Molnár Vilmos

Fejezet, amelyben beindítják a habgyártást,

később pedig fény derül arra is, hogy mikor tojik a sas

A. A. Milne után

Nyuszi jött az ötlettel egy reggel: gyűljön össze az Erdő minden lakója pontban tízkor Róbert Gida háza előtt, és készítsen mindenki habot. Először mindannyian meglepődtek egy kicsit, de aztán szokatlan lelkesedéssel fogadták az ötletet. Akkor reggel külön-külön mindenki úgy érezte, hogy habkészítésben különösen ki tudja vágni a rezet. Malacka csodálkozott is egy kicsit, hogy ez az ötlet nem neki jutott eszébe, hanem Nyuszinak, akit – bár nem szokta hangoztatni – nem tartott valami sokra. Füles kezdetben ugyan akadékoskodott egy keveset, esőt, vihart, sőt tornádót jósolt a délelőtt folyamára, de aztán amikor a többiek mind előrerohantak és őt faképnél hagyták, szaporán ő is utánuk baktatott. Égiháború pedig nem lett.

Nyuszi, mint az ötlet tulajdonosa, a továbbiakban sem hagyta kisiklani kezei közül az irányítást, és nagy ügybuzgalommal látott az akció megszervezéséhez:

– Róbert Gidának van egy nagy fadézsája – vette számba az eszközöket –, de az Malackának és Zsebibabának túl magas. Jó volna ezért, kedves Kanga, ha ön magával hozná Zsebibaba fürdőteknőjét – fordult oda Kangához, aki Zsebibaba fürdőteknőjével felszerelkezve igyekezett a találkahelyre. – És természetesen még Zsebibabát is hoznia kell – figyelmeztette szívélyesen Nyuszi, mert észrevette a Kanga zsebéből kikandikáló Zsebibabát. – Szappant hozok én – folytatta kissé savanyúan, mert látta, hogy azt senki se hoz –, ugyanis ennél a műveletnél a szappan a legfontosabb, nem bízhatom másra – tette hozzá némi gőggel. – Vizet pedig a többiek fognak majd hordani – fejezte be aztán elégtétellel és felvidulva.

– Na és ki hozza a mézet? – érdeklődött nyugtalanul Micimackó. Mert ha netán neki kell hoznia, akkor feleannyira sem élvezetes az egész.

– Miféle mézet? – kérdezte a gondolatmenetéből kizökkent Nyuszi. De aztán Micimackóra nézve gyorsan kapcsolt, és mérgesen hozzátette: – Az most nem fontos.

“Már hogyne volna fontos, a méz a legfontosabb”, gondolta Micimackó, de hangosan nem szólt semmit. Nem is rossz így, hogy nem kell hoznia mézet. Bár ha valaki – nem ő – közben úgy gondolná, hogy mégiscsak hoz egy kis jófajta mézet…

Mire mind összegyűltek Róbert Gida fájánál – kivéve Tigrist, aki késett, de ezen senki sem lepődött meg, mert a pontosság nem jellemezte Tigrist –, már várta őket a fadézsa, és vizet sem kellett hordania senkinek, mert Róbert Gida mindent előkészített. Mosolyogva állt a dézsa mellett és fesztelenül üdvözölte a társaságot:

– Szervusz, mindnyájan! Nekem most el kell mennem, mert dógom van.

Nyuszi és Bagoly majd megmutatnak mindent, ők tudják, hogy mit hogyan kell csinálni. (Nyuszihoz és Bagolyhoz hajolva, súgva: – Ugye tudjátok?) Fél tizenkettőre újra itt leszek. Esetleg fél tizenháromra – tette még hozzá némileg bizonytalanul. Ezen a fél tizenhármon gondolkozva elindult A Hét Fenyőfák felé.

Bagoly önnön fontosságának teljes tudatában fölényes képet vágott, megköszörülte a torkát, és belekezdett:

– Ami a szappanhabgyártás technológiáját illeti…

– Az enyém volt az ötlet – vágott közbe sértődötten Nyuszi.

– …az úgy történik, hogy veszünk egy tetszőleges alakú edényt, s miután bizonyos szintig feltöltöttük vízzel, szappant…

– És a szappan is az enyém – mondta Nyuszi sötét tekintettel.

– …adagolunk hozzá, lehetőleg könnyen oldódó, apró darabokban. Jó néven venném, Nyuszi, ha nem zavarnád az előadást.

De ekkor már tulajdonképpen senki sem figyelt, mert Kanga Zsebibaba fürdőteknőjével kimerített valamennyi vizet a fadézsából, és a magával hozott üvegcséből valami színes folyadékot öntött bele. Aztán gyorsan kavargatni meg pancsolni kezdte, miáltal egyszerre sok-sok szappanhab keletkezett, amelyek színesen csillogtak a fényben. Közben türelmesen magyarázott:

– Látod, Zsebibaba drágám, így kell szép kis szappanhabocskát készíteni. Csak arra vigyázz, a szappanos lé bele ne menjen a szemecskédbe.

– Kanga, kérem – szólította meg szigorúan Nyuszi –, miféle folyadékot öntött ön a vízbe?

– Folyékony szappant – válaszolta Kanga oda se fordulva. – És arra is ügyelj, Zsebibaba édes, hogy bele ne ess!

“Eh”, legyintett keserűen és gondolatban Nyuszi. Ebben a pillanatban nagyon át tudta érezni, mit jelenthet az Emberiség Félreállított és Mellőzött Nagy Jótevőjének lenni. “Hát érdemes ezekért tenni valamit? Hát érdemes? Hálátlan fráterek!” Nyuszi ajkát egyre-másra keserű kacajok hagyták el, szintén csak gondolatban. Ha valaki rákérdezett volna, miért is kellene hálásnak lenniük neki, ugyan maga sem tudta volna hirtelenjében megmondani, de abban egészen bizonyos volt, hogy őt most sérelem érte vagy valami. És még ha csak valami, akkor is! De nem fogja hagyni, hogy eluralkodjon rajta a világfájdalom. Ő nem! Mindenre elszántan látott hozzá, hogy beleaprítsa a magával hozott szappant a dézsába. Majd megmutatja ő “ezeknek”, hogyan kell garantáltan eredeti, igazi-igazi szappanhabot csinálni. Hamisítás kizárva! Akkor tátják majd a szájukat álmélkodva, és jönnek hozzá bűnbánóan tanácsért!

De nem tátották és nem jöttek. Nagyon úgy nézett ki, hogy a szappanhab készítéséhez mindenki ért. Malacka ekkor már, ügyesen könyékig feltűrve aprókockás ingét, ott hajladozott a teknő fölött, Zsebibaba meg Kanga mellett, és buzgón lötybötölt a vízben. Bagoly a fadézsát választotta, annak peremére szállt, és időnként onnan csapkodta szárnyaival az egyelőre még csak zavaros löttyöt. Vele szemben Micimackó kevergetett-kavargatott nagy ügybuzgalommal. Azzal kapcsolatban, hogy hova álljon, Füles egy darabig habozott, ami, figyelembe véve az ügy természetét, ezúttal igen helyénvaló volt. Végül Kangáékat és a fürdőteknőt választotta, de nem túl nagy lelkesedéssel látott munkához:

– Habok és más cifraságok – mondta lenézően –, afféle modern firlefranc.

Egy nagy huszonegyedik századi hűhó. Egykettőre szétpattan, és marad a nagy semmi. Nem egy tartós dolog. Jellemző ezekre az újmódi készítményekre. Ma rohannak utána a népek, holnap már a kutya sem emlékszik reá. Csupa hiábavalóság, nem egyéb. Én megmondtam.

– Mikor? – kérdezte udvariasan Malacka.

– Most! – mondta Füles, és csúnyán nézett Malackára.

Nyuszinak ez egy kicsit sok volt. Hogy még Füles is blamálni merje a szappanhabot, az tűrhetetlen! Végül is az ő ötlete volt a habgyártás, és még reménykedett abban, hogy vissza tudja szerezni az irányítást. Ezért dühösen kifakadt:

– Sok a szöveg a teknő mögött! Termeljünk, kérem, termeljünk!

És akkor egy darabig csend volt és termeltek. Egy idő után meg is látszott az eredmény, mert egész habdombok és habhegyek emelkedtek ki a dézsából meg a teknőből. Malackának valahogy kicsit nehezebben ment, sehogy sem akart növekedni előtte a habmennyiség. Igaz, nem is nagyon erőlködött. Rájött, ezen a pályán ő nem fogja kifutni legjobb formáját. A szappanhabgyártás nem az ő asztala. A hab, bármilyen szépen csillog is, tulajdonképpen tucatárú, sorozatgyártmány. Egy adag hab temérdek egyforma gömböcskéből áll, és még azok is összenyomódnak sok kis cellává vagy mi a csudává. Szériamunkával egy művészi adottságokkal megáldott lénynek nem szabad foglalkoznia! Malacka érezte, hogy ő egy művészi adottságokkal megáldott lény. A habkészítéssel csak elaprózza magát. A szépen megformált, egyedien kidolgozott, egyetlen nagy szappanbuborék az igazi! Lelki szemeivel már látta, hogy egy napon hatalmas, színes buborékot fog majd fújni. Akkorát, de akkorát, hogy… szóval nagyon nagyot. A buborék majd egyre nő, előbb akkora lesz mint Malacka maga, aztán mint Micimackó, aztán mint Róbert Gida, aztán mint a fák, aztán még a fáknál is nagyobb, és ott fog himbálózni a Százholdas Pagony felett, és visszatükröződik benne az egész Erdő, és amikor az Erdő lakói összefutnak, hogy megnézzék, ki van a buborék tövében, aki fújja, aki ott áll lábát jól megvetve, hatalmasra dagadt pofazacskókkal és félelmetesen kivörösödött arccal, mindazonáltal rendületlenül, kit fognak ott találni, na kit…?

– Malacka, beleér az inged a lébe – hívta fel rá a figyelmét jóakaratúan Kanga. Mégis nagy kuncogás követte a megjegyzést, jólesett egy kicsit derülni mindenkinek a hosszas hallgatás után. Malacka elvörösödött, de nem szólt semmit.

– Röhögésileg jól állunk – mondta zordan Füles –, de arra gondolt-e valaki, mi lesz, hogyha kihűl a Nap?

Felelni erre nem felelt senki, viszont Zsebibaba a maga vékony hangján elrikkantotta magát:

– Nem látom Tigrist! Hol van Tigris?

Valóban, akkor vették észre, hogy Tigris nincs is ott. Addig fel se figyeltek rá, mert senkinek se hiányzott. Illetve hát mégiscsak hiányozhatott Zsebibabának, ha egyszer felfigyelt rá. Valahogy úgy állt a helyzet Tigrissel, hogy amikor megjelent valahol, olyan benyomást keltett, mintha egyszerre több példányban is jelen lenne. Talán azért, mert annyira szeretett ugrálni, meg odalopózni valakinek a háta mögé és váratlanul belehuhogni az illető fülébe. Kicsit olyan volt, mintha mindig vibrálna, lehet hogy az oldalán a csíkok tették. Tény, hogy ezek miatt nem örvendett túlzottan nagy népszerűségnek. Különösen Malacka volt az, aki Tigris közelében mindig úgy érezte, hogy otthon felejtett valami fontosat és azonnal el kell szaladnia érte. És a füle töve is mindig bizseregni kezdett, nem tehetett róla. Pedig Malacka alapjában véve szerette Tigrist. Éppen csak hogy Micimackót sokkal de sokkal jobban szerette. És Zsebibabát meg Kangát is jobban. Meg még Nyuszit is. És hát tulajdonképpen Bagolyt is. Róbert Gidáról nem is beszélve, az más. Jaj, és nehogy elfelejtsük szegény Fülest, hát persze, őt is jobban szerette. Szóba jöhetnének talán még Nyuszi rokonai és üzletfelei, nem is tudom… De aztán mindjárt már Tigris következett!

– Én szóltam neki – mondta Nyuszi –, még kora reggel szóltam. De tudjátok milyen Tigris.

– Olyan impertinens – mondta Bagoly választékosan.

– Olyan kelekótya – mondta Kanga elnézően.

– Olyan megbízhatatlan – mondta Nyuszi megrovóan.

– Olyan temperamentumos – mondta Malacka elgondolkozva. Egyszer Bagolytól hallotta ezt a szót, és örült, hogy most használhatja.

– Olyan… barát – mondta Zsebibaba és mosolygott – , Tigris a barátom.

– Olyan csíkos – mondta Micimackó, de közben máshol járt az esze. – Csíkosnak mindig csíkos – tette még hozzá mentegetőzve, amikor látta, hogy a többiek furcsán néznek rá.

– Olyan dinka – mondta Füles megvetően.

– Az milyen? – érdeklődött kíváncsian Zsebibaba.

– Az olyan – válaszolta igen határozottan Füles –, mint aki bele szokta lökni az embert a patakba.

– Olyan nagy – szólt hozzá Malacka újra a témához, amely őt különösen foglalkoztatta.

– Tulajdonképpen nem is olyan nagy – mondta Nyuszi –, hiszen még csak egy kis kölyöktigris. Annyi csak, hogy az Erdőben élők többségéhez viszonyítva azért már nem is olyan kicsiny.

– Sajnos – szaladt ki Malacka száján.

– De majd ki fogja nőni magát – jósolta meg Nyuszi.

– Sajnos – mondta újra Malacka.

– De ha csak diskurálunk egész nap, és nem megy a munka, én nem tudom, mi lesz a vége – emelte fel a hangját Nyuszi, aki szerette, ha övé az utolsó szó. Bizonyára a felszólító mondatokat is szerette, mert még hozzátette: – Termeljünk, kérem, termeljünk!

És akkor ismét termeltek még valamennyit. Lassan már elég sok idő telt el, amióta elkezdték termelni a habot, és lopva mindenikük körülpillantott, hogy lássa, hogy haladnak vele a többiek. Meglepődve állapították meg, hogy Micimackó előtt emelkednek a legnagyobb szappanhabtornyok. Ezen azért is csodálkoztak, mert Micimackó köztudottan nem a szorgalmáról volt híres, ő inkább a költemények szerzésében, meg a mézescsuprok számlálásában jeleskedett. Akkor mi történhetett vele? Pedig egyszerű volt a titok nyitja: Micimackónak már a kezdet kezdetén feltűnt, hogy a sok egymáshoz kapcsolódó habcellácska feltűnően hasonlít a lépesméz lépét alkotó és mézet tartalmazó sejtecskékhez. Ez annyira lelkessé tette, hogy semmilyen fáradságot nem érzett, miközben mancsaival szaporán csápolta a szappanos vizet, és a habmennyiség növekedésével buzgalma is csak egyre nőtt.

– Milyen különös alakja van előtted annak a habnak, Mackó – szólította meg álmélkodva Malacka.

– Valóban – ismerte el Micimackó. – Valamihez nagyon hasonlít. Olyan mintha valami lenne, de nem az. Egyáltalán nem az – tette még hozzá sajnálkozva.

– Vannak dolgok, amik prérifarkasnak tűnnek, de nem azok – jegyezte meg nagyképűen Bagoly.

– Én nem a prérifarkasra gondoltam – mondta Micimackó csodálkozva, hogy az okos Bagoly is milyen értetlen tud lenni néha.

– Lárifári, bármihez is hasonlít, úgyis csak hab – mondta Bagoly. – Erről van szó: a habképződés kiszámíthatóságáról. Ha szappant aprítunk vízbe és folyamatosan pancsolunk benne, nagy valószínűséggel hab képződik – fejtegette tudálékosan.

– De mi lenne, ha egyszer valami más képződne? – tette fel a kérdést ábrándosan Malacka, akinek voltak bizonyos képességei a képzelődés területén. Ezen mindnyájan elgondolkoztak és mindenki gondolt valamire…

Bagoly előtt a dézsában elég soványka habréteg úszkált, amit szégyellt is egy kicsit, de aztán azzal mentegetőzött önmaga előtt, hogy ő végtére is elméleti szakember, a kétkezi, vagy jobban mondva, kétszárnyi munka idegen tőle. De azért nem szerette volna, ha a többiek felfigyelnek erre, és szóvá teszik a dolgot, ezért figyelemelterelő hadműveletbe kezdett.

– A napokban kezembe került egy varázslásról szóló könyv – kezdte. – Igen érdekes ráolvasásokat tartalmaz. Nem mintha én hinnék bennük – tette hozzá gyorsan és nyomatékosan –, távol áll tőlem mindenféle babona. De ha mint költészeti értéket vesszük, akkor érdemes meghallgatni párat. Hogy már szót ejtsünk a poézisről.

– A miézisről? – kottyantott közbe Zsebibaba.

– Akkor most – folytatta Bagoly és közben szigorúan fixírozta Zsebibabát, de az nem úgy nézett ki, mint aki észreveszi – engedelmetekkel elszavalnék néhányat.

– Halljuk! – kiáltotta őszinte örömmel Micimackó. Minden formában szerette a verseket, még akkor is, ha nem ő költötte őket.

– Halljuk, halljuk! – kiabált Zsebibaba is, és nagyon élvezte, hogy ő is hozzá tud szólni a témához, ráadásul ő kétszer is mondta a “halljuk”-ot, míg Micimackó csak egyszer.

Bagoly kihúzta magát, kicsit eltávolodott a szappanleves dézsától (kifundálta, hogy a szavalat végén nem oda fog visszaállni, ahol addig állt), aztán megköszörülte a torkát és belekezdett:

Mérges kígyótól marás,

Habakuk és Szent Balázs!

Hamuban izzó parázs,

Szemmel verés, szóvarázs…

– Méhecske vagy lódarázs? – csúszott ki akaratlanul is Micimackó száján. – Merthogy egyáltalán nem mindegy – tette még hozzá magyarázólag. – A méz előállítása szempontjából – fejezte be elbátortalanodva, mert látta, hogy közbeszólása nem nyerte el Bagoly tetszését.

Bagoly újra nekiveselkedett a mondókájának, de ekkor meg Fülesből tört elő váratlanul a költő, és hallatta hangját:

– Istálló vagy lógarázs? – recsegte kissé rekedtesen. – El lehet tűnődni rajta! Próbára lehet tenni vele az élesebb elméket! Bezzeg, hogy Füles hol parkol le éjszakára, az mostanság nem érdekli a népeket. Nem azért mondom – nézett jelentőségteljesen Malackára –, de valahogy ezzel nem foglalkoznak eléggé. Ne vedd a szívedre, kérlek – fordult oda Nyuszihoz is, aki egész idő alatt oda se figyelt, mert két távoli rokona és három régi üzletfele félrehívta megbeszélendő valamit.

– Így nem lehet ráolvasást tartani, hogy senki sem figyel! – fakadt ki sértődötten Bagoly, és már be sem fejezte a mondókát.

– Én figyelek, én figyelek! – kiabálta lelkesen Zsebibaba, és hozzá még ugrált is egy keveset, mert valamiért úgy gondolta, hogy az ugrálás a megfeszített figyelem jele.

– Zsebibaba, kedves – kezdte Kanga, és azzal akarta folytatni, hogy mindjárt kell menni lefeküdni, vagy mindjárt kell menni ebédelni, vagy mindjárt kell menni…, de akkor rájött, hogy még egyiknek sincs itt az ideje. Ezen igen meglepődött, és egy kicsit el is gondolkozott. Zsebibaba közben tovább kiabált:

– Nyuszi, hé, Nyuszi, figyelj már ide, ugye én figyelek?! Malacka, hol vagy Malacka, te mit gondolsz, figyelek-e én?!

De persze nem kapott választ, mert éppen senki nem figyelt oda. Úgy nézett ki, hogy érdektelenség és figyelem hiánya miatt a szavalat kudarcba fulladt.

Ekkor váratlanul megjelent közöttük Tigris. Ez is olyan Tigris-féle dolog volt: egy darabig egyáltalán nem lenni jelen valahol, aztán egyszerre csak teljes egészében és nyomatékosan jelen lenni ugyanott. Ő tudja, hogy csinálta.

– Na, lesz itt ugrálás mindjárt – mondta borongva Füles –, ajánlom mindenkinek, hogy álljon minél távolabb a pataktól. (Pedig nem is volt a közelben patak.)

– Ugrálni én is tudok – mondta büszkén Zsebibaba és ugrált.

– Tigris nem is annyira ugrálós – jegyezte meg halkan Malacka –, mint inkább ráugrálós.

De Tigris ezúttal igen csendesen viselkedett. Az elején legalábbis. Figyelmét teljesen lekötötték a fürdőteknőben meg a dézsában úszkáló habcsomók. Élénk fantáziája különböző izgalmas alakzatokat vélt felfedezni bennük. Lopakodó mozdulatokkal óvatosan becserkészte a fadézsát, aztán hirtelen felpattant és supsz…! és püff…! és loccs…!, nagyokat sózott a habcsomók közé. Mindezt Zsebibaba örömteli ujjongására, és a többiek nagy megbotránkozására.

– Jé, hogy ez a Tigris milyen jópofa! – lelkendezett Zsebibaba.

– No de Tigriském! – méltatlankodott Bagoly, miközben a szemét törölgette, amely telement szappanos lével.

– Tigris! – próbálta felelősségre vonni Nyuszi. – Te tulajdonképpen rongálod a habot!

De ez nem volt igaz. Minél jobban csapkodott Tigris a dézsában, annál több hab keletkezett a szappanos vízből. Végül már neki volt a legtöbb habja. Akkor leállt a csapkodással, és megpróbált úgy tenni, mintha kezdettől ez lett volna a célja.

– Így szoktak a Tigrisek habot csinálni – mondta mintegy mellékesen, és igyekezett szerénynek látszani.

Füles, aki minden habellenszenve mellett szép csendesen megpróbált első lenni a habtermelésben, de vajmi kevés eredménnyel, Tigris sikerét látva keserűen kifakadt:

– Hamarmunka: fusermunka – jelentette ki megvetően. – Hogy néz ki a habod, Tigris? Ezt nevezed te habnak?! Még ránézni is rossz! Nézzétek meg az én habomat: ez hab! Formás és takaros! Ezt nevezem én habnak! – tekintett körül kihívóan, de senkit nem érdekelt Füles habja. – Pedig ahol én álltam, különösen nehéz volt habot termelni! Pont ott mindenféle szöszmöszt vagy miafrancot fútt belé a szél! Nem mintha valami sokra értékelnék bármiféle habot is – tette még hozzá méla undorral. – Egyáltalán nem mintha!

Micimackó elgondolkozva szemlélte saját habját, és próbált rájönni, milyen is az övé. Már elhessegette maga elől azt a kényszerképzetet, hogy a lépesmézhez hasonlít. Mert minek kínozni magát? De akárhogy bámulta is a habot, nem jutott más eszébe róla, mint az, hogy: habos.

Lassan az egész habgyártás kezdte elveszíteni a varázsát, ami kezdetben azért volt neki. Kangát túlságosan is emlékeztette egy nagymosásra, Zsebibaba meg időnként úgy érezte, hogy elvész a szappanhabhegyek között. Igaz, nem lett volna túlságosan ellenére, hogy elvesszen egy kicsikét, eddig úgysem veszett el még soha. Micimackó belátta, hogy nagy a különbség a lépesméz és egy adag szappanhab között, Malacka viszont az egyéni művészi stílus híve volt. Nyuszinak rosszul esett, hogy ötletgazdaként eléggé a szélre szorult, Bagoly pedig ráébredt, hogy ő az elmélet területén van igazán otthon. Fülesnek amúgy sem tetszett soha semmi, talán az egy bogáncsot kivéve. Tigris, szokása szerint, egyszerűen elunta az egészet. Ráadásul egy rakoncátlan szellőcske széthordta a habcsomókat, amelyek lassan elfolyva nyálkás maszattá változtak át. Őszintén szólva elég ramatyul nézett ki a környék. Ilyenkor jön elő az a hangulat, amikor jólesne belelökni Fülest a patakba, vagy rosszat mondani Kangának Zsebibabáról, vagy rémisztően nézni Malackára. Esetleg valami olyannal hozakodni elő, amitől a többieket eszi a sárga irigység.

– Emlékszem, pár évvel ezelőtt Engelbert unokabátyám – kezdte múltba révült tekintettel Bagoly –, aki sas volt, amíg nyugdíjba nem ment (nem tévesztendő össze megboldogult Róbert nagybácsimmal!), egy borús őszi napon…

– Mit csinál egy sas, amíg nyugdíjba nem megy? – kíváncsiskodott Zsebibaba, és Bagoly ez egyszer nem haragudott a közbeszólásért, sőt, tulajdonképpen még örült is neki.

– A sas a madarak királya – jelentette ki ünnepélyesen Bagoly. Rövid szünetet tartott, hogy mindenki át tudja érezni a kijelentés súlyát, majd folytatta. – Ő repül a legmagasabban minden madár közül. Nagyjából ezt a kettőt is csinálja: királykodik és repül. De csak nappal! Mert úgy is lehet mondani, hogy felosztottuk egymás között a napot: ő nappali repülő, én éjjeli. S tulajdonképpen sokkal nehezebb éjszaka repülni, mint nappal. Nem akárki lenne rá képes. – Ismét rövid szünet következett, majd Bagoly halkan, átszellemülve, felfedte a titkot: – Én képes vagyok rá.

– Éjszaka én aludni szoktam – jegyezte meg szerényen Micimackó. S mert érezte, hogy valamivel még illene előrukkolnia, hozzátette: – De ahhoz én is nagyon értek.

– Az én unokabátyám, Leonárd – szólt bele Tigris is, mert nem tűrhette, hogy, bár ő lett a habtermelés győztese, így háttérbe szorítják – életében oroszlán volt. Éjjel is és nappal is. Minden állat fölött uralkodott – tette még hozzá látszólagos nemtörődömséggel.

– De nem a madarak fölött! – csattant fel Bagoly, akit bagoly létére elfutott a pulykaméreg.

– Minden állat fölött – mondta Tigris unottan, és úgy tett, mintha elfojtana egy ásítást.

– De nem a sasok fölött! – hörögte Bagoly, és arca lassan lila színt öltött.

– Minden állat fölött – mondta Tigris, közben csekély érdeklődéssel szemlélt egy bárányfelhőt a magasban.

A helyzet meglehetősen feszültté vált, ami főleg Malacka idegeit viselte meg. Malacka egyáltalán nem szerette az indulatoktól terhes pillanatokat, ő a csendes, békés pillanatokat szerette, amikor mindenki mosolyog és zavartalanul nő a kukorica. Nem is igazán értette, hogy ilyen távoli rokon, mint egy unokabáty, hogyan képes viszályt szítani. Különösen, hogy jelen sincs.

– Talán csak az a baj – jegyezte meg Malacka bátortalanul, de békítő szándékkal –, hogy túl nagy a rokonság.

– Az nem baj! – förmedt rá Tigris, és hozzá még csúnyán is nézett.

– Hogy baj lenne, azt tulajdonképpen nem lehet mondani – fűzte hozzá észrevételét Nyuszi is, aki úgy általában a rokonságügyben szintén érdekelve volt. És persze, ő is csúnyán nézte Malackát.

– Vizsgálódásaim során arra a következtetésre jutottam, hogy az bajt nem képez – jelentette ki Bagoly ellentmondást nem tűrően. Odafordult Malackához és szigorúan végigmérte.

Malacka elhatározta, hogy többet nem jár társaságba, hanem már délután elmegy remetének, vagy beáll szerzetesnek, lehetőleg a karthauziakhoz.

– Malacka – szólt rá keményen Füles is –, ne keverd a bajt!

“A karthauziakhoz vagy a trappistákhoz”, gondolta életuntan Malacka. Nem fog ő többet szóba állni senkivel.

Ekkor Micimackó jelentkezett szólásra.

– Úgy gondoltam…, vagyis hát…, arról van szó, ugyanis…., hogy írtam egy verset – vágta ki végül. Nem mondott senki semmit, de ezt úgy értelmezte, hogy senkinek sincs kifogása az ellen, hogy elszavalja. Valahogy azért több biztatást várt volna.

– “Mikor… – kezdte Micimackó.

– Hangosabban, hangosabban! – kiabálta Zsebibaba, pedig ő állt legközelebb Micimackóhoz, és nagyon jól hallott mindent, de jelezni akarta, hogy ő is itt van és figyel, és figyeljenek rá is.

– …tojik a sas?” – fejezte be Micimackó. – Ez a címe: Mikor tojik a sas? – tette hozzá magyarázólag. – Írta Micimackó. És akkor most:

A sas a madarak királya.

Az oroszlán az állatok királya.

Akkor az oroszlán a sasnak is királya?

De a sas tojik reája.

– Ennyi – tette még hozzá végül, mert olyan furcsán hallgatott mindenki, mintha azt várnák, hogy jön még valami. De nem jött. Másrészt Micimackó is úgy érezte, tényleg jöhetne még valami. Taps vagy ilyesmi… De az sem jött. A helyén maradt minden, ha ugyan ott volt a helye, ahol volt.

– Van, amiről jobb verset tudnék írni – mentegetőzött Micimackó, és ha kérdik, azt is meg tudta volna mondani, hogy miről. De még mindig nem szólt senki semmit.

Bagoly úgy vélte, ő túlságosan is érdekelt a témában, semhogy illendő lenne véleményt nyilvánítson. Füles sohasem is volt valami nagy véleménnyel a költészetről, kivéve, ha éppen nem az ő verséről volt szó. Malacka még ott tartott, hogy többé nem veszi gyenge vállaira e hívságos világi élet dolgainak terhét. Kanga Zsebibabával volt elfoglalva, akinek időközben sikerült véletlenül lenyelnie valamit, amitől majdnem megfulladt, szerencsére Kanga idejében észrevette, és addig püfölte a hátát, míg végül is nem lett semmi baj. Tigrisnek egyszerűen nem volt véleménye, a költészet nem érdekelte. Nyuszi pedig…, Nyuszi épp készült hozzászólni, annál is inkább, mert Bagoly hallgatását úgy értelmezte, hogy a nagyokos ezúttal nem képes megfelelő színvonalú műelemzésre, na nem baj, majd ő, Nyuszi megmutatja…, amikor megpillantotta a Méhecskék Fája felől közeledő Róbert Gidát, és egyszerre már nem is volt olyan fontos, hogy elmondja a véleményét.

– Ott jön, ni, Róbert Gida! – szólt oda a többieknek, mert azt azért nem szerette volna, ha valaki más szól, mikor pedig ő vette észre elsőnek.

– Fogadjunk, Füles, hogy nem tudod, hány óra van most! – kiabált Zsebibaba szelesen. És mielőtt Füles még bármit is tudott volna válaszolni, diadalmasan kivágta: – Fél tizenhárom! Na ugye!

A mélyen felháborodott Füles szavai már elvesztek a nagy zsibongásban, amellyel körülvették az érkező Róbert Gidát. Ott tülekedtek mindannyian körülötte és egyszerre beszélt mindenki, mert szemmel láthatóan mindenkinek akadt mondanivalója, észrevétele, panasza, kérése, vagy csak egyszerűen üdvözölni akarta őt. Róbert Gida csak mosolygott, és meghallgatott mindenkit. Aztán amikor egy kicsit elcsitult a zaj, megszólalt:

– Szervusz, mindnyájan! Dógom vót, de most már itt vagyok. Egyszer valaki – vadgalamb vót az illető – azt mondta, idézem: “bár az egész dologban a másik a hibás, de azért nem kell mellre szívni”. Különben mit szólnátok egy jó kis estélyhez, amit én fogok adni?

Amikor egy idő után elült a nagy üdvrivalgás, továbbra is mosolyogva folytatta:

Ott rendeznénk azon a helyen, Ahol Estélyeket Lehet Rendezni. Hiszen tudjátok. Összegyűl majd az egész banda, és lesz mindenféle sütemény: mézes, meg kukoricás, meg bogáncsos, meg még csukamájolajas sütemény is lesz – mondta, látva Tigris nagy, esdeklő szemeit. – De tejszínhab nem lesz rajtuk – tette még hozzá némi megfontolás után –, és másmilyen hab se, semmi.

Orbán Kinga

Jóságos próza¹

Molnár Vilmos írásairól

Molnár Vilmos eddig körülbelül negyven novellát, karcolatot írt, ami a halhatatlansághoz kevés, de egy (Erdélyben két) kötethez meg éppen elegendő, illetve ahhoz elegendő, hogy ez a próza rákerüljön a kortárs magyarországi irodalom fényes tálcájára (is), mit a finnyás kritika kínál körbe-körbe az élveteg olvasónak. A Molnár Vilmos-próza az irodalmi menüben a desszertekhez tartozik, a legfinomabb krémesekhez (vagy zserbóhoz, kinek-kinek ízlése szerint), amelyet egyedül fogyaszt el az ember, egy nyomott hangulatú vasárnap délután, kopott, homályos cukrászdában, hosszan szöszmötölve az utolsó falatnyi süteménnyel, csak hogy minél inkább elodázza a visszatérést az üres lakásba, hol nem vár rá semmi, csak magány, céltalanság, üresjáratú létezés.

Furcsa feltételnek tűnhet Molnár Vilmos prózájának (sőt prószájának!) “fogyasztását” a lélek szomorúságához kötni, mikor ez a próza éppen a játékossága, ellenállhatatlan humora, egészen váratlan nyelvi fordulatai miatt olvastatja magát olyannyira könnyedén, hogy az ember szinte beleragad a szövegbe, s az az olvasói láz vesz erőt rajta, mint gyermekkorában meseolvasás közben, amikor a könyvfalás nagyszerű izgalmát csak valami váratlan kényszerítő körülmény (például a szülők hazaérkezése) tudta megszakítani.

Természetesen bármilyen hangulatban olvashatók ezek a novellák, de a lélek szomorúságát, sőt a szétesettség, a “minden egész eltörött” érzését azért ajánlanám, mert ezek az írások ilyen érzések ellenében fejtik ki igazán a hatásukat (és van-e jobb annál, mint megvidámodva távozni egy szöveg teréből), másrészt talán az írói szándék is éppen ez: az olvasói és írói (!) depresszív lelkiállapot enyhítése és vidámmá tétele…

Ez az írói szándék a Levél Szingapúrból című novellából olvasható ki, amely egy magányos férfi szorongásáról és az ezt legyőző, teljesen reménytelen csodavárásáról szól (vagyis egy mindennapi létélményről, hiszen ki ne bízna olyan álmokban, amelyekről a józanabbja azt tartja, hogy teljesen kivihetetlen, sőt titkon az “álmodozó” is esélytelennek tartja, bár ezt soha nem vallaná be önnönmagának), és arról, hogy mi történik akkor, ha az embert megfosztják a csodavárás reményétől. Ezt a novellabeli férfit – nevezzük nevén a dolgot – magáról mintázta az író, s nem ragadtatnám el magam ilyen vakmerő, irodalomkritikailag nem szalonképes kijelentésre, ha erre nem éppen az író bátorítana. A novella kezdete nagyon is emlékeztet egy napló kezdő soraira: “A tegnap halpasztát ettél, mert nagyon szereted”, majd a továbbiakban is a napló kellékei, a tegnapi és “mai” nap elmesélése adják a történet rácsát, amelyre aztán túlságosan is jó, novellához és nem naplóhoz illő szöveget feszít fel az író (bár nincs kizárva az sem, hogy valaki ilyen műgonddal írjon naplót). Ami igazán nem naplószerű, az egyes szám második személy használata, a tegező forma, bár ez még mindig szubjektívebb, vallomásosabb, mint a harmadik személyben való megszólalás, innen könnyebb átváltani egyes szám első személyre, és bevallani, hogy a tegezés önmegszólítás volt. Molnár Vilmos ezt meg is teszi a novella vége felé: “…azt a rossz szokásodat pedig egész biztos elhagyod, hogy egyes szám második személyben beszélj magadról, mintha így akarnál elbújni a szövegben a szöveg mögé” (Levél Szingapúrból, 45. o., in Molnár Vilmos: Az olvasó fizetéséről. Széphalom Könyvműhely, 2000). Mindez persze lehet, hogy csak játék, de akkor azt kellene mondanunk, hogy az írói én önmagát játssza el, ami (kijelentésként is) eléggé nagy botorság.

Hogy milyen volt a főszereplő életének egy napja, azt most nem taglalom, elégedjünk meg annyival, hogy életének értelmet az ad, hogy egyszer levelet fog kapni Szingapúrból, és “attól arrafelé minden jó lesz”. Efelől azonban nemcsak a novellabeli (a férfit kezelő) orvosnőnek vannak kétségei, hanem – valljuk be – nekünk, olvasóknak is, hiszen ha Molnár Vilmost sejtjük a főszereplőben, akkor valóban nincs sok esély arra, hogy valaha is levél érkezzen Szingapúrból Csíkszeredába… Ennek belátásáig egyszer a főszereplő is eljut, egy pillanatra meginog az addig töretlen levélvárásban. A csoda megtagadása azonban olyanszerű élményt vált(ott) ki belőle, mintha “folyton zuhanna, reménytelennek, kilátástalannak és értelmetlennek érzett mindent, csodálkozott, hogy nem esett szét darabjaira”² egészen az elemi részecskékig, és csak akkor kezdett valamelyest magához térni, mikor újra érezni kezdte, valamikor mégiscsak levelet fog kapni Szingapúrból.

A Levél Szingapúrból – őszinteségénél fogva – igen fontos novella (nem véletlenül volt ez a címe az Erdélyben megjelenő első Molnár Vilmos-kötetnek is), mert megmutatja, hogy milyen lelki igények kielégítése áll az írások hátterében, pontosabban ha ezt az egyet összevetem az összes többi novellával, akkor mutatkozik meg ez az igény. Ez az egyetlen olyan novella, amelyben arról olvasunk, hogy milyenné is változik az írói psziché, ha már a csodavárás reménységétől is megfosztódik. Ez a tartalom élesen szembenáll a többi novelláéval, mert ezekben a megtörtént csodának, váratlan történéseknek, humornak, érdekes, már-már groteszk írói nézőpontnak vagyunk az élvezői. Ilyen összevetésből könnyen adódik az a következtetés, hogy Molnár Vilmos az írást gyógyulásra és jótékony gyógyításra “használja”…

Öngyógyítása a csoda megtörténtetésében áll, az atomjaira széthulló írói psziché visszarendeződésére lehetőség csak az írásban nyílik, s ez nemcsak azt jelenti, hogy az írás mint tevékenység önmagában is csodatevő, hanem azt is, hogy a csoda megírásakor (lélekben) valóságossá is válik a csoda.

Akik még nem olvasták Molnár Vilmos kötetét, ezek után azt gondolhatják, hogy Molnár Vilmos az élettől elforduló, mindenféle kitalációkba menekülő író, sci-fit vagy romantikus “lányregényeket” ír. De nem, novelláinak nyersanyaga a mindannyiunk által ismert unalmas, hétköznapi valóságból való, csak Molnár Vilmos ezt élvezhetővé varázsolja. Gyógyító jellegét számunkra e próza így tölti be.

Molnár Vilmos többféle módozatot is kitalál az olvasó elámítására, de ezt valami belső, tiszta jóság diktálja, a különböző trükkös novellákkal nem önmagára, írói bravúrokra akarja felhívni a figyelmet (bár első olvasásra akár így is tűnhet), hanem a játékos, örömteli elámulás állapotába akarja hozni és megtartani az olvasót.

Van egy novellája, A sivatag, melyet csak azért vetnék össze Kafka Az átváltozás című elbeszélésével, mert egymás kontúrjaiban élesen kirajzolódik, hogy Molnár Vilmos milyen élmények közelébe akarja juttatni az olvasót. A két novella különben sem nyelvi, sem narratológiai kritériumok alapján nem hasonlít egymásra. Ami valóban kapcsolatot teremt a két írás között, az a szövegtől elszakadó olvasói emlékezet, amely Kafka novellájából Gregor Samsa óriási bogárrá való átváltozására emlékezik a leginkább (na és persze azokra az emóciókra, amelyet ennek olvasása okozott), az átváltozás körülményeire (a reggelre) és indokaira, amit ugyan még a szakirodalom sem fejtett meg, de valamiképpen a szürke, hétköznapi élet hatására gyanakszik, akárcsak az olvasó… Úgy tűnik, Molnár Vilmos is ezekre az emlékzárványokra épít. Választ egy olyan nevet – Samuel George Hopestep –, amely alakilag hasonlít a Gregor Samsa névre, de szemantikailag teljesen eltér attól (hiszen a Samsa állítólag a cseh Sám jsa szóból származik, jelentése: egyedül levő, magányos, míg a Hopestep, ugye, reménylépésként, reménytáncként fordítható), és megtartja a novella alaphelyzetét, vagyis a kezdetet. Ez a novella is egy reggeli, furcsa ébredéssel kezdődik, Samuel George Hopestep is hosszan időzik az ágyban, csak hát az ő elméjét a játékos, könnyű csodavárás és nem az állati kínlódás köti le… Úgy tűnik az olvasói emlékezet szerint, hogy Molnár Vilmos egy antiátváltozást ír, mert míg Kafka undorító féreggé változtatja Gregor Samsát, hogy a hétköznapi lét lelki nyomorát egy ilyen állapot következményeivel szimbolizálja, addig Molnár Vilmos megszabadítja hősét az unalmas hétköznapoktól, hiszen Samuel George Hopestepnek sikerül elszöknie a sivatagába, az évek hosszú sorának álmodozását az író valóságossá teszi. Innen nézve (vagy így nézve) a két novellát, nagyon könnyen adódik a magyarázat Molnár Vilmos írói jóságára, s ezzel a könnyűséggel én most viszsza fogok élni. Ebből a horizontból Molnár Vilmos jósága az, hogy ő a csodát a hétköznapi lét szürkeségéből való kilépésre használja, az ő csodái jóságosak és szabadítók. “[a csoda]… legyen túláradóan jótékony hatással az ember életére.” Grzés szavai ezek Az értelmetlen csoda című novellából…

Mondom, elnagyolt kissé ez az összevetés, mert Kafka eleve átváltozásnak nevezi Gregor Samsa “színeváltozását”, s az átváltozás lényege éppen az, hogy egyaránt tehet animálissá vagy emberfelettivé. Tehát nem negatívan használja fel a valami/valaki megmagyarázhatatlanul válik másmilyenné folyamatát, hanem szándékosan tematizálja azt, hát csak ezzel lehetett az olvasót igazán a pokoli borzalom közelébe hozni, és ott megtartani. Gregor Samsa bogárrá való átváltoztatása nem valami furcsa, extrém létállapot metaforája, a közönséges hétköznapi élet: a lélektelen kimerítő munka, a megalázások, az elfojtott lázadások megsűrűsödése a testben, ami alól nincs feloldozás, mert Kafka nem engedi enyhíteni a mindennapi nyomasztó lét borzalmasságát sem Isten, sem ember által, sem a novella terén belül, sem azon kívül, mert mi magunk, az olvasók is csak a hideglelős borzadásig s nem az együttérzésig jutunk el Gregor Samsa-féreg láttán. Hát melyikünk tudta volna ezt az óriási, hátában rohadt almát cipelő szörnyeteget igazán emberszámba venni, megszeretni és elfogadni? Ki tudott volna másképp cselekedni, mint a szereplők?

Elég ennyi vagy nem elég olyan konzekvenciák levonásához, hogy Molnár Vilmos prózája reményt ad, Kafka viszont irgalmatlanul szembesít az élet reménytelenségével, nem tudom, bár bizonyos írói “vallomások”³ argumentumok nélkül is ezt bizonyítják.

A sivatag Samuel George Hopestep táncparádéjával fejeződik be. Csodálói csak a puszta homokdűnék, holott még akad örömteli néző, igaz, ő a szövegen kívül foglal helyet… Ez a tabló, a táncoló, valóságból szökő fegyenc, akár az egész Molnár Vilmos-i próza jelképe lehetne. A szemünk előtt, illetve nekünk táncoló próza ez, valamennyi novellában a történetet mondó narrátor – mint egy fürge táncos – bámultatja magát, juszt is el akarja ámítani az olvasót, ezért aztán mindent kitalál. Lendületes, sziporkázó történetbe kezd, és mi élvetegen úszunk benne, semmi jel nem mutat arra, hogy a történet befejezése előtt a narrátor fog szembevigyorogni velünk, hogy nincs tovább (A Kolcza-féle kert…, Középkori történet mórokkal…). Vagy a narrátorén⁴ fejti ki véleményét valakivel/valakikkel szemben (A név, Svindli…), és mi persze a történetmondóval tartunk, mert az énes megszólalás önkéntelenül is azonosulásra indít minket. Fanyalgunk és lamentáljuk mi is a Másik korlátoltságát, és ha beléphetnénk a szöveg terébe, eksztatikusan bizonygatnánk a narrátorénnek, hogy mi vele tartunk, vele tartunk…

De az író kibabrál velünk, a befejezés előtt mindig közbeveti az Elhallgatott Tényt, hogy kiderüljön, a tévessel azonosultunk, sajnos, mindvégig a Másiknak volt igaza. Bizonyos novellákban (A tetten ért idő és a Manopera, bár ez utóbbit, nagy bánatomra, a Magyarországon megjelent kötetbe nem válogatták bele) az olvasó elámítása nem közbevetésen vagy elhallgatáson alapul, hanem valami egészen különleges látásmódon. (Ezt akár groteszknek és abszurdnak is nevezhetnénk.) Például a (kötetből hiányzó) Manopera című novellában egy egész történet kerekedik egy férfi és egy női kéz néma gesztusaiból. A történetnek van egy – a szó szoros értelmében vett – szemtanúja is, egy kamera a nagy, kerek objektív halszemével, aki szívószállal vizet iszik, és ha nem ért egyet a férfikézzel, hevesen rázza a fejét, illetve szemét. Ilyenkor a kép – mert mi mindent egyben a kamera szemével is látunk – ütemesen jobbra-balra ing…

Molnár Vilmos nagyon jól tudja, hogy a csoda ritkán történik meg, de a váratlanság impulzusai, a rácsodálkozás és elámulás pillanatai nagyon közel járnak azokhoz az érzésekhez, amelyek elfoghatják az embert egy esetleges csoda megtapasztalásakor. Molnár tisztában van azzal, hogy ezt ő lehetővé teheti, mert az olvasás pillanatában a tudatunk az ő kezében van, a szemünknél fogva vezet, és azt olvastat el velünk, amit éppen akar. Hát ezért jóságos és gyógyító ez az írói “eljárás”, mert arra törekszik, hogy e próza olvasása egy újabb lehetőséget teremtsen a csoda közelségében járó érzések megtapasztalására.

 1 Ilyen címmel már megjelent egy írásom Molnár Vilmos prózájáról, a marosvásárhelyi Látó 2000. októberi számában. Ez az írás annak bővített változata.

2 Az idézett szövegben valójában egyes szám második személyben áll az összes ige. A recenzió gördülékenysége miatt változtattam meg az igék számát és személyét.

3 A Kafka-monográfia (Pók Lajos: Kafka világa) szerint Kafka Gusztáv Janouchnak a következőket mondta: “Hallgatni kell, ha az ember nem tud segíteni. A maga reménytelenségével senki sem ronthatja a páciensek állapotát. Ezért kell megsemmisíteni minden irkafirkámat.” Azt persze ne kérdezzék, hogyan emlékezik G. J. ilyen pontosan Kafka szavaira (jegyzetelt társalgás közben? vagy csak úgy vélte, ezt Kafka is mondhatta volna?), de bárhogy volt is, mondandóm bizonyításához ez mindenképp jól jön…

4 Az egyes szám első személyű mesélőt értem rajta.

Maximális hatású minimalizmus

Beszélgetés Molnár Vilmossal

– Írásainak egyik nyilvánvaló epikai előképe a mese. Bizonyára sok mesét hallott gyerekkorában az idősebbek lábaihoz kucorodva…

– Úgy vélem, hogy a mese nemcsak az én írásaimnak, hanem úgy általában mindenféle epikának is előképe. Mondhatnám úgy is, hogy “kezdetben volt a mese”. A mese az idő múlatásának egyik igen ősi módja, és múlatni az időt (hogy az ne magától, ne “üresben” múljék) szinte már mágikus cselekedet. Akár össze is lehetne vetni a mulat és a múlat szó jelentését. A történeti fejlődés kezdeti fokán álló primitív törzsek, természeti népek is ismerik már a mesét, tudatuk mintegy így képezi le a valóságot. A mitológiák kialakulása előtt is léteztek már mesék, talán éppen azokból keletkeztek a nagy mítoszok. De ne menjünk ilyen messzire.

Ami engem illet, már csak azért sem lehetett jellemző rám a lábhoz kucorodás, mert felmenőim mindegyike igen tevékeny, jövő-menő fajta volt, így esetleg csak láb alatt lehettem, lábatlankodhattam. Különben sem igen akadt közöttük olyan nem tudom milyen nagy mesélős egyéniség. Egy-két mesét tudtak csak, és amikor már nagyon követelőztem este, lefekvéskor, mindig ugyanazt az egyet-kettőt mondták el, de az időtől és hangulattól függően mindig más és más terjedelemben meg más és más hangsúllyal. Ez is igen érdekes tud lenni. Képzeljünk el egy olyan kisfilmet, amelyet minden este sugároz a tévé, de valami minden este változik, módosul benne: a fény erőssége, a beállítás szöge, a szereplők hangszíne, esetleg kicsit még a cselekmény is. Az ilyesmi figyelmessé teszi az embert az apró részletekre. És a nagy dolgoknak is az apró részletekben van a sava-borsa. Néha elképzelem, hogy egy író ugyanazt az egy történetet írja, és folyton újraírja életének különböző korszakaiban, különböző megközelítésekben, különböző stílusokban, talán különböző befejezésekkel is. Így is teljes lehetne egy író életműve. Akadt olyan felmenőm is, aki egyáltalán nem volt hajlandó mesélni, de még ez is érdekes tudott lenni: megpróbáltam elképzelni, milyen mesét is kellene mondania az illetőnek és hogyan. Néha mulatságos dolgok jöttek ki ebből. A “semmi” esetenként jótékonyan serkentheti a fantáziát.

Talán még nehezebb is jó gyerekirodalmat írni, mint felnőttirodalmat. A felnőtteknek szóló irodalom csak a felnőtteket célozza meg mint olvasókat, de a jó gyerekirodalom úgy a gyerekeknek, mint a felnőtteknek maradandó élményt nyújt. Gondoljunk csak Milne Micimackójára, vagy akár Lázár Ervin bűbájos meséire, amelyeket például felnőtt fejjel olvastam először és szerettem meg, nagyon sok ismerősömhöz hasonlóan. Hiszem én is, hogy tulajdonképpen nincs is külön gyerek- és külön felnőttirodalom, csak jó vagy rossz irodalom van. De úgy gondolom, a mese nem szorul védelemre: Aesopus és La Fontaine fabulái, vagy Az ezeregy éjszaka meséi már régen a világirodalom remekei között tartatnak számon.

Mit mondhatok még a meséről? Szerintem a jó mesében nincs fölösleges locsogás, gügyögés – a gyerek nem egy csökkent értelmű felnőtt. A gyerek tulajdonképpen még a felnőttnél is értelmesebb (nem okosabb), mert kíváncsibb, nyitottabb az új dolgok iránt, és értelmét nem korlátozzák készen kapott sémák, nem befolyásolják előítéletek. A jó mese végtelenül egyszerű, nem túlbonyolított, nincs rajta semmi fölösleges, amit el kellene venni, és nem hiányzik róla semmi, amit hozzá kellene tenni. A jó mese áramvonalas és kedves és játékos és értelmes, de nem tolakodóan. Tehát pont olyan, mint egy delfin. Azt még azért hozzáfűzném, hogy bár “elkövettem” eddig néhány mesét, de novellát vagy karcolatot azért mégis többet írtam. Nem mintha egyik műfajt többre tartanám a másiknál.

– A másik jellemző, amely rögtön szembetűnik a Molnár Vilmos-szöveg kapcsán: a játékosság. A játék bátran nevezhető irodalmunk – de talán egész korunk – előtérbe helyezett “modus vivendi”-jének. Egyrészről könnyedség, szabadság, vitalitás társítható hozzá, másrészről meg talán egy kicsit védekezést is jelent a sokszor ellenséges arcát mutató, zűrzavaros világ ellen. Önnél mi a helyzet?

– Kicsit olyan ez a kérdés, mint egy felelet. Modus vivendi, könnyedség, szabadság, vitalitás, védekezés – hát igen, mindez a játék. Ez lehetne a felelet. Akkor most szükséges nekem válaszolnom? Talán mégis inkább a játéknak egy furcsaságát említeném: az öncélúságát. A mai utilitáriusságra kihegyezett világban, amikor mindent aszerint mérnek és értékelnek, hogy mennyi hasznot, profitot hajt, a játék üde szigetként tartja magát. “Éljen a haszontalanság!” Több iskola, irányzat is létezik és vitatkozik egymással a játék mibenlétéről és értelméről. Van, aki rejtett tanulási funkciót tulajdonít a gyerekek játékának – de hát nem csak a gyerekek játszanak, és nem is minden játék szolgálja a tanulást. Van, aki a játék pihentető, szórakoztató jellegét hangsúlyozza – de vannak játékok, amelyek kimondottan megfeszített összpontosítást és nagy erőkifejtést igényelnek, ráadásul az idegrendszert is jócskán igénybe veszik, úgyhogy a játék befejezése után még pihenni kell, mégis sokan és nagy élvezettel játsszák. Úgy vélem, lehet, hogy mindezek a funkciók is megtalálhatók a játékban, de a játék elsősorban vagy főképpen nem ez, hanem egy olyan örömforrás, amely önmagából veszi erejét is, és önmagában találja meg célját is. “Éljen az öncélúság!” Az öncélúságnak, sajnos, manapság eléggé negatív kicsengése van, és ez, azt hiszem, csakis a felnőttek hibája. Pedig gondoljuk csak meg: minden, ami igazán szép és magasztos, nem valami által és nem valaminek a szolgálatában érték, hanem önmagában, önmagáért. Például az Élet. Például az Isten. Például a Játék. Az élet mint Isten játéka… A játék egy kicsit abszurd, mint az Isten. A játéknak megvan még az a nagy előnye is, hogy bármikor abbahagyhatja az ember, és bármennyire is beleéli magát, azért végig tudatában van, hogy ez csak játék. Játszani minimális felelősséggel jár. Ez a mai, felelősségtől roskadozó vállak világában igencsak kellemes érzés. “Éljen a felelőtlenség!” De mindez kezd úgy hangzani, mint valami programbeszéd, ezért jobb, ha visszafogom magam. Mondjuk, hogy csak játszottam, nem ér a nevem, pü-pü, nem jár!

Az írást, általában a művészetet én mindenképpen elsősorban játéknak tudom felfogni. Gondoljuk csak el: ott ül az író vagy költő egy papírlap vagy egy számítógép előtt, és ahelyett, hogy elmenne megoldani a valóságban is azt a problémát, ami éppen gyötri, vagy elmenne együtt lenni azzal a nővel, akit éppen szeret, vagy egyszerűen csak elmenne komolyabb pénzeket keresni, inkább igyekszik minél cifrább szövegeket írni a problémáról, a nőről, a pénzről. Mindenki szeret játszani. De az író-költő-művészféle kétszer annyira. Huizinga írja a Homo ludensben: “Minden, ami költészet, játékból lett.”

– Melyik megnevezés szimpatikusabb önnek, ha írásaira gondol: humoros irodalom vagy irodalmi humor? Azaz: melyik tag lehet a jelző és melyik a jelzett szó? Esetleg felesleges a bővítmény? Én csupán a mívessége okán kérdezem…

– Ha már mindenképpen választani kell a két megnevezés között, úgy érzem, hogy hozzám az irodalmi humor áll közelebb. Előfordulhat, hogy írásaimban helyenként akad humorosabb rész, de semmiképpen sem törekszem arra, hogy kabarévá változtassam az írást. Nem mintha nem értékelném a kabarét magát, a maga helyén. De a prózában nem annyira a harsány humort, a csittegő-csattogó poénokat szeretem, amelyeken azonnal és tele szájjal röhög az olvasó, hanem inkább a finomabb, késleltetett, bújtatott humort, amikor az olvasó az elolvasott rész után csak fél perc múlva mosolyodik el, aztán elkomolyodik, mert nem egészen biztos benne, hogy van-e itt derülnivaló, később azért mégiscsak a mosoly mellett dönt, esetleg tanácstalanul megvakarja a fejét.

Tulajdonképpen ezt a fejvakargatást szeretem, mondhatni, írásaimban arra törekszem, hogy elolvasásuk után minél többen minél tovább vakargassák a fejüket. Nem is tudom, humor-e ez egyáltalán? Inkább olyasvalami, mint amikor valaki valami furcsát, meghökkentőt lát, mondjuk, éppen egy exhibicionista tárja szét előtte váratlanul a kabátját: a szemlélő vigyoroghat vagy fel is háborodhat, ha kell ámuldozhat, ha kell ájuldozhat. Kinek-kinek tetszése és vérmérséklete szerint. A világ szerintem ilyen exhibicionista: olykor-olykor igazán meglepő dolgokat mutogat. A vigyorgás mindenképpen dicséretes reagálás a dolgokra és történésekre, és igen kellemes is. De a humorizálás korántsem azonos a hülyéskedéssel.

Én semmiképpen sem tartom magamat humoristának. Hogy néhol van humor is az írásaimban, hát istenem, az élet maga is igen vicces tud lenni néha. Mégsem állítja róla senki, hogy színtiszta kabaré volna az egész, és semmi más. Érdekes, hogy sokan mégis elsősorban a humorra figyelnek fel írásaimban. Olyan szomorú volna ez a világ, hogy ami nem az, már nyomban szemet szúr? Annak mindenképpen örültem – mert nem szeretem, ha beskatulyázzák az embert –, amikor a Magyarországon megjelent könyvem (Az olvasó fizetéséről – Budapest, 2000, Széphalom Könyvműhely) kiadója, Mezey Katalin határozottan kijelentette: ő egyáltalán nem tart engem humoristának. Egy skatulya úgyis csak egy skatulya alakú emberre illene igazán, de olyan nincs. A kijelentés után büszkén kihúztam magam és vigyorogtam. Mert vigyorogni azért szeretek. Többnyire befele, magamnak.

– Érdekelne, hogy meglátása szerint mi lehet ma a humor forrása? Ön min tud még nevetni manapság, amikor a legvadabb és legsötétebb fantáziákat is felülmúlja a valóság?

– A humor egyik nemcsak mai, hanem mindenkori forrásának a tabu témákat tartom. Van egy régi gondolatom, így hangzik: viccelni mindennel lehet, de amivel nem szabad, azzal különösképpen. A tiltott (de ma már nemigen van ilyen) vagy egyszerűen csak kínos témák határozottan vonzzák a pihentagyú élcgyártók figyelmét, hogy próbára tegyék tehetségüket. Talán jól is van így: hadd mérettessék meg minden a viccek mérlegén, és ami könnyűnek találtatik, az fájdalomtól és őszinte részvéttől kísérve röhögtettessék ki. Manapság azért mintha egyre inkább teret hódítana a morbid humor. Most éppen az Oszama bin Ladennel meg a World Trade Centerrel kapcsolatos vicceknek van nagy szezonja mindenfelé. Jelzem: most az utcai humorról, a viccekről beszélek.

Ami “a legvadabb és legsötétebb fantáziákat is felülmúló valóságot” illeti, én azért nem vagyok ilyen pesszimista. Ugyanilyen vadnak és sötétnek láthatták a helyzetet sokan az első világháború idején is, miután sor került a mérges gázok bevetésére a lövészárkokban, vagy a második világháborúban és utána, miután nyilvánosságra kerültek a náci koncentrációs táborok szörnyűségei, vagy Hirosima után… Szóval fel a fejjel, nem kell elkeseredni, a jelen valósága semmivel sem vadabb és sötétebb más korok valóságánál, hanem csak pont olyan vad és sötét.

Min tudok én nevetni? Szeretem az abszurd humort. Hadd mondjam el röviden egyik kedvenc viccemet. Nyuszika beleesik egy mély gödörbe, amelyből sehogy sem tud kimászni. Hosszú idő telik el, Nyuszika közben mérgesen kiabál segítségért. Medve meghallja, odamegy, lenéz a gödörbe, és próbálja csitítani Nyuszikát: – Ne félj semmit, kis Nyuszika, most már nem lesz semmi baj, megyek, hozok létrát, kötelet, kihúzlak innen, te addig itt várjál türelemmel. Nyuszika dühtől toporzékolva üvölti: – Nem várok!

– “A hatás természetesen groteszk lesz és abszurd”, írja a Manopera című, sajátos képi világú “filmforgatókönyvében”. Szemmel láthatóan kedveli az efféle láttatást. Jó, jó, de miért “természetesen”? Miért olyan egyértelmű ez?

– Lépten-nyomon abszurd meg groteszk megnyilvánulásokba, jelenségekbe botlik az ember, csak nyitott szemmel, előre gyártott sémáktól mentesen, szemellenző nélkül kell körülnézni. Akkor miért ne lenne természetes mindez? Nem félni kell az abszurdtól, hanem elfogadni. Hadd idézzem André Bretont: “Az abszurd elfogadása újra megnyitja az ember előtt a titokzatos birodalmat, ahol a gyermekek élnek.” És itt újra lehetne szólni a játék abszurditásáról és szépségéről, a játékról, amelynek igazi “szakemberei”, “specialistái” mégiscsak a gyerekek. Bár a groteszk is össze nem illő vagy oda nem illő dolgokból veszi eredetét, és az abszurdnál is fellelhető bizonyos törés, másság az átlagossal szemben, természetesen a kettő igen különbözik. Mellőzve most a lexikonok meghatározásait, de nem törekedve arra, hogy valamiféle új definíciót kreáljak, én saját, házi használatban úgy szoktam mondani, hogy a groteszk – mint visszataszító – a földi szféra sajátja, míg az abszurd ennek szublimált égi mása. Bizonyos esetekben lehet ez érvényes, de egyébként nagy hülyeség. Hiszen az abszurd megtalálható számtalan nagyon is “földi” jelenségben, és a groteszk sem mindig jelent visszataszítót, néha éppenséggel lehet humoros vagy egyéb hatása is. Kezdve a furcsával és a meghökkentővel, folytatva a bizarral és a hajmeresztővel, s a szépen felfelé ívelő görbét bezárva a lehetetlennel, de mégis valóságossal, igen sok, többnyire mulatságos apróságot észlelhet az ember. De kerül jócskán a darabosabbjából is. S ha már írásról van szó, vegyük mindjárt a nyelvet. Hát nem abszurditás például, hogy az egyházi méltóságokat mindenki önözi meg magázza, ugyanakkor a Jóistent senki, a Fennvalóval kivétel nélkül mindenki tegező viszonyban van. Esetenként jól el tudok szórakozni a személy- meg családnevek etimológiáján is, a nevek jelentése és a nevet viselők fizikai vagy jellembeli tulajdonságai között levő égbekiáltó ellentéteken vagy éppenséggel szembeszökő egyezéseken.

– Visszatérő műformája a karcolat. Ezek szerint a terjengős részletezés helyett inkább a koncentráltsághoz vonzódik…

– “…rövidség lévén lelke minden okos beszédnek” – mondatja Shakespeare a Hamletben Poloniusszal. Valóban nem szeretem a szószátyárkodást, az irodalomban különösen nem. Általában minél bővebb lére eresztenek egy szöveget, annál kevesebbet mondanak vele. Egy-két finoman elhelyezett jelzővel, megfelelően árnyalt hasonlattal, találó helyre beszúrt metaforával jobban el lehet kapni valaminek a lényegét, mint sok-sok oldalnyi fárasztó leírással. Fő, hogy minden szónak nélkülözhetetlen szerepe legyen. Meg aztán nem is szükséges mindig mindenről referálni egy írásban, hadd jusson szóhoz az olvasó fantáziája is, ha van neki.

Valahol olvastam, hogy Japánban addig nem lehet filmrendező valaki, a megfelelő főiskolák elvégzése után sem, amíg – mintegy gyakornokként – előbb egy-két évet nem tölt el a reklámszakmában, rövid kis reklámfilmek készítésével. A reklámfilmek arrafelé sem szólhatnak valami épületes dolgokról, de az illető legalább megtanulja, hogyan kell igen korlátozott idő alatt minél nagyobb hatást gyakorolni a nézőre. Az ilyesmi igen jót tenne egyes grafomán íróknak is. A karcolat ebből a szempontból jó iskola, önfegyelemre nevelheti a kezdő írót. Bár én a kezdő íróknak még szigorúbb iskolát ajánlanék: az elején egy darabig írjanak csak aforizmákat. A költők meg csak haikukat.

Úgy gondolom, hogy az írásnál is igen-igen fontos az arányérzék. Olyan ez, mint mikor az ember megvarrni való szövetet visz a szabóhoz: a jó szabó csak ránéz az anyagra, és azonnal megmondja, hogy ebből egy zakó meg egy nadrág jön ki, mellény már sehogyan sem. Ha mégis megpróbálnak úgy spórolni az anyaggal, hogy kijöjjön egy mellény is, akkor meg szorítani fog a zakó, rövid lesz a nadrág. De az sem jó, ha túl bő, lötyögős ruhát varrnak valamiből, ráadásul még megmarad egy csomó anyag is. Kell látni, kell érezni, hogy miből mit lehet kihozni. Sokszor érzem úgy egy-egy középszerű novellát olvasva, hogy ebből remek karcolat lehetett volna, ha a szerző – talán megmámorosodva attól a számára, úgy néz ki, rendkívüli élménytől, hogy ni-ni, ő tud írni – nem nyújtja el.

Hozzám mindenképpen közel áll a minimalista irodalom. Írásaimban szeretek minimális eszközzel érni el maximális hatást. Egyszerre lenni minimalista és maximalista. Egy időben gondoltam arra is, hogy nevet adok ennek a stílusnak, és elnevezem “minimaxnak”, de letettem erről: Romániában pont így hívnak egy tűzoltópalack-fajtát, elég megbízhatatlan szerkentyű, sokszor nem működik.

– “Meglehet, a dolognak nincs semmi jelentősége, se értelme, se tanulsága”, töpreng el egy helyen szövegközi állapotban. Mintha tudatosan rájátszana a szándékolt felszínességre, az eljelentéktelenítésre, a közhelyekre. Tényleg a tét nélküliség veszélye fenyegeti az irodalmat?

– Az irodalmat mindig fenyegeti valami. Lehet, hogy épp ez hívta létre az irodalmat. Az irodalomnak csak jót tesz, ha fenyegeti valami. Serkentőleg hat rá. Nagyon nem szeretném, ha az irodalmat nem fenyegetné semmi. Persze az irodalomnak nem kell törekednie arra, hogy fenyegetettséget idézzen elő. Bekövetkezik az mindig anélkül is. Az elfelejtés fenyegetése például mindenképpen hozzájárul ahhoz, hogy az emberek leírják és könyv formájában kiadják gondolataikat. Talán ezért van az a sok grafomán is. Azt hiszik, hogy ha már leírtak valamit, az örök időkre fennmarad. Szerencsére szó sincs erről. Hány és hány olyan könyv van, amelyre egy-két évvel megjelenése után már a kutya sem emlékszik. Irányzatoktól, stílusoktól, beállítottságtól és témától függetlenül, amire minden írónak törekednie kéne, az szerintem az, hogy emlékezeteset írjon. Mert különben minek az egész?

Az a mondat, hogy “Meglehet, a dolognak nincs semmi jelentősége, se értelme, se tanulsága”, A furcsa alakú tök című novellámban szerepel, és arról van szó, hogy szerintem nagyon sokszor nagyon sok történésnek, dolognak csak az emberek tulajdonítanak különféle értelmet, tanulságot, jelentőséget, de ez egyébként nincs benne a dolgokban. A dolgok, folyamatok jól elvannak önmagukban, bármit is tartsanak róluk az emberek. Hogy az öncélúság nem feltétlenül negatív fogalom, arról fentebb már szóltam. De minden további elmélkedés helyett álljon itt egy rövid kínai mese az emberek belemagyarázási mániájáról: “Egy ember kutat ásott az út mellett. Évek múltával a hálás utazók Csodálatos Kútként emlegették. Ám egy éjszaka egy ember beleesett a kútba, és megfulladt. Ezután az emberek elkerülték a Borzalom Kútját. Később megtudták, hogy az áldozat egy részeges tolvaj volt, aki azért tért le az útról, hogy elmeneküljön az éjszakai őrjárat elől – így esett az Igazságtevő Kútba. Ugyanaz a kút – különböző nézőpontok.”

– Korábban verseivel is “megzavarta” az olvasók nyugalmát. Persze, véleményem szerint, ezek a költemények is inkább blöffök és paródiák voltak. Mostanában viszont hallgatnak a (lírára szakosodott) múzsái. Miért szünetelteti poétai pályafutását?

– Nagyon sok prózaíró kezdte versírással, és ez szerintem jó, mert a vers általában – lévén rövidebb szöveg a prózánál – arra szorítja az írót, hogy jobban mérlegelje a szavak súlyát. Mihelyt rájöttem, hogy emlékezetesebb szövegeket tudok írni prózában, mint versben, abbahagytam a versek írását. Néha azért még mostanság is írok egy-két rövid kis versfélét, inkább a magam mulatságára. Azzal azért, hogy eddigi költeményeim csak blöffök és paródiák lennének (nem mintha a paródiát alacsonyabb rendű műfajnak tartanám), nem egyezek ki. A játékosság nem azonos a blöffel, s bár néhol éltem a parafrazálás nyújtotta lehetőségekkel, soha eszembe sem jutott, hogy paródiát írjak.

– Még egy kérdés izgat engem. Hogyan tud “próféta lenni” saját hazájában, vagyis milyen visszajelzéseket kap a csavaros eszű “székely góbék” földjén? Talán szép még lehet is, de okos…

– Kezdhetem mindjárt azzal, hogy eszem ágában sincs prófétának lenni, még átvitt értelemben sem. Még csak azt sem szeretném, ha személyem túlságosan ismertté válna széles körökben. (Itt a személyemről van szó, nem az írásaimról, könyveimről. Azokat ismerjék csak meg minél többen!) Szó sincs holmi álszerénységről, rosszul értelmezett szemérmességről, hanem arról, hogy engem személy szerint zavar, ha túl sokan ismernek, számomra ez inkább kényelmetlenséggel jár. Persze ez lelkialkat kérdése, azt sem tudom elítélni, aki kézzel-lábbal arra törekszik, hogy ő legyen a falu közepe. Nem ítélem el a feltűnési viszketegséget, de mulatok rajta. Három eddig megjelent könyvem közül kettőnek például nem is volt Székelyföldön könyvbemutatója, nem mintha a csíkszeredai könyvterjesztő nem akarta volna, de én nem akartam. Azt az egy csíkszeredai könyvbemutatót is azért kellett megtartani, mert épp az a könyvem (Az értelmetlen csoda, Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 1999) egy akkor induló sorozatnak volt az első könyve, és a kiadó ragaszkodott a bemutatóhoz. Különben nem panaszkodhatom. Elég sok méltatás jelent-jelenik meg könyveimről a romániai magyar irodalmi folyóiratokban, újságokban, néha még a magyarországiakban is. Ilyen-olyan díjat is kaptam már párat, felolvasásokra, író-olvasó találkozókra is hívnak, és állítólag élvezik, amit felolvasok. De ezt inkább hagyjuk, dicsekvés íze van.

Mit mondhatnék még? A Ferenczes István kezdeményezésére létrehozott, és Csíkszeredában 1997 óta megjelenő Székelyföld című kulturális folyóirat biztosít egy minimális anyagi biztonságot, és a folyóirat körül összegyűlt néhány emberrel el lehet beszélgetni irodalomról, történelemről.

A többi már az író és az üres papír közötti mérkőzés függvénye.

Papp Endre