Kétségtelen, hogy az erdélyi magyar irodalomtörténet első néhány évtizedének egyik kulcsfigurája Kós Károly, nem csupán íróként, hanem irodalom- és közösségszervezőként is. Szerteágazó munkásságának megítélésére többféle perspektíva kínálkozik. Ezek egyike a magyar irodalom nyelvi és kulturális közegét kívülről szemlélő nézőpont, amely bizonyos értelemben tükörképét nyújtja Kós világszemléletének.

A XX. század húszas és harmincas éveinek (illetve bizonyos fokig a negyvenes évek első felének) egyik legerősebb szellemi és irodalmi irányzata, a transzszilvanizmus szorosan kötődik Kós Károly nevéhez. Az erdélyiségeszmének mintegy iránytűszerepe volt Kós gondolkodásában és tevékenységében: hozzá igazodott mindenben, amit valaha is végzett és végezni akart. Szentimrei Jenő a Budai Nagy Antal 1937-es budapesti bemutatója kapcsán írja, hogy Kós transzszilvanista volt már akkor is, “amikor ez az országrész még a nyugodt békeévek álmát szenderegte”,¹ és hozzátehetjük, transzszilvanista maradt akkor is, amikor már új szellemi-művelődési irányzatok szelei fújtak.

A transzszilvanizmus bonyolult, népi elkötelezettséget és szabadelvű szemléletet, ugyanakkor pragmatikus közösségi magatartás- és cselekvésmodellt egyaránt tartalmazó eszmetörténeti jelenség volt, melynek részletes elemzése meghaladja e dolgozat kereteit. Egyik lényeges és bizonyos fokig idealista gondolatára térnék ki csupán, az Erdélyben élő népek, elsősorban a magyarok, románok és szászok egymásrautaltságból és közös történelmi hagyományból fakadó békés összefogásának gondolatára. A Kiáltó Szóban még reálpolitikai érvekkel támasztódik alá a transzszilvanizmus (amúgy gyönge lábakon álló) egyik alaptétele, miszerint: “Erdély geográfiai egyéniség, gazdasági egyéniség históriai szükségesség.”² Később a reálpolitikai érvek háttérbe szorulnak, s erőteljesebbé válik az “erdélyiség”, az “erdélyi lélek” jellegzetes vonásainak felrajzolása, s a húszas–harmincas évek reális politikai helyzetének (például a fokozott cenzúrának) ellentmondó, attól mintegy eltekintő tézisek: “Ezer esztendő alatt Erdély földjén megtörténik az a gyönyörű csoda, hogy három nép és három kultúra éli életét úgy egymás mellett, illetve egymás között, hogy mindhárom megőrzi – mert megőrizheti – a maga különvaló egyéniségét, de emellett közös és minden környező idegen és rokon néptől és kultúrától elütő karaktert vesz fel.”³

Dolgozatomban elsősorban azt vizsgálom, hogyan tükröződik Kós Károly írói munkássága (és bizonyos fokig a szerző alakjától elválaszthatatlan transzszilvanizmus-eszme) “a másik fél”, jelen esetben a román irodalomtörténészek/kritikusok munkáiban. A magyar irodalom román közvetítéséhez, de egyébként bármely irodalomtörténeti korszak megírásához elengedhetetlenül szükséges, hogy a szerző megfelelő ismeretekkel rendelkezzen az adott irodalmi korszakról, képes legyen tárgyi ismereteinek szintézisére, és ezt a szintézist megfelelő ízlés- és szemléletbeli nyitottsággal tudja elvégezni. Esetünkben ez utóbbi kritériumhoz való alkalmazkodás kettős élű. A román irodalomtörténész számára az erdélyi magyar irodalom esztétikai értékeinek, ízlés- és kifejezésformáinak érzékelését és érzékeltetését részben megkönnyíti a témák, motívumok, ideológiák terén megnyilvánuló “terepismeret”, hiszen az erdélyi magyar irodalom formálódásában és a román, illetve a kelet-közép-európai kis irodalmak alakulásának történetében természetszerűleg számos hasonló vonás akad. Másrészt a Trianon óta eltelt több mint nyolcvan esztendő során többé-kevésbé mindig érzékelhető feszültségek s a belőlük fakadó bizonyos témákra való fokozott érzékenység olyan csapdákat állít, amelybe a jóhiszemű s a tudományos objektivitás elvével felfegyverzett irodalomtörténész is könnyen belesétál.

Hans Robert Jauss a recepcióesztétikai megalapozottságú irodalomtörténet-írás premisszájaként tételezi, hogy “a kritikus, aki megbírál egy új könyvet, az író, aki művet alkot a korábbi alkotások pozitív vagy negatív normáival szembesítve, az irodalomtörténész, aki megkeresi az adott mű történelmi magyarázatát és a hagyományban elfoglalt helyét – mindannyian elsősorban olvasók, s csak másodjára lép működésbe az irodalomhoz való reflexív viszonyuk”.⁴ Olvasó és irodalom viszonyának “esztétikai és történeti implikációi” vannak. Most ez utóbbit emelném ki, miszerint “az első olvasók élménye recepcióláncként folytatódik generációról generációra, miközben gazdagodhat is, sőt esetenként eldönti egy mű történelmi jelentőségét és esztétikai rangját is”.⁵ E recepciótörténeti láncban fontos szerepet játszik az irodalomtörténetet megíró olvasó, hiszen könyv alakban materializálódó olvasata recepcióformáló erőként hat a továbbiakban.

Az alábbiakban három szövegen keresztül szeretném vázolni, hogyan látja és láttatja a román irodalomtörténet Kós Károly alakját három irodalomtörténeti mű⁶ idevágó részleteivel. A három kötetből – Ion Chinezu Aspecte din literatura maghiară ardeleană (1919–1929), (Képek az erdélyi magyar irodalomból, 1919–1929), Nocolae BalotŃ Sciitorii maghiari din România (1920–1980), (Romániai magyar írók, 1920–1980) és Gavril Scridon Istoria literaturii maghiare din România 1918–1989 (A romániai magyar irodalom története, 1918–1989) – amint a címek is jelzik, mindössze az utolsó készült egyértelműen irodalomtörténetnek, a tárgyalt korszak határai is itt tolódnak ki a legmesszebbre. Sajnos a címben jelzett 1989-es időhatár inkább a könyv ideológiai horizontjára és kérdésfeltevési módjára vonatkozik. A kötet első változata 1982-ben készült el, 1996-os megjelenésekor a kézirat aktualizálása csak a bibliográfiai adatok szintjén történt meg.⁷

Ion Chinezu kortársként szemlélte az erdélyi magyar irodalom első évtizedének alakulását, a szélesebb időbeli rálátás hiánya azonban nem jár együtt az ideológiai perspektíva beszűkülésével. A hosszabb eszme- és stílustörténeti folyamatok ábrázolásától kénytelen eltekinteni, ehelyett alapos tematikai elemzéseket végez. E kompromisszum azonban paradox módon Chinezu (egyébként doktori disszertációként íródott) irodalomtörténetének javára válik, hiszen a mai olvasó számára magukat a tárgyalt műveket hozza közelebb, s bizonyos fokig képes (mert kénytelen) megszabadulni a XX. század eleji irodalomtörténet-írás kánonjainak ballasztjától. Egy évtized oly rövid időszak ahhoz, hogy irodalomtörténet íródjon róla, hogy óhatatlanul létrehoz egy “mikroszkopikus” szemléletet, amely rendkívül aprólékos, intenzív vizsgálódást parancsol. Az erdélyi magyar prózát például tíz tematikus csoportra bontva vizsgálja Chinezu (Az idős nemzedék, Átmeneti nemzedék, Történelmi regény, Nőirodalom, Székely írók, Urbánus irodalom, Háborús próza, “Modernista” regény és Szatirikus regény).

Kós írásait (a regények közül ekkor még csak a Varjúnemzetség jelent meg), természetesen a történelmi regényről szóló terjedelmes fejezetben tárgyalja Chinezu. A román irodalomtörténész párhuzamosan vizsgálja, hogyan jelentkezik a jellegzetes “erdélyi gondolkodásmód” Makkainál a protestantizmus szellemi lendületén és a regényfigurák részletes pszichikai rajzán keresztül, Kósnál pedig a társadalmi-történelmi hagyomány fikcióba öntésében. Explicit módon nem hangzik ugyan el, Chinezu mégis irányregényként kezeli a Varjúnemzetséget. “A Varjúnemzetségben Kós leleplezi az erdélyi gondolkodásmód társadalmi hátterének titkait, mintha posztumusz adatokkal bizonyítaná, hogy ez a gondolkodásmód fogta össze a vidéki kisnemeseket a parasztsággal, és – véleménye szerint – ugyanez a felfogás a múltban minden faji köteléknél erősebb regionális kapcsolatot teremtett a románság és magyarság között.”⁸

A bevezetőben említett érzékenységek csapdájába sajnos még egy olyan jó nevű irodalomtörténész, mint Chinezu is belesétál. Sérelmezi, hogy Kós a kötet ajánlásában “idegen szóként” aposztrofálja a román nyelvet, s egy hosszú bekezdést szán arra, hogy éppen a Varjúnemzetségből vett példákon keresztül bizonyítsa ezen állítás téves voltát. Gavrik Scridon terjedelmes irodalomtörténetében, úgy tűnik, radikálisabban közelíti meg a két világháború közti erdélyi irodalom sajátos (a magyar irodalom egészébe integrálódó, attól bizonyos jellegzetes vonásokban mégis különböző) voltát, mint a Schisma-pör legradikálisabb erdélyi hozzászólói. Művében az anyaországi irodalom eszmerendszerei, szerzői, művei, illetve ezek hatása az induló erdélyi írókra szinte teljesen háttérbe szorulnak, hogy annál erősebben körvonalazódjon az erdélyi magyar irodalom jellegzetes, román irodalmi hagyományokkal állandó kölcsönhatásban fejlődő “erdélyisége”.

“Ez az irodalom, amely a kifejezés nyelve és számos eleme, valamint a kulturális örökség révén Magyarország irodalmához kötődik, sajátos irodalom, sajátos vonásokkal, melyek közül egyesek szervesen kötik a román irodalomhoz, amely mellett kialakult, s amellyel állandó eszmei, tapasztalati és identitásbeli kölcsönhatásban fejlődött” (kiemelés – V. J.).⁹

A Kós Károlyról szóló rész elsősorban pályaképet és tartalomismertetést nyújt, a művek stilisztikai elemzése, esztétikai értékelése roppant szűkszavú, ezzel kapcsolatban csupán néhány alapvető megállapítás olvasható. Kós teljes életművének ismeretében is a Varjúnemzetség áll Kós írói munkásságának középpontjában, ám ezt az értékítéletet nem feltétlenül esztétikai érveléssel bizonyítja a szerző. Akárcsak Chinezu, Scridon is a szerző transzszilvanista eszméinek művészi argumentációjaként értelmezi a regényt. “A regény egyúttal a transzszilvanista eszme illusztrálása, amennyiben a szerző múltbeli példákkal bizonyítja románok és magyarok békés együttélését.”¹⁰

A fent jelzett témára való különleges érzékenység, a “népek közti megbékélés” mint esztétikai érvelést helyettesítő alapérték előtérbe helyezése gyengíti, egy-egy ponton kifejezetten hitelteleníti az irodalomtörténeti művek tudományos értékét.

Nicolae BalotŃ Sciitorii maghiari din România 1920–1980 című kötete szerkezetét, illetve koncepcióját tekintve nem nevezhető hagyományos értelemben vett irodalomtörténetnek, amennyiben elfogadjuk Jauss tételét, miszerint a “hagyományos irodalomtörténet anyagát általános irányzatok, műfajok, és egyéb címszavak szerint rendezi, s ezeken belül az egyes műveket kronologikus sorrendben tárgyalja. A szerzői életrajzok és életműméltatások véletlenszerű kitérőként bukkannak fel az »időnként egy fehér elefánt« mottója szerint.”¹¹ Balotă könyve esszégyűjtemény, írói portrék lánca (negyvenegy ilyen esszéisztikus portré képezi Kós Károlytól Vári Attiláig az erdélyi magyar írók “arcképcsarnokát”), melyet néhány átfogó tanulmány követ: az Erdélyi Helikon, a Korunk, a transzszilvanizmus, illetve az erdélyi avantgárd eszmerendszerének, történetének vázolása.

A román olvasó felé mintegy captatio benevolentiae-ként szolgáló román–magyar kapcsolatokat taglaló részletek itt az írói portrék köréből kiemelve, külön fejezetként, a kulturális kapcsolatokat körüljáró tanulmánycsokorként jelentkeznek.

“A romániai magyar írók doyen”-jéről, Kós Károlyról írott esszéjében Balotă annak a szerzőnek a portréját rajzolja meg, akinek sokirányú tevékenységét a “stilisztikai egységre való törekvés” fogja össze. “Mint Bartók és Kodály a zenében, ő a képzőművészet és az irodalom területén igyekezett egyesíteni a lét elemi formáival kapcsolatban álló archaikust a modernnel, s ezáltal egységes stílussal, azaz a sajátos formai világához való tartozás jegyével látott el mindent.”¹²

Akárcsak Chinezu és (vázlatosan) Scridon, Balotă is kiemeli a jellegzetes vizualitáson alapuló stílust, képekben, tablókban való ábrázolásmódot, amely egyúttal a Kós-féle narráció szaggatott ritmusát, a jellegzetes prózanyelvet is meghatározza. (“A visszatérő szavak, képek által mintegy refrénként összefogott tablók sorozatából felépülő prózanyelvében a balladák levegőjét érezzük.”)¹³ Ugyanakkor részletesen elemzi a Kós-féle néhány jól megrajzolt vonallal történő jellemábrázolást, az elliptikus, filmszerű szerkesztésmódot, illetve a rendkívül szűkszavú szereplők beszédének, de főleg hallgatásának súlyát.

Balotă könyve tehát rendelkezik mindazokkal az előnyökkel, amelyekkel a szabadabb szerkezetű és esztétikumot érzékenyebben lereagáló esszé bír a historicizmus és az adatcentrikusság ballasztját hordozó “hagyományos” történetírással szemben. Konklúzióként megállapítható, hogy Kós Károly alakja megfelelő súllyal van jelen a két világháború közti magyar irodalom történetét tárgyaló román irodalomtörténeti művekben. Írói teljesítményének megítélésében mind Chinezu, mind Scridon hajlik arra, hogy prózáját nagy vonalakban ideológiai meggyőződésének, transzszilvanizmusának művészi illusztrációjaként és argumentációjaként olvassák. Balotă ezzel szemben egy átfogó, stilisztikai egységbe integrálódó irodalmi munkásságot vázol fel, amely szerves kapcsolatban áll a korszak Bartóktól García Lorcáig terjedő, népi gyökerekből táplálkozó modernista törekvéseivel.

A pontos dekódolhatóság igénye végső soron korkövetelményként is értelmezhető. Az országépítő megjelenésekor Szabédi László éppen azt nehezményezi, hogy a regényből hiányzik az írói állásfoglalás. “Többé-kevésbé az olvasó leleményességétől függ, hogy mi a könyv mondanivalója”, majd arra a sokatmondó megállapításra jut, miszerint: “Kós regénye nemigen mond többet, mint a kolozsvári Mátyás-szobor”.¹⁴ Akárcsak a Mátyás-szobor, a Kós-könyv is minden kornak más-más arcát mutatja. 

1 Szentimrei Jenő: Kós drámája a Vígszínházban. Pásztortűz, 1937/ 2, 39.

2 “Mi kétmillió dolgozó, adózó, anyagi és kultúrértékeket produkáló polgár, felséges erőgyarapodása vagyunk Romániának. De mi, kétmillió nem dolgozó, improduktív, gyűlölködő, alattomos belső ellenség: borzalmas rákfenéje vagyunk Romániának. […] Kétmillió állampolgár biztos támogatása, avagy ellenséges indulata nem lehet közömbös egy sokkal erősebb, konszolidáltabb, gazdagabb államra nézve sem, mint Románia” – érvel Kós a Kiáltó Szóban.

6 Ion Chinezu: Aspecte din literatura maghiară ardeleană (1919–1929). Cluj, 1930, Editura revistei “Societatea de mâine”.

Nicolae BalotŃ: Scriitorii maghiari din Romănia (1920–1980). Bucure¦ti, 1981, Editura Kriterion.

Gavril Scridon: Istoria literaturii maghiare din Romănia 1918–89. Cluj-Napoca, 1996, Editura Promedia Plus.

7 Erről részletesebben ír Dávid Gyula Egy könyvről, amely nagy vállalkozás is lehetett volna című tanulmányában. In Dávid Gyula: Erdélyi irodalom – világirodalom. Csíkszereda, 2000, Pallas Akadémia.

8 Ion Chinezu: Aspecte din literatura maghiară ardeleană (1919–1929). Cluj, 1930, Editura revistei “Societatea de mâine”.

9 Gavril Scridon: Istoria literaturii maghiare din Romănia 1918–89. Cluj-Napoca, 1996, Editora Promedia Plus.

12 Nicola Balotă: Scriitorii maghiari din Romănia (1920–1980). Bucure¦ti, 1981, Editura Kriterion, 20.

14 Szabédi László: Kós Károly: Az országépítő. In Protestáns Szemle, 1934, 389.