Pölöskei Ferenc

Az elfelejtett “falukutató” mozgalomról

Magyarországon az 1930-as években felerősödött a falukutató szellemi, mozgalmi áramlat. Nyomban felmerülnek természetesen a kérdések: vajon voltak-e valamiféle előzményei, illetve a szóban forgó mozgalom hogyan, miképpen illeszkedik az ország nagy társadalmi, történeti folyamataiba? A válaszadásnál csak utalunk egyes korábbi, de a későbbiekre is ható történeti eseményekre. Ennek fényében idézhetjük a magyarországi, s ezen túlmenően a kelet-közép-európai fejlődés sajátosságait. Polgári fejlődésüket ugyanis – benne a falvak helyzetének alakulását – eleve meghatározták újkori sorsfordulóink eredményei és ellentmondásai. Az 1848. évi törvényhozás miközben felszámolta a jobbágyrendszert, megteremtette a polgári jogállamiság pilléreit is. Ám nem nyúlt a feudális eredetű és jellegű nagybirtokrendszerhez, jogi helyzetének megváltozása mellett részben fennmaradtak foglalkozási és munkaerő-kategóriái is. Mindezt nem bolygatta a fél évszázadig fennálló kiegyezés korszaka, miként az 1919-ben hatalomra kerülő ellenforradalom sem. Legfeljebb jogviszonyaikat bővebben szabályozták. Vagyis a nagybirtokokon meghonosodott a cselédség intézménye, továbbá a mezőgazdasági munkáskategóriák megannyi formája (summások, kubikusok, napszámosok stb.). Életkörülményeik a századfordulón vettek tragikus fordulatot, különösen a nagy lélekszámú, föld nélküli alföldi mezővárosokban.

A nagy vasútépítési és folyószabályozási munkák ugyanis jórészt már befejeződtek, a mezőgazdaságban ugyanakkor megjelentek az arató-, kaszáló- kapáló- és cséplőgépek, amelyek mind-mind csökkentették munkalehetőségeiket. Ennek nyomán pedig különösen az alföldi “óriás falvakban” hirtelen megnövekedett a szociális feszültség. Belőle Európa-szerte ismert agrármozgalmak születtek, amelyek az ország más vidékeire is átterjedtek. Az európai nagy agrárválság nyomán más országokban is hasonlók indultak. Könyvek, tanulmányok, cikkek egész sora látott szinte azon nyomban napvilágot. Közgazdászok, politikusok, a nagybirtokosoktól a szociáldemokratákig keresték-kutatták a különös jelenség okait, egymást váltó hullámait, több-kevesebb szállal összefűződő vonulatait. Voltak, akik mindenekelőtt a bajok és sérelmek orvoslásában látták a megoldás kulcsát, mások inkább a drasztikus ellenerők, köztük a karhatalom akcióitól várták a csodát. Elsősorban az írott forrásokra támaszkodó igényesebb szerzők, illetve műveik közül említünk néhányat. Rubinek Gyula: Parasztszocializmus. Bp., 1895; Az 1895. évi III. Országos Gazdakongresszus tárgyalásai. Bp., 1895; 1896-tól a Magyar Gazdák Szemléje; Ecseri Lajos: Az alföldi munkáskérdés és a mezőgazdasági válság. Bp., 1898; Szeberényi Lajos Zs.: A parasztok helyzete Magyarországon. Bp., 1907; Bernáth István: A magyar agrártörekvések célja és jogosultsága. Bp., 1896; Tisza István: Magyar agrárpolitika. Bp., 1897; Ormos Ede: A szocializmusról, különös tekintettel a hódmezővásárhelyi munkásmozgalomra. Hódmezővásárhely, 1896; Diner-Dénes József: A parasztság és a szociáldemokrácia. Bp., 1907; Rácz Gyula: Gyarapodott-e mezőgazdaságunk a közös vámterületen? Idézhetnénk Károlyi Sándor írásait is.

A századforduló szakirodalmánál azonban szélesebb és mélyebb sodrású az 1930-as évek falukutatásának szaktudományos, szociográfiai és több művészeti ágra kiterjedő irányzata. Itt jegyezzük meg, hogy a falu szó gyűjtőfogalom, hiszen a kiegyezés után megalkotott polgári közigazgatási szakirodalom, pontosabban az 1871. évi “községi törvény” – amely annyi más jogszabállyal együtt lényegében a két világháború között is fennmaradt – a községek három típusát hívta életre: a rendezett tanácsú várost, a nagy, illetve a kisközséget. Ez az alaptörvény tartalmazta a szórványtelepülések jogi helyzetét, közigazgatási hovatartozandóságát is. A falu elnevezés azonban nemcsak a napi szóhasználatban honosodott meg, illetve maradt fenn, hanem a szakirodalom, a szépirodalom és a művészetek területén is. S a nagy- és kisközségek továbbá a szórványtelepülések jogi, közigazgatási szervezeti egységeket zártak magukba.

A falukutató szakirodalom e mozgalom több műhelyét jelzi ugyan, de a kutatások, vizsgálódások tárgya nyomban egységbe fonta őket, függetlenül a szépírói, néprajzi, szociográfiai, zenei, társadalomkutatói megközelítés formáitól. Vagyis együvé tartozott többek között Bartók, Kodály, Lajtha László, Ádám Jenő (zene), Győrffy István, Kiss Géza, Gunda Béla, Újszászy Kálmán (néprajz), Molnár István (tánc), Erdei Ferenc, Illyés Gyula, Veres Péter, Buday György, Féja Géza, Kovács Imre, Szabó Zoltán, Nagy Lajos, Domokos Pál Péter, Kós Károly, Fábry Zoltán, Balogh Edgár, Sárközi György (irodalom, szociográfia). Céljaik egyfelől a falu, a vidék hagyományos, de eleddig feltáratlan művészeti, szokásbeli és egyéb hagyományos értékeinek feltárására, másfelől azonban kirívó társadalmi elmaradottságuk megismertetésére és megváltoztatására irányultak. A magyarországi társadalmi fejlődés anomáliái az utóbbi témakörben nemcsak azonos kiindulópontot jelentettek, hanem végső soron a konzekvenciákat is szinte eleve meghatározták. A összképet legfeljebb csak az egyes táji és az agrárfejlődés sajátosságai módosíthatták, illetve színesíthették. Mindez a magyarországi sajátos gazdasági, társadalmi viszonyokból fakadt. Hiszen már a kiegyezés után gyorsan fejlődött az ipar, az urbanizáció, a kultúra, a századfordulótól kezdve a városokban az infrastruktúra, miközben – miként említettük – a két világháború között is fennmaradt a nagybirtokrendszer és vele a munkaszervezetben, a hagyományokban, életvitelben, szokásokban, szemléletben a feudális maradványok egész sora. 1919 után sem került sor radikális földreformra, míg az utódállamokban: Romániában, Csehszlovákiában sajátos viszonyok közepette ugyan, de megtörtént. Igaz, a magyar nagybirtokosok földjeit lényegében nem a rászoruló magyarok kapták, akiket egyébként más hátrányos megkülönböztetés is ért. Ráadásul a falvak elmaradott zárt világa ott is fennmaradt, a számottevő polgárosodás elmaradt.

Az 1930-as évektől induló falukutató irányzat sokrétű okai között megemlíthetjük a trianoni országcsonkítást s ennek keretében jelentős nagyvárosok elszakítását Magyarországtól. Így nemcsak az ország Budapest-központúsága erősödött, hanem még kirívóbbá vált a vidék s benne a falvak elmaradottsága, megrekedése a polgári fejlődés útján. Ráadásul a kisebb földtulajdonosok és földnélküliek békeidőben nem szembesültek még olyan súlyos gazdasági, szociális megpróbáltatásokkal, mint az 1928-ban kezdődő és csaknem öt évig elhúzódó mezőgazdasági válság idején. Tartalékaik kimerültek, értékesítési lehetőségeik beszűkültek, s bérmunkához sem jutottak. A kormánypolitika sem tűrhette sokáig a szóban forgó életmódbeli, kulturális, szociális állapotokat. Vagyis a falu elmaradott helyzetének megváltoztatása, “felemelése” hosszabb távon nem maradhatott ki a kormányzati teendők közül sem. A középrétegek hatalmi súlyának 1930-as évekbeli növekedése egyébként ehhez kedvezőbb politikai feltételeket biztosított, miként a konzervatív hagyományok megnyirbálásához is. Kedvezett a különféle kiútkereső kísérletek számára, miközben a zsákutcák is szaporodtak. Ugyanakkor egy évtized elteltével kezdett felengedni az a sokkhatás, amit az 1918–19-es forradalmak és következményei okoztak. Közben felnövekedett egy újabb generáció, számára már nem jelentettek közvetlen élményt a korábbi évtizedek történései. S mivel az ellenforradalmi rendszer nem tűrte a hagyományos keretű és szervezetű radikális politikai ellenzékiséget, a szembenállás új, sajátos formái alakultak ki. Paradox módon az 1930-as évektől kezdve a szociális demagógia eszközeivel is élő és a politikában teret nyerő szélsőjobboldal egy ideig szinte potenciális szövetségest érzett bennük az uralkodókörök Bethlen-vezette szárnyával szemben. Ezért a maga mellé állításán fáradozott. S amint az egyes félrecsúszó gazdamozgalmak, irányzatok jelzik, nem is teljesen sikertelenül.

A húszas évekbeli, Klebelsberg nevéhez kötődő, a magas kultúra és a tanyai iskolák fejlesztésére irányuló kultúrpolitika a harmincas években jobbára spontán módon folytatódott, és a falvak, illetve a vidék felemelésére irányult. A falutatás így nemzeti üggyé, a belső és a határokon túli értelmiség Trianon utáni nagy, közös munkaterepévé vált.

A sokágú falukutató szociográfia irodalmi gyökereiből eredt a ’30-as évek második felében a népi irodalom, amely azonban már erős politikai szálakkal is öszszekötődve új jellegű szellemi irányzattá vált, és a korábbi falukutató mozgalom egyes ágai – zene, tánc, nyelvészet, tudomány – sem igen követték.

Az 1930-as évek első felében egy-egy politikai párt még a maga hagyományos, sajátos útját járta, s csak céljaiban, a nagybirtokrendszer korlátozásának szándékában került közel a falukutató irányzatokhoz. Így alakult meg 1930. október 12-én Békésen az új kisgazdapárt Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párt néven. Ez a párt azután 1930. december 10-én egyesült a Gaál Gaszton által vezetett agrárpárttal. Bajcsy-Zsilinszky Endre pedig 1931-ben hívta életre Nemzeti Radikális Pártját. Ekkortájt született az Országos Függetlenségi Kossuth Párt is, amely ugyancsak földreformot, telepítést hirdetett. Közülük azonban csak a kisgazda párt erősödött meg és maradt tartós. Hozzá csatlakozott később Bajcsy-Zsilinszky is.

A vidék, a falu, a mezőváros társadalmi valóságának, a mezőgazdaságban dolgozók többségének teljesebb és szervezett megismerésére korábban Szabó Dezső még a húszas évek elején tett kísérletet, ám számottevő visszhangra nem lelt. Nagyobb eredményeket ért el a Bartha Miklós Társaság 1930-ban megjelentetett Ki a faluba című röpirata. Végső megfogalmazásában Fábián Dániel mellett József Attila is részt vett. A Magyar Szemle egyes cikkeinek fanyalgásaira is a költő válaszolt. Örökét részben a protestáns Diákok Háza vette át, munkájában részt vett Gunda Béla, Kovács Imre és Püski Sándor is. Gunda Béla néprajzos irányította a Kemse községben jogászokból, közgazdászokból, nyelvészekből álló szociográfiai kutatásokat. Jórészt a felhívással egy időben kezdte ilyen irányú munkásságát Szabó Zoltán Sárospatakon, Szabó Lőrinc Budapesten, Illyés Gyula s a rangos elméleti tanulmányokat először közlő Erdei Ferenc. 1934-ben jelent meg Erdei Ferenc A makói parasztság társadalomrajza, Nagy Lajos Kiskunhalom, Kerék Mihály A mezőgazdasági munkás anyagi helyzete című könyve, Gulyás Pál, Fülep Lajos és Németh László szerkesztésében megindult a térség agrárviszonyait is elemző, vizsgáló, rangos folyóirat, a Válasz. (1935-ben fontos szerepet vállalt a folyóirat szerkesztésében Sárközi György.) Széles körű tudása, európai kitekintése, a társadalmi visszásságokat felismerő s egyben feloldásukat kereső alkata, amely nagy munkabírással párosult, kivételes megbecsülést szerzett számára. 1934-ben az Eötvös Kollégiumban – Benda Kálmán, Kosáry Domokos, Sőtér István részvételével – és számos más oktatási intézményben is szerveződtek munkacsoportok a falu, a vidék kulturális állapotának feltárására. Még 1929-ben alakult meg a rövid életű Wesselényi Reform Klub a földkérdés demokratikus megoldásának programjával. A már létező Bethlen Gábor Körből pedig létrejött a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma, s a falvak, tanyák valóságos és teljes életének feltérképezését tűzte célul maga elé. Ekkor indul és erősödik meg az Erdélyi Fiatalok mozgalma, illetve a Felvidéken a Sarlósok szervezkedése. 1931-ben hívták életre a Sárospataki Főiskolai Faluszemináriumot, amelyet több követett, így a pápai, soproni, egri, debreceni. A Magyar Társaság Falukutató Intézete által 1934-ben közzétett pályázatra mintegy félszáz dolgozatot küldtek, de több készült el. 1935-ben tette közzé Bodor Antal A falukutatás vezérfonala című írását. 1936. május közepén tartották meg az Országos Széchenyi Szövetség értekezletét a különböző faluszemináriumok képviselői.

A közzétett irodalom kivételes tartalmi és művészi értékeket őriz. Szerzőik alig-alig lépték át huszadik életévüket. Voltaképpen csak Veres Péter, Illyés Gyula, Féja Géza, Szabó Pál, Kerék Mihály, Németh László töltötte be a harmincat. Zömük 1910 táján született, egy részük pedig még középiskolás volt, így mai szóval tizenévesnek számított. A fennmaradó nagybirtokrendszer felszámolásának célja, vágya azonban összefűzte őket, holott társadalomszemléletük számos más ponton eltért egymástól. A falu, a vidék életének javítását, megváltoztatását több egyesület, irányzat a zászlajára írta. Céljaik, eszközeik már fontos különbségeket is tartalmaztak, gyakran egy-egy szervezeten belüli irányzat is kikristályosodott. Bőven akadtak – például a Turulban vagy a cserkészeten belül – olyanok, akik bár fő céljuknak a falvak hagyományos értékeinek feltárását, továbbá életkörülményeik javítását tekintették, mindezt azonban nem kötötték össze valamiféle radikálisabb földreformmal, miközben mások a nagybirtokrendszer széttörését is meghatározó feladatuknak vallották. Mindazonáltal a megjelenő folyóiratok, jellegük s szerzőik sokfélesége ellenére keresték-kutatták az elmaradott agrártársadalom megújításának, polgári átalakításának útjait. (Tanú, Válasz, Új Magyar Föld, Diákvilág, Kelet Népe, Fiatal Magyarság stb.)

Az 1930-as években más-más erővel és hatékonysággal ugyan, de az elcsatolt területeken is megjelent a falukutató irodalom, eleve összekapcsolódva a kisebbségi lét problématömegével. A legjelentősebbé Erdélyben vált, ahol már az 1920-as évek pezsgő szellemi életében a szépirodalom és a publicisztika emelkedett ki. Számos lap, folyóirat kiadásával kísérleteztek, közülük több hosszabb ideig fennmaradt, s különböző jellegű és tartalmú írásokat közölt, illetve maradandó értékű művek születését segítette (Pásztortűz, Magyar Nép, Erdélyi Helikon, Korunk, az irodalmi művek kiadását pedig hosszabb távon az Erdélyi Szépmíves Céh vállalta). Az írók, költők széles tábora számos kiváló művet alkotott. Közülük csak példaszerűen említjük meg Áprily Lajos, Tompa László, Tamási Áron, Kós Károly, Reményik Sándor, Berde Mária, Makkai Sándor, Kuncz Aladár, Bánffy Miklós, Tabéry Géza, Gaál Gábor, Kacsó Sándor nevét. Az 1930-as évekre azonban Erdélyben is felnövekedett az az új nemzedék, amely új utakat keresve határozottabban kutatta a napi élet valóságát, s a szociográfiát helyezte írói elképzeléseinek homlokterébe. 1930-ban az Erdélyi Fiatalok című lap fogta össze és irányította munkásságukat (Balázs Ferenc, Dsida Jenő, Jancsó Elemér, Csőgö Lajos, Méliusz József, László Dezső, Szabédi László, Szemlér Ferenc és mások). Dimitrie Gusti román professzor szociográfiai iskolája is ezen az úton haladt. Az elkészült írások közül is kiemelkedik Mikó Imre: Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés (1932), továbbá Bözödi György Székely bánja (1937). 1930-ban és 1937-ben megjelent antológiájukban a társadalmi viszonyok és a kisebbségi helyzet ábrázolása került előtérbe.

A “falukutatók” sokat küszködtek a paraszt szóval s fogalmának tartalmával, amely Magyarországon különösen az ’48-as jobbágyfelszabadítást követően gyűjtőfogalomnak számított, ám sem a hivatalos statisztikai felvételekben, sem jogszabályokban, sem személyi okmányokban nem szerepelt. A mezőgazdasági munkából élőket nevezték így – függetlenül birtokaik nagyságától –, ők magukat azonban nem, még politikai szervezkedéseiket, mozgalmaikat is feltűnően ritkán. Kivételt jószerivel csak Áchim András 1906-ban alakult pártja, majd a népi írók által 1939-ben szervezett Nemzeti Parasztpárt jelent. Az önmeghatározás ebben a formában itt jelentkezik, s azon nyomban új, politikai tartalmat kap. Hiszen az adott társadalmi rend elleni lázadást, szervezett szembefordulást, vagyis nem egyszerűen a mezőgazdasági munkából élőket jelentette. Erdei írta a Futóhomokban 1937-ben: “Paraszt: ez a szó úgy zúg és sziszeg, mint a szél. Ha nyugat felől fúj: enyhe, és simogató, de ha keletről és északról fordul, kemény, mint a pusztai levegő: lesújt és föllázít.” Az úr és paraszt ellentétpárja tehát ennek az alaphelyzetnek a megváltoztatási igényével kapcsolódott egybe. Ugyanakkor inkább pejoratív értelemben emlegették a paraszt szót. Hiszen nem a mezőgazdaságban dolgozók elnevezéseként használták, hanem a műveletlenség, a tudatlanság, a gorombaság, a bárdolatlanság jelzéséhez. Igaz, ez nem pusztán hazai jelenség. Több kelet-európai országban pedig külön szó jelzi a foglalkozást és másik a műveletlenséget, a primitívséget.

1936-ban látott napvilágot Illyés Gyula Puszták népe, Veres Péter Az alföld parasztsága, Szabó Zoltán A tardi helyzet című könyve. A jelentős s egyre gazdagodó falukutató irodalom kiadásának biztosítása jegyében született meg Sárközi György kezdeményezésére a Magyarország felfedezését vállaló irodalmi, szociográfiai műhely, amely az összefogás és ösztönzés céljait is magában foglalta. Féja Géza: Viharsarok, Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság, Kiss Géza: Ormánság, Erdei Ferenc: Futóhomok, Kovács Imre: Néma forradalom című könyve 1937-ben jelent meg. (Közben az ország szinte valamennyi tájáról s az agrártársadalom egyes rétegeiről újabb maradandó művek születtek.) Az említett sorozatot kezdetben tíz kötetre tervezték. Szerzőik Boldizsár Iván, Ortutay Gyula, Erdős Jenő, Féja, Erdei, Kodolányi, Illyés, Kovács Imre, Németh László és Szabó Zoltán lettek volna. Közülük azonban csak Erdei, Féja, Szabó Zoltán írták meg említett műveiket. Kovács Imre ugyanis végül nem készült el a neki szánt Hajdú-Bihar és Szolnok megye szociográfiájával. Miként írta: “Nagy buzgalommal neki is kezdtem a kutatásnak, azután valahol a felénél abbahagytam. Akkor már a Néma Forradalom víziója gyötört, azt kellett megírnom.” (Kovács Imre: A Márciusi Front. New Brunswick, 1980, 50.) A “Magyarország felfedezése” sorozat a kezdeti nagy nekibuzdulás után hamarosan megtört. Ennek két nyilvánvaló oka lehetett. Az egyik a hatalom durva beavatkozása, Féja és Kovács Imre bíróság elé állítása nemzetgyalázás és izgatás vádjával. Az új jogszabályokra építő eljárás mindezt lehetővé tette. A másik, amiről már említést tettünk: a politikai mozzanatok elhatalmasodása a falukutató mozgalom felett. A csendőrség Nyomozó Osztálya és a Belügyminisztérium Közbiztonsági Osztálya azonban már korábban mások munkásságát is figyelemmel kísérte. A levéltári adatok tanúsága szerint Illyés Gyula ellen a Puszták népe megjelenése után, 1936 decemberében szigorú vizsgálatot indítottak, amelyet külföldi, elsősorban franciaországi, csehszlovákiai kapcsolataira is kiterjesztettek.

Már évtizedek óta mostoha idők járnak az 1930-as évek valóságfeltáró, jobb sorsra érdemes, teljesítményekben gazdag falukutatás értékeinek megítélésére. Vajon hol olvashatunk manapság a tudományágak egész sorával munkálkodó falukutató irányzatokról? Gyakran bélyegezték – miként más, végső soron előremutató tendenciákat is – kizárólagosan nacionalistának. Anélkül, hogy azok egészét komolyan elemezték, felmérték volna. Korábban azt hihettük, hogy legalábbis e címkeaggatásnak vége szakadt, és reménykedhetünk a józanabb, tudományos számbavétel elérkezésében. A késést pedig az alaposabb kutatás időigényességével magyaráztuk. Bár észlelhettük, hogy e különös szellemi erőt a politika élvonalába jutott egyik irányzat sem érezte igazán magáénak, nem is tudott vele szinte semmit sem kezdeni. Vagy mert gondolatvilága hagyományosan idegen maradt tőle, vagy eleve kiesett látóköréből a falu, az agrártársadalom helyzete. A munkásmozgalom egyik irányzata sem tudott például, legalábbis hosszabb távon, azonosulni vele, sőt gyakran inkább a szembenállását tekinthetjük meghatározónak. A magukat konzervatívnak, illetve liberálisnak nevező irányzatok pedig társadalmi bázisuk alapját, meghatározó erejét inkább a városi középrétegekben vélték megtalálni.

Ennek ellenére az 1930-as évek falukutató mozgalmának nemcsak előzményeit, hanem több vonatkozásban máig tartó folytatását is számon tarthatjuk (pályázatok, táborok, honismeret, népfőiskola, anyanyelvi konferenciák stb.). Főként a népi kultúra ápolása – zene, tánc, kézművesség, helyi hagyományok – tűnik fel számunkra. Míg a szociográfia búvópatak módjára más-más módon, gyakran eltérő tartalommal és erővel tör felszínre.

A fentiekben csupán felvillantottuk az 1930-as évek több tudomány- és művészeti ágra is kiterjedő, a vidék, elsősorban a falvak kultúrájának, de egyben elmaradottságának megismerésére irányuló kutatásokat és azok egyes eredményeit. Teljes feltárásuk azonban még megoldásra vár. Hiszen tudjuk: az 1930-as években ebben a témakörben számos kitűnő dolgozat készült el, egy részük azóta sem látott napvilágot, a megjelentek jó részét pedig a feledés homálya fedi. Mindezek miatt szükségesnek véljük e kiemelkedő szellemi irányzat interdiszciplináris megközelítésű kutatását, szakmai-tudományos elemzését és eredményeinek közzétételét.