“Vészben és varázsban”

Sebők Éva: Félsötét

Egy ideje Sebők Évát tanulok. Szükséges tanulni róla, a költőről, hiszen számos gyermekkönyv és fordítások után csak viszonylag későn, 1989-ben jelent meg első verseskötete (Jégkarc), aztán 1994-ben a Belső sáv, 1997-ben a Koronatanú, legutóbb, 2000-ben a Félsötét. Az, hogy így követik egymást a kötetek, azok után, hogy Sebők Évának ezt az oldalát 1989-ig nem ismerhette a közönség, arra enged következtetni, hogy – hasonlóan nemzedék-, pálya- és sorstársaihoz – Sebők Éva is sokáig az asztalfióknak írt; s bizonyítéka, hogy a politikai, történelmi változások megnyitotta asztalfiókok igenis tartalmaztak nagyszerű életműveket.

Jó ideje, hogy a Félsötét című kötetet lapozgatva tanulok Sebők Éva-verset olvasni. Merthogy a kötet versei látszólag könnyen adják magukat, ellazítják olvasójukat: jó olvasni a virtuóz rímelésű, erőteljes zeneiségű sorokat, hagyni, hogy sodorjon a zene. De az ilyen olvasást mindig valami hiányérzet követi. Már az egyes versek elolvasása után is motoszkál a kétség, hogy szabad-e megelégedni a puszta “élvezettel”; a versek titkon jelzik, hogy mélyebbek annál, hogysem olvasójuk csak úgy “elheverésszen” köztük. Így kínálkozik egy másik olvasási mód: amolyan hideg racionalitás mentén olvasva a szövegre, a szavakra koncentrálni. Nehezebb a befogadás így, aligha kapcsolható ki a verszene, de a kísérlet mégis sikeres, az eredmény pedig meglepő: csak a szövegre, a szavakra koncentrálva elvész a forma ébresztette derű, sőt, tragikus világ rajza bontakozik ki.

A Félsötét című kötet verseinek világlátása sötét, tragikus, amely világlátást a versbéli én, a szemlélő csendes bölcsessége, derűje képes csak oldani némiképp. Az ént körülvevő világ jellemző igéi a versekben a “lehull”, a “becsukódik” – szinte mindig lefelé irányuló mozgások, lezáruló, a vég felé irányuló cselekvések. S e hanyatlás, pusztulás közepette a versek énje “vár”, “mosolyog”, “keres” és “bolyong” – tudja, mi zajlik körülötte, de azt is tudja, hogy létének értelmét nem a pusztuló világ adja/adta meg: az valahol másutt rejlik, s a világ, a látható valóság romlása, pusztulása talán még segít is abban, hogy ahhoz a bizonyos valódi értelemhez közelebb jusson. “Tudják” a versek, hogy a világ reménytelenné “fejlődött” (lásd az Új világ című verset), de a világban, a valóságban való élet mégsem tekinthető haszontalannak, sőt: mégis nagyszerű, hogy megadatott a lehetőség élni ebben a világban. Hiszen az “új világ” amolyan viszonyítási pont a benne élő számára: nem követeli a feltétlen azonosulást, felkínálja a szemlélődés, a töprengés, az értékelés lehetőségét is – felkínálja a lehetőségét annak, hogy romjain felépüljenek valódi életek. “Egy képzeletbeli kolostor / kerengőjén koppantak lépteim / és a belül-létből a kinti / világra / visszanézve / eltépelődtem tűnő képein. / Közben: tüzes katlanná vált a szív / fehér márvánnyá hűlt a homlok- / és valami felépült bennem / valami pedig / összeomlott” – szól a Hűvös mohos című vers.

“A földi lét az egyetlen. A földi lét az egyetlen, amelyben a dolgokat egymástól meg tudom különböztetni. Ha ezt most elmulasztom, nem lesz rá többé alkalom” – mondja Patmore Hamvas Szilveszterében. Ennek a Hamvas-gondolatnak a nyomai is fellelhetők a hagyományban. Már a Bhagavad-gita is arra figyelmeztet, hogy az emberi létforma értelme nem a köznapokban, azok élvezetében rejlik, s vélhetően Platón is az indiai filozófiákból/vallásokból kiindulva fogalmazza meg önnön lélekvándorlás-elméletét. Úgy gondolja, hogy a tiszta lélek az abszolút igazság szintjéről érzéki vágyai miatt zuhan alá, s vesz fel anyagi testet. Az elesett lelkek emberi alakban születnek újjá, s így egyben lehetőséget kapnak az öröklétbe való visszatérésre – akkor, ha földi életükben a legmagasabb szintű tudás után kutatnak. De akkor, ha reménytelenül belebonyolódnak anyagi életükbe, vágyaikba, akkor lesüllyednek az állati létformákba, eltékozolják a megkapott lehetőséget.

A világba vetettség értékelésének ez a kétfélesége jelenik meg Sebők Éva verseiben is. Így a világ, az élet is amolyan “félsötét”: boszszantó, fájdalmas, riasztó és gyakran elkeserítő, de lehetőség. Lehetősége annak, hogy azt a bizonyos “magasabb rendű tudást” közelítse az ember, a létnek azt a lehetőségét, ahol “örökké tart minden ami van / örök lebegő és örökbecsű – / legyen az lélek lét mosoly / vagy egy szál / vérehullató fecskefű” (Akvarell).

A világhoz, a látható valósághoz való viszonyt tehát a diszharmónia jellemzi. A hétköznapokban ez a felismert diszharmónia nyilván nem eredményez boldogságot, viszont valahogy mégis megnyugtató: a valahol, a transzcendensben meglevő harmóniának a jele, s egyben bizonyítéka annak, hogy az egyén élete nem csak önmagáé, az énen keresztül benne világok küzdenek egymással. “igaz: néha fellázadok / ez ellen – nyáron jégvirágot / szedek ősszel sütöm a farsangi / fánkot s egyebek – de azért / alapjában elfogadom hogy / így van jól – ez a / dolgok rendje” – szól az Év-sacra című vers zárlata. A “dolgok rendje”, amelyhez kénytelen alkalmazkodni bizonyos mértékig az ember akkor, ha élni kíván a lehetőséggel, ami számára létezése révén megadatott.

S valahol itt rejlik számomra Sebők Éva verseinek varázsa. Ebben a csendes belenyugvásban, a belátás bölcsességében és derűjében. Abban a versekben mindenütt megnyilatkozó tudásban, hogy a látható valósággal, a világgal azonosulni nem szabad, viszont kivonulni sem lehet, sőt nem is szabad belőle: a világra figyelni kell, s keresni a lehetőségben az esélyt, a pillanatokat, amikor fel-felsejlik a létezés valódi, a látható világon túli értelme. “Felidézem a fátyoltáncot járó / fákat melyek közt titokzatos / testemmel áthaladtam. / Lassan. Hogy ne fájjon. / Tömjénfüstbe / burkolódzott a föld / alattam. / Majd egyiptomi múmiává pólyált / a homály. Végső súlyát / rámtette a holt ég. / Felidézem: / vértelenné zsibbadt a szám. / És aznap – elkéstem valahonnét” – szól az Emlék című vers.

A világ tehát egyszerre tragikus és ijesztő, ugyanakkor közvetve biztató is: állapotával jelzi, van még létezés a látható világ mellett. A világ értékelésének ez a kétfélesége Sebők Éva verseinek szinte minden szintjén kifejeződik. Efelé mutat a verszene derűjének és a szavak tartalmának ellentéte, s ide kapcsolható a tárgyi világ sokértelműsége is. A Szüret című vers almája például, amely egyszerre “ősanyánk Éva almája – mesefán nőtt mosolygó –” s egyszerre Eriszé is; vagy a versekben gyakorta feltűnő madármotívum. Sebők Éva madarai ijesztőek, fenyegetőek és – szépek: a paradicsommadár “halálfejű” (Akvarell); a kalitkában “Madár van benne / mely kiengedve / ellenállhatatlan füttyével / maga után csal a halálos- / álom-csalitba.” (Rejt-jel); az ég alatt pedig “asszonyfejű árnyékmadár menekül éjből éjbe” (Az ég…). Vagyis a világ értékelésének ellentmondásos volta nemcsak az egészet szemlélve, hanem a részeket látva is kifejeződik.

“Most még csak telek – majdan múlok. / Mióta ezt tudom – s öregszem –: / egy magamra mért / és méretezett / Tökélyre vágyom és törekszem. / Hogy mondókámat – mondandómat – / melyet próbáltam továbbadni / közölni vészben és varázsban / maga-magamból / ki-kivésve- / beleformázzam-tömörítsem / - töpörítsem / egy sóhajba vagy egy igébe” – szól a Magv című vers. “Vész” és “varázs” – a vers e két kifejezése lehetne alcíme is a Félsötét-kötetnek. Az e két pólus közti térben keresik a helyet a versek: a pontot, ahonnan a világ tragédiája és a létezés bölcs derűje egyformán megmutatható.

A valahonnan a XX. század elejéről származó vélekedés szerint csak kevés verset, talán csak egyetlen verset kellene írnia az igazi költőnek egész életében, de abban az egy versben legyen benne minden, amit élete során a világról megtudott, tapasztalt. Akkor csak a valóban fontos és lényegi lenne benne, “fölösleges” művek nem keletkeznének. Sebők Éva pályája nem jószántából alakult így, ahogy alakult; de – újfent a “félsötét” jelensége – ez a kései jelentkezés biztosította/biztosítja – a fenti, század eleji eszmény jegyében is –, hogy igazi költő legyen.

BOKÁNYI PÉTER

“Nem leszek talált tárgy”

Vathy Zsuzsa: Gördeszkák és űrdeszkák

Megkésett, de talán nem elkésett írás ez a recenzió egy többször el-(és újra)olvasott könyvről. Mert Vathy Zsuzsa némelyik írása arra készteti a befogadót, hogy újból és újból ízlelgesse a mondatokat, s lehetőleg távolítsa magától őket az objektív ítélkezés érdekében. S mivel a Gördeszkák és űrdeszkák három évtizedes prózaírói munkásságát reprezentálja, nem érdektelen annak tudatosítása sem, hogy a kötet az évek alatt alig változó alkotói meggyőződésének, már a kezdet kezdetén is érett művészetének foglalata.

A három fejezetben tizennégy művet közlő könyvben a régebbi és az újabb szövegek jól kiegészítik és újraolvassák egymást. A nyelvi megformáltság, a történetelvűség, az alkotói érzékenység, a szemléletmód, a láttató erő egyöntetűsége a korai novellákat éppúgy jellemzi, mint az utóbbi évek termését.

Vathy Zsuzsa elbeszélő-művészete kezdettől fogva “küzdelem az epikával”, jobban mondva variációkat jelent a novella műfajára. A kötetben kevés a “hagyományos” novella, és feltűnően sok az én-elbeszélés (Condra, Fehér Sólyom, Kivel találkoztam?, Legyek talált tárgy?, Levél az Örökkévalóság gátjára). De nemcsak az egyes szám első személyű narrátort szerepeltető textusok figyelemreméltók, hanem az a mód is, ahogyan Vathy variálja a tradicionális elbeszélői magatartás, illetve a történetre való rálátás, valamint narrációs pozíciója megingatásának jellegzetességeit. Nem kevésbé értékelendők az epikai hősszerep átformálására, megkérdőjelezésére, esetlegessé tételére törekvő gesztusok, amelyeknek használatára némelyik írásában kísérletet tesz.

A Gördeszkák és űrdeszkák két strukturáló tényezője az idő és a történet. Az idő az a rendezőelv, amelynek mentén Vathy egésszé szerkeszti novelláit. Az Idő I., Idő II., Idő III. fejezetcímet viselő egységekben nemcsak az írói pályaív bontakozik ki, hanem megelevenedik az utóbbi negyven-ötven év magyar történelmének néhány drámai és groteszk fejezete is. Hiszen amíg a Ki nevet a végén? a Déry Tibor világára emlékeztető ötvenes éveket idézi, addig a Bomba tér, a Mesék, álmok, a Kulcsos angyal az utóbbi évtized veszteseit láttatja. (Mellékesen jegyezzük meg, hogy Vathy mindig is “elkötelezett” volt és maradt; e szónak manapság furcsa felhangjai vannak, mégis használható vele kapcsolatban: ugyanis ő a mindenkori kisember sorsa ábrázolásának elkötelezettje.)

A Vathy-novellák hétköznapi eseményeket mutatnak fel; érvényessé őket nem a választott életdarab extremitása, hanem a megírás módja teszi. Valamint az a gesztus, amellyel az író észleli a csoda esetenkénti megjelenését a csoda nélküli világban (Kivel találkoztam?, Szomorú keringő). Az idő nem pusztán történeti időként, hanem a linearitását elvesztő, az emlékezés látszatra spontán működési idejeként is jelentkezik (A kert, Levél az Örökkévalóság gátjára).

A könyv második, az időnél látensebb strukturáló eleme a történet. Vathy a posztmodern szövegirodalom térhódításakor hangsúlyozottan történetben gondolkodik. Ars poetikáját az öttételes Legyek talált tárgy? lapjain fejti ki, egyben itt távolodik legmesszebbre az általa is használt novellatípustól, amennyiben eseményfoszlányokat, valóság és álom egymásba olvadását s a Levél a humanizmusról című Heidegger-mű – “A nyelv a lét háza” – axiómájára reflektáló ént láttat, aki – miközben eljátszik az énsokszorozás poétikai következményeivel – elutasítja a kortárs próza jellegzetes szövegalkotó gyakorlatát, egyben kijelöli (önmegszólító formában) a maga számára az írói létezés kereteit: “Nem leszek talált tárgy. Miért? Csak. De akkor színt kell vallani, miért nem az, és miért más. Mert minden tény, mondat, megtörtént élet, miniatúrás megfigyelés akkor ér valamit, ha mögötte emlékekből, tényekből, tudásból, víziókból sok felfokozott és megismételhetetlen […] van. Nevezzük így: világlátás plusz valami más. És ennek jó része a nyelvben legyen. Talált tárgyként elsüllyedek a pillanatok egymásutániságában, a tárgyak irdatlan tömegében. És az sem kutya: meglátni, hogy a valóság (azt ért rajta mindenki, amit akar) és saját lényed között mi a lehetséges kapcsolódás. Leképezés? Nem. Az én mániákus önelemzése? Nem. Misztikus dadogás? Nem. A nyelv felboncolása? Nem…” A kipontozott helyek az olvasót “behelyettesítésre” késztetik, meghagyván ezzel az “alkotó” befogadás lehetőségét: “Nem marad más: megteremteni a világ ilyen vagy olyan, csak általad leírható tapasztalását. Kifejezni magadat, azt az ént, amely (………………………………………………………………); mohón gyűjteni a tudaton megtapadt emlékeket, szelektálni őket, s végére járni, hogy a mindennapiság, melyet élsz és látsz, milyen ismeretlen rend része. És nyugodtan nevessek: felülkerekedni, ha másképp nem, kibeszélés árán a (…)-on, a századvég (…)-in, s megpróbálni a részeken, a reáliákon túl az egészről is elmondani valamit. Nagyképűen: a lét-egészről. S hogy még jobban nevessetek: rátalálni arra, aminek elkötelezettjei lehettek. S ha ilyen mégsem volna, akkor legalább kaján krónikása lenni a kornak, amely a (…)-t, a (…)-okat zúdítja rátok, ránk.”

Az ars poetikus elbeszélések közé sorolható a címadó, talányos Gördeszkák és űrdeszkák, amelynek végzetesen magányossá vált író hőse (hőse?) az “élet rendjét” tudomásul venni nem akaró, azonban kénytelenül mégiscsak elfogadó, a szavaikat elvesztő s már sem olvasni, sem beszélni nem tudó emberek közül, a káoszból a nemlétbe süllyedő énje az emberélet utáni nemlétben – “molekulák halmazává”, “részecskék közösségévé” hullva – veszi tudomásul a “világ rendjét”.

A történetté-alakíthatósággal viaskodik A kert című novella is; a lekerekítettséget reveláló mű, jóllehet húsz esztendőt várt arra, hogy megíródjék, mégsem vált klasszikus lezártságúvá, noha a fiatal lány lázadása s a kertnek a kockaházakat körüllengő aszaltalmaszerű illatban való “utóélete” erre utalna.

Külön említést érdemel (a lezáratlan történetek között) az a mű, amelyben a szerző a hangulatteremtés, az árnyalatok, a lelki mozzanatok finom rezdüléseinek ad hangot, felmutatva hőse, a húsz éve boldog házasságban élő, negyvenöt esztendős középiskolai tanár belső otthontalanságát, célkereső nyugtalanságát: egy pillanatba sűrítve egy élet alapvető ellentmondásait: “NEM AZÉRT VAGYUNK A VILÁGBAN, kiáltozta dühösen a szél, és benne a riadt hang, DE MIÉRT? DE MIÉRT?” (Szomorú keringő).

A hosszabb terjedelmű írások közül különféle nézőpontok, az emlékezés- és idősík-keverések, ironikus mondatfutamok jellemzik a Hrabalhoz címzett fiktív levelet, amely a kötet egyik legteljesebb darabja. Legteljesebb azért, mert benne lüktet az egész elmúlt fél évszázad a maga abszurditásaival. Tipikusan kelet-európai sorsképlet az, amelyet az önéletrajzi elemek szerepeltetésétől sem mentes szövegben Vathy Zsuzsa feltár. A Hraballal folytatott virtuális dialógusban (a cseh szerző megjelenik a Hrabal Kispesten című novellában is) az emlékezések logikája mentén a besúgók, a titkosrendőrök, az ügynökök benépesítette, a félelemuralta világban a mindennapok groteszk (és olykor tragikus) történései közepette a narrátor gyónó-önfeltáró gesztusai mögött felsejlik egy letűnt korszak minden abszurditása (Levél az Örökkévalóság gátjára).

A Gördeszkák és űrdeszkák mérsékelt kísérletezőnek mutatja Vathy Zsuzsát. Olyan novellistának, aki csak ritkán enged meg magának egy-egy expresszív nyelvi futamot: “Idegen tájszólással, fejhangon beszélt, szemében olvadt üvegként fénylett a gyűlölet”. “A tünékeny idő könnyű volt, a levegőben aranyporként lebegett a remény: estére hazajön” (Ki nevet a végén?); “A reggel, mint egy sárga hernyó, olyan volt” (Fehér Sólyom); “Férfiak, nők mentek el mellette, izgatottan tárgyaltak valamit, a férfiak furcsán imbolyogtak, fényes kabátjuk, mint ejtőernyő, úszott a hátuk mögött, és a nőket – látta, igenis látta – egy-egy erősebb szélroham fölkapta, és métereken át vitte magával a levegőben” (Szomorú keringő). Inkább tömören, lényeglátó egy-szerűséggel fogalmaz (Bomba tér, Kulcsos Angyal), ugyanakkor nem idegen tőle a visszafogott líraiság sem (Szomorú keringő, Mesék, álmok).

Kitűnően adagolja a lírai hangulatfestés, az ironikus belső monológ (Kifulladásig), az elmélkedő passzusokat is elviselő kisepikai kísérlet (Legyek talált tárgy?), a nézőpontváltás teremtette feszültség (Condra) formáló eszközeit. Ez utóbbi egy olyan hajdani versélményt felidéző novella, amelynek narrátora (az egykori gyermek) a sokszor hallott műalkotást megfejti, ám a saját életét, a vele történteket, azt, hogy “pontosan miért megyünk minden vasárnap a rendőrségre”, végképp nem érti.

Sokszólamú, érzékeny könyv a Vathy Zsuzsa pályáját reprezentáló kötet, amelynek néhány írása a cselekménydarabkákat, történésfoszlányokat, illetve az egymásra gördülő, egymásba kapaszkodó, lepusztult vagy széteső sorsokat hömpölyögtető prózamodellt képviseli (Bomba tér, Kulcsos angyal, Medárd), ám Vathy ezekben a szövegekben sem marad hűtlen ahhoz a művészi meggyőződéséhez, amely szerint – habár “egy vödörben, egy kútban félig leeresztve” (Legyek talált tárgy?) – az igazi írónak egyszerre kell meglátnia a tragédiát és a csodát.

KARÁDI ZSOLT

Író és/vagy pszichológus

Mohás Lívia: A váltakozó idő

Mohás Lívia esszégyűjteménye az emberi kapcsolatok működési elveit, a férfi- és az apaszerep, a nő és az anyaság néhány mozzanatát magyarázza. Az esszék sajátossága, hogy szerzőjük a nő szemével lát, a pszichológus érzékenységével és szakmai tudásával értelmez, s mindezt az író stílusával önti szavakba. A nyolc esszé 1997 és 2000 között jelent meg a Vigília, a Magyar Szemle, a Mozgó Világ, a Magyar Napló és a Műhely hasábjain.

A kötet két részre oszlik. Az Apákról és más férfiakról első darabja a Zárul a múlt című. A szerző az apa-fiú kapcsolatot és az apaszerep ősi típusait keresi. Az apa biztonságot nyújt, oltalmaz, törvényt alkot és példát mutat. Ennek ellenére a kultúrában “az apa hasznot hajtó ereje a fontos”. Az apa-fiú kapcsolat ősi feszültségét a hatalomért folytatott küzdelem okozza. A fiú szereti az apját, mintának tekinti, s amint megtanul eligazodni, szeretné átvenni az irányítást. A görög mitológiában Kronosz felfalja gyermekeit, az anyja jóvoltából megmenekült Zeusz felnőttként apját a Boldogok Szigetére viteti, azaz átveszi a hatalmat. A kereszténységben jelenik meg az Atya és a Fiú egysége; a Fiú tudatosan azonosul az Atyával.

A Donjuanok és szélkakasok megpróbálja magyarázni a monogámia megsértésének okait. De donjuanság nemcsak a szerelmi életben fordulhat elő, hanem morálisan is. A szerző olyan embereket sorol ebbe a kategóriába, akik hűtlenek saját eszméikhez.

A címben is szereplő A váltakozó idő az ember életének sajátos ciklikusságát bontogatja. Emberi sorsok példáján bizonyítja, hogy az apai idő és az anyai idő felváltva követik egymást. Az apai idő a farsangolás ideje, amikor az ember eleven, tevékeny és reális. Az anyai idő pedig a farsangot követő vezeklés ideje, amely időtlennek és örökkévalónak látszik. Jónéhány valós sors megvizsgálása után arra a következtetésre jutott, hogy a férfiak Hősi Élménye az otthoni környezetből való elszakadáshoz kötődik. A nőknél viszont gyakrabban a fészekhez, az otthon megteremtéséhez fűződik. A váltakozás spirál alakú fejlődést mutathat, hiszen ha jól megélt a vezeklésszakasz, akkor a következő farsangi fázis már magasabb színvonalról indulhat.

Hieronymus Bosch festészetét, látásmódját elemzi a Bosch és az együttélés című esszéjében. Rajzaiban kételkedik az aszkézis létjogosultságában. A kereszténység testellenességét kineveti és parodizálja. A kor élménye a halál tudata, a halál elkerülhetetlen, s ennek elfogadása többletet hoz ki az ember lelkéből. Boschnak sikerült ezt a tudatot elfogadnia, miközben rajzai mögött ott a halálfélelem. Az esszé három asszociációs mező körül mozog, s ezek a szimbiózis, a hajó és a bolond. Bosch rajzai gazdagon mutatnak szimbiózisokat, gyakori a párok együtt ábrázolása, növények, madarak és emberek közös létezése. A hajó az átlépést biztosítja egyik létformából a másikba. A bolond tudata lehetővé teszi, hogy élményei másképpen szerveződjenek.

Békét alapozni szinte mindenkinek mást jelent – próbál rávilágítani a szerző. “A szenvedések alatt nem összeroppanni, hanem megerősödni kell.” Az élet szenvedések nélkül nem képzelhető el, s a pszichológus író arra biztat, hogy az élményeket átélni és nem elemezni szükséges.

Az anyák és asszonyok rész első darabja A Démétér–Perszephoné kapcsolatról címet viseli. A nő erőt képvisel, társát valamilyen módon biztatja vagy felfelé űzi. A szerző meglátása szerint a mai nők kész sablonokba kényszerítik magukat, s így nem alakul ki az igazi személyiségük. Egy nőtípust elemez részletesen a görög mitológiabeli Démétér története alapján. Zeusz és Démétér lányát, Perszephonét elrabolja Hadész az alvilágba. Az anya bánatában nem kelti ki a magvakat, nem küld esőt a földre, ahol nagy pusztulás következik be. Zeusz megegyezik Hadésszal, hogy minden évben tavasszal visszaengedi a lányt az anyjához. Így amikor anya és lánya együtt van, a földön kivirágzik az élet. A szerző vizsgálódásai alapján a mai Démétér nem engedi felnőni a gyermekét, magához láncolja, mert nélküle értelmetlenné válna az élete.

Az Egy nő-idol: Lady Diana című cikkben egy rendkívüli méreteket öltött szimpátia okait keresi. Több millióan követték figyelemmel Diana hercegnő életét és tragikus halálát. A szerző szerint az érdeklődés a “hasonló vagy hozzánk” érzéséből fakad. A hercegnő hétköznapi lányból lett a királyi család tagja, feleség, akit megcsal a férje, két gyereket nevelő anya. A nők többsége átél a hercegnő életében is előforduló viharokat. S a hasonlóság érzete miatt emelkedett szinte mitologikus szintre az alakja.

Az író mint pszichológus, a pszichológus mint író a két foglalkozás hasonlóságát és különbségét tárgyalja. Az írói lét lehetővé teszi, hogy belebújjon mások bőrébe, míg a pszichológusnak önmagát kell adnia. Az író célja, hogy létrehozza a művét, a pszichológus számára a mű maga az ember lelke.

Mohás Lívia egyensúllyal ötvözi magában az írót és a pszichológust. Stílusa olvasmányos, letisztult. Mindannyiunkat érdeklő kérdésekkel foglalkozik szépírói érzékkel, pszichológiai ismeretekkel. Szemléletes példáit a görög mitológia, a keresztény kultúra és az ősi természeti népek hagyományaiból meríti. A kötet különböző időpontokban megjelent esszéket tartalmaz, s mégis egységes egész benyomását kelti.

MATÚZ VIKTÓRIA

Fiatalok hármas fénytörésben

A névjegyen című antológiáról

Egyre több szó esik napjainkban (ismét) a fiatal irodalomról. (Tekintsünk el ezúttal a jelzős szerkezet szokásos problematizálásától, én a húszas, esetleg a harmincas éveik elején járó alkotók által létrehozott irodalmat értem alatta). Folyóirat-összeállítások, konferenciák, kerekasztal-beszélgetések témája, annak ellenére, hogy sem különösebb botrányokat, sem különösebb (az előző generációkétól jelentősen eltérő) teljesítményeket nem produkált még (noha számos kitűnőt igen). Egyelőre talán nem is esztétikumában a leginkább figyelemre méltó, hanem szociologikumában, irodalomtörténeti helyzetében.

Miközben az elmúlt évtizedben a magyar irodalom társadalmi szerepe, presztízse, olvasóközönsége jelentős mértékben csökkent, a rendszerváltozás után felnőtté vált, az irodalomba első köteteivel a kilencvenes évek második felében bekapcsolódó generáció jóval nagyobb létszámúnak tűnik, mint az előzőek, mondhatni, a fiatal írók tömeges jelentkezésének lehettünk és lehetünk tanúi. Emellett, évtizedekre visszatekintve, ez az első generáció, amelynek a tagjai időben (vagy akár idő előtt), akár 18–20 évesen eljuthattak az első kötet, majd azt követően hamar az újabb kötet, kötetek megjelentetéséhez. A pénzhiányon kívül más akadálya mára gyakorlatilag nincs annak, hogy egy pályakezdő író első kötete(i) valahol, valamilyen formában megjelenjen(ek). (Nem ez az írás a megfelelő alkalom arra, hogy végiggondoljuk mindennek a pozitív és negatív következményeit, de az nyilvánvaló, hogy a tömegtermelés nem feltétlenül jár együtt minőséggel is, nem biztos, hogy két megjelent kötet valódi, valóban tehetséges írót mutat.) De nemcsak a könyvkiadás vált könnyen elérhetővé a fiatalok számára, a folyóiratok is szélesre nyitották kapuikat előttük, sőt magától értetődően nyílt lehetőségük önálló csoport, illetve nemzedéki lapok indítására is (Sárkányfű, Az Irodalom Visszavág, Törökfürdő, Véletlen Balett, Előretolt Helyőrség, Szőrös Kő stb.) vagy a nagyobb múltú folyóiratok szerkesztőségébe való bekerülésre. Az írószövetséget (s a rajta keresztül elérhető fórumokat, ösztöndíjelosztó bizottságokat) kivéve a fiatalok képviselői ma az irodalom minden fontos helyszínén ott vannak, két saját szövetséggel rendelkeznek, az irodalmi szeánszoknak, felolvasóesteknek gyakorta ők a szereplői. Ugyanakkor ez a generáció az előzőekénél már egy jóval nyitottabb, plurálisabb, színesebb, gazdagabb hagyományvilágú, de egyúttal sokszorosabban megosztott, széttagolt és sokkal inkább elüzletiesedő, értékzavarral küszködő irodalomba kapcsolódott be, amelyben való eligazodást az idősebb generációk tagjai sem különösebben igyekeztek, igyekeznek elősegíteni, mint ahogy az értő kritikai reflexió sem igen hiányzott még talán egyetlen generációnak sem ennyire. De beszélhetnénk a fiatal írók iránt érdeklődő, a fiatal irodalomban tájékozódni vágyó olvasó gondjairól is, amelyek feloldásához az értekező irodalomtól még kevés fogódzót kapott. Ha jól sejtem, mind az író, mind az olvasó nehéz helyzetén próbál segíteni A névjegyen című kötet, illetve a Hitel című folyóiratban indított sorozat. S azon a szokatlan helyzeten, hogy én ezeket a sorokat (szerkesztői felkérésre) épp a Hitel számára írom, csak az menthet valamit, ha megpróbálok maximális kritikával viszonyulni a kötethez.

A névjegyen című antológia tizenkét fiatal szerzőt (Fekete Vince, Fenyves Marcell, Jónás Tamás, Lackfi János, László Noémi, Méhes Károly, Nagy Gábor, Prágai Tamás, Rott József, Szentmártoni János, Vass Tibor, Zsávolya Zoltán) mutat be hármas aspektusban – Papp Endre szerkesztői megfogalmazása szerint –: figyelemmel “az irodalmi gyakorlat mindegyik, azaz a produktív, a receptív és a kommunikatív funkciójára”, azaz eredeti szépirodalmi szövegek, alkotótársi, kritikusi tollakból származó pályaképek és a szerzőkkel való beszélgetések formájában. Egyszerre teremt tehát lehetőséget az alkotóknak önmaguk megmutatására, az eddigi pálya felmérésére és az olvasó tájékozódásának elősegítésére. E rendkívül szimpatikus, kifejezetten szerző- és olvasóbarát szerkesztői hozzáállás következtében egy különlegesen kevert műfajú, igen tartalmas és élvezhető antológia jött létre, amely egyszerre képes szórakoztatni és orientálni olvasóját. Középpontban természetesen a szerzők állnak, mind a három írástípus hozzájuk kapcsolódik, tőlük, róluk, értük van, így a mindig más tanulmányírók és az interjúk állandó készítője szerényen a háttérben marad. Ezért is más ez a kötet, mint a korábbi generációkat bemutató interjúkötetek, például Görömbei András Kérdések és válaszok című, tizenöt év kényszerű késéssel megjelent, vagy Keresztury Tibor Félterpeszben, Kőrösi Zoltán Felrombolás című kötete, amelyekben az interjúk készítője (lévén ő a kötet létrehozója, megírója) hangsúlyosabb szereplővé vált. Ugyanakkor itt is nyilvánvaló a szerkesztő, Papp Endre kulcsszerepe (hiszen ő választotta ki a szerzőket, a kritikusokat, és ő az interjúk készítője), csak nem annyira látványosan előtérben álló. Érdekes megoldás, amikor a kötetben szerzőként is jelen levő alkotók írnak pályatársukról (Lackfi János Jónás Tamásról, Nagy Gábor Lackfi Jánosról, Prágai Tamás Szentmártoni Jánosról), s az a szerkesztői törekvés is, hogy “zömében nemzedéktársak” írnak egymásról. Kár, hogy egyik sem valósul meg következetesebben, így az előszónak azon állítását, hogy “egy generáció önképe is körvonalazódik a lapokon”, némileg túlzásnak vélem.

A szépirodalmi szövegek (versek, prózák) – ha sokat nem is árulnak el alkotójukról – mindig fölvillantanak valamit a szerzői vonásokból, az írói sajátosságokból, miközben oldják a tanulmányok esetenként tömény prózaiságát, ezzel olvasmányosabbá téve a kötetet; a “beszélgetések” minden merevségük mellett is oldottabb, lazább szövegei pedig az író mellett az embert is jobban megmutatják. A hármas fénytörés mindenképpen gazdagabb, teljesebb képet nyújt egy-egy alkotóról, mint egy hagyományos szépirodalmi, tanulmány- vagy interjúantológia. A tanulmányok szerzői (Balogh Róbert, Bokányi Péter, Chován István, Ekler Andrea, Karádi Zsolt, Mányoki Endre, Nagy Gábor, Papp Endre, Pécsi Györgyi, Prágai Tamás, Sturm László) általában két-három kötet alapján mindig alapos, lelkiismeretes munkát végeznek, előadásmódjukat – az elmúlt években elterjedt szaktudományossággal szemben – inkább az esszéisztikusság jellemzi, de a végeredmény természetesen függ az általános felkészültségüktől, a kritikusi habitusuktól, illetve a pályán való jártasságuktól is. Az írások jelentőségét növeli, hogy többnyire az első összefoglaló, eligazító szándékú pályaképek az egyes szerzőkről, s belőlük a tájékozatlanabb olvasó is kellő ismereteket szerezhet az eddigi munkásságok természetéről. A leírás, értelmezés mellől azonban gyakorta hiányzik az értékelés mozzanata, így nem mindig derül ki, hogy mit is ér részleteiben és eddigi egészében a tárgyalt “életmű”. Ritka az olyan, határozottságával és radikalitásával figyelmet keltő, elsőre meg is hökkentő megállapítás, amivel Mányoki Endre indítja írását: “Rott József az egyik legfontosabb magyar író” (ugyanakkor Mányoki a Rott-prózában rejlő veszélyekre is felhívja a figyelmet), de még az olyan óvatos prognózis is, amivel Nagy Gábor zárja Lackfi Jánosról szóló esszéjét: “Lehet, átlendült már, lehet, hogy két új könyvével fog átperdülni abba a “túlsó létbe”, ahová eljutni csak nagy költőknek adatik meg.”

Külön tárgyalást érdemelnek a beszélgetéseknek nevezett interjúk. Papp Endre felkészültsége, jártassága az egyes írói munkásságokban bár szükségszerű az interjúk elkészítéséhez, mégis imponáló. Kérdései szakszerűek, pontosak és fontosak, a pálya alakulására, az írói oeuvre lényegi jellemzőire irányulnak. A szerzők pedig igyekeznek hasonlóan komolyan venni szerepüket, a kérdések súlyához illő válaszokat adni. Sőt, mintha túl komolyan is venné mindkét fél a maga szerepét. Ennek következtében az interjúk többségét némi merevség jellemzi, nehézkesség, már-már természetellenes fennköltség, patetikusság, amit az irodalmi (főként fiatal irodalmi) világban szokatlan önöző formula is csak erősít. S hozzájárul ehhez az interjúk készítésének általam feltételezett módja is, ugyanis érezhetően levélinterjúkkal van dolgunk, előre megfogalmazott, a válaszoktól független kérdésekkel és íróasztal mellett kiagyalt, íróilag megformált válaszokkal. Aminek természetesen megvannak a pozitív hozadékai is, az esemény súlya, irodalomtörténeti szerepe, későbbi forrásértéke megnő(het a jövőben) azáltal, hogy az alkotók fontos önvallomásokra, ars poeticus kinyilatkoztatásokra használják fel az alkalmat, ami ugyanakkor veszít abból a bizonyos kommunikatív funkciójából. A kérdések és válaszok gyakorta (néhol bántóan) elbeszélnek egymás mellett, s valójában nem jön létre élő, eleven, izgalmas dialógus. Tudom, hogy nehezebb, fáradságosabb lett volna, de talán megérte volna a kétféle interjúkészítési módot valahogy elegyíteni.

A kötet alapján nem körvonalazódik semmiféle általánosítható, közös jegye ennek a fiatal írói gárdának, erőltetett lenne bármiféle nemzedéki specifikumokat megfogalmazni az itt sorakozó önálló, szuverén, egymástól független portrék és önportrék kapcsán, hiszen például van, aki – mint Zsávolya Zoltán (némileg korábbi önmaga kritikájaként is) – “az igazi intellektuális teljesítmény elengedhetetlen” tartozékának vallja “az olvasó iránti maximális udvariasság”-ot, másokra viszont ez nem annyira jellemző; vagy Rott József szerint: “Rendkívül fontos lett volna (talán még ma sem késő) az ország szociográfiai feltérképezése: látlelet és esélylatolgatás a jövőre nézve”, de ezen véleményével szinte egyedül áll; vagy van, aki a hagyományos időmértékes ritmusban érzi magát inkább otthon, mint Fenyves Marcell, de van, aki inkább az avantgárd kísérletezés vonzáskörében alkot, mint Vass Tibor. Hosszan lehetne még sorolni az eltérő jegyeket, és persze azokat is – például a groteszk, a játékosság iránti vonzalmat, a formaigényt –, ami többeket összeköt, számomra mégis inkább azt igazolja vissza a kötet, hogy a fiatal irodalom ma már – éppúgy, mint az idősebb – végtelenül sok hangon szól, jóformán ahány alkotó, annyi beszédmód, alkotástechnikai eljárás, poétikai törekvés. Pedig ez a kötet még csak nem is akarja reprezentálni a fiatal magyar irodalmat, a szerkesztői előszó szerint legalábbis “abban az értelemben semmiképpen nem reprezentatív, hogy azt állítaná magáról, ez »a« fiatal magyar irodalom az ezredfordulón. Nem az, »csupán« egy – a szerkesztői ízlés, értés és félreértés nyomait magán viselő – aktuális megjelenési formája.”

De vajon milyen szempontok határozták meg a szerkesztő választásait? Papp Endrét egyszerre jellemzi az elméleti felkészültség, a határozott értékrend, a polemikus hajlam, de a sokoldalú tájékozottság, a nyitott látókör is, amint erről bárki meggyőződhet az antológia mellett a szintén 2001-ben Megállni a megértésnél? címmel megjelent tanulmánygyűjteményéből is. Az irodalom hagyományosabb, közösségi hangoltságú, a társadalmi kommunikációban is szerepet igénylő irányzatai iránt éppúgy érdeklődést tanúsít, mint a legmodernebb alkotói törekvések iránt. Persze nem lenne a Hitel szerkesztője, ha az egyetlen költőtől, akinek verseiben a történelmi kor, a társadalmi környezet nyomait is felfedezi, nem kérdezte volna meg: “Milyen feladata és esélye lehet a közösségi sorskérdések megjelenítésében, a történelmi tapasztalat megosztásában az irodalomnak napjainkban?” Ugyanakkor Fekete Vince válasza is rendkívül jellemző: “Jobban örülök annak, hogyha nincsenek feladatai az irodalomnak, ha nem szabják meg, hogy miről írjanak az írók. Nem hiszek abban, hogy valaki úgy üljön le verset, prózát írni, hogy akkor most írok egy jó kis valamit, esetleg egy dörgedelmes művet a helytállásról, a megmaradásról s a többi. Ezek a dolgok – azt gondolom – amúgy is benne vannak a levegőben.” Érdekes, hogy Papp Endre a kérdéskörben való tisztánlátásáról épp a Fekete Vincéről szóló tanulmányában tesz tanúbizonyságot, amikor azt írja: “Az alkotó aligha léphet már föl magától értetődően a nemzeti közösség képviseletében, ugyanis az a minimális integráló kötelékek elfogadásában sem egységes, identitása sérült. A fundamentum hiányában jelenleg megoldhatatlannak látszik a közösségi azonosságtudatra épülő felelős irodalmi megnyilatkozás, ezért a független, csak a saját lelkiismeretével szembesülő alkotói magatartás kialakítása a járható út.” Nyilvánvaló tehát, hogy nem egy olyan sorozat létrehozása volt a célja, amelynek résztvevői csak a Hitel nemes hagyományaihoz, jellegadó idősebb alkotóinak munkásságához kapcsolódnak, mert ehhez nem is talált volna (elegendő) partnert. Ehelyett szerkesztői elképzelése, nagyon helyesen, “a fiatal magyar irodalom sokszínűségét szemléltető, szerteágazó alkotói koncepciókat felölelő összeállítás létrehozására irányult”. S bevallatlanul bár, de (számomra szimpatikusan) talán arra is, hogy a már közismert és elismert ifjú alkotók mellett olyan fiataloknak is bemutatkozási lehetőséget teremtsen, akik eddig nem vagy nem annyira kerültek még az érdeklődés középpontjába.

Hogy kiből lesz ismert, elismert, sikeres, divatos, kanonizált (fiatal) író, az manapság éppúgy a teljesítménytől független tényezőktől, helyzetektől, személyektől stb. is függ, mint ahogy mindig is függött. A névjegyen című kötet és a Hitelben folytatódó sorozat mintha bele akarna szólni ebbe a soktényezős, sokszereplős folyamatba. Többek között épp az adja a kötet, illetve a Hitel sorozata jelentőségét, hogy kibővíti, tágítja azt a kört, amelyet a mai fiatalokról szóló diskurzus általában érint. Érthetetlen ugyanakkor (számomra legalábbis), mert a vállalt szerkesztői elképzelésekkel is ellentétes, hogy a kötetből és a folytatásából eddig miért maradtak ki olyan, nagyobbrészt már méltán “befutott” fiatal írók, mint például Bartis Attila, Cserna Szabó András, Grecsó Krisztián, Hazai Attila, Karafiáth Orsolya, Király Levente, Peer Krisztián, Poós Zoltán, Szálinger Balázs, Térey János, Tóth Krisztina, Varró Dániel, hogy csak másik tizenkét nevet soroljak ábécérendben. Nélkülük, legalábbis többségük nélkül, nem lehet a mai fiatal magyar irodalomról beszélni, pontosabban a fiatal irodalom sokszínűségét, széles választékát bemutatni szándékozó törekvés komoly hiányokkal lesz terhes, mivel néhányuk munkássága ma már nemcsak a fiatal irodalomban meghatározó, de az egész magyar irodalmat tekintve is megkerülhetetlen. És akkor számos, a szomszéd országokban élő fiatal magyar írót még nem is említettem, akiknek a felvitele egy korosztályos tablóra ma már természetes kell legyen (mint ahogy két erdélyi A névjegyenben már szerepel is). A sorozat a Hitelben töretlenül folytatódni látszik, nyilván lesz második, esetleg harmadik kötet is, bízhatunk tehát abban, hogy a fiatal magyar irodalomról mutatott tabló kellően színes és teljes körű lesz, a magyar irodalom egészének reálisabb önképét gazdagítva általa.

ELEK TIBOR