←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Benedek István Gábor

Legenda a fürdőről

1

Reb Smuél ben Ávróhom, akit a polgári életben Klein Sándornak, még polgáribb néven, azaz falu- és utcaszerte – legalább harminc éve – papókának hívtak, egy reggelen ezt mondta vejének, a nyugdíjba készülő reb Duved ben Jajszéfnak, vagyis Fenyő Bélának:

– Reb Duved, maga most szépen átmegy Szuszekárnéhoz, és elkéri tőle a két lovát. Tudja, az egyik az enyém volt. Én ejtettem fogságba, meséltem magának. Az igazi hőstett volt. Nu, ezekkel a lovakkal mi szépen felmegyünk Pestre, és végre elintézzük ezt a mikve dolgot.

Duved már csak a családi életben viselte ezt a gyönyörű nevet. Viselhette volna a zsinagógában is, de a falu zsidó templomát már régen széthordta az idő. Persze előbb a hívőket, miként az ismeretes. Így aztán ahhoz, hogy ő egy-egy ünnepre beutazzon imádkozni Miskolcra, átzötykölődjön Egerbe, ahhoz neki húsz – mit húsz, egyenesen harminc – évet kellene visszakapnia az Örökkévalótól. Mert úgy gondolta, ebben az esetben az ő davenolásának ügye ne csak neki legyen fontos, hanem minimum fifti-fifti alapon a Teremtőnek is. Ha pedig így volna, igazán erős alkupozícióból kezdhetné a tárgyalást. Legfeljebb a végén nem a harminc, hanem csak azt a húsz esztendőt kapná vissza, az is valami.

Ebből rögtön láthatjuk, hogy reb Smuél veje kereskedő. Aki – így mondta magáról – reálista emberként próbál helyt állni ebben a nem éppen rendes világban. Ősidőktől mostanáig vezette a községi vas- és edényboltot, amely (mondjuk ki nyíltan) azért volt áldott munkahely, mert önmagát igazgatta. Így senki nem akadt, aki megfúrja, följelentse, beteggé tegye. Nagy örömére szolgált, hogy egyszer valaki ráragasztotta a “vasas elvtárs” nevet, és ha ez sokak fülében tréfásan hangzott is, ő Miskolc, Diósgyőr és Ózd megyéjében, ugyan minden értelemben távol a nehézipartól, büszkén viselte, mint aki hivatott hőse a győztes osztályharcnak.

Most, hogy túl a reggelin, Duvedet az apósa így megszólította, igazi “vasas elvtársként” ült le mellé az ágy szélére.

– Mein Táte, van itt néhány dolog, amit újra el kell mondanom. Ez a Szuszekárné már nem az a Szuszekárné, akire maga gondol. Ez annak a menye. A maga Szuszekárnéja réges-rég kint van a temetőben. És az a két ló, amivel maga Pestre akar menni, már száz éve nincs. Az utódlovak is, gondolhatná, 1962-ben kerültek be a szövetkezetbe. Ez persze nem volna baj, mert elvben kikérhetnénk őket. Tudja ki az elnök? A maga régi szeretőjének az unokaöccse.

– Sss… Régen volt.

– Régen, ez igaz. De hogy mondja a Talmud? A régi dolgok tudásából lesz az okos jelen.

Az öreg fektében magasra emelte az ujját.

– A Talmudot maga ne hozza ide. Még akkor se, ha abban állna ilyesmi. De nem áll. Engem, fiam, a Teitelbaumok tanítottak Sátoraljaújhelyen. Nagy cádikok. Apa és fia. Stimmt?

– Stimmt, stimmt, persze, hogy stimmt – mondta Béla engedékenyen. Be is takargatta az öreget. De aztán, mint akinek kedve telik a gonoszkodásban, felsorolta a további fájó tényeket. – A Szuszekárné, már úgy értem a fiatal Szuszekárné két téeszesített lovát sem lehetne megülnünk. Először mert mindketten öregek vagyunk. Persze, ha a Teremtő másként gondolkodna felőlünk, merőben új helyzet állna elő. Visszaforgathatná az óráinkat, miként én már megpróbáltam erről vele más vonatkozásban tárgyalni. De még ha ezt megtenné is, újabb csodát kéne varázsolnia, és ez a másodszor. A téeszben a lovakkal – minden lóval, tetszik érteni? – abbahagyatták az életet. A lovak mentek a virsligyárba, ha úgy tetszik.

– Szóval? – kérdezte Táte. Unta veje gírem-góremjeit.

– Szóval?! – bosszúskodott “vasas elvtárs”. – Az Isten ezeket a bonyolult visszacsinálásokat aligha hajtja végre a kedvünkért. Nix lovaglás.

Reb Smuél megszeppenten pislogott, két kézzel kapaszkodott hosszú fehér szakállába.

– Van még valami rossz? – kérdezte halkan.

– Ha csak az nem, hogy minek nekünk a mikve. Három zsidó maradt itt a drekkben, a szórványban; maga, Táte, Sárika meg én. Régen volt tizenöt-húsz férfi, valamivel több asszony, egy csomó gyerek, az igen. Mi gondozni sem tudnánk azt a fürdőt.

Hát igen, valaha jól ment a falunak. A zsidók megvették a gazdák borát, pálinkáját, amit aztán a kivágott fával együtt lefuvaroztak a városokba, ahonnan felhozták a sok finom portékát. Négy üzlet volt a kezükön, meg persze a ládagyár, a cirokműhely és a hetedhét határon híres pékség. Weisz és fiai. Azóta évről évre megy vissza minden, csak a küszködés nő.

Itt persze el kell mondani, mi az a mikve. Olyan fürdő, ahol az istenfélő zsidó emberek tucatnyi rituális okból rendszeresen megmerítkeznek. Természetesen lehet (és kell is) mosakodni lavórban, teknőben, kádban – kitüntetett megoldásnak tetszik a zuhany –, meleg időben esetleg a Galamb-patak hűs és tiszta sodra, de a mikve… az más.

A mikve afféle másik zsinagóga. A közösség áldott helye. Ahol az Örökkévaló vigyáz minden cseppre, keveri a hideg és a meleg vízsugarakat, hogy aztán aki onnan kijön, tisztult lélekkel megnövekedjék önérzetében, méltóságában.

“Ha az embert a király a palotába hívatja, siet magát rendbe tenni. És ha az Isten szólítja? Megy a fürdőbe, és kívül-belül megtisztul.”

– Megmondta azt a Teremtő, hány embernek épülhet mikve? – feddte meg vejét papóka. – Nem mondta meg. Akár egyetlen családnak is lehet mikvéja. Bizony. Na, ehhez mit szól a nagyokos reb Duved?

Most Duved pislogott. Ő nem tanult a Teitelbaumoknál, egészen pontosan sehol nem tanult zsidó dolgokat, így csak azt tudta, ami ráragadt. Ám az ellentmondást észrevette.

– Vagy második imaház a mikve, vagy olyan családi izé. Esetleg gebin. Na?

De az öregen képtelenség volt kifogni. Azt mondta: imádkozni tíz férfi körében kell. De ha az ember egyedül van, sem mulaszthatja el az áldásokat és a könyörgést. Legfeljebb csöndben davenol, és nem mond Kaddist a halottakért.

Hát ez az. A halál. Reb Smuél ben Ávróhom jövőre kilencvenéves lesz, és bár a szíve jól bírja, érthető, ha a búcsúra gondol. Ezért mondta: “megyünk Pestre elintézni a mikve-ügyet.” Rendben akar bekopogtatni a Palotába.

– És kivel akar Apuka beszélni a mikve felől?

Reb Smuel töprengett.

– A legjobb talán Kádár volna. Remélem, nem zsidó.

– Nem – mondta Béla. – Az, akire maga gondol, az, hála az Égnek, már nincs. De maga megőrült. Felejtse el Kádárt.

– Ha nem zsidó – szögezte le papóka –, nyert ügyünk van. Csak a zsidó szégyelli a hittestvérét.

– És miként jutunk be hozzá? – akadékoskodott a vaskereskedő. Közben persze arra gondolt, hogy azért ez az audiencia, már ha összejönne, akár még hasznos is lehetne az ő nyugdíja körüli hercehurcában. Van három év, amiről nincs papírja.

– Ott leszünk ennél a Kádárnál – mondta papóka és elszunnyadt. Béla meg azon töprengett, hogy ugyan miből lehet megtudni, mi a valóság, és mi nem az. Hogy miként keveredik az idő és a tér? A gondolat és a szilárd anyag? Itt van ez a Szuszekárné. Jobban él reb Smuél fejében, mint élt bármikor a valóságban.

2

Katona István akkor már meglehetősen rutinosan vezette Kádár János titkárságát, hivatalos nevén a Központi Bizottság Irodáját. Korábban a Népszabadság főszerkesztője volt, lelkes, odaadó férfiú, kipróbált apparátusszervező. Az első titkár elismerésén, dicséretén kívül nem voltak különösebb ambíciói. Az volt a mondása: aki Kádárral dolgozik, annak teljesen fel kell oldódnia a személyiségében.

A már konszolidált időkben Kádár János pontosan tízkor kezdte hivatalát. Ha megtehette, egy órakor ebédelt. Ezután lefeküdt. A dolgozószoba falából tapétaajtó nyílt a privát részbe. Itt szundikált egy-másfél órát. De úgy, hogy pizsamára vetkőzött. Egykor műszerészinas volt egy öreg zsidó iparosnál. Ezt a szokást nála látta. Ebéd után finoman ágyba bújni. Megfogadta mestere tanácsát: “Ha jól akarsz pihenni, vetkőzz le. Sose aludj utcai ruhában.”

Gyakran nyolcig, kilencig is bent maradt. A napi – nem sürgős – postát késő délután nézte át. Ilyenkor már meghitt csend ülte meg a Pártközpont első emeletét. A kényes dolgokat is ekkor beszélték meg, “kitárgyalták a pletykák elvi hátterét”.

– Ne hagyjunk lyukat a napon – mondta indulás előtt Kádár. – Ha van még valami, ne kíméljen.

Ezt minden este amolyan kedves, soha nem változó hangsúllyal mondta Katonának. És kacsintott hozzá.

– Másodszor írt nekünk egy öreg zsidó ember.

Kádár a zsidó szóra felkapta a fejét.

– Miket beszél maga?

– A Kádár-titkárság kapott egy levelet. Az ügyfél azt kérte, hogy a hatóságok állítsák helyre a zsidó fürdőt a falujában. Egy olyan vallási izét. Rituális helyet. A kérést a titkárság azzal küldte vissza, hogy tanácsi szinten majd intézkednek. Persze nem intézkedtek. A beadványt elutasították. Erre az öreg írt egy újabb levelet, de azt már két helyre küldte el. Ide, hozzánk, meg a nyugatnémet nagykövetségre.

Kádár már viszolygott ettől a beszélgetéstől. Utálta a vallási ügyeket, de az egyházaktól tartott is, figyelt rájuk. Az Állami Egyházügyi Hivatal államtitkárát jóval többször fogadta, mint egyik-másik minisztert. Most idegesen hallgatta Katonát. Úgy találta, a “rituális” kifejezés méltatlan hozzá.

– Maga szerint ez az én dolgom? – kérdezte. Igazán egy jó sakkpartira vágyott Szerényi Sándorral, aki (érdekes, ez most így jutott az eszébe) valaha zsidónak született, de hosszú élete folyamán jó kommunistává és jó sakkozóvá vált.

Katona nem tágított.

– Azt hiszem, ez a fürdő olyan jelképes valami. Kádár elvtársnak fogadnia kellene az öreget.

Kádár, ha ideges volt, könnyekkel telt meg a szeme. Most is alig látott. Elővette a zsebkendőjét, és hosszan törölgette az arcát.

– Nekem? Fogadni? Mi maga, rabbi? – Felállt, az ablakhoz ment, nézte a sötét Dunát. – Majd még bejön nekem ide ez az ember talpig szakállban, fekete kalapban, a kabátja alól meg olyan csavart rojtok lógnak, és minden takarítónő rajtunk fog nevetni.

– Ngabo Djoraját is fogadtuk. Zöld lepedőben.

– De rózsaszín virágokkal – heherészett Kádár.

Az első titkár érezte: ezzel a játszmának még nincs vége. A futók, a bástyák még meg sem mozdultak.

– Mint már említettem – folytatta Katona –, az öreg zsidó minden elutasító iratot, a miénket is, szóval az egész paksamétát elküldte a nyugatnémet nagykövetségre. Onnan meg továbbították Bonnba. Igaz, az öreg nekünk is megküldött mindent, de ismeri Kádár elvtárs a mieinket, szépen elaludtak rajta.

Kádár visszaült az asztalához. Úgy hajtotta le a fejét, hogy a homloka az asztalt védő üveglaphoz ért. Aztán hirtelen visszatornászta magát.

– Honnan tudjuk ezt a nyugatnémet dolgot?

– Bonn egy afféle félhivatalos, akár barátinak is tartható válasszal az iratokat elküldte a mi ottani követségünknek. Így került a Külügyminisztériumhoz, s onnan küldték át az egész csomagot a Külügyi Osztályra. Tegnap érkezett meg.

Kádár sötét tekintettel ült. Ehhez volt érzéke: fölfogni a bajt.

– Szóval mit is írt ez az öreg?

– Hogy Németország és Magyarország a közösen viselt második háborúban igen sok zsidót megölt. Elpusztították a zsinagógák egy részét, és jószerével minden fürdőt. Az övékét is, ott Galambfalván. Amit a nagyapja épített. Ez a zsidó most 89 éves. A vejével munkaszolgálatos volt, a lánya koncentrációs táborból jött haza. Ki tudja, meddig élnek, még utoljára szeretnék használni a fürdőjüket.

Kádár elgondolkozott: az ő belügyminisztersége idején ilyesmi aligha fordulhatott volna elő. Rá is kérdezett.

– Mondja csak, hogyan csúszhat át egy ilyen vastag paksaméta a mi postai ellenőrzési rendszerünkön?

– Nem tudom – felelte Katona. – Azt sem tudom, a postán egyáltalán nézik-e még a nagykövetségeknek címzett küldeményeket. Ha érdekli Kádár elvtársat, megvizsgáltatom. Mindenesetre most a németek lecsapták a labdát. Ha nincs elég pénz a galambfalvi vallási fürdő újjáépítésére, írták, ők akár fele-fele alapon, akár teljes egészében vállalják a költségeket.

Kádár úgy nézte Katonát, azzal a hideg, erős tekintettel, ahogyan Gemencen lesi a vadat, vagy ahogyan a megbotlott megyei titkárokat, a félrelépett központi osztályvezetőket, ha dadogva próbálnak magyarázkodni.

– Hol is lakik ez az izraelita?

Így mondta, nem zsidónak.

– Borsodban, Szikszó mellett.

– Nézze meg, mikor mehetnénk arra. Mert akkor, na, szóval, érti. Legyen ott egy újságíró. Egy német. De csak ő. Emlékszik, aki már járt nálunk. Magyar nem kell. Készülhetne egy fotó. De csak ennyi. Egy jó kép. Aláírással.

Katona tudta a dolgát.

3

A kormányőrök – civilben és nem civilben – gyorsan feltérképezték a terepet. Minden környékbeli zsidóról elővetették a kartotékokat, ha nem volt, a belügyiekkel sebtiben csináltattak. Béla kitűnő partnernek bizonyult, minden lényeges és lényegtelen kérdésben segített a hatóságnak. A lakóházat néhány miskolci szakember gyorsan gatyába rázta: erre a megyei egyházügyi hivatal adott valami pénzt, a mikvét pedig a műemlékvédelmi felügyelőséggel megfinanszíroztatták. A téesz – végre akadt munkája! – meglepően olcsón kihozta a számlát: pár teherautó tégla, másodosztályú csempe, valahonnan használt bojler, az elektromos himi-humik a szerelvényekkel; nem került többe, mint egy közepes szakszervezeti üdülő mosdója.

Budapestről – erre a szolgálat felügyelt – már előző nap lehozták az ortodox rabbit. Az idős férfi azt hitte (nota bene: jól hitte), akkor jár el leghelyesebben, ha egész nap imádkozik. Sámuel vele tartott, s legfeljebb ötször-hatszor mesélte el lovas esetét ezerkilencszáztizenhétből.

4

Kádár János a párt miskolc-tapolcai vendégházában töltötte az éjszakát. Itt a helybeli párt- és állami vezetőkkel találkozott; afféle kis aktívát tartott. A tömegkapcsolatok fontosságáról beszélt, és kérdésekre válaszolt. Igazából nem érdekelte a program.

Maga sem értette: szinte vágyott már Galambfalvára. Kíváncsi volt a zsidajára. Hamar visszavonult. Katona István Pesten maradt, másokkal meg nem akart bizalmas hangon beszélgetni.

A német újságíró már hajnalban leért; ezt a helyi belügyesek az első titkár gépkocsijába szerelt telefonon jelentették. Azt mondták, az illető igen lelkesen fotózik, kihasználja a monopóliumát. Kádár nem szerette az autótelefont. Igaz, nem szeretett semmilyen műszaki, kivált elektronikai dolgot. Pedig fiatal éveiben műszerész volt, írógépjavító. A magnót utálta legjobban. Katona úgy tervezte, ennek az idegenkedésnek az okát egyszer megkérdezi valami jobb pszichológustól. Mert ugyanakkor a főnöke roppantul kíváncsi volt, melyik technikai eszközt hol, milyen célra gyártották, mintha ennek valamilyen politikai jelentősége volna. Most is megnyugodott, amikor kiderült a telefonról, hogy az osztrákok szerelték fel. Mert Kreisky kancellárt szerette.

És Izrael? – jutott hirtelen az eszébe. Hát igen, a szövetségesi hűség nem engedte meg a diplomáciai kapcsolatok fenntartását. Valamicske külkereskedelem titokban folyt ugyan, de csak marginális szinten. A pénzügyi kontaktusokat megint csak Ausztria, aztán Németország és Svájc közbeiktatásával intézték. Mindenki tudta a titkot: néhány magyar katonai bázison reguláris arab katonatiszteket és palesztin kommandósokat képeznek ki, sőt olykor Carlos, a Sakál is idepofátlankodik.

Kádár nemrég Kanadából kapott üzenetet: Kanada éppen elég jóakaratú és éppen elég gazdag, hogy segítsen a nagyvilágban bizonyos magyar törekvéseket, illetőleg hozzájáruljon Magyarország technikai előrehaladásához. Ha változtat egyoldalú arabbarátságán. Ha…

Kádár, aki tisztában volt a COCOM-lista kárával, a kanadai üzenetre nem mondott semmit. Ugyan mit mondhatott volna? A világpolitikai ügyeket Moszkvában szervezték, a zenekart – Carlost is – a Kremlből vezényelték. Csak amikor Katona István erősködött a galambfalvi öreg zsidónak adandó gesztust illetően, jutott eszébe a megoldás. A mikve. Nem ír ő választ Kanadába, nem üzen vissza semmit. De amennyire lehet, megcsavarja a dolgot.

Úgy bizsergett a bőre, mint a legjobb sakkjátszmái idején: amikor már kitalálta a rafinált mattot, de még nem emelte fel a bábut.

5

Az abaúji faluban azért a felhajtás túl nagyra sikeredett. Nyár eleje volt, szerencsére jó idő, a környék erdeiben éppen bomlott az akác, s az édes illatok elfedték a szegényszagot.

Sámuel papóka plédekkel, párnákkal bélelt rossz kis nádfonatú foteljében ült, kockás takaróval a dereka, a lába körül. A titkosszolgák, a helyi apparátusok kíváncsijai sürögtek mindenfelé, hangoskodtak és fontoskodtak. A mikvét a pesti rabbi szép beszéddel avatta fel, még mielőtt a párt legfőbb vezetője megérkezett volna. Kádár János nem kívánt egyházi szertartáson részt venni. A minjent a jelen levő pesti hitközségi emberek, a rabbi kísérői jelentették, s néhány miskolci bennfentes.

A házigazdát fogdmegek emelték föl székestől, és vitték ide, oda, ahova kellett.

A kultúrház fel volt lobogózva, előtte ott álltak a vezető elvtársak, az iskola énekkara kánonban fújta a köszöntő dalt. Sárika sírt, Béla meg, a nagy reálista, roppantul élvezte a helyzetet; összetegeződött a járási párttitkárral.

Kádár János konvoja két autóból állott. Kísérői tudták a dolgukat, azonnal átvették az események irányítását. Az első titkár kiszállt, mindenkivel kezet fogott. Visszaszállt a Mercedesébe; a fürdőt egyetlen pillantásra méltatta. Aztán mentek Klein Sándor portájára.

A németnek öt perc fotózás jutott a verandán. Kádár kissé zavartan mosolygott. Az öreg zsidóval szó nélkül ültek egymás mellett. Papóka reszketeg kezével végigsimította a tincseket hosszú, fehér prófétaszakállán. Olyan volt, mintha az Örökkévaló mozdulna, hogy fennmaradjon a világ nyugalma.

És megszólította Kádárt. Az első titkár később többször is felidézte, hogy ennek az öreg zsidónak milyen különös, nyöszörgő hangja volt. Mint egy kisgyereknek.

– Fáradt vagyok. Bevinne? Le kell feküdnöm.

Az első titkár ösztönösen mozdult. A segítők persze éberek voltak. Újra megfogták a fotelt, és egyszerűen átemelték a hálószobába. Hála Istennek az is kifényesítve; nem kellett szégyenkezniük a smüc miatt.

Az öreg csaknem elveszett az ágyon. A fiúk betakarták. Kádár kiküldte őket. Kettesben maradtak. Kádár nézte az agg zsidót, és arra volt kíváncsi, mit csinál a takaró alá szorult szakállával. Megoldotta. Egyik kezével alulról a paplan fölé tornászta a hófehér köteget, a másikkal meg rögtön simogatni kezdte a szálakat. Úgy használta az ujjait, mint valami különleges fésű fogait.

– Nehéz zsidónak lenni – nyögdécselte halkan.

– Meg politikusnak – nevette el magát Kádár. Eszébe jutott, ez a zsidó meg sem köszönte a fáradozását. Micsoda hülye helyzetekbe sodor a jó szívem, gondolta. Ösztönösen megfogta az öreg összetöpörödött kezét. Eszébe ötlött, csak a felesége kezét fogja így, ha Mária nagy ritkán megbetegszik.

Papóka ekkor intett, hogy hajoljon közelebb hozzá.

– Figyeljen ide – szólt gyenge hangon. – Egyszer Kossuth Lajost a szülei elvitték reb Teitelbaumhoz. Az én idősebb tanítóm nagyapjához. Akkor Kossuth tízéves lehetett. Mindig ágyba vizelt. Amióta iskolába járt, egyetlen éjjel sem maradt ki. Borzasztó csapás. Vitték Pestre, Pozsonyba, Bécsbe; sok orvos látta. A végén valaki azt mondta: Mojse Teitelbaum. Ő majd segít. Akkor nem úgy volt, hogy egy tanult gój, egy táblabíró csak úgy elment egy zsidóhoz. Először elküldte a kasznárját. Vagy a hajdúját.

Itt szünetet tartott, de nem hátsó gondolattal. Kádárnak sem tűnt bántónak a párhuzam.

– A zsidók – folytatta papóka – tisztelettel fogadták Kossuthék hintaját. És a rabbi meggyógyította a gyereket. Az anya kint maradt a konyhában, ők meg ketten abban a helyiségben beszélgettek, ahol a Teitelbaumok tanulni szoktak. Ezer kötet, fóliánsok, jegyzetek. És ő elővette a Zsoltárok Könyvét. Látod, mondta, itt, a hatvanadik énekben áll a neved. Meg hogy fejedelmi díszt kapsz az Örökkévalótól, ha az igazságért küzdesz. A szavakat persze felolvasta héberül is. És hozzátette, megsimogatva őt, hogy ettől kezdve nem kell félnie az éjszakától. “Legyőzöd azokat, akik ellened indulnak.”

Kádár ámulattal hallgatta az öreg már-már suttogó szavait. Istenem, ezek a zsidók…

– A Kádár név is jelent valamit? – kérdezte. Meglepte, hogy gombóc került a torkába. Olyan ez, mintha ő, az ateista marxista jósnőhöz vagy javasasszonyhoz menne. – Nem érdekes – állt fel hirtelen. Ha most ez az öreg felfedné, mit mond a neve zsidóul, talán mindent elrontana.

Sietve megpaskolta Sámuel papóka homlokát, és kilépett a verandára.

– Mehetünk – mondta a sofőrjének.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk