Tódor János

Aluljárók és piacok népe

A magyarországi balkanizálódás néhány összetevőjéről

Migráció és elszegényedés

Hogy pontosan mióta és miért nevezik nálunk balkáninak (nemes egyszerűséggel balkánnak) az össztársadalmi barbárságot, igénytelenséget, lepusztultságot, gagyiságot, agyi tompaságot, ízléstelenséget, öncélú bürokratizmust és a többi hasonló vadkeleti dolgot, nem sikerült kiderítenem. A balkániság ennél több is, kevesebb is: egy sajátos lelki állapot, amelyből az is megérezhet valamit, aki sohasem járt a földrajzi Balkánon, ha megnézi például a bosnyák Emir Kusturica filmjeit. Elvégre a valódi Balkánon sem nyomorog, él emberhez méltatlan szociális és higiéniai körülmények között mindenki. Ott sem lep be mindent a kosz, a szemét. Arról sem hallottam, hogy a görög tavernákban vagy a bolgár tengerparti éttermekben egy üveg borért ötven-százezer forintnak megfelelő helyi pénzt követeljenek – ahogy az a budapesti belváros amerikai tiltólistára tett számos egységében immár menetrendszerűen előfordul nyaranta. Sokszor jártam a Balkánon, de “túlszámlázni” vagy más módon becsapni még sohasem akartak. Baksist persze szedtek tőlem (egyszer Craiován a rendőrök azért “büntettek meg”, mert egy parkolóban akartunk aludni a kocsiban) –, aki oda utazik, annak számolnia kell ezzel. Mi több, például az egykori, szétesés előtti Jugoszláviában kifejezetten magas volt az életszínvonal. Az EU-tag görögöknél pedig a GDP (az egy lakosra jutó éves bruttó nemzeti termék) ma is több mint kétszerese a miénknek.

Az is igaz, hogy amikor a magyar ember a Balkánt (balkániságot) emlegeti, nem a görögökre gondol (a szerbekre – különösen a népirtó nemzetiségi háborúk óta – annál inkább), többnyire romániai és bulgáriai lehangoló tapasztalatai jutnak eszébe. Az angol WC-hez szokott magyart sokkolta a guggolós-pottyantós reterátok, a majdhogynem járhatatlan, keréktörő utak “élménye”, mint ahogy a bukaresti kóbor kutyafalkák és szeméthegyek látványa is kitörölhetetlenül bevésődött a kollektív tudatalattiba, megágyazva ott a balkániság dehonesztáló fogalmának. A határátkelésekről majd minden honfitársunknak akad egynéhány feledhetetlen története.

Arról sem tudok, hogy a Balkán államainak hazánkba akkreditált diplomáciai testületei a magyar köznyelvben meghonosodott, egyértelműen pejoratív szinonimaszó miatt – már amennyiben a fülükbe jutott – jegyzékben tiltakoztak volna. (Habár, ha nem is a Balkán felől, erre is akadt példa. A ’80-as ’90-es évek hazai balkanizmusának egyik, sokak szemét bántó jelensége volt az illegális valutaváltás. A rendőrség egy időben videofelvételeket készített a Keleti pályaudvar pénzváltóiról, ami miatt az egyiptomi nagykövetség hivatalosan kért magyarázatot a magyar külügyminisztériumtól. Alighanem ők a személyiségi jogok ilyetén megsértését tartották balkáninak.)

Balkanizálódásunk elsődleges okát legtöbben (politikusok és az utca embere egyaránt) a tőlünk keletebbről, illetve a harmadik világból a rendszerváltást követően hazánkra zúdult gazdasági menekültáradatban látják. Soha ennyi külföldi állampolgár nem tartózkodott egy időben Magyarország területén, mint az elmúlt tíz évben. Nem bagatellizálva a migráció negatív hatásait, megítélésem szerint az elsődleges balkanizáló tényező mégsem ez, hanem az ország lakosságának azon, két-hárommilliós, létminimum alatt vegetáló rétegének az élethelyzete, amely képtelen volt felvenni a szabad versenyes kapitalizmus harcmodorát, így végképp leszakadt.

A szakemberek szerint hazánk jelenleg a – legális, illetve illegális – migráció (tömeges népvándorlás) ötödik hullámát éli. Ezt akár mondhatnánk a hatodiknak is, hiszen voltaképpen ide sorolható a nyugati határunkon 1989-ben áthömpölygő keletnémet menekültáradat is, amely először állította szinte megoldhatatlan feladat elé a magyar határőrséget. Hivatalosan mégis 1990-re teszik az első hullámot, amikor a menekültek 90%-a román állampolgár volt. Ezt követte az 1993-as második szakasz a fölbomló Jugoszlávia területéről. Az 1997-ben tetőzött harmadszor az illegális migráció hulláma, akkor a polgárháborúk sújtotta Afrikából (a legtöbben Angolából, Szomáliából, Etiópiából), illetve Srí Lankáról, Bangladesből, Afganisztánból igyekeztek rajtunk keresztül eljutni Nyugat-Európába. Ez az az időszak, melyet a világ a több százezer ártatlan ember halálával végződő tuszi-hutu törzsi népirtásként ismer. Hasonlóképpen üldözték el a tamilokat az egykori Ceylonból, Srí Lankáról. A negyedik menekülthullámmal 1998–99-ben a koszovói albánok érkeztek tömegével, akiket az embercsempészek szinte menetrendszerű, Mosonmagyaróvárról induló buszjáratokkal juttattak át Ausztriába. A Győr-Sopron megyei kisvárost az idő tájt a szó szoros értelmében megszállták az albánok: 1000–1500-an dekkoltak a panziókban, ücsörögtek egy-egy kávé mellett a preszszókban. Érdekes módon napjainkban a tíz évvel ezelőtti helyzet ismétlődik: újra a (többségükben nem magyar származású) román, többnyire illegális migránsok vannak a legtöbben, őket követik a moldávok és az újabb balkáni háborúval fenyegető macedón–albán konfliktus nyomán a macedón nemzetiségű albánok. A menekültpopuláció konstans nációja a kínai, közülük ma is nagyon sokan várják sorsuk rendeződését – egy vagy több tiltott határátlépési kísérletet követően – a határőrség közösségi szállásain és az öt magyarországi menekülttáborban.

Bár az illegális migrációhoz kötődő embercsempészet nagyságrendjét tekintve nem sokat változott az elmúlt év hasonló időszakához képest, ugyanakkor az lényegesen szervezettebbé vált. Az embercsempészet a kábítószer-kereskedelem mögött ma a második legjövedelmezőbb bűnös üzletág. A szervezetten működő transzferbandák évente sok százmillió dollárt kasszíroznak világszerte. Az egyik legjelentősebb európai útvonal továbbra is Magyarországon vezet át. A korábbi, a határőrök által “kishalak”-nak titulált, szólóban dolgozó embercsempészek helyett manapság maffiajegyeket mutató, sokszor egymáshoz kapcsolódó bűnözőcsoportok tevékenykednek a Záhony–Budapest–Győr–Sopron-tengely mentén. Ezeket az egymással kooperáló területi szervezeteket egy központból, általában Budapestről irányítják. Évente mintegy tízezer illegális határátlépőt fülelnek le a magyar határőrök. A latenciát (és azt a tényt, hogy esetenként a delikvensek évente többször is próbálkoznak) figyelembe véve ennek a tízezres számnak minimum az ötszöröse tartózkodhat egy időben, hosszabb-rövidebb ideig hazánkban. És ebben a számban még nincs benne a százezernél is több, tartózkodási és munkavállalási engedéllyel hazánkban élő erdélyi és vajdasági magyar, no meg kínai bevándorló. Még a kilencvenes évek elején az volt a tendencia, hogy a hazánkon át menekülők Nyugatra igyekeztek, addig ma egyre több ázsiai és afrikai kér nálunk menedékjogot, szeretne nálunk letelepedni.

Zsibvásár a város alatt

Balkáninak mondjuk azt az állapotot, amit napról napra tapasztalunk Budapest koldusokkal, illegális árusokkal, hajléktalanokkal (velük ebben az írásban nem foglalkozom, mint ahogy a budapesti balkanizmus egy másik szembeszökő jelenségével, a Moszkva téri emberpiaccal sem) teli utcáin és aluljáróiban (gyakorta az ország házában is, bár ott a megélhetési politizálókat nem a mindennapi betevőért folytatott élethalálharc készteti balkáni megoldásokra), a fogyasztói balkanizmust megtestesítő kínai, vietnami és egyéb nációk árusainak piacairól nem is beszélve. Velük szemben a bevásárlóközpontok, pláza centerek, a maguk hivalkodó high life (magasabb életminőség) illúziójával egy homlokegyenesen más fogyasztói életmódra ösztönöznek, ugyanakkor az eredmény, ha más előjellel is, ugyanaz a gagyi, ugyanaz a “balkán”, akarom mondani “amerika”.

Balkáninak nevezni egy jelenséget, állapotot vagy dolgot korántsem csak a rendszerváltás óta divat, habár emlékezetem szerint korábban nem koptattuk ezt a kifejezést ennyiszer. Nem mintha nem lett volna mire és kire. A “létező szocializmusban” a szegénység (a munkanélküliség) hivatalból nem létezőnek nyilváníttatott, s vele együtt a társadalmi méretű balkánizálódásról sem volt ildomos beszélni. A pártdirektíváról a fránya valóság persze sehogy sem akart tudomást venni: igencsak bűzlött a szőnyeg alá söpört szemét. A balkáni kifejezést, ha emlékezetem nem csal, leggyakrabban a honi nyilvános illemhelyek állapotát érzékeltetendő használta akkoriban a sajtó és az utca (közvécé) embere. Ezen a téren egy jottányit sem léptünk előre. Legfeljebb bele. Ahogy a másik milliószor elcsépelt, balkániságunk másik kedvelt, sokat emlegetett (vég)termékébe, a kutyagumiként eufemizált, a főváros járdáit, parkjait ellepő kutyaszarba. A szocializmusban is gyakran szóba hozott WC-k és a kutyaürülék mellett a Rákóczi téren és a mellette elvezető kocsisoron strichelő lányok adtak folyamatosan témát már a rendszerváltást megelőző évtizedekben is a médiának, no meg a környék lakóinak. (A Rákóczi téren ma is üzemel egy nyilvános illemhely, ahol az ötven forintért igénybe vehető alapszolgáltatások mellett további ezerötszázért szexet is kaphat – egy erre a célra lefüggönyözött helyiségben – a nem túl igényes férfiember. Aki nem hiszi, járjon utána!) A prostitúció természetesen szimbiózisban élt az akkoriban bűncselekménynek számító közveszélyes munkakerüléssel (kmk), amelyet az ősi szakmát üzemeltető stricik úgy próbáltak kivédeni, hogy a lányokat “falból” elhelyezték dolgozni. A személyi igazolványban benne volt a munkahely, amelyet persze a kurvák élőben sohasem láttak. A szocialista bűnüldözés és népostorozás akkoriban népszerűnek számító tévés fóruma, a Kék fény adott hírt egy esetről, amelyben a maga földhözragadtságában benne volt a rendszer alapvető abszurditása. Kiderült, hogy egy nyírségi téesz melléküzemága foglalkoztatott papíron vagy húsz lányt. A téeszelnök bűnbánóan elmondta, hogy nem arról volt szó, hogy megsajnálták az utca cirkálóit, még csak arról sem, hogy ennek fejében sápot húztak volna az üzletből. Egy fenét. Nekik volt égető szükségük az akkoriban vattának nevezett, olcsó munkaerőre, ugyanis csak így tudták feltornázni vezetőik fizetését. A legalacsonyabb bérű “vatta munkavállalók” illegális, ám elengedhetetlen szereplői voltak a szocializmust megreformálni hivatott gazdasági mechanizmusnak.

Mióta megkezdtük a Csang Kaj-sekére emlékeztető hosszú menetelésünket az Európai Unióba, gyakrabban kerül elő a balkanizálódás réme, mint a hőn áhított európaiság fenyegető ellentéte: ha nem vesznek föl bennünket az EU-ba, menthetetlenül lecsúszunk a Balkánhoz. Nemrégiben látott napvilágot a médiában az Európát újra fölosztók egyik variációja, amely hazánkat a Balkán-régió államaihoz sorolja. Volt is felzúdulás.

Pedig ha valaki gyalog végigsétál a körúton, s útja során óhatatlanul érinti az aluljárókat (Ferenc körút, Blaha Lujza tér, Nyugati tér) saját szemével láthatja, hogy a Balkán (balkániság) már régen itt van, s úgy tűnik (szó szoros értelmében) kisöpörhetetlenül gyökeret vert Budapesten. Az említett aluljárókban – még inkább a Keleti pályaudvar és az Örs vezér tér alagútjaiban – árusok sorfala övezi az utat. A Blahán olykor közelharcot kell vívni a többnyire roma paprika-, paradicsom- és uborkaárusokkal, hogy el-, illetve kijuthassunk a metróból. Természetesen nem csak cigányok kínálják így a portékájukat. Szabadidőruhától, a késen és teflonsütőn át a digitális (s ennek megfelelően a fülnek elviselhetetlenül magas “ultrahangon” berregő) ébresztőóráig minden kapható a bábeli zűrzavarban. Hol van már az az idő, amikor a rend őrei a Váci utcában a hímzett blúzokkal és ingekkel a kezükben békésen ácsorgó, népviseletbe öltözött erdélyi asszonyokban látták az utca közrendjének első számú ellenségeit, miközben a sétálóutca túloldalán zavartalanul lengették marokra fogott pénzkötegeiket a valutázó aleppói szírek. Ma az “ellenség” mindenütt ott van a “közterületen”, igaz, mostanában erdélyi asszonyokat nem nagyon láttam köztük.

A közterület-felügyelők és a rendőrök időről időre elkergetik az aluljárók neppereit – a kertjében termett virágjait kínálgató nyugdíjas nénikét éppúgy, mint az egyszerre több standot üzemeltető, áruját a nagybani piacon beszerző roma vállalkozót –, de a végső rendcsinálást gyakorta emlegető hatóságok is tudják, hogy ők legfeljebb a naponta többször ismétlődő csatákat nyerhetik meg, a folyamatos (álló)háborút soha. Az aluljárói árusok – ők ennek a primitív árucserének a páriái, leggyengébb, legkiszolgáltatottabb láncszemei, nekik még a Haller téri magyar handlépiacon sem jut stand, a zömében kínai árusokkal zsúfolt nagyobb pesti piacokról (józsefvárosi Négy Tigris, Kőbányai Bazár, Fáy utcai piac) nem is beszélve – fizetett őröket alkalmaznak, az úgynevezett hesszelőket. Ők lesik a közteresek és a rendőrök mozgását, s amint veszélyt szimatolnak, riasztják az aluljáróban dolgozó eladókat. Másrészt a közterület-felügyelők jórészt le vannak fizetve, “meg vannak véve kilóra”, ahogy azt az egyik hangosan méltatlankodó nagybani piaci szállítótól – akit zöldfülű közterület-felügyelők éppen “meg mertek” bírságolni – hallhatta egy júliusi forró délutánon az Örs vezér téri aluljáró publikuma. Ezt visszaigazolja a köztérőrök gyakori cserélődése, bár az önkormányzati cég szerint ez éppen azt szolgálja, hogy ne alakulhasson ki bensőséges kapcsolat az árusok és a felügyelők között. A közterület-felügyelők elleni gyakori fegyelmi és büntetőeljárások viszont azt jelzik, hogy mégiscsak lehet a lefizetésben valami. Az illegális aluljárói piac árusai a “harcban” legfeljebb a pultként funkcionáló barna tévés és mosógépes kartondobozaikat veszíthetik el. Így folyik mostanság az osztályharc az aluljárói szabad versenyes kapitalizmusban. Azok, akik arra számítottak a rendszerváltás hajnalán, hogy az árudömping nyomán megszűnik majd a hiány, következésképpen létjogosultságukat vesztik a black marketek (feketepiacok), az aluljárói zsibik, alaposan tévedtek. Hiába roskadoznak árutól a szupermarketek, bevásárlóközpontok, ilyen meg olyan plázák polcai, ha nincs rájuk fizetőképes kereslet. A magyar dolgozók többsége ma is az európai bérek egytizedéért kénytelen áruba bocsátani a munkaerejét, így vásárlóereje jobbára csak a zsibire vagy “second hand” turkálókra hitelesíti.

Piacok metamorfózisa

No meg a kínai piacokra. Ugyanis az aluljáró csak a jéghegy csúcsa a félillegális kiskereskedelemben. A honi balkanizálódás igazi terepei, nyugodtan mondhatjuk, tetthelyei a mostanság kínainak nevezett piacok; ezek a zömében a vámfizetés megkerülésével hazánkba került csempészáruk lerakatai és árusítóhelyei. Az ország minden nagy és közepes városában van belőlük, mint ahogy már a legeldugottabb kistelepülésen is megtalálhatjuk a hazánkban immár korántsem ideiglenesen állomásozó kínaiak szatócsboltjait. A legnagyobb a Négy Tigris névre keresztelt, a Józsefvárosi pályaudvar területén fekvő piacon naponta 20–30 ezer ember fordul meg. A Kommondor Kft. által üzemeltetett józsefvárosi kínai zsibongón mintegy négyezer elárusítóhelyet (ebből 1200 raktárkonténert) bérel – havi 45 és 200 ezer forint közötti bérleti díjért – a 3500 kínai, 1800 vietnami és 1300 magyar, valamint a húsz egyéb nációból kikerülő kiskereskedő. (A Négy Tigris mindennapjairól, figyelemmel ezen írás terjedelmi korlátaira, egy önálló szociográfiában szeretnék majd részletesen beszámolni.)

A kínaiak közül a tehetősebbek éttermeket nyitottak, de nem csupán anyagi megfontolásból és az anyaországi gasztronómia nagyobb dicsőségére. Az étteremalapítási láz mögött az is munkált, hogy ezáltal az üzlettársként, szakácsként, pincérként bejelentett honfitársak könnyebben kaphattak letelepedési és munkavállalási engedélyt.

A magyarországi aluljárói-piaci kiskereskedelemnek azonban a kínaiak csak a betetőzői, úgy is mondhatnánk, hogy ezt a műfajt évezredes tapasztalatukkal ők fejlesztették nálunk (ahogy egész Közép- és Kelet-Európában) tökélyre. Az úttörők – ki ne emlékezne rájuk – a batyuikat, mint csiga a házát, apró kerekű speciális kocsikon maguk után húzó lengyelek voltak. A nyolcvanas években országszerte fogalommá váltak a lengyel piacok. A permanens társadalmi és gazdasági válságban vergődő Lengyelország – 1981 decemberében Jaruzelski tábornok a szükségállapotot is bevezette – polgárai úgy segítettek magukon, ahogy tudtak. Kis Polski Fiatjukba magukon kívül elképesztő mennyiségű árucikket pakolva megjelentek a keleti régió számukra bejárható országaiban, mindenekelőtt Csehszlovákiában, az NDK-ban és nálunk. A többség persze nem kocsival, hanem vonattal és busszal érkezett, pontosabban érkezik ma is. Csakhogy míg a nyolcvanas években elsősorban eladni jöttek hozzánk – az olcsó kozmetikumok, elektromos berendezések, műszaki cikkek alkották a lengyel kínálat javát –, mostanság inkább a vásárlás a cél. (A nyolcvanas évek második felében Szegeden egy gyorshajtó lengyel helyett, akinél nem volt forint, kifizettem a közlekedési helyszínbírságot. Hálából – hiába tiltakoztam – két vasaló formájú, leginkább a detonátorra emlékeztető akkumulátortöltővel ajándékozott meg.) Pesten ők is a józsefvárosi Négy Tigris-piacon portyáznak előszeretettel, bálás tételben vásárolják föl a ruhaneműt, a hamis Adidas, Nike és egyéb “márkás” sportruhákat, edzőcipőket, az ugyancsak koppintott Walt Disney-, Warner Bross-, Pokémon-, Csőrike-, Garfield-emblémákkal és -feliratokkal ellátott pólókat, gyermekhátizsákokat, hajcsatokat. A lengyel buszok a Köztársaság térnél parkolnak, ott mosakodnak, a park bokraiban végzik el dolgukat polák barátaink. A Golgota téren is gyakran látni PL felségjelű buszokat; a Ganz Hunslettől (leánykori nevén Ganz Mávag) bérelt, egykori hatalmas raktárokban működtetnek diszkont áruházakat a kínaiak.

A nyolcvanas évek második felében megszűnt a lengyelek egyeduralma (ők Isztambul felé vették az irányt), az önkormányzatok (akkor még tanácsok) által majd minden nagyobb településen létrehozott, ezáltal legalizált feketepiacokon ugyanis megjelent a román, orosz, ukrán és vietnami konkurencia. A lengyel melletti három náció turistaként érkezett hozzánk, de városnézés vagy a balatoni fürdőzés helyett összes idejét és energiáját a piacozásra fordította. A vietnami vásározók pedig a nálunk tanuló, majd munkát vállaló egykori diákokból kerültek ki. Ettől fogva kezdték KGST-piacokként emlegetni ezeket az árusítóhelyeket. Pesten a legnagyobb KGST-piac a Kelenföldi pályaudvar szomszédságában üzemelt a kilencvenes évek elejéig, amikor is – mivel kinőtte magát, zavarta a környék lakóinak nyugalmát, ráadásul megjelentek az orosz (csecsen) és ukrán bűnözők, akik helypénzt kezdtek szedni honfitársaiktól – kiköltöztették a Gyáli útra. Az árusok akkoriban éjszakáikat a Kelenföldi állomáson töltötték, a váróterem padjain és a földön ágyazva meg maguknak. Naponta több ezren keresték föl az akkori legnagyobb hazai KGST-piacot.

Csencselők és bérkoldusok rezervátuma

A Kelenföldi piac már csak emlékezetből idézhető fel, viszont a rendszerváltást követően épült, s a Négy Tigris megnyitásáig a legnagyobb hazai piac, a Kőbányai Bazár ma is működik. A Népszínház utca elejéről induló két villamosjárattal, a 28-assal és a 37-essel közelíthető meg. Érdemes fölszállnunk a 37-esre vagy a 28-asra (amely a Négy Tigrisnél is megáll), mert ezek a járatok rendkívül fontos szerepet töltenek be Budapest balkanizálódásában azáltal, hogy a fővárosunkban megélhetést kereső aluljárói árusok és koldusok tömegével érkeznek a 28-ason és a 37-esen reggelente külvárosi szállásaikról a város szívébe. Lekászálódva a villamosról négy-öt fős kis csoportokba verődve bandukolnak munkahelyeik: a Keleti pályaudvar, az Emke, az Astoria, a Ferenciek tere, a pesti utcák és templombejárók felé. Egyszerre komikus és megdöbbentő a látvány: a napközben összegörnyedve, kitekert karokkal, lábakkal közlekedő, vénségesen vén, derékban meggörnyedt öregasszonynak álcázott lányok és epilepsziást játszó fiúk ilyenkor még szálfaegyenesen járnak koszos gönceikben. Csak a nyolc-tíz órás kemény szolgálat közben veszik fel a kényelmetlen testtartást. És ami ebben az egészben a legabszurdabb: az önfeledten viccelődő, többnyire tizenéves koldusok vállukra vetve viszik mankóikat.

A koldust, akinek térdből hiányzott mindkét lába, reggel kilenc óra körül szokták kirakni a Népszínház és a Bacsó Béla utca találkozásánál, a McDonald’s sarkára. A kilencvenes évek végén, amikor még a Népszínház utcában laktam, szinte naponta találkoztam vele. Csonkjait – két barnára füstölt kötözött sonka – kitakarták, hogy nagyobb szánalmat keltsenek iránta. Román cigányok rabszolgája – munkaeszköze – volt ez a szerencsétlen ember, aki akkor sem tudna meglógni, ha volna hozzá bátorsága, hiszen egyedül képtelen a helyváltoztatásra. Egy téli kora este a Bacsó Béla utcából gyalogoltam a villamos végállomás felé, amikor a sötétben egy fennhangon méltatlankodó asszonyra lettem figyelmes. A túlsó oldalra mutogatott, és sopánkodott, hogy csináljak már valamit. Ott ül a földön a koldus, háta a falnak döntve, kabátja föltépve, és hárman dolgoztak rajta. Egy barna prémkabátos, fekete hajú, szakállas, középkorú férfi a nyomorult arcát ütötte, aztán belemarkol a hajába és koponyáját a falnak csapkodta. A mellette térdelő fiú szakavatott mozdulatokkal, egy csöppet sem kapkodva kutatott a koldus zsebeiben, éppen egy zsebfésűt dobott az aszfaltra. Harmadik társuk – cifra szoknyás, csizmás, színes fejkendős nő – idegesen sétált tőlük néhány méterre, olykor dühösen felénk pislogott, de nem szólt egy szót sem. – Csináljon már valamit az istenért… – tördelte a kezét az asszony. – Hát nem látja, hogy kirabolják?!

Mozdulni sem bírtam a döbbenettől, meg aztán mi a fenét is csinálhattam volna?! Alig fél perc alatt játszódott le az egész. Miután módszeresen kiürítették az élő pénzautomatát, a fiatalabbik férfi, akár egy batyut, a vállára kapta, úgy szállt fel vele a 37-es villamosra. Mögöttük, akár egy méltóságteljes oroszlánszelídítő, peckesen lépkedett a prémgalléros, szakállas gazda.

Amikor időről időre felvetődik, hogy koldusmaffiák uralják a pesti flasztert, a rendőrség mindannyiszor igyekszik megnyugtatni a közvéleményt: szó sincs szervezett bűnbandákról. Erre azonban a valóság napról napra rácáfol. A két bérkoldus (botjukat, illetve mankójukat a villamos ülése alá dugták), akiket egyik este a 37-es villamoson Kőbánya felé zötyögve szólítottam meg, először a fejüket rázva bizonygatták, hogy nem értik, amit mondok, nem tudnak magyarul. Ilie valóban nem is tudott, a Mitica néven bemutatkozó, tizenöt éves forma fiú viszont egyszer csak társához fordult, és románul mondott neki valamit. Aztán magyarul válaszolt a kérdésemre, hogy Aradról hozták őket egy kisbusszal Budapestre, rajtuk kívül még hatan vannak a csapatban, és Maglódon, egy elhagyott, üres raktárépületben alszanak. Hiába próbálkoztam tovább, mennyi pénz is jön össze naponta, s abból mennyit tarthatnak meg, megszeppenve néztek rám, s nem szóltak többet – még egymáshoz sem – egy szót sem. Elszégyelltem magam, mire föl faggatom én ezt a két fiút?!

Az Éles-sarok után már az ipari zónában araszol velünk a 37-es BKV-hernyó. A Dréher Sörgyár vagy fél kilométer hosszan elnyúló impozáns épületegyüttese, szürke sörtartályai látszanak az út túlsó oldalán, majd a KIPSZER, a FERROGLOBUS, a HŐTECHNIKA és a KŐBÁNYAI NÖVÉNYOLAJ neveket olvassuk az üzemek falain és kéményén. Mielőtt még elérnénk a Sírkert utat – ami a rákoskeresztúri köztemetőhöz és a vele átellenben magasodó Budapesti Fegyház és Börtönhöz, közismert nevén a “Gyűjtőhöz” visz –, leszállunk a Kőbányai Bazár bejáratánál. Szemünk megakad a Venyige utcai egykori munkásszálló nyolcemeletes, feketéllő tömbjén, melyet egy éve börtönné alakítottak át. Több mint ezer előzetes letartóztatottat őriznek itt, kétharmad részüket a “Gyűjtőből” szállították át. A kilencvenes évek elején a mai börtön még (nomen est omen) Hotel Limes névre “hallgatott”, és a budapesti illegális migráció legfőbb rezervátumaként tartották számon. Itt szálltak meg a Kőbányai Bazár kínai, vietnami, román árusai, a koldusmaffia irányítói, orosz és ukrán maffiózók (a csecseneknek a Limes nem felelt meg, ők puccosabb szállodákban szerettek megszállni – mesélte annak idején a migráns hotel vezetőnője), de itt lakott akkoriban harminc mongol varrónő is, akik a kőbányai Fékonban dolgoztak. Kétezernél is több ágy volt ebben a monstrumban, s alighanem a Limesben és a szomszédos bazárban gyűlt össze Magyarországon adott területen az idő tájt a legtöbb külföldi. Kilencszáz forintért lehetett szobát bérelni, s különösen hétvégén pörgött föl a forgalom. Csütörtökön este érkeztek a “csoportos turistákkal” a zsúfolt orosz, román és lengyel autóbuszok. A Limesben önkiszolgáló étterem állt a vendégek rendelkezésére, a szórakozni vágyókat pedig a Tiger diszkó várta éjszakánként. Bár nagy élet folyt arrafelé, s bizony balkániak voltak a viszonyok, komolyabb bűncselekmény nem történt. Azt már sohasem fogjuk megtudni, hogy a nagyobb balhéknak a Fősped Security Kft. biztonsági őreinek éber jelenléte vette elejét, vagy a kemény fiúk előrelátó önmérséklete: ahol lakunk, ott nem keressük a bajt.

A Kőbányai Bazár bejáratánál tábla hirdeti, hogy a piac “FEGYVERREL ÉS KUTYÁVAL VÉDETT TERÜLET!”, ahol “FÉNYKÉPEZNI ÉS VIDEOFELVÉTELT KÉSZÍTENI SZIGORÚAN TILOS!” Az akkoriban mintegy háromszázötven kereskedőnek helyet adó piacot fénykorában a Métero Kft. zöld atlétatrikós emberei üzemeltették, ők ügyeltek a rendre. Tizenhárom őrrel és hat farkaskutyával vigyázták a bazár nyugalmát. A kft. fura nevét a méteráruról kapta, mert korábban azzal foglalkoztak. Az őrző-védő iparra való áttérés után a kőbányai Csajkovszkij (!) parkban létesített KGST-piac biztonságát felügyelték. 1992-ben egy nyolc négyzetméteres bódéért havi tizenötezer forintot fizettek a magyar és többségükben kínai bérlők, ma ennek 5–8-szorosát. Egy négyzetméternyi placc az asztalokon akkor 200 forintot kóstált, ma 1500-at. Az asztalon nagyjából húszezer forint értékű áru lehet, hogy ez honnan származik, azt nem firtatják a biztonsági emberek. A jelenleg mintegy 470 elárusítóhelyet zömében magyarok bérlik. Az általános trendhez képest viszonylag kevés ma a kínai, a vietnami, viszont itt van Budapesten a legtöbb afrikai (angolai, szomáliai) fekete bőrű árus.

Annak idején az orosz és csecsen maffiózók – köszönhetően a Méterónak – nem jöttek be a bazár területére, hanem a piac mögötti parkolóban csaptak le az érkező buszokra. Végigsétáltak az ülések között, és ezer forintot vagy annak megfelelő értékű valutát szedtek fejpénz gyanánt vásározó honfitársaiktól.

Most fejpénz nincs, mint ahogy nyilatkozat sincs – mondja a Kőbányai Bazár mai üzemeltetőjének rendészeti főnöke, aki sem a cég, sem pedig kenyéradó gazdája nevét nem hajlandó elárulni. Egyedül annyit sikerül kiszednem belőle, hogy egykor ő is a Méterónál kezdte. Foltos katonai álcaruhát viselő emberei hátán nincs felirat, mellén kitűző, amelyről leolvasható lenne a cég neve. A rendészet kis épületének a falára is csak az van fölírva, hogy a rendészet a piacon vásárolt árukért felelősséget nem vállal. Nagy nehezen annyit sikerül elérnem anoniméknél, hogy a rendészek vezetője fölhívja a tulajdonost, pontosabban annak képviselőjét. Talán mondanom sem kell, hogy az illető úriember sem mutatkozik be, csupán annyit közöl, hogy “nem akarnak sem újságban, sem szociográfiában szerepelni”. Elegük van a sajtóból, amely folyamatosan hamis színben tűnteti föl és rágalmazza az ingatlanpiacon is érdekelt cégüket. Jelenleg is több újsággal pereskednek, így a HVG-vel is. Remélhetőleg a Hitelt nem fogják beperelni, ha ide írom, hogy a Kőbánya Bazár információim szerint a több hazai piacot (így a Fáy utcait is) üzemeltető Novák Rt. érdekeltségi körébe tartozik.

A túlélés furfangjai

Magyarországon először Záhonyban, a határhoz közeli régi piacon jelentek meg az első ukrán, orosz, román, no és persze a kishatárforgalom előnyeit élvező kárpátaljai magyar árusok a nyolcvanas évek derekán. A határátkelő szomszédságában elterülő vásártéren még ma is ott állnak a térdig érő gazban a szürke betonból épített, s immár az enyészetnek átadott, kis pavilonok. A piac most jóval kisebb, és a vasútállomástól nem messze, emeletes tömbházak között bújik meg.

Aki vasúton közelíti meg a legkeletibb magyar várost és szárazföldi kikötőt (a vasúti átrakó neve Záhony-Port), az elcsigázó utazás (350 kilométer öt-hat óra alatt) után úgy érzi, végleg elhagyta Európát. Aztán ahogy kilép a felújítás alatt álló várócsarnokból, egyenesen az Európa téren találja magát. (Van itt Európa panzió is kék, apró csillagos EU-zászlóval és ínycsiklandozó illatú saslikkal.) Az állomás padjain – beszédjükből ítélve – orosz (ukrán?) fiatalemberek fekszenek, a velük levő lányok fülig érő szájjal lobogtatják feléjük a félig vakolt újságárudából imént begyűjtött malteros Cosmopolitant. Timur és csapata éppen szemben pihen a falra szögelt feliratokkal. Az egyikre (magyarul és oroszul vagy ukránul) az van írva, hogy egy 1997-es kormányrendelet szerint “a vasútállomás utasforgalomra megnyitott részében csak érvényes menetjeggyel szabad tartózkodni”. Ugyanez a kormányrendelet ugyancsak két nyelven szemetelés esetén 500 forint pénzbíráságot helyez kilátásba. Ilyet se látni máshol szerte a hazában. Igaz, van egy másik nagy kikötőváros a nagyvilágban, bizonyos Szingapúr, ahol szintén ötszázat kóstál a szemetelés. Igaz, ott dollárban. Hogy a figyelmeztetésnek, avagy a takarítónők szorgalmának köszönhető-e az állomás tisztasága, az a röpke terepszemle alkalmával nem derül ki. Az oroszok (ukránok) nem szemetelnek, s nyilván van menetjegyük is.

A Keletet Európával összekötő Záhony, más stratégia határtelepülésekhez (Giurgu, Russe, Calafat, Vidin) hasonlóan “nyílt város”: ami máshol feltűnőnek számítana, az itt mindennapos dolog. Itt a másság számít természetesnek. A főutca járdaszegélyén ülve roma férfiak eszik mustárba mártogatva a nyers virslit a leharcolt, színét vesztett roma Merdzsó (1500-ös Lada) árnyékában, miközben ukrán nepperekkel alkudoznak. A kínai üzletre (akárcsak Nyíregyházán, ahol még az állomás csarnokában is akad kínai bolt) ukránul is kiírták, hogy miféle áruház.

Az új piac mellett, a járdán kárpátaljaiak, jobbára magyarok árulják a cigarettát, súgják oda, hogy vegyek tiszta szeszt, benzint, gázolajat. A megélhetési feketézés itt bocsánatos bűn, nem kergeti el a csencselőket a rendőr. Miért is tenné, amikor mindenki jól tudja, odaát kínkeserves az élet, havi 50–60 márkának megfelelő grivnyából vergődnek az emberek. Száznegyven forintért már jó minőségű benzint lehet vásárolni, egy doboz ukrán füstszűrős cigiért 120 forintot kérnek, de egy karton esetében dobozát százért. Az élelmesebb környékbeli fuvarozók Diesel-motorú autókon járnak, amelyekbe száz forintért veszik a gázolajat. Az alig több mint négyezres lélekszámhoz képest aránytalanul sok étkezdébe, sörözőbe, panzióba botlik az ember. Ez persze csak a látszat, hiszen a kisváros kereskedelmi és tranzitforgalma napról napra sokszorozza meg a lakosság számát. Így aztán ezek a vendéglátóhelyek jól megélnek, kivált azok, ahol 70–80 forintért mérik a féldecit, százért a korsó sört. Az egytálétel sem kerül többe 150–200 forintnál.

A záhonyi piac forgalma – hasonlóképpen a településnek és környékének ma is a szinte egyedüli munkalehetőséget biztosító vasúti átrakóéhoz – alaposan visszaesett a nyolcvanas évek végi nyüzsgéshez viszonyítva. Meg aztán akik átjönnek a határon, inkább bemennek a kínaisodott nyíregyházi – nevezzük régi nevén – KGST-piacra árulni, vásárolni. Az ukrajnai munkabérből – már akinek van olyan – megélni lehetetlenség, ezért aztán a háztáji mellett a kishatármenti árucsere a kárpátaljai magyarok túlélésének biztosítéka.

Rigán István azon kevés kisszelmenciek egyike, akinek van állandó munkája, Csapon egy üzemanyagtelepen dolgozik havi 90 grivnyáért, ami nagyjából 4000 forintnak felel meg. Így aztán gyakran kerekedik föl egyedül, vagy mint most, sógora társaságában, hogy eladjon és vegyen a záhonyi zsibongón. A Nagy Testvér szétesésekor bankban őrzött rubeljük egy csapásra elvesztette az értékét, így a megkezdett építkezést félbe kellett hagyniuk. Felesége, Erika ukrán származású, de, ahogy István mondja, igen szépen beszél magyarul. De már a ház körüli munkákat is csak nehezen tudja elvégezni, mivel többször operálták különféle betegségekkel. Nagyobbik fiuk szakácsnak és cukrásznak tanul Ungváron, Robi, a kisebb még általánosba jár pár kilométerre, a palágykomoróci iskolába. Sógornője, Viktória Ungváron dolgozik a nyugdíjfolyósítónál. Tőle tudja István, hogy a havi nyugdíjak 40–70 grivnya között mozognak, hetvennél többet csak azok remélhetnek, akik magas állami hivatalt töltöttek be. A negyvenéves kisszelmenci még a CCCP katonája volt, Leningrádban őrizte a rabokat.

– Amikor Amerikában Reagen lett az elnök, behívatott a komisszár, és megparancsolta, valljam be, miféle rokonságban állok én vele. Merthogy engem ugyanúgy hívnak. Sehogysem akarta elhinni, hogy Reagen nem az Amerikába szakadt nagybátyám…

Rigán István mostanában már tud nevetni saját történetén, de akkoriban ezt nem nagyon merte volna.

– A benzin, a cigó [így mondja a cigarettát – T. J.] meg a tömény szesz megy. Az üzemanyag, az nagyjából feleannyiba sem kerül odaát, mint Magyarországon.

– Záhonyba mindenkinek van kapcsolata, aki átveszi a benzint, gázolajat. Főleg lisztet és kukoricát vásárolunk az érte kapott forintokért, mert az nálunk most nagyon drága – avat be a határjáró életforma rejtelmébe György, Rigán István sógora. Ő a hét elején járt már ideát. Vasárnap este tizenegykor indult, hétfő kora reggel ért át. Nem a kocsisor volt hosszú, hanem az ukrán határőrök sztrájkoltak. Visszafelé háromórás várakozás után a magyarok tapsolták vissza.

– Sokallták a kilenc doboz Marlborót, amit hoztam. Mehettem a sor végére – meséli mosolyogva a fiatalember, aztán elkomorul a tekintete. – Ezt már megszoktuk. Azt viszont sehogy sem tudom megemészteni, hogy a magyar határőrök orosznak mondanak minket, s nem hajlandók magyarul beszélni velünk.

Gyuri egy német tulajdonban levő ruhagyárban dolgozott a nyár elejéig, de az útiköltség oda-vissza majdnem több volt, mint a 40 német márkás havi(!)bér. Szerinte Kárpátalján több tízezren kénytelenek csempészkedni az alkalmankénti 1000–1500 forint haszon reményében. Mielőtt elbúcsúznánk, Rigán István még megtanít rá, miként különböztethető meg a valódi, gyári vodka az etilalkoholból kotyvasztottól:

– Azt kell megnézni, hogy csíkozott-e a matricája. Ugyanis a gyárban a ragasztógép csíkokat hagy a matricán.

Kínaiak a pesti Harlemben

Hol van már az az idő, amikor a tereiről (Rákóczi, Mátyás), lányairól és az önkényesen betelepült, lakásokat elfoglaló romáiról elhíresült VIII. kerületben egyszerűek és áttekinthetők voltak az amúgy meglehetősen balkáni viszonyok. Elég volt, ha az információra éhes tollnok – megszállott biliárdosnak kiadva magát – hetente egyszer-kétszer ellátogatott a Nagyfuvaros utcai, Harlem névvel illetett ívóba. (Nem sikerült megfejtenem, hogy a biliárdozó nevéből ihletet merítve kezdték-e a sajtó munkásai pesti Harlemként emlegetni a VIII. kerületnek ezt a Fiumei út – József körút – Üllői út határolta szegmensét, vagy fordítva történt a dolog, s a kocsma tulajdonosai haraptak rá a névre.)

A Harlemet több mint tíz éve bezárták, még azelőtt, hogy 1991 decemberében megnyílt a VIII. kerületben az első kínai étterem. A China Town az egykor szebb napokat látott, ám addigra meglehetősen lepusztult Szolnoki Halászcsárda helyén üzemel, a Népszínház utca elején. Az Eldorádó sörözőt látogató cigányzenészek nem sokkal a nyitás után fogadásokat kötöttek, hogy a China Town bejáratánál trónoló két aranyszínű oroszlán közül a bal vagy a jobb oldalit lopják-e el először. Csodák csodája, azóta sem nyúlt hozzájuk senki, de még az ajtó fölött lógó csicsás lampionokhoz sem. A kezdet kezdetén számtalan komikus jelenet adódott abból, hogy az étterem személyzetéből senki sem tudott magyarul. Ezért aztán, a rendelés felvételét megkönnyítendő, az étlapon számokat írtak az ételnevek mellé. Csakhogy a csinos és örökké mosolygó, ám gyakorlatlan felszolgálónő – aki talán orvos, tanár vagy mérnök lehetett előző, kínai életében – minduntalan összekeverte a számokat, következésképpen az ételeket. Ez legtöbbször csak akkor derült ki, amikor a vendégek – akiknek az első hetekben fogalmuk sem volt arról, hogy is néz ki a fura nevű kínai kaja, amit rendeltek – már félig elfogyasztották a szomszéd asztalnál rendelt ínyencségeket. Amikor ezt Jin-jang kisasszony észrevette, csak egy cseppet jött zavarba, aztán kínaiul szabadkozva se szó, se beszéd, kicserélte az asztalok között a félig lelegelt tányérokat. E sajátos módszer révén a kitartó magyar vendégkör egymás tányérjából gyorsan körbeette, és megismerte a China Town gasztronómiai választékát.

Bár a kínaiak rendkívül udvariasak, és mindenre vigyorogva bólogatnak, reménytelen vállalkozás őket az üzletről faggatni. Ahányszor csak próbáltam, nem jutottunk túl a felszínen: olyasmikbe “avattak be”, amit amúgy is tudtam.

Rákóczi téri csarnoklakó haverom, az elmés Sejk viszont összehozott Luval, aki az egyik kofaasszonyság oltár elé vezetésével véglegesítette magyarországi tartózkodását. A harmincas éveit taposó kínai férfi még a vízumkényszer visszaállítása előtti időben érkezett hozzánk szerencsét próbálni. Illetve csak átmenetileg akart Magyarországon maradni, a célország Ausztria lett volna, csakhogy onnan mindannyiszor visszazsuppolták. Lunak Spanyolországban letelepedett nagybátyja küldött pénzt annak idején repülőjegyre, a tőle kapott pár ezer dollárból indította be a vállalkozását. Ez afféle sohanapján, kiskedden visszatérítendő kölcsön, melyet ráér akár tíz év múlva is megadni, már amennyiben megállapodott üzletember lesz belőle.

Kopaszra beretvált koponyájú cimborám szerint, aki onnan kapta a megtisztelő Sejk nevet, hogy a nyári tűző nap elől turbánszerűen fölcsavart fehér kendővel védi a fejét, Lu (akit ő egyfolytában csak Luluz) benne van anyagilag a csarnok sarkán található Keng Le-féle élelmiszerdiszkontban is. Hogy ez így van-e, vagy sem, hiába is kérdezném Lutól. Őszintén szólva nem is érdekel. Lu fő érdekeltségei – egy ruha- és illatszerüzlet, valamint egy kínai kifőzde – a Négy Tigris piacon van. Ezt nem Lutól vagy Sejktől tudom, hanem a józsefvárosi piac egyik kínai–magyar tolmácsától, a sepsiszentgyörgyi Nagy Karcsitól. Karcsit egy riportom során ismertem meg, s azóta is, ha kínai témán dolgozom, hasznos információkat kapok tőle. A huszonkét éves erdélyi fiatalember hat éve jött át édesanyjával Magyarországra. Először Vácon laktak, az ottani kínai piacon kezdett dolgozni három éve eladóként, majd az egyik kifőzde kiszolgálója lett. Először csak beszélni tanulta meg a legtöbb kínai által beszélt mandarin nyelvjárást, majd munkaadói segítségével az írást is elsajátította. Jövőre az ELTE angol–kínai szakára szeretne jelentkezni. A Négy Tigris piacon már tolmácsként alkalmazza a piacot üzemeltető Kommondor Kft. Karcsi mindenben segít, ám üzleti ügyekben már ő is “kínai” lett:

– Egyik fülemen be, a másikon ki, amit fordítanom kell. Nem tartozik rám, amit hallok. Európai ember számára lehetetlen őket kiismerni. Nem tudod, hogy a vigyorgó pofájuk mögött mit is gondolnak. Amúgy hiába vagyok jóban a kínaiakkal, engem sem engednek közel magukhoz. Sohasem hívnak meg a rendezvényeikre, a lakásukra, étkezéskor az asztalukhoz. Minduntalan érzékeltetik velem, hogy nem vagyok egyenrangú velük. Viszont jól megfizetnek, és nekem ez a legfontosabb.

Karcsival ellentétben Sejkből csak úgy ömlik a szó, viszont az ő értesüléseivel csínján kell bánni. A derék éjjeliőrnek mostanában az a fejlövése, hogy ő a kábítószer-alosztály titkos ügynöke. Délelőttönként leharcolt arccal, gyulladt szemekkel támasztja a csarnokban a pultot farkaskutyája, Csibész (rendfokozata főtörzsőrmester) társaságában, és mindenkinek beszámol az éjszakai akciókról, aki fizet neki két deci muskotályost.

Lu, akinek pedig már törzskönyvezett magyar felesége és a legmagyarabb kiváltságokra jogosító kék személyi igazolványa is van, úgy viselkedik, mint egy csóró, vízumhosszabbított kínai: vigyorog, vigyorog és vigyorog, bármiről is essék szó.

Keng Leék helyén, a leégett Rákóczi téri vásárcsarnok újjáépítése után először egy kifőzde üzemelt: gulyáslevessel, pacallal, vesevelővel, csupa dögös vásározókajával. Emiatt sem jósoltak nagy jövőt a csarnoklakók meg a Pillangó kocsma népe (ez a műintézmény az utcalányok támaszpontja, és éppen szemben van Keng Leék diszkont bérleményével) itt egy kínai étteremnek. Keng Le és családi köre vagy négy éve, egy decemberi napon látott munkához. Saját kezűleg faragták ki a pultot, vágták boszorkányos ügyességgel furnérlemezből a falborításul szolgáló sárkányalakzatokat. Késő éjszakáig dolgoztak a kis kínaiak, még a nyolc-kilenc éves fiúcskák is kivették a részüket a zöld-piros-aranysárga sárkányfejek, faragott oszlopok, lampionok pingálásából. Ékszerdobozként csillogott-villogott ezen a lestrapált és koszos környéken Keng Le vendéglője, s árai is jócskán a konkurens China Town alatt maradtak. Mindhiába. A kofák, a piacon lebzselő, alkalmi zöldség- és gyümölcsrakodást vállaló csarnoklakók, az alkoholisták, a Rákóczi téren ezres alapon pókerező, éppen szabadlábon időző zárkacirkálók be sem tették a lábukat. De a kurvák sem pazarolták drága idejüket arra, hogy kuncsaftjaikkal meghívassák magukat egy édes-savanyú mártással leöntött húsra.

Vagy fél évig vegetált így az étterem, aztán egyszer csak egy apró ablakot vágtak a klinkertéglákba az utcai front felé. Az ablakból nemsokára tágas bejárat lett, afféle üveg nélküli kirakat, vállfára akasztott pólókkal, gyékényekkel, szalmakalapokkal, sárkány- és pagodamintás legyezőkkel. Tavasszal még csak az étterem felét uralta a diszkont, mára az egészet. Lut hiába kérdezem, hogy Keng Le készakarva csinálta-e így, hogy saját étterméből “kiszorulva” váltott a szatócsboltra. Mindöszsze, két heherésző “lehet, lehet”-et sikerül belőle előcsalogatnom, amikor arról beszélek, hogy Keng Le nyilván csak étterem működtetésére kapott az önkormányzattól engedélyt.

Két heroinnepper lebuktatásának drámai részletekben bővelkedő meséje, plusz kétszer két deci elfogyasztása közben Sejk elkotyogja, hogy Lu hetente jár át Bécsbe, de nem ám azért, hogy sefteljen. Már szinte az egész Kantonba való famíliát áthozta magához. Legalább húszan laknak a havi százharmincezerért bérelt Német utcai négyszobás lakásban. Amikor a rokonok harmincnapos vízuma lejár, mód van rá, hogy a kerületi rendőrkapitányság további 60 napra meghosszabbítsa azt.

– Az igazgatásrendészeten nagyon megértőek a kollégák, szeretik a Mozart bonbont a hölgyek – teszi hozzá sokat sejtetően Sejk, aki saját bevallása szerint dolgozott már a CIA-nak is. Még kacsint is mindehhez, ami azért már nekem is sok. A hatvan nap letelte után viszont nincs apelláta, a turistavízummal érkező családtagoknak vissza kell repülniük. Pekingben, a magyar nagykövetségen, viszont vízumot egy éven belül kétszer beszerezni szinte lehetetlen. Lu hozzátartozói mégis már több mint háromnegyed éve élnek Budapesten. Ez úgy lehetséges, hogy a kínai rokonok, akiknek egyébként elvileg retúrjegyet kellene váltaniuk, úgy utaznak el tőlünk, hogy megállnak valahol Nyugat-Európában, és megpróbálják ott beszerezni a vízumot. Lunak Bécsben van kapcsolata a kínai követségen, így aztán hetente-kéthetente jön-megy a soros rokonnal, ismerőssel. Idegen kínaiaknak is segít, nekik természetesen nem ingyen. Hogy ő mennyit kér egy ilyen szívességért, illetőleg hogy neki mennyit kell letennie a nagykövetségen, azt persze Sejknek sem árulja el.

– Az biztos, hogy a kínaiaknál, ha el akarnak intézni valamit, a pénz nem számít. Miért is titkolnám, hogy olykor megpróbálják a rendőröket is megvesztegetni. Hogy Bécsben vagy máshol szerzik be a vízumot, azt én pontosan nem tudom, mi ezt nem vizsgáljuk, a bélyegző alapján pedig nem derül ki, hol adták ki a tartózkodási engedélyt – közölte velem a Belügyminisztérium illetékese, akivel értesüléseimet megosztottam. Tekintettel beszélgetésünk nem hivatalos jellegére, no meg “a kínai ügyek kényes voltára és külügyi vonatkozásaira”, csak úgy vállalta velem a találkozást, hogy a neve és beosztása titokban marad. – A kínaiak rendkívül zárt közösséget alkotnak, külföldieket, így magyarokat is csak a legritkább esetben vonnak be vállalkozásaikba, üzleti és magánügyeikbe. Legfeljebb alkalmazottként foglalkoztatják az európaiakat, főleg a románokat. A rendőrség felkészültsége, mobilitása jelenleg nem teszi lehetővé, hogy belelássunk a kártyáikba. Feltételezhető, de nincs bizonyítva, hogy a nagyszámú kínai étterem és üzlet egy része pénzmosási célokat is szolgál. Hangsúlyozom, mindez csak hipotézis.

A Magyarországon ilyen-olyan jogcímen jelenleg tartózkodó 10–12 ezerre becsült kínai populáció (’90–’91-ben, amikor nem volt vízumkényszer, számuk elérte a negyvenezret) többsége a fővárosban él, közülük mintegy 3–4 ezren a Józsefvárosban. Az engedéllyel és illegálisan Budapesten tartózkodó külföldiek számáról nincs hivatalos adat a Bevándorlási és Migrációs Hivatalban, a legfrissebb publikációk 40–50 ezerre becsülik a számukat. A két nagy kínai piac (a józsefvárosi Négy Tigris, a Fáy utcai) elárusítóhelyeinek 95%-át ők bérlik, csak Budapesten közel száz éttermet üzemeltetnek.

Arra a felvetésemre, hogy a speciális helyzetben levő VIII. kerületben nem fenyeget-e egy, az üzleti, területfelosztási érdekellentétekből eredeztethető csoportos roma–kínai, esetleg arab–kínai, avagy, ahogy arra két évvel ezelőtt Szegeden volt példa, roma–arab erőszakos konfliktus, a BM munkatársa így válaszolt: – Nem tartom valószínűnek, az elmúlt évek tapasztalata, mondhatnám békés egymás mellett élése sem támasztja ezt alá. Ugyanis az üzleti életben nem áll fenn ezek között a csoportok között valódi érdekellentét. A romák felügyelik a prostitúciót, és a hozzájuk kapcsolódó üzletágakat (bárokat, peep show-kat, a játékgépeket). A kínaiak ebben az irányban nem mutattak eddig érdeklődést, az arabok pedig inkább a nagyobb vidéki városokban próbálkoztak a leányiparral. Amióta a VIII. kerület elzárkózott attól, hogy a maffiatörvényben foglaltak szerint türelmi zónát jelöljön ki, a prostituáltak és a stricik amúgy is kiszorultak a tradicionális területekről: a Rákóczi térről, a kocsisorról, a Mátyás térről. Emellett a cigányokat a kínaiaknak a VIII. kerületben való megjelenése óta visszatartotta azok nagyfokú zártsága és szervezettsége. A romák értesültek arról, hogy a kínaiak micsoda kegyetlenséggel számoltak le ellenfeleikkel, nálunk eddig szerencsére kizárólag egymással, éppen ezért tartanak, mi több, félnek tőlük. Gondoljon bele az olyan üzletágakba, amilyen például a valutaváltás vagy a kábítószer-forgalmazás, amelyekről jól tudják, hogy ezek az arabok és a törökök monopóliumai.

“Kilenctized rágalom, egytized ferdítés – egyes magyar sajtótermékeknek ez a bevett módszere, ha a magyarországi kínaiakról van szó. Még abban az esetben is, ha a kínaiak között előforduló bűnesetekről írnak színesen beszámolókat, szívesen mossák össze a bűnelkövetők és a kárvallottak közötti határokat, így aztán olyan kép alakul ki az olvasóban, mintha az egész magyarországi kínai kolónia a bűnözés határvidékén helyezkedne el […], ami hozzájárul ahhoz, hogy a magyar társadalomban előítéletek alakuljanak ki velünk szemben” – írta augusztus elején az egyik magyar magánhírügynökség értesülésére reagálva több sajtóorgánumhoz eljuttatott nyílt levelében a magyarországi Kínaiak Jogait Védelmező Bizottság nevű szervezet előkészítő csoportja. A hírügynökség információja szerint ugyanis minden bizonnyal szervezett bűnbandák tüntetik el a Magyarországon meghalt ázsiaiak (kínaiak, vietnamiak) holttestét. A “halottbizniszről” felröppent hír és rágalomhadjárat megdöbbenést és nyugtalanságot keltett a kínai kolóniában. Egyben rávilágított arra is, hogy mekkora a felelőssége (pontosabban felelőtlensége) a tájékozatlansága miatt gyakorta hatásvadász eszközökkel operáló médiának.

Mint állatkertben a majmokat

Háborúban, pár nappal a bombabecsapódás után lehet ilyen egy játszótér. Ott sem zavarja az önfeledt játékban az óvóhelyről előbújt gyerekeket a szemét, a mocsok, a lepusztultság. Az autóroncsok pedig ideális búvóhelyek. Budapest IX. kerületének peremén, az Illatos út és a Gubacsi út sarkán álló lakótelepen 2001 júliusában nincs háború, legalábbis a szó eredeti értelmében. Csak játszótér van, szemét, mocsok és lepusztultság. Meg autóroncsok, amelyek ideális búvóhelyek.

A túlélésért folytatott szakadatlan harcnak szerencsére ritkán vannak azonnali, szemmel látható áldozatai. A nyomor lassan és alattomosan öl, akár a megfontoltan, de következetesen adagolt cián. De hát a Dzsumbujról és lakóiról ezt már annyiszor megírták.

– Kit keres? Az önkormányzattól jött? – kérdezi a betolakodótól, akinek érzem magam, egy fehér gyapjúpulóveres, fekete hajú fiatal nő, s mielőtt még válaszolhatnék, elfordul tőlem, és odakiállt az udvaron rohangáló kölyöknek: – Viktorka, nem hagyod azonnal abba!

Viktorka csak azért sem hagyja abba.

– Maga is tévés? – veti oda flegmán és ellenségesen Viktorka édesanyja. – A múltkor is itt forgatták a nyomorúságot, de nem mertek bejönni. A kerítés mögül filmeztek bennünket.

– Mint állatkertben a majmokat… – mondja, mosoly közben hiányos fogsorát megvillantva a fakózöld, zizegő szabadidőruhás, szőke asszony, aki Viktorka anyukájával beszélgetett a homokozó betonperemének dőlve, amíg meg nem zavartam őket.

– Péterről jöttünk mi is családostól még ’94-ben – meséli Jolán, amikor elmondom, hogy Zoltán barátomékat keresem, akikkel a Haller utcai piacon ismerkedtem meg. Ő meg az élettársa, Marika hívott, nézzem meg, milyen körülmények között is élnek. – A Dzsumbujnál balkánibbat ebben az országban úgyse találsz – mondta Zoli keserű vigyorral a szája szegletében, amikor beavattam őket, mihez is gyűjtök anyagot.

A három ház, amely Dzsumbuj néven vált ismertté, 1937-ben épült. A lakáskiutalásoknál erős szelekció érvényesült. Eséllyel csak olyan, korábbi lakhelyükön a lakbért fizetni nem tudó, ezért már kilakoltatott, sokgyermekes családok indulhattak, akiknek legalább egy tagja Budapesten dolgozott. Kisebb létszámú, de igen nagy nyomorban tengődő családok is kaptak itt lakást, de ekkor két családot költöztettek egy lakásba. A lakbér 1937-ben heti 2 pengő 60 volt, de ha nem tudták fizetni – szemben az akkor hatályos lakástörvénnyel –, három hónap után még nem lakoltatták ki őket. A telepre költöző munkanélküliek gyerekei napi egy pohár tejet, valamint egy tál ételt kaptak. A munkanélküli családok ezenfelül még némi élelmiszersegélyben részesültek.

A lakásokban nincs vécé, és eredeti állapotában vízcsap sem volt. Maguk a lakások 28 négyzetméteresek, egyetlen helyiségből álltak, amelynek 4x4 méteres részét hajópadló, 3x4 méteres részét pedig cementpadló borította. Ez utóbbi a konyha. A lakások világosak és szárazak voltak. Emeletenként két-két mosókonyha és fürdőszoba tartozott még a házakhoz. A telep hátsó végénél, a szomszéd telken egy pici óvoda is épült. A rendelkezésre álló adatok szerint egy lakásba nyolcan-kilencen költöztek be, így a lakótelep létszáma 1938-ban 3500 és 3700 fő között lehetett.

“Az Illatos úti lakótelep még észre sem vette, de már ki volt rekesztve, meg volt bélyegezve. Nemhogy múltja, de még jelene sem volt, amikor a budapesti dzsumbujok (nyomortelepek) közül máris városszerte ez lett a Dzsumbuj. Ugyanilyen pejoratív szimbólummá vált maga az utcanév is: az Illatos út. A telepen lakók csak jóval később fogták fel, hogy ebben az elnevezésben ellenséges előítélet-rendszer nyert megfogalmazást. Volt benne számukra valami szokatlan új: lakóhelyük puszta ténye mindnyájukat egységesen megvetett és kitaszított kisebbségi létbe kényszerítette, ami a rongyos, de tiszta, tisztességes szegényektől – azaz saját fajtájuktól is – mint még azoknál is megvetendőbbeket elkülönítette, sőt velük szembe is fordította. Ez a kisebbségi lét hamar alapélménnyé vált, az ellenséges külvilággal szembeni Dzsumbuj-identitás azonnal kialakult. A Dzsumbuj-tudat igazi kisebbségi tudat” – írja A Dzsumbuj című könyvében Ambrus Péter szociológus.

A telep létszáma az első perctől nem tekinthető stabilnak, állandóan folytak a ki- és beköltözések. A háború alatt a kis óvodát és az egyik épületet bombatalálat éri. 1944 végén már csak körülbelül a családok fele tartózkodik a Dzsumbujban. Tömeges beköltözésre 1948-ban kerül sor; a lakók többsége az akkor lebontott Auguszta-telepről érkezett. Az ötvenes évek elején még mintegy 2300 laknak itt. Erre az időszakra esik a telepen felnőtt ifjúság első tömeges méretű munkába lépése is. Az ’50-es évek második felében már három, sőt négy generáció él egy lakásban, és kettő még vagy már szülőképes. A telep életét irányító mechanizmusok ezt már alig uralhatják. A feszültség egyre jobban nő; a Dzsumbuj egyre inkább régi önmagához kezd hasonlítani, most már az ifjabb generációk családi élete is kezd szétesni. A ’70-es évek elejére a telep lakosságának több mint a fele eljutott a szegénylét ama határára, ahonnan már állami támogatás nélkül objektíve nem lehet továbbjutni. A szolgáltató intézmények állaga egyre romlik, megszűnik az egyetlen patika. A következőkben, és így van ez mind a mai napig, kihasználva a lakók emberi körülmények iránti kétségbeesetten elszánt igényét, az IKV és jogutódja a lakókra hárítják az új helyiségek (akkor 21 új lakást nyernek a mosókonyhákból, fürdőszobákból) lakássá alakítási költségeit. 1974-től folyamatosan és gyors ütemben megkezdődik a sokgyermekes családok elköltözése. A kiköltözők helyére vagy az egy lakásban élő Dzsumbuj-generációk költöznek, vagy új többgyermekes családok jönnek főleg vidékről. A telepen lakók száma a ’80-as évek elején már csak 1100 fő, s csak 30–40%-uk régi dzsumbujos.

A ’90-es évek elejétől egyre több önkényes lakásfoglaló költözik be, elsősorban Borsod és Szabolcs-Szatmár megyéből. Ők, akiket az ős dzsumbujosok csak “bevándorlóknak” neveznek, teszik ki ma a telepen élő mintegy ezer felnőtt és gyerek 70–80%-át. A ’90-es évek közepén módot adott az önkormányzat, hogy az arra érdemes lakók, természetesen saját költségükre, egybe nyissanak két egyszobás lakást. Sokan éltek is ezzel a lehetőséggel.

– A Zoliék egy évvel utánunk jöttek, a mellettünk levő utcában laktak Sajószentpéteren. Albérletbe kezdtük valamennyien az A épületben, ahol most is lakunk… – teszi hozzá a harmincöt éves, kövér asszony, akinek öt gyereke van. A legkisebb 3, a legidősebb 18 éves.

– Az A épület egy faintos hely, ott jóformán csak Borsod megyeiek vannak. Régi dzsumbujos már nem is lakik ott – fogad Marika, akihez eljutott a hír, hogy őket keresem, s elém jön a gangon. Madárcsontú asszonyka, pipaszár lábakkal, meleg, barna szemekkel. Nehéz elhinni, hogy három gyereket hordott ki ez a nő, akibe, legalábbis a látszat azt mutatja, hálni jár a lélek.

Hogy miért kellett eljönniük a rendszerváltás hajnalán Sajószentpéterről?

– Megszűnt az üveggyár, ahol dolgoztunk – válaszolja a huszonnyolc éves Marika. – A férfiak a csepeli szabadkikötőben találtak munkát. Már amikor van munka. Zoli már egy éve nem tud emelni, tele van a tüdeje vízzel. Azóta aluljárózunk meg piacozunk.

Betoppan Zoli is, aki sörért szaladt le a tiszteletemre.

– Amíg volt a szabadkikötőben meló, összejött a havi ötvenezer forint, de hát megtámadott a tüdőbaj, menni sem nagyon tudtam, nemhogy ötvenkilós cementes zsákokkal szambázni – veszi át a szót asszonyától Zoli, aki zihálva veszi a levegőt, ennek ellenére rágyújt egy cigarettára. Halántékáról kétoldalt felpuffadt arcára csorog a verejték. A harmincegy éves fiatalember a ’80-as évek végéig Pesten élt, szülei most is a VIII. kerületben laknak, a Tömő utcában. 1981-be került állami gondozásba, 1985-től 1990-ig a Bokréta utcai speciális fiú nevelőotthon lakója volt.

– A “Boki”, ahogy neveztük, attól volt speciális, hogy kisebb-nagyobb balhékat elkövető csávók kerültek oda. Autófeltörők, bolti tolvajok, szipusok, meg olyan gyerekek, akik a Duna-parti korzón külföldi buziknak árulták magukat. Engem azért vittek a Bokiba, mert a Münnichben (állami gondozó gyermekotthon Budán), ahol az általánost végeztem, megütöttem az egyik nevelőt. Marika is “zacis” (állami gondozott) volt, egy intézeti klubdélutánon ismerkedtünk meg.

Miután ’91 januárjában Marika is szabadult a rákospalotai javítóból, ahova azért került, mert megszökött a miskolci GYIVI-ből, és cipőt lopott az áruházban, hazament Sajószentpéterre. Zolit pedig vitte magával. Aztán gyors egymásutánban jöttek a gyerekek.

A két egyszobásból összenyitott lakás bére ötezer; a közüzemi díjakkal együtt télen mintegy tizenötezer forint megy el csak arra, hogy “lakni kell valahol”. A többit, a gyessel, nevelési segéllyel együtt felélik.

– Félretenni, ugyan miből? – fakad ki szomorúan Marika. – Mindennap főzni kell, ezek a gyerekek – mutat a játék pisztollyal hadonászó hatéves kissrác meg a két szöszi, négyéves ikerkislány felé – úgy vannak szokva, hogy nem eszik meg a másnapos kaját.

– Pestre sem nagyon megyünk be, legfeljebb a Nagyvásárcsarnokig, a Ferenc körúti aluljáróig meg a Hallerig, ahol árulni szoktunk – magyarázza az asszony, amikor arról faggatom, szoktak-e járni moziba, színházba, a Vidám Parkba. – Hat éve, hogy itt lakunk, de csak a tévét ismerem… – szabadkozik szégyenlősen. – Nem egy fényes élet ez, de majd csak lesz valahogy – feleli, mikor azt kérdezem tőle, vajon számukra van-e kiút a Dzsumbujból. – Talán ha lenne rendes munkánk, de így… Amit az árulásból keresünk, mind föléljük.

Marika a Vöröskereszt bálás akcióin meg a Máltai Szeretetszolgálattól szerzi be a gyerekruhákat, cipőket, amiket árul. – Ha megtudnák, hogy eladom, többet biztos nem adnának, de hát mit csináljak, enni kell adni valamiből ezeknek a kicsiknek.

Panaszkodik, hogy gyakran még annyit sem sikerül keresnie, amennyit a Halleron az asztalbérlet elvisz. Zoli is viszonteladó: zárjegy nélküli cigarettában utazik, amit az ukránoktól és a lengyelektől szerez be. Mikor Marika lemegy a gyerekekkel a játszótérre, és belelendülünk a sörökbe, bizalmába fogad: – Tudod, mire mennénk a gyerekgöncökkel meg azzal a néhány karton cigivel? A Dzsumbujban a legtöbb fiatal srác abból él, hogy eljár a Fradiba, a rendező pályaudvarra, aztán megcsapolja a vagonokat. Én meg átveszem a szajrét. Csokoládét, neszkávét, tejport, konzerveket. Az apróbb cuccok fifti-fiftiben mennek, ezeket általában csak utólag fizetem ki. A műszaki holmiknál, hifi-torony, magnós rádió, tévé, konyhai robotgép, fritőz elpasszolásánál nagyobb a rizikó. Előre fizetek, de csak az eladási ár egyharmadát. Így például egy mikrohullámú sütőért tízezer forintot szoktam nekik adni, húszat meg keresek rajta. De amióta a vasúti rendészek sűrűbben járőröznek, alig akad értékesebb cucc. Ebben az évben eddig coki van…

Zoli lelkemre köti, hogy amit elmondott, arról nehogy említést tegyek Marikának. – Ő úgy tudja, hogy a józsefvárosi piacon van egy spanom, tőle veszem olcsón ezeket. Ha írsz rólunk, a nevünket változtasd ám meg, nem szeretném, ha a rendőrök razziáznának nálam. Amúgy itt meg a környéken vagy kétszázan élnek abból, amiből mi, úgyhogy annyira nem majrézom.

– Tudja, hol ér véget a IX. kerület? – kérdezi tőlem a homokozó peremén gyerekeit legeltető Marika, amikor elbúcsúzom tőlük: – Hát a Mester utcánál. Ami utána van, az már nem számít a polgármesternek. Mi csak egy gettó vagyunk. Nem vesznek bennünket emberszámba… 

(Budapest, 2001. június–szeptember)