Betekintő 2010/2.

Papp István

 

Töredezett határidőnapló Erdélyből

Markó Béla: Egy irredenta hétköznapjai (Lehallgatási jegyzőkönyvek, 1986. április – 1989. december). Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2009.

 

 

A 2006-os esztendő fordulatos évnek bizonyult Magyarországon és Erdélyben is a politikai rendőrség történetében, köznapi fordulattal élve az ügynökkérdés történetében. Nálunk egy névtelenül megjelentetett ügynöklista és Szabó István filmrendező ügynökmúltjának napvilágra kerülése, míg Transsylvaniában a lángoszlopként tisztelt és méltatott költő, Szilágyi Domokos lelepleződése váltott ki szenvedélyes vitákat. Az itthoni folytatás mindvégig nagy sajtónyilvánosság közepette, a média kitüntető figyelmét élvezve zajlott, de szakmai hozadéka nem minden esetben bizonyult maradandónak. A határon túl ezzel szemben 2009-ben három olyan kötet is napvilágot látott, amelyek – bár az erdélyi magyar értelmiség sorsáról szólnak –, nekünk, anyaországiaknak is számos tanulsággal szolgálnak.

         Ezen könyvek sorában Cs. Gyimesi Éva járta körül a legalaposabban és legigényesebben saját megfigyelésének/ellenőrzésének keserű históriáját.[1] A kötet értékét elsősorban az adja, hogy nem pusztán forrásközlésre vállalkozott, hanem szembesítette saját emlékeit a dossziéban foglaltakkal, megmagyarázta, kommentálta a román politikai rendőrség szóhasználatát, kifejezéseit. Az erdélyi magyar értelmiségi társadalom egy másik, igen fontos szegmensét elemezte Molnár János ugyancsak a tavalyi esztendőben megjelent művében.[2] Molnár elsősorban a Királyhágómelléki Református Egyházkerületre vonatkozó ügynöki jelentéseket gyűjtötte össze, főként Tőkés Lászlóra és édesapjára vonatkozóan. Mivel a kötetben számos egykori hálózati személy nevét felfedte, ezzel jelentős lökést adott az erdélyi kálvinisták önvizsgálatának elindításához, amely talán nem marad hatás nélkül Magyarországon sem.

         A harmadik könyv, amellyel itt foglalkozni kívánunk, az erdélyi magyarság Tőkés mellett legismertebb vezetőjére, Markó Bélára vonatkozó titkosszolgálati munka iratanyagát tartalmazza. A testes kötet bevezetőjéből (5–14.) kiderül, hogy Markó 2006-ban kapta meg a 7 iratcsomót felölelő, 1218 oldal terjedelmű lehallgatási anyagát a Volt Securitate Irattárát Átvizsgáló Bizottságtól.[3] A kézzel írt jegyzőkönyveket, jelentéseket, értékeléseket ezt követően lefordították, illetve visszafordították románból, és ebből készült egy igen bőséges válogatás, amelyet jobbára csak az intim részleteket kihagyó anonimizálás csorbított. A bevezetésben a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget immár 17 esztendeje vezető, kormányzati pozícióban és ellenzéki padsorokban, miniszterelnök-helyettesként és államfő-jelöltként is politizáló Markó megosztja gondolatait az ügynökkérdés általános problémáiról is. Úgy véli, hogy átvilágításra szükség van, éppen azért, hogy a közéleti szereplésre vállalkozóknál tudni lehessen, vajon szabad és tisztességes emberről van-e szó. Hiszen akinek a jelentései fennmaradtak, azt még mindig az egykori rettegett titkosszolgálat tartja fogva. Azt is elmondja a közölt szövegekkel kapcsolatban, hogy azok látszólagos bőségük ellenére igen felületesen, sok esetben erősen kivonatolva adják vissza az akkori beszélgetéseket. Viszont Cs. Gyimesi Évával ellentétben mégsem vállalkozott kommentárra, kiegészítésre, így a politikai rendőrség, a megfigyelők által a megfigyeltek „segítségével” létrehozott szövegek pőrén sorakoznak a kötet lapjain. Ez rendkívül izgalmas lehetőséget kínál a szövegelemzés céljára, ez lehet akár a Markó-könyv egyik lehetséges olvasata is.

         A forrásgyűjtemény döntő részét a lehallgatási jegyzőkönyvek, értékelések, jelentések teszik ki (15–454.). Elsőként a Markó Béláról kiállított személyi űrlappal szembesülünk, amelynek fénymásolt formáját a függelék második lapján is megnézhetjük. Ott személyi kartonról esik szó. Itt jegyezzük meg, hogy bár a 455. oldalon megtaláljuk a jegyzőkönyvekben szereplő állambiztonsági kifejezések feloldását és magyar megfelelőit, illetve néhány fedőnév felfedését, mégis könnyebben emészthetővé, befogadhatóvá tette volna a szövegeket a román állambiztonságról szóló tájékoztató rész. Nem csupán az egyes szakkifejezések, hanem a struktúra magyarázatára is gondolunk: hogyan jutott el a Securitate bukaresti központjából a marosvásárhelyi Igaz Szó szerkesztőségéig a hálózat, kik olvasták a jelentéseket. Többször olvasható, hogy az első titkár elvtársnak továbbítják az anyagokat. Ő vajon a Román Kommunista Párt városi vagy megyei vezetőjét jelenti? A személyi karton kapcsán érdemes megjegyeznünk, hogy a fényképet leszámítva formájában és a rögzített adatok tekintetében nagy hasonlóságokat mutat a magyar politikai rendőrség által használt operatív nyilvántartó kartonnal.[4] Emellett a megfigyelésre használt operatív technika, a lehallgatási jegyzőkönyvek formai felépítése kapcsán is nyilvánvaló, hogy a magyar és a román állambiztonság is sokat tanult a szovjet belügyi szervektől.

A személyi kartont követően az Információk tartalma című rész következik (15–17.), amely leginkább a magyar szervek által használt környezettanulmánynak feleltethető meg. Ebben Markó Béla 1986-ban élő rokonainak személyi adatait, külföldi útjainak felsorolását és a román állambiztonság által a terhére rótt cselekményeket találjuk. Ezen tettek sorában megemlítették, hogy látogatta a bukaresti magyar követséget, külföldi rádiókat hallgatott, író-olvasó találkozókat szervezett fiatal irodalmároknak, magyarországi írókkal, újságírókkal tartott kapcsolatot. Legkomolyabban azt helytelenítették, hogy beadvánnyal fordult a Román Írószövetséghez Ion Lancranjan hírhedt, Szavak Erdélyről című könyvének forgalomból való kivétele érdekében. Emellett visszavonta társszerzőségét a XII. osztályos magyar irodalom tankönyvtől, mivel abból kihagyták Illyés Gyulát és Kós Károlyt.

Az első lehallgatási jegyzőkönyv 1986. április 17-én keletkezett, míg az utolsó, az „elsőtitkár” számára készített feljegyzés dátuma 1989. december 16. Az nem derül ki, hogy a román belügy mikortól fogva gyűjtött információkat Markó Béláról, aki rövid franciatanári időszakát követően 1976-tól a Marosvásárhelyen megjelenő Igaz Szó egyik szerkesztőjeként dolgozott. Az összefoglalókban 1983-tól kezdve veszik számba „ellenséges tevékenységként” értékelt tetteit. Kicsit zavarólag hat, hogy már közel egy esztendeje folyik a megfigyelés, amikor 1987. március 26-án a Belügyminisztérium Maros Megyei Felügyelőségének tisztje javaslatot tesz arra, hogy „Marian” fedőnév alatt megfigyelési dossziét nyissanak Markó Béláról. Akkor mi zajlott az ezt megelőző időszakban? Ezek azok a kérdések, amelyeket egy segítségül hívott történész/levéltáros tisztázhatott volna, megkönnyítve az olvasók helyzetét is. A megfigyeltek/lehallgatottak főként Markó Béla családjából és baráti köréből kerülnek ki. Sokat foglalkoztak Sándor öccsével, akit a zöld határon való szökés közben elfogtak, de később mégis sikeresen átjött Magyarországra.

Feltűnnek a kötet lapjain a Gálfalvi testvérek, György és Zsolt, Kántor Lajos, Farkas Árpád, Egyed Péter, Tompa Gábor: az akkoriban a 30-as, 40-es éveiket taposó erdélyi magyar értelmiség fontos alakjai. Meglepő viszont, hogy mennyire szórványosan vagy érintőlegesen szerepelnek az idősebb irodalmár nemzedék tagjai: leginkább még Sütő Andrásról esik szó, de Fodor Sándor, Szabó Gyula, Bálint Tibor, Szilágyi István, Domokos Géza, Beke György, Bajor Andor csupán egy-két alkalommal vagy egyszer sem kerül elő a lehallgatások szövegeiben. A nemzedéki kapcsolat hiánya, az Igaz Szó megítélése, politikai/esztétikai nézetkülönbségek miatt hiányzik az ötvenesek/hatvanasok nemzedéke? Ez Magyarországról nehezebben megítélhető, Kolozsvárról vagy Brassóból sokkal nyilvánvalóbb az igazság. Az mindenesetre a kötet egyik fontos tanulsága, hogy még a diktatúra legsötétebb éveiben sincs egynemű magyar értelmiség, homogén magyar nemzeti közösség, ahogyan azt az információhiány/tájékozatlanság miatt itthonról sokáig látni véltünk. Paradox módon ez a leegyszerűsítő megközelítés egybeesik a Securitate szemléletével, hiszen belügyi perspektívából nézve Kovács András Ferenc ugyanannyira „nacionalista-irredenta” szerző, mint Farkas Árpád. Tompa Gábor színháza pedig éppen olyan elfogadhatatlan, mint Sütő András drámái, miközben mindketten „ünnepelt” szerzői, rendezői voltak a határon túl és Magyarországon is az irodalmi–színházi életnek.

A kötetbe válogatott lehallgatási jegyzőkönyveket böngészve igen hamar kiderül, hogy az áldozatok tudtak, vagy legalábbis jó okkal gyanakodtak a lehallgatókészülék jelenlétére. Éppen ezért lényegesen kevesebb konkrét, az ellenzéki tevékenységet, gondolkodást alátámasztó információt nyerhettek ezzel a módszerrel a Securitate tisztjei annál, mint amit reméltek. Néha csupán ennyi áll egy jegyzőkönyvben: „Ismerősökről beszélgetnek, történeteket mesélnek, kacagnak.” (158.) Számos esetben csupán arról szereztek tudomást, hogy ki, kivel és hol beszélt meg találkozót. Markó Béla vagy felesége nem egy esetben szinte leintik a vonal másik oldalán lévőt, ha fontos témáról kezdene el beszélni. Ezért támadt az az érzésünk, hogy e kötet inkább hasonlít egy határidőnaplóra, amelyben nevek és időpontok lelhetők fel, mintsem érdemi, kompromittáló adatokat tartalmazó jegyzőkönyvre. De még határidőnaplónak is töredezett, mivel a szabadságok, vidéki utazások ideje kimarad, csakúgy, mint a szabadban lezajlott találkozóké, beszélgetéseké. Ezért is fontos lenne, ha Markó Béla egyszer megírná a szövegek kommentált változatát is, mivel így kristálytisztán láthatóvá válna a felek nem egyszer képes, áthallásos beszéde.

Történészi nézőpontból szemlélve e szövegeket nagyon érdekesek és sokatmondóak azok az elejtett, látszólag politikai szempontból nem kényes félmondatok, amelyek a Markó család és baráti köre mindennapjait mutatják be. A mélyponton lévő életszínvonalról árulkodnak ezek a mondatok: „A célszemély családja náluk tárolja a krumplit.” „A benzinkérdésről tárgyalnak az alábbiakban.” „A célszemély azt kérdezi vendégétől, megkapja-e teljes fizetését.” „Megkérdezik a célszemélytől, hogy átmehetnek-e hozzájuk másnap fürödni.” „A célszemély elmondja, hogy nagyon hideg van a lakásban, meleg vizük nincs.” Ennél kényesebb mondatok aligha hangozhattak volna el, a 80-as évek abszurd romániai valósága olvasható ki mindebből. Feltehetjük, hogy mindez a lehallgatótiszt számára sem volt másként, s ezért is nem tulajdonított mindennek jelentőséget. Egy hasonló magyar dossziéban mindezt – a megfigyelt személyek sokat foglalkoznak életszínvonal-kérdésekkel – félmondattal összegezték volna.

Mint az előbb már utaltunk rá, előttünk ismeretlen okból csupán 11 hónappal a lehallgatás kezdetét követően született meg a hivatalos döntés Markó Béla saját dossziéjának megnyitásáról. Ezzel egy időben egy intézkedési tervet is elfogadtak, amely azt tartalmazta, hogy a Securitate milyen célokat kíván elérni, és ehhez milyen eszközöket társít (68–69.). A lakáslehallgatást kiterjesztették a szerkesztőségre is, ettől kezdve bukkannak fel a dossziéban, s így a kötetben is az Igaz Szó munkatársainak Hajdú Győző főszerkesztővel folytatott vitái, konfliktusai. Természetesen az állambiztonság mohón érdeklődött aziránt, hogy nem terjeszt-e Markó a magyar kisebbség helyzetéről szóló szamizdat anyagokat belföldön és külföldön. Ebben az irányban feleslegesen tapogatózott a politikai rendőrség, mivel Markó elsősorban az irodalom eszközeivel, a verseivel politizált. Minden bizonnyal óva intette az 1982-es neves ellenzéki dokumentum, az Ellenpontok szerzőinek sorsa is, akik közül – mint ez a kötetből is kiderül – figyelemmel kísérte az emigrációba kényszerült Szőcs Géza sorsát. Természetesen csupán Markó Béla tudna választ adni arra a kérdésre, hogyan viszonyult az illegalitás határát átlépő, szamizdatokat terjesztő ellenzéki tevékenységhez. Az 1990. utáni közéleti tevékenységét messziről szemlélve talán nem elrugaszkodott az a feltételezés, hogy habitusától, életfelfogásától távol állt ez a fajta cselekvés. Ő más utakat keresett, amelyek lehet, hogy forma szerint legálisak, de ugyancsak göröngyösek és veszélyesek voltak.

Szintén az intézkedési tervben olvasható az alábbi félmondat: „Meg kell ismernünk és munkába kell vennünk a célszemély nem megfelelő érdeklődési körű hazai és külföldi kapcsolatait…” Nem tudni, hogy a fordítás pontatlansága vagy az állambiztonsági szakzsargon nyakatekertsége miatt szerepel a „munkába kell vennünk” kifejezés, amely mögött retorziók széles skálája húzódhat. Ennek tisztázása is megért volna egy magyarázó lábjegyzetet. Az utolsóként használt módszer ismerős lehet a magyar állambiztonsági dossziékat olvasóknak is: erkölcsi alapon próbálták meg lejáratni Markót, lehetetlen helyzetbe hozva őt munkahelyén.

Ezen célok eléréséhez az operatív technikai eszközök igénybevétele mellett ügynökökre és saját tisztjeire kívánt támaszkodni a román politikai rendőrség. A kötetben csupán egyetlen ügynök nevét fedte fel Markó: az Igaz Szó sokak által nem szeretett – s a lehallgatások szövegeit olvasva érthető okokból megvetett – főszerkesztője, Hajdú Győző „Graur” fedőnév alatt igyekezett készséggel kiszolgálni a belügyi szervek igényeit, legyen szó információszerzésről, fegyelmezésről vagy éppen ellentétek szításáról. A Securitate tisztjei is több alkalommal felkeresték Markót ezekben az időkben. Részben azért, hogy azt a látszatot keltsék, hogy a politikai rendőrségnek dolgozik, részben pedig a megfélemlítés szándékával. Mindezek az intézkedések első olvasásra nem tűnnek rendkívül szigorúnak. Amellett, hogy felfedezhetőek a magyar és a román állambiztonsági módszerek hasonló jegyei, figyelemre méltó, hogy a Securitate is szívesen vette igénybe, és a magyar III/III-nál jóval eredményesebben alkalmazta a közvetett nyomásgyakorlás eszközeit. Ugyanakkor a lehallgatási jegyzőkönyvek olvasójának nem lehet kétsége afelől, hogy az 1987-es terv csupán az első szintet jelentette Markó Béla megrendszabályozásában, hiszen a szöveg így zárul: „Az operatív helyzet alakulásától függően a jelen tervet újabb intézkedésekkel bővíthetjük.”

Az operatív helyzet pedig nem javult, sőt mi több, romlott, hiszen Markó Béla kitartó szívóssággal folytatta addigi irodalmár tevékenységét, sőt még bővítette is azt az Igaz Szó irodalmi körének megszervezésével. A kötetből nagyon szépen kirajzolódik az a folyamat is, ahogyan 1988/89 folyamán az Erdély-kérdés a magyar belpolitika meghatározó problémájává vált. Ennek köszönhetően egyre jobban erősödtek és kiépültek a költő Markó Béla magyarországi kapcsolatai, az Élet és Irodalomtól a Hitelig jelentek meg versei, szerepelt a Kossuth Rádióban, szavaltak tőle a televízióban is. Így sűrűsödnek az információk is, amelyeket nagyjából három hónaponként értékeltek a román belügy tisztjei. Sőt az idő előrehaladtával Markó Béla megfigyelése egyre inkább párhuzamosan folyt, mivel a dossziéjába több alkalommal is fűztek be barátainak, Gálfalvi Györgynek és Demeter Józsefnek a lakásán felvett jelentéseket is. Ezen a ponton Markó anyaga emlékeztet a magyar állambiztonság által összeállított személyi dossziék szerkezetére.

A kötet csúcspontja az 1989-es esztendő: ebből az évből származik a legtöbb, de tartalmában az állambiztonság számára jórészt értékelhetetlen jelentés. Átszűrődik valami abból az izgalomból és reménykedésből, ahogyan Markó és barátai a kelet-európai és a magyarországi változásokat fogadták, de ez csupán néhány apró morzsa lehet a beszélgetések, tervezgetések tömkelegéből. Szerencsére sokat romlott a Securitate hatékonysága, vagy ennek a körnek a tagjai váltak sokkal óvatosabbá, és eredményesebben konspiráltak. A diktatúra bukásához közeledve, amely a mából nézve oly közelinek látszik, egyfajta versenyfutás kezdődik Markó és a román belügyminisztérium tisztjei között: egyre több kompromittáló információt gyűjtenek, és egyre világosabban a tudtára adják, hogy szorul a hurok. Az 1988/89 fordulóján készített elemzésből (333–336.) kiderül, hogy büntető szándékkal utasították el útlevélkérelmét, a megyei pártbizottság a Securitate információja nyomán elütötte „vezető funkció” elnyerésétől, és legjobb barátját, Gálfalvi Györgyöt a megyei bíróság pénzbüntetésre ítélte azért, mert a lakásán külföldieket szállásolt el. Végül 1989. december 4-én jutott el odáig a román belügy, hogy egy jegyzőkönyv végén az alábbi utasítást tették: „Sürgősen készítsék elő a »Marian«-ra vonatkozó akciót, annak megfelelően, ahogy megbeszéltük!” Erre végül nem került sor, hiszen 1989 véres karácsonya az erdélyi magyarság és Markó Béla számára is meghozta a fizikai és szellemi megmaradás esélyét.

Felvetődhet az olvasóban a kérdés, hogy – Esterházy Péterhez hasonlóan – miért is nem formálta Markó irodalmi anyaggá a róla szóló jelentéseket. Ez az ő titka marad, de talán nem elrugaszkodott a feltevés, hogy ezek a szövegek igazából nem is alkalmasak erre a célra. Az Egy irredenta hétköznapjai szerkesztési fogyatékosságai és Markó Béla kiegészítéseinek hiánya ellenére is értékes bepillantást ad a 80-as évek második felének erdélyi magyar társadalmába, és számos dolgot érthetőbbé tesz a rendszerváltás utáni idők nehéz pillanataiból is.