Betekintő 2010/2.

Krahulcsán Zsolt

 

A be- és kiutazások állambiztonsági és pártellenőrzése

(1965–1970)

 

 

Dolgozatom első részében[1] azt mutattam be, hogy az 1956-os forradalom leverése után a hatalomba (vissza)került politikai vezetés, valamint az újból megszerveződő politikai rendőrség miként viszonyult a hivatalos és magánjellegű be- és kiutazásokhoz, az útlevél- és vízumkiadáshoz. Megvizsgáltam a Minisztertanács és a Belügyminisztérium (BM) intézkedéseit, és a Politikai Bizottság (PB) határozatait az utazások részleges liberalizálására, a Nemzetközi Kapcsolatok Osztályai (NKO) felállításának körülményeit, az általános közkegyelem hatását a magyarországi beutazásokra, továbbá a különböző intézmények szervezeti változásait. Jelen tanulmányomban a belügyi vezetés reakcióját, illetve az idegenforgalom „differenciált ellenőrzésére” ekkor létrehozott szervezeteket, intézményeket mutatom be. Dolgozatom záró dátumául az (1948 óta) első alkalommal nyilvánosan megjelent útlevél-jogszabály időpontját választottam – az 1970. évi 4. számú törvényrendelet mondta ki először, hogy minden magyar állampolgárnak joga van útlevélre és külföldi utazásra, emellett arról is rendelkezett, hogy ki nem kaphat útlevelet.[2] Természetesen a legfelső pártvezetés és az állambiztonság ezután is alakította a nemzetközi kapcsolatok alább elemzett aspektusait.

A Magyarországra történő beutazás megkönnyítése, az engedélyek kiadási rendjének megváltoztatása, ezáltal az ellenőrzésének hatékonyabbá tétele szerepelt a BM Kollégium 1964. június 5-i ülésének napirendjén. A kémelhárítás által készített előterjesztés szerint rossz, mert lassú az érvényben lévő gyakorlat, vagyis hogy a beutazni kívánó külföldi állampolgár előzőleg vízumkérő lappal jelentkezett az illetékes magyar követségen, amely azt az elbírálása végett a Külügyminisztériumon keresztül a BM Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatalhoz (KEOKH) továbbította. Ezért javasolták, hogy az engedélyek kiadásának jogát meg kellene adni azoknak a követségeknek, amelyeknek a területéről sokan utaznak be Magyarországra. Ez azonban egy – a már 1960-ban is felmerült – névjegyzék (az ún. Fekete könyv) összeállítását igényelte, amelynek tartalmaznia kellett azoknak az adatait, akiknek a beutazása nem volt kívánatos. A felmérés szerint ezek száma hozzávetőleg 2500 fő volt, s az alábbi kategóriákból tevődött össze: olyan külföldiek, akiket Magyarországról korábbi ellenséges tevékenységük miatt egyszer már kiutasítottak, valamint olyan volt magyar állampolgárok, akik jogellenesen hagyták el az országot, de cselekményük nem esett az 1963-as amnesztia hatálya alá, továbbá azok, akik aktív ellenséges tevékenységet folytattak Magyarország ellen. Abban az esetben, ha valaki külföldön követett el bűncselekményt, vagy korábban fegyveres testületnek volt a tagja, de később elhagyta az országot, esetleg egy nyugati ország fegyveres szervében szolgált, szintén megmaradt a korábbi gyakorlat, és nem az egyes követségek, hanem a BM KEOKH döntött beutazásának engedélyezéséről. Példátlanul cinikus módon az „egyéb okok” kategóriájába kerültek az elmebetegségben szenvedők is, így azok beutazását sem tekintették kívánatosnak.[3]

A névjegyzéket a BM III. Főcsoportfőnökség operatív csoportfőnökei, a BM Útlevél Osztály vezetője, a megyei (budapesti) főkapitányok állították össze a BM és a Külügyminisztérium (KÜM) nyilvántartásai alapján. A Fekete könyvet háromhavonként felül kellett vizsgálni, amire azért is volt szükség, mert az új szabályozás értelmében az állambiztonsági szervek a megfigyelt személyek beutazásáról – amennyiben a névjegyzék valamilyen oknál fogva nem tartalmazta az illető adatait – csak röviddel a határon való belépés után értesültek. Ezért a problémás személyek vízumkérelmének benyújtásakor a hírszerzésnek, a kémelhárításnak vagy a többi szocialista ország állambiztonsági szerveinek azonnal jelezniük kellett a BM KEOKH-nak, hogy a beutazási engedélyek kiadását bizonyos ideig tartsa vissza azért, hogy a magyar kémelhárítás fel tudjon készülni az illető személy operatív biztosítására.[4]

 

A belügyi apparátus támadása az utazásliberalizálás ellen

 

A könnyítéseknek köszönhetően (1964-ben több szocialista országgal szemben megszűnt a vízumkényszer) ugrásszerűen megnőtt a ki- és beutazások száma. (1964 nyarán 600 ezer turista érkezett Magyarországra, míg 1963-ban összesen 85 ezer.) Ugyanakkor fél év alatt a külföldön maradtak száma (több mint 500 fő) felülmúlta a korábbi, 1964-es év tizenkét hónapja alatt (437 fő) disszidáltak számát. Ráadásul – egy beszámoló szerint – az 1963–64-ben „realizált” 17 kémkedési ügyben a nyugati hírszerző szervek a legális, elsősorban idegenforgalmi kapcsolatokat használták ki a kiválasztott személyek tanulmányozására, beszervezésére, a (kém)kapcsolat tartására, és egyre fokozódott a budapesti kapitalista követségek mint fedőszervek alatt működő ellenséges hírszerző rezidentúrák tevékenysége is. Állítólag az amerikai és nyugatnémet turisták között volt sok az álcázott katonai személy, állapította meg a pártközpont adminisztratív osztályának jelentése.[5] (Még 1959 júliusában a KB Külügyi Osztálya az amerikai állampolgárok, a követség diplomatáinak és adminisztratív személyzetének szabad mozgását korlátozta. A korlátozást 1963-ban megszüntették, hogy aztán 1965 végén ismét bevezessék.)[6] A fenti jelentés PB-vitája során Kállai Gyula, a Minisztertanács elnöke kijelentette, hogy az idegenforgalom fejlődése az állam biztonságát nagymértékben veszélyezteti. Ezért olyan javaslat született, hogy a Belügyminisztérium szervei a ki- és beutazások engedélyezését továbbra is az érvényben lévő elvek alapján végezzék, viszont a kapitalista országokba történő magánutazások iránti kérelmek elbírálásakor még körültekintőbben járjanak el. A vita során Kállai sérelmezte továbbá azt is, hogy szinte minden kérelmezőnek javasolták az útlevél kiadását, ezért a hazai közvéleményben az terjedt el, hogy mindenkinek joga van útlevélre, s ha valaki azt nem kapta meg, állampolgári jogainak megsértését látta benne. Benkei András belügyminiszter ezt úgy fogalmazta meg, hogy az útlevél egyben „politikai priusznak” is számít, és ezért sok volt „ellenséges elem” kér útlevelet, hogy megtudja, a Belügyminisztériumban hogyan ítélik meg őt. Szerinte azonban az elutasítások száma (1964-ben 0,4 %) a kiutazásokhoz képest elenyésző volt. A belügyi tárca vezetője szerint az „átlagember” nincs kellően felkészítve az „idegenforgalom politikai hatását” illetően, hiszen 1964-ben mindössze négy és fél ezer bejelentés érkezett a lakosság részéről, ráadásul sok volt a fecsegés, a dicsekvés, a meggondolatlan adatközlés a nyugati turisták felé. Ezért Benkei – a régi receptet újra elővéve – az NKO-k rendszerének bővítését szorgalmazta a főhatóságoknál és a nagyobb intézményeknél. Az ajánlási rendszer gyengeségére hívta fel a figyelmet a vita során Gosztonyi János, a KB tagja, a Népszabadság főszerkesztője, aki szerint ha valaki disszidált, akkor az ajánlást tevő főhatóságnál kell megállapítani a közbenjáró felelősségét. Ehhez kapcsolódóan Biszku Béla megjegyezte, hogy nem helyes az a kialakult gyakorlat, hogy az évi szabadságot meghaladó kiutazási kérelmeket – persze csak indokolt esetben, de – engedélyezik. A vita során a további utazásliberalizálást ellenző PB-tagok hozzászólásaikban nemcsak állambiztonsági érveket emlegettek, hanem egyéb visszásságokra is utaltak. Kevés a szállodai szálláshely, sok a vadkempingező külföldi, felmerül a forintkiajánlás veszélye, az idegenforgalom devizabevételeinek és -kiadásainak egyenlege nem ismert pontosan, feszültséget okozott a helyi lakosság körében, hogy rosszabb volt az ellátás az üdülési szezon előtt és után, mint amikor a sok külföldi miatt feltöltötték a boltok polcait – szóltak az érvek. A belügyminiszter beszámolt arról is, hogy az amerikaiak tömegesen küldenek Magyarországra katonatiszteket, illetve apácákat, akiknek az útiköltségét a kormány hitelezi, s ennek fejében arra utasítja őket, hogy mindent nézzenek meg, s próbáljanak informálódni. Kádár erre félig tréfásan úgy reagált, hogy nem szabad az apácáknak csoportosan vízumot adni, csak egyéni elbírálás alapján, mert „akik ideküldik az apácákat, tudják, mit akarnak. Ezek nem a Budapesti Táncpalotába mennek”.[7]

Később Benkei azt is megemlítette, hogy megnőtt (37 millióról 50 millióra) a Nyugatra címzett levelek száma, egyre szélesedett a kapcsolatfelvétel, ezért egyre több lehetősége van az „ellenségnek” a különböző titkok megszerzésére. Kitért arra is, hogy szerinte nagyon rossz a külföldre szököttek büntetésének szabályozása, mert ha valakit tiltott határátlépés kísérlete miatt elfogtak, arra börtön várt, aki viszont sikeresen átszökött, s két-három év múlva visszatért, büntetlenséget élvezett. A vita lezárásaként Kádár kijelentette, hogy a kiutazásokat korlátozni kell, mint fogalmazott: „Nem normális dolog, hogy egy tízmillió lakosú országból évente másfél millió külföldre utazzon. Elfogadható volt átmenetileg. Olyan intézkedésekre van szükség, melyek ténylegesen korlátozzák a kiutazást. Hogy hogyan és mint, ezen kell gondolkodni. Ne legyen durva, ésszerű, értelmes legyen és mindenki számára elfogadható.”[8]

Tehát nemcsak a BM, de részben a politikai vezetés is úgy érzékelte, hogy még ez a korlátozott utazási szabadság is egyre több állambiztonsági veszélyt rejt magában, ezért tovább finomítottak a hivatalos és magánjellegű ki- és beutazások szabályozásán. 1966 áprilisában a PB újból foglalkozott a kérdéssel, s a kapitalista országokba történő turistautazást, illetve rokonlátogatást három-, illetve kétévenként tette lehetővé. Bár a fent említett gyakorlatot pár éve már alkalmazták a BM szerveinél, a szabályozás előtt a mintegy „ajándékként”, „kegyként” adott – elvileg korlátlan – nyugati kiutazási lehetőséget ezzel megszüntették.[9] Kádár a PB-vitán hozzászólásában a kiutazók állam iránti hűségéről, az állampolgári fegyelem fontosságáról beszélt: „Ott [az útlevél átvételekor] nem lehet a részletekbe belemenni, pedig szép, ünnepélyes valamit lehetne mondani, hogy a szocialista ország állampolgárához méltó módon viselkedjenek mindenütt. Ezt ne a BM tegye, hanem az állam adjon ilyen levelet. De ez nem elég! Ennél fontosabb, hogy ott, ahol ezek a kiutazások intéződnek – az állami közköltségen történő kiutazások és a vezető tisztviselők magánutazásoknál – a hivatalban legyen komolyabb eligazítás, személyi vagy csoportos, s figyelmeztessék őket, mihez tartsák magukat. […] A követségeknek nagyon komoly munkát kell fordítani arra, hogy az oda érkező embereket, akik állami megbízatásokkal vagy tudományos tapasztalatcsere céljából mennek ki, behívják a követségekre, beszéljenek velük, s hívják fel a figyelmüket arra, hogy mire gondoljanak. A turistákkal is csinálhatnak ilyesmit, legalábbis a turistacsoport vezetőjével. A követségeinknek legalább üdvözölni kellene ezeket, mert az egy állampolgár számára is sokat jelent, ha érzi, hogy ott is a magyar állam polgára, s mint ilyenre, figyelnek. Ezt a dolgot a realizálható mértékig ki kellene dolgozni.”[10]

A belügyi vezetés, reagálva a legfelső párttestületek félelmeire, újabb szervezeti intézkedéseket tett az idegenforgalom növekedéséből adódó lehetőségeket kihasználó külföldi és magyar állampolgárok hatékonyabb ellenőrzésére. 1966 nyarán az ún. „csempészközpontokban” és „zugbankokban” valuta-, deviza-, illetve vámbűntetteket elkövető „ellenséges elemek” elleni elhárítás eredményesebb végrehajtására a kémelhárítás szervezetén belül a BM III/II-9. Osztály egyik részlegeként egy ötfős ún. Koordinációs csoportot hoztak létre. Ennek az volt a feladata, hogy a BM II. és III. Főcsoportfőnökség operatív szervei közötti akciókat összeegyeztesse, de nyilvántartást vezetett a csempésztevékenységet folytató személyekről is.[11]

A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány úgy döntött, hogy nyugati országokba csak különösen fontos államérdekből, feltétlenül indokolt esetben lehetett engedélyezni a kiutazást, míg magánkezdeményezésű, de nem turistaút esetén a BM csak abban az esetben járulhatott hozzá az ország elhagyásához, ha az a nyugati tudományos és kulturális élet olyan területére irányult, amely egyébként a hivatalos, államközi kapcsolatokon keresztül elérhetetlen lett volna a magyar kutatók, mérnökök (és az állambiztonság) számára.[12] Ez lett és maradt a fő rendező elv a hivatalos kiutazások engedélyezésekor a következő évtizedekben is.

Azokról a külföldiekről, akiknek a beutazása nem volt kívánatos, illetve, akiktől korábban megfosztották a magyar állampolgárságot, tiltó névjegyzéket kellett vezetni. A velük kapcsolatos állambiztonsági feladatokat a kémelhárítás végezte, melyet az a KEOKH útján gyakorolt.[13] 1966 októberétől – általában – nem engedélyezték a sorköteles korúaknak a nem szocialista országokba történő kiutazását, valamint a nyugati országokba nem kaphatott útlevelet a leszerelést követő két éven belül az sem, aki korábban valamilyen különleges alakulatnál szolgált, vagy a fegyveres erőktől fegyelmi úton bocsátották el.[14]

A Budapesti Rendőr-főkapitányság (BRFK) Politikai Osztály vezetője 1967. május végi utasításában az idegenforgalommal kapcsolatos kémelhárítási feladatokat összegezte. A kémkedéssel gyanúsítható külföldiek kiszűrése érdekében feladatot kaptak az operatív tisztek, a nyelveket beszélő önkéntes rendőrök, a körzetmegbízottak és a külföldi kapcsolatokkal rendelkező női ügynökök is. Meg kellett vizsgálni azokat az intézményeket, munkahelyeket, ahonnan a legtöbb „végleges” kiutazás, vagyis országelhagyás történt. Ezért az osztályvezető a társadalmi kapcsolatok fokozottabb bevonását, beszámoltatását, valamint a katonai objektumok környékén élők nyugati országokba történő kiutazásának előzetes ellenőrzését is elrendelte.[15]

1967 augusztusától a hazatérés megtagadása, a tiltott határátlépés, illetve az úti okmánnyal történő visszaélések előkészületeire utaló jelzéseket, adatokat a BM Útlevél Osztályának, illetve a megyei rendőr főkapitányságok III/3. (útlevél) csoportjainak, illetve a BM Határőrség Felderítő Osztályának (vagy az illetékes Határőr Kerület Felderítő Osztályának) kellett megküldeni. Politikai vagy állambiztonsági szempontból fontos személyekről, vagy csoportosan, fegyveresen és repülőgépen történő szökés előkészületeiről a BM III/II-5. Osztályt kellett értesíteni. Ez az osztály volt felelős a tiltott határátlépés megakadályozásáért, és az ezzel összefüggő egyéb operatív feladatok kidolgozásáért, végrehajtásáért. A hazatérésre való felszólítást – a külképviseleti szerveken keresztül – a szolgálati útlevéllel külföldön tartózkodók esetében a kiküldő intézmény, egyéb esetekben a BM Útlevél Osztály végezte. Az említett cselekmények elkövetésének kivizsgálására nyomozást kellett lefolytatni, melyre a budapesti és megyei (járási) rendőrkapitányságok voltak az illetékesek. A hazatérés megtagadása, illetve tiltott határátlépés gyanúja esetén – ha azt a közkegyelemről szóló törvényrendelet megjelenése, 1963. március 22. után követték el – a vizsgálatot a terhelt távollétében meg kellett kezdeni akkor is, ha a fenti cselekményt 1966. február 15-e után kiadott úti okmánnyal vagy szolgálati útlevéllel követték el, illetve az eljárás lefolytatásához politikai vagy egyéb (a dokumentum által közelebbről meg nem határozott) érdekek fűződtek. A fontos beosztásban vagy jelentős államtitok birtokában lévő személlyel szemben, illetve államellenes bűntettel összefüggő ügyekben a BM III/1. (Vizsgálati) Osztály, illetve a megyei vizsgálati szervek indítottak nyomozást. Ennek során fel kellett deríteni a lehetséges kiváltó okokat, hogy milyen államtitok birtokában lehetett az illető, és meg kellett állapítani, hogy kiket terhel a felelősség. Amennyiben a tettesek társadalmi veszélyességét csekélynek minősítették, vagy jelentéktelen beosztásban dolgoztak, illetve egyéb bűncselekményt nem követtek el, az eljárást határozatlan időre fel lehetett függeszteni. Alapnyilvántartásba azok kerültek, akiknek az ügyében a politikai szervek folytatták le a vizsgálatot, vagy már előzőleg egyéb államellenes bűncselekményt követtek el. A „csak” hazatérést megtagadó, tiltott határátlépő személyek adatai a központi kutató nyilvántartásba kerültek.[16]

A BM KEOKH folyamatosan frissítette a tiltó névjegyzéket, felvéve azoknak a külföldieknek a nevét, akik „fasiszta”, „revansista”, „militarista” emigráns szervezetek tagjai, az SS vagy a Volksbund Magyarországról kitelepített vezetői voltak. (A külföldiekkel azonos elbírálás alá estek azok a külföldön élő, illetve jogellenesen külföldön tartózkodó személyek is, akik a magyar állampolgárságukat sem elbocsátás, sem megfosztás útján nem vesztették el.) Bekerültek a névjegyzékbe azok, akik állam elleni, háborús és népellenes, illetve béke- és emberiségellenes bűntett miatt voltak elítélve, akiket a Népköztársaság Elnöki Tanácsa magyar állampolgárságuktól megfosztott, valamint akiket korábban már kiutasítottak az országból. A fenti listát gazdagították az aktívnak, veszélyesnek minősített bűnözők, továbbá azok, akik a szocialista országokról ellenséges propagandaanyagot készítettek vagy terjesztettek, így a Szabad Európa Rádió (SZER), az Amerika Hangja, a Deutsche Welle és a BBC magyar szekciójának munkatársai is. Névjegyzékben rögzítették a magyar arisztokraták, nagytőkések és földbirtokosok nevét, a volt „horthysta erőszakszervezetek” vezetőit, a hivatalos állományú katona-, rendőr- vagy csendőrtisztek, az emigrált, illetve disszidált egyházi személyek adatait, azokat, akik 1945 után fegyveres testületeknek voltak a tagjai és jogellenesen távoztak külföldre, illetve kémgyanús személyként tartották őket nyilván, vagy akiknek a beutazása operatív érdekből nem volt kívánatos. Ugyanakkor nem kellett a tiltó névjegyzékbe felvenni azokat a személyeket, akik ugyan a tiltó rendelkezés alá eső kategóriába tartoztak, de beutazásukhoz operatív vagy más fontos állami érdek fűződött. A névjegyzékbe történő felvételt, illetve törlést a kémelhárítás és a belsőreakció-elhárítás csoportfőnöke, az állambiztonsági szervek felügyeletét ellátó belügyminiszter-helyettes, a BM III. Főcsoportfőnök helyettesei, a BM Határőrség országos parancsnoka, a hírszerzés Csoportfőnöke, az önálló osztályok vezetői, valamint a megyei és budapesti rendőrfőkapitányok rendelhették el. Egyes, a parancs által nem részletezett esetekben a névjegyzékből való törlés nélkül is lehetett vízumot kiadni.[17]

Akkor is megtagadhatták a vízumkérelmet, ha az illető nem szerepelt a tiltó névjegyzékben, viszont az NSZK-ban állomásozó „megszálló erők” és a NATO-tagállamok fegyveres erőinek vagy rendőri szerveinek volt a tagja, vagy ha a közkegyelemről szóló 1963. évi törvényrendelet hatályba lépése óta távozott jogellenesen külföldre, vagy esetleg kapitalista sajtó- és propagandaszerv munkatársa volt, s hivatalos minőségben (újságíróként, rádió- és tévériporterként) kívánt Magyarországra beutazni, de a magyar hatóságok meghívólevelével nem rendelkezett. A különböző felekezeteket képviselő papok, lelkészek nagyszámú beutazása sem volt kívánatos. Azonban a politikai, illetve operatív célból „hasznosíthatónak” vélt egyházi személyek vízumot kaphattak. E differenciált megközelítés alapján azok, akik az Állami Egyházügyi Hivataltól vagy más állami szervtől, esetleg egyes felekezetek külügyi osztályától, egyházi folyóiratok szerkesztőségétől, püspököktől meghívólevéllel rendelkeztek, illetve az (igazoltan) rokonlátogatás céljából érkező papok és apácák is beutazhattak. Nem kaphattak engedélyt olyan, csoportosan beutazni szándékozó egyházi szervezetek és segélyszervek (Actio Catholica, Mária Kongregáció, Joint)[18] vezetői és tagjai, akik nem rendelkeztek meghívólevéllel, továbbá a jehovisták, a nazarénusok és más – a szerv által szektának minősített – irányzatok prédikátorai, de a turisztikai céllal beutazni kívánó apácák sem.

A hatvanas évek végére a nyugati kapcsolatok javításában érdekelt magyar politikai vezetés rendezni kívánta a külföldön engedély nélkül egyetemi, főiskolai tanulmányokat végző (egykori) állampolgárainak helyzetét is. Lehetőséget biztosítottak a tanulmányok befejezésére, illetve a hazatérésre,[19] de az állambiztonsági szervek feladata volt, hogy a külföldön való tartózkodásuk törvényesítését óhajtó egykori magyar állampolgároknak a Külügyminisztériumon keresztül beadott kérelmeit elbírálja. A BM Útlevél Osztály vezetője minden kérelmező esetében tájékoztatta a BM III. Főcsoportfőnökséget, illetve a területileg illetékes operatív szerveket, akik véleményezték az illetőt. Vizsgálták az érintett itthoni magatartását, szüleinek helyzetét és azok viselkedését, a külföldre távozás körülményeit, az illető ottani magatartását is. Amennyiben nem merült fel kifogás, úgy a BM Útlevél Osztálya utólag engedélyezhette a külföldön tartózkodást, a tanulmányok befejezését. Amennyiben valaki hazatérés megtagadása miatt büntetés alatt állt, és úti okmány nélkül, tiltott határátlépéssel hagyta el az országot, vagy tanulmányait a szocialista Magyarországgal szembeni ellenséges tevékenységet folytató szervezet, intézmény ösztöndíjával, támogatásával végezte, akkor a külföldön tartózkodást továbbra is törvénytelennek minősítették.[20]

 

A Központi Kémelhárítási Adattár

 

A belügyi vezetés a növekvő idegenforgalom „differenciált” ellenőrzésére 1967 tavaszán egy ún. Központi Kémelhárítási Adattár (KKA) Értesítő rendszert hozott létre, amely arra szolgált, hogy kiszűrje azokat a személyeket, akikről feltételezhető volt, hogy Magyarországon hírszerző vagy egyéb ellenséges tevékenységet kívánnak folytatni. A rendszer úgy működött, hogy a KKA a „KEOKH géptermi figyelőztetés” elkészítése után minden nap reggel 9 óráig megkapta az előző napon beutazottak névsorát. A BM III/V. (Operatív Technikai) Csoportfőnökség 4. Osztálya végezte az adattár és a napi határforgalom adatainak azonosítását. A BM III/II-8., vagyis az idegenforgalom és az amnesztiával hazatértek közti elhárítást végző Osztály az adatokat naponta ellenőrizte az adattárban, kiválasztotta az ellenőrzésre kerülő személyeket, s ezek adatait az Operatív Hír- és Akcióközpont (OHK) részére továbbította.[21] Az OHK a budapesti és a megyei rendőr-főkapitányságok politikai nyomozó osztályai vezetőinek naponta legkésőbb 12 óráig adott le körtáviratot KKA Értesítés címmel, mely azoknak a személyeknek az adatait tartalmazta, akik előző nap utaztak be az országba, és szerepeltek az adattárban. A budapesti és a megyei politikai osztályok a KKA Értesítés alapján ún. figyelőlistákat állítottak össze, amiket folyamatosan egészítettek ki az újabban közölt nevekkel, és egyúttal megállapították ezeknek a személyeknek a tartózkodási helyét, figyelték mozgásukat, ellenőrizék őket. A megfigyelt személy tartózkodási helye szerint illetékes megyei szerv az OHK-n keresztül jelentette ezt a tényt a BM III/II-8. Osztályának, az OHK pedig az érintett megyét értesítette a személyre vonatkozó kompromittáló adatokról. Ezek alapján a megyei kémelhárító alosztályok végezték el a gyanús személyek azonosítását, meghatározták az operatív ellenőrzés szükségességét, illetve annak mértékét. A KKA Értesítés 30 napig volt érvényben, melynek a lejárta után a megyei (budapesti) politikai nyomozó osztályok megszüntették a figyelést, azonban ha újabb terhelő adatok keletkeztek a megfigyelt személyre vonatkozóan, úgy azt fel kellett terjeszteni a BM III/II-8. Osztálya vezetőjének.[22]

Alig egy évvel a KKA Értesítés bevezetése után a BM értékelte az addigi eredményeket, s több módszerbeli hiányosságot állapított meg. Az Értesítésben közölt személyek jelentős részét az operatív szervek egyáltalán nem találták meg, de a fellelt személyek esetében is sokszor csak „felszínes” ellenőrzést végeztek, kevés volt a titkos akciókra, beszervezésre, az ügy lezárására irányuló kezdeményezés. Ezért ezután a jelzett beutazó személyeket – függetlenül attól, hogy milyen típusú vízummal érkeztek – az ekkor felállított három kategória egyikébe kellett besorolni. Az első, legveszélyesebbnek ítélt csoportot azok a beutazók képezték, akik megbízhatónak számító adatok szerint ellenséges hírszerzőszervek tisztjei, ügynökei voltak, vagy olyanok, akik alaposan gyanúsíthatóak voltak azzal, hogy a beutazást kémkedésre vagy egyéb, a szocialista államok elleni fellépésre kívánták felhasználni. Ennél a kategóriánál az állambiztonsági szervek minden rendelkezésükre álló operatív eszközt felhasználhattak. A második csoportba olyan kémgyanús személyeket soroltak, akikre vonatkozóan csak egyoldalúan megerősített adatok, illetve nem kellően ellenőrzött információk álltak a rendelkezésre. Az ilyen személyeket az állambiztonság a figyelés és a 3/e. rendszabály (helyiség, lakó-, munkaszoba lehallgatása) kivételével minden más operatív eszközzel ellenőrizhette. A harmadik kategóriát azok alkották, akikre csak ún. nem ellenőrzött terhelő adatok vagy az indokolatlannak tűnő gyakori beutazás, gyanús mozgás alapján figyelt fel az állambiztonság.[23]

A KKA Értesítésben szereplő személyek ellenőrzésének országos irányítása a kémelhárítás, pontosabban a BM III/II-9. (Elemző, értékelő, tájékoztató) Osztály hatáskörébe került, de a fent szereplő személyek „feldolgozását” valamennyi operatív szerv vezetője köteles volt a saját hatáskörben is kezdeményezni. A beutazók megfigyelése az alábbiak szerint történt: az OHK a KKA Értesítőben szereplő személyek adatait – azok beutazásával egy időben – megküldte egyrészt a BM III/2. (Operatív nyilvántartó) Osztályának priorálás céljából, másrészt a BM III/5. („K”-ellenőrzés) Osztályának, hogy az a megtalált személyek lakhelyén a postai ellenőrzést megszervezze.[24] A BM III/6. (Figyelő, környezettanulmányozó) Osztály vezetője a külső figyelésre egy ún. tartalék egységet szervezett, akik a határtól figyelték a belépő gyanús személyeket, valamint a főútvonalakon kiépítettek egy jelzőrendszert is. A BM III/7. (Operatív technikai lehallgató) Osztály feladata volt, hogy az első kategóriába sorolt személyek esetében a 3/a. (telefonlehallgatás) és a 3/e. rendszabályok bevezetését, a keletkezett megfigyelési, lehallgatási anyagok soron kívüli feldolgozását elvégezze. Az előbb említett esetekben és országos szinten a BM III/V. (Operatív, technikai és műszaki) Csoportfőnökség végezte a titkos kutatásokat, a technikai beépüléseket, az operatív-technikai feltételek biztosítását.[25]

Mivel a külföldiek nagy része Budapestre érkezett, ezért a fenti miniszterhelyettesi utasítás alapján a BRFK Politikai Osztályán az idegenforgalom, illetve a KKA Értesítőben szereplő személyek ellenőrzésére egy új alosztályt hoztak létre, mely augusztus elején kezdte meg a működését.[26]

 

Kiválasztás, felkészítés, eligazítás, úti beszámoló

 

Az 1966-os kormányhatározat végrehajtása terén az egyes minisztériumokban továbbra is akadtak problémák. Az állambiztonsági feljegyzésekben, összefoglaló jelentésekben visszatérő kitételként szerepelt, hogy az állami szervek, minisztériumok és főhatóságok legyenek még alaposabbak a kiutazó személyek kiválasztása, kioktatása során, illetve még gondosabban készüljenek fel a nyugatról hivatalosan beutazó személyek fogadására, és „vegyék jobban figyelembe az állambiztonság szempontjait”.[27] Kutatásaim során a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium Nemzetközi Kapcsolatok Főosztálya (MÉM NKF) iratai között találtam a vizsgált témára vonatkozóan olyan dokumentumokat, melyek a minisztériumi szintű szabályozásról tudósítanak. A MÉM NKF 1968 őszén – a minisztérium és felügyelete alá tartozó szervei részére – készített körlevele sajnálattal állapította meg, hogy a miniszternek a tárgyban kiadott utasítását az egyes szerveknél semmibe vették, a miniszteri utasítástól teljesen eltérő gyakorlatot alakítottak ki, és így a minisztérium Nemzetközi Kapcsolatok Főosztálya a külföldi utazások bonyolítását csak nagy nehézségek árán tudta elvégezni.[28] A szabályozás úgy szólt, hogy kiutazási és meghívási tervet kell készíteni az egyes szervezeti egységeknél, amit meg kell küldeni az NKF-nek, ahol a tervjavaslatokat összesítették, majd a miniszterhelyettesi értekezlet elé terjesztették. Később a jóváhagyott utazások részletes munkaprogramját is az NKF összegezte a személyi javaslatokkal együtt. Amennyiben a minisztérium és a külföldi szerv között felmerült a kétoldalú műszaki-tudományos együttműködési megállapodás megkötésének az igénye, úgy arról is az NKF gondoskodott. Általános érvényű rendelkezés volt, hogy az NKF csak hivatalos utat készített elő, és hogy nyugati országokba csak fontos államérdekből volt engedélyezhető a kiutazás.[29]

Azonban a kormányhatározathoz hasonlóan a MÉM is tett egy kibúvót, tudniillik lehetővé tette magánkezdeményezésű utazás engedélyezését abban az esetben, ha az a szocialista országok érdekeivel megegyezett, és lehetővé tette a kapcsolatok olyan irányú bővítését, amely államközi úton egyébként nem lett volna megvalósítható. Természetesen arra kellett törekedni – írta elő az utasítás –, hogy a magánjellegű szakmai kapcsolatok előbb félhivatalossá, majd hivatalossá fejlődjenek. A hivatalos kiküldetésre utazó személyek kiválasztásáért a munkahely vezetője volt a felelős, és a jelöltnek több szempontból is meg kellett felelnie. A legfontosabb kritérium a politikai megbízhatóság, a szocialista rendszerhez való hűség volt, de figyelembe vették a kiutazni kívánó személy erkölcsi magatartását, életvitelét, szakmai felkészültségét, elemző és értékelő képességét, az új iránti fogékonyságát, a tapasztalatok hasznosítására irányuló készségét, nyelvismeretét, családi körülményeit, sőt a külföldi kapcsolatait is. A kiutazásra javasolt személyről a munkahely vagy a személyzeti osztály vezetője, illetve a pártszervezet titkára is készített jellemzést. A nyugati országba történő utazás esetén még a családtagok, a hozzátartozók munkahelyén is tájékozódtak az esetleges „befolyásoló körülményekről”. Amennyiben a miniszterhelyettes jóváhagyta az utazást, az útlevélkérelmeket az NKF-hez kellett benyújtani, aki azt a Belügyminisztériumba továbbította, amit a miniszterhelyettes és az NKF vezetője együttesen írtak alá.

A munkahelyi párttitkárnak a magánkezdeményezésű utazások esetében is előzetes véleményező, illetve egyetértési joga volt. Általában nem lehetett kiutazásra javasolni az olyan személyeket, akiknek a hozzátartozói illegálisan hagyták el az országot, a hazautazás megtagadásának bűntettét követték el, vagy a rendszerrel szemben ellenséges magatartást tanúsítottak. Az állami és katonai titkok birtokában lévő, különösen fontos munkakörben dolgozó személyek magánjellegű utazása csak feltétlenül indokolt esetben volt engedélyezhető. A munkahely vezetőjének fel kellett hívnia az utazó figyelmét arra, hogy csak az utazás céljával összefüggő és a kivitelre engedélyezett iratot, dokumentációt viheti magával, állami és hivatali titkot természetesen nem közölhet senkivel, a kinntartózkodása alatt ügyelnie kell a „szocialista erkölcs normáinak” (akármit is jelentett ez a kitétel) betartására, és persze katonai objektumokat sem fényképezhet. Az eligazítás során figyelmeztették, hogy kerülje a provokációkra lehetőséget adó helyzeteket (külön kiemeli a dokumentum az éjszakai mulatóhelyek látogatásának a veszélyességét), csomag vagy üzenet átadására vonatkozó megbízást ne vállaljon el, és amennyiben ez elől kitérni nem tud, hazatérésekor adjon erről tájékoztatást. Ellenséges tartalmú propagandaanyag behozatala természetesen tilos volt, és amennyiben a nyugati szervek a szocialista országok elleni ellenséges tevékenységre, adatok kiszolgáltatására akarták rábírni, akkor az illető országban lévő magyar külképviselettől kérhetett védelmet, segítséget. A külföldön szerzett tapasztalatok hasznosítása érdekében beszámoló készítésére kötelezték a külföldről hazatért szakembert, melynek tartalmaznia kellett a munkaprogram teljesítését, a meglátogatott szervek és intézmények felsorolását és az ott megismert egyéb adatokat is.

Hazatérés megtagadása esetén vizsgálat indult, amelynek során jegyzőkönyvet vettek fel. Ebben tisztázták, hogy vállalati javaslat alapján vagy anélkül utazott-e a kiküldött, megvizsgálták az illető személyi, családi, munkahelyi körülményeit (volt-e külföldi hozzátartozója, a magatartása milyen anyagi, érzelmi vagy politikai okokra vezethető vissza). Ellenőrizték, hogy követett-e valaki mulasztást az illető kiutazásának engedélyezésekor, és ha a disszidensnek volt kormány-, vagy egyéb kitüntetése, akkor annak visszavonására történt-e intézkedés.[30]

 

Az 1970. évi nyilvános útlevéljogszabály

 

Az MSZMP PB 1969 végén tárgyalta a KB KAO és a Belügyminisztérium közös előterjesztését, mely az útlevélkiadás nyilvános jogszabályban történő rendezését javasolta. A tervezetet jegyző Benkei András belügyminiszter és Borbándi János, a KB KAO vezetője arra hivatkoztak, hogy az utazásokkal kapcsolatos állampolgári jogokat és kötelezettségeket belső rendeltetésű jogszabályok tartalmazzák, melyeket a közvélemény nem ismer, és ezért (is) kedvezőtlen a Belügyminisztérium útlevél-politikájának a megítélése. Problémát okozott az is, hogy nem volt törvényesen rendezve, mit kell tenni abban az esetben, ha állambiztonsági érdekből nem volt közölhető a kérelmezővel az elutasítás indoka.[31] Az október végén újból beterjesztett javaslat – a PB ugyanis átdolgozásra visszaküldte a jelentést – pontosította a korábbi változatot, s egyúttal beszámolt az 1966-os kormányrendelet óta beállt változásokról is. Eszerint az előző szabályozás beváltotta a hozzá fűzött reményeket, hiszen a hazatérést megtagadók száma az 1965-ös évhez viszonyítva lényegesen csökkent. A Jugoszlávián keresztül disszidáltak száma a vízumkényszer megszüntetése óta (1966) növekedett, de a nyugati országokba irányuló turistaútlevelek iránti kérelmek elutasításának az aránya a „differenciáltan alkalmazott korlátozó intézkedések” miatt az utolsó három évben 17%-ról 9%-ra csökkent.[32]

A politikai vezetéssel párhuzamosan a Belügyminisztériumban Borbíró László rendőrezredes szervezeti módosításokra tett javaslatot. A véleménye az volt, hogy az útlevélügyek intézése elsősorban igazgatási és nem rendőrségi jellegű feladat, ezért annak szervezetileg is az igazgatásrendészet hatáskörébe kell kerülnie. Ezáltal az ügyintézés gyorsabbá válhatna és törvényes keretet kapna, ráadásul így Magyarországon is az összes többi szocialista országhoz hasonlóan intéznék az útlevélkérelmeket. Javasolta, hogy a II. Főcsoportfőnökség keretén belül hozzák létre az Igazgatásrendészeti Csoportfőnökséget, mely alá az Útlevél, az Igazgatásrendészeti, a Központi Lakcím, valamint a Közlekedési Nyilvántartó Osztályok tartoznának. Az Útlevél Osztály végezné a szolgálati útlevelek kiadását, az útlevélkérelmeket, a fellebbezések elbírálását, illetve az egész országra vonatkozóan az elvi irányítást és ellenőrzést is.[33] A BM Igazgatásrendészeti Csoportfőnöksége végül 1971-ben kezdte meg működését.

Az Elnöki Tanács először a nyilvánosság számára az 1970 elején megjelent törvényerejű rendeletében határozta meg a kérelmek elbírálásának elveit.[34] A törvényerejű rendelet és a végrehajtási utasítás nem változtatott a korábbi szabályozáson, így ezt újból nem részletezem, csupán annak állambiztonsági vonatkozásait mutatom be. Az utasítás hangsúlyozta, hogy az „útlevélszerveknek” az ügyintézés mellett az állambiztonság „felderítő és feldolgozó munkáját” is segíteniük kell, ezért rendszeresen ellenőrző és kutatómunkát kellett folytatni az operatív szervek szempontjai alapján. Ez azt jelentette, hogy amennyiben a kérelmezőnek figyelő, előzetes csoport vagy személyi dossziéja volt, illetve szerepelt ezekben vagy az ún. körözési dossziéban, akkor ki kellett kérni az operatív szerv véleményét az útlevél-kérelem elbírálásához.[35] Ha az állambiztonsági szerv nem javasolta az útlevél megadását, akkor ezt közölni kellett az útlevelet kiállító szervvel, valamint azt is, hogy milyen adatokat szabad a kérelmező tudomására hozni az elutasítási határozatban. Amennyiben a két szerv között véleményeltérés alakult ki, akkor az ügyet a felettes vezető elé kellett terjeszteni. Figyelemre méltó, hogy amennyiben operatív feladat végrehajtására utazott ki az illető, az operatív szervek kezdeményezhették az útlevélkérelem pozitív elbírálását is, vagy éppen javasolhatták az elutasítást is, ha a kérelmező kiutazása egy titkos akció sikerét veszélyeztette volna. A hírszerzés és a kémelhárítás szervei ún. figyelőztetést is végezhettek az útlevélszervek nyilvántartásában, 6 hónapi időtartamra figyelőkarton elhelyezésére volt lehetőségük. Amennyiben ilyen „figyelőztetett” személy kért útlevelet, az ügyintéző szerv három napon belül köteles volt értesíteni az operatív szerv vezetőjét. Természetesen minden ilyen esetben a konspirációs szabályokat be kellett tartani, különösen akkor, amikor „párt- és kormány hatáskörébe tartozó személyek” figyelőztetésének elrendelése vált szükségessé. Ez utóbbi azonban nem volt gyakorlat, csak elkerülhetetlen esetekben történt meg, külön utasítás alapján.[36]

A dokumentumok elemzése során kiderült, hogy korántsem volt teljes egyetértés az egyes állami vezetők és a Belügyminisztérium képviselői között, sem az utazások szabályozásának kialakításakor, sem pedig a mindennapi gyakorlat során. Feltételezésem szerint az állambiztonság szempontjait a politikai vezetés nagyrészt figyelembe vette, azonban a gyakorlatban a politikai rendőrség nézőpontjának elfogadtatása több esetben problémákat okozott. Feszültséget jelentett a különböző tárcák vezetése és az állambiztonság között az, hogy a minisztériumok és a főhatóságok megpróbálták kikerülni az operatív beavatkozást, és vonakodtak megadni a nemzetközi kapcsolatok irányításába az állambiztonságnak a beleszólás lehetőségét. Nem volt véletlen, hogy egyes minisztériumokban olyanokat engedtek nyugati hivatalos útra, akik később nem tértek haza, vagy egyéb módon éltek vissza a „bizalommal”.[37] Ezekben az esetekben a politikai rendőrség az MSZMP KB KAO-hoz fordult, hogy a hanyag állami vezetőket megbüntessék. Az idegenforgalom helyzetét értékelő PB-jelentés vitájakor is felmerült az ilyen értelmű „számonkérés” gondolata.[38]

A hetvenes években készített szigorúan titkos belügyi jelentésekben[39] a nemzetközi kapcsolatok állambiztonsági szabályozása az NKO-ra telepített szigorúan titkos tiszti-állomány helyzete, szerepe kapcsán merült fel, ugyanakkor a hetvenes-nyolcvanas években egyre több nyilvános jogszabály is szólt a magánjellegű és hivatalos be- és kiutazásokról, valamint a külföldön való tartózkodás lehetőségei is bővültek. Azonban ekkor már más jellegű problémák (a hazánkban ösztöndíjjal tanulmányokat folytató nyugati fiatalok operatív helyzete, az egyre több tartós külföldi kiküldetést vállaló magyar állampolgár külföldön lévő titkainak védelme, majd később a menekültek kérdése) kerültek előtérbe, ugyanakkor az állambiztonság szempontjai továbbra is relevánsak maradtak.