“Mint szőlőszem a présben”

Fecske Csaba: Ami lehetne még

Kevés költő van, aki olyan hitelességgel írhatná le önmagára, saját életére vonatkoztatva a címben idézett hasonlatot, mint éppen a Miskolcon élő Fecske Csaba, akinek életét, mozgásterét máig átszövi egy tragikus betegség emléke, szigorú korlátokat állítva számára a mindennapokban.

Lapozgatva legújabb – immár tizenegyedik – kötetét, úgy érzem, hogy a kesernyés szavak csöndes szomorúsága mögül hihetetlen akarat, bátorság sejlik föl. Írásainak témáját – legutóbbi verseskötetéhez (Majd máshol) hasonlóan – ezúttal is a számvetés, az önmagával való szembenézés szándéka indukálja. Ám míg az előző kötet – már címében is – némi rezignációval elegyített beletörődést, reményvesztettséget, fájdalmas lemondást sejtetett, új könyvének címe (Ami lehetne még) – félénken bár, de – mintha a várakozást, a teljességre törekvés hitét sugallná. Fecskében megvan a kellő elszántság, hogy mérlegelés és szépítés nélkül, az illúziókkal leszámolva, minden lehetségesre felkészülve, valami hihetetlen belső tartással fölvértezve nézzen szembe múlttal, jelennel és jövővel.

A könyv első ciklusának írásai a “korrupt emlék-ek” közt kutatnak. A visszatekintés sajgó elégedetlenséget mutat. Marcangoló önvád kínozza, s az eltékozolt, elvesztegetett lehetőségek fölött keseregve szomorúan állapítja meg: “ennyi telt tőlem / másokban magamat kerestem / nem lettem az aki / lehettem volna”.

Az elszalasztott pillanatok újraélésétől a múlt cserepeinek egésszé való összeillesztését reméli. “Mohó elmém zavaros árja / mit elnyelt egyszer most kihányja” – reménykedik a múltban utazó költő, de az összegyűjtött anyag darabjai már hiányosak, egyre több a fölmérhető, észlelhető veszteség. Még a beteljesült szerelembe is belemart az idő: “fényévnyire vagyok most tőled… / csontodról lassan észrevétlenül / tekeredik le életed”. De szíven üt a kötetnyitó vallomás is: “ennél messzebb / már nem lehetnél / mint most hogy itt vagy / bennem mint eltévedt / rigóhang a ködben” – írja szelíd fájdalommal. A társ testesíti meg számára a múlt egészét: “az összes többi vagy / aki valaha elveszett / menteném ami menthető / de belőlünk csak én maradtam” – állapítja meg csalódottan.

A múltban – ha eltűnt is néha szem elől, ha mélyebbre húzódott is olykor –, nem elveszni: rejtőzködni akart csupán, és szomjúságát csillapítani. Helyét kereste, de csak fájó sebek keletkezésének s önnön pusztulásának lehetett tanúja. A szakasz utolsó verse mégis tettekre sarkall, egy utolsó nekirugaszkodásra a teljesség felé: “nem időzhetsz mindig másutt / ide kell érned végre / jelen lenni ebben a szinte idegenben / aki lehettél volna…”

A második ciklus (Nem tudhattuk) még mindig az emlékezésé. Nem valamiféle öncélú nosztalgiázás ez sem, sokkal inkább azoknak az apró momentumoknak a szinte kétségbeesett felkutatása, amelyek ma is kapaszkodót jelentenek a költő számára. Megidéződnek itt a kamaszkor pillanatai éppúgy, mint a szerelmek, az örömök és a javíthatatlan, fájó tévedések. A sorok mögött azonban mindig ott lapul valami keserűség, a pótolhatatlan utáni vágyakozás. Épp ezért e ciklus darabjai között is “futótűzként terjed a sötét”, az emlékezés legemelkedettebb pillanataira is rányomja bélyegét a fájdalom. “Fölszakadó seb minden út” – állapítja meg a szerző. (A “seb”-metafora kedvelt képe Fecske Csabának, hisz e ciklusban több versben is találkozhatunk vele valamilyen formában: “egyetlen sebben elfér életünk”, vagy “mi már nem vagyunk / csak te vagy és én vagyok / seb a másikon”.) A kutatást, az emlékek utáni nyomozást mégsem adja fel, bár néha már megfoghatatlanná válnak a múlt szilánkjai: “láttam őt és elvesztettem / mint kutya a nyomot / eltűnt valahol a szív / füstölgő meddőhányója mögött”. “Szerettem élni” – panaszolja másutt a költő, majd valamiféle szelíd iróniával hozzáteszi: – “szeretni pedig volt időm tizenhét / évesen egyebe sincs az embernek”.

Érzelmeinek azonban ma már korlátokat szab helyzete. Ám szemérmes Anyeginként most is szerelemre vágyik, s reménykedőn tekint a jövőbe: “ősz van ugyan de még nincs veszve / minden…” A legszentebb, legszebb emberi érzés diktálja az alábbi sorokat is: “a szerelem örök csak másik testbe költözik… // a legtöbb ami lehet az egy // egy / egyetlenegy nő több mint a / világ összes nője / ha ő nincs senki sincs”. Egymás ellentételezéseként jelenik meg ezekben az írásokban a szerelem és a magány, a makacs életigenlés és a kikerülhetetlen vég, a remény és a kilátástalanság – mintegy igazolva a bennünket körülvevő világ abszurditását: “…elhasználódik elvásik az ember míg eljut // a tündöklő pillanat peremére – a vágyig / melynek sötétlő mélyén ott a másik”.

A kötet versei nyilvánvalóvá teszik, hogy Fecskében él még a vágy s az akarat, él a teljességre törekvés szándéka. Bár – mint írja – “ami emberi csak annyira örök mint vízbe dobott / kő nyomán hangtalanul gyűrűző vízkörök”, a mulandóság nyomasztó terhe ellenére célja töretlen: kitörölhetetlen nyomot szeretne hagyni maga után.

A kötet harmadik ciklusa a végső számvetés. A költő, akinek “a halál udvarolt”, magától értetődő természetességgel és könnyedséggel beszél félelmeiről: “egyszer majd éjszaka marad / nem kezd új napot a reggel / s amitől annyira féltem / összevegyülök a röggel”. Bár a cím (Éjszaka marad) lemondásról, beletörődésről árulkodik, valójában mégis a betegségét legyőző költő hihetetlen élni és tenni akarása csendül ki a legtöbb költeményből: “halni tanultam egész életemben” – vallja a kötet talán legszebb versében, majd hozzáteszi: “volna még itt annyi minden / hát hogy mehetnék el innen”. A küzdelem, amit az életéért folytatott, följogosítja arra, hogy paradox módon közelítsen az élet-halál kérdéséhez. “Az élet csak ürügy a halálra” – írja Túl a hegygerincen című versében, majd ugyanitt némi malíciával saját életét ekként értékeli: “létem tanulság nélküli mese / nem voltam más csak Isten szennyese”. A munka, a vers az, ami erőt ad, ami le tudja győzni a fenyegető elmúlást: “verset írsz mert te csak így tudsz / tőrt vetni az elmúlásnak” – szögezi le határozottan.

Az elmúlás-versek komor alaptónusát gyakran színezi valamiféle ironikus-groteszk felhang, könnyedséget kölcsönözve az elviselhetetlennek. “Mennyivel könnyebb / elviselni a mások / szenvedéseit” – írja egy haikuban, míg máshol még keményebben fogalmaz: “csukott ajtaja vagy a világnak / veled csak neve van a hiánynak”.

Önmarcangoló, vívódó költő Fecske Csaba, akinek szomorúan ironikus hangulatú lírájában valami hihetetlenül mély életbölcsesség kristályosodik ki. Olyasfajta életközelítés az övé, amely a mindennapok keserves tapasztalásain keresztül juttat el az Úr kezének kereséséig, miközben elénk tárja azon apró örömöket, amelyekért élni érdemes. Versei közt lapozva megállapíthatjuk: sokoldalú, sokféle irányban kísérletező költő, aki utolsó köteteiben megtalálta azt a hangot, ami igazán sajátja. Írásai – bár jobbára a hagyományos líraeszmény jegyében fogantak –, mégsem korszerűtlenek: erősségük a képiség, a formai tökéletesség, de sokkal intellektualizáltabbak, mint a korai alkotások. Egy apró hibától eltekintve nyomdatechnikai szempontból is kitűnő, ízléses könyv Fecske Csabáé. Méltán érdemel figyelmet.

OLÁH ANDRÁS

Felszínen futó gyökerek

Balla László: Szobor a főtéren

Az ismert kárpátaljai írót e kötete alapján bízvást nevezhetjük a bagatellek művészének, az etűdök mesterének. A Szobor a főtéren című kötet ’90-es években keletkezett novellái, tárcái – melyeknek egy része az ungvári Kárpáti Igaz Szó és a nyíregyházi Kelet-Magyarország hasábjain látott először napvilágot – olyan kisprózák, amelyek mint cseppben a tenger mutatják fél évszázad mélyen átélt tapasztalatait. És ez a fél évszázad nem akárhol telt el, hanem a szovjet birodalom nyugati szögletében, ahol az embertpróbáló évtizedekkel máig nem nagyon számolt el a kisebbségi irodalom. Balla László arra tett kísérletet, hogy a rendszerváltozás időszakából pillantson vissza az 1944 őszén kezdődött szovjet éra állomásaira, a kárpátaljai magyar férfilakosság elhurcolására, a sztálini vészkorszakra, Hruscsov biztatóan indult reformjaira, Brezsnyev korára, majd a Gorbacsov nevével fémjelzett – leginkább káosszal jellemezhető – peresztrojka idejére, és mindezek mellett és közben fölmutassa a terhes örökséggel vívódó, nehéz küzdelmeket, sőt csaknem kilátástalan vergődést hozó jelent. Balla László prózájában – számos eddigi kötete alapján nyugodtan állítható – jelen és múlt együtt lüktet, egy ütemre jár. A szerző ritkán szól külön a történelemről vagy külön a máról, hanem rendre együtt a kettőről. Az író hol a keserves múlt következményeként tekint a mára, hol a ma jelenségei közül néz vissza a múltbeli eredőkre. Hősei gondolatban folyvást “ingáznak” egykori élményeik és emlékeik, illetve jelenkori tapasztalataik és érzéseik között; sokszor el sem tudják dönteni, mi a fontosabb sorsuk alakulásában: egy hajdani élettény vagy egy mai gondolat, az egykor látottak vagy a ma fölismerései.

A kötet egyetlen hosszabb írása, a címet adó kisregény az egész szovjet rendszer félelemre és hazugságra alapozott életére, ennek az életnek lehetetlen abszurditásaira vet éles fényt. Hőse a félig magyar, félig ruszin aszszony, a kolhoz brigádvezetője, Horányi Mária, akit a különböző szintű pártközpontok Kijevig érő hierarchiája arra jelöli ki, hogy a szocialista munka kétszeres hőse legyen, és mint ilyennek, szobra legyen faluja főterén. Ez az egyszerű, tájékozatlan, az eseményekkel riadtan sodródó asszony – miközben napról napra félve nézi saját mellszobrát – végzetesen egyedül marad, élete kiüresedik: gyerekei szembefordulnak vele, férje más nőnél keresi azt, amit otthon nem kaphat meg, és még a múltról is kiderül: merő hazugság volt. Tehát jellegzetes Balla László-i próza ez: az eggyé olvadó múlt és jelen csupán álság, abszurd látszatvilág. Horányi Mária a rendszerváltozás kijózanító időszakában döbben rá, hogy az a “dicsőség”, ami neki jutott, egy élettragédia kezdetét jelentette; rá kell jönnie, hogy a külsőségekben tobzódó hazugság is hazugság, tehát kártékony, azaz emberhez méltatlan. Egy tapssal és kedvezményekkel, ilyen-olyan kétes hírnévvel körülvett életről már a gorbacsovi időkben egykettőre kiderül igazi természete, láthatóvá lesz silánysága, üressége és egész álságos mivolta.

Hosszan lehetne sorolni a kötet nüansznyi történeteit, a bagatellek epizódjait, a tárcák témáit, az elbeszélések motívumait, amelyekben az író a szovjet élet apróbb-nagyobb rémségeire emlékezik és emlékeztet. Arra például, hogy mindenki figyelt mindenkit, és még a “megbízható elvtársak” sem maradhattak felügyelet nélkül (Félig huligán, félig gentleman; Es lebe Freundschaft!); arra, milyen nevetséges és megalázó volt a régi veteránok és az újsütetű kommunisták buzgalma a hatalomhoz való dörgölőzés közben (Monológ az ablakban); arra, hogy életeket és sorsokat dönthetett el a becstelenség – a besúgás – vállalása vagy megtagadása (Anatómia); arra, hogy dús fantáziával is elképzelhetetlenül groteszk helyzeteket hozott az éles ideológiai harc (Oda és vissza). A kötet legmegrendítőbb írásai azok a dokumentumnovellák, amelyek egyfelől bemutatják a szovjet hatalom “áldásait” élvező komi emberek elkeseredettségét (Boglárka), másfelől emléket állítanak a vorkutai bányában szenvedett görög katolikus teológus tanár, Ortutay Elemér emlékének (Vorkutai temetés). Az a közös ebben a két elbeszélésben, hogy a kietlen táj, a rideg miliő szinte jelképi erővel ábrázolja az itt élni kényszerülők elmondhatatlan szenvedéseit. Balla László a lét alatti élet metaforájává teszi e vidék jellegzetes flóráját, a néhány hetes nyár bágyadt napfényére kínlódó növényeket, a lencseszem nagyságú leveleket hajtó, csenevész fák látványát, vagy éppen a tundra örökké fagyott talajába gyökeret ereszteni nem tudó növényi törpék rajzát. Az író elbámult, hogy e vidék zöldjét nem fű adja, hanem a gyufányi méretű növénykék, amelyeknek vézna gyökérzete csupán a felszínt hálózza be, hogy kérészéletét így tarthassa fönn. A jelentésesség, a metaforikus üzenet érvényesül a reménytelennek tetsző mai élet leírásakor is (Botticelli; Vasárnapi ebéd; Hangyák; Karácsony stb.). Ezekben az írásokban egy-egy álomkép, látomás vagy tárgy válik a rossz sors, a reménytelenség, az emberhez méltatlan kínlódás jelképévé. És talán ezekben az életképnyi novellákban, tárcákban érhető tetten Balla László művészetének egyik sajátossága, az, hogy írásaiban együtt érvényesül a miniatúrát festő alkotó precizitása és az újságíró közéleti érdeklődéssel párosuló lényeglátása. Magyarán: az íróművész és a publicista arányai ötvöződnek e kötet kisprózáiban. A másik fontos vonása ezeknek az etűdöknek, tárcáknak, novelletteknek, hogy abszurditásuk nem az író módszeréből, hanem a földolgozott életanyagból következik. Balla László abszurdja a szovjet élet realista ábrázolásából következik; maga az élet, az ott elszenvedett sors volt abszurd, az író csak hű krónikása ennek.

Ugyanakkor észre kell venni, hogy az íróban igenis van hajlam az abszurd fokozására, a nagyon is verista láttatású abszurd tovább csavarására. Mintha csak kedvtelve folytatná azt a gondolatmenetet: mivé is torzulhat még az emberélet (Utolsó percek; A donor menyasszonya; Egyedül a hallban stb.). Hiszen az eleve elrendelt rossz sors előhívja az emberből az önsorsrontás démonát. Ennek a lélektani drámának is hiteles krónikása a kárpátaljai szerző.

A Szobor a főtéren egyfelől Kárpátalja fél évszázados életének helyenként megrendítő, helyenként groteszk, de mindenképp szomorú mozaikját adja; másfelől világossá teszi Balla írásművészetének lényegi sajátosságait: időkezelésének megoldásait, múlt és jelen egylényegűségének fölismertetését, novelláinak metaforikus kifejezőerejét, és ábrázolásmódjának művészi és publicisztikus vonásait. Érdemes tehát közelebbről megismerkedni e kötettel, ha ugyan a méltatlanul alacsony példányszám okán ez lehetséges lesz.

MEZEY LÁSZLÓ MIKLÓS

“…bízva olvassál tehát…”

Kántor Lajos: Felnőnek a legkisebb fiúk

Kántor Lajos irodalomtörténész munkássága egy újabb kötettel gazdagodott: a Felnőnek a legkisebb fiúk cíművel. Az Erdélyben, Kolozsvárt élő irodalomtörténész nemcsak nagyobb ívelésű munkákkal jelentkezett (például Romániai magyar irodalom, Korváltás, Vallani és vállalni), hanem “közérzetkrónikát” is ír, függőhidat építve közelről rajzolja meg Szilágyi Domokos portréját; periratait, kritikáit gyűjti össze a mindennapok szellemi útját is szemmel tartva, megörökítve. S közben a Korunkat szerkeszti, bel- és külföldi értekezleteken, rangos nemzetközi konferenciákon vesz részt, előadást tart, éjjel-nappal olvas, tanulmányt ír. Bár olykor “ráun a mesterségére”, “céhének árulója” is lesz félig, hiszen errefelé Kelet-Közép-Európában politikai olvadások és fagyok idején a politika is befolyásolta az irodalmat, irodalomkritikát. Balassa Péter szavait is idézi, az Írás-olvasás címűt, melyben azt fogalmazza meg, hogy “zárkózzunk fel […] az igazi vita helyébe az irracionális indulatok és a szellemi erőszak félreérthetetlen jelei lépnek”. Kántor Lajos is eltűnődik a magatartások változásán, az olvasás visszaszorulásán, a saját türelmük elfogyásán. Közben eszébe jut Kiss Ferenc írása a rég megszűnt Új Írásból, Barta Jánost méltatva: “Ha őt olvassuk, el lehet hinni, hogy a műalkotások titka felé haladunk, nem a holdban, hanem ismerős vidéken, a közönséges ember számára is bizonyos műélmény s a teória között érezzük a megfelelést, az eredményeket magunkban is rögzíteni tudjuk. Magyarán szólva: napjaink legnagyképűbb tudománya Bartánál a normális emberi gondolkodás részévé tisztult.” Kántor Lajos tudós irodalomtörténészként a legkisebb kritikájában is a “normális emberi gondolkodás” útján jár, és a napjainkban “ósdinak” és “avíttnak” tartott olvasás szerelmese, tanára az egyetemen és a hétköznapokban is.

A költészet arányai, jogai és kötelességei foglalkoztatják Kántor Lajost: a Nyugat-hagyománytól, Áprilyék, Dsidáék nemzedékétől jut el a Korunkban megjelent első Lászlóffy Aladár-versig, a Szertartás egy nemzedék nevében címűig. Ez korváltás volt, új nemzedék nőtt fel, különös nyelvközpontúsággal, a költészet nyelvi eszközeinek megváltozásával. Cs. Gyímesi Éva Találkozások az egyszerivel című munkája sokban járult hozzá a mai líra értelmezéséhez. Így Szilágyi Domokos mellett Kányádi Sándor költészetével foglalkozik a legtöbbet, Kányádi a Fekete-piros és a Halottak napja Bécsben című verseit elemzi, melyek “középpontba állítása ezúttal pontos helyzettudatra, értékismeretre vall”. A világ közérzeti térképén szétnézve Kántor Lajos újra meg újra Lászlóffy Aladárhoz jut el – bevezetőben a kassáki nikkelszamovár, chagalli batyuval röpdöső angyalai, emberi világának korszakváltását említve. Kiemeli Lászlóffy eredeti történelemszemléletét, múltat és jelent komoly játékossággal egybejátszó költői világát, “a rokokónagymamával” és a múzeumi tárgyakkal, a “hangsebességgel” és a “német dialektikával”. Megfigyeli az irodalomtörténész Lászlóffy Aladár igazi csendjeit, rezdületlen lírai pillanatait, fájó lelkiismeret-furdalását, erkölcsi-esztétikai igazságkeresését, önjellemzését. Például a Mint egyszer Bartók című versében: “A papír várja: ennek a tűnő / életnek mit segíthet, mit találunk / meg, valami emberre növő vigaszt / az elmúlás közepette. Lemegy a nap. / Lemegy a világ s másodszor / már poézis.” Különösen közvetlen hangon ír Lászlóffy Aladár kollokviumáról, közös egyetemi éveikről, a költő műhelynaplójáról, a Szövegek szövetségéről. Lászlóffy sokat foglalkozott Szabó Lőrinccel és költői képeivel. Ahogy lírájában, úgy prózájában is a legfontosabb az idő meghódítása és mélyebb értelmezése, fölfedezése. S egy házsongárdi séta után erőt merít a múltból, Szabédi Lászlóra emlékezik. Úgy érzi a költő, hogy régóta valami ott él írásaiban Szabédi László egyéniségéből, tettéből, műveiből. S ezt az írását Kántor így folytatja: “Erre a kollokviumra Lászlóffy Aladárt szívesen elkísérem. Meggyőződésem, hogy nem csupán ketten leszünk az egykori Szabédi-tanítványok közül.” Aztán a költészet útján haladva Farkas Árpáddal találkozik, a Jegenyekör verseiről ír “…mítosztalan már, de lelkiismeret még” címmel. A költővel együtt vallja, hogy “megégett hiteknek füstjéhez” fohászkodik, és kitágult felelősséggel vall, a múltból Dózsa arcát, Körösi Csoma alakját idézve. Kulcsszava: a föld, melynek jelentését az egyetemesség felé tágítja. Majd a Palocsay-vers léptékét vizsgálja az irodalomtörténész – a Szalmavirág című kötetét olvasva. Itt mintha “ünnepet ülnének az érzékszervek”, és Weöres ihletését is észreveszi valamiféle Földi Szellemet tolmácsolva regösénekkel és ráolvasással, próza és vers, líra és epika összefonódásában (ahogy Cs. Gyímesi Éva is megállapítja). Palocsay verssoraiban együtt szól hozzánk egy-egy szó, gondolatjel, pont, nagybetűs kiemelés stb. (“------ama TRÓFEÁS FÉNYBEN / ------MÚZSÁI napoznak? ------gereblyéznek?”) Kántor Lajos lírai leltárában ott van Szőcs Géza (Kilátótorony és környéke), (A vendégszerető, avagy Szindbád Marienbadban), aki “jövőkülönítményes”, “ős-huszonegyedik-százados”, és úgy válaszol az ellene vizsgálatot folytató “ezredes elvtársnak”. S ebben az erdélyi költői leltárban természetesen ott van Kovács András Ferenc (KAF) a Jack Cole dalaival a Nevermore Beachből, nem messze Poe A hollójától, transzszilvániai azaz trenszilvéniai éghajlatról. A poeta doctus palástja alatt hordoz még különböző ruhákat és álruhákat a költő, Árkádiából dalolva, keserűen: “hamis farsangban harapom öklöm / dühömet bestyén énekbe ötlöm…” Azóta már tovább épült KAF költői világa a Lázáry René “hagyatékkal” is.

Harangláb és katedrális? című fejezetében főleg az erdélyi prózaköteteket teszi mérlegre Kántor Lajos. Bajor Andor Apróhirdetésének álhumoreszkjeit, vallomásait ízlelgeti, észreveszi a szerző “csillogó” írását, a “szokvány-szürkeségből” való kiemelkedést. A fejezetcím, a Harangláb vagy katedrális? Bálint Tibor Zarándoklás a panaszfalhoz című kötetét vizsgálja, mely Gelléri Andor Endre “tündéri realizmusával” szemben megszólaltatja – mármint Bálint Tibor – a maga “prófétai realizmusát”. A mű a “mélyben” jár, mint nagy orosz elődei, Gorkij világát is felfedezve, “periférikus” helyzetekben, csendes utcákban a “hit drámáit, a hitehagyás groteszk győzelmeit” is feltárva, mint Kántor Lajos mondja. Aztán P. felmentése címen Panek Zoltánról ír, elfogulatlanul, idézve “Egy szökés történetét, több kísérletben”, majd a Krúdy Gyula ihlette végtelen mondata, emlékáramlása arra serkenti, hogy így biztassa a szerzőt: “ha már választani kell, inkább szabadságtudó légy, továbbra is. A tisztességtudás lényegében ennek a függvénye. (És így, csakis így, összetartoznak.)” Majd a kritikus szemmel tartja Panek Zoltán Függő játszmák és Kihagyott szívdobbanás című köteteit. Kántor Lajos értékelő szavaira figyelnünk kell: “Panek, most bizonyítja meggyőzően, kitűnően tud nemcsak kosztolányiul és dsisául, hanem babitsul és aranyjánosul is olyannyira, hogy ebből a (már-már Weöres Sándor-i) alkalmazkodó képességéből” műfajt teremt. Majd a Páskándi-drámákat akarja “megközelíteni” az irodalomtörténész, a fent és a lent világát a Vendégségben és A tornyot választokban, a Mrozˇekhez és Rozewiczhez közeli kelet-közép-európai groteszkben. Az árulás drámája a Vendégség, melyben Socinóról mondják: “Nincs hová fejét lehajtsa: csak az árulásba. Az árulás az ő hazája.” Kántor Lajos ír Páskándi “szabadságainak és rabságainak” lentjéről, fentjéről, megszenvedett börtönéveiről is, a romániai cenzúraviszonyokról is. És természetesen nem felejti Csiki László színpadi játékait, az apák és fiúk sorsát megjelenítve igen magas színvonalon. (“Rólunk mindig máshol döntöttek”, mondja.) S eljut Bodor Ádám lakomájáig is – a hajdani novellák móriczi evéséig-ivásáig – a kiemelkedő Sinistra körzetig, felidézve a “sinistru, sinistra” jelentését: baljós, vészterhes, végzetes, sötét, gyászos stb. De sokkal “vidámabbak” az egy pohár pezsgőt emlegető “Pezsgő-díjak”, évről évre, nagyszerű erdélyi műveket köszöntve, Szilágyi István Kő hull apadó kútba, Bodor Ádám Plusz-mínusz egy nap című kötetétől Székely János A nyugati hadtestjéig.

Az irodalomtörténész Kántor Lajos természetesen nemcsak az erdélyi irodalom kutatója, hanem rendszeresen kitekint közelre és távolra is. Itt a felvidéki magyar írók vitái és vallomásai (Tóth László) tűnnek fel, ott a vajdasági magyar irodalomtörténészt, Bori Imrét köszönti. Világóra címmel vall Mészöly Miklós Sutting ezredes tündökléséről (mint Gogol Köpönyegéből, úgy Mészöly köpenyéből bújnak ki az új írók). Nagy szeretettel öleli át Cs. Szabó Lászlót, a régi kolozsvári-pesti-londoni lakost, aki felfedezéseket tesz a Shakespeare-földrészén. “Az élet létem hétköznapja. Az irodalom létem ünnepnapja”, vallja Poszler György professzor, a könyvek közötti boldog ember. “Dzsungel a lelkünkben”, ír Hankiss Elemér könyvéről. Az emberi kalandról, melynek utolsó szavait idézi: “Teremteni valamit a semmiből…” S Kántor levonja a madáchi következtetést: “Ember küzdj, és bízva olvassál tehát…”

SZEKÉR ENDRE

Önvédelmi reflexek híján

Nemzeti önpusztítás, 1918–1920

1918–1920 a magyar történelem sorsfordító időszakaként vonult be a köztudatba. E rövid idő alatt élte meg a magyar társadalom a vesztes háborút, a történelmi Magyarország felbomlását, a forradalmat és köztársaságot, a proletárdiktatúrát, az ellenforradalmat és annak megszilárdítását, valamint a trianoni békekötést. Ezen önmagukban is megrázó eseményeket az egyes embereknek feldolgozni, helyüket megtalálni nem tűnhetett könnyű feladatnak. A gyors változások kemény próbatételt jelentettek a társadalom egésze és a politikusok számára.

Történeti feldolgozások sora jelent meg e témakörben. Nehéz lenne azt állítani, hogy ezek az évek a XX. századi magyar történelem fehér foltjai, feldolgozatlan részei lennének. Ugyanakkor a szerzők – ideológiai irányultságtól, történelmi világképtől, politikai igényektől függően – igen különböző értékeléseket adtak. Salamon Konrádnak a Korona Kiadónál megjelent Nemzeti önpusztítás, 1918–1920 című könyve új megközelítésből vizsgálja és értékeli a történteket.

Szükségszerű volt-e a traumák sora? Kínálkozott-e más alternatíva?

Salamon Konrád úgy véli – természetesen figyelembe véve az ország külpolitikai helyzetét és a hatalmi viszonyokat –, hogy Magyarországon két, hosszú távon megnyugtató politikai berendezkedésre is mód nyílott volna ekkor. A történések magukban rejtették a demokratikus köztársaság, illetve a korszerű nemzettudatra épülő, modern, konzervatív állam lehetőségét. Ezek valamelyikének keretei között a nagyhatalmi érdekek alakította békeszerződés feldolgozása, az új helyzethez alkalmazkodás könnyebbé válhatott volna. Már a könyv címe, a Nemzeti önpusztítás is jelzi, nemcsak a külső tényezők okozták a “végeredményt”, hanem a hazai szereplők attitűdje és politikai tevékenysége is hozzájárult ehhez.

A mű alapján az a kép alakul ki az olvasóban, hogy 1918 őszétől hiányoztak a távlatokban gondolkodó, ugyanakkor a realitásokkal számot vető, döntési pozícióban lévő politikusok, akik a válsághelyzetekben a megfelelő lépést, a megfelelő alternatívát választották volna. Evidencia, hogy a sikeres és hatékony politika a realitás és a vágyak összhangján alapszik. Károlyi Mihály, Kun Béla, Horthy Miklós – a nevek tovább sorolhatók lennének – a valóságot nem szembesítették az ábrándokkal.

1918 őszétől a hatalmi erők többsége a stratégiai pillanatokban nem a konszenzuskeresés útját választotta, hanem saját érdekeit, zavaros vagy irreális elképzeléseit, előítéleteit akarta ráerőltetni a többiekre. A belső megosztottság, a “nemzeti önpusztítás” mindig az érdekegyesítés fölé kerekedett. Az országot sújtó külső csapások (háborús vereség, a győztes hatalmak és a környező utódállamok szívós és következetes nemzeti érdekérvényesítése stb.) nem az önvédelmi reflexek működését hozták mozgásba, hanem a belső csoportérdekek egymás elleni harcát.

Például a szerző már a Wekerle miniszterelnök lemondása utáni napokat a politikai erők nemzeti összefogására alkalmas pillanatnak tekinti. A mérsékelt parlamenti és azon kívüli ellenzéket is magában foglaló kormány mégsem jött létre. Károlyi erre nem hajlott, mert sértettsége, egyéni ambíciója (a miniszterelnöki poszt vágya) erősebb volt, mint a várható katasztrófa elkerülésének szempontja. Nagy lehetőséget szalasztott el az őszirózsás forradalom győzelme után megalakult kormány, hiszen az új hatalom mögé felsorakoztak a társadalmi, gazdasági, egyházi élet meghatározó erői. Károlyiék nem tudtak élni ezzel, hibás lépéseikkel folyamatosan felélték “a bizalmi tőkét”, a társadalmi nyugalom megerősítése helyett a megosztottság vált jellemzővé. A sürgető feladatok megoldása elmaradt (például hadseregszervezés, földosztás), alapvető kérdésekben téves álláspontra helyezkedtek (a kommunistákhoz fűződő viszony, a demokrácia értelmezése).

Salamon Konrád a Károlyi-kormányzat egyik legjelentősebb hibájának a hadsereggel kapcsolatos nézeteit és gyakorlatát tekinti. Nem került felállításra a belgrádi fegyverszüneti megállapodásban biztosított nyolc hadosztály, “amire támaszkodva a magyar kormány eredményesen léphetett volna fel a belgrádi megállapodást követő önkényes területrabló akciókkal szemben”. Az ütőképes hadsereg kialakítását a szociáldemokraták nem támogatták, a kommunisták pedig a hatalom megragadása miatt ellenérdekeltek voltak ebben. Károlyi a pacifizmus szellemiségével azonosult, és a “társadalmi haladás gyorsvonatát” választotta, ami a kommunista befolyás erősödésével járt együtt. A Bartha Albert hadügyminisztertől idézett szavak e politika tarthatatlanságára utaltak. “Az a baj, hogy Ön nem utasnak ült fel a gyorsvonatra, hanem mozdonyvezetőnek… ahhoz pedig, úgy látom, nem ért. Ha Ön mint utas kitöri a nyakát, az az Ön baja. De ha mint mozdonyvezető kisiklatja a vonatot, ebben a katasztrófában az összes utas elpusztul, és a vonat is tönkremegy.”

A magyar társadalom többségét kitevő parasztság is várakozással tekintett a köztársasági kormány munkájára, reménykedve a földosztásban. A koalíció egyes pártjai semmit sem tettek (vagy tétováztak) a földkérdésben, sőt a szociáldemokraták a parasztságot ellenforradalmi elemnek tartották, és féltek tőlük. A csalódott parasztság emiatt eltávolodott a hatalomtól.

A választások kiírása szintén elhúzódott. A kormány attól tartott, ha megtartják a választásokat, ezzel legitimálják a megszállók (győztesek) kialakította határokat. A szociáldemokraták nem bíztak abszolút többségükben, s a megszerzett pozícióikat megfelelőnek tartották. Akik néhány hónapja még a demokratikus intézményrendszert fogalmazták elérendő célként, azok most magukat tartották a “demokratizálás” egyedüli letéteményesének. A félelem, az előítéletekből fakadó gyanakvás szelleme keveredett a tudatos politikai célokkal, és ez “összemosta” a jobboldal egészét. Az alkotmánytisztelő jobboldalt folyamatos támadások érték. A nemzeti érzések és gondolatok háttérbe szorítása pedig a szélsőséges jobboldali nézetek megerősödését hozta magával. Salamon Konrád megfogalmazása szerint: “Az ellenforradalomtól rettegő bal- és szélsőbaloldaliaknak tehát sikerült megteremteniük félelmük tárgyiasult valóságát.”

A demokrácia önvédelmi reflexét ugyanakkor a kommunistákkal szemben nem működtették. Károlyiék – azon hamis gondolatmenet alapján, hogy ezzel korlátoznák a sajtó- és szólásszabadságot – február végéig nem tartóztatták le a fennálló hatalmat megbuktatni akaró bolsevikokat. A szerző rámutat arra, hogy – a magyar történelem során először – a sajtó nem csupán tájékoztató szereplőként, hanem közvéleményformáló hatalomként jelent meg, és befolyásolta az események alakulását.

A történeti irodalomban visszatérő probléma: Károlyi Mihály szerepe a bolsevik államcsíny idején. Salamon Konrád egyértelmű álláspontot foglal el ebben a kérdésben: “Károlyi március 21-én nem adta át a hatalmat a kommunistáknak; szélsőségesen balra tartó politikájával, a kommunisták féktelen szabadjára engedésével viszont akaratlanul is előkészítette a hatalomátvételt.”

A kommunisták hatalomra jutásának három fontos összetevőjét említi a könyv. A győztesek területrabló mohóságát, a szélsőbaloldal megerősödését és a Károlyi kormányzat tehetetlenségét. Így kerülhetett az ország irányítása alkalmatlan és értéktelen elemek kezébe. A valóságismeret hiánya és a magyar társadalom igényeitől elrugaszkodás párosult egy teljesen irreális és torz jövőképpel. Természetesen a lakosság számára a Szocialista Tanácsköztársaságok Szövetségéhez csatlakozás – mint legfőbb cél – elfogadhatatlan volt.

A könyv végigvezeti az olvasót a padovai fegyverszüneti tárgyalásoktól a Nagy-Trianon palotából a békeszerződés aláírása után kilépő utódállamok képviselőinek önfeledt kézfogásáig.

A proletárdiktatúra léte Magyarország lehetséges békefeltételein is rontott, hiszen a magyar békedelegáció meghívásának esélye hónapokat csúszott. A magyar érvek (például a “vörös térkép”) korábbi megismertetése a győztes nagyhatalmakkal, ahogyan Ausztria esetében, módosíthatott volna a végső döntésen.

Az 1919-es év szomorú valóságához tartozott, hogy ideiglenesen két alkalommal is olyan szélsőséges irányzatok kerültek hatalmi pozícióba, amelyek a politikai ellenfelek megsemmisítésére törekedtek. A kommunisták vörösterrorját felváltotta a hasonló módszereket és gyakorlatot követő fehérterror. Ennek “köszönhetően” elindult a XX. századi magyar politikai emigráció első hulláma. Olyan tudósok és művészek hagyták el az országot, mint Kármán Tódor, Hevessy György vagy Korda Sándor.

Az egymással szemben bizalmatlan politikai erőket – antant közvetítéssel – ideiglenesen tömörítő koncentrációs kormány az átmeneti állapotot tükrözte. A köztársaságot a kommunista rendszerrel azonosítók befolyásának növekedése, a liberális és baloldali csoportok megosztottsága egyaránt jellemezte e hónapokat. Salamon Konrád szerint 1920-ban az általános, titkos választás, a nemzetgyűlés megalakulása lehetőséget biztosíthatott volna a modern konzervatív állami berendezkedés kialakítására. Azonban a kormányzóvá választott Horthy Miklós politikai meggyőződése, elképzelései váltak meghatározóvá, amelyek – a könyvben idézett – Gratz Gusztáv megállapítása szerint: “kivált a világháború és a forradalmak eszményeiből lerakódott vékony talajrétegből szívták a maguk erejét és a maguk mérgét”. A megszilárduló hatalom alapvetően nem az értékek megőrzésére és a szükséges reformok megvalósítására törekedett, hanem a meglévő struktúra konzerválására.

Tanulságos olvasmány Salamon Konrád munkája, amelyet a történelem és a politika iránt érdeklődőknek egyaránt ajánljuk. A jól felépített és szerkesztett könyv erénye az is, hogy gyakran “szólaltatja meg” – idézetek formájában – az események aktív alakítóit, szereplőit, ezzel közelebb hozva az olvasóhoz a korszak hangulatát. 

TOMBOR LÁSZLÓ