Rott József

Bányászgyász

I.

Manapság a tények beszélnek.

Értsd meg végre! Erre kapunk

támogatást…

– Lenne kedved a bányászokról írni?

– Nincs már bánya.

A kiadóvezető megmarkolássza a tokáját, és elfulladva mondja.

– Közöttük nevelkedtél! Toltad a csillét, nyelted a szénport.

– Ledöntötték az aknatornyokat… Mintha a fővárost látnád a Lánchíd vagy a Vár, esetleg Pécset a székesegyház nélkül. Állsz szélütött módjára. Szokatlan látvány. Riasztó. Döbbenetes. Azokat a vastornyokat a politika szentelte templommá. Hitet, reményt, megélhetést jelentettek, minden köréjük rendeződött.

– Annál megrázóbb. Mi lett velük? Azokkal az emberekkel! Rákosi és Kádár proletárjaival.

– Mindig óvtál tőlük.

– Egy időben tényleg túllihegted a témát. Ácsolás, lapátolás, robbantás, aztán kezdték elölről. Szennyes gúnyák szaga. Beleizzadt az ember, ha olvasta. Ez az apját tette hidegre, amaz meg a fiát. Csikorgattam a fogam éjszakánként.

– Most nem fogod.

– Nem értesz… Erre van igény. Megérett a helyzet a valóságábrázolásra. Sosem bocsátom meg, hogy más kiadóhoz vitted a Sárréti sorsot. Őszinte munka.

– Adok egy kisregényt.

Felcsattan.

– Az csak irodalom! Blabla. Manapság a tények beszélnek. Értsd meg végre! Erre kapunk támogatást…

– Írass róluk Moldovával.

– Gyurinak ez már nem téma. A széncsata! A szocialista hőskorszak! A vezényszavaktól hangos május elsejék! Az volt az ő bányavárosa.

– Szembesítsd vele.

– Felejtsd el Gyurit. Kifulladt. Még néhány esztendő, és jobblétre szenderül az olvasóközönsége. Az összes kivénhedt kommunista.

– Írja meg azt!

Leint, atyáskodó lesz a hangja.

– Szereted a fényt? Sütkérezz benne! Mindig is a realitásérzék volt az erősséged. Itt az ideje, hogy élj vele!

II.

Komlón egyedül a pártnak

lehetett igaza. A pártból

is csak egyeseknek. Azok-

nak is legföljebb ideig-

óráig.

Késő este érkezem, szagok legyezik felém a múltat a bányatelepen, s mire észreveszem, a lelkem mélyéig reszketek. Annak idején kivilágított buszok tucatjai robogtak a belváros és a környező falvak felé ebben az órában a délutános szakból kifürdött, szénporos pillájú, vizesen lefésült hajú bányászokkal, és az Arany Kapcában harsány, türelmetlen vájárok vártak a sörükre. A légakna felől rakodás zaja jelezte a munkaidő folytonosságát, és nyirkos szén szagát hordta a szél. Most gyászosan csöndes a telep, fény csak imitt-amott pislákol a bérházak mélyén; a földszinti erkélyeken fekete vasrácsok éktelenkednek, a kaput zárva találom.

A lépcsőház gyér fénye idegen névtáblákra esik; a tizenhat lakásnak csupán a felében élnek a régiek, ők is megfogyatkozva. Apám jön felém imbolygó léptekkel, hetvenhárom éves, mákszürke haja a nyakszirtjét veri, majd anyám érkezik a konyhából nagykéssel a kezében, s egyszeriben rám szakad a múlt.

Sóhajtva lámpát gyújtok.

– Hogyan csináltad?! – hördül föl apám. – Nekünk hónapok óta nem sikerül!

Rám nézne, ám a lábának engedelmeskedve közben már elindult a nappaliba; viszi, sodorja a lendület a rücsöküveg ajtó felé, így csak féloldalt fordul; a szeme fehérjét látom, és lefittyedt szájsarkát.

– A fenéket – így anyám. – Már tavaly cserélni akartam benne égőt, csak a székről nem érem el, az asztalt meg nem tudom alá tenni. Egyedül.

– Gyere be a szobába! – ragadja vissza a szót apám. – Hoztál az új könyvedből?

Anyám elém kerül a nagykéssel.

– Mit ennél?

– Előbb megmosakszom.

A fürdőszobai tükör alig mutat másnak, mint esztendőkkel ezelőtt. Ez a pár tenyérnyi foncsorozott üveg őrzi egyedül az ifjúkori vonásaimat: mindez talán csak a fények, a tükör dőlésszögének és a réges-régi megszokásnak az összjátéka. A csempetartóban ázó és száradó szappancsonkok mint elvénült laskagombák; borzongva nyúlok közéjük.

– Mi is a könyved címe? – ér utol apám szava. – Mindig elfelejtem.

Az öblös fotelban ül, egy színehagyott zsebkendővel ki-kicsorgó nyálát törölgeti, egyébként nyers és fölvillanyozott a kései óra ellenére. Én meg abban a hiszemben küzdöttem le a kettőnket elválasztó majd félezer kilométert, hogy a halálán van. Igaz, ami igaz, csúnyán lefogyott. A szilikózisa alkalmatlanná teszi a lépcsőzésre, közel két esztendeje, amint azt anyám, az utca végi telefonfülkéből leadott ritka jelentéseiből kihámoztam, ki sem mozdul a harmadik emeleti lakásból. Ám ahogy az öreget ismerem, ennek is az előnyös és hasznos oldalát látja, akárcsak annak idején a robusztusságával és vehemenciájával együtt járó, folytonos cselekvéskényszert. Vagyis mint mindennek, ami vele kapcsolatos.

– Szikár ember lelke – mondom rosszat sejtve.

Máris lecsap.

– Ezért nem bírom megjegyezni! Három lehetetlenebb szót készakarva is képtelenség kiagyalni.

Körbemutat a zsúfolt könyvszekrényeken, a birodalmán. Valójában enyhe és félrevezető kifejezés zsúfoltnak mondani a mennyezetig fölszaladó, pótpolcokkal tetézett szekrényeket, ahogy annyi más jelenség megfogalmazásával is bajba kerülne a lakásba gyanútlanul betévedő halandó. A rendszertelenség leírhatatlan, s bizony egy alapos takarításnak is elérkezett az ideje. A könyvek jelentős részét még magam osztályoztam, most az azóta vásárolt kötetek a lapjukkal egymásra fektetve terpeszkednek a sorok előtt, jegyzetlapok lógnak ki belőlük, anyám kötésmintái és szedett-vedett törlőrongyok, mintha a belük szakadt volna. Még levegőt is félve veszek a közelükben, nehogy felhőzve útra keljen a rájuk rakódott por.

Karnyújtásnyira tőlem a világirodalom színe-java, melyen nevelkedtem: amerikaiak, oroszok, angolok, lírikusok, próza- és drámaírók, magyarok, olaszok, franciák, klasszikusok és modernek, diaszpórában élő zsidók és száműzetésben elhunyt hadvezérek, forradalmárok emlékiratai. Forgatókönyvek, humoreszkek, tanulmányok, filozófiai munkák. S persze a lexikonok és enciklopédiák a technikatörténettől a Néprajzi lexikonig, melyek hiányát munkáról munkára megszenvedem: mind-mind az öregek féltett kincsei.

Apám, ideje kimondani, írónak készülve az emberiség tudáskincsét felölelő házikönyvtárban látta érdemesnek megalapozni a munkásságát. Negyven-egynéhány esztendei igyekezettel idáig jutott, mert a regényei…

– Mondj egy Moldova-címet! – sürget a száját törölgetve. – Na! Elfelejtem azokat is. Mindegy… Olyanokat kell adni. Frappánsat. Lélegzetelállítót. Ami azonnal megragadja az olvasó figyelmét.

– Majd igyekszem.

– Nem úgy fest. Nekem mindig bombasztikus címeim voltak. Emlékszel?

Nyelek egyet.

– Persze.

Megtörli a száját, és érdeklődve nézi, milyen vacsorát tálal anyám.

– Van még disznósajt? Ettem volna vacsorára!

Anyám, megemelve a nagykést, amelyhez ki tudja, miért, görcsösen ragaszkodik, ellentámadásba lendül.

– Jaj, mintha nem tudnád! Sajnáltasd csak magad!

– Nem említetted.

– Jaj, jaj…

Panaszosnak tűnik ez az állandó jajongás, idegent talán megtévesztene, de számomra a varjúkárogáshoz hasonlatos erőszakossága hordoz üzenetet. Mindjárt kitör a haddelhadd, gondolom, ám apám csodával határos módon visszavonulót fúj.

– Hozz nekem lekvárt!

– Az kell a cukrodnak!

– Na, eredj szépen…

Asztal híján ültömben, az ölembe fektetett tányérból falatozom. Apám hunyorogva néz rám. A kettőnk között levő harminchat év összes bölcsességével – nem engedek a provokációnak.

– Legyél cinikus, mint az Esterházy! – javallja. – Ő mindig tudja, melyik oldalra kell állni. Dörzsölt keleti koponya.

– Mi a véleményed a könyveimről?

Fennakad a szeme.

– Miről?

– A köteteimről. Rólunk szólnak.

– Tudhatnád, hogy évek óta nem olvasok.

Lenyelem azt az átkozott falatot.

– Írókkal példálózol.

– Fogynak a könyveik?… A sikert nem kell magyarázni! – előkurkássza a kendőt, megtörli a homlokát, aztán fintorogva összegyűri. – Próbáltalak olvasni! Mit akarsz azokkal az istenverte körmondatokkal? Leírásokkal?! Bonyolítod a dolgokat! Magyarkodsz!

– Itt a lekvárod!

Anyám nyújtja feléje a lekvárt olyan undorral, hogy hétköznapi embernek napokra elmenne tőle az étvágya, ám apám mohón kap utána: a kiskanál csörögve-zörögve ugrál, forgolódik a recemintás kistányérban.

– Egyszer úgyis belepusztul apád a zabálásba!

– Ha nem féltené a nyugdíjamat, nem is sajnálná, elhiheted – emígy apám. – Sosem kéne könyörögnöm, hogy adjon! Hetek óta mondom, hozzon csokis perecet. Azt hiszed, hogy hoz?

– Bolond ember!

– Orvoshoz akar küldeni!

– Legalább azoknak higgy! – anyám villámló szemmel fordul felém. – Nem merem egy-két napra itthon hagyni, hogy meglátogassam a nővéredet! Teleeszi magát édességgel, aztán felbukik. Egyszer arra fogok benyitni…

– Éltem már eleget! Kihúztam az állam zsebéből jó pár milliót a nyugdíjammal! Ha lenne miért élnem, nem mondom…

– Hallod, mekkora badarságokat beszél?

Szorít a torkom, apám vidáman kanalazza a lekvárt.

– Meséltem neked, hogyan tornáztam föl a nyugdíjamat annak idején?… Az utolsó évek keresete alapján számolták ki. A hétvégéken túlműszakba jártam, hétköznaponta meg táppénzen voltam, mert az jobban fizetett. Minden pénteken szóltam az orvosnak, zárja le a betegpapírt, majd hétfőn találkozunk.

– Említetted.

– Csalás volt, ha úgy vesszük – vigyorog a száját törölgetve. – De ki nem csalt annak idején? És most?… Ez jólesett!

Elveszem tőle a tányért. Gyanakodva figyeli a mozdulataimat.

– Mostanában min dolgozol?

– Egy bányászszociográfián gondolkodom.

– Az hálás téma. Pompás! Komlóhoz így vagy úgy legalább százezer ember sorsa kötődött… Mennyi hasznod van egy Sárréti sorson? Mondjuk száz forint! Szorozd be százezerrel. Az már valami!

Hangtalan, a bensőmet rázó zokogás kísér ágyba. Ez lenne az öregedés? Ez vár ránk vénségünkre? Vagy csak mifelénk csinál a halálvárás meghasonlott, foggal-körömmel önigazolást kereső, bárkire rámorgó, reszketeg aggokat?

Egy zűrzavaros történelmi időszakon – háborún, újjáépítésen, országszétverésen és eltaposott forradalmon – túljutott, megfélemlített, mégis reményekkel induló, dolgozni akaró s még tudó nemzedék haláltusájáról hallottam az imént. Megjelentek előttem sorra a megfáradt, elgyötört arcok és az elvásott tárgyak, s most egyetlen érzésgomolyban egyesülnek bennem, zajok és sirámok, ízek és szagok, gesztusok és lemondások formájában.

“Jöttek az első kényszernyugdíjazások, a rokkanttá nyilvánítással együtt járó orvosi vizsgálatok, tortúrák, hercehurcák, hálapénzek borítékolása, átkozódás, gyalázkodás. A meglett korú, erejükvesztett férfiak rádöbbentek, hogy elrohant mellettük az idő, és manapság az számít eseménynek, amiről utolsóként szereznek tudomást. A demokratikus kormány, melyre egy jobb sors reményében szavaztak, bezáratta a veszteségesen termelő bányákat. Már visszarítták volna Kádár mindenhatóságát, ám ahogy akkoriban, most sem adott a véleményükre senki.

Kikönyökölt, elzsírosodott műbőr kabátok, széttaposott cipők, szilikózisos fújtatás lépcsőnek föl, leffegő fülű, papucsnak fölvágott szandálok, színehagyott, agyonmosott svájcisapkák, rosszul emésztő gyomrok, megnyúlt hólyagok, visszatarthatatlan szellentések. Mások által privatizált erdők, tarvágások, elűzött vadak, lecsupaszított lankák, fennsíkok. A lakások elértéktelenedtek, a kertekben, a gyümölcsösökben elszaporodtak a lopások, ha valaki új autót vesz, hetekig arról beszél az utca. Nyugdíjféltékenységek, intrikák, acsarkodások… Öreg, megereszkedett, szótlanságba dermedt testek a házak elé kitett padokon, csoszogó, botozó léptek orvoshoz menet, kórházból jövet. Mentőautók szirénázása, a halottaskocsi ajtajának csattanása, reszketeg kezek, duzzadt könnyzacskók, taknyos szipogás, halotti beszéd, mindegy, ki kinek mondja a köztemetőben.”

Ki tagadná manapság, hogy Moldova városa mára a szocialista városépítés és szellem csúfos csődjévé vált az elöregedő lakosságával, munkanélküliségével, szociális és etnikai feszültségeivel? A nagy öregek a kettős gyökérvesztés kínjait élik meg a rendszerváltozás óta. Régi környezetük, melyből negyven-ötven esztendeje kiszakadtak, szintén megváltozott, talán vissza se fogadná őket, talán már nekik nem felelne meg. Az új, a választott hazájuk pedig egyszerűen öszszedől az erkölcseivel, szokásrendjével és kultúrájával együtt. Tagadhatatlanul az utóbbi gyökérvesztés a fájóbb, mert összemosódik az elöregedés keservével, a mind gyakrabban jelentkező testi kínokkal, nyavalyákkal, állandósítva lelki rosszérzésüket.

Apám, bár ne lenne igazam, most is habozás nélkül martalékul dobna a saját igazáért, ahogy tette azt annak idején annyiszor – nem éppen álomba ringató felismerés. A Kádár-korszakban zokszó nélkül elfogadták, hogy évekkel, évtizedekkel adózzanak az életükből a szemernyi boldogulásért, most bármi új, demokratikus feltételek között született terv, rendelet, elképzelés kihozza őket a sodrukból. Könnyfakasztó tehetetlenségük fátyolos feketévé satírozza körülöttem az éjszakát.

Hajnalban lázálomból eszmélek: acsargó túlerő üldözött, mint annyiszor fiatalkorom valóságában. Vágatról vágatra menekültem, szénportól szürke kaptatókon bukdácsoltam, az üldözők arca mindig idegen, kifürkészhetetlen a dohos, nyákos sötétségben: nem a személyük a lényeges, hanem a fenyegetettség. Tucatnyi, több száz kilométerre eltöltött esztendő is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy végleg száműzze tőlem ifjúkorom lidérceit.

Már akkoriban fölmértem: csodák sorozata szükségeltetik ahhoz, hogy megőrizzem a lelkem egészét és egészségét egy olyan közösségben s egy olyan országban, mely lépten-nyomon alkalmazkodásra és önalávetésre nevel vagy kényszerít. Az önmentésem zavarosan és zaklatottan folyt; magamra hagyatottan hadakoztam. A kívülállás velejárója pedig a védtelenség, pőreség, s hogy a saját pengénk is gyakran az önnön húsunkba vág. Részegségek és öngyötrő másnaposságok következtek, körömre égő cigaretták, hamis fogadalmak, aztán, még innen a tizennyolcon, rendőrségi fogda és fogház. Utóbb egyetlen vágyam maradt: a túlélés. Csakhogy aki szembe találta magát a pártállami akarattal, örökös fenyegetettséggel számolhatott.

Szökni, Nyugatra menekülni rendszeresen visszatérő gondolata volt a baráti társaságomnak a nyolcvanas évek elején, közepén. Kalandvágyó lelkem háborgott: a köznapi valóság taszított, a körvonalazódó írói terveim, az anyanyelv és persze a sorsközösség, mint központi kérdés, marasztalt… Lackót, a szenvedélyes horgászt egy határ felé robogó vonatról emelték le a felszerelésével együtt, mert kézzel rajzolt térképet forgattak ki a zsebéből. Miki cimborámnak a tulajdon apja vonatta be az útlevelét, megneszelve csemetéje mehetnékjét. Évit, gyerekkori szerelmemet megtörve látogatta az anyja valamelyik osztrák menekülttáborban. Másokról hosszú ideje nem hallottunk… Utóbb csak találgatom, hányan választották közülünk a nagyvilágot: a magam ismeretségi köréből legalább kéttucatnyian. Ez az arány, megkockáztatom, jócskán meghaladta az országos átlagot. Komló, tradíciók híján, a vérverítékes szocialista kultúrájával kevés megtartóerővel bírt. Elsikkasztott generáció… Kit meddig űzött a gyökértelenség?

Engem előrelátóan katonai börtönnel szomszédos laktanyába vezényeltek. Minek szépítsem? Ott is fogdán végeztem, parancsmegtagadó lettem. Drót őrnagynak becézett szökős, akinek nyolc-tíz hónap után már nem mertek géppisztolyt adni a kezébe, majd mielőtt végleg kattant volna mögöttem a zár (akkor úgy tetszett, örökre), slusszt csináltam, ahogy a sittesek mondják, kis híján sikereset.

Magasan a Hármas-hegy és a Csengő fölött jár a nap. Benyitok apám szobájába. Hanyatt fekszik az ágyon, a kigombolt, szétcsúszott inge alól kiütközik szikkadt, sápadt felsőteste. Csontos, feszes Krisztus-bordázat, fáradtan emelkedő mellkas.

– Szép lehetsz, de okos nem – mondja síri hangon. – Régi mondás. Ezt a címet add a könyvnek, mert Komlóra különösen áll. Itt egyedül a pártnak lehetett igaza. A pártból is csak egyeseknek. Azoknak is csupán ideig-óráig.

III.

Este kilenckor feláll a té-

vé elől, hogy megy éjszakás

műszakba. Nincs már bánya,

öreg! Ja, ja, tényleg, be-

tömték néhány éve…

Végszükség esetén tapogatózva, a szagok és párák, az alig érzékelhető légmozgások által hurcolt porszemek és bolyhok után is eligazodnék a telepen. Minden lépcsőház, minden lakás sajátos, összetéveszthetetlen atmoszférával bír, s ami igazán meglep: évtizedek óta alig változnak. Rég elfeledett érzések, emlékek konzerválódtak általuk, és most elég néhány szippantás, életet nyernek, s ha csak foszlányok, tépett darabkák formájában is, körbelengnek, megdelejeznek, és az orromnál fogva vezetnek a régi cimbora lakásához.

Zörgetek, másodjára határozottabban.

Hosszú álmosan, botor léptekkel nyit ajtót, és értetlenül néz rám. Velemkorú, szíjas testű, rossz tartású. Néhány pillanat múlik így, aztán felderül az arca.

– Alig ismertem rád! Jól meggyérült a hajad!

– A tiéd se dobja le a sapkát.

– Vettem egy mocskos nagy borotvát, azzal tolom le hetente.

Tévézett, a vetetlen ágyon párna és pokróc. Arrébb tucatnyi sörösüveg, a szekrénypolcon kopott gerincű könyvek és porcelándíszek.

– Ferit várom – folytatja az ágy szélére zöttyenve. – Még mondom is magamnak, minek dörömböl ez az eszement, ha tudja, hogy nyitva az ajtó? Akkor zárom csak be, ha elmegyek itthonról. Azt meg látni, mert kívülről benne hagyom a zárban a kulcsot. Mióta agyvérzést kapott az Öreg Csákány, résen kell lenni. Megszökik, bolyong. A palahányóról hozom haza, az még megvan. Máskor meg… Este kilenckor feláll a tévé elől, hogy megy éjszakás műszakba. Nincs már bánya, öreg! Ja, ja, tényleg, betömték néhány éve… Másnap, naná, ugyanúgy menne. Mit csináljon? A munka volt az élete.

Felkapja a fejét.

– És te? Minek jöttél?

– Mi van veletek?

– Mióta mutter meghalt, semmi. A húgom hordja delente a kaját, meg letesz az asztalra két doboz cigit. Most is jól jönne! – csibészesen megsimogatja a koponyáját. – Tegnap berúgtam, nem maradt egy szál se.

Elé rakom a dobozt. Kifújja a tüdejében rekedt levegőt, elvesz egy szálat, tövig rágott körmű, vastag ujjai mintha külön életet élnének, végigzongoráznak az illesztésen, közben a baljában felpöccinti a lángot, és két gyors pöffentéssel fölszítja a parazsat. A jól ismert szertartás emlékek sokaságát sodorja felém.

– Éppen azon agyaltam – mutat az üres üvegekre –, hogy nem jön Feri, kénytelen leszek magam visszavinni a göngyöleget. Pedig rühellem. Egyedül… Cigi nélkül meg nem bírok létezni.

– Sörözzünk egyet – mondom.

Felvidul.

– Ez a hátránya a nyugdíjas létnek! Nem tudsz mit kezdeni az időddel. Még fizetés táján oké, ott a kocsma, behajintunk takarosan. Utána is fölírják a fogyasztást, de egy határon túl roló. Aztán csak ülsz a seggeden, csipázod a tévét, és várod a pénzes postást.

Keresztülbaktatva a telepen, szóba kerülnek az egykori társak, és kiderül, mintha szántszándékkal versenyre kelnének az üszökszínű épületekkel, majd mindegyiküket kórság, maradandó fogyatékosságot okozó rossznyavalya emészt; a fiatalabbakat, ha másképp nem, papíron: kellett a magas százalék a rokkantnyugdíjazáshoz.

Miska bátyát szintén agyvérzés érte; a fél arca mintha fából lenne, a másik fele meg gyurmából: egyszerre szipog és vigyorog, nyeli a könnyeit, ahogy a fajkutyákról, nőkről és a vágathajtásról beszél. A szilikózisa miatt fél órába telik, mire fölér a harmadik emeletre. Akkor eszébe jut, hogy lent felejtette a padon a rádióját. Leóvakodik érte, ám hűlt helyét találja… Gyurka bátyát köszvény kínozza és agyas, vagyis gyagyás, szóval ellenséges és lobbanékony: elzavarja a háztól az aszszonyt, majd észbe kapva visszarimánkodja. Takarít, mos és főz helyette engesztelésül, aztán valami mondvacsinált okkal ismét világgá kergeti. Bálint aknász magába zárkózó, mord, nehezen veszi észre az embert az utcán, hiába, a bányában is akarnok volt. Meglehet, ő írja a névtelen feljelentéseket az önkormányzatnak. Vince bátya ugyanabban a levedlett gatyában, zakóban jár télen-nyáron, noha hatszámjegyű a nyugdíja, Pongrácz mérnök a minap meglazította a nyakkendőjét és az ingét a buszon, behányt a résen, majd leszállva kirázta a sűrűjét alul, és megcélozta a következő kocsmát.

Hosszú barátom szabados szózuhataga közepette emberek jönnek szembe velem az egymásba torkolló utcákon; nehéz léptű, elhízott, tunya asszonyok, eltökélt, összeszorított szájú aggok és korán őszülő családapák: sokukat már a mozgásáról vagy a hajviseletéről, fejtartásáról fölismerem, másokat közelebb érve a jellegzetes vonásaikról, pillantásukról, szemszínükből. Egyesekre, háttal állva, a beszédük hallatán is ráhibázok, s fordultomban már fonnyasztok vagy gyarapítok annyit az emlékezetemben cipelt arcán, amennyit a hangszínváltozása megkövetel, s alig tévedek. Ha változott közülük valaki, az leginkább én vagyok. Talán ezért is látom magam kívülről: már nem résztvevője, inkább csak megfigyelője vagyok a dolgoknak.

Az egyik gesztenyési kertkapuban Hendrik bácsit fedezem föl, aki jó húsz-harminc esztendeje a hatalmas, kánikulában, esőben és havazásban mind-mind más szagú bőrtáskával járta a telepet, melybe, akkoriban úgy hittem, gondtalanul beleférnék. Hendrik bácsit, a fürtös hajú, nyaranta pecsenyevörös, izzadó nyakú postást meggörbítette a súlyos táska, ám ő, a nagy beszélő és nagy beszéltető a mély orgánumával, könnyedén betaszította a lépcsőházajtót, és a postaládák előtt, enyhe terpeszállásban végigpergette a legumizott, markos levélköteget, a számomra olvashatatlan, tiritarka képeslapok és fakó borítékok regimentjét, miközben fáradhatatlanul kérdezett és mondta a magáét, látszólag teljes önállóságot biztosítva a fölösen maradt baljának, mely hol bélyeget nyújtott át valakinek egy megkopott, valaha recés szélű alumíniumforintos ellenében, hol újság-előfizetés után adott elismervényt… Akkoriban a hétfő hétfő és a vasárnap Hendrik bácsi nélkül is félreérthetetlenül vasárnap volt, tavaszra nyár jött, aztán az iskolakezdés, ám előtte szigorú és elkerülhetetlen hajvágás Hendrik bácsi feleségének vigyázó ujjai alatt. Ültem a tükör előtt, és alig láttam a kibuggyanó könnyeimen keresztül; mintha magamból is pótolhatatlant veszítenék a tucatnyi, különböző színű, élettelenné lett tincsek közé potyogó hajammal.

Akár a hajmosás gőze, puhán gomolyog föl a múlt, s mintha valóban párán, ködön át látnám: rövidnadrágos kölyök vagyok, a lábamon elvásott lakkcipő, bújócskázunk, rohanok a háztömb árnyékos oldalára, előttem még üvegcserepek sziporkáznak a napfényben, de mindjárt elnyel a sötétség, s ekkor belehasít a talpamba a fájdalom. Ömlik a vérem, szipogok, nem a véres cipő és az átázott zokni láttán, hanem a félelemtől. Anyám megesketett, hogy vigyázni fogok: lyukas cipőben nézze meg, hová lép az ember.

Viszont alig néhány hónapra rá, a házbeli Laczóék lottó négyese révén ráeszmélek, hogy valóban léteznek csodák, és érdemes hinni, ha másban nem, a vakszerencsében. Laczóék építkezésbe fogtak, s amint tehették, elköltöztek a telepről.

Féltem anyámtól. Zsugori, kicsinyes életbe kényszerítette a sors sváb paraszt családját, de mentség-e ez arra, hogy félszáz esztendőn keresztül, mind a mai napig hasonlóképpen kívánjon élni? Perben a világgal, gyűlöletet táplálva minden más értékrenddel, életfelfogással szemben. Apám természete merőben más; a munkáskörnyezetben sem vetkőzte le teljesen a családja polgári hagyományait. Míg tehette, habzsolta a földi javakat, nagyravágyó volt, és nagyvonalú, na nem éppen a családjával szemben. Mindmáig nem mondott le a vagyonszerzésről, megdicsőülésről szőtt ábrándjairól. Ábrándokról beszélek, hiszen hol a regényírásban, hol a nyúltenyésztésben látta a meggazdagodás lehetőségét, utóbb már csak a totóban, lottóban, végül… Rólam vegyél példát, mondta tegnap, tizenhét órát dolgozom napjában, többet, mint fénykoromban… Min ügyködsz?… Kenóstatisztikát készítek, visszamenőleg. Ha egyszer a végére érek, összeáll a kép, miképp manipulálnak, és dőlni fog a pénz. Mint minden más vállalkozásod esetében, gondolom.

Két ellentétesebb világ, két ennyire eltérő mentalitás miképp férhetett meg egymás mellett, talány. Már az összekerülésük is tragikomédiába illő… “Szóltak a bányától, hogy nősüljek meg, mert kiutalnak egy lakást. Anyád, a fekete vadmacska a postán dolgozott. Mondtam neki, itt a nagy lehetőség. Két hónapon belül összeházasodtunk…” Ezt a hamisítatlan szocialista rémtörténetet követi a családi emlékezetben a véletlen fogantatásom esete. “Nem akartunk több gyereket, így apám, de megpróbáltunk jó képet vágni hozzád. Én legalábbis…” Oly érzéketlenséggel, már-már vidáman forgatja bennem a kést, hogy felszisszenni sincs erőm.

El-elgondolkodom, vajon egészséges írói szándék-e részemről, hogy tucatnyi esztendeje kínos, kényszeres alapossággal kutatom, vallatom a gyerekkori sorsközösségem rendező eszméit és erkölcseit, s a hozzá vezető kötődési szálakat, mintegy elfogadható identitást teremtve magamnak?

Isszuk a söröket, és Hosszú szavai nyomán, mint fuldoklók a tajtékos vízből, egyre-másra bukkannak föl a régi arcok. Petya harmincöt évesen nyugdíjba mehetett volna a bányától, de hogy semmit se bízzon a véletlenre, orvosokat pénzelt. Pár napja hiányzott a nyugdíjjogosultsághoz. Leitta magát, nem ment munkába, mint annyiszor, most viszont elbocsátották. Közben kijött neki a papír negyven százalék képességcsökkenésről. Így aztán se nyugdíja, se munkahelye. Ráadásul egy többgyerekes lányanyával él, aki anyagilag zsarolja. Vili is elvesztette a munkáját, erre föl megbokrosodott, és lecserélte a feleségét egy tüzes cigány lányra. Albérletben tengődnek, és a rokonokon élősködnek. Krausz elszerette a bátyja asszonyát, csinált neki ő is egy gyereket, majd továbbállt, meséli Hosszú cigarettára gyújtva. A múltkor találkoztam vele. Éjszaka jöttem ki a Tízes kocsmából, szakadt az eső. Ott brékelt a tócsákban, a tér közepén… Zotyának kettyós gyereke született, rákapott a piára, a whiskytől a borotvaszeszig tartott a repertoárja. Az asszony lapátra tette, egy ideig az erdőben héderezett, de lecsengett a gomba- és szederszezon, jöttek a hidegek. Az apja fogadta be, megkötésekkel. Száznegyven forintot juttat neki naponta, a leghitványabb piaci cigarettára… Böbe is hazakerült valami olasz műintézetből, vett egy lakást, és fölkarolta az anyját, mert a vén spiné addigra mindenét eljátékgépezte. Böbe a főnök, szigorúan. Egy ideig az öccsét is pátyolgatta, de Simi az első adandó alkalommal megcsapolta a bankkártyáját, és lelécelt. Most a hajléktalanszállón dekkol… Karesz is hazajött németből, vesztére váratlanul, mert az asszonyon találta a szomszédot. Leeresztette a torkán a megkeresett javakat, aztán fölhimbálta magát. Későn vágták le a kötélről vagy túl korán, mindenesetre lebénult, nem beszél, csak acsarog és hadonászik. Bedugták az elfekvőbe.

IV.

Házat veszünk. Luxusautót.

Köpünk a bányára.

Az alattunk lakó mérnök reggel hattól üvölteti a rádiót. Nem mintha készülne, sietne valahová; megszokásból. A felesége, kedves, szelíd teremtés, meghalt néhány esztendeje. Azóta a mérnök az unokáit ajnározza, meg rádiózik. Arra-massa-kakka-gattya – szűrődik föl elmosódva a kereskedelmi adó férfi bemondójának vartyogása, ennél csak a reklám tolakvóbb és ízléstelenebb. Időnként, humort tulajdonítva a mondandójának, fölnevet, majd emelt hangon pergeti tovább a szót. Zingi-zenge-zezeze – csatlakozik hozzá émelyítő magakelletéssel a nőtársa. Amerikanizálódunk, ostobán, fogcsikorgató igyekezettel, verítékszagúan. Apám szobájából, valamivel elviselhetőbben, fölzárkózik a Kossuth rádió. Um-ma-ma-tam-tam-tam – mosódnak össze a hangok, mintha a kőbaltás, tamtamdobos korba süllyedtünk volna vissza, és a lakások maguk barlangüregek.

Másnaposan nyújtózkodom, nincs értelme felkelni.

Apám battyog ki a konyhába a reggelijéért, a lábán vastag kötött zokni, surrog a parkettán, kövön. A villanyrezsón szuszog, szenved, rázkódik a kávéfőző, égett kenyérszag terjeng, nyílik és csukódik a hűtőszekrény, a rádióbemondók megveszekedetten mondják a magukét, anyám papucsa csattog, nyikorog a kamraajtó, befőttes üvegek koccannak egymásba… Nem, az öregek sosem ittak, nem züllöttek, még a ritka ünnepnapok alkalmával sem engedték el magukat, mégis olyan, mintha időtlen idők óta mindhárman kóvályognánk.

Apám mostanában pirítóssal és citromos teával kezdi a napot, nekem is azt javallja, s amikor elhárítom, lefitymál.

– Nem tudsz helyesen táplálkozni.

Néhány esztendeje még a kefir, annak előtte a tejeskávé, még korábban a szalonna volt a mindene, azok mellett érvelt, akarom mondani kardoskodott, hasonló hevülettel.

– Az a vicc az egészben, hogy a mostani étrendtől csak hetente van székletem – magyarázza a nappaliban valami táplálkozással kapcsolatos könyv után kurkászva, teljesen reménytelenül. – Régen két-három ember helyett faltam. Az is igaz, hogy megkövetelte a bányamunka az energiát. Ahová a beosztásom szólt, mindig eggyel kevesebb embert telepítettek.

Beletúr, igazgatja a haját, ami még ziláltabb lesz általa.

– Mesélhetnék neked a munkáról!… Biztosan mondtam már, de úgyis elfelejtetted… Tizennégy évesen már a szolgabíró leírója voltam Marcaliban. Kenyérkereső…

Valóban elvásik lassacskán az élettörténete, mint a lehordott alsónemű, a rongyosra vert kártya és a megfonnyadt ujjról lekopó, olcsó jegygyűrű. Elragad a képzelet: miképp alakult volna a családja sorsa, ha nem szól bele az államosítás, mely gyakorlatilag szétkergette a hat testvért az országban. Kit-kit egy bőröndnyi ruhával, pár kopott bútorral. Egyszer-másszor még találkoztak, ahogy apámat ismerem, aligha borultak össze könnyezve, utóbb csak a temetések alkalmával, pár semmire sem elegendő órára. Beszédes része a családtörténetnek, hogy a kárpótlás ürügyén talán utoljára értekező testvérek egyhangúan lemondtak a jussukról.

Apámnak megint sikerül úgy csűrni-csavarni az emlékezést, hogy ne kelljen kudarcokról, rossz döntésekről beszámolnia, közben vizslán az arcomba néz, s ha érdeklődést vél fölfedezni, azért, ha érdektelenséget, amazért emeli föl a hangját. Anyám bekukkant az ajtón, mondana valamit, de látja, hogy úgysem jut szóhoz, bármeddig is emelgeti visszeres, fáradt lábát a küszöbön, rálegyint az öregre, és visszacsattog a konyhába.

Az erek serényen lüktetnek a fejemben, másnapos gyomrom mintha kifordulni készülne.

– Apád mit szólt, hogy beléptél a pártba?

Lefittyed a szájasarka.

Másfél napja először vigyorogni támad kedve, ám a zsebkendőjét markolászva összeszedi magát. Ismerős ez a nyíltnak, egyenesnek aligha mondható tekintet: a holdkórosokra, hóbortosokra néznek így, gyanakodva és viszolyogva. (Még nem említettem: miután hentesre valló alapossággal fölmetéltem az ereimet, hetekig vizsgáltak a katonai diliházban, ám végül kénytelenek voltak megállapítani: komplett vagyok. Hogy mégis kerüljön valami a zárójelentésemre, azt írták, infantilis vágyálmok gyötörnek. Gondolom, a demokrácia, az emberi jogok, a szólásszabadság utáni vágyat címkézték így akkoriban pszichológusi berkekben.)

– Tréfálsz? Ő is az én tanácsomra lépett be az alapszervezetbe, miután megjött a fogságból. Hogy ne macerálják a továbbiakban. Így lett elfogadható állása, majd később nyugdíja.

Fölnevet.

– Mekkorát néztek a temetésen, amikor a párt nevében is elbúcsúztatták! Úristen! Senki se tudta róla.

– Nem hetvenkedett vele. Mert, gondolom, jellemében nem változott. És te?

Megrökönyödve néz rám.

– Fogalmad sincs, mekkora szegénység járta annak idején! Nem éltünk rosszul, de ha nyolcan körbeültük az asztalt, fogyott az étel. Ruhára, cipőre nemigen maradt. Megoldásnak tűnt a szocializmus. A javak elosztása… Részt vettem a földosztásban!

– Aztán a ti mozitokat is államosították.

– Nem értesz semmit!

Anyám lisztes tenyérrel és értetlen arccal benéz a ricsajra, vesztére, mert apám forgó szemmel és mondvacsinált indokkal beleköt. Eddig is fel-felfigyeltem rá, ám most tudatosul bennem: mind a mai napig képtelenek vagyunk hármasban beszélgetni; ha az egyikünk megszólal, a másik csak arra vár, hogy ellentámadásba lendülhessen. Akit apám magasztal, anyám ki nem állhatja; a rokoni szálak esetében, elenyésző kivétellel, szintén ez a helyzet; ki kinek a vére, ez a fontos, így akik időnként feléjük néznének, azok is messze elkerülik a házat. Egymás szavába vágnak, érvek és ellenérvek helyett sóhajoktól, rálegyintésektől és felszisszenésektől vibrál a levegő. Apám tántorogva feláll, aszott felsőteste remeg az indulattól. Takarodj el, ne is lássalak soha, soha többé, üvölti. Anyám megsemmisülve menekül a sülő-fövő, párát felhőző, fortyogó ételek mellé.

– Látod, nem öngyilkossággal kell fenyegetőzni! – lihegi az öreg. – Félévente lemarom, hogy tudja a helyét.

Azért neki is kedvét szegik a történtek, mert visszahúzódik a szobájába, és sóhajtva elfekszik az ágyon.

Magamra maradok, mint az elsöprő erejű, megfékezhetetlen lavina egyetlen, didergő lelkű túlélője. Elképesztő… Havi rendszerességgel a kezükbe kapják a szűkösnek rosszindulatból se mondható nyugdíjukat, tágas, összkomfortos lakásban élnek, hiányt nem szenvednek, az ablakokon szinte benyúlnak a tölgyfák, s ameddig ellátnak, a Mecsek szélfútta erdőrengetege hullámzik. Más dolguk alig lenne másfél évtizede, mint fogni a batyut, és menni, fölkeresni a régi helyeket, ismerősöket, megpihenni és megint nekirugaszkodni. Ehelyett valami világfélő szégyenlősséggel maradnak, napról napra kelletlenül és kényszeredetten körbetopogják a lakást, néha talán már látni se bírják egymást, mégis menthetetlenül összeláncolja őket a szokásrend, az egyformán múló napok monotóniája. Ha szót értenek egymással, akkor a kialakuló betegségeikről beszélnek. Ahogyan tapasztalom, így, a finisben, minden látszatveresége ellenére ebben anyám életszemlélete győzedelmeskedik, mert egyedül a kuporgatásban lelnek maradéktalan örömöt, lelki kielégülést. Elégedetten dörzsölik össze a tenyerüket, ha még lejjebb sikerül srófolni a vízszámlát, s ha a szűkre szabott konyhapénz túléli a hónapot. S ehhez társul a másoknak, kiváltképp nekem oly bőkezűen szórt intelmek, feddések és kinyilatkozások a világ dolgairól. Ezt így, azt úgy, amazt amúgy tedd, mert… különben… Napról napra, de pontosabb úgy fogalmaznom, hogy percről percre ostobábbnak és elesettebbnek érzem magam a közelükben. Istenem! Itt akartam én íróvá, független gondolkodóvá válni, ahol az oktalan indulat és a fel-fellobbanó gyűlölet árnyékba taszítja a józan észt; ahol nyíltsággal, egyenességgel olyan kiszolgáltatottá válsz, akár a csürhejárásra tévedt házatlan csiga; ahol a modernkedő berendezés között egyetlen nyomorult támlás széket és íróasztalt nem lelni!?

Éledő párbeszéd térít magamhoz; zsörtös, zsémbes szavak, melyekhez felzárkózik anyám éles hangú méltatlankodása. A két panasz kórussá szövődik, megtölti a szobát, a lakást, és a nyitott erkélyajtón kihömpölyög az utcára: az Orbán-kormányt szapulják egy rádióhír kapcsán, vigaszt, enyhülést keresve.

Egy íróasztal, jut eszembe, mégis akadt a lakásban. Kár lenne elhallgatnom a történetét.

A hetvenes évek elején járunk, a telepi családok túlélték a kötelező reménykedés időszakát, s miközben a bányászság újabb és újabb emberáldozatokkal adózik a fölemelkedésért, már minden háztartásban akad televízió, hűtőszekrény, és a gépkocsitartás is megszokottá válik. Talán májust írunk, amikor édeskés illatú virágfürtöktől virul a közeli akácos, talán szarvasbogár-röptű nyár járja, esetleg vadgesztenyekopogástól hangos szeptember, mindenesetre magasan a hegyek fölött jár a nap, fölmelegíti az aszfaltot, csillámlik az ablaktáblákon.

Apámmal lépkedünk hazafelé a farmról. Mindig így mondta, amerikásan, fellengzősen, és igyekezett is megfelelni neki nagy gyümölcsössel, kaszálóval, temérdek jószággal, hogy estére lehetőleg ne lásson, ne halljon a fáradtságtól. A háztömb előtt a szél által félig-meddig kicsomagolt bútort látunk meg, ami így távolról lehet akár zongora, komód vagy lábazatra emelt koporsó is. Az újabb légáramok föl-fölcsapják az oldalára a hullámpapírt. A lakkozott fán aranysárga foltokban lüktet a nap tüze, és fel-felcsillannak a nikkelezett kulcslyukkal, ahogy a szél elejti a papírt. Az íróasztalom!, kiáltja apám, és megszaporázza lépteit, már-már szalad. Áhítatosan megkerüli, az alkarjával letörli a lapjára tapadt port, forgatja a kulcsokat, kihúzza a fiókokat, tapogatja, kopogtatja az aljukat, majd elégedetten fölnyalábolja, és a kukasorhoz viszi a csomagolópapírt. Aztán, mintha székre ülne, lekuporodik, és írást mímelve jobbra-balra csúsztatja kezét az asztallapon.

Elszántan, tele hittel rugaszkodott neki a regényírásnak. Annyi az író e sártekén, hogy az utolsók neve szinte kilóg a lexikonokból. A következők mindenesetre vele fognak kezdődni. Házat veszünk. Luxusautót. Köpünk a bányára. Átkérte magát állandó délelőttösnek, hajnalban kelt, gürcölt, délután kettő óra tájban ért haza. Sose nősülj meg, fiacskám, fújtatott az ajtóban, aztán megebédelt, és átfutotta az újságokat. Hamarosan az írógépkopogás maradt az egyetlen zaj a lakásban. Mi, köznapi halandók, igyekeztünk minél kisebb hanggal tenni a dolgunkat. Aztán az alkotásra szánt idő is kitelt; indult a farmra. Művész úr, kiabáltak utána a kapatos bányászok az Arany Kapca teraszáról, elkészült a napi epigramma? Boldogan intett nekik. Megnövesztette a haját, hogy rászolgáljon a nevére.

Akkoriban, ha nem csal az emlékezetem, nálunk lakott az anyai nagyanyám; gyászruhás, fejkendős, kiszáradt teremtés. Mihelyst árnyék esett nyaranta a ház előtti fapadra, megjelentek rajta az öregek, mint fecskék a dróton. Kommunista a vejem, el fog hamvasztani, jajongott, kesergett a nagyanyám, aki templomjáró maradt a városba kerülve is. Rajta kívül alig egynéhányan, öregek, nyomorékok jártak misére a telepről, akiken nem fogott a pártakarat. Minket, gyerekeket már keresztvíz alá se tartottak. Minek? Küszöbön a kommunizmus, a városnak tisztelgő Moldova szerint legalábbis. A valós helyzet azonban az volt, hogy apám, a rá jellemző módon tudomást se vett az anyósa jelenlétéről, nemhogy gondolatokat fecséreljen rá. Megesett, hogy hetekig nem látták egymást, noha egyetlen vékony fal választotta el őket, a másik oldalról közelítve pedig két nyitott ajtó… Mit mondjak, megvoltak a kialakult szokásaik.

Eltelt egy esztendő.

Valósággal letaglózott a nap heve, amikor kiléptem a lépcsőházból, ám oda se neki, trappoltam a postára. Csomagunk jött! Apám nevére. Cipeltem haza boldogan, hegynek föl, verítékezve és reménykedve.

Fagyos csönd fogadott. Mintha veszekedtek volna, míg távol voltam. Nővérem gyászos arccal surrant el mellettem. A túl gyors hangulatváltozás jobban próbára teszi a gyereklelket, mint a kudarcokon edződött felnőttekét. Értetlenül közelítettem az íróasztalhoz, majd a papírkötés alól kikerülő regénykézirat láttán a döbbenet lett úrrá rajtam. A szerkesztő üzenete minden további reménytől megfosztott. A madárcsontú, törékeny emberek összeroppanása már-már természetesnek tűnik bizonyos helyzetekben, predesztinálja az alkatuk. Beteljesedett a sorsuk, mondjuk. A megtermett, robusztus emberek esetében ez, kiváltképp, ha láthatatlan erőnek adják meg magukat, mindig vészjóslóbb, drámaibb. Talán furcsán hangzik, de magamat is okoltam a történtekért, a csúf felsülésért. Vagy egyszerűen annyi történt, hogy fölismerve a felső erőkkel szembeni védtelenségünket, önként vállaltam vezeklést apám mellett.

Készültek a következő regények, évi rendszerességgel. Az írógépkopogás a mindennapok részévé vált. Vegyes érzéseket keltő, ám titokzatos, csodákat jósló hang volt ez, hasonlót azóta sem hallottam. A titkárnők, gépírók lelketlen kalatolásával ellentétben éppen a szabálytalansága, a belső következetlensége miatt: ahogy a levegőben, a billentyűk fölött megdermedő vagy éppenséggel vitustáncot járó ujjak várakozását plántálnak beléd. Megpezsdítik a képzeletedet. Most elbizonytalanodott az egyik szereplő, keresi a helyét a történetben. Aztán lecsapnak az ujjbegyek, kattog, kerepel a gép, fut előre a cselekmény, ahogy a papírt hurcoló szánkó is szalad, apró csilingeléssel jelezve a sorvégek közeledtét.

Az asztalon mind kaotikusabb állapotok uralkodtak. Szétnyitott könyvek, napi- és hetilapok, noteszek, a rádió tövébe szorult lottó- és totókimutatások, jegyzetek, papírfecnik és galacsinok, megkezdett kalmopyrin-levelek és félrehullott, színes, utóbb megfakult vitamindrazsék, nyeles nagyító, beleszáradt ételmaradéktól dorozmás kistányérok, olvasószemüveg és gyűrött zsebkendő; a szemlélő a szemének vagy az eszének nem hitt, ha gyanútlanul betévedt a szobába. Apám, hogy úrrá legyen a bajokon, félretúrta a haszontalan lomot, és egy fölfordított fiókból pódiumot emelt az írógépnek.

Nem részletezem a hosszú átmenetet. Már magam is le-leszálltam a bányába, amikor az asztal, a lábaitól megfosztva, függőleges helyzetbe került. Apám, a gerincbántalmaira hivatkozva, állva folytatta a munkát. Aztán már úgy is nehezére esett az írás.

Lommá lett az asztal.

V.

Együtt menekültek a vágattüzek

elől, ordítozva, szerszámot, zub-

bonyt hátrahagyva, füstben ful-

dokolva, egymáson átgázolva; más-

kor az ellenkező irányba…

Csupán a Mecsek zengi a szelekben, viharokban sötéten hullámzó fenyveseivel az örökkévalóság vagy legalábbis a túlélés ígéretét. Honvágyat is többnyire ez a szekérutak, ösvények és vadcsapások által szabdalt hegyvidéki táj ébreszt bennem zúgó patakjaival és a völgyeiben megbúvó, barátságos falvaival.

Mennyivel emberibb a létezés itt, ahol a lakosság bányából élő része hamar visszatalált az ősök életformájához, igaz, veszni sosem hagyták egészen. Az idevetődő turisták náluk szállnak meg, a patakvizes strandokon gyerekek zsivajognak. Életre keltek a hatvanas–hetvenes évekre tudatosan elsorvasztott, esőben, zimankóban ma is nehezen megközelíthető hegyi falvak: Püspükszentlászló, Kisújbánya, Óbánya.

A sváb őslakosság fakitermeléssel, épület- és bútorfa fűrészeléssel, fazsindely-hasogatással foglalkozott, de megélt közöttük a fazekas, kádár, szűcs, posztóverő, tímár és kovács is. Méhészek, vadászok és erdészek nyitottak be a fogadókba, ahol szén után kutató mérnökök és fúrómunkások ejtőztek a padokon gyümölcsaszaló, fülledt nyarakon, és a kandalló mellett, fogcsikorgató teleken. A szénégető boksák és üveghuták füstje éppúgy a mindennapokhoz tartozott, mint a dűlőkön, fennsíkokon bolyongó nyájak kolompszava. Ma minden helyreállított ház és pince egy-egy sóhaj és álom a városból kimenekülő fiatalok számára.

Hasonló településnek számított Komló is a XIX. század végéig, amikor Jánosi Engel Adolf megalapozta a nagyüzemi termelést. Engel 1903-as halálát követően a bánya részvénytársasági, majd állami tulajdonba került. Ekkor kezdődött el a bányaalapító második, talán az elsőnél is küzdelmesebb élete, a “szoborélet”, mely egyúttal a település ellentmondásos történetének a kivonata s egyben a múltunkhoz fűződő zaklatott viszonyunk példázata.

Az állami iskola kertjében felállított mellszobrot 1919-ben ledöntötték, 1920-ban visszaállították, 1944-ben ismét ledöntötték. 1945-ben visszahelyezték a talapzatra, ám 1950-ben egy kormányrendelet már a beolvasztását rendelte el. A megsemmisítést a Kossuth-akna bányászai akadályozták meg, befalazva Jánosi Engel Adolf mását egy használaton kívüli mellékvágatba… A regényes megmenekülést követően a szobor 1954-ben, a szocialista szénbányászat hőskorában felszínre került, egészen pontosan a helyi múzeum raktárába, ahonnan 1991-ben helyezték a múzeum kertjébe.

A kései elégtétel idején már kormányszintű tárgyalások folytak a mélyművelésű szénbányák végleges bezárásáról.

Maradt az emlékezés.

“A vájárpapírjukat valamennyien többre becsülték a házaslevelüknél. Mások véleményére nem adtak, az utazókat, vándorokat csodabogárnak tekintették, erőszakosak voltak és harsányak, keresztnevüket és a kolónián meglapuló házukat elsőszülött fiukra örökítették, a konyhát, udvart megtöltő csimotáikkal nem törődtek. Csákányolták az omló-porló szénfalat egy életen keresztül, csorbára harapott fogakkal hajszolták a csillésüket, aztán mocskosan, erőfogyottan kivonultak az aknához, rágták a bagót és tréfálkoztak vaskosan, de nem emeltek kezet egymásra, legföljebb a kocsmában, tiszta gúnyában, bor tüzelte indulattal. Együtt menekültek a vágattüzek elől, ordítozva, szerszámot, zubbonyt hátrahagyva, füstben fuldokolva, egymáson átgázolva; máskor az ellenkező irányba futottak álmukból riasztva, magukról megfeledkezve kutatták a sújtólégrobbanások áldozatait, kitépték a lankadók kezéből a csákányt, hányták a törmeléket, káromkodtak, ha elakadt a lapát a szétforgácsolódott támfákban, s a Teremtőt szólították tanúnak, amikor hordágyra tették az omladék alól kikapart végtagokat.”

“Szerencsétlenségek, háborúk tizedelték a kolónia bányászdinasztiáit, szolgálták a falualapítót és az akarnok tárnanyitót, aztán a részvétlen részvénytársaságot, végiggürcölték a gazdasági válság éveit; disznót hizlaltak és kukoricát kapáltak, tengődtek, imádkoztak és temetkeztek, hittek a kommunistáknak, ha veszélybe került a kenyerük, máskor tartottak tőlük, a háborús sokk után éppen reménykedtek, a beszolgáltatásoktól nem lettek szegényebbek, ahogy az újjáépítéstől sem gyarapodtak. Az ötvenes évek elején megszenvedték a kolónia lerombolását, beköltöztek a politikai ukázra emelt bérházakba, tekergették a csillogó vízcsapokat, és ámuldoztak a markukba csorgó víz láttán; szénfalat ostromló, acsargó bányászokat neveltek a környékbeli falvakból elcsábított, ígéretekkel megszédített férfiakból, megharcolták a széncsatát, és érmeket tűztek a rézgombos díszruhájukra, ám hamar kijózanodtak a népi demokráciából, és fegyvert ragadtak az első alkalommal… Azóta megint a háromszakos munkarend foglyai, dolgoznak, míg bírják erővel, utána fogszorítva a megélhetésért s a megszerzett javakért évekkel adóznak az életükből. A világból keveset látnak, amit megmutat belőle a rádió, mozihíradó, hiszik is, nem is. Idegeneket ritkán fogadnak a barátságukba, szagos szappant nem használnak, s ha kényszerűségből kiöltöznek valamely ünnepi alkalomra, sosem licitálnak rá az ünnepi ruhára ékszerrel vagy csecsebecsékkel. Sikta után elidőznek az Arany Kapcában egy-két pohár bor mellett, tréfálkoznak nyersen vagy káromkodnak, mintha csupán bosszankodni és örvendezni tanította volna meg őket a Teremtő.”

“Hónapok óta szünetelt a bányában a munkásfölvétel, az ott dolgozókat pedig fegyelemsértés esetén azonnal elbocsátással fenyegették, és ez elgondolkodóvá tette Rudit. Ő még tavaly, tanoncsorból lépett előre: a munkaügyi osztályon eléje tették a szerződést, éppen annyi időre, hogy aláírhassa, s ennyi elég is volt neki. Minek fárassza a szemét? Az apja huszonöt éve dolgozik Mélyaknán, de egyszer sem említette, hogy bányász diadalmaskodott volna valamelyik munkaügyi perben. Kilincselhet az ember napestig, a telefonhívások megelőzik; kigolyózzák a hivatalnokok. Hiába zúgolódnak a bányászok; előre leosztott lapokból hívnak ellenük.”

“A bányamunka köré szerveződő, élhető életük volt. A félelmüket legyőzték, a hegyet megzabolázták, a megszokás hajtotta őket előre. Egy-egy nap lehetett hosszú és verítékes, ám visszatekintve elsuhanni tűntek az évek. Szélsőséges, elsöprő érzelmek nélkül telt el az életük, mindenük megvolt, ami a havibérből élőknek megadatik, s ami túlesett rajta, arra legyintettek, vagy úgy tettek, mintha legyintenének… Miképp érthetné ezt ma meg bárki idegen?… Maradt a vágathajtás és szénlapátolás emléke, sörözés és tekézés a duhaj majálisokon; mindenki társ, mindenki cinkos: együtt ujjongtak, együtt fáradtak bele. […] Selejtek lettünk, minden átlagból kilógó, társadalmi normákat meghazudtoló lények. Közröhej, lesajnálás és meg nem értés tárgyai…”

VI.

…ezért nem vagyunk képesek

egymás szemébe nézni, kedves

barátom! És meglehet, a vilá-

géba sem.

– Itt tartok, Józsi.

Alattunk, a széljárta völgyben zegzugos utcák, sövénnyel kísért, szűkös sikátorok; cseréptetők és meszelt falak virítanak ki a gyümölcsfák közül, s messze a szemhatáron, smaragdosan hullámzik a Hármas-hegy erdőrengetege a hanyatló nap fényében.

– Ide jutottam.

Szipka hangja érces és tárgyilagos, amilyennek ismertem, bár szó, mi szó, öreges lett, megkopott és visszafogott. Szívós, csontos férfi, rossz tartása miatt alacsonynak és törékenynek látni. Gúnyája viseltes, szájsarkában kesernyés füstű cigaretta lóg, a bajsza sötét, a tekintete komor.

– Nézz be hozzám!

Fejet hajtok az ajtóban.

A deszkából, bádoglemezből és gumihevederből hevenyészett kunyhó talpalatnyi előterébe jutottunk. Nyirkos föld és fonnyadó fű szaga érződik.

– Azok ott a kerti szerszámok, mert láthattad, rendet tartok magam körül. Amott a kandalló, szóval a kazán, vagyis a kályha, telente azzal fűtök. Azokban a kannákban tartom a vizet mosdáshoz, mosáshoz. A szoba? Lépj beljebb!

Felderül az arca.

– Tévé! Áramfejlesztőről működik. Világítás! Gondoltad volna? Összkomfort, ha úgy vesszük. Tetszik, Józsi?… Őszintén! Nem otthonos?

…Majd mindig dolgozni láttam a telepen, elnyűtt, átizzadt pólóját szinte kiszúrták a csontjai. Munkaidő után fuvarozott; az arca borostás, a szeme karikás, mégis úgy festett, képtelen elfáradni. Szenet lapátolt, tűzifát rakodott, hajszolta a szürke kis furgont, farolt és fordult, menet közben gyújtott rá, kirikkantott a letekert ablakon az ismerősöknek, mázsált a tüzépen, megint robogott, aztán megköpködte a markát, és megragadta a lapátot.

– Talán emlékszel – mondja ismét a kopár udvaron –, hogy elvettem Valit, nem sokkal azután, hogy furcsán meghalt a férje. Neveltük a gyerekeket. Az övéit meg az enyéimet. Vali! Mindig csinosan járt, büszke voltám rá. Lakkozta a körmeit, naponta hajat mosott.

Bizony. Emlékszem a habkönnyű, virágsziromhoz hasonlatos sárga kis szoknyáira meg a csábos mosolyára. A válltöméses selyemblúzokra, feszes kosztümökre, farmerruhákra, tűsarkú cipellőkre, elegáns válltáskákra. Az arca éppen csak púderes, rúzsból, szemöldökfestékből is csak amennyi az előnyére szolgált. A szeme halványkék, bár így utóbb haloványnak mondanám. Jegesnek. Mosolygott és mosolygott, ha nem csalnak meg az emlékeim. Vagy úgy tekintettünk rá, hogy muszáj volt mosolyognia?… Vali tudott élni. Vali akart élni.

– Lakást vettünk, tágasat – térít vissza a jelenbe Szipka hangja. – A kéglit az ő nevére, a kölcsönt az enyémre írattuk. Tanítottam a gyerekeit, ruháztam őket, faltak, akár a sáskák. Amikor a kisebbik is elvégezte az iskolát, Vali továbbállt. Rohantam utána, hiszen érted… Lestem az utcán, topogtam a lépcsőház előtt. Mit tettem rosszul, Vali? Szembefordult velem. Én hibáztam, mondta. Amikor hozzád mentem.

Kinyitja a kaput, a mozdulatai vertek, tétovák, mintha most szakadna rá több évtized fáradtsága.

– Menjünk – mondja. – Breki bögrecsárdáját kár lenne kihagyni, ha már egyszer itthon vagy.

A gyakorlott szemlélő elenyésző jelekből is kiolvassa az italmérő hely közelségét: szertelenül és szervezetlenül egy irányba tartó, elhanyagolt öltözetű férfiakat lát; az érkezők mintha kedélyesebbek lennének, a kurta köszöntésekre harsányan válaszolnak, a taglejtésük széles, a hajuk fésületlen, a tekintetük mámoros. Egy-egy zsebre tapintó mozdulat, görbedt felsőtest az öngyújtó lángja fölött; a kisóhajtott füst maga is üzenet. Messzebbről, a homályba vesző gócpont felől vita moraja és rikoltozás hallatszik, kocsiajtó dübben, valaki féktelenül vihog.

Szélesre tárt ajtó fogad, s belül, a rosszul megvilágított helyiségben táp és takarmány szállangó, puha porral keveredő szaga. A gúlákba rakott zsákokon férfiak ücsörögnek, kortyolják a markukban melengetett sört, csak néha szól valaki.

– Nem szép dolog verekedni – oktatja Kosbor, a meglett aknavájár a társaságot. – Kárt tehettek egymásnak. Minek az ilyesmi miatt bíróság elé menni? Ügyvédekre pocskolni a pénzt?

– Maga beszél? – méltatlankodik egy cigány férfi.

Két gyereke, meglehet, éppen az apai indulattól rémült meg, mégis a hóna alatt keresnek menedéket. A kartonruhás, lófarkos lányka kezében kétliteres, vörösre színezett üdítő; a szemében várakozás és vágyakozás, az üvegben a beteljesülés ígérete; lépne is, maradna is. Kicsavart nyakkal az apjára néz, aki fröccsenő nyállal folytatja.

– Mindig elver a fia, Kosbor!

– Az más. Ha szemtelen vagy.

– Hogyan lennék már szemtelen? A hétszentségét neki!

– Most is az vagy. Jól tette! Megérdemelted, Dodó!

– Magával nem tárgyalok!

– Nem is ajánlom.

Dodó reszket a felháborodástól.

– Tartsa meg a tanácsait!

– Na… – nyújtja meg a szót az aknavájár, miközben tüzetesen szemügyre veszi, mennyi sör lötyög még a markában senyvedő üvegben. – Hordd el magad, míg szépen vagyok!

A duruzsoló köz Dodót csitítja; minek böllenkedik, ha nem ízlik neki a verés? Minek kísérti a sorsot? Breki fürgén sört bont nekünk is, Szipka lekuporodik egy takarmányoszsákra, közben megérkezik a nyolcvanhárom esztendős Váncsa bácsi, akit kitörő lelkesedéssel fogadnak.

– Látod, Józsi, hogy bírja az öreg a viribelést? Nap mint nap itt van velünk!

– Mutasd meg a gyereknek, Váncsa, hány sört bírsz lehajítani!

Váncsa bácsi hunyorogva méreget.

– Ismerős a fizimiskád, te!… A kenyérgyárban dolgozol, ugye? Busszal jársz munkába!

Megveregetik a vállát, nevetik.

– Fasza gyerek vagy, öreg, vita se róla.

Váncsa bácsi boldogan forgatja a fejét a csupasz villanykörte alatt, jobbjával a vizeletfoltos, lógó nadrágját markolássza. Mondana valamit, de már senki se figyel rá. Gombászok érkeznek az erdőből, azokat állják körbe, méricskélik a zsákmányt, egy kemény húsú, majd félkilós vargánya kézről kézre jár. Aztán a gombák is érdektelenné válnak.

Zita, a filigrán mérnökfeleség csalinkázik lefelé tűsarkos esetlenséggel az erdőalji ólsorhoz, a kezében moslékos vödör. Vágyakozva néznek utána.

– Nem jössz be közénk, Zitácska?

– Igaz is – ereszt meg egy foghíjas mosolyt. – Elfogyott a cigarettám.

Mire megkínálják és körbelegyeskedik a gyufalánggal, csikorgó gumicsizmában megérkezik a férje. Söröskupak koppan a betonon, üveg kerül a mérnök kezébe, éled a duruzsolás.

– Eredj etetni, aztán kapsz inni te is.

Zita engedelmesen eltipeg.

A zsákok közül macska settenkedik elő, álmosan nyújtózkodik, majd tisztálkodni kezd. Alkonyodik. Kilépek az egyik öles tölgyfa alá, hogy könnyítsek magamon. Hűs a levegő, érezni a tavalyi avar aszott, savanykás szagát. Breki áll meg a másik fa derekánál, vigyorog.

– A női mosdót használod!

– Bocs! Faragatlan vagyok.

– Hát… – mondja. – Mi sem dicsekszünk különösebben.

Szóval tartanám, de szabadkozik, kitér, kerüli a tekintetemet, engem igyekszik felmérni, mintsem magát adná, majd mentében megszólal.

– Maradj itt zárás után. Ha elmentek a majmok! Dumálunk a régi időkről.

Csakhogy… Lóg a keze, a tartása megereszkedett, a szavaiban semmi ígéret, semmi vágyakozás, noha fásultnak se mondanám. Inkább ébernek, gyanakvónak… Más érzéseket ébresztett benne a találkozás? Vagy félreértem a helyzetet? Esetleg Breki változott meg a számomra vételezhetetlen módon? Majd egy évtizeddel idősebb nálam, másképp éli meg a változásokat. Honnan tudhatnám, miképp hányta-vetette a sors az elmúlt időkben? Mert annak előtte sem volt egyszerű az élete, ha igyekezett is a maga módján elviselhetővé tenni. Suhanc volt, amikor az apja, nagyszerű ember, bányaszerencsétlenség áldozata lett. Milyen erők munkálkodtak akkoriban a lelke mélyén? Dacból választotta ő is a bányát, vagy mert a város alig-alig kecsegtetett más lehetőséggel?… Félt?… Ha félt, leküzdötte, mert merésznek ismertem meg odalent; nem ostobán vakmerőnek, hanem elszántnak, akinek helyén az esze, bízik a tudásában, és erővel is bírja. Éppen a furfangos észjárása és a kedélye tette lehetetlenné, hogy tonnában és méterben gondolkodó vájárrá váljon, vagy hogy bányatisztté avassák, elvakult akarnokká, aki elveszti a józan eszét a vájvég és a szénfal láttán. S ha már itt tartunk; éppen a hajcsártermészetű tisztek ellen jött kapóra a humorérzéke… Végeztünk a ránk rótt munkával, közelgett a műszakvég, amikor habzó szájjal, átizzadt gúnyában megjelent a vágatban Kampec, a művezető. Már attól tajtékzott, hogy ülni lát minket az oldalban. Menjetek máris, csináljátok meg ezt és ezt, hadart el rángó szájszéllel vagy másfél napra való munkát. Az ábrázata falfehér, rajta hideg veríték, mely láttán vacogni támadt kedve az embernek. A tekintete kiszögellésről kiszögellésre cikázott, odarontott a főtében futó kétszázas légcsőhöz, szivárgást észlelt, a szeme vészesen kidülledt. Húzzátok meg előbb ezeket az átkozott csavarokat, üvöltötte. Hasonló alakokkal legföljebb a pártiskolán meg a zárt osztályon lehetett találkozni. Figyelj, főnök, címezte meg Breki, van még kajád?… Miért lenne? Régen megettem. Ez az, így a válasz, mi meg éppen falni készültünk. Rogyadozik a lábunk. Akkor egyetek előbb, fújtatott Kampec. Breki komótosan kigöngyölte a tegnapi újságpapírból a siktás elemózsiát. Arasznyi vastag kenyérszeletre, fasírtra, sült húsra, szalonnára, főtt tojásra, darab sajtra, kovászos uborkára, cseresznyepaprikára és ki tudja még, mire esett a lámpafény. Kicsattintotta a bicskát, és a vezércikkbe mélyedve falatozni kezdett. Csípsz egy falatot, főnök?… Kampec őrjöngve, port verve elrohant… Mégis a szomjúságtól szenvedtünk a legtöbbet. Különösen másnaposan, kialvatlanul, harmatos kedvvel. A szerszámos táskánk társaságában cipelt háromliteres szódás kulacs hamar kiürült a szénportól fullasztó, pokoli melegben, a csővezetékben leérkező víz langyos volt, állott, rossz ízű. Az elővájásokon, fejtésekben dolgozók ádáz dühvel védték a húszliteres, százaz jéggel hűtött ballonjaikat, könnyen hátba nyekkentették a csákánnyal, akit illetéktelen dézsmán kaptak. Breki megfordította a fején a sisakját, hogy a rajta világló lámpafej az ellenkező irányba vessen csóvát, mintha távolodna, így cserkészte be a prédát. Maga szívesen adott a sajátjából, ha szenvedni látott valakit, kivéve a besúgókat, fullajtárokat, bánya bolondjait. Azok aztán kuncsoroghattak nála. Ott egy tócsa, mutatott az üszkös fekete aljra, igyál… Közkedvelt lakatos volt a szakban, szó se róla. Erőtlenül kóvályogtunk az egyik elővájáson, a bányászok, elvégre nekik volt sürgős, meghosszabbították helyettünk a csővezetéket. Lógsz érte egy pálinkával, Breki!, kiabálták. Gyertek, lehelem… Zsenge koromban, amikor még barátkoztam a mélységgel, megesett rajtam nemegyszer a szíve, és egyedül mászott föl a negyvenöt fokos dőlésszögű gurítóvágatba, ahol fél kézzel folyamatosan kapaszkodni kell szerelés közben is, nehogy alábucskázzon az ember. Aztán, hogy előbb kiszállhassunk, nekiugrasztott az ötven méterrel följebb húzódó bányaszintnek. Függőleges aknában. Keskeny, korhadt, síkos falétrán. Néha jóindulatúan visszaszólt. Vigyázz, itt hiányzik egy fok, emitt kettő. Húzott lefelé a csizma, a lámpatest, a menekülő készülék, a szerszámos táska és a dróttal összefűzött svédfogók, de kapaszkodtam összeszorított foggal, görcsösen, levegőt is csak végszükség esetén vettem. Ha lenéztem, bár ne tettem volna, az éjfekete űrt láttam magam alatt. Ezért a tizenöt perc előnyért mászattál meg?!, támadtam rá a második szinten, mihelyst szilárd talajt éreztem a talpam alatt. Túl vagy rajta?, nézett rám. Na látod, ez már a tiéd… Mesélhetnék róla bőven, ennél is lényegtelenebb eseteket; sok értelmét nem látom. Mindkettőnkön a másikunkat kérték számon a bányában, a telepen és az Arany Kapcában egyaránt. Hol hagytad Brekit?, cseng vissza a fülembe a vájárok szava. Hol a társad?… Brekit mélyen érintették a barátságok, szerelmek; az embert az esendőségében látó fanyar, olykor goromba bányászhumora ritkán hagyta cserben, az italtól jókedvű lett, nótázott és táncolt végkimerülésig. Mi történt vele azóta, csak találgatom. A házassága nem sikerült a legfényesebben, talán most sincs vele a felesége. A gyerekeknek Breki viseli gondját. Kötve hiszem, hogy bármit is megtagadna tőlük, aminek értelmét látja… De lehet ilyesmiről a múltból felbukkanva, két üveg sör fölött beszélni? Áthidalni tizen-egynéhány, felettébb zajos és zavaros esztendő szakadékát? Nem szükséges, hogy az én életemet sikerültnek, sikerültebbnek tartsa, elég, ha a sajátjával elégedetlen, máris elbeszélünk egymás mellett… És én miképp ecsetelhetném hihetően ilyen távolságból a keserves sárréti sorsot, a választott sorsomat? Az itt élők a háromszoros jövedelmük mellett is folyvást panaszkodnak. Ha a Sárrétről beszélek, ahol nem egyesek, hanem az egész vidék kifosztott és megnyomorított, egy ideig figyelnek, aztán mellékvágányra terelik a beszélgetést. Mi mást is tennének, amikor évtizedeken keresztül hozzászoktak a politikai támogatottsághoz és a szociális kényeztetéshez, ha a családfenntartó bányászok kemény árat fizettek is érte? A demokratizálódás első éveiben még reménykedtek, aztán már a fogukat csikorgatták tehetetlen dühükben, most, a bányabezárások után, mint a lebunkózottak, kóvályogva éledeznek. Hunyorgó öntudatuk utolsó szikrái, fényei a féltékenység és a változások ellen táplált gyűlölet. Rossz közérzetük valójában lelki eredetű. Egészen egyszerűen meghasonlottságnak, egyéni, és ami talán ennél is kellemetlenebb, közösségi meghasonlottságnak nevezhetjük. Anyám panaszkodott a minap, hogy a hétvégeken már csak negyvenpercenként közlekedik a helyi járatú busz. (Megjegyzem, csúcsidőben tízpercenként.) S amikor szóvá tettem, hogy nálunk naponta is legföljebb kétszer-háromszor, kifakadt. Ne hasonlítsd magatokat hozzánk!

Hát ezért nem vagyunk képesek egymás szemébe nézni Breki, kedves barátom! És úgy érzem, másokéba, a világéba sem.

VII.

…csendesen eldőlt, akár

a haldokló elefánt.

Megint a lámpafényes utcát rovom, felettem denevérek visongnak és csillagok sziporkáznak éppúgy, mint gyerekkoromban. Tucatnyi esztendeje a lelkem maradékát, martalékát menekítettem ki a városból; csavargónak, hóbortosnak hittek. Ma már másnak látnak, ahogy mássá is lettem, olyanná talán, amilyen lenni akartam. Mindez csak messze földön sikerülhetett. Gondolatban persze folyvást itthon voltam. Megépítettem a magam városát a magam nyelvén, és értelmeztem a történelmét. Száz konok, kemény, keserves esztendő.

Kőporos gúnyájú, szikkadt ábrázatú feltárók, rémek és koboldok, bármire kapható bolondok; testes, konyhában forgolódó asszonyok, reszketeg aggok; csecsemők, csimoták, nyikhajok, virgonc, vihogó suhancok, szeplős, cserfes lánykák, bandázó, szedret faló lurkók, nyurga kamaszok, harciasok vagy gyávák, testvérek vagy árvák; szénfekete, villogó szemű vájárok, acsargó aknászok, gyászhíreket szipogó nénék, gombáért erdőt kerülő vének, kocsit mosó, kárpitot porszívózó széplelkek, lakkos körmű mérnökfeleségek, megfáradt, lázas tekintetű hívők, földönfutóvá tett férjek, tántorgó, falat támasztó részegek, hitszegő némberek, világjáróvá lett hippik, kriglit emelgető latrok, ágáló, napszemüveges újgazdagok, minden bűnből kimosdott elvtársak, munkagúnyát rongyoló urak, kushadó cselédek, szolgák, híg vérűek és lomhák, rokkantnyugdíjas, kocsmában ácsorgó legények, szószátyárok, elpuhultak és gyarlók, valamint megkapó és megkapható lányok, tüneményesek, becsapottak, elgyötörtek és léhák – mind velem voltatok s velem vagytok. Nélkületek legföljebb a szövegirodalomba vagy a tébolydába menekülhettem volna.

Miképpen a nagy öregek, egymás után, elkerülhetetlenül a halálba.

Jani bácsi, az ajtószomszédunk, pár esztendeje halott. Amikor Moldova, a feltörekvő “bal oroszlán” a könyvét írta a városról, Jani bácsit elsőként ajánlották riportalanynak. Akkoriban, a hatvanas–hetvenes évek fordulóján, ereje teljében, a róla elnevezett csapat vezetője volt, akire a létfontosságú vágatok kihajtását bízták. Kilométereket haladtak előre a meddőben, robbantáskor (belső kényszerből?, az eszelős kor elvárása miatt?) az óvszabályokat semmibe véve a vágatban maradtak, és az oldalukra döntött csillékbe bújva lőttek. A gomolygó kőporban, lőporfüstben fuldokolva máris rárontottak a lerobajlott kőmezőre, hogy folytassák a munkát. Ki hősnek, ki sült bolondnak tartotta őket. Akadt, aki néhány hétig, mások addig sem bírták mellette az eszelős tempót. Akik kitartottak a csapatán, azokat betegségek, balesetek tizedelték. “Látod azt a nagyléptű bányászt a behemót csizmájával?, riogatták a régiek a riadt szemű újoncokat, akik sápadtan feszengtek a rosszul kivilágított aknarakodón; lenn alszik az elővájásban, és csak akkor száll ki, ha nem küldik lefelé az anyagosok a vasat és a bordafát.” A vájvégen őrjöngő, rettegett csapatvezető vájár mord elégedettséggel beszélt a lelkes riporternek a munkájáról. Két nagy ember találkozott. Mindketten jóval száz százalék fölött teljesítettek.

Moldova, ennyi még feltétlenül hozzátartozik a történethez, ünnepelt író lett, Jani bácsi meg… Mintha a csontjaiban hordozná azt a sok tízezer tonna kőzetet, amit megmozgatott. Szilikózis kínozta, húzta a lábát. Nem gyűjtött vagyont, ugyanabban a bányatelepi lakásban élte le az életét. Anyám annak idején közönyt színlelve értesített a haláláról. Hetvenen felül, gondoltam, bányászembernél ez nem is olyan megrendítő.

A sors rendelte úgy, hogy megállítson a lépcsőházajtóban a szomszédasszony. Összecsapja a kezét, ahogy az öregre terelődik a szó, a szeme elkerekedik, már hadonászik.

– Öt esztendeje is van ennek… Talált magának barátnőt, velekorú özvegyet, együtt jártak fürdőbe. Az asszony, olyan konyhába való fehérnép, egyszer itt aludt, másszor otthon. Főzött neki, mosott rá, segítették egymást. De Jani bácsi! Ha egész nap nála volt is, estére meggondolta magát, fölkerekedett, és az utolsó busszal hazajött. Félt. Nem kapott rendes nyugdíjat, most attól tartott, hogy a lakásából is kiforgatják, ha nem alszik benne. Nem él Kádár, kinek higgyen?… Az asszony el-eljött hozzá, együtt töltöttek néhány napot, ám azt is vitte a szíve a sajátjába. Így ment ez sokáig, aztán az egyik délelőttön hiába zörgettünk az ajtaján. A kulcs belülről a zárban. Jani bácsi!… Betörtünk hozzá. Ott feküdt a kövön, a nyaka nyitva, mellette kés. Hogy miképp volt hozzá ereje?! Csak vágta, vagdosta a nyakát, aztán csendesen eldőlt, akár a haldokló elefánt.