Beke György

Groza faluja

“Vegyék elé a térképet, és nézzék meg, milyen kicsi falu Bácsi… A jegenyék és nyírfák között meghúzódó falucskán a friss és sebes Sztrigy vize kanyarog által, üzenetet és testvéri ölelést hozva a havasról, melynek kéksége mint valami ködbe vesző, hatalmas díszlet veszi körül a falut.”

Itt volt ortodox pópa a Petru Groza dr. apja.

“Egy nagy bajuszú magyar büszkén emlegeti, hogy az elemiben jobb tanuló volt, mint a miniszterelnök.

– Pedig ugyancsak fogott neki az esze… – bólogat elismerőleg.

A nagy bajuszú magyar megmaradt a falujában, ahol ma első gazda, tisztelt és megbecsült.”

Valóságirodalmon nevelődött képzeletünknek nagyon gyanús ez a “nagy bajuszú magyar”, aki – lám – híres ember lehetett a falujában, az elemi iskolában jobb tanuló Petru Grozánál, most pedig a legnagyobb gazda Bácsiban. Akkor miért nincs neve? Vajon létezett-e egyáltalán? Akkoriban, 1946 elején szokás volt kitalált riporthősökkel “színesíteni” az írást, “hitelesíteni” a mondanivalót.

Hagyjuk a sajtótörténeti töprengést, olvassuk tovább a “riportot”:

“Tudni kell még azt is Bácsiról, hogy vegyes lakosságú falu. Fele magyar, fele román. De megférnek jó békességben. Segítenek egymáson, román és magyar. Itt nincs uszítás és gyűlölködés. A magyar előadásokon ott ülnek a románok, s a románok táncában a magyarok is ott rúgják a port szakadásig.

Most aztán öröm érte a kis Hunyad megyei falut. Megnyílt a magyar iskola. Itt persze emiatt sem volt vita vagy ellentét. A református kultúrházban helyezkedett el a magyar elemi. A szülők könnyes szemmel hozták el a gyermekeiket. Nagy dolog ez a magyar iskola! Hiszen 1919 óta nem tanulhattak itt magyarul a magyar gyermekek. Most azonban már lehet. S ezentúl is mindig.

Harag se lett belőle. Ugyan miért is lett volna? A mócok ugyanis rendjén valónak találták, hogy a magyarok magyarul tanuljanak.

– Egy föld gyermekei vagyunk. Ugyan miért gyűlöljük egymást? – mondta egy hajlott hátú, vén román földműves, s a körülötte állók rábólintottak.

Így is van ez rendjén, s így is lehetne ez mindenütt. S így is lesz valamikor, csakhogy persze egy kicsit hamarább menne a dolog, ha minden faluban születne egy-egy Groza Péter.”

Olvasható mindez a kolozsvári Világosság 1946. január 2-ai számában. Az írás címe: Magyarul tanulnak Groza Péter szülőfalujában.

Sajtótörténeti vizsgálódással könnyű megfejteni, hogy az egész “riport” tényanyaga egy híradás: Bácsi faluban magyar elemi nyílt. A magasztaló jelzők az akkoriban divatos szólamok, amelyek Balogh Edgár műhelyében fogantak. Ő a lap főszerkesztője, a Magyar Népi Szövetség alelnöke, vezető “ideológusa”. Tekintsünk el az írás belső logikátlanságától, hogy ne menjen el a kedvünk az egésztől. Ha ilyen jó viszonyban éltek a magyarok és a románok eddig is Bácsiban, hogy a románok eljártak a magyarok előadásaira, akkor nem volt itt semmi baj az együttéléssel. De vajon hol rendezték ezeket a “magyar előadásokat”, ha 1919 óta nem volt magyar iskola Bácsiban? Tudjuk: a két világháború között – különösen szórványvidéken – a templomok falai közé szorult minden magyar ünnepség. Aligha lehetett ez másként Bácsiban is. Tehát az ortodox románok eljártak a magyarok református templomába, hogy testvéri érzelmeiket nyilvánítsák magyar falustársaik iránt?

Ennek az egész “riportnak” egyetlen célja volt: Petru Groza miniszterelnök nimbuszának megalapozása az erdélyi magyarok körében. (Vajon miért ragadt át olyan gyorsan az anyaország sajtójára is?) A “Groza Péter” névhasználat, vagyis a magyarul írt keresztnév közvetlensége barátságot, már-már lelki azonosulást kívánt sugallni.

Sebestyén bácsi, az öreg uzoni nyugdíjas vasutas azt mondta nekem azokban az időkben:

– Gyurika fiam, sokat olvasok mostanában Gróza Péter doktor úrról… Nincs már semmi baj, ha elértük ebben a nagy demokráciában, hogy magyar ember legyen Románia miniszterelnöke.

Kuncogni se mertem: vagy őszinte naivság volt ez, vagy halálosan keserű humor.

A Péter keresztnév legbuzgóbb terjesztője Balogh Edgár volt, vagyis: a romantikus kisebbségi politizálás. Ezen 1946-os esztendő szeptemberében Balogh Edgár névvel jegyzett vezércikket közöltek a Világosságban: Két év magyar munkája Groza Péter oldalán. A Magyar Népi Szövetség reálpolitikájának legnagyobb vívmányaként említi “az erdélyi és bánsági magyarság népállományának megőrzését, nemzeti intézményeinek megtartását és a szabad nemzetiségi szervezkedést. A Groza-kormánnyal való erdélyi magyar “együttműködés” politikájának eredményéül tudja be a magyar elemi és középiskolai hálózat országos kiépítését, azt, hogy háromszázezer gyermek magyar iskolába járhat. “Ami 1940 előtt csak magánoktatásként volt lehetséges, az a román demokráciával közösen elért eredmények szerint ma állami hivatás, tehervállalás és felelősség. Nem elszigetelődésre törekedtünk, ami sorvaszt, hanem az államgépezetben való teljes részesedésre, ami jogegyenlőségünk egyetlen helyes és igaz értelmezése.”

Érinti a vezércikk az ellenérveket is, jelesül azt, hogy a művelődési és oktatási téren elért eredmények nem pótolhatják a magyar gazdasági szervezkedés hiányait. Balogh Edgár e tekintetben is bizakodó: “Igenis, jól felfogott érdekünk, hogy a demokrácia általános gazdasági pezsgésébe, az új békeévek konszolidációjába saját nemzetiségi alakzatunkkal, magyar kultúránkkal, demokratikus magyar öntudattal, népünk iránt érzett szeretettel és felelősséggel kapcsolódhassunk be.”

Mindezeket a lehetőséget Groza Péter és kormánya teremti meg.

Bácsi község, a Magyar Nagylexikon 2. kötetében:

“Bácsi: BŃcia (rom), Schönferdorf (ném): község Romániában, a Marosba ömlő Sztrigy folyó bal partján, Vajdahunyadtól északkeletre. Völgytalpi halmazjellegű település. Lakói: 732 (magyar, román; 1910), 625 (18% magyar, 1992). Első írásos említésekor (1332, Bachi) egyházas hely volt, magyar lakossággal. A középkorban magyar kisnemesi falu. A XVII. század legjelentősebb nemesi családjai: Győrfi, Altalfi, Zudor, Naja, Bereck, Pap. A XVIII. században betelepülő románok zsellérek voltak. Petru Groza szülőhelye. 1919-ig Magyarországhoz (Hunyad vm.) tartozott. Ref. templom (XVIII. század).”

Áll ma is a református templom. A paplakon jóval többet tudnak Bácsi magyar múltjáról. A rákosdi lelkész, Váradi Ötvös Gáspár 1634-ben összeírta Hunyad megye akkori református eklézsiáit. Harminchét egyházközséget vehetett számba, köztük Bácsit. 1753-ban Bácsi papja Ormos István. Innentől kezdve név szerint ismerjük valamennyi prédikátort.

Harminchét egyházközség! Előttem egy 1995-ben kiadott névjegyzék. A Hunyadi Református Egyházmegyében tizenhét eklézsiát tüntet fel, tizenegy lelkészszel. Nincs már pap Brádon, Haróban, Hosdáton, Lozsádon, Petrilla-Lónya egyesített egyházközségben, Rákosdon.

Félelmetes statisztika. Vagy a számok romlásánál még félelmetesebb a lelkek halála? Ezt a rokkanást “élőben” láthattam utolsó látogatásomkor, 1978-ban. Azóta is lelkem mélyén nyugtalanítanak a szavak, a megismert hangulat. Ez lenne “kicsiben” a nemzethalál? De hiszen minden nemzethalál a kisközösségek pusztulásával kezdődik el.

Lovász János tiszteletes szolgált Bácsiban, hozzá kopogtattam be. Innen majd Dévára kerül lelkésznek. Vegyes lakosságú dél-erdélyi faluban született, Lőrincrévén, a Maros mentén, Nagyenyed közelében. Innen vagy száz kilométerre. De ott nagy előny a magyar iskola: fékezi a nemzeti romlást, az önfeladást, erősíti a lelkeket, tartást ad az embereknek.

– Bácsiban mikor szűnt meg a magyar nyelvű oktatás?

Szomorú mosoly a felelet. Csak a tiszteletes asszony szólna közbe indulatosan, de meggondolja magát. Székely asszony Erdővidékről, aki nem olyan könnyen törődik bele a süllyedésbe. Lovász János legátusként járt a falujában, így ismerkedtek meg.

– Pusztakalánban még van magyar iskola – mondja csendesen a tiszteletes úr. – Én szolgálok ott is, egyesített eklézsia a miénk.

Kalánban, az ipartelepen még tanítottak magyarul: a kis magyarok legalább a nevüket megtanulták leírni anyanyelvükön. A pusztakaláni mindig is nagyobb egyházközség volt a bácsinál, vagy hatszáz hívet számlált, a bácsi alig 154-et.

– Ez nem fele Bácsi egész lakosságának – jegyeztem meg.

– Soha nem is volt a fél falu magyar. Nyolc esztendeje szolgálok itt – mondta Lovász János –, ismerek mindenkit a faluban. Ki mondta, hogy Bácsi népének a fele magyar?

– Egy hajdani újságcikk a kolozsvári Világosságban, 1946 januárjában. Abból az alkalomból írt a lap Bácsiról, hogy megnyílt a magyar elemi.

Megint alkalom kínálkoznék, hogy megtudjam: mikor szűnt meg a Bácsiban az 1946-ban nagy reményekkel indított magyar iskola. De a lelkész csak annyit mond jellemzésül: az előző évben kilenc gyermek konfirmált. Közülük csak négy tudott magyarul.

A tiszteletes asszony ezt már nem állja meg szó nélkül:

– Minden baj eleje az, hogy nincs többé magyar iskola. Régóta nincs már magyar iskola Bácsiban!

Előbb a nyelv vész el, aztán a szokások. Hát maga az ember mikor?

Akik a két világháború közötti időkben jártak itt iskolába – román iskolába, más nem volt –, alig tudják leírni a nevüket magyarul. Leggyakoribb magyar családnevek: Ferencz, Toma, Herczeg, Márgai, Szentpáli, Sós…

Nem bírja tovább visszafojtani érzelmeit a pap sem:

– Ez a Márgai család az egyik legrégibb hunyadi magyar família. Két unoka van a háznál. Otthon még magyarul beszélnek. De mikor az új háza elkészült, az ortodox pópával szenteltette fel.

Lovász János szelíden felelősségre vonta. Ez volt a felelet:

– Maga felszentelte volna-e, tiszteletes úr?

– Tudja jól, hogy a mi egyházunkban nem szokás.

– Ez az, látja-e? Minden házat felszentelnek a faluban, csak az enyém maradjon meg a pogányságban? A pópát nem kellett kétszer hívni. Maga miért nem kérdezgette, hogy mikor szentelünk végre? Mondja meg nekem őszinte szavára, tiszteletes úr, az ortodoxok közelebb állnak Istenhez, mint mi, magyar kálvinisták?

Mit felelhet erre egy református lelkipásztor? Lovász János ebben a porladó szórványban – más világ ez, mint a szülőfalujáé, az Alsó-Fehér megyei szórványé – el-eltűnődik azon, miként is cselekedhetnék úgy, hogy felekezetének hagyományai, előírásai se sérüljenek, és híveinek kicsiny magyar szigetét is megőrizhesse a más nyelv, a más hagyományok tengerében.

Nem talált feleletet.

Nem mai folyamat Bácsiban a nyelvi önfeladás. Lovász János felidézte az 1913-as püspöki vizitációt, mikor külön figyelmeztetni kellett a bácsi magyarokat, hogy a püspök úr jelenlétében beszéljenek magyarul.

Megismétlem az évszámot: 1913. Még a magyar főhatalom idején. A “boldog Ferenc József-i” időkben!

A tiszteletes asszony mégis kitört:

– Megint visszasüllyedünk oda. Vagy még lennebb. Igen furcsa, hogy a mi református magyarjainkban megmaradt a református tudat, részben megmaradtak a hagyományaink, de nincs már magyar öntudat. Mi tarthatná meg őket?

– Milyen nyelven prédikál, tiszteletes úr?

– Természetesen magyarul.

– Megértik-e?

– Úgy tapasztalom, hogy minden szót megértenek.

A papné azonban folytatja a perlekedést. Kivel is? A híveivel? A történelemmel?

– Figyelje meg. Bent a templomban magyarok, de ahogy kimennek, hazafelé egymás között románul beszélnek.

Férje már nem is csitítja. Rajta is érzem az elfojtott bosszúságot.

– A családokban milyen nyelven beszélnek?

– Hol így, hol úgy. Kopik, vásik a magyar beszéd.

– A zsoltárokat ismerik-e magyarul?

– Alig… nagyon alig… Már a lakodalmakban is csak románul énekelnek. Vegyesen vannak ott magyarok és románok.

– Aki ennyit lát meg a szórványéletből – így a székely papné –, az elmondhatja, hogy milyen szép az egyetértés nálunk magyarok és románok között. Együtt nótáznak.

Lovász pap megmagyarázza:

– Egyszerű: a románok nem ismerik a magyar énekeket. A magyarok szeretnek dalolni. Megtanulják, és fújják a román nótákat.

– Pedig az ének a lélek öröme – folytatja a tiszteletes asszony. – Ha az ének elhalkul, meghal a lélek.

Egy fénykép a múltból: 1935-ben öntötték újra a bácsi harangot. Maga a templom 1865-ben kapta mai alakját. Ez a harang szólítja a református híveket.

Újabban a falu román lakóinak is szól a református harang, temetésekkor.

– És az ortodox templom harangja is megszólal, ha magyart temetnek?

– Ha külön fizet érte a család, akkor igen.

– A református harangszónak mi az ára román temetéseken?

– Ajándékba húzzuk – mondja a tiszteletes.

Hangjában gúny vagy keserűség? Nem az így elmaradó jövedelem miatt boszszús, hanem amiért ekképpen döntött a falu. Már idekerülése után javasolta a presbitériumnak, hogy állapítsanak meg valamekkora díjat az ortodox halottakért megkonduló harangért. Egészen kis összeget mondott, inkább jelképeset.

– Nem kérhetünk tőlük, tiszteletes úr – tiltakoztak a presbiterek. – Ha jószántukból adnak, jó, de nem szabhatjuk meg az árát.

– De hát a harang éppen úgy kopik a román temetéseken is, mint a magyarokén. Tőlük miért nem kérhetünk díjat?

– Mert ők sokkal többen vannak, tiszteletes úr.

– A lélekszám számít, nem az egyenlőség és méltányosság? Hiszen ez magyar református egyház.

– De bácsi egyház!

Nagy szó az is, hogy a parókián még láthattam magyar nyelvű feliratot. A hívek hányszor óvták a papot, vegye le a magyar betűket, ne húzzon ujjat a hatóságokkal. Kiváltképpen ne a milíciával. Az őrs ott a paplak közelében, oda-odapillantanak, és nyomban elkapják a tekintetüket.

– Minek kihívni a sorsot magunk ellen? Megértjük mi a felírást románul is.

– Sőt, maholnap magyarul nem fognak érteni – replikázott a pap.

– Nem ez a magyar felirat őrzi meg a nyelvet.

– Valóban nem. De akkor mi?

Összenéztem a lelkésszel, mikor ezt a beszélgetést felidézte. Nem kellett szólnunk, ugyanazt éreztük mind a ketten: valahol itt kezdődik a kisebbrendűség érzése, elfogadása, ami törvényszerűen visz a teljes önfeladásig.

A Világosságban a magyar iskola megnyitásáról tudósított Bácsi községből, Petru Groza szülőfalujából.

Hol van már a magyar iskola Bácsiban?

Mikor tartottak magyar összejövetelt a templomon kívül, a kultúrházban, amelyet maguk építettek? Lovász János nem emlékezett ilyesmire, pedig akkor már nyolc éve szolgált a faluban.

– Nem lett volna alkalom? – kérdeztem.

– Nincs hozzá bátorság.

– Miért kellene ehhez külön bátorság?

Érzem, hogy könnyed kérdésem súlyosan igazságtalan. A székely papné mondja ki az ítéletet:

– Haldoklik itt a lélek… A halált várja minden, nem a feltámadást. Nem lesz itt számunkra többé húsvét soha.

Egyetlen ember sorsában is nyomon követhető a romlás Bácsiban. Idős Bükös Antal nyolcvanesztendős volt 1987-ben. Lozsádon született, 1931-ben költözött Bácsiba. Földet vásárolt, gazdálkodni akart. Nem szívesen hagyta ott a szülőfaluját, a szintén szórvány, közeli Lozsádot, ahol legénykorában még egymást érték a magyar színielőadások. Könnyes szemmel emlékezik, mint egy kihűlt, fájdalmat őrző szerelemre.

– Emlékszem, hogy játszottuk A cigányt, éppen hat évvel ideköltözésem előtt, 1925-ben. Még most is hallom a szép énekeket.

Híres előadás lehetett, a Szászváros és Vidéke is beszámolt róla 1925. május 17-ei számában: “A betanítást édes anyanyelvünknek műveléséért, az ifjúság és hívei iránti önzetlen szeretetből Gyenge Sámuel lévita lelkész végezte, föláldozva minden szabad idejét.”

– Gyenge tiszteletesre emlékszik-e még, Anti bácsi?

– Az volt a pap, fiam, valóságos apostol!

A gyűrött arcú, szomorú tekintetű öreg szemében fény csillant. Özvegyember, de portája gondos, a ház is rendben. Egyszerű, szegényes rendben. Tiszták a bútorok, gondosság látszik mindenen. Hátul az udvaron szín meg csűrféle, rakásban felaprított tűzifa.

– Egyedül él, Anti bácsi?

– Főzök-mosok magamnak.

– Gyermeke nincsen?

– Egy fiam. Volt felesége, családja. Itt laktak Bácsiban. De a fiam otthagyta a családját, Piskire költözött, egy másik nőhöz. Egy román nőhöz. Ritkán jönnek haza. Ha jönnek, mindig szívembe szúr a fájdalom. A menyemfélével csak románul beszélhetek. Megszoktam pedig, hogy házon kívül románul, de a kapun belül magyarul. Csakhogy nem tud magyarul, na, hiszen román. Ragaszkodik az ő nyelvéhez. Én ne ragaszkodjak az enyémhez? Kinek mondjam el a gyászomat? A fiam most már morcos, ha effélét emlegetek.

Első pillanatban nem értem a “gyászát”, hiszen a feleségét rég eltemette. Mondja ő, kikívánkozik belőle:

– Beletörődtem abba, hogy el kell mennem. Minden embernek egyszer el kell mennie. De miért kell meghalnia velem együtt a nyelvemnek is?

Úgy mondja, mintha házról, bútorról, földi örökségről hagyakoznék.

– Nyugdíja van-e? Úgy látom, a gazdasággal rég felhagyhatott.

– Vasat csapoltam Pusztakalánban. Szerencse, hogy a kolhoz elkergetett. Így legalább nyugdíjat kapok. Kicsit, de nem kell több. Öregembernek mind kevesebb kell.

Kiérzem a szavaiból, hogy megbánta, amiért a földért eljött Lozsádról.

– Itt olcsóbb volt a föld, azért jöttem ide. Az emberek akkor is inkább a vasüzemben dolgoztak… Tudja mit, ha Groza úrra hallgatok, nem veszek földet, az biztos.

– Beszélgetett maga Groza úrral?

– Ki nem beszélgetett vele a faluban? Ismertük az apját is, az ortodox pópát. Groza úr hazajött a szüleihez, megjárta magát a faluban, szót váltott mindenkivel, nem nézte, hogy magyar-e, román-e. Akkor még nem építette fel a kastélyát a folyón túl, a konákot, ahogy a románok nevezik.

Konak – udvarház, kisebb kastély.

– Mit tanácsolt magának Groza úr?

– Nemcsak nekem, mindenkinek. Ne vegyetek földet, emberek, inkább adjátok el azt is, amitek van. Olyan világ jön, hogy a földnek nem lesz többé becsülete.

– Ő is eladta a földjeit?

Eltűnődik, mintha valami képtelenséget kérdeznék. Ki ne tudná Bácsiban, hogy Petru Groza akkor már az egyik leggazdagabb ember volt nemcsak a faluban, de talán egész Hunyad vármegyében.

– Látja, ezt nem is tudtam… Vagy mégis. Nem adott el ő egy barázdát sem.

– Mégis azt tanácsolta maguknak, hogy adják el a földjeiket? – hitetlenkedem.

Nem lehet ez utólagos beleképzelés a kolhoz riasztó emlékei után?

– Ki tud az urak eszén eligazodni? – felelte öreg Bükös Antal, igazi agrárproletár bölcsességgel.

Különös fénytörés az emlékekben. Ezen a iparvidéken is nyomorgatták a gazdálkodókat, előbb a kötelező beszolgáltatással, aztán a kolhozzal. Megutálták a földet, amely a parasztember élete volt ezer meg ezer év óta. Ennek az érzésnek a fonákja alakult ki bennük? És néma irigykedés, hogy bezzeg, Groza úrnak nem okozott efféle gondot a földje, ő az ország legnagyobb ura lett, mikor ők földönfutókká váltak. De ebben az irigységben büszkeség is volt, és ez lett az erősebb: híres ember került ki a falujukból. Mintha a közös szülőhely okán rájuk is visszahullana valamennyi fény. Csakugyan nagy ember volt Groza úr, fényképe ott volt minden iskolában, irodában, az újságokban. Biztosan megvédelmezné ő Bácsi népét, ha baj szakadna rá.

Talán nem is volt puszta fénytörés? Bükös Antal azt mondta, hogy vele Petru Groza mindig magyarul beszélt. Meg is szólította azt a magyart, aki románul szólt hozzá. “Még nem felejtettem el magyarul…” Pedig akkor már államelnök volt.

– Akkoriban is hazajárt Bácsiba?

– Ritkábban. Pedig milyen konákja van. Látta-e?

– Csak kívülről, a Kis-Sztrigy partjáról nézve.

Kívülről pedig igazi “fejedelmi kastély” képét festi, a Brâncovenescu-stílus jegyeivel. Loggiák, ámbitusok, dúsan díszített falak. Constantin Brâncoveanu havasalföldi vajda honosította meg ezt az építészetet a XVII. és XVIII. század fordulóján, keleti és nyugati hatások ötvözésével. Legszebb példánya a Bukarest közelében, Mogo¦oaián 1702-ben emelt fejedelmi palota – most a hűbériség korának múzeuma –, ezt “másolta” le Petru Groza építésze. Erdélyben, itt először és eddig utoljára. Csak azért tartom ezt különösnek, mert Petru Groza egész életében tüntetett az erdélyiségével.

Igazi erdélyiség persze – egymás megbecsülése. Bükös Antal példát említ erre. Valamikor 1919 táján, Erdély román uralom alá kerülésekor, Petru Groza harmincöt éves fiatal ügyvéd, a bukaresti parlament újdondász képviselője védelmezte meg Bácsi magyar népét, mikor a környező román falvak lakói rájuk akartak törni… Ugyancsak 1919-ben helybeli hőzöngő román legények meg akarták akadályozni, hogy a magyar fiatalok a bálban csárdást táncoljanak. Szaladtak “Groza úrhoz” az ortodox parókiára; ő jött azonnal, és rendreutasította a román támadókat. A magyaroknak pedig – így a legenda – azt mondta: “Járják csak a csárdást bátran, énekeljenek magyarul, ha kedvük tartja…”

Kísérteties ez az emlék most, mikor – a református paplakon beszéltünk erről – nincs többé magyar ének, magyar tánc Bácsiban.

Nem kellene-e lejegyezni, összegyűjteni a magyar Groza-legendákat, egyáltalán: egykori közéleti szereplők körül kialakult “mítoszokat”, ezek keletkezését és módosulását az idők változásával? Milyen emlékeket őriznek a magyarok, és milyent a románok? Vannak-e köztük közös vonások? Miben térnek el? Miért térnek el?

Déván, a Csángótelepen idős Zsók Fábián, maga is politizáló székely gazda, 1946-ban képviselőjelölt, egy könyvet őrzött Grozától. A börtön homályában; emlékirat, amely lezárult a második világháborúval, így a Groza-korszak rejtélyeire nem találhatunk benne feleletet.

– Ezt a könyvet Déván csak három embernek dedikálta a miniszter úr – emlékezett idős Zsók Fábián. – Az egyik én voltam. Ha a Csángótelepre jött, hozzám mindig ellátogatott. Egyszer a háború idején járt nálunk. Kutyául nehéz volt az élet, a dél-erdélyi magyaroké különösen. Mondtam neki, hogy miniszter úr, nem bírjuk tovább. Azt felelte: “Zsók testvér, nem tart már sokáig.” Jött aztán 1945 tavaszán is. Messziről nevetett… Hát nem igaza lett?

Hangja egyszerre ünnepélyessé vált:

– Egyszer ebédre is meghívott magához, az elnöki palotába, Bukarestbe… Mikor halálán volt, megint üzent értem. Megcsókolt: “Zsók testvér, én nem megyek többé a Csángótelepre.”

Zsók Fábiánnal gondokról, kétségekről beszélgettem. Benne voltunk a Ceau¦escu-diktatúra poklában. A Csángótelepen szemmel láthatóan fogyott a magyar élet.

– Ha Groza miniszter úr élne, más lenne a mi sorsunk – mondta csendesen. – Nem engedné, hogy ezt műveljék el velünk…

– Biztos ebben, Fábián bácsi?

Meglepődött a kérdésemen. Ilyent még nem tett fel neki senki. Tűnődött egy ideig, aztán nagyon halkan:

– Valakiben bíznia kell az embernek ezen a földön is, az égben lakó Istenen kívül.

Történészek könnyen kimutathatnák, hogy a Ceau¦escu-diktatúra mind zordabbá válásával, a magyar nyelv fokozódó kiszorításával, a magyar iskolák felszámolásával arányosan támadt fel és növekedett a Groza-kultusz az erdélyi magyarok körében. (De még az anyaországban is.) A Groza-kormány idejének állapotai, amelyek azért elég sanyarúak voltak, kezdtek idealizálódni. Sokszor beszélgettem erről Kolozsvárott Balogh Edgárral, nem egy vita támadt közöttünk erről, de emberi tisztességét és magyar jóhiszeműségét soha nem vontam kétségbe. Érvelése akár tetszetősnek is tűnhetett:

– Nézd, az emberek ösztönösen érzik, hogy a mostani állapotokkal szembe kell állítani egy más valóságot, amelyik sokkal kedvezőbb volt számunkra, magyarok számára, és ilyenkor a Groza-korszakra hivatkozunk. Részünkről ez önvédelem.

– Kedves Edgár bátyám, szerinted a Groza-politika alternatívája volt a román nacionalizmusnak?

– Igen, az volt – felelte meggyőződéssel.

Románok egészen más Groza-képet őriztek. Két egész alakos Groza-szobor állott Romániában: az egyik Déva központi helyén, a régi szálloda szomszédságában, a másik Bukarestben, egy csendes, elegáns negyedben, Cotroceniben, nem messzire a mostani elnöki – volt királyi – palotától. Közvetlenül 1989 decembere, a népfelkelés – vagy inkább államcsíny – után mind a két szobrot azonnal ledöntötték mint a szovjet megszállás emlékeztetőit. Déván a Groza-szobor talapzatára Traianus római császárt állították; a volt miniszterelnök ércalakja a városháza udvarán hányódik. Ezt a talapzatot különben eredetileg Sztálin generalisszimusznak emelték, a felszabadítónak. Takarékos városvezetés a dévai: legalább a talapzatot nem akarja minden szoborváltáskor újjáépíteni…

Oldhatatlan harag a románságban, hogy Petru Groza miniszterelnök, egy ortodox pópa fia kendőzte el a világ előtt a román görög katolikus egyház erőszakos felszámolását, püspökei börtönbe zárását, hívei áttérítését a görögkeleti államvallásra, templomaik elkobozását.

Jól emlékszem erre a dévai Groza-szoborra. Ércjobbját a városi park felé nyújtotta ki. Rossz nyelvek szerint azt akarta mondani, hogy innentől a parkig az övé minden. Telekkönyv igazolta, hogy valóban ő volt Déva leggazdagabb embere. Utcahosszat övé a lakóházak, a parkban pedig csinos villát építtetett magának. Ez nem a Brâncovescu-stílust követte, szabályszerű “nyugati” villa, kényelmes, maszszív falakkal. Eredetileg ez a hely a parkhoz tartozott, közterület volt. Gyönyörű a környék: közvetlenül a park fölött a vár romjai, amelyben Dávid Ferenc raboskodott. Miként kapott engedélyt egy ügyvéd a két háború között, hogy közterületre magánvillát építsen? Honnan volt ehhez pénze?

Tudták a Csángótelepen is, hogy az első világháború után a Groza-féle ügyvédi iroda védelmezte a törvényszékeken a kisajátított Hunyad megyei birtokosokat. Szinte kivétel nélkül magyar mágnásokat. A pereket pedig az újgazda román parasztok ellen folytatták. A magyar birtokosok nem nagyon nyertek, de Groza irodája minden perrel gazdagodott. A birtokosok bizalma egyszerű megfontoláson alapult: Groza a szászvárosi Kuun Kollégiumba, magyar iskolába járt. Magyar érzelmű kellett legyen az apa, az ortodox pópa is, hiszen lett volna elég román középiskola a környéken, Déván vagy Lugoson. (A Groza család amúgy is bánsági eredetű.) Rebesgették, hogy jövendőbelije magyar–örmény lány. Az elfogultabb románok magyarra renegált románt láttak benne.

Trianon mindent megfordított a bácsi pópa családjában. “Ezentúl románok leszünk.” Petru Groza bekapcsolódott Nagy-Románia politikai életébe, mégpedig nem az akkor legjelentősebb erdélyi párt, Iuliu Maniu zászlaja alatt, hanem Averescu marsall oldalán. Miniszteri tisztet viselt a marsall kormányaiban, kétszer is. Erről a marsallról azt jegyezte fel a történelem, hogy 1907-ben az ő parancsára gyilkolt le a román hadsereg tizenegyezer lázadó román parasztot Moldvában és Havasalföldön, így fojtva el Európa utolsó parasztfelkelését.

Egy ízben ellenőrizni akartam az íratlanul koválygó állításokat, és megkérdeztem Balogh Edgártól:

– Mondd csak, a bácsi pópa fia miből szerezte hatalmas magánvagyonát?

– Ügyvédi tevékenységéből.

– Igaz-e, hogy az 1921-es földreform után a Hunyad megyei kisajátított nagybirtokosokat védte?

– Csakugyan így volt.

Számomra egyféle “beismerése” volt ez annak, hogy az erdélyi magyarság baloldali vagy nyíltan kommunista vezetői jól ismerték Petru Groza “előéletét”, mikor 1935. szeptember 24-én együttműködést kötöttek az ügyvéd-birtokos-bankár pártjával, éppen itt, Bácsiban.

Petru Groza a Magyar Dolgozók Szövetségével kötött 1935-ös megegyezése előtt alapított pártot Ekésfront elnevezéssel (románul Frontul Plugarilor), Hunyad megyei szegényparasztokból. Azokból a román újgazdákból, akik ellen tíz évvel előbb még – a birtokosok nevében – pereket viselt.

Voltak ennél nagyobb “kanyarodók” is politikai pályafutása során. Az Ekésfront irányvonala eleinte eléggé bizonytalan vagy titokzatos volt. Egy dévai felvonulásuk után – a jelszavak és karlendítések alapján – a baloldali-liberális Brassói Lapok 1935-ben ezt kérdezte: egy újabb szélsőjobboldali párt lépett porondra Romániában? Demeter János erdélyi magyar illegális kommunista emlékezésében (Egymás mellett az emberiség asztalánál, A Hét 1979-es Évkönyve) azt írja, hogy ő fiatal forradalmárként Groza politikai irányvonalának 180 fokos fordulatában hajlott “az idők jelét” látni. Hozzáfűzi, hogy talán nem is tévedett ebben. Maga Groza mesélte el Jordáky Lajos kolozsvári magyar társadalomkutatónak, hogy Demeter “jobbra tartó tendenciát fedezett fel” az Ekésfront politikájában, noha ekkor már illegális pártkapcsolatai voltak. Lipcsey Ildikó az Ekésfrontot bemutató tanulmányában Vincze Jánost tekinti e kapcsolat létrehozójának. Vincze magyarnak született, és egy ideig magyarként szerepelt a kommunista mozgalomban, majd ugyanezen – eredeti – néven Románia budapesti nagykövete (e ténykedésének “csúcsteljesítménye” volt, hogy a bukaresti pártközpontnál feljelentette Makkai László Magyar–román közös múlt című, 1948-as kötetét, minek következtében Bukarestben Robotos Imrével “ellenkönyvet” írattak a témáról, Budapesten pedig bezúzták a jeles történész könyvét); hazatérése után Ion Vin¦e néven helyettes román belügyminiszter, éppen a nagy tisztogatás idején, pályáját pedig Ceau¦escu bizalmasaként mint a Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Tanácsának alelnöke fejezte be.

Grozának nem sok nehézségébe kerülhetett, hogy pártjával elfogadtassa az Ekésfront irányváltását. A tagság ugyanis környékbeli román parasztok és cselédek voltak, s amit “Groza úr” mondott, az volt a helyes számukra. A történelem szeszélye aztán – 1945 után – olyan széltében-hosszában gúnyolt bérest emelt a Groza-kormány földművelésügyi, majd szövetkezetügyi miniszteri székébe, mint ZŃroni Romulus. Bukarestben máig emlegetik a róla költött népi rigmust:

 

Caligula, impărator,

A făcut din cal senator.

Petru Groza mai sinistru.

A făcut din bou minstru.

Magyarul valahogy így hangzanék: “Nézd, a császár Caligulát, / Szenátorrá tette lovát, / Még szörnyűbb, amit Groza tett: / Ökörből csinált minisztert.”

Ennél a Groza–ZŃroni-kettősnél meg kell állnunk. Megfejtést kaphatunk az erdélyi magyarság olyan sérelmeire, amelyeket az 1989-ben megfordult idők sem tudtak még jóvá tenni. Talán nem is fognak soha.

Sétálok a dévai parkban, a Groza-villa mellett. A volt államelnök családjáé most is. Bármiképpen változtak az idők, Petru Groza kivételezett volt mindig.

Leülök az egyik padra, szemben a néma épülettel. Fölöttünk Déva várának romjai. A hely történelmi szembesítésre alkalmas.

Román kutatók 1989-et követően gyakran latolgatják, hogy miért éppen ez a viharos múltú polgári politikus lett Moszkva választottja 1945 márciusában a román kormányfői tisztségre. Éppen azért, mert polgári politikusként “kezesség” lehetett a Nyugat számára, hogy nem a pártdiktatúra, hanem a demokrácia felé vezeti Romániát? Rugalmas politikus, aki nem tiltakozik, ha helyette Moszkva igazán bizalmi emberei kormányoznak? Szempont lehetett az is, hogy “magyar múltja” csillapítja az erdélyi magyarok fájdalmát, amiért ismét kisebbségi sorba taszítják őket?

Feladatának kiválóan megfelelt. Magyarok között is, Erdélyben és az anyaországban egyképpen. Nagyszerű szónok, kedélyes ember, olyan barátságos tud lenni, mint egy nagyapa… Nagyváradon egy népgyűlésen váltakozva beszélt románul és magyarul, de mind a két nyelven ugyanazt mondta: Erdélynek, minden négyzetcentiméternyi területnek Romániához kell tartoznia! Magyar nyelven bizonygatta, hogy ez az erdélyi magyarság igazi érdeke, hagyjon fel hát Nagy Ferenc – a magyar miniszterelnökkel polemizált – az értelmetlen követelésekkel. Mit szűrt le az egészből a magyar félelem? “Ilyen még nem volt: román miniszterelnök magyarul beszéljen!”

Szívesen tett apró baráti gesztusokat magyaroknak, különösen a közvéleményt alakító íróknak, művészeknek… Szolnay Sándor kolozsvári festőművésznek 1945-ben elintézte, hogy ne dobják ki lakásából, a sétatéri múzeumi épületből, és képeket vásároltatott tőle a Művészeti Minisztériummal… Élvezte az élcelődést magyar értelmiségiekkel, maga is versenyzett velük ebben, pesti egyetemi éveinek magyar nyelvi leleményével… Emlékszem: váratlanul megjelent a bukaresti Petőfi Ház egyik magyar előadásán, élvezte a hatást, a tapsot. Akkor már nem miniszterelnök, hanem névleges államelnök. Annyi befolyása azért maradt, hogy az ötvenes évek közepén pénzt utaltasson ki a Petőfi Ház épületének teljes felújítására. (Ezt az épületet a Zalomit utcában, amely a XIX. századi bukaresti magyarok pénzéből épült, több ízben elvette a román állam; 1969-ben megint viszszaadta a hatalom a bukaresti magyarságnak, ami mindenképpen az övé volt; most megint lényegében más benne a gazda, ez pedig éjszakai bárt üzemeltet itt.)

De ez az előzékeny, szívélyes Groza vajon miért felejtett el válaszolni Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök 1946. január 28-án kelt, az erdélyi magyarság tényleges helyzetét feltáró levelére?

“Az 1945. március 22-én megjelent földbirtok-reformtörvény végrehajtása során hozzávetőleges becslés szerint a magyarságtól több mint 100 000 hold földet vettek el. Ennek 75 százalékát román igénylők kapták, holott a magyarok között vannak nagy arányban földnélküliek. Viszont a román birtokosok jelentős részét – mintagazdaság címén – mentesítették a kisajátítás alól.”

Elvették a magyar egyházak és felekezeti iskolák vagyonát, miáltal létalapjaiktól fosztották meg a magyar oktatást és közvetve a művelődést, tudományt, szellemi életet. A székely falusi szegénység alig jutott földhöz, mivel a Székelyföldön viszonylag kevés volt a kisajátítható birtok. Az elmenekült vagy el sem menekült, de minden vagyonuktól megfosztott szász gazdák házaiba a román ókirályságból hozott telepeseket költöztettek be, de a közvetlenül szomszédos székely vidékek népességének nem jutott hely.

Itt léphetett volna be a képbe ZŃroni Romulus, a Groza-kormány “földosztó minisztere”. Vajon nem szólhatott volna Groza a miniszterének, úgy, mint odahaza, Bácsiban, a birtokán: “Tégy már valamit, Romulus, a magyar panaszosok érdekében.”

Miért tűrte, hogy a nacionalista román hatóságok – az ő hatóságai – megcsúfolják a magyar parasztság sokszázados reménységeit?

Honnan várhatnék feleletet?

A Groza-villa néma.

Súlyos magyar sérelem volt 1944 után a Hangya – új elnevezéssel: Kaláka – szövetkezeti hálózat módszeres felszámolása. Erdélyben a XX. század elejétől 537 szövetkezet alakult, nagy többségük – 460 – fogyasztási és értékesítési, kisebb mértékben hitel-, tej- és vegyes szövetkezetek. Mindegyik magyar tagsággal. A román szövetkezetek száma alig egy-két tucat. A román falut ugyanis a bukaresti kormányzat más módon részesítette abban az anyagi támogatásban, amelyet a magyar közösségek saját maguknak teremtettek meg. A ravaszul “egyesítésnek” feltüntetett cél a magyar szövetkezetekben megtestesülő magyar munka, vagyon elkobzását jelentette. Hiszen kivel “egyesítsék” a magyar szövetkezeteket, ha nem voltak érdemleges román partnereik? A bukaresti hatalom előbb politikai síkon lépett fel. Miután ez a roham a magyar szövetkezetek önállósága ellen sikertelen maradt – főleg Kurkó Gyárfás MNSZ-elnök konok ellenkezése miatt –, az állam új módszerhez folyamodott: megtagadta a magyar szövetkezetek ellátását úgynevezett hatósági, vagyis jegyre osztott árucikkekkel, ami azt jelentette, hogy a magyar falvakban nem árusítottak cukrot, lisztet, a legfontosabb élelmiszereket. Súlyos adókat róttak ki a magyar szövetkezetekre, jövedelmi adókat, mikor nem volt semmi jövedelmük. Elvették a szövetkezetek ipari létesítményeit, konzervgyárakat, tejfeldolgozókat és hasonlókat.

Korparich Endre, a Kaláka vezérigazgatója így jellemezte a helyzetet: “A magyar szövetkezetek ügye a lét vagy a megsemmisülés kérdése.” A magyar hitelszövetkezetek vezetősége pedig – ennek az élén Lakatos István szociáldemokrata politikus állt, a magyar nemzeti ellenállás egyik vezére – az egymást követő megszorításokat “nemzetiségellenes és népellenes cselekedetnek” minősítette.

Mit tehettek a magyar szövetkezeti vezetők, mit tehetett Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség országos elnöke? Kihez forduljanak, ha nem a magyarság “barátjához”, Petru Grozához, aki 1946 augusztusában segítséget ígér. De 1947-ben tovább folytatódott a román nyomás; Kurkót végül is – elsősorban a magyar gazdasági önállóság védelmezése miatt – félreállították. A “lefejezett” Magyar Népi Szövetség önfeladó vezetői elfogadták a magyar szövetkezeti hálózat beolvasztását a román állami vagyonba.

Itt léphetett volna megint a képbe ZŃroni Romulus. Az 1946. novemberi választások után ugyanis ő lesz a szövetkezeti miniszter, miután a földművelésügyet elvették tőle, és egy tudósnak, Traian SŃvulescu akadémikusnak adták oda. Groza miniszterelnök nem szólhatott volna szövetkezeti miniszterének: “Tégy már valamit, Romolus, a magyar szövetkezetek megmentéséért. Hiszen megígértem nekik!”

Hiábavaló a kérdés. A Groza-villa néma.

Márton Áron püspök levele szóvá tette a magyarság kirablásának talán “legötletesebb” módszerét is: az Ellenséges Vagyonokat Kezelő és Ellenőrző Intézet, román betűszóval a CASBI létrehozását.

“Az 1945. február 10-ei, 91. számú törvény az ellenséges vagyonok zár alá vételéről intézkedik. A törvényt 1955. április 25-ei rendelettel kiterjesztették Észak-Erdélyre. A törvény végrehajtására a CASBI-t létesítő rendelet a román fegyverszüneti szerződés 8. pontjára való – véleményünk szerint téves – hivatkozással az ellenséges vagyonok közé sorolja azoknak a román állampolgároknak minden ingó és ingatlan vagyonát, akik 1944. szeptember 12. előtt vagy után Németországba vagy Magyarországra menekültek.

Az 1945. augusztus 13-án megjelent rendelettörvény, amely Észak-Erdély lakóinak állampolgárságát szabályozza, a 4. cikkében úgy intézkedik, hogy elveszítik állampolgárságukat mindazok, akik 1940. augusztus 30-án (a második bécsi döntés napján) állampolgárok voltak, és önként távoztak Erdély területéről, az ellenséges hadseregek visszavonulása idején, szolidaritást vállalva azokkal.

Mindkét rendelet súlyosan érinti az erdélyi magyarságot. A keleti székely megyéket a visszavonuló csapatok erőszakkal kiürítették. Erdély középső területén hetekig tombolt a harc, a lakosság kénytelen volt védettebb helyre menekülni. Fenti rendelkezés következtében mintegy 300 000 magyar jut abba a kínos helyzetbe, hogy elveszítheti állampolgárságát és minden ingó és ingatlan vagyonát. Az állam sokmilliárdos magyar vagyon sorsát kétségessé tette, s egyben szinte korlátlan lehetőségeket nyitott a korrupció számára, amit jelzett a CASBI működése elején kipattant többmilliárdos panama.”

A korabeli drámai tudósítás érzékeltetheti, hogy mit jelentett a CASBI-törvény az erdélyi magyarok számára. (Népi Egység, 1946. április 3.) Brassó megye Keresztvár községében – vegyes lakosságú település – huszonöt magyar család vagyonát, házát, földjét árverezték el. A családfők ugyanis a vasgárdista üldözések elől átszöktek a magyar határon, majd a fegyverszünet után visszatértek. De túllépték a határidőt. A Magyar Népi Szövetség megyei szervezete közbelépett az érdekükben. Simion Oeriu miniszter, a CASBI országos vezetője Brassóban kijelentette, hogy a keresztváriakat mentesítik a kisajátítás alól. Négy nappal később mégis árvereztek Keresztváron.

Száz meg száz hasonló tudósítás jelent meg abban az időben az erdélyi magyar újságokban. Kétségbeesett jajkiáltás mindegyik. Nem hallatszottak el a miniszterelnöki palotába? Grozának akkor is ismernie kellett a CASBI-ügyeket, hiszen a Magyar Népi Szövetség vezetői, a kormánnyal folytatott tárgyalásaik során, minden esetben panaszt tettek. Sőt, mikor 1947. május elején Groza Budapesten járt, a magyar kormány is sürgette a román miniszterelnök közbelépését. Petru Groza ünnepélyesen megígérte a CASBI-törvény módosítását, enyhítését. De a vele érkezett román kormányküldött már másnap visszavonta Groza ígéretét.

Vajon nem szólhatott volna a román miniszterelnök a CASBI legfőbb vezetőjére, Simion Oeriura, aki miniszteri rangja ellenére tulajdonképpen miniszterelnökségi államtitkár volt, vagyis Groza közvetlen alárendeltje?

Kitől kérdezhetném?

A Groza-villa néma.

Sejthetjük az igazságot. Groza félt a saját kormányától, saját minisztereitől, még a beosztottjaitól is, akik történetesen a kommunista párt vezetői voltak. És főleg Moszkvától félt, ahol az ő miniszterelnökségét kitalálták.

Mosolygással palástolt örökös félelmével magyarázható – ha van erre magyarázat –, hogy miniszterelnökként egyetlen nyilvános szót sem ejtett, mikor Kurkó Gyárfást és Balogh Edgárt – más magyar vezetőkkel együtt – a román államvédelem bebörtönözte. Pedig két-három évvel azelőtt Kurkó Gyárfást a nagy nyilvánosság előtt “székely barátjának” nevezte, Balogh Edgár pedig – láthattuk – oldalas vezércikkben vallotta meg, hogy egész tevékenységét “Groza Péter oldalán” fejti ki. Vajon az angol miniszterelnök – akkor éppen a laburista Clement Richard Attlee volt kormányon – eltűrte volna, hogy személyes barátját és politikai szövetségesét a saját rendőrsége, minden bizonyítható vád nélkül, elhurcolja? Kurkó tizenhat évet töltött börtönben, ártatlanul, s jóval Groza halála után szabadult ki.

Hány magyar “barátja” vallhatna keserű csalódásáról, elárultatásáról? Hány egykori küzdőtársát hagyta cserben, ha az érdekei úgy kívánták?

Mikor 1944 augusztusában Románia kiugrott a német szövetségből és a szovjetekhez csatlakozott, a román hatóságok Dél-Erdélyben százával tartóztatták le és hurcolták gyűjtőtáborokba a magyar közéleti férfiakat. Ismerjük Kacsó Sándor képtelenségnek tűnő pokoljárását. Elvitték Köröskisjenőről, családi otthonából Olosz Lajost, a kiváló költőt, aki a diktatúra időszakában az egyetlen megtűrt délerdélyi magyar napilapot, a temesvári Déli Hírlapot szerkesztette.

“Hosszú ideig lágerben ültem, és mindenféle diszkriminációkon mentem keresztül, dacára annak, hogy Groza Péterrel jó barátságban éltem. Még Marosvásárhelyen barátkoztam össze vele, 1922-ben… Háború után a lágerből írtam neki egy levelet. Annyit írt vissza, hogy rövidesen felszámolják a lágereket.” (Erdélyi Napló, Nagyvárad, 1993. október 14.)

Eszembe se jutna azt kérdezni, hogy “magyarbarátként” miért nem hadakozott az igazságos magyar–román határért. Alighanem végtelen naivság volt Nékám Sándor magyar diplomata ilyen jellegű tapogatózása Grozánál – még ha amerikai sugallatra tette is –, mivel Groza román államférfiként nem mondhatott mást, mint hogy egy négyzetcentiméternyi területről sem mond le Erdélyben. De az már nehezen érthető számomra, hogy egyik beszédében miért nevezte fasisztáknak és sovinisztáknak azokat a magyar államférfiakat, akik viszont a kétmilliós erdélyi magyarságról nem akartak lemondani. Groza és a román kommunisták számára az volt a jó magyar – elejétől fogva –, aki önszántából lemond a néprajzi elvről, a népek önrendelkezési jogáról, és az erdélyi magyarság sorsát a román demokrácia jóindulatába helyezi…

Csakhogy olyan, kizárólag belpolitikai kérdésekben is elmaradt Petru Groza természetesnek tűnő közbelépése, amelyek nem érintették a határkérdést. Sőt, Groza intézkedése cáfolat lehetett volna arra az aggodalomra, amit Márton Áron püspök fogalmazott meg 1946-os levelében, hogy tudniillik ezek az orvosolatlan magyarellenes intézkedések “siettették és a magyarság minden rétegét átható meggyőződéssé érlelték annak felismerését, hogy a magyarság nem lehet bizalommal egyik román kormányzat iránt sem, bármilyen demokratikus elvet hangoztat is az”.

Kérdezhetném magamban, némán, a dévai park fái alatt, a Groza-villa előtt, hogy a Magyar Népi Szövetség vezetői miért nem tettek fel ilyen kérdéseket a barátjuknak tartott, bizalmasan Péternek nevezett román miniszterelnöknek? Előfordult nemegyszer, hogy akár kommunista minisztereket is bíráltak nyíltan, a sajtóban – például Kurkó Gyárfás az elfogult, nyíltan magyarellenes igazságügy-minisztert, Lucretiu PŃtrŃscanut –, de bíráló hangot soha nem ütöttek meg Petru Groza irányában. Egyedül Márton Áronnak volt bátorsága és felelősségérzete ehhez? Ezzel szemben az MNSZ vezetői olyan Groza-kultuszt alakítottak ki a magyarság körében, Erdélyben és az anyaországban is, amilyen csak Ferenc József császárt és királyt övezte a kiegyezést követő “boldog békeidőkben”. S amely nem öntudatot adott a magyarságnak, hanem lefegyverző kisebbrendűségi érzést.

Sorsszerű volt-e Petru Groza félelme és kettős élete? A sztálinizmus idején talán csak egyetlen alternatívája lett volna a sorsának: magyar kollégája, Nagy Ferenc döntése, aki inkább az emigrációs társtalanságot vállalta, mint hogy elviselje Moszkva és Rákosiék zsarnokságát. Csakhogy egy ilyen lépéssel elvész minden: dévai villa, bácsi udvarház, holtig tartó kivételezettség.

Egyetlenegyszer mintha megunta volna a hatalom nélküli hatalmat, az üres címet és rangot, s úgy döntött, hogy fellázad a maga egyszemélyes rabsága ellen. A pártdiktatúra kiteljesítése szükségessé tette, hogy a miniszterelnöki tisztséget a főtitkár, Gheorghe Gheorghiu-Dej töltse be. Groza akkor hét éve kormányfő. A Nagy Nemzetgyűlés Elnöki Tanácsának elnöke, aki formálisan az államfői jogokat gyakorolta: Constantin I. Parhon akadémikus, világhírű endokrinológus. Akkor 78 éves. Bizonyára nem nehéz meggyőzni, hogy ebben az életkorban már teher a közjogi méltóság, meg aztán könnyen hajlott a szóra, még az illegális pártmozgalom idejétől. Szép elrendezéssel Groza miniszterelnök javasolta Parhon felmentését, Gheorghiu-Dej pártfőtitkár pedig Groza megválasztását az akadémikus helyére.

Idő: 1952 kora tavasza.

Most Grozán a javaslás sora. Parlamenti tudósítóként a sajtópáholyból figyeltem a csereberét. Román kollégáim elég közönyösen fogadták a szerepváltásokat. Petru Groza dr. könnyed léptekkel felment a szónoki emelvényre. Friss, elegáns most is – éppen 68 esztendős –, és belekezd:

– Javasolom a miniszterelnöki tisztségre doktor Gheorghiu…

Mintha meghökkenne saját szavaitól, hirtelen abbahagyja. Elszólás volt? Panasz a történelemhez, hogy egy jogi doktor helyébe – ő az – egy tegnapi villanyszerelőt kell abba a székbe emelnie, ahol eddig jeles értelmiségiek, nemzetközi rangú politikusok ültek.

Megdermedt a parlament. A sajtópáholyban összenéztünk. Láttam a román kollégák tekintetében, hogy most, ebben a pillanatban kitör a botrány. Talán elvezetik Grozát az emelvényről, esetleg meg sem állnak vele a bolondokházáig. Ilyen esemény sem volt 1946 óta a román parlamentben. Éppen Groza lázad fel?

De Petru Groza mosolyog megint, kissé meg is hajol a pártvezetők külön padsora felé, és újrakezdi:

– Javasolom a miniszterelnöki tisztségre Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtársat, a Román Munkáspárt főtitkárát, régi illegális harcost.

Úgy jöttem el Bácsiból, Groza falujából, mint a temetőből. A magyar halál falujából. Bácsi azonban, ha késve is, utánam küldte az élet üzenetét, a mostani lelkipásztor, Kun Árpád szavaival.

Ebben a 2000. esztendőben megint hangos volt a bácsi paplak udvara – így a tudósítás. – Hetedik alkalommal szervezték meg itt a magyar nyelvápolók szórványtáborát. Két csoport nyolc-nyolc napig táborozott, majd a harmadik egy hétig. Július végén Kalotaszegről, a zsoboki gyermekotthonból fogadtak tizennégy magyar gyermeket. Többen ismerősök voltak, mivel az előző évben is jártak itt, és visszavágytak. A második csoportban Vajdahunyad, Nagyenyed, Rákosd, Kolozsvár képviseltette magát. A harmadik csoportban a dévai Katolikus Rendház gyermekotthonából, Bőjte Csaba kicsi diákjai közül tizenegyen jöttek el. Voltak Szászvárosról is. Nappal a táborozókkal együtt tanultak, kirándultak, strandoltak a helybeli gyermekek is. “Sok mindenre fel lehetett használni ezeket az alkalmakat, hisz a reggeli áhítat után rövid tanulás következett, majd szabadfoglalkozás, kézimunka, tévénézés tette kellemessé a napokat. Kun Ilona óvónő szakszerűen foglalkozott a gyermekekkel. Három vasárnapon a templomlátogatás is élénkebb volt, hisz ezeken az alkalmakon ünnepélyt tartottunk. Ezen több helyi román gyermek is részt vett. A táborozás alkalmával voltunk Piskin a Füvészkertben, Őraljaboldogfalván, valamint Kalánfürdőn. Több alkalommal voltunk a közeli dombokon, a falu labdarúgópályáján. Ezúton mondunk köszönetet mindazoknak, akik anyagiakkal és kétkezi munkával támogatták munkánkat.” (Heti Új Szó, 2000. szeptember 15.)

Mégis lesz hát magyar feltámadás Bácsiban?