Csoóri Sándor

Költők, asztal nélkül

Végre megint ideülhetek az íróasztalomhoz! Hónapok után először! Olyan élmény ez nekem, mintha órák óta tartó fogvacogtató hidegből egy kellemes, fűtött szobába húzódhatnék be fölmelegedni. Elsődlegesen nem is szellemi gyönyörűség, hanem testi. Föltehetően azért, mert zötyögtetős, huzatos pályámon ritkán volt ilyenben részem. Vagy ha volt is, mindig csak úgy volt, hogy legtöbbször nem a magam kedvét követve ültem le írni, hanem közvetlenül vagy közvetve a kötelességemet teljesítettem. Holott egy magamfajta író asztalának általában olyannak kellene lennie, mint egy repülőtér kifutópályájának. Simának, tágasnak, akadálymentesnek.

Az én íróasztalaim, sajnos, másfélék voltak. Zsúfoltak, púposak, megterheltek. Folyton tele voltak hosszú, panaszos levelekkel, tele sebekkel, segélykérő beadványok másolataival, néha még olyan zaklatott életrajztöredékekkel is, amelyek mögött a civil hóhérok könyöke is megvillant. Nekem ezeket a sorsszerűen elém zuhant akadályokat mindig el kellett hordanom az útból, hogy az a bizonyos fölszállás megtörténhessen.

Asztalok? Jelképes kifutópályák? Mielőtt még elkezdeném magamat sajnáltatni miattuk, érdemes lesz más szempontokból is végiggondolni szerepüket. Magánpanaszaimat és emlékeimet hátrahagyva térjünk át a magyar költészet egy jellegzetes vonására. Egészen pontosan: az íróasztalok és a költészet különös kapcsolatára. Kinek volt íróasztala, és kinek nem, és jelentett-e ez valamit a költői életművek kialakulásában?

Bogaras akadémikusok életre szóló témája lehetne egy ilyen kérdésfelvetés, amely a napjainkban egyre apadó mosoly szintjét valamelyest tán megemelné.

Csakugyan csak az övék lehetne?

Nézzük meg a témát közelebbről mi is.

*

Európa újkori irodalma a XV. század vége felé és a XVI. század elején kezd kialakulni. Első sugallatunkra hallgatva azt gondolhatnánk, hogy a nagy megújulás: a mindenre kiterjedő reneszánsz hatása. Pedig nem. És legfőképpen a költészetben nem. A reneszánsz az értelem, az erő, a logika, a mértan, a megtestesíthető gondolkodás korszaka, és nem a szív tapasztalataié. Az utánzás fontosabb eleme volt, mint az eredetiség kifejezése. Kitűnő példa ennek igazolására a mi Janus Pannoniusunk. Született költő, szabad, érzékeny lélek, lázadó, játékos poéta. Versei mélyén sokszor villoni motívumok szikráznak föl, írjon verset akár a Szilviának nevezett kis parázna lányról, a tüdőgyulladásról, édesanyja elvesztéséről, a tábori élet katonás viszontagságairól, de bármilyen személyes is a témája, az istenített elődöktől – Ovidiustól, Vergiliustól, Martialistól – kölcsönzött forma és pátosz épp a tehetségét nyomja el és teszi másodlagossá.

A reneszánsz legfeljebb azzal segített – áttételesen – a költészetnek, hogy megerősítette az ember magabiztosságát a világban, és a bensejében rejtőzködő személyiség fontosságát növelte meg. Mai szóhasználattal élve: a lírai énét, amely új értékként úgy vagy legalábbis hasonlóan jelent meg a költészetben, mint a festészetben a perspektíva. A nagy előfutárban, Villonban ez már jóval korábban kiteljesedett, de inkább csak az irodalmi illegalitás körülményei között. Hiszen ha nem a legközelebbi barátainak ír, ha nem a sorstársainak és cinkostársainak, valószínű, hogy sose tárul föl olyan lenyűgöző nyíltsággal, ahogy föltárult. Az 1524-ben született utódféléje, Pierre de Ronsard már a közönségnek ír. A francia udvarnak, az udvar körül keringő elitnek és léhűtőknek egyszerre. A vallomás a lét eredendő szükségletévé válik.

*

Mátyás reneszánsza Magyarországon is hasonló “szellemi menetrendet” készített volna elő. A corvinák nemcsak súlyukkal és nemcsak számukkal, de hódításra készülő erejükkel is ezt a feltevést igazolják.

Mohács azonban mindent tönkretett, kisiklatott. A király meghal a csatatéren, özvegye, Mária királynő elmenekül az országból. Az Udvar helyén egy óriási gödör keletkezik. S a gödör nem lehet központ. És ráadásul az összeomlás után, két-három hónap múlva kettős királyság alakul ki Magyarországon. Novemberben Szapolyai János erdélyi vajdát, decemberben pedig Habsburg Ferdinándot koronázzák királlyá. Olyasmi történik, mintha a gödör mellett még egy nagy Tordai-hasadék szakítaná ketté az országot.

Ezt a csapást tetézi meg tizenöt év múlva, 1541-ben Buda elfoglalása.

Nem véletlen, hogy az akkortájt született sok, bibliai ihletettségű zsoltárvers közül egyetlen világi, sőt mondhatnám, politikai vers jajdul föl messzehangzóan. Bornemisza Péter Siralmas énnéköm című verse, amelynek minden visszatérő harmadik sora így hangzik:

Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom.

A refrént egyik szakaszban két ilyen sor vezeti be:

Engömet kergetnek az kevély nímötök,

Engem környülvettek az pogány törökök.

Íme, a végzet által megszabott alaphelyzet. A lélektan azt mondhatná rá: ősállapot, ősszituáció, amely később mindennek, viselkedésünknek, meghasonlásainknak s természetesen az egész magyar költészetnek is meghatározó kerete lesz. Ebből fejlődik ki az otthontalanság élménye, az ideiglenesség mindennapi drámája. Ugyanis ahol nincs otthon, ott haza sincs, ágy sincs, asztal sincs, állandóság se. Ott az ég is csak olyan sivár, mint a vágtató nomádok szemében az ázsiai pusztaságok.

A hiány persze sóvárgást szül, és dacra ösztönöz. Kalandra, ámokfutásra, szabadságra s az egyszerű igazságoknál sokkal szédítőbb és fűszeresebb igazságokra.

Tartsunk egy gyors szemlét a magyar költők tiszteletre méltó csapata fölött. Első pillantásunkra öt arc élesedik meg egyszerre előttünk: Balassi, Csokonai, Petőfi, Ady, József Attila arca. Második pillantásunkra újabb nagyságoké, akik ugyancsak a halhatatlanok közül valók. De minket most – egy külön gondolat nyomán haladva – az előbbiek foglalkoztatnak. Ők, akik a magyar költészet legeredetibb alakjai voltak: sorsban, nagyságban, szenvedésekben, stílusteremtésben, amely egyúttal világteremtés is. Olyan újítók, akik úgy voltak forradalmárok, hogy a hagyományok bennük keresték meg legizgalmasabb távlataikat. De ha szabad rendhagyóan is fogalmaznom: ők voltak a fedél nélküli és az “asztal nélküli” költők is. Örök mozgásban éltek, akiket prolongált ideiglenességben hol itt, hol ott szállásolt el a sors. Ők a történelmi alaphelyzetünk és lelki helyzetünk egyenes ági leszármazottai. Bornemisza Péter után bármelyik megírhatná panaszos versét: Mikor lészen jó Budában lakásom? Például családja is egynek van csak közülük: Petőfinek. Igazság szerint az is inkább utópia, mint család. Utópia, mint a szent világszabadság. Balassi tűzhelyteremtése, azaz házassága még Petőfiénél is füstszerűbb. Jóformán látomás, amely mögött sasok és hollók sebzik halálra egymást.

Természetesen Balassinak tulajdonjogilag van “háza”, sőt vára van, de ő valójában a falakon kívül él. Hol itt, hol ott. Mint egy barbár népmesében. Katonáskodik, solymászik, udvarol, beáll végvári vitéznek, s öl, fog, vitézkedik, homlokán vér lecsordul. Egyszer Rudolf császár koronázási ünnepén tűnik fel mint zászlóvivő, és még táncával is lenyűgözi az uralkodót, máskor pedig kétszáz aranyért eladja kardját a Báthori István erdélyi fejedelem ellen harcoló Bekes Gáspárnak. Ekkor fogságba esik, aztán Lengyelországban bujdostatják. Hazatérve lovakkal kereskedik, azaz: lócsiszár, közben rajtaüt egy-egy híres vásáron, mintha a törökre csapna le. Zsákmányszerzés miatt vagy csupán virtusból? Mindkettőért. Följegyezték róla, hogy a turai vásáron ötven társzekeret szakít ki a tömegből, tereltet egybe s tulajdonít el napsütéses lélekkel.

Története kicsiben a három részre szakadt Magyarországéra hasonlít. Zűrzavar, istenkísértés, hősködés, kora bánat. De ezzel együtt is ő az első magyar költő, aki már nemcsak verseket ír, hanem költ is, és életművet hagy ránk. Azonnal fölismerhető hangon és zenei formában szólal meg négyszáz év után is:

Mi haszon énnékem hegyeken-völgyeken

bujdosva nyavalyognom,

Szörnyű havasokon fene párducmódon

kietlenben bolyongnom,

Tövis közt bokorban, sok esőben, hóban

holtig csak nyomorognom?

Az ember el sem tudja képzelni, hogyan született meg ez az életmű? S azt se, hogy Balassi hol ír, és mikor? Asztal? Írópult? Lovagterem? Toronyszoba? Széplányok háza? Reneszánsz kocsma Bécsben, Krakkóban? Csak szédeleg a képzelet mindenfelé, hogy találjon valamilyen szilárd pontot, de nemigen talál. Mindössze egyetlen árulkodó mondata van egyik átköltésében, amelyet műfordításnak is nevezhetnénk. Idézem önleleplező sorait:

Marullus poéta azt deákul írta,

ím, én penig magyarul,

Jó lovam mellett való füven létemben

fordítám meg deákul.

Vagyis nem a királyi udvar szomszédságában, hanem ahol neki a sétáló palotája volt: egy mezőn. A szabad ég alatt. A mindenségben. A mindenség mint dolgozószoba? Igen, vágom rá, hiszen Balassi a testével írt, a kardjával, vére fölindulásaival, azaz: a létével. Asztalon, deszkán, ablakpárkányon legföljebb csak lemásolta, ami megszületett benne.

*

Az otthontalanságnak ebben a szeles, huzatos, barátságtalan világában készült el Csokonai életműve is. Kazinczynak a börtönévei előtt és a börtönévei után is van helye, otthona, alkotóháza, Széphalma, pincéje, kamrája. Csokonainak nincs. Széphalom helyett neki csak az echózó Tihany sziklája van, amellyel szóba állhat:

Oh, van-é még egy erémi szállás,

Régi barlang, szent fedél,

Mellyben egy bölcs, csendes nyugtot, hálást

E setét hegyekben lél?

Hol csak egy kő lenne párna,

Hol sem ember, sem madár nem járna,

Melly megháboríta,

Melly megháborítana.

Amikor 1796 novemberében a Debrecenből elcsapott tanár és költő Pozsonyba megy, ahol egy hónapra összeült az országgyűlés, nem nehéz kitalálnunk, mit keres. Nemcsak mecénást, hogy verseit, színműveit, vidám eposzait kiadhassa, hanem központot is. A századok óta hiányzó udvart, szellemi fővárost, mércét. De ő is csak lidércet űz. Földiekkel játszó égi tüneményt. Végösszegzése az, hogy az is bolond, aki poéta lesz Magyarországon, de ez a sajgás olyan zenét szül, amelyet legelőször Petőfi, később Ady hall meg abszolút hallásával. Ő, aki a Halállal s Istennel tart fönn rokonságot, a Magyar Pimodán című írásában így vall: “Csokonai Vitéz Mihály unokájának érzem és tudom magam: veszettül európaiatlan magyarnak, aki kacagtató fanatizmussal és komolysággal él-hal Európáért.”

*

Ha hihetünk a költészeten belüli lélekvándorlásban, Balassi szellemiségét, eredetiségét, virágköltészetének kozmikusságát, népiségét, elátkozottságának fölismerhető jegyeit legelőször Csokonaiban látjuk viszont. Aztán – egészen megváltozott körülmények közt – Petőfiben. Mindent hasonlóan él meg, mint elődei. Még a segesvári halál is komoran rárímel az esztergomira.

Ám ha az elődök a sors által meghatározott pályán mozogva hányódó költők voltak, minek nevezhetjük utódjukat: Petőfit? A bolygó hollandi mítosza mellett már életében egy új mítoszt kellett volna személye körül megteremteni: a megszállott, gyalogló szentét, a helyváltoztatás apostoláét, aki attól reméli üdvösségét, hogy mindenütt jelen lehet a földön; mindent láthat, megérinthet, megtudhat. Nem számít semmi: se távolság, se tél, se sár, se nincstelenség, se végzet, mert a világ attól világ csak, hogy nézzük, csodáljuk, s megállunk egy folyó mellett alkonyatkor: hogy a szekérdeszkaülésről csillagot válasszunk magunknak, vagy ha kell, birokra kelljük vele. “…fölvettem sipkámat, s merre sildje esett, arra indultam…” – írja egyik barátjának levélben. Illyés mélyebb magyarázatot talált a vándorösztönre. Azt írja, hogy az ifjú költő – még ha kezdetben nem tudja is magáról, de – érzi, hogy ő a nemzet szelleme, s mint a megtestesült fájdalom cikázik az óriási, zsibbadt törzsben. S még hozzáteszi, hogy Petőfi éveken át úgy járja az országot, mintha minden magyarral külön-külön akarna találkozni.

Annyi bizonyos, hogy olyan nyelvet teremt költészetében, amely mindenkihez szól.

Ami kezdetben kamasznyugtalanságnak vagy a csavargóösztön túltengésének tetszett, két-három éven belül egy új világ messiási esztétikájává válik. E szerint az esztétika szerint nincs külön ihlet és külön élet. Csakis együtt léteznek. A valóságban úgy élnek összeforrva, mint a sziámi ikrek. Így aztán nem az írás szüli a költészetet, hanem a költészet az írást.

Ady Petőfi nem alkuszik című ódai izzású tanulmányából egy mondat röpül ide hozzám. A mondat így hangzik: “Bizonyos dolgokat, históriaian nagyokat, csak egyetlenegyszer s csak egyetlenegy időben lehet megcsinálni.” Mi más ez, mint Petőfi életének teljes igazolása? S mindannak, ami ezt az életet alakította. Hisz Petőfi mélytudatával már tíz-tizenkét éves kora óta úgy irányította sorsát, hogy aminek Magyarországon meg kell történnie, egy nagy napon meg is történjék. Ez a sajátos magyar predestináció senkiben sem működött olyan tökéletesen, mint benne.

A legeredetibb és a legnagyobb hatású magyar életmű ugyancsak a “gének parancsát” követve nem egy emlékezetes, Goethe weimari házához hasonló házban születik meg, hanem “házon kívül”.

Közhelyről beszélek, tudom, de miért olyan nyugtalanító és kísérteties ez a közhely? Ebben a létdimenzióban még a giccses festmények is az egyedül lehetséges igazságot fejezik ki. Petőfi a segesvári – fehéregyházai – csatatéren a saját vérével azt írja a porba, hogy: “Hazám”.

És hol ír verset Ady? Hol József Attila? Albérletek, szállodaszobák, kávéházi asztalok villannak elénk gyors áttűnéssel mindegyikőjük életrajzából. Ady mögött ugyan – élete vége felé – megjelenik még egy kastély is, a csucsai Boncza-kastély regényes környezetben, Erdély kapujában, később pedig egy polgári otthon a Veress Pálné utcában, szalonnal és dolgozószobával, de már egyik sem igazi otthon. Nem a versírás mágikus helyei. Egyik is, másik is a fejedelmi Adynak kijáró attilai hármas koporsó előtti, amolyan kettős, szoktató-koporsó csupán. Elfektető hely a halhatatlanság előterében.

És József Attila?

Úgy érzem, hogy az ő léthelyzetét már nem is kell értelmeznem, hiszen az elődök sorsa törvényszerűen készíti elő a helyét. Valakinek folytatnia kell az irodalom és a közösség mélytudatában újra és újra kiformálódó szerepet, amelyhez hozzátartozik az áldozati szerep, a lázadói szerep, sőt a megváltói is, amely épp elbukásával tesz tisztánlátóvá minket. S a XX. század válságos pillanatában a magyar költők közül ez a valaki nem lehet más, mint ő. A legelesettebb és a legszegényebb lángelme, a mindenség árvája, otthontalanja, aki, mert semmije sincs, jogosan jelentheti ki: “A világ vagyok – minden, ami volt, van…” s ráadásul azt, ami nemcsak az ő vallomása, de mindegyik elődjéé is lehetett volna:

S mégis magyarnak számkivetve,

lelkem sikoltva megriad,

Édes Hazám, fogadj szívedbe,

hadd legyek hűséges fiad.

*

Magam sem tudom, hogyan jutottam el Mohácstól, az elotthontalanodás ősállapotától, Bornemiszán, Balassin, Csokonain át máig? A vad nyomát követő vadász ösztöne hajtott? Vagy egy ismerős mítosz újraélésének az izgalma, amelyet minél alaposabban megismerünk, annál inkább magával ragad? Netalán az, hogy mai költészetünk alkattanát hasonlítsam össze a legeredetibb és a legsajátosabb költőinkével? Hogy bűntudatot érezzek és éreztessek az eredettől való nagymértékű eltávolodásért? Mindenen túl még valamiféle felelősségérzet is felébredt bennem. Szeretném, ha a fiatal költők már a pályájuk elején megértenék, hogy az irodalom rangját, becsületét nemcsak vakmerősége és igazmondása érlelte meg századokon át, hanem a írók szenvedése is. Amely, mint tudjuk, soha nem színpadi szenvedés volt, hanem a mindennapi valóság és a történelmi létezés minél teljesebb megértéséért és meghódításáért indított küzdelem következménye. “Csak igaz kezek írhatnak igaz verset” – hangzott el újra és újra a múzsák szigorú nyilatkozata.

S ez érvényes ma is.

*

Ülök az íróasztalomnál, s leemelem a polcról a Hét évszázad magyar költői címmel 1996-ban kiadott súlyos antológiát. S elfogultan most csak az “asztaltalan” költők verseibe olvasok bele. Ady Bujdosó kuruc rigmusát többször is elolvasom. S egy bolond gondolat kezd el dongani a fejemben: ha a magyar költőknek ugyanúgy lehetne külön himnuszuk, mint ahogy a nemzetnek is van, én ezt a verset választanám magunknak. Ide is írom teljes egészében:

Tíz jó évig a halálban,

Egy rossz karddal száz csatában,

Soha-soha hites vágyban,

Soha-soha vetett ágyban.

 

Kergettem a labanc-hordát,

Sirattam a szívem sorsát,

Mégsem fordult felém orcád

Rossz csillagú Magyarország.

 

Sirattalak, nem sirattál,

Pártoltalak, veszni hagytál,

Mindent adtam, mit sem adtál,

Ha eldőltem, nem biztattál.

 

Hullasztottam meleg vérem,

Rágódtam dobott kenyéren,

Se barátom, se testvérem,

Se bánatom, se reményem.

 

Már életem nyugalommal

Indul és kevéske gonddal,

Vendégséggel, vigalommal,

Lengyel borral és asszonnyal.

 

Lengyel urak selymes ágya

Mégis forró, mint a máglya.

Hajh, még egyszer lennék árva,

Be jó volna, hogyha fájna.

 

Áldott ínség: magyar élet,

Világon sincs párod néked,

Nincsen célod, nincsen véged,

Kínhalál az üdvösséged.

 

Elbocsát az anyánk csókja,

Minden rózsánk véres rózsa,

Bénán esünk koporsóba,

De: így éltünk vitézmódra.

Hová hátrálunk vissza még?

A nyolcvanéves Fekete Gyula köszöntése

Éppen harminc éve, az úgynevezett kemény diktatúra idején jelent meg az Éljünk magunknak? című szociográfia. Kíméletlen igazságokat mutató tükörbe nézhetünk. Azt a tükröt Fekete Gyula tartotta a nemzet elé, akinek most ünnepelhetjük nyolcvanadik születésnapját. És amikor köszöntjük, nézzünk magunkba, és tegyük föl a kérdést: változtunk-e jellemben, lélekben, sokasodásban valamit is azóta? Félek, nemigen. Mert igaza volt, van, s a jövőben bár ne lenne, drága Gyula bátyánknak, amikor kimondja: egymást faló nép vagyunk. Ám egymás elfogyasztásától nem nyerünk az újranemzéshez energiákat, úgy éljük föl ivadékainkat is, hogy azok meg sem születhetnek, s ez egyenes út a kiveszéshez. Tapasztaljuk az elborzasztó “Fekete-igazságot”: évente egy kisváros lakosságának megfelelő lélekszámmal vagyunk kevesebbek.

Hát így élünk magunknak.

A jövő megrablása folyamatban van, a múlt kirablása már megtörtént, marad ez a jelen, sajátságos magyar jelen idő, amelyben el kellene kezdenünk végre visszanyerni mindent, ami megilleti a nemzetet. Ebben a küzdelemben erkölcsi erőnk és gyámolunk, hogy vannak, maradtak, ha kevesen is, hiteles példaképeink, közéjük tartozik Fekete Gyula.

Sárospatak, a Sárospataki Református Gimnázium mindig adott nagy személyiségeket a magyarságnak és a világnak. Természetesen a nemzetmegtartó, cselekvő szellemiség a fontos, s ha ez megvan, mellékes, ki református, ki katolikus; efféle önszétporlasztó megosztást nem engedhet meg magának – jelen állapotában kiváltképp nem – ez a kis nép. A lényeg: ahogy mindig is voltak, vannak harcos papok, úgy vannak, s reméljük, lesznek is még harcos írók, művészek, akik elévülhetetlen igazságnak tartják népük, nemzetük élethez, megmaradásához való jogát, kötelességét. Hiszik, Nagyboldogasszony országával Istennek terve van, s ha ez sérül, veszélybe kerül, protestálnak. Miként Fekete Gyula, aki mindig tudta, a politika – a legjobb szándékú is – a maga általános sablonjaival, meghatározott, e térségben többnyire leszűkített játszóterével nem képes kielégítően megoldani a magyar sorskérdéseket, amelyek bizony rendületlenül léteznek. A politika messze esik a néplélektől, olykor magától a lélektől is. A művészet, az irodalom eszköze a katarzisteremtés, a rádöbbentés, a tudatosítás, hogy itt olyan igazságok munkálnak – bár politikai kurzosok megkísérelték negligálni –, amelyek több mint ezer éve érvényesek, méltó képviseletük kötelező. Mint ahogy hatnak itt még egyidejűleg igazságtalanságok, féligazságok, rossz történelmi beidegződések, bénító butaságok is.

A lelkekben, a tudatokban történő helyreigazítás, feloldás, olykor feloldozás szintén az írástudók feladata. Felelőssége! Fekete Gyula ezt a felelősséget egész életében vállalta, ütötték is érte eleget. Nem hátrált meg. Mondta a magáét, és amikor szükség volt rá, nem azt kiáltotta: előre, hanem azt, utánam. És megindult. Vitézlő alkat. Több kellett volna, kéne ebből a fajtából. Talán nem itt tartanánk, ahol nemzedéki örökségként kapva és továbbadva a visszahátrálás szörnyű taktikáját, a behúzott farkú kutya pózát, a kiszorítás elfogadását tekintjük természetes létformának

Hová hátrálunk vissza még, a méhfalig, ahonnan aztán kikaparnak?

Fekete Gyula az Istentől kapott talentummal úgy sáfárkodik, hogy tudja, ez a képesség egyben kötelesség és tartozás is, ezért akar ennek a népnek megvilágosodást, erkölcsi erőt, önbizalmat adni, ébresztőt fújni, és ha kell keményen az arcába vágni: véreim, magyar kannibálok, térjetek észre vagy vissza épebb ösztöneitekhez, mert a jövőt élitek föl. És megszenvedett tudással tudja, hogy Magyarországon, a Kárpát-medencében mit jelent magyarnak lenni, mit jelent abban a világban, amely a magyarság elveszejtésére annyiszor összeesküdött.

És mit bizonyít még a Fekete Gyula-i magatartás és az életmű? Hogy akadnak történelmi, politikai helyzetek, amikor stratégiailag is kívánatos nekimenni a falnak. Nem csak a berlininek, vagy leugrani róla, mint Dugovics tette. S ha nincs más esély, akkor is fújni kell a trombitát – Jerikónál legalábbis bevált.

Fekete Gyula bátyánkat éltesse, falakat omlasztó erőben sokáig megtartsa a szigorú Isten! 

DÖBRENTEI KORNÉL