenlétbe, s pihenni szeretne. A hatvanas években a kozmikus szorongás, az útkeresés végtelenné feszítette világunk határait: minden elképzelhető volt, s el is képzeltünk mindent. Ma, mint mondjuk, globális világban élünk, de ennek a világnak a képzelete – ami a megtörténhetőt illeti – beszűkült, szegényes. A korszak, büszkén vallott nevével szemben, egyáltalán nem teljes és nem átfogó. A nyugati ember képzelete ma öncélú, túlhajtott, morbid és érdektelen. Mintha mindent tudna: semmi sem érdekli. Nincsenek valódi tétjei, nem a valódi kockázatokkal számol. Sem az emberi lét határeseteivel, sem a mindennapok végtelenül egyszerű, meghaladhatatlan evidenciáival. Láthatók persze űrodüsszeiák a képernyőn – de komoly ember nem gondolja, hogy amit a filmipar ránk ömleszt, az a valódi kockázatokról, a valódi határokról szól. Ezek a filmek nem többek, mint egy infantilis világ fényűző – gondűző – játékai.

S ma nem pusztán egy másik új nemzedék másik új tapasztalatáról van szó, hanem tényleges felejtésről, elzárkózásról. Hiszen Francis Fukuyama például tíz évvel fiatalabb nálam, s egyetemista volt 1972–73-ban, amikor én a Yale Egyetemen kutattam egy évig amerikai ösztöndíjjal. A Nagy Kinyílás botrányain akkor már túl volt Amerika, de az újítás izgalma mindenütt ott pezsgett a levegőben. Mégis, a hatvanas-hetvenes éveknek az a képe, amit itt próbáltam feleleveníteni, az akkor Amerikában belém égett világérzés, mentális klíma, egy epizód erejéig sem villan fel Fukuyama könyvében mint ellenpont vagy mint sejtetett nagyobb keret. Át kellett élnie mindezt neki is, de nem tesz kísérletet arra, hogy az akkori idők lelkületének efféle felidézésével a Nagy Szétbomlást teljesebb panorámában helyezze el. Olyan ez az elhallgatás, mintha egy ország geográfiájának leírásánál egy szót sem ejtenénk éghajlatáról. Mindenképp szándékos kell legyen, de nem menti a tudományos módszernek az a laboratóriumi modellje, amit Fukuyama használ. Kóros felejtéskényszer ez, avagy a specialista védekezése, közönye a zavaró külső feltételek iránt? Gyökereit érdekes volna megkeresni.

Anélkül, hogy mélyebben elemezném, hadd idézzek egy bekezdést itt a magyar kiadás 364. oldaláról. Ebből nemcsak a hatvanas–hetvenes évek iránti ellenszenv derül ki, hanem az a szerkezeti hiba is, amit Fukuyama gondolkodásában érzékelhettünk: nem különbözteti meg az ideológiákat, az eszmék divatját a kultúrától, és nem látja a kultúra és a társadalom szerves összefonódását. Íme az idézet: “A Nagy Szétbomlás idején a kultúra sok olyan kognitív trükköt eszelt ki, amelylyel elhomályosította az emberek előtt, hogy személyes viselkedésük milyen hatással van a hozzájuk közel állókra. A társadalomtudósok azt mondták nekik, hogy egyszülős családban felnőni nem rosszabb, mint teljes családban. A családterapeuták megnyugtatták őket, hogy a gyerekeknek is jobb, ha a szüleik elválnak, mintha konfliktusokkal terhelt családban kell élniük. Ugyanezek a terapeuták azt mondták nekik, hogy a gyerekeik csak akkor lesznek boldogok, ha ők boldogok, így aztán lelkiismeret-furdalás nélkül tehették az első helyre saját igényeiket. A szülőket ráadásul bombázták a tömegkultúra képei, amelyek a szexualitást magasztalták, és a hagyományos nukleáris családot a képmutatás, az elnyomás, sőt a bűn melegágyaként ábrázolták.” Az eredmények bizony ide is vezettek, de a szándékok nem voltak elvetemültek, és fel kellene tárni mögöttesüket is.

Maga a nemzedék, Bill Clinton és Bob Dylan évjáratai csak mint “baby boom” nemzedék szerepel. Látszólag nem többek, mint egy demográfiai kategória tagjai, akik a második háború utáni amerikai eufóriában, népességrobbanásban születtek. Ez a kategória látszólag nem minősít, a könyv olvasása során azonban, mint láttuk, egyre lejjebb csúszik e nemzedék presztízse. Szellemi alkotásukról szó sem esik, sem tényleges mestereikről, a hatvanas évek szellemiségét ikonikusan képviselő figurákról – mint Charlie Parker, Richard Brautigan, Allen Ginsberg, Andy Warhol, Robert Wilson, Jean-Luc Godard –, akik 1900 és 1930 között születtek.

Fukuyama a gazdasági és technológiai innovációt elkerülhetetlennek tartja – de mi van a szellemi innovációval? Maradhat-e fenn társadalom szellemi megújulás nélkül? S ha rombol is a lázadás és keresés szelleme, miközben megújít, vajon rosszabbról van-e szó ebben a tekintetben, mint a Schumpeter-féle szabad piac építő rombolása? Erre nem volna érvényes a Schumpeter minősítésének mélyén rejtező dialektika? Tudjuk, igen. Rombol mindkettő – de épít is. A gazdasági és technológiai újító ethosz rombolja a társadalom szövetét – állapítja meg Fukuyama –, de, teszi hozzá, hálózatokat is teremt olyan találmányokkal, mint a zsebtelefon és az internet. A szellemi innováció elkerülhetetlensége, hozama viszont szóba sem jön ebben a könyvben. A hatvanas-hetvenes években történt felnyílás – rombolás és építés – csak úgy kerül szóba, mint fentebb, mint a szélsőséges individualizmus korszaka. Egyetlen képviselője, egyetlen gondolata sem szerepel a tárgy- és névmutatóban, csak annyi, hogy a hálózatteremtés, a spontán közösségteremtés mostani hullámának előfutárai közt ott voltak a hippik.

E korszak szellemi innovációját pedig még csak összefoglalni is külön könyv kellene. Az én kiragadott emlékeim, elemzéseim is jó másfél ívnyire szaladtak ki itt – pedig nem is készültem írni most a témáról. De mégis, e nélkül sem a korról, sem a társadalom működéséről nem adhatunk hű képet. Sem Amerikáról, sem a nagyon más, mégis oly sokban hasonló Magyarországról.

Szó azért eshetne – de szó sem esik – e technokrata szociológiában a traumák, a szenvedés, a kiútkeresés pozitív hatásairól a közösség életében. Arról, hogy a teremtés áldozattal jár – jó szándék, energia, emberi életek pocsékolásával. Látszat-pocsékolással. Mert lehet, hogy csak a bőség – a pazarlás bősége akár – tud újat teremteni. A tehetség önpazarlása, fölös buzgása. És bizonyosan: a fájdalom, a sóvárgás, a belső hiány. A művek – a gondolatok – a fájdalom meghaladásai, szinte mindig. S arról is kellene szólni, hogy az évtizedes traumák után helyreálló család más lesz – talán erősebb, egészségesebb, mint a Nagy Szétbomlás előtti család volt. Mert talán felértékelődött az életminőség. Talán történt elmozdulás, ha nem is fordulat, s a család visszanyert valamit önmagának abból az időből, amit a versengő – s nem csak a szétbomló! – Amerika rabolt el tőle. Nem a hatvanas években, hanem már sokkal korábban. S ne felejtsük, az életminőség fogalmát éppen a hatvanas évek mesterei munkálták ki – elsősorban Erich Fromm és Lewis Mumford.

S a könyv első számú témája, modellje Amerika lévén, kellene szólni arról is, hogy Amerika – irigyelhetjük érte, mosolyoghatunk rajta – a kísérletezés országa. Pionír ország, friss civilizáció, amely hisz az erejében, és kísérleteit gyakran nevetségesen komoly, mondhatni véres naivitással hajtja még ma is végre. Közmondásos mindennapi józanságának, pragmatizmusának ez a különös ellenpárja. Ennek az amerikai sajátosságnak könyvtárnyi irodalma van – a Nagy Szétbomlás nem az első nagy kísérlet, nem az első nagy fordulat volt Amerika életében, s bizonyára nem is marad az utolsó.

Fukuyama csőlátása tehát, ez a nagy fehér zóna e társadalomtudomány látóterében mintha azt sugallná, hogy el lehet választani a kultúrát a társadalomtól. A fiziológiát az anatómiától. Tudjuk a választ: még boncasztalon sem. Még a kihűlt testben is ott van nyomaiban az élet, a nedvek keringése, a távoli idegek természetes üzenetváltása. Az egész ideája még ott is él.

Pusztulás és teremtés

De ismerjük el: a dolgok visszaigazolását, furcsamód, oly sokszor kapjuk meg váratlan helyről, idegen dialektusban. Csak észre kell venni, hogy a merőben más lelkület, más nyelvezet, más megítélés mélyén ugyanaz a felismerés rejlik, mint a miénk. A Nagy Szétbomlás tehát Nagy Kivirágzás is volt, Nagy Kinyílás. Olyannyira, hogy akkor csak ennek, ez utóbbinak érezte magát a kor. Ez volt akkor a nagy közhely – sokunknak pedig az átélt korszellem. A tegnap, a tegnapelőtt közhelye mára említésre sem lesz méltó. A közhely most egy immorális, elveszett nemzedékre emlékezik. Ezt tanúsítja a Fukuyama-könyv is. Az emberiség divattól divatig – felejtéstől felejtésig – tévelyegve araszol útján, mondja erre a pesszimista. Aki viszont nem felejt, annak el kell végeznie a korrekciót. Természetesen nem hasonló elfogultsággal, hanem az egyensúly, az egész helyreállítására törekedve.

A pusztulás és a teremtés egyszerre zajlik a létezés világában – az ember a felbomló világ helyén új formákba rendezi az életet, a szellemet, keresve, megteremtve “a valóság” égi mását, valóságot teremtve a benne élő szellem látomásának. E két mozdulat, a rombolásé és a teremtésé, gyakran ugyanaz. Szinte véletlen, hogy annyi idő után most írok ismét a hatvanas évek szelleméről – egy új konstellációban. Fukuyama könyve volt az, ami előbb a hiányérzetet, majd az ellenkezést, majd az emlékeket elindította bennem. Írás közben értettem meg, hogy ennek a pillanatnak el kellett következnie. Amikor befejezett múltként tekintek vissza valamire, ami oly sokáig – tizenöt-húsz évig – a jelen volt, a közelmúlt s a közeljövő. Ami most történik. Majd pedig némileg elfeledett búvópatak (lett) a saját életemben is. Legalábbis egy része lett azzá. Mert az említett gondolatvilágból oly sok minden – a létfilozófiák, a mélylélektan, a Kelet hozadéka – lett személyes gondolati habitusom része.

Erről azonban most nincsen hely többet mondani. Ebben az írásban igyekeztem a személyességet kerülni, bár tudom, nem mindig sikerült. Nem mintha hiba lenne – s nem is érdem. Írásom egy tárgyilagos – vagy tán inkább tárgyias – könyv tárgyilagos kritikájának indult, s ha más is lett belőle, ehhez az attitűdhöz mindvégig tartani igyekeztem magamat. Talán eljön egyszer a nagyobb – még nagyobb – személyesség alkalma ebben az ügyben.

S e hosszú történeti kitérő és emlékezés után most igyekszem visszakanyarodni kitűzött célomhoz, vagyis ismét a másik oldaláról – a kilencvenes évek és Fukuyama felől – tekinteni vissza a dolgok arcára.

De nem kanyarodhatok vissza, mielőtt még egy észrevételt teszek, újra felidézve a dolgok kettősségét, teremtés és rombolás sokarcúságát, egymásba fordulását, összefonódását. Mert a hatvanas–hetvenes évek gondolati áramlatainak, mozgalmainak java éppen hogy nem rombolást és szétbomlást akart. Hanem valódi – szerves – rendet a hazudott, az elhalt, a kényszerített rend helyébe. Különösen érvényes volt ez nálunk, itthon. Hiszen miféle rendezettségi állapotát teremtette meg a magyar társadalomnak a Kádár-rendszer? Tudjuk, ez a rezsim a hagyományos, a folyamatos életű társadalmi közösségek és formák szétverésében bevégezte a nagyobbik részét annak, amit Rákosiék kezdtek meg. Nincs ennek durvább és nyilvánvalóbb példája, mint a második, 1959-ben kezdődő téeszesítés, melynek során az erőszak, a zsarolás és a megalázás minden formáját kipróbálták a Pestről kiszálló káderbrigádok. Hogy mást ne mondjunk, megverték – mint azt Illyésnek megtörten mesélte – az ünnepelt néptanító-költő Váci Mihály belépni vonakodó édesapját is. A magyar falu máig nem tért magához e terror hatásaiból. Lába alól kihúzták a földet, tagjaiból kiverték a tartást. Akiben maradt törekvés az autonómiára, a városok vadonjaiba menekült.

Az értelmiség spontán mozgalmai éppen azt a rendet próbálták helyreállítani, amit a Fukuyama idézte társadalomtudósok a normalitás jegyének tartanak. Hálózatokat és közösségeket építeni az erőszakkal fenntartott rend alatti káoszban, az anómia felé süllyedő társadalomban. Ezeket a spontán kis köröket Kádárék besúgókkal plántálták be, s ha kapcsolódtak olyan hagyományos intézményhez, mint az egyházak, börtönnel büntették. De a közösség újjáépítése tovább folyt, s olyan látványos, tűrt vagy tiltott gyümölcsöket hozott, amilyen a táncházmozgalom volt és a hetvenes–nyolcvanas évek repülő egyeteme. Érdemes ismét Tornai emlékeihez fordulni, aki a középpontjában volt a táncházmozgalom 1970 körüli kirajzásának: “Létezett egy intézmény – talán mozgalom? –, amely szinte egyenes cáfolata volt az egzisztencialista kiszolgáltatottságnak, a semmi heroikus pesszimizmusának. A Kecskeméti Népzenei Napok nevű, évente megrendezett találkozó […] Csoórival, Fodorral, Takács Imrével, Sárosi Bálinttal, Bozay Attilával és másokkal jártunk oda, amíg el nem tiltottak [azaz kitiltottak – K. Gy.] – Csoórit, engem – a város diktátor urai. […] Ezek a délelőttök és esték voltak a mi bizonyítékaink: a népi kultúra művészi ereje, a hagyományba lenyúló csápjai megtarthatják a magyarságot a kommunizmus és a modern nihilizmus ellenében is” (Leszálltam anyám öléből). Ezt a mozgalmat a korszerűséghez így kapcsolja Tornai: “Egyfolytában arról a lehetőségről beszélgettünk, hogy az ősi, illetve népi kultúrába visszakapcsolva, hogyan lehetne szerves, szintetikus, modern műveltséget teremteni.”

A kommunakísérletektől – melyekből az első 1839-ben jött Amerikában létre – az ezernyi más kaptárig és hálózatig, a hatvanas–hetvenes évek a spontán közösségteremtés évtizedei voltak az amerikai ellenkultúrában is. Bizony itt vannak a gyökerei annak a hálózatszervező készségnek, amelyet Fukuyama a kilencvenes években a hagyományos intézményekben és a cégekben is kivirágozni lát, s amelyek a hierarchia ellaposítását teszik lehetővé, s a társadalmi tőke két pillérén, a bizalmon és a felelősségen alapszanak. Fukuyama a hálózatteremtést, a hierarchikus viszonyok ellaposítását dicséri mint a közösségi alkotókészség megújult lehetőségét. Magam már említettem, hogyan járultak hozzá a hatvanas évek gondolatai a család, az életminőség felértékelődéséhez. Ezeken kívül is számtalan hozama van a Szétbomlás-Kinyílás évtizedeinek. Nélkülük a világ ma nem volna az, ami. A konszolidáció nem ismétlődés, a múlthoz az eltelt idő hozományával térünk vissza. Olyan dolgok tartoznak e hozományba, mint a II. Vatikáni zsinat s a hozzá fűződő megújulási mozgalmak a katolikus egyházban. Idetartozik természetesen a női egyenjogúság mozgalmának megújulása, az ökologikus életmód s a polgári környezetvédelem gondolatai és hálózatai, az emberi jogok, a kisebbségi jogok előretörése a politikában és a köztudatban. E mozgalmak vadhajtásait lenyesegeti az idő, agresszivitásukat, a politikai korrektség látványos ostobaságait lenyesegetik a kilencvenes években kibontakozó ellenreakciók.

A hozományba tartozik a nagy művek sora a művészetben s a gondolkodásban. Mégpedig bőségesen – s nem kétséges, hogy jóval több, mint ami a mostani évtizedből fenn fog maradni. Nem árt szembesülnünk a ténnyel, amit nemrég így fogalmazott meg egy angol művészeti író, helyeslésem kíséretében: Ma nem tűnnek fel nagy egyéniségek. Nincsenek új alkotók, akiknek ígéretét olyan óriásokhoz lehetne mérni, mint Henry Moore vagy Frederico Fellini. Akik maradtak, a régi nagy nemzedék maradéka: Szolzsenyicin, Wajda vagy az alig alkotó Ingmar Bergmann, Lawrence Durrell. És a hatvanas években indulók legjobbjai. Mint a holland festészet nagy százada után: eljött az ügyes kismesterek kora a nyugati civilizációban, egy konszolidált kor, amelyben az intézményesség és a technika uralkodik.

De nem kérdés, hogy a hatvanas évek hozományához tartozik 1968 is, a diákmozgalmak, amelyeknek kinövései, vadhajtásai megkeserítik életünket. Az oktatási intézmények demokratizálása, addig a pontig, ahol már lehetetlen lesz az oktatás. Az anarchizmus erőszakpárti válfajának megújulása a Vörös Brigádokban és a terrorizmus számtalan más jelenségében. A másság és az emberi jogok védelmének átcsapása az ellenkező végletbe: a kisebbség ízlésuralmába. A személyiségi jogok végletes védelmének átcsapása a társadalom kiszolgáltatottságába – amelynek jelképe volt a Világkereskedelmi Központ két tornyának leomlása. (Mert nem véletlen, hogy ez a cselekmény olyan országban történt, ahol az ember isten tudja, hol szerzett autóvezetési jogosítvánnyal tetszőleges alteregót választhat magának.)

A Nagy Szétbomlás és Kinyílás hamarább és látványosabban választotta ki áldozatait az értelmiség körében. A kísérletezők közül a legsérülékenyebbek és a legvakmerőbbek hullottak el, elsősorban az olyanok, mint Jack Kerouac, akik a kábítószerekben új, eksztatikus-misztikus látomások ígéretét látták. Mások más világmegváltó ötletek és tanok dőre áldozatai lettek. Maradt rengeteg kisiklott életű túlélő. Megint mások máig nem tudtak kilépni a korszak mitikus sémáiból – ők és a radikálisan megváltozott korszellem nem tudnak egymással mit kezdeni. De megmaradt egy érzékeny, rugalmas többség, és, mint mondtuk, maradtak nagy művek.

Elpusztult, kisiklott életekben még inkább bővelkedik a hatvanas–hetvenes években indult magyar értelmiség. A pusztulás nálunk e téren is nagyobb volt, a látvány, a névsor szinte apokaliptikus. És ki mondja meg, mi pusztította el Huszárik Zoltánt, Hajnóczy Pétert vagy Bódy Gábort – a saját érzékenységük-e, az önrombolás ragállyá lett módjai vagy megint csak a bénító, romlott politikai és társadalmi közeg? Bizonyára mindez együtt. S mégis, micsoda művek születtek a szabadság elkeseredett gesztusaiból! Mennyi ígéretes torzó, mennyi töredék! S a látványos tragédiák mögött ott vannak az élőhalottak, ott van a magyar értelmiségi életforma agyonkuszálódott, összegabalyodott, sodródó világa. Azt mondhatjuk, 1989 fordulata az utolsó pillanatban hozta meg az esélyt e nemzedék derékhadának, hogy valamiféle természetes rendhez igazítsa értékeit, vonzalmait. Sokaknak az utolsó pillanat után; s maradt bennük máig a káosz.

A társadalom helyreállítása – konzervatív fordulat?

A társadalmi normalitás, az újraszerveződés erői spontán kezdenek működni néhány évtizedes bomlás után, állapítja meg Fukuyama az elmúlt kétszáz év deviancia-normalitás ciklusait elemezve, miközben – mint másutt is a könyvben – számtalan ismert történész, szociológus, antropológus munkájára hivatkozik. Az elemzés szerint a megújulást messze megelőzi a kritika, majd a regenerálódás vágyának fázisa. Olyan szociológiai tekintélyek például, mint Alasdair McIntyre és Ralf Dahrendorf, már évekkel ezelőtt megírták a hatvanas évek kritikáját. Mint Fukuyama fogalmaz, megállapították, hogy a hatvanas években megerősödött individualizmus nyomán “nemcsak a tradicionális vagy tekintélyelvű társadalmakra jellemző kötelékek bomlanak fel, a folyamat ugyanis nem áll meg itt, hanem korhadni kezdenek a modern társadalmakat benépesítő teljesen önkéntes intézmények alapját képező társadalmi kötelékek is. Az emberek nemcsak a zsarnokok és főpapok tekintélyét kérdőjelezik meg, hanem a demokratikusan megválasztott tisztségviselőkét, a tudósokét és a tanárokét is. Nehezen viselik a házasság és a családi kötelezettségek kényszereit, még ha ezeket önként választották is. És nem akarják azt sem, hogy túlságosan kordában tartsák őket a vallás erkölcsi tanításai, még ha tökéletesen szabadon, kedvük szerint léphetnek is be bármilyen felekezetbe, és azt bármikor ott is hagyhatják. Az individualizmus, a modern társadalmak legalapvetőbb erénye a szabad emberek büszke függetlenségéből kezd valamiféle zárkózott önzéssé fajulni, a személyes szabadság egyre inkább öncél, és az ember mit sem törődik mások iránti kötelezettségeivel.”

A közelmúltra, folytatja Fukuyama, az erkölcsi miniatürizálódás volt a jellemző. Tekintve, hogy a bizalom és a bizalom iránti igény még a beteg társadalmakban is fennmarad a végső stádiumig, a civil társadalom – például az Egyesült Államokban – még erősödött is, miközben az intézmények és a nagy normateremtő csoportok erkölcsi ereje persze csökkent. Ennek a helyzetnek az a jellemzője, hogy “az emberek továbbra is részt vesznek ugyan csoportéletben, de maguk a csoportok kevésbé normaadók, és kisebb bizalmi rádiuszt hoznak létre. Egészében véve kevesebb a közös érték a társadalmakban, és nagyobb a versengés a csoportok között.”

Hogyan elemzi Fukuyama az 1992 táján történt fordulat okait és tüneteit, és mi az, amit elemzéséből visszaigazolhatunk? A könyv harmadik részében, A Nagy Újjáépítés cím alatt foglalja össze röviden, hogyan áll helyre az individualizmus ingájának kilengése után a normalitás. Ennek mibenléte, lefolyása a már említett, a második részt alkotó nagy esszéből következik, melynek címe: “Az erkölcs genealógiája”. Fukuyama antropológiáját, emberképét tömören jellemeztem már írásom elején. Ennek gyors felfogását megkönnyítik a szerző tervezte kvadránsok, amelyek a rend forrásairól és az emberi normákról adnak áttekintést.

A korábban mondottakból kiolvasható, hogy milyen erők hajtják a szétesettségig jutó társadalmat vissza az újjáépítés, a társadalmi tőke újjáépítése felé. Igen fontos, hogy a négy mezőnek Fukuyama ábráin nincsen előjele, tehát a normák, a rend helyreállítása egyszerre folyik – folyhat – mind a négy téren. Lehet tudatos és spontán, lehet racionális és a-racionális (az irracionális kifejezést ebben a tekintetben Fukuyama nem használja).

Fukuyama jól látja, hogy a technológia dinamikája ideálisan működik a liberális demokrácia keretében – de éppen dinamizmusa révén újra és újra szétszaggatja a közösségek finom szövevényét, vagyis tönkreteszi a társadalmi tőke éltető televényét. Azonban, véli Fukuyama, a közösségek, a társadalom hamarosan újra belefog az erkölcsi értékek, a bizalom, az átlátható viszonyok helyreállításába. Ennek a mozgásnak nagyjából negyven-ötven éves ciklusai jellemzik az európai és észak-amerikai történelmet a XVIII. század vége óta. Fukuyama szerint, bármennyi hibája legyen, a liberális demokráciánál alkalmasabb rendszer nem áll a modern fehér civilizáció rendelkezésére. Ezért a jövőben is – ha elfogadjuk érvelését – e ciklusok ismétlődése várható csupán. Nem fog összeomlani a kapitalista rendszer, nem lesznek katasztrófák és forradalmak. A helyzet kimenetele mindig a piac teremtő-romboló erői és a társadalmi tőkét teremtő konzervatív impulzusok közti szembenállás pillanatnyi fázisán, a nagy erőtér pillanatnyi helyzetén múlik.

“A Nagy Szétbomlás már kifutotta magát, és elkezdődött az új normarendszer kialakulásának folyamata – mondja Fukuyama. – A bűncselekmények, válások, házasságon kívüli születések és a bizalmatlanság mutatóinak növekedése jelentős mértékben lelassult, sőt a kilencvenes években sok olyan országban csökkeni kezdett, ahol korábban robbanásszerűen fokozódott a dezorganizáció.” Majd így folytatja: “a korlátozóbb normák kialakulását célzó konzervatív trend folytatódni fog”. Ennek első oka az, hogy: “az emberek természetüknél fogva társas lények, s amellett racionálisak is, akik (sic!) kulturális szabályokat állítanak fel maguk számára. A természet és a racionalitás végső soron egyaránt elősegíti az olyan hétköznapi erények kialakulását, mint a tisztesség, megbízhatóság és kölcsönösség, amelyek a társadalmi tőke alapját képezik.”

Hogy így lesz-e, nem tudhatjuk. Nem tudhatjuk, meg tudja-e oldani a liberális demokrácia ezt a lényegi ellentmondást a technológiával szövetkezett piac dinamikája és az emberi közösségek természete között. Változás és állandóság, törések és folyamatosság között. Fel tudja-e oldani azt a másik ellentétet, amely e dinamika s a mindnyájunkat eltartó ökológiai rendszer egészen más tempója között feszül? E lassúbb tempó s a mögötte álló forma – az ember esetében is, az ökológiai rendszer esetében is – biológiai, szerves. Vagyis lassan alakult ki és nehezen változik. Minden a mértékeken, a határokon – betartásukon – múlik. S a határok egy része láthatatlan, ismeretlen, tapasztalatilag aligha cövekelhető ki. Ez a konzervativizmus technokrata és racionális, saját alapjai iránt pedig valamilyen ösztönös és öntudatlan bizalom él benne. Ebből ered derűlátása a társadalom újraszervülése, kiapadhatatlan regenerációs képessége tekintetében. Meg is különbözteti ez olyan konzervatív gondolkodóktól, mint Romano Guardini, Várkonyi Nándor vagy Jáki Szaniszló, akik a Modern Kor kezdetét a reneszánsztól számítják. A romlás ciklusait ők évszázadokban mérik évtizedek helyett, s ettől hullámhegy és hullámvölgy dimenziói egészen mások lesznek a szemükben, s a beköszöntött posztmodernizmus is sokkal nagyobb kétségek és bizakodások terhét viseli. Van egy másik fontos különbség is e konzervatív álláspontok között. Fukuyama, mint említettem, azt állítja, hogy a vizsgálatok nem bizonyítják, hogy a vallási érzelmek működése elengedhetetlen a társadalmi tőke és a közösségi szerveződés megújulásához. Nem beszél egyáltalán a transzcendencia helyéről, de még a szimbólumok erejéről sem, amelyek értékeket mozgósítanak. Szembekerül tehát mindazokkal, akik azt állítják, hogy az ember a transzcendencia felé törekvő lény, köztük antropológusokkal, pszichológusokkal és valláskutatókkal, és megannyi laikus gondolkodóval. Azokkal, akik az embert jelképteremtő lényként határozzák meg, s azokkal, akik játszó lényként, homo ludensként.

Tagadhatatlan, hogy Fukuyama s az általa idézett seregnyi politológus, szociológus és antropológus nemcsak dokumentálja a Nagy Szétbomlást, de aktív szereplője is annak a konzervatív fordulatnak, ami a közérzületben és a közgondolkodásban egyre világosabban bontakozott ki az elmúlt tizenöt évben.

A futurista modernizmus vége

A modernista gondolkodásnak az a válfaja – nevezzük futuristának –, amelyik a szüntelen változást a haladás kikezdhetetlen dogmájaként ünnepelte, nemcsak hogy kifulladt, de agresszivitásának nagy része volt abban is, hogy vele szemben komoly, korszerű konzervativizmus lépett színre. Előbb – s ez a fontosabb! – az érzületben, aztán az ideák szintjén. Ez a konzervativizmus maga is több ágra oszlik, s egyik vonulata a modernizmushoz autentikusan nyúl vissza, annak mindig is virágzó organicista irányaihoz.

Ez a futurista modernizmus mély rokonságban van a permanens forradalom gondolatával, a marxizmus e szélsőséges, trockista üdvtanával. Véletlen-e, hogy a haladás gondolatának e gyermekded, de korántsem ártatlan változata – miközben látszólag igen távoli pályákon járt – egyszerre bukott meg a művészetben és a politikában? Saját berkeiben a futurista modernizmus az új eklektika grimaszában, torz tükrében szembesült a véggel. Most úgy tetszik, mintha a stílus önmagában nem hordozna értéket, tetszés szerint váltogatható, mint a párizsi divattrendek. A szoknya lehet rövid és hosszú, szűk és bő. A vers és a festmény lehet szürrealista és expresszionista, és lehet klasszicizáló is – mindez csak idézőjelben, mint a posztmodern irodaházak ívelt ablakai és kapui, kupolái. Az új eklektikában, ami a l’art pour l’art kései hajtása, minden idézőjelbe került. Bármit meg lehet tenni, és semmit sem érdemes, de azért csak működünk. Ez lehetne e lelkiállapot mottója.

Nevezik – tévesen – posztmodernnek is, mint ahogy mindent annak neveznek nyakra-főre, amit korunk eklektikája produkál. Holott a posztmodern kifejezést megalkotója, Charles Olson, az amerikai költő és gondolkodó éppen arra a korszakra értette, ami majd ezután fog eljönni – egy átláthatóbb, közvetlenebb világ, amely gyökereket keres az archaikushoz és az emberiség nagy hagyományához. Az emberi testhez és pszichéhez mint az általunk megismerhető és élhető valósághoz. Mindez 1960-ban történt, és Olson 1970-ben meghalt. Amit eszerint lehetne ma posztmodernnek nevezni, egyelőre igen kevés – talán csak az ökologikus szemlélet az.

Változatok a hatvanas évekre

E változatokból talán feldereng a hatvanas évek 1999–2001-es sziluettje, ha nem is a teljes kép. Abból, ahogy akkor átéltem s átélték más szereplők, művészek és értelmiségiek. Abból, ahogy most látjuk. S abból, ahogy Francis Fukuyama és más mai szociológusok. Kirajzolódik egy körvonal, s talán valami abból is kirajzolódik, amit e körvonal elkerít. Fukuyama gondolatai és az enyémek – a magamféléké – talán csak egy ponton találkoznak. Más-más régiót ívelnek át, és mintegy átadják egymásnak a tollat, mint stafétabotot. Fukuyama a társadalmi tőke adatsoraiból rajzolja ki ívét, én a korérzületből s az alkotói törekvésekből, legyenek azok művésziek vagy egyebek.

Bennünket, szereplőket, való igaz, akkor nem érdekelt az emberi ára annak az újrakezdésnek, amiben részt vettünk. Fiatalok voltunk, úgy éreztük, hogy a nagy emberi veszteségeket éppen azok az erők okozták, amelyektől el akartunk szakadni, amelyeknek ellene akartunk haladni. Holott nem kétséges, ezekhez a veszteségekhez hozzáírhatók a lázadás és a kísérletezés okozta veszteségek is.

Ellenben Fukuyama a mérhető emberi veszteségekről, a társadalom hálózatairól és sejtjeiről, elhalásukról és újraéledésükről rajzol fel képet, de a közérzületet és a kor önképét nem veszi figyelembe. Hozzá kell tenni, műveltsége e téren láthatóan fogyatékos – mint az enyém a szociológiában. Az enyémhez hasonló kísérletek a korszellem felől teszik meg a szükséges korrekciót. Hiszen az adatsorok, akárcsak a véleménykutatások, jobbára csak a numerikus tendenciákat érik tetten – de arra alig képesek, hogy kimutassák a társadalom televényében történő szellemi mozgások gazdag szinkróniáját, ötletek és reakciók, szándékok és helyzetek kereszteződéseit és párhuzamosságait. A szellemnek, intellektusnak, érzelemnek, indulatnak azt az összjátékát, amelyet visszaadni, ha hozzávetőleges gazdagsággal is, a kortárs kiváltsága. A szociológus és a történész csak nagy képzelőtehetséggel s az egykorú források bő ismeretével tudja ezeket rekonstruálni – az ő kiváltsága lesz viszont a visszatekintő pillantás nagyobb perspektívája. A történész akkor nyeri el ezt a kritikusi távlatot, ha van empátiája, és rekonstruálni tudja a kor emberi valóságát teljes bensőségességében. Nemcsak a struktúrákat, hanem a korszellemet is.

Mert ez a főszereplő, a korszellem, a kor mentalitása, amely eszmélkedik és dönt, felismer és félreismer, teremt és rombol. Az emberi valóság nem időmetszetek sora, hanem folyamatoké. Folytonos jelen idő, amelynek része a múlt és a jövő is. Magában foglal sokféle múltat, és elképzel sokféle jövőt.

Az ősök öröksége, amely felemel vagy lehúz. A saját szellemi teremtményeink, remények, hitek, tévhitek, megcsalt várakozások, rögeszmék és önkorrekciók. Egy másik jövő gondolata, amiből valami – másképp – jelenné lesz. 

(2000–2001)