Akár egy felvirágzott vőlegény a vár bejárata; két oldalán pirosló futómuskátlik, mint óriási csokréták, díszítik-színesítik az erődöt. Kuncz Aladár regénye folytán mondjuk Fekete kolostornak, hiszen az egykor itt állott, valóságos klastrom megsemmisült, amelyről a sziget elnevesült: Noirmoutier. Kisebbfajta küldöttség várja a szállítmány érkezését. Az évközi csöndes kisváros, amely a sziget négy településének egyike, nyáron két-háromszázezer látogatójával szinte metropoliszként lüktet, kulturális ügyeivel foglalkozó polgármester-helyettese, Stephane Roger a sorompót felnyitja a kocsinak. Holtában akadálytalanul és dicsőségesen tér ide vissza az egykori fogoly. Aki 1914-ben éppen egy ilyen október eleji napon, sorsa felett még csak értetlenül tűnődő, a kikötőből idegyalogoltatott, internált alakulat tagjaként haladt át a várkapun. Most portréját szállítja a gépkocsi, mint a magyar állam ajándékát: Kő Pál emléktábláját. Az autó megáll, és bensőséges pillanatok következnek: magyarok és franciák – egymásnak eddig ismeretlenek – a bemutatkozást és a mosolyos kézfogást követően azonnal a feladatokat veszik számba. Kálmán barátunk – a modern magyar képzőművészet szakembere, nemcsak az írónak, hanem Kő Pál születésnapjának tiszteletére Párizsban rendezett tárlatának egyik lelke – a szobrász iránti tisztelettel és szeretettel emeli ki a hozományt, s adja át a polgármesterség műszaki személyzetének, akik egy kis furgonnal hozták szerszámaikat. Kacagásos az öröme Manuel Thierynek, a L’Etrave kiadó vezetőjének: végre személyesen köszöntheti Kuncz Aladár művének kutatóját, Lőrinczi Lászlót, aki “a református kollégium volt eminens diákja”, Kolozsvár fiaként, immár román–olasz állampolgár, nyolcvankét évesen nagy kedvvel érkezett az avatásra. A baráti öleléshez jó hír is társul: Kuncz Aladár könyve Lőrinczi László előszavával, és szalaggal átkötve (Noirmoutier-Yeu; Megrázó történet) újabb, második kiadásában is megjelent.

Meglepő javaslattal szolgál Roger úr: nagy falfelületen a tábla a vár látogatóinak figyelmét elkerülné, éppen ezért arra gondoltak, hogy ahhoz a lépcsőhöz helyezzék, amely a várfalra felvezet, s ahol a közönség elindul sétájára. Az “Entrée” tábla is idevezeti a pénztárházból kilépőket. A látványt egy, a kőlépcsőhöz támasztott hatalmas horgony faszerkezete szűkíti – így kisebb tanácskozás kezdődik az elgondolás felől. Kétségek, méricskélések, a tanakodás percei csak erősítik és szoktatják a magyar hallgatóságot Roger úr elgondolásához, aki szerint annak sincs akadálya, hogy majd daruval a földből kiemeljék és arrébb helyezzék a horgonyt, amely egyik darabja a várudvaron látható hajózási emlékeknek.

Széttekintek az udvaron: a Fekete kolostor francia kiadásának egyik felvétele még a korabeli terepet idézi, a mai látkép sokban megváltozott. A várfal mentén álló bódék eltűntek. Lőrinczi László csaknem harminc éve még látta a fát Kuncz Aladár idejéből, mára kivágták. Füves-virágos térség, padra is leülhet az elfáradt bolyongó, s a templom felőli fal, amelyet 1999 decemberében ledöntött a szélvihar, újra áll. Folyamatos javítást igényelne a kastély, de az állam nemigen mutatott fizetési kedvet, ám a természeti katasztrófa fordulatot jelentett; új költségvetési tételként már javíthatták a falakat. Még néhány szélvihar sokat segítene megújításához – tréfálkoznak a helybeliek. A donjonhoz közel, az udvar közepén Lőrinczi Lászlót látom, amint az eléje tartott mikrofonba, kamera előtt beszél. A 3-as csatorna nantes-i stúdiója forgat röpke filmet Kuncz Aladárról és könyvéről. Feltűnik: a csöndes és szívós munkát ihlet vezeti: a riporter, Evelyne García-Lousset elolvasta a Fekete kolostort, mégpedig egyhuzamban, mert Kuncz Aladár megrázó története szinte sodorta… Kérdése, a szomorú hely varázslatában is, épp elég öszszetorlódhatott, de ugyan mit válaszolhat Lőrinczi László a fuvintásnyi riportban? Hogyan sűríthetné néhány mondatba azokat a filológiai, tudományos-személyes küzdelmeket, utazási nehézségeket, kétségeit, tépelődéseit és kutatási örömeit, amelyek éveken át nappalait és éjjeleit nyomasztották? Kuncz utóéletének fontos fejezete, amit Lőrinczi László végzett. Még élő hozzátartozók, családi nyomok fáradhatatlan felfejtése hárult rá; ma élő tanúk, rokonok után kutatott Zentán, Túrkevén, Szentesen, Budapesten. Gyakran segítették kollégák és ismeretlenek, mint a párizsi könyvtár egyik munkatársa. Levéltárak poros aktatömegeit nézte át, gyakran egy adatért; leveleket fordított, és régi lapok híreit böngészte; tanúkat keresett, Noirmourier akkor még élt lakóival beszélt, járta a temetőt mindkét település helyszínén. Soha nem a román vagy a magyar állam pénzén vonatozott, napidíjjal sem tisztelték meg, s az ösztöndíjak korát sem éltük a hetvenes években. Családi sorsának szerencsés alakulása folytán, szerény költségvetéssel, a Sütő András jegyezte Új Élet bukaresti munkatársaként útlevelének engedélyeztetési kegyéért folytonosan hadakozott, hogy elutazhasson Noirmoutier-be, Barcelonába vagy Budapestre. Ahová a sorompó és az anyagiak nem engedték, oda levelek tucatjait menesztette adatok, segítségkérés végett. Kérdezhetjük: nem volna elegendő Kuncz művét tanulmányozni? Szükség volt-e Lőrinczi László áldozatos munkájára? Föltétlenül, s nem csak azért, mert számos filológiai kérdést tisztázott. Az egyik legfontosabbat például, hogy a foglyok szökési kísérlete Kuncz Aladár írói képzeletében fogant. A valóság és az írói látomás összevetése éppen a tényekre alapozott történelmi munka esetében válhat izgalmassá, hiszen alkotáslélektani, műalkotói és esztétikai tanulságok tárulhatnak fel az érdeklődő olvasó előtt. Kuncz Aladár műve ilyen regény: az első világháború rettenetében a megalázottak és megszomorítottak megrendítő eposzát írta meg. Akik néhányan együtt élték át a lágeres éveket a szerzővel, s a regény részleteit vagy az egészet olvasták, ha bizonyos események, emlékezetük szerint, másként is történtek, vagy bizonytalanok is a hitelesség dolgában, egyetértettek abban: amit a Noirmoutier-ben és Île d’Yeu-ben a regény leírása szerint történt, az döbbenetesen sűríti és hitelesen idézi fel öt év szenvedéseit. Könyvét befejezvén Lőrinczi László nyugtalansága nem csöndesült, mert látta, újabb és újabb kérdések kerültek elébe, amelyek megvilágíthatják a regény jelentésrétegeit. Kutatott hát tovább. Mindenekelőtt Soltész Gyuláról, Németh Andor emlékeinek a regénnyel való összefüggéseiről, s a Fekete kolostor külföldi fogadtatásáról adott közre új tanulmányokat Közvetítő című kötetében (Dacia, 1982).

(Ahogy a fúrófej rengeti a terméskövet, akaratlanul is pillogatok a hamarost helyére kerülő, még földre helyezett bronztáblára. Amelyről pedig Kő mester első tervrajzára vált az emlékezet. Annak a meg nem valósult elgondolásnak az ihlető mondatát a Karácsonyest Noirmoutier-ban című fejezetben olvashatjuk: “Egész nap az ablakmélyedésben ültem és olvastam.” Valóban, Kő Pál első táblavázlata ezt a pillanatot rögzítette. Egy fiatalember felhúzott térdekkel ült a mélyedésben, előtte a könyv, s a cella rácsa a háttérben. Bensőséges látvány, de a kép inkább egy kollégiumi diákszoba szállásának a képzetévé légiesül. Idilli volt szinte a művész elképzelése, és nem sűrítette a drámát. Hűen tükrözte Kuncz napi időtöltésének nagyobb felét, amikor szinte áloméletbe emelkedett olvasmányaiban. Elgondolásával Kő Pál miért volt elégedetlen? Mert első rajza a részlet igazságát, s nem Kuncz és nem a Fekete kolostor egyetemleges rettenetét sűrítette.

Alighanem Lőrinczi László sem gondolt arra, hogy heroikusan szép munkája megerősíti azt is: Kuncz Aladár milyen elgondolt tervszerűséggel készült életének, élményeinek művé sűrítésére. S az irodalmi riport szerzője és műve arra is ösztönöz, hogy a kutató kedvű olvasó korábbi elemzések nyomán is feltárja az író alakító-teremtő erejének kivételes voltát. Kuncz feljegyzéseiből némely részeket hazaérkezése után közreadott, ahogyan munkásságának első monográfusa, Pomogáts Béla utal több mint három évtizeddel ezelőtt megjelent, s a közelmúltban némely tényekben felújított, bővített munkájában (Kuncz Aladár, Kriterion, évszám nélkül). Móricz Zsigmondot alighanem megtévesztette emlékezete, amikor Kuncz Aladár halálának tízéves évfordulójára azt írta (Erdélyi Helikon, 1941. július), hogy Kuncz már Kolozsvárra való visszatérte előtt, tehát 1923 tavaszára elkészült a Fekete kolostorral, amely aztán Pesten “ottmaradt a levendulaillatú sifonban”. Bizonyára Móricz 1920-ban a Nyugatban közreadott, fogságban írott feljegyzések emlékét terítette rá a mű keletkezésére. Kuncz Aladárnak a húszas években írott cikkeiből szinte történeti folyamatosságban tűnik elő, milyen írói-esztétikai kérdésekkel vívódott, hogy megszenvedett életét művé formálja. Nemcsak a lelkekben, hanem az irodalmi életben is a háború hatalmas pusztítását érzékelte. Szinte magára is vonatkozó sejtéssel láttatta regényének tétjét: “Nagy egyszerűségek, tömör mondanivalók és hatalmas műszerkezetek idejének kell elkövetkeznie.”¹ A Gyáva irodalom című írása (1924) is regényéhez való készülődésének egyik alapelvét rögzítette: “A háború előtt az irodalom műhelyekbe vonult vissza, s az új művészet formai kérdéseken dolgozott. Ma hozzá kell nyúlni az élethez, s az öröklött művészi formához új etikai tartalmat kell keresnie, különben elsepri a rohanó idő, mint szélvihar a száraz falevelet.” (1924) Ugyanebben az évben írott Dosztojevszkij-tanulmányát is Kuncz készülődési stációjának tekinthetjük: az emberi életekben és a lélek bugyraiban megmutatkozó feszültségek, esendő-bűnös és szép megnyilatkozások a Fekete kolostor szenvedéstörténetéhez esztétikai tanulságokkal szolgáltak. A mi Madáchunk című kisesszéjét – a már kimutatott filozófiai hatások mellett – tekintsük készülődő műve stúdiumának is. A Fekete kolostor szinte apokaliptikus fejezete a Haláltánc Île d’Yeun-n. A monumentális látomás egyik ihletőjeként feltételezhetjük Az ember tragédiájának londoni színét, hiszen 1923-as tanulmányában úgy látta Kuncz, hogy Madách “a színt hatalmas haláltánccal fejezi be, ahol a mű lappangó alapeszméje a legnyilvánvalóbban lép elénk”. Gyűjtötte persze az adatokat is, levelezésében olvashatjuk, hogy a Szentesen tanárkodó Soltész Gyulát kérte emlékeinek felidézésére. Hunyady Sándor írása figyelmezteti a Kuncz-kutatót: ne feltételezze, hogy a hosszú érlelési idő azért kellett Kuncznak, hogy késő esti beszélgetések alkalmával, a lágerélmények anekdotikus idézéseiben csiszolgassa majdani regényét. Hallgat az emlékekről. “Mi akadályozza? Miért nem ömlik belőle a szó? Miért menekül olyan másodrendű foglalkozásba, hogy rossz kéziratok stílushibáit javítja mint szerkesztő… arra gondolok, hogy élete titkos, fájdalmas öt esztendeje csinált vele valamit, ami meggátolja a hozzá méltó munkában.”² Hunyady lefokozta lakótársának és kollégájának elfogultságát, hogy nagyítsa a némaság súlyát: Kuncz az Ellenzék irodalmi mellékletét szerkesztette, amely az akkori, egyetemes magyar sajtó talán legigényesebb törekvését fejezte ki hétről hétre. Hunyady úgy látta, hogy: “Túl sötét emlékek nyomják Kuncz Aladárt. A Pokolból szabadult. Ki kell pihennie magát, mielőtt hozzányúlhatna élete nagy témájához.” Utaltunk rá, hogy nem pihent Kuncz, hanem kereste az anyag formába öntésének esztétikai módozatait: a tömör mondanivalóhoz a műszerkezetet és az új etikai nézőpontot is. Nehezítette munkáját az is, amit báró Bánffy Ferencnek írt a regény további sorsával kapcsolatban: “Egyes dolgok újra való átélésétől is fázom” (1929. február 15.). Ebből a levélből kitűnik: a regény terve elkészült benne. Feltételezhetjük, hogy már 1925-ben végiggondolta szerkezetét, mert a mű egyik kiemelkedő fejezetét, a Karácsonyest Noirmoutier-ban címét ekkor adta közre, amely már a formálódó mű látomásában, az emberi sorsok, események rajzolatában, de szakralitásában is a mű körvonalazott voltát igazolja.

(Időközben a bejárat feletti homlokzaton a francia zászló alá felhúzták a magyar lobogót. Zászlótestvériségben színesednek, ám a méretet tekintve a magyar csak kistestvére a franciának. Nagy népnek nagy, kis népnek kis lobogó, mondja kedvesen M. a francia elöljárónak, s nézzük, hogy a tengeri szél erejéből, amely ma is “lelke” a várnak, párosan csattognak, és hírelik az újkori és szellemi várfoglalást. Az urak pedig Kő mester igénye szerint pontosan dolgoznak. Méretre vágták a csavarokat, felkenték a ragasztót, s a táblát, kitámasztva, helyére illesztették. Voltaképp munkájuk ezzel befejeződött, pakolni kezdték a szerszámokat. Ahogyan a művész végül elgondolta, Kuncz Aladár döbbenetes tekintettel mered a tábla szemlélőjére: az egykori pokol rémülete, mai aggodalma és jövőbeli rémlátások dermedtségét ülteti a szemlélőbe. A tábla bal oldalán az író portréja, s jobb oldalt, hátul, épp csak jelezve a rács, alul pedig magyarul és franciául fogalmazott szöveg az író 1914–1916 közötti fogságára és az ihletéseséből született Fekete kolostorra utal. Amikor 1916 júliusában a rabok pokoljárásának újabb stációjaként a közeli Île d’Yeu-re indultak hajóval, még csaknem háromévi szenvedés várt rájuk. Megpróbáltatásukat tekintve időben hosszabb és gyötrelmekben súlyosabb fejezet, amit az új szigeten töltöttek.)

Miért nem az Île d’Yeu citadellájában változatos haláltáncokat megélt időszakra utalt művének címében Kuncz Aladár? – merül fel az olvasóban. Válaszként gyakran csak a noirmoutier-i várkastély jelképiségére utaló érvek szerepelnek a regénynyel foglalkozó írásokban, ami természetes és elfogadható. De talán mélyebb értelmezéseit is felfedhetjük a kolostor címbeli kitüntetettségének. Történeti nyomait is felfedezhetjük annak, hogy a “fekete” kép hogyan alakult ki, erősödött és véglegesült a szerzőben. Mert a rabságból írt levelekben még nem élt e regényes kifejezéssel. A kép véglegesítésének magyarázatában talán Adyhoz is folyamodunk. Nem nagy dolog című verse 1913. november 9-én jelent meg a Világban, ekkor még dedikálás nélkül, ám 1914 februárjában a Ki látott engem? című kötetében már “Kuncz Aladárnak küldöm” ajánlással olvasható. Fél év se telik el, s Kuncz Aladár víg párizsi és bretagne-i napok után sirathatja ifjúságát, szabadságát, mert a perigueux-i táborral elkezdődik száműzetése a Szellem Hazájában. Tisztelt és szeretett nagy költőjének sorai augusztusban már beteljesülnek: “Most zúdul feketén / Néhányunkra bánat”. Ady sorait váteszi jóslatnak is tekinthette Kuncz Aladár, s tán benne is ezért szólalhatott meg az így kellett történni belenyugvásának hangja: “zokszó nélkül alkalmazkodtam ehhez az eléggé egyszerű élethez” (írta Ferenczi Sárinak 1914. október 31-én Noirmoutier-ből), mert a neki ajánlott Ady-versben is ez áll: “Akarták az istenek: / Történjenek a dolgok…” Laczkó Gézához írott, csak a címzett Kuncz-tanulmányában idézett, törekedés levelében a Noirmoutier-ben szenvedő barát szinte Ady versének üzenetét ismételte: “Most látom, hogy sorsom már készen volt bennem, csak nem értettem a nyelvét.” (1916. március 10.)

(De miért kellett így történnie? – kérdezi Kuncz Aladár riadt tekintete Kő Pál emléktábláján. Alig esztendővel korábban, 1913. február 13-án, párizsi ösztöndíjának idején írta Burghardt Istvánnak: “Sírásos párnán ébredek… álmomban haza kellett utazni.” S kifejti: a visszatéréstől való félelmét se “nagyképűsködés”, se “hazai viszonyok zsidós megvetése” nem vezeti. Boldog harmóniában, folytonos lelkesültségben élt Párizsban. Esztendővel később a bretagne-i falucskában, éppen a Kuncz által is szervezett lepényevéses, fáklyás, zenés mulatságba a háború híre mint gránát csapódott az író lelkébe. Akkor úgy hitte, hogy a fiatalsága fejeződött be. Szabó Dezső emlékiratának³ a korábbi párizsi nyarakat sziporkázóan megidéző fejezeteiben írt arról, hogy Kuncz micsoda hoppmestere volt a baráti társaságnak, lankadatlanul szervezte a kirándulásokat, jókedvű együttléteket. Így élte napjait 1914 júliusában Carantec-ban is, de a korábbi hetek párizsi időzését öszszefoglalva Ferenczi Sárinak (1914. július 20., Carantec) szinte sugallatos mondatokban összegzi hogylétét: “Maga Páris jó, bár higgye el, úgy egy kicsit belefárad az ember. S ezt szomorú nyíltsággal konstatálom.” De Bretagne-ban még idilli, szinte paradicsomi önfeledtséget élt át: “…elég végigfeküdni a tengeren, s ez öntudatlanító rengésben, elbújva a hullámok közt, távol lenni mindentől”. Amit még tudat magáról: “Az érvényesülés ördöge még mindig bánt.” S a hazavezető gondolatáról és tervéről is tudatta a címzettet: “Aug. közepén Kolozsváron leszek. Ott lesz-e még Sztánán?” Ekkor még a világ nem, csak önmaga emberi és írói hogyléte foglalkoztatta az írót. De augusztus közepén éppen (15-én), a már börtönt jelentő Párizsából a perigueux-i lágerbe vonatozott, elcsöndesedett benne az ördög, és Kolozsvár, a családi otthon, édesapja, testvérei is már álomszerű meszszeségbe tűntek. Mert Kuncz Aladár a tengerparti falucskában élte meg azt a különös nyáréjszakát, amikor: “Az Égből dühödt angyal dobolt / Riadót a szomorú Földre”, s amely Ady látomásában és Kuncz Aladár drámájában: “csúfolódóbb sose volt a Hold”. A közösségi dráma, a világ felfordultságának tragikus élménye kezdett beszivárogni Kuncz közérzetébe és gondolkodásába. Október 31-én Noirmoutier-ből Ferenczi Sárinak írott levelében már pontosan kifejti meghasonlottságának lényegét: a kultúra életépítő és megtartó hite omlott benne össze. S neki, aki a “mindenfajta kizárólagos szeretet elfojtásának szükségességét hirdette”, most rá kell döbbennie: “gyötör mindannak a hiánya, amit szeretek, és a legönzőbb szeretetnek, a nemzeti érzésnek vagyok az áldozata”. Ami a franciául írt és a lágerceruzával számoló levél üzenetét jelenti: szeretett Párizsában, a francia szellembirodalom fővárosában tomboló idegengyűlöletet kellett megélnie. A hiány pedig: az otthon, amelyhez hírek, levelek, újságok formájában is alig vagy egyáltalán nem juthat közelébe. De a Fekete kolostorban már fényesebb a haza ereje, az imént idézett 1914. őszi leveleknél is. A mű lapjain ezeknek a hónapoknak és a karácson előtti heteknek a közérzetét már líraibbá formálta. Kuncz Aladár művében az otthonról érkezett levelek élményét így idézte fel: “…élesztették és táplálták bennem a valóságos élethez való ragaszkodást, és egy messzi országot festették elém, ahol minden a boldogság aranyfényében fürdött. Érdemes volt tűrni. Érdemes volt tűrni, szenvedni, mindent elviselni, csak hogy egyszer ebbe az országba ismét visszakerüljek.” Az ország összeomlott, Kuncz Budapestre került, s élhetett volna a Nyugat baráti és szellemkörében. Ám hogy szinte rendkívüli sorsfordulattal Pestről hazatért Kolozsvárra, ahhoz talán éppen ebből az érzéséből merített erőt. A hazátlanságot megszenvedte, s e pokoltűzből megmenekülve már nem jelentett értékkülönbséget, hogy Budapesten marad, vagy szülőföldjére tér vissza másodrendű állampolgárnak. Az öt éven át álmodott haza – a halálközeli szenvedések múltán, ha a szülőföld börtönné változott is – Kuncz Aladárnak emberi szabadságot jelentett. Mert újra élhette az annyit sóvárgott otthonérzés örömét.)

“Fekete bánat”-ban élt már Kuncz Aladár Noirmoutier-i rabságában, Ady képét már önnön sorsára is vonatkoztathatta. De az 1919–1930 közötti csöndes készülődésben fel kell figyelnünk arra, hogy 1929-ben a Fekete kolostort komponálva fordulatos eseményhez érkezett: ekkor jelent meg a Haláltánc Île d’Yeu-n, amely majd a teljes mű apokaliptikus fejezetévé emelkedik. Közép-Franciaországban egy hegyen áll Chez Dieu falucska, ahol több mint három évtizede nyaranta, az azóta elhunyt hatalmas zongoraművész, Cziffra György kezdeményezésére szakrális művek koncertjeit rendezik. A falucska katedrálisának oldalhajójában a XV. századból megmaradt egy freskó, amelyben a Halál egyenként viszi el az embereket, mondhatni: demokratikus következetességgel kíséri a túlvilágra az urat, papot, művészt és a polgárt. Ez a káprázatos, valóságból fogant misztérium ihlette Honeggert Haláltánc című oratóriumának megkomponálására. Kuncz Aladár haláltánca is aszszociálja ezt a személyességet, úgy, ahogy Madách londoni színét is vizionálja. Személyenként, orvosi tárgyszerűséggel, s mégis költői érzékenységgel áthatottan eleveníti meg a szenvedéseket: Stein Móric tántorgó nyugtalanságát utolsó óráiban; Jankovits lázas vízióját; Demeter Juon, aki mindenkit ápolt a rettenetes napokban, egyszer csak döbbenten kérdezte: “Csak nem halok meg én is?” És másnapra szinte észrevétlen repült át lelke a túlvilágra.

Amikor Kuncz Aladár és fogolytársainak szenvedéstörténetét összefoglaló mű fogantatásának, formálódásának természetét vizsgáljuk, s a mű mibenlétének esztétikai kérdései felől is tűnődünk, felvetődik: miként jellemezhetjük a regényt? Pomogáts Béla könyvének legsúlyosabb fejezetében alapos elmélyültséggel, fejezetenként tárja fel a regény árnyalatait, stílusrétegeit, és vizsgálja a szereplők sorsát. Tények, álmok szembesítésében, egyéni és kollektív történésekben elemezve a Fekete kolostort, a monográfia írója mintha Bóka László vélekedését érezné hangsúlyosnak, miszerint Kuncz alkotása két gyújtópont köré sűrűsödik. Guillaume őrmester epizódja mellett az Île d’Yeu-i séta. Pomogáts Béla a szilveszteri ünnepséggel kiegészítette Bóka álláspontját, hangsúlyosnak érzékelvén azt a közös estét, amely Moravicsnál, a toronyszobában játszódik. Javított munkájában elkerülte a szerző figyelmét Görömbei András elmélyült tanulmánya⁴ a Fekete kolostorról, amelyben a szerző a tárgyszerűség és az emelkedettség kettősségében, a fejezetek egymást követő monotóniájára, emberek esendő és nemes cselekedeteinek hullámzására hívja fel a figyelmet. Utalva kimondatlanul arra is, hogy ideologikus kitüntetettség helyett a regény hatalmas szuggesztiójában tekintsük az egészet, s ebben a mélytengeri búvárolásban keressük Kuncz írásművészetének hullámtermészetét. Ilyenképpen – a Görömbei András által kifejtett egyenletesség és monotónia nyomán – Babits Mihálynak a “titkos” komponáltságra utaló észrevételeit is szükséges továbbgondolnunk.

Ha összevetjük a szűk noirmoutier-i két év és az Île d’Yeu-i, csaknem három esztendő eseményeit, feltűnik: bizonyos motívumok ismétlődnek. De ami a fogság első felében még finoman mutatkozott, az jelenség voltában és lelki tartalmát tekintve is felnagyul a rabság második stációjában. Kuncz személyére utalóan például: előbb még ártatlan, szinte kamaszos érzésekkel elevenül meg a karácsonyi bevásárlás, ahogy érzéki áramkörök cikáznak az íróban az eladólány érintése nyomán. De Noirmoutier-ben az álomképként felmerülő, fehér ruhás asszony képét is szembesíthetjük a későbbi történettel-látomással. A rabság második fejezetében, Île d’Yeu-n, a kazamaták foglyaként Kuncz már sokkal fojtóbb erotikai áramkörben egy titokzatos fekete asszony látogatását írta le. Vajon így történt-e? Valóság és írói képzelet, a tények és a komponáltság – a mélyben formálódó és ihlető írói alkotás babitsi kérdését érintjük. Egy titkos szökés képzelet voltát kiváló filológiai nyomozással igazolta Lőrinczi László: a valóságban nem történt meg. Megerősítette kutatását Bárczi Géza, a kiváló nyelvész, aki a Fekete kolostor szereplője. Ám a fekete asszony izgató varázslatára ugyan lehetne-e igazoló adatunk? Hiábavaló nyomozás volna, ami már az író varázslatának a hatalma. Egy elem a sok száz, szépen összeillesztett, csiszolt motívumból, amelyet az olvasó egységesnek érzékel, s ilyenképpen egy emelkedő és megrázó sugallat beavatottjának érezheti magát. Noirmotier-ben egy kutya védelme forrasztja egybe a rabok társadalmát, amely a közösségi érzések már-már lázadás erejű felvillantására is szolgál a regényben. Île d’Yeu-ben még erősebb ez a kollektív érzés, amikor a születő borjú, egy élet jövőbeni sorsa válik közös törődéssé. Ha a társadalmi természetében vetjük össze a rabság két állapotát; fogolytársukért, illetve a kutya iránti érzések nyomán erősödik fel a közösség már-már lázadó ösztöne. Île d’Yeu-n már a személyes indulat uralkodik: az elcsalt kenyéranyag szítja fel a foglyok érdekközösségének érzését. A két börtönstáció összevetésében finom változásokat észlelhetünk tehát úgy is, hogy az egyéni és közösségi dráma, a megpróbáltatások mélységei és magasságai minőségileg különböznek. Említettük már a művet időben és szerkezetében is alapozó karácsonyesti fejezetet. Feltűnő Kuncznál, ahogyan a kultikus ünnepeket alakítja. Milyen fényes és adakozó az első szenteste (1914)! Ám a későbbiekben a sivárosodás folyamata rajzolódik ki: 1917 ünnepén már tovatűnt az a fűtött készülődés, amely Kunczot is vezette a bolti vásárlásban. Már az is öröm, hogy az őr kegyesen átadja az otthoni csomagot. Késve, de megérkezett a budapesti diákok küldeménye is. Szinte egy titkos összeesküvés feszültsége hatja át a Maravicsnál, a toronyszobában rendezett szilveszteri (1915) együttlétet. Szép, vallomásos éjszakában idézi fel Kuncz édesapjával való utolsó találkozását, akit Pesten a Kolozsvárra induló vonathoz kísért ki. Vajon korábban és nem számtalanszor villant fel emlékeinek uszályában az a sietős búcsú a májusi délelőttön? Bizonyosan így történt. Ám a regény komponáltságában, sűrítő erejében ezen az évbúcsúztató lágerbeli ünnepélyen időződik meg édesapja alakja. Bizonyos, hogy társainak vallomását is e kompozíciós elgondolásba sűrítette, hogy majd a lágerkrónika újabb fájdalmas stációját nyissa meg – januárban testvére értesítette az írót: édesapját eltemették. Nem sokkal korábban Kuncz búcsúztatta fogolytársát a temetőben. Így szivárog be a haláltudat a noirmoutier-i hétköznapokba: a fogolytársadalom halottját követi az édesapa. A nagy közösség és a családi érzés fájdalma mélyül az íróban és a regény szervezetében is. A noirmoutier-i bensőséges szilvesztert összevetve az 1917-es Île d’Yeu-n rendezett ünneppel: utóbb a kabaré, s benne a nembeli átváltozási attrakció jelenti a társaság igazi örömét. Majd az, amikor az előadást követően a férfiak megtartják női ruháikat, s úgy folytatódik a mulatság. Sivárosodás? Óvatosan a kifejezéssel, hiszen dr. Herz tanár haláltáncának végső pillanatában megvallja: életében sohasem volt olyan boldog, mint a rabságban. Nemcsak primadonna volta, hanem gondoskodása, féltékenysége, a cseh ifjúval való boldog éjszakái a szabadság álmát és valóságát jelentették neki. Ettől is súlyos mű a Fekete kolostor, mert az emberi érzések és a létezés színét-fonákját mutatja meg démonikus mélységekben.

A Haláltánc című fejezetben összefutnak az események és sorsok: 1918-ban karácsony és szilveszter ünnepe a sírgödör felett lejtő árnyak kísértetjárását jelenti. Az író fogolytársa, Soltész Gyula, amikor ezt a fejezetet elolvasta, azt írta Kuncznak: az időrendben több eseményre másképp emlékszik, de: “a te csoportosításodban ennek a rettenetes időnek hangulata sokkal megrázóbb”. Ismét a Babits jelezte titkos kompozíció, az író álmainak régiójába érkeztünk. Noirmotier-ben is temettek, az első temetés még az egész tábor számára eseményt jelentett, említettem, Kuncz búcsúztatta a halottat, a gyászmenetet kísérő őrök tapintatosan viselkedtek a temetőben. Île d’Yeu-ben már tömeges a pusztulás, a temetésnek nincs ünnepi, rituális jelentése, Kuncz se érdemesíti lejegyzésre. Ha Soltész utalásán tűnődünk, talán feltételezhetjük: a spanyolnátha rettenetes pusztítása és a karácsony ünnepe nem egy időben történt. Kuncz titkos írói szuggesztióval az élet két misztériumát eggyé emelhette: amikor a Megváltó születésének ünnepe van, a fogolytáborban a kaszás szedi áldozatait. S ennek az élet-halál játéknak Bosch vásznára illő, döbbenetes pillanata következik: amikor is a szobába szivárgó ünnepi zene és énekszó szirénhangjaira a betegség kábulatában az elmúlással viaskodók kis csapata egymás kezét fogva, facipőben csoszog ahhoz a füstös teremhez, ahol a karácsonyfa állt, ahol az egészséges fogolytársak ünnepeltek. “Felismerhetetlen, tündöklő fényben ragyogott az 51-es. Ilyen átmenet nélküli hirtelen csoda életemben talán sosem ért” – írta Kuncz, s ezt az ő modern misztériumában a megváltó pillanatot jelenti. Ilyenképpen a szenvedésből sugárzik fel a betlehemi fény, amely Kuncz Aladár sorsában szilveszter éjszakáján teljesedik be. Verejtékező, halállal küszködő napok után az év utolsó órájában, amikor Vantur Jakab behúzta az ajtót maga mögött: “…sajátságos dolog történt velem. Úgy éreztem, hogy üdítő, friss légáram surran át a szobán. Valósággal érintette kezemet, én megsimogattam arcomat. Honnan jött ez az izenet, nem tudom, de abban a pillanatban világosan tudtam, hogy nem halok meg, és boldog életöröm pezsdült fel bennem. Éppen éjfél lehetett. Új év kezdődött.” A Megváltó Csoda tehát megérintette a szerzőt, s új életre támadt az 1919-es esztendőre, amely rabságának végét is hozza majd neki és sok társának. Pokolbeli mélység és mennyei magasság dimenzióját, az ártatlan ember megfeszíttetésének és feltámadásának szakralitását mutatja fel az író, titkos mélységéből áradó fényességgel.

Ha a Fekete kolostor esztétikai és gondolati tartópillérét keressük egyáltalán, akkor – az alkotói titkok érlelődésének időbeli folyamatával is egyetemben – az 1925-ben íródott karácsonyi és az 1929-ben, az utolsó karácsonyi ünnepet is tartalmazó Haláltánc fejezetet kell annak tekintenünk. S hogy az utóbbi elkészült, Kuncz már láthatta regényének végét. S az a fél év, amit a “Sors kedvezéséből” óhajt a befejezéshez (Bánffy Ferenchez írott, s idézett levél), 1930 őszén és 1931 telén elkövetkezhetett. A Sors titokzatos sürgetésétől is vezettetve, hiszen a Halál, amely a Csoda folytán Île d’Yeu-n elkerülte, most már sürgette-kényszerítette évtizedes írói tervének beváltásához, hiszen 1931 áprilisában, hiábavaló kolozsvári kezelés után, a budapesti vonatra már hordágyon tették fel az írót. Kuncz Aladár, hogy eljutott a Haláltánc misztériumához, abban Ady életműve úgy is segítette, hogy felismerte: amit Ady vizionált, az beteljesedett: Magyarország járta végzetes haláltáncát, s az összeomlásból társadalmi csoda nem támadt életre. A Haláltánc fejezettel szinte egy időben jelent meg Tíz évvel Ady Endre halála után című írása (Ellenzék, 1929. január 28.). Kuncz a haláltánc képpel kezdte Ady idézését is: “Halálhörgése nagy általános halálszimfóniába olvadt bele. Egy egész erkölcsi és hatalmi világ omlott össze körülötte. És amellett a »fekete zongora« csontkezű játékosa borzalmas haláltáncot muzsikált, amelyre gyermekek, asszonyok, aggok és a háború megmenekültjei tömegesen hullottak a pusztító járvány karmai közé.” Apokaliptikus összeomlottság ez, amelynek sírgödrébe holtak és élők belezuhantak, mert a világ hullott darabjaira. Kuncz 1914-ben inkább még elsüllyedt ifjúkorának döbbenete ütötte szíven, a Fekete kolostor alkotója már a minden egész összetöretett voltát konstatálja. Feltűnik az írásban, hogy Kuncz Aladár nem csak Ady versének kapcsán idézi a fekete színt. Fekete árnyékokra is hivatkozik, amelyek “végtelen sorban” menetelnek, közöttük a költő is, majd “Az élet fekete madará”-nak nevezi a múltat, amely az emlékek kék madarává változott. Feltételezhetjük: a Fekete kolostor címe tehát Ady életművével való viaskodásában tisztázódott. Noirmoutier vára Ady fekete bánatából is jelképpé emelkedett Kuncz regényének címeként. Ilyenképpen képzelte a tanulmányíró is: a költő a fekete zongorán a sírgödörbe hulló korszak utolsó dallamát verte. S az elsüllyedt világ címerébe Kuncz a fekete madarat helyezte, annak építményét pedig a Fekete kolostor jelképezi.

(Már elvonultak a táblaállító mesteremberek, a hivatalosság is elköszönt, a látogatók is megfogyatkoztak a hűvösülő délutánban, így hát csöndesen tovább tűnődhettem Kuncz Aladár tekintetét figyelve. Mintha a döbbenettől meredő szempár kétségbeesett némaságba kiáltaná: Hol vagy Isten? Bizonyos, hogy fogságának tépelődő magányában, majd a következő évtizedben Kuncz Aladárt mélyen foglalkoztatja az istenkeresés drámája. 1914. december 12-én, Laczkó Gézához írott hosszú levelének utolsó soraiban írta: “Két nagy testvériesítő hatalom, halál és vallás. Az igaz, hogy már öltek a vallásért is, de ennek a háborúnak vallását nem értem. Boldogok, kikhez a kereszt beszél! Ki vette el tőlem az emberfelettit? S én vagyok-e a hibás?” A levélzáró kérdés a vívódó, kereső ember szinte segítségért kiáltó hangja. Üres az égbolt Kuncz Aladár felett, de elindult a keresésben. Noirmoutier-ben, az egész regényt is tekintve, Dobrovics spiritiszta szeánszainak leírása ironikusnak tűnik a világon túli tartományok bejárására. Ebben a fejezetben, néhány lappal később, Kuncz már a templomi jelenetben áhítattal írja le a Mária-szobor varázslatát: “Talán ha aranytól csillogó kertben, fölséges színek pompájában jelenik meg, annyira elvakít, hogy nem találom meg hozzá az utat. Ez a kis Mária nem ragad ki a végtelenségbe, hanem magára ölti a végtelenséget. Foglyok szegény kis, sokat szenvedő istenasszonya. Törékeny, alázatos kis lényében, beteges-beesett arcocskájában, apró, virágsziromnyi kezében, tüdőbajos lázzal égő szemében megtalálok mindent, amit keresek: az eget és földet, vidámságot és szomorúságot, életet és halált.” Lélektől áthatott az élmény, s amit Kuncz személyes érzéseivel rögzít, néhány mondattal később a közösség szakralitássá emeli: “…az ősz hajú pap arany miseruhájában elkezdi a szertartást. Mintha tudná, mennyire élvezzük minden mozdulatát, mennyire odatapadunk az oltár körül lefolyó ragyogó misztériumhoz…” Tudjuk, a hajnali kelések folytán a foglyok lassan fogyatkoznak a templomjárás során. Ám Kuncz számára, a titkos szerkesztésben, a misztérium fontos. A Mária-élmény itt még a látványból vezet a belső és együttesen átélt felfokozottságig. Az író személyes megrendültsége az édesapja halálát követő misén mélyült el: rádöbbent, hogy: “a szerény kis Mária-alakon keresztül már hónapok óta természetfölötti óvás és féltő gyöngédség érkezett el hozzám.” S a gyermekkor igézetében az író felemelő látomással írja le: “Szavakba ki nem fejezhetően, gondolatba nem önthetően, de mégis világosan éreztem, hogy anyám már hónapok óta különös közelségben velem együtt van. Ő jött el hozzám Mária alakjában…” A vallási ihletettség egybetűnik a gyermekkori és családi élménnyel, általa az édesanya emléke Máriává mitologizálódik Kuncz látomásában. Île d’Yeu-ben tovább rétegződik az író vigasz- és istenkereső élménye: az élet-halál küzdelme verejtékes óráiban Szent Ferenc írásait olvasta. A Haláltánc jelenetben Kuncz elmondja: az egyik különösen kedves történetet sokszor elolvasta: a Leon testvérrel szállást kereső Ferenc azt mondja felebarátjának: “legnagyobb öröm az volna, ha őket most sehová nem fogadnák be, minden házból kidobnák, ütlegelnék, vernék, szidalmaznák, s ők ezt zokszó nélkül elviselnék a szeretett Jézus szenvedéseire gondolva…” Így történt valóságosan is, avagy csak az Kuncz írói látomása, nem tudjuk, de az bizonyos, a regény katartikusan felemelő jelenete: amint a számkivetés fásultságában, a halál közelségében, a megpróbáltatások közepette az író készül a megújulásra. Felkel az ágyából, istápolja a szenvedőket, s a haldokló Stein Mórichoz lépve kiszakad belőle: “Jóisten báránykája”. Majd így folytatta: “Azután nem láttam magam előtt semmi szennyet, semmi betegséget, csak csodálatosan fehér kicsi báránykát…” A feltámadás élménye így sugárzik át a jeleneten. Útját – amelyen Noirmoutier-ben elindulva a Mária-szobor átélésétől a kazamatában átélt szenvedéshez jutott – Szent Ágostonnal jellemezhetjük: “Én nyomorultabbá lettem, s te közelebb kerültél hozzám.” Noirmoutier a csöndes szenvedés stációja, amely közösségi erővé növekszik: a második, Île d’Yeu-n, kollektív méretekben, a tánciskola, a kabaré, a tánc jeleneteivel, a spanyolnátha járványa már eksztatikus, halálverítékben fogant vízió. Egyéni sorsokat tekintve pedig mélyebb bugyrok nyílnak meg; az író az éjszaka csöndjében felfigyel: Dudást az ölés rémálma lepi meg, Tutschek beleőrül családja elvesztésébe. A szenvedés második stációjában az expresszivitás erősödésével a lélek mélységében is tovább jutott Kuncz Aladár Szent Ferenc története által, amely a jézusi szeretet szolgálójává emelte.)

Hunyady Sándor írta együttlakásuk idejéből: a cseléd foglalkoztatásának megnevezéséből lobbant vita közöttük. Jól bánik a cseléddel, mondta magáról Hunyady. Kuncz fellobbant: “Jól bánsz? Micsoda ostobaság! A kutyáddal bánhatsz jól! Ez a két szó durva és kegyetlen, ha embert illetsz vele.” Az apró történet Kuncz internáltságának tüzében megtisztult érzéseire, s ebből fogant művére is utal. Fogsága után az alázat és a szeretet hitében élte és gyakorolta tanári és szerkesztői mindennapjait. Hunyady méltatlannak látta, hogy szerkesztőtársa hitvány kéziratok mondatait javította, de Kuncz Aladár nem érezte annak, mert a fogságban is a szeretet alázatában törölte le embertársa homlokáról a halál verítékcseppjét, mondván vigasztalásként is: “Jóisten báránykája”. Bánffy Miklós írta a regény bevezetőjében, s írótársai is elmondták tőle búcsúzva: a regény nem fekete könyv, hanem Kuncz “lelkének szépségeit” mutatja meg. Kemény János úgy emlékezett, hogy “jobbá, emberebbé lett az, aki találkozott vele”. (Dadi, Igaz Szó, 1967/6.) Hitéletté tisztult benne a testvériesülés gondolata. Így vált Kuncz Aladár az erdélyi irodalomban kiegyenlítő erővé is. Viták, ellenséges indulatok, kicsinyes perpatvarok csöndesültek el az ő bölcsességének köszönhetően. Ebben a szellemben szerkesztette az Ellenzék irodalmi mellékletét majd az Erdélyi Helikont is; önzetlenül szervezte a marosvécsi együttléteket, különféle irodalmi találkozókat, vitákat és pályázatokat. Az ő szellemi horizontjába a magyarországi, felvidéki és az amerikai magyarság irodalmi értékei és életsorsa éppúgy beletartozott, mint a legfrissebb francia irodalmi alkotások, vagy Dosztojevszkij életműve és új nyugati bölcseleti munkák. S ha Ady rettentő látásai beteljesedtek, összeomlott a Monarchia, Kuncz Aladár Fekete kolostora víziójában egy új, az összetartozás emberi és erkölcsi álmát teljesítette ki, amelyben a magyar, szerb, tót, román, cseh, lengyel, az osztrák fogolytársak, foglalkozásra való tekintet nélkül, egy társadalommá szerveződtek a nyomorúságban. Nem a háború, nem az ellenségeskedés, hanem az egymásrautaltság, az együttérzés, a segítség és a gondoskodás változatos megnyilatkozásaiban, közös poharazásban és dalolásban, ajándékozásban, egy kutyáért – megtébolyodott cellatársuk iránt érzett együttérzésük cselekvő felmutatásával –, álomtársadalommá emelődtek Kuncz Aladár költői krónikájában. “Emlékeztető és diadaloszlopot állított a szeretetnek, amely megcsúfoltatott” – írta a Fekete kolostort méltatva Makkai Sándor.⁵ Kuncz látomásában megmutatkozó erő a Fekete barát szellemének neveztetik, amely szellemi, morális, közösségi értelemben, a különb közösséget, az Île d’Yeu-re szállított noirmotier-i különítményt jellemzi. Akik főképpen a Duna-medence népeinek megalázottjai. Ilyenképp fogalmazódik meg művében a transzszilván gondolat. Összetartozásuk erejét, egymásért végzett szolgálatuk szépségét fejezte ki a Fekete barát szelleme, amelyet egy felső, emberfeletti hatalom sugárzásának jelképi körébe emelt.

(Az Aradi mártírok gyásznapján Arad szülöttének tiszteletére franciák és magyarok kis gyülekezete hallgatta a szónokokat az emléktábla előtt. Roger úr Kuncz életét és regényét méltatja, a magyar államtitkár, Ács Tamás a magyarság otthonosságának példázatára utal Kuncz Aladár szellemi visszatérésében, de az őket követő Lőrinczi Lászlónak ajándékozom magamban a fáradt napsütésbe derülő ünnepi perceket. Nem a maga kutatói küzdelmeiről beszél, Kuncz Aladár munkásságát is hivatottan elemezhette volna, ám ő szép esszében a francia barátok, munkatársak, mindenekelőtt a már elhunyt Henri Martin segítségét, szolgálatkézségét idézi fel. Özvegye az első sorban áll, és meghatottan hallgatja a kutatótárs tisztelgését – lám, egy élet sohasem lehet befejezett. Ami a kis ünnepségen nem hangzott el, azzal kerekítem ki utólag az október 6-ai együttlétünk köszönetét. Lőrinczi László szívós munkája átsugárzott francia kutató barátaira, ilyenképp eme szellemi együttműködés nyomán Henri Martin is ügyének vállalta a Fekete kolostor titkait és Kuncz Aladár életét. Írásainak és munkálkodásának nyomán a Várban évekkel ezelőtt rendezett, ma is látható kiállításon – igaz, Kuncz nevének betűhibás, és Zádory Oszkár szobrászművész említésével – a látogatók előtt feltárul a fogolytábor komor történetének késői fejezete. A Fekete kolostor ügyének fellobbantása, mely az 1937-es kiadás fordítójának, Gara Lászlónak is köszönhetően életre kelt, és újabb két kiadással legyőzte az időt, és túlnőtt irodalmi hatásán: Maurice Chardonneau-nak, Noirmoutier polgármesterének kedves az a magyar javaslat, miszerint a vármúzeum a Kuncz Aladár életét bemutató kiállításnak is adjon helyet. Lőrinczi László három évtizeddel ezelőtti kutató láza, íme, az intézményesülés fejezetéhez ért…)

“Evvel a könyvvel nem lehet elkésni” üzente Marosvásárhelyről Molter Károly a haldokló Kuncz Aladárnak a budapesti szanatóriumba. Könyvének megjelenése és halálának hetvenedik évfordulójának esztendejében a noirmoutier-i ünnepség fényében különösen beigazolódik az írótárs végső biztatója. Tamási Áron, a Fekete kolostor és a halál titokzatos “örökre izgató” játékára utalva így búcsúzott Kuncz Aladártól: “…démonikus erővel a saját sírjára felütötte keresztnek a Fekete kolostort.” Ami élet és mű egységében a Megváltás erdélyi-magyar és egyetemes gondolatát is jelenti. Erdélyi magyar emberként és íróként üdvözült Kuncz Aladár, s lett: “Jóisten báránykája”.

Megírta a Fekete kolostort Kuncz Aladár, ám művének kiadásait áttekintve nyugtalanul említjük öröklétét. Kezemben a mű legutóbbi magyar kiadása (Ferenczy Könyvkiadó, 1995. Irodalmi vezető: Kőrössi P. József). Finom papírra nyomták. Némely szedési pontatlanságtól tekintsünk el, még a Kuncz Aladár életét ismertető utószótól is, mert arról csak a tartalomjegyzékben értesülhetünk, de a kötetben nem található. Az már súlyosabb mulasztás és tájékozatlanság is, hogy a szövegben szereplő egyes személyek lapalji jegyzetben szerepelnek, olyanok, akik a lexikonokban is megtalálhatók, de a szerkesztő nem vesz tudomást Lőrinczi László riportkönyvéről, amelynek nyomán épp az ismeretlen börtönlakók sorsáról tudathatná az olvasót. Ám a kiadás ennél is súlyosabb legnagyobb mulasztása: a csonkítás. Az új idők változata a régi idők módszerét és Kuncz regényét is ért kaszabolást megismételte. A regény a Ferenczy Kiadó gondatlansága folytán így végződik: “Csak most éreztük, hogy a fogságból hazaérkeztünk.” Ám Kuncz Aladár művének hatalmas, sorsos mondata az Erdélyi Szépmíves Céh és az Athenaeum nyolc kiadásában így folytatódik: “…egyik fájdalomból a másik, sokkal nagyobb fájdalomba.”

A Fekete kolostor titkainak legmélyebb rétegébe jutottunk. Kuncz Aladár záró mondatában már a Történelemből a Jövőbe érkezett: az egyéni szenvedések poklából hazajutott ugyan, de a megpróbáltatások ezután következtek. És azóta sem enyhül a kazamatákba kényszerített magyarok fogságos szenvedése: nyolcvan esztendeje folyamatosan íródik a Fekete kolostor új és újabb fejezete.

(Kivételes természeti tüneménye: Noirmoutier-t a szárazfölddel apályok idején szabadon hagyott s ma már betonozott földsáv köti össze. A Gois menetrendje szerint kerülnünk kell, most éppen dagály borítja az utat, így majd a hetvenes években megépített híd felé kanyarodunk. Messziről még ködlik a vár, akár egy tengeralattjáró, amely merüléshez készül. A magasban repülők húznak, az önhitt nagyhatalom háborúzik, s a morajos óceán felett és a komor ég alatt bizonyára az érdekszövetségesek bevetésre készülő segédcsapatai gyakorlatoznak. Legújabb idők rettenetében a Fekete kolostorok lakóinak egyetemes szenvedése, megalázottak és megszomorítottak száműzetése, hazátlanítása, a mindenkori kazamaták lakóinak haláltánca változatlanul folytatódik. Már csak a donjon, mint egy fedélzeti periszkóp, szemléli a messzeséget. Különös búvárhajó tűnik el a láthatáron: parancsnoka a Fekete barát szelleme, Kuncz Aladár pedig a kormányosa. Szállítja azt a kőasztalt is, amelyet emlékére Kós Károly faragott a marosvécsi kastély parkjában, s az újabb viharos időkben, égre tekintő képpel, Sütő András Kuncz–Kós-asztalnak keresztelt el. Ezt a helikoni oltárt Erdély mai írói, szellemi emberei már nem ülnék körbe. Akkor sem, ha egy új Kemény János szerető otthoniasságának hívó szava szólítaná őket egybe. A hajó rakománya atlantiszi sorsa ítéltetett: “Ember, tudás, hatalom, szeretet”. S ahogy Reményik Sándor írta Kuncz Aladárt siratva: “Nem tudjuk kiemelni. / Sorsára hagyjuk” (Sorsunkra hagyva).

A leveleket Kuncz Aladár Levelek című könyvéből idézem. Sajtó alá rend.: Jancsó Elemérné, Máthé-Szabó Magda; jegyz.: Juhász András. Kriterion, 1982.

1 Az irodalom és a háború. In Kuncz Aladár: Tanulmányok, kritikák. Összeáll., utószó: Pomogáts Béla., Kriterion Kiadó, 1973. Kuncz más tanulmányait is ebből a kötetből idézzük.

3 Szabó Dezső: Életeim. Szerk., utószó: Balogh Sándor. Püski Kiadó, 1996.