Betekintő 2010/1.

Varga Krisztián

A politikai rendőrség és a baloldali munkásmozgalom

Wayand Tibor fogságban írt önvallomásában

Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) A-795 jelzet alatt található egy olyan dokumentum, melyet nemcsak az államvédelem 1945 utáni képviselői használtak, de a korszakkal foglalkozó írások is bőven merítettek belőle.[1] A „Dr. Wayand Tibor feljegyzései horthysta politikai rendőrségi munkájáról” című állambiztonsági háttéranyag eredetileg a volt magyar királyi detektívfelügyelő „saját” V-135778 jelzetű vizsgálati dossziéjának mellékletét képezte. Fontosságát mutatja, hogy a későbbiek folyamán többször kiemelték és különböző ügyek háttérdokumentumaként hasznosították.[2] Az A-795 jelzetű „önálló kötet” a saját kezűleg írt önvallomás 96 oldal terjedelmű legépelt változata,[3] amely tartalmilag sokban különbözik Wayand másik, elsősorban a két világháború közötti politikai rendőrség működését, intézménytörténeti elemzését adó jegyzetétől.[4]

         A visszaemlékezéseket megrendelő Politikai Rendészeti Osztály (PRO) számára nemcsak az önvallomások voltak fontosak, de az írójuk személye is a kiemelt érdeklődés középpontjában állt. A fentiek alapján okkal merülhet fel a kérdés: Ki volt és milyen szerepet játszott Wayand Tibor a két világháború közötti államrendőrségen?

         Wayand Tibor 1920-ban lépett be a Magyar Királyi Államrendőrség Budapesti Főkapitányságához és mintegy negyed századon át végzett felderítőmunkát a politikai nyomozó főcsoport tagjaként a munkásmozgalmi szervezetek és baloldali aktivistáik ellen, s ennek során a rendőrség hatalmas tapasztalattal rendelkező kommunista-szakértőjévé vált. A második világháború végén amerikai hadifogságba került, majd mint háborús bűnökkel vádolt személyt kiadták a magyar hatóságoknak. Hazahozatalát követően többször kihallgatták,[5] 1945 késő őszén pedig elkészíttették vele a politikai rendőrség működéséről szóló visszaemlékezéseit. Az egykori detektív felügyelőt 1946-ban bíróság elé állították és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, majd 1949. április 23-án másodfokú eljárás során halálra ítélték és kivégezték.[6] 

Az életrajzi elemekkel átszőtt önvallomásban, az eseményeket általában kronológiai sorrendbe állítva írta le emlékeit. Részletesen szólt családi körülményeiről, iskolaéveiről és az 1. világháborút megelőző időszak számára is „boldog békeidejének” hangulatáról. A közvetlen szemtanú hitelességével számolt be az 1917-es orosz forradalmakról, különösen az ország ipari központjaitól távol eső területek zavaros eseményeiről. A három év háború és hadifogság kimeríthette az ifjú Wayandot, mivel nem mutatott különösebb aktivitást sem az Őszirózsás Forradalomban, sem az 1919-es politikai eseményekben. Néma szemlélője maradt az ország összeomlásának és e zavaros időszak alatt semmilyen politikai szerepet nem vállalt. Újsághirdetés alapján még 1918-ban jelentkezett az államrendőrség detektívtestületébe, de csak 1920 júniusában nyert felvételt.

 Wayand látszólag lényegtelen epizódokat is megemlít önéletírása során, azonban – ismerve a feljegyzés keletkezésének körülményeit[7] – itt minden egyes szónak, névnek és cselekménynek súlya van. Az önvallomás – nem utolsó sorban a volt detektívfelügyelő kiváló emlékezetének köszönhetően – nemcsak általánosságokat tartalmaz, hanem konkrét neveket, eseményeket, az illető bennfentességéből adódó összefüggéseket és kulisszatitkokat is. Vizsgálati fogságban írt feljegyzése épp ezért gondos elemző munka tárgyát képezte az államvédelem 1945 utáni beosztottjainak részéről.[8]

         Az 1945-ben, negyed százados illegalitásából kilépő Magyar Kommunista Párt (MKP) vezetőinek emlékezetében, gondolkodásmódjában mély nyomokat hagyott Horthy Miklós kormányzó 25 éves országlása. Magyarország szovjet okkupációja után létrehozott „demokratikus” politikai rendőrség beosztottjai, vezetése között szép számmal megtalálhatók voltak azok az egykori illegális kommunista pártmunkások, akik az ellenforradalmi rendszer egy emberöltőnyi uralma alatt saját bőrükön is megtapasztalhatták az 1919–1945 között működő rendvédelmi szervek hatékonyságát.

         Valószínűleg nem kevés újonnan „felszerelt” rendőr, hithű kommunista mozgalmár gondolt korábbi szenvedéseik megbosszulására. A helyzet minden bizonnyal kecsegtető lehetett – az önvallomásban is említett – Péter Gábornak, a Budapesti- és Tömpe Andrásnak, a Vidéki Főkapitányság Politikai Rendészeti Osztály vezetőjének, akik illegális kommunistákként személyesen is átélték a Horthy-korszak rendőrségi és csendőrségi retorziót.[9]

         A politikai osztályok főnökei mellett, az őket irányító pártvezetőknek a figyelmét is felkeltette, ha az ellenforradalmi rendszer egy-egy prominens rendőri, vagy csendőri parancsnoka „nagy fogásként” az új rezsim államvédelmének hálójába került. A párt vezetői közül szintén nem egy volt illegális kommunistát találunk, akik még élénken emlékeztek arra a „macska–egér játékra” mely köztük és a Horthy-korszak állambiztonsági szolgálatainak beosztottjai között több évtizeden keresztül folyt. Ha mindezt a lelki attitűdöt hozzáadjuk az MKP 1945 után a közigazgatásban, rendőrségen belül elfoglalt pozíciójához,[10] könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy az elfogott rendőrök és csendőrök elleni eljárás nemcsak valós társadalmi igényt elégített ki, hanem a korábbi politikai „bűnözők” egykori üldözőik elleni leszámolását is jelentette. A történelmi események azonban – a levéltári források, a személyes beszámolók és a kortárs visszaemlékezések tükrében – mindig árnyaltabb képet mutatnak.

         A visszaemlékezésből alább közölt 20 oldalnyi részlet kifejezetten az 1920–30-as évek baloldali munkásmozgalmával, a szociáldemokrata és kommunista szervezetek, valamint a politikai rendőrség kapcsolódási pontjaival foglalkozik. Mindezt olyas valaki írta le, aki közvetlen szemtanúja, ha úgy tetszik résztvevő megfigyelője, aktív formálója is volt az eseményeknek. A két világháború közötti munkásmozgalomról szóló memoárirodalomban jószerivel csak az egykori illegális pártmunkások beszámolói kaptak nagyobb publicitást.[11] E szubjektív hangvételű visszaemlékezések, többnyire a kommunista párt apoteózisával összhangban láttatják az eseményeket és azok szereplőit. (E szemlélet alól talán Demény Pál és Vas Zoltán visszaemlékezései képeznek kivételt.) A kommunista mozgalom egy-egy befolyásos személyiségének önéletírásában a történelmi események a munkásmozgalom és a politikai rendőrség antagonisztikus ellentétpárja formájában elevenednek meg. Ugyanez a szemléletmód, ellenkező oldalról, az egykori politikai rendőrfőnök, Hetényi Imre visszaemlékezésében is tetten érhető, amikor a kommunista pártot diabolizálva a rendőrség bűnüldöző feladatait – és párhuzamosan saját szerepét – domborítja ki. [12]

         Wayand Tibor korszakról szóló önvallomása mindezt most másfajta megvilágításba helyezheti. A visszaemlékezés írója nemcsak a Horthy-éra politikai rendőrségének egyik jelentékeny, az illegális kommunista pártról rengeteg információval bíró figurája volt, hanem az 1945 utáni állambiztonsági szervek foglya is. Éppen ezért sorainak lejegyzésében a fizikai és lelki kényszer hatása nem volt elhanyagolható, s ez egyrészt jelentősen megkülönbözteti a munkásmozgalmi visszaemlékezések készítőitől, vagy éppen Hetényitől, másrészt pedig komoly forráskritika tárgyává is kell tennünk írását.

         Az egykori detektív felügyelő hivatali munkáján keresztül, a szemtanú hitelességével mutatja be a korabeli munkásmozgalmi szerveződések elleni nyomozásokat. Feljegyzései az új állambiztonság számára egyfajta tanulmányt jelentettek a két világháború közötti politikai rendvédelem működéséről és az azt irányító autoritárius rendszer államvédelmi koncepcióiról, a nyomozások során használt operatív erők, eszközök és módszerek alkalmazásáról. Ahhoz, hogy megértsük a visszaemlékezés során leírtakat először röviden át kell tekintenünk a Horthy-rendszer politikai rendőrsége és a baloldali munkásmozgalom között létrejött többszintű kapcsolatrendszert.

         Az 1919–21 környékén formálódó, magát „keresztény-nemzeti kurzusnak” identifikáló ellenforradalmi rendszert sokkolta az ezeréves Szent-Istváni Magyarország összeomlása és az I. világháború elvesztését követő társadalmi-politikai mozgalmak előretörése.

         Főleg az 1919 márciusában kikiáltott Tanácsköztársaság ejtett iszonyú sebeket, mind a hagyományos konzervatív-liberális eliten, mind a preventív ellenforradalmat és diktatúrát követelő keresztény úri középosztály hivatalnoki-katonatiszti csoportjain. A politikai életet meghatározó különféle jobboldali irányzatok képviselői a rendőrséget a Tanácsköztársaság idején elkövetett atrocitások felelőseinek megtalálására és a vörös terrorban részt vett személyek megbüntetésére, de egyszersmind a társadalmi mozgalmakkal azonosított „bolsevizmussal” történő leszámolásra ösztökélték.[13] A Kommünben fontosabb szerepet játszó szociáldemokrata és kommunista politikusok egy része külföldre emigrált a fokozódó rendőrségi zaklatások, és a fehérterror elől. Az egymást követő kormányok mindegyike hivatkozott a törvényességre, ez azonban, sem a rendőrségi, sem a katonai nyomozások módszereit nem befolyásolta érdemben.[14] A bosszú, a személyes sérelmek inspirálta leszámolás érzése, összekeveredett a jogállamiságra kényes állami igazságszolgáltatással, ami a munkásmozgalom minden irányzatát, majd minden exponensét valamilyen formában sújtotta.[15]

         A rendőrség nyomozásait a régi, dualizmuskori államrendészeti elvek határozták meg, ami elsősorban a társadalmi mozgalmak, főleg a baloldali munkásmozgalom kriminalizálásában nyert kifejezést.[16] A nyomozásokat végző, Magyar Királyi Államrendőrség Budapesti Főkapitányságának Politikai Nyomozó Főcsoportja ezért minden munkásmozgalmi szervezetet, és aktivistát potenciális bűnelkövetőként, köztörvényes bűnözőként tartott nyilván, függetlenül attól, hogy az illető milyen politikai tevékenységet fejtett ki valójában.[17] E mozgalmak megítélése akkor módosult némileg, amikor a Nemzetgyűlés elfogadta „az állami és társadalmi rend hatékonyabb védelmével” foglalkozó 1921. évi III. törvényt. A rendtörvénynek, vagy államtörvénynek titulált jogszabály kimondta, hogy minden „az állam és társadalom törvényes rendjének erőszakos felforgatására vagy megsemmisítésére, különösen valamely társadalmi osztály kizárólagos uralmának erőszakos létesítésére irányuló” mozgalom és szervezkedés bűncselekménynek minősül, ezért az államellenes cselekmények elkövetői ellen akár a több éves börtönbüntetés is indokolt lehet. A törvény a radikális, osztályharcos társadalmi mozgalmak törvényen kívül helyezésével, egyértelműen a kommunista párt elleni rendőrségi, igazságszolgáltatási fellépés jogi hátterét teremtette meg. Annál is inkább, mivel a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) kiegyezett a konzervatív-jobboldali rezsimmel (az 1921 decemberében megkötött Bethlen–Peyer paktum), ezért szervezeteik, a párt parlamenti frakciója legális keretek között működhettek tovább. A törvényi szabályozás azonban nem akadályozta meg a rendőrséget abban, hogy preventív céllal megfigyelje az engedélyezett munkás és más baloldali szervezeteket.[18]   

         A bizalmas nyomozások a baloldali egyesületekben ténykedő „bolsevistagyanús elemek” kiszűrésére vonatkoztak, így a szociáldemokrata szervezetek mellett olyan civil kezdeményezéseket is megfigyelés alá helyeztek, mint pl. az Alkoholellenes Munkásszövetség, a Magyarországi Eszperantista Munkások Egyesülete, vagy a Természetbarátok Turista Egyesülete.[19] Nyílt nyomozások elrendelésére (házkutatások, kihallgatások, kényszerintézkedések, stb.) azonban csak ritkán került sor a legális baloldali szervezetek tagjai ellen. Tömeges letartóztatásokra, a rendszer rendvédelmi és igazságszolgáltatási szervei által végrehajtott represszióra – a tárgyalt korszakban – kifejezetten csak a kommunista mozgalom aktivistáinak kellett számítaniuk. A különböző jobboldali, szélsőjobboldali politikai áramlatok az 1918–1919-es események megismétlődésétől tartva, minden „bolsevikszerű” politikai képződményt ab ovo igyekeztek kirekeszteni, de legalább is megfelelő államrendészeti kontroll alatt tartani. Félelmeiknek komoly táptalajt adott a kommunista párt világforradalmat, internacionalizmust és proletárdiktatúrát hirdető agresszív politikai propagandája, a zsidó származású személyek mozgalmon belüli felülreprezentáltsága, valamint a külföldi-szálakból következő Moszkvából irányított összeesküvés mítosza. Mindezen okok miatt Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) a rendszer első számú közellenségének lett kikiáltva.

         A párt a kommün bukását követően külföldön, Bécsben, Berlinben és Moszkvában rendezte szétzilálódott sorait, majd az 1920-as évek elején több száz aktivistát küldött pártszervező munkára Magyarországra.[20] A tapasztalatlanul, de hatalmas küldetéstudattal felvértezve megérkező idealista fiatalok csoportjai nem ismerték a magyarországi politikai terepet, előkészületlenül vágtak bele a pártépítés bonyolult és nagy körültekintést igénylő feladataiba. Ezért törvényszerű volt, hogy a rendőrség előbb-utóbb felfigyel rájuk.[21] A konszolidációt elvégző Bethlen-kormány viszonylagos stabilitást hozott az ország életébe, így a II. Tanácsköztársaság kikiáltásáért és az azonnali forradalom megvalósításáért küzdő aktivisták kedvezőtlen fogadtatásban – társadalmi elutasításban és rendőrségi retorzióban egyaránt – részesültek.[22] Az általános jobbratolódás légköre, Trianonért és a háborús összeomlásért a kormánypropaganda szintjén is felelőssé tett munkásmozgalom korlátozott mozgástere, valamint a párt „időszerűtlen” követelései lehetetlenné tették a széles tömegekre hatni tudó kommunista párt létrejöttét. Ehhez jött még az említett rendtörvény, valamit a politikai rendőrség hatékony fellépése, melynek következtében tömegesen buktak le az illegalitás béklyóiban tevékenykedő mozgalmárok.[23] A pártsejtekben és az illegalitás szabályai szerint működő hazai párttagok emellett elővigyázatlanságból helyrehozhatatlan konspirációs hibákat is elkövettek.[24] Súlyosbította a helyzetet, hogy a kommunista emigráció megosztott volt, ezért ellentétes értelmű utasításaik – azon túl, hogy több esetben a helyzet teljes félreismeréséről tanúskodtak – nem egyszer döntően hozzájárultak a pártépítés sikertelenségéhez.[25] Az emigráns központokban lévő pártvezetők acsarkodása szintén nem könnyítette meg a magyarországi illegális szervezetek dolgát, de nem segített az sem, hogy a Kommunista (III.) Internacionálé (Komintern) sem volt képes úrrá lenni a „magyar-ügyön” és olyanokra bízta a vezetést, akik tovább rontottak a párt amúgy is labilis helyzetén.[26]

 A jelentősebb szervezkedések közül lebukott az Andics Erzsébet, Berei Andor és a Gerő Ernő vezette csoportosulás, akiket később a Szovjetunió cserélt ki magyar hadifoglyokra. Nagy, nemzetközi hírverést kapott az 1925 szeptemberében letartóztatott Rákosi Mátyás és Vas Zoltán ügye, akiknek az életét a nemzetközi sajtó és a Komintern segítségével sikerült megmentenie a KMP-nek. Ugyanezen sors várt az 1925 áprilisában zászlót bontott Magyarországi Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagjaira, akiket először a szociáldemokrata párt gyengítése céljából engedtek szervezkedni, majd mikor már elég sok kommunista kapott helyet a párt vezetőségében lecsapott rájuk a politikai rendőrség. A tömeges őrizetbe vételek és letartóztatások több száz embert érintettek.[27] Az MSZMP és a későbbi illegális kommunista szervezkedések ellehetetlenítéséhez azonban a külföldi emigráció ügyetlensége is hozzájárult. 1926 decemberében a Kun Béla és Komor Imre által véletlenül egy bécsi taxi hátsó ülésén hagyott aktatáskában lévő iratok többek között az MSZMP-ben tevékenykedők adatait tartalmazták. Az iratok másolata a magyar konzulátuson keresztül egyenesen a budapesti rendőrségen landolt. A párt vezetői – néhány nap után visszakapva a táskát – belenyugodtak a dokumentumok „érintetlenségébe”, nem is sejtve, hogy felelőtlenségükkel ők maguk járultak hozzá a politikai főcsoport újabb sikereihez. Minderről a KMP csak később, a lebukásokat követően szerzett tudomást.[28]

         A 20-as évek végére – a rendszer stabilizációjával összhangban – a rendőrség minden fronton visszaszorította az illegális kommunista szervezeteket. A világválság begyűrűzésével azonban új erőre kaptak a bal, illetve jobboldali radikális politikai mozgalmak. A biatorbágyi vasúti híd 1931. szeptemberi felrobbantása ürügyén bevezettet statárium, jelentősen megnehezítette a baloldali pártok mozgásterét. Magával a merénylettel is először a kommunista pártot gyanúsította a rendőrség,[29] de a nyomozás végül is más irányt vett. Később azonban újabb, a párt szempontjából ezúttal végzetes kimenetelű letartóztatási hullám vette kezdetét, mivel az érvényben lévő statárium időszaka alatt a rendőrség nagyarányú kommunista szervezkedés nyomaira bukkant. A büntetőeljárás során őrizetbe vették a párt titkárságát; Karikás Frigyest, Kilián Györgyöt, Sallai Istvánt és Fürst Sándort. A szervezkedésben vezető szerepet játszó utóbbi két pártvezetőt a nemzetközi tiltakozás ellenére a rögtönítélő bíróság 1932. július 29-én halálra ítélte, majd még aznap mindkettőjüket kivégezték.

         Az általános defenzívába szorult KMP a szociáldemokrata szakszervezetekben próbált tömegtámogatást kicsikarni, sikertelenül. Az 1920-as évek végének és az 1930-as évek elejének kommunista mozgalmára jellemző szociáldemokrata-ellenesség, szektás politikai magatartás és a proletárdiktatúra azonnali megvalósításának jelszava elijesztette az MSZDP-vel amúgy egyre elégedetlenebbé váló, potenciálisan a kommunista mozgalomhoz csatlakozni kívánó munkásokat. A sorozatos lebukások és a fokozódó rendőri-csendőri elnyomás, valamint a Kominternben megváltozott új irányvonal meghirdetése következtében fellépő zavarodottság, a párt működésének beszüntetésére ösztökélte a vezetést.[30] A néhány száz tagnál többet felvonultatni képtelen,[31] illegális sejtrendszerben, főleg értelmiségieket tömörítő párt a 30-as évek közepére kifulladt. 1936-ban a KMP Központi Bizottsága feloszlatta önmagát, ezzel átmenetileg megszűnt az illegális párt szervezeti háttere Magyarországon.[32]

         A magyarországi kommunista mozgalmat azonban hiba volna a hivatalos kommunista párt monopóliumának tekinteni. A Komintern és Moszkva gyámsága alól szerencsésen kihátráló Demény-mozgalom az 1920-as évek végére önálló szervezeti háttérrel rendelkező kommunista „frakcióvá” alakult át melyet a rendőrség sem tudott felszámolni. Ugyanez vonatkozott a Weisshaus Aladár vezetette „népmozgalomra”, amely szintén megőrizte szellemi és szervezeti különállását a Kommunisták Magyarországi Pártjától.[33]

         Nem tartozott a hivatalos kommunista irányvonalhoz más, az 1920–30-as években működött radikális, szélsőbaloldali csoportosulás sem. E kicsiny forradalmi csoportok a Nyugat-Európában jelentős tömegtámogatottságot maguk mögött tudó ún. baloldali kommunista irányzatok valamelyikéhez tartozó anarcho-kommunista vagy tanácskommunista elképzeléseket próbálták átültetni – nem sok sikerrel – a magyar politikai életbe.[34] A munkásmozgalom perifériáján tevékenykedő, zömmel munkanélküli, vagy ifjúmunkás társaságok, eszmeileg és cselekvési formájukat tekintve is sokat merítettek a moszkovita kommunizmustól balra álló forradalmi ideológiákból.[35] Radikális programjuk és még radikálisabb fellépéseik, nemcsak az uralkodó jobboldali rendszer ellen irányultak. A „balosok” egyaránt elutasították a polgári demokratikus intézmények létjogosultságát és a szociáldemokrácia „megalkuvó” politikáját, de nyíltan támadták a „vörös fasiszta”[36] Szovjetunió hazai követőit is. A rendőrség azonban nagyon hamar felszámolta a „tett propagandáját” űző csoportokat és képviselőit, mint az „anarcho-bolsevik”[37] Sztaron Sándort, a trockista és tanácskommunista nézeteket valló egykori ifjúkommunista funkcionárius Hartstein Iván vezette Magyarországi Baloldali Kommunisták Szövetségét (MBKSZ), valamint a szimbolikus robbantásos merényleteket végrehajtó anarcho-kommunista Schiess József csoportját.[38]

         Az említett csoportok ideológiai-, szervezeti hovatartozásáról a politikai rendőrségnek konkrét információi voltak.[39] Eszerint pontosan tudták azt, hogy a zajos, forradalmi akciókat elkövető társaságok nem veszélyeztették ténylegesen az uralkodó elit hatalmát, mivel egyrészt társadalmi támogatottságuk elenyésző volt, másrészt a szélsőbalos csoportok teljesen függetlenek voltak a Kominterntől és a Szovjetuniótól. Ha némely tagjuk rendelkezett is külföldi kapcsolattal, az elsősorban a hivatalos kommunista világpárttal többnyire élesen szembenálló radikális baloldali pártokhoz és mozgalmakhoz volt köthető.[40] Ezért nem lehetett őket azzal vádolni, hogy moszkovita ügynökök volnának. Mindezzel a rendőrség is tisztában volt, éppen ezért nem forszírozta a szokásos szenzációs sajtóhírek megjelenését az újabb nemzetközi kommunista összesküvésről.[41]

         A KMP által lenézett és a rendőrség provokátorainak, „jobb esetben” fasisztáknak bélyegzett szélsőbaloldali csoportokba mindazonáltal a rendőrség emberei nem sok sikerrel tudtak ügynököket beépíteni.[42] Ezzel szemben a KMP soraiból több, nem ritkán provokációs céllal telepített informátor szállította a fontos adatokat a politikai osztály részére. Hetényi Imre és Sombor–Schweinitzer József irányítása alatt a politikai osztály beosztottjai a legtöbb szervezkedést belülről, olyan „sztárbesúgók” segítségével számolták fel, mint a Rákosit lebuktató Sámuel Lajos, az 1930-as évek illegális szervezkedéseiben otthonosan mozgó Bénisz Sámuel, vagy a Wayand által is említett Szántó Nagy István és Oancz József.[43]

         Hasonló módszereket alkalmazott a politikai nyomozásokba 1930-tól bekapcsolódó Magyar Királyi Csendőrség Nyomozó Osztályparancsnokság is, amely a bizalmi emberek alkalmazása mellett fedett állományú csendőrnyomozókat is beépített a kommunista szervezkedésekbe.[44]

         Az ügynöki munka révén is bomlasztott sejtek képtelenek voltak hosszú távon tömegmozgalmat kiépíteni. A rendvédelmi szervek olyannyira hatékonyan végezték feladatukat, hogy szinte minden kommunista szervezkedést, államellenes „vonalat” jó időre megbénítottak.[45] A szakmailag képzett „rendőrnyomozók” a felfedező, figyelő és ellenőrző szolgálatuk alkalmával hatalmas gyakorlatra tettek szert. A célszemély kapcsolatrendszerének megfigyelését, feltárását végző detektívek kiválóan helyezték szinkronba a puhatolásoknál összegyűjtött információikat, a hálózati úton beszerzett és az operatív technikai eszközök által biztosított adatokkal.[46] A kapott információk feldolgozása és kiértékelése az esetek nagy számában vezettet a nyílt nyomozás elrendeléséhez.[47]

         A „lefigyelt”, majd előállított baloldali személyekkel szemben sokszor alkalmazták a brutális kényszervallatást.[48] Az ily módon „megpuhított” gyanúsítottól már a rendőrség fogalmazáskarbeli tisztviselője vette fel a többnyire beismerő vallomást tartalmazó jegyzőkönyvet, ami sokszor megegyezett a titkos információgyűjtés alkalmával rögzített adatokkal. Amennyiben a nyomozásban megszerzett bizonyítékok elegendőek voltak a vádemeléshez, a rendőrség átadta az ügyet az ügyészségnek.

         Az 1932-től országos hatáskörű Magyar Királyi Államrendőrség Politikai Rendészeti Osztálya az ellenforradalmi rendszer erős tartópillérjének bizonyult. A szerv a rendszer fennállása időszakában a tulajdonképpeni polgári titkosszolgálatok szerepét is betöltötte. Hetényi és Sombor-Schweinitzer erőfeszítéseinek köszönhetően az osztály sikereit nemcsak a baloldali szervezetek tapasztalhatták meg, de az egész államigazgatásban, sőt a külföldi társszerveknél is komoly reputációja volt a magyar politikai rendőrségnek. Míg a magyarországi kommunista mozgalom a 30-as évek közepére a nagy nyilvánosság elől gyakorlatilag eltűnt, addig a politikai osztály a fénykorát élte.

* * *

A forrásközlésben szereplő rendőrök, csendőrök és katonatisztek rendfokozatait és beosztásait igyekeztem a korabeli terminológia szerint leírni. A csendőr és katonatiszti állományt tekintve az egységes rangosztályok feltüntetése – a ma használatos katonai rendfokozatoknak megfelelően – nem okozott különösebb problémát. Azonban az államrendőrségen, mint polgári hatóságon másfajta rangosztályok és rendfokozatok léteztek, amelyek közül néhány alkalmasint jelentős félreértésekre adhat okot.  Így rendőr „főkapitányhelyettes” (az eredeti helyesírási szabály szerint egybeírva) terminus, amely rendfokozatot és nem egy szervezeti egység vezető beosztását jelölte. Hetényi Imre a „főkapitányhelyettes”-i rendfokozat mellett „helyettes főkapitány”, azaz a Budapesti Főkapitányság helyettes vezetője is volt, ugyanakkor Sombor-Schweinitzer, aki ugyancsak bírt a „főkapitányhelyettesi” rendfokozattal sosem volt budapesti főkapitány-helyettes. A magyar királyi államrendőrség fogalmazói karában az alábbi rendfokozatok voltak használatosak: fogalmazó gyakornok, segédfogalmazó, fogalmazó, kapitány, tanácsos, főtanácsos, főkapitányhelyettes, főkapitány. E két utóbbi tehát – ahol ez külön nincs jelezve – rendfokozatot és nem beosztást jelöl. 

Dokumentum

Részlet Wayand Tibornak a horthysta politikai rendőrség munkájáról szóló vallomásából, 1946. március

1920. április vagy májusában egyik sógorom, Kovács Ferenc népjóléti minisztériumi számellenőr közbenjárására kineveztek számellenőrré, s egyidejűleg beosztottak a zalaegerszegi kormánybiztossághoz. Csupán pár hétig működtem, mint malomellenőr, mert június közepe táján feleségem táviratilag hazahívott, közölve, hogy kineveztek detektívvé, siessek haza, új állomásomat, mely most már véglegesnek ígérkezik, elfoglalni. Úgy emlékszem 1920. június második felében került sor a főkapitányságon való jelentkezésemre. A hivatali esküt letéve beosztottak a szállodákat és panziókat ellenőrző detektív-csoportba, melynek vezetője Hámos Elemér detektív felügyelő volt. Ez a csoport akkor még tulajdonképpen a politikai nyomozó főcsoporthoz tartozott, azonkívül a politikai ügyek nyomozásában részt nem vett, csupán annyiban, hogy a politikai detektív-csoportok által keresett személyeket kereste a szállókban és panziókban. Ebben az időben a főkapitányság politikai nyomozó főcsoportja már befejezte a proletárdiktatúrában exponált személyek összeszedését, csak elvétve akadt egy-két jelentősebb előállítás. Feleslegesnek mutatkozott tehát a nagy apparátus további fenntartása.[49] Úgy emlékszem, még Nagy Károly[50] volt detektívfőnök, aki a testületet újjászervezte. Csupán 3 csoportot osztott be a politikához, csoportonként 14–16 fővel. Csoportvezetők lettek: Ökrös Ferenc,[51] Rubos János[52] és Hajdó János[53] detektívfelügyelők. A szállodás csoportot, melynek én is beosztottja voltam, a lopási főcsoportba osztották be. Az a laza kapcsolat tehát, ami eddig a politikai főcsoporthoz fűzött, megszakadt. Ismertem ugyan az eddigi főcsoportvezetőt, Angyal László[54] detektívfőnök-helyettest, de a beosztottakat már nem ismertem. Angyal László távozásával egy fogalmazáskarbeli tisztviselőt bíztak meg a politikai detektív főcsoport irányításával.[55]

         1922. év nyara táján, talán augusztus hóban, mikor csoportvezetőm, Hámos Elemér szabadságon volt, váratlanul áthelyeztek a politikához. Ugyanis az akkori főkapitány intézkedésére az egyik detektívet, aki addig a politikánál dolgozott, a szállodás csoportba kellett beosztani. Ez a kolléga ugyanis mérnökhallgató volt, aki szigorlatára készült, s kétségtelen, hogy a szállodai csoportban tudott a legtöbb időt a tanulmányainak szentelni. Összeköttetési révén áthelyezése sikerült, s én voltam az a szerencsétlen, akinek vele helyet kellett cserélnie. Így kerültem a politikához, bár minden követ megmozgattam, hogy szabaduljak onnan. Dr. Bauer Ernő[56] rendőr kapitánynál (később Bártfayra magyarosította nevét) a politikai nyomozócsoport vezetőjénél jelentkeztem, aki az Ökrös Ferenc csoportjába osztott be.

         Jelentkezésem, illetve áthelyezésem idején a Singer Ernő-féle ügy[57] szálait bogozgatták a detektívek. Az előállítások ugyan nagy iramban folytak, de tartottak még a figyelések is. Hol előállításnál, hol rövidebb figyelőszolgálatnál használtak fel. Amikor pedig a külső munka már lényegében leapadt, a kihallgatásoknál foglalkoztattak, mint a vallomások feljegyzőjét. Itt láttam első ízben a gyakorlati nyomozást. A Singer-féle ügy tudomásom szerint besúgás eredménye volt. Ha jól emlékszem dr. Hivessy Jenő[58] kollegám kapott adatokat, melynek alapján talán 2 hónapig tartó figyelőmunka csaknem az ügy valamennyi szereplőjét felderítette. A konspiráció abban az időben, gyermekcipőben járt, a szervezkedésben résztvevők könnyelműen végezték dolgukat, villamosokon, találkákon nyugodtan beszélgettek a rájuk bízott feladatokról úgy, hogy a figyelő detektíveknek valóban könnyű dolguk volt. Mint mondták, teljesen tiszta volt az ügy, mikor dr. Bauer rendőr kapitány elrendelte a lefogásokat. A kihallgatásoknál sok újat nem mondhatott az előállított, viszont a figyelőmunka során megállapított tényeket nem hallgathatta el. Sok esetben előfordult, hogy az előállított a terhelő adatok, esetleges szembesítések során szemébe mondott állítások dacára tagadott. Megverték, s így próbálkoztak beismerő vallomásra bírni. A verések sajnos eléggé gyakoriak voltak, mert a szervezkedésben résztvevők, ami hibát a konspirációs mozgások során elkövettek, itt, a rendőrségen akarták oktalan és ügyetlen tagadásukkal jóvátenni. Ha jól emlékszem százon felül volt a szervezkedésben előállítottak száma. Az ügy feldolgozása több hónapot vett igénybe, mert város[ok]ra, nevezetesen Szombathely, Nagykanizsa, s még pár városra is kiterjedt a szervező munka. Az ügyben szereplő személyekre nem emlékszem, hiszen akkor még gibicelő detektív voltam, nem bíztak rám önálló munkát.

         A verés módja: gúzsba kötve, két asztal közé akasztva a talpakat nádpálcával verni. A verésnek módjára kétségkívül az öregebb detektívek tanítgatták a fiatalokat. Az idősebbek dolgoztak a betörőket üldöző csoportokban is és ott sajátították el a nyomot nem hagyó verést. Amint én láttam, a verések a legtöbb esetben célravezető eszköznek bizonyultak. Csak akkor alkalmazták, amikor az előállított a kétségtelen tényekkel szemben tagadott, vagy ferde irányba akarta terelni a nyomozást, esetleg időleges tagadásával társának, vagy társainak módot nyújtson a szökésre. Nem tapasztaltam azonban, hogy a detektívek közül valaki szadista hajlamának engedve bántalmazta volna az előállítottakat, avagy, hogy csupán azért verte meg az előállítottat, mert az kommunista érzelmű. Valóban csúnya és embertelen vallatási módszer a verés, de be kell vallani, hogy nincs a világnak az a rendőrsége, avagy egyéb közbiztonsági szerve, ahol a módszert sokszor szükségszerűen ne alkalmaznák.

         A Singer-féle ügyre, amikor azt a sajtóban ismertették, felfigyelt a közvélemény. Bauer rendőrkapitányt minden oldalról elismeréssel halmozták el. Úgy tudom, hogy Albrecht királyi herceg magához kérette Bauert, tőle tájékoztatást kért, s elismerése jeléül (talán) cigarettatárcát ajándékozott neki. Az Ökrös-csoportban jó baráti viszonyba kerültem az ugyancsak oda beosztott dr. Hivessy Jenő, dr. Gyuricza János,[59] Hutyra Viktor,[60] Temesi Béla[61] detektívekkel. Dr. Hivessy Jenő beszélte el nekem egy alkalommal, hogy a politikai nyomozócsoport besúgók híján tulajdonképpen Hain Péter[62] és az ő berlini munkájából élősködik. Dr. Bauer ugyanis kiküldte a bűnügyi osztályon dolgozó Hain Péterrel őt, Martinidesz Ödön[63] és Ruth Pál[64] detektíveket Berlinbe, hogy a Magyarországról oda emigrált kommunistákat figyeljék meg, magyarországi kapcsolataikat derítsék fel, s szerezzenek be adatokat, a magyarországi szervezkedéssel kapcsolatos terveikről. Mint mondotta Hivessy, Berlinben székelt a magyar szekció, Ágoston Péterrel[65] az élen. Kilenc hónapon át figyelték a berlini szociáldemokrata kormány támogatását élvező magyar kommunistákat, amikor is végül egy vasárnapi napon, betörtek a magyar szekció irodájába, ott minden iratot felpakoltak, s az írógéppel együtt a magyar követségre szállították, [a]honnan az egész anyag Budapestre került Bauer kezéhez. Hain Péter ezen munkája után visszakerült a bűnügyi osztályhoz.

         A berlini anyag révén tág tér nyílott, hogy a rendőrség olyan személyeket vegyen figyelés alá, akik nem is sejtették, hogy gyanú alatt állnak. Persze igen sok hiába való munkát végeztünk, mert a berlini anyagban szereplők közül csak kevesen voltak bekapcsolva az illegális munkába. Hogy Bauer mikor és mennyiben használta fel a berlini anyagot, nem tudom. Jóformán az anyag teljes rendezéséig sem jutott el, mert az osztály teljes munkaerejét egyéb politikai ügyek kötötték le. Úgy emlékszem, ebben az időben napirenden voltak az egyetemisták felvonulásai,[66] majd király puccs-kísérlete[67] és az ÉME (Ébredő Magyarok Egyesülete)[68] erőszakos cselekményei. Ezekben az ügyekben engem leginkább az utcai figyelőszolgálatnál és lakásellenőrzéseknél használtak fel.

         Hónapokig tartó szoros figyelés alatt tartottunk egy nőt (nevére már nem emlékszem), aki valahol a Székely Bertalan utcában lakott. Dr. Bauer azt állította, hogy igen fontos illegális munkát végez a nő, széles kapcsolata van, s a jó figyelőmunka széleskörű szervezkedést derít fel. Amikor pedig a több havi figyelés után előállításra került sor, kiderült, hogy a nő nem volt bekapcsolva az illegális munkába, s teljesen hiábavaló munkát végeztünk. Sok ehhez hasonló meddő munka után vettünk figyelés alá egy Szvétecz[69] (talán István) nevű fiatalembert, akinek mozgásáról már láttuk, hogy illegális munkát végez. Szvétecz illegális találkáit a konspirációs szabályok figyelmen kívül hagyásával rendszerint kocsmákban bonyolította le; hanyagul, minden óvatosságot nélkülöző módon végezte dolgát. Könnyű, s aránylag rövid ideig tartó figyelőmunka után került sor az előállításokra. A Szvétecz-féle ügy emlékezetem szerint jelentéktelen volt, mégis jó pár embert jutatott börtönbe. Ebben az ügyben szereplők közül többen kaptak verést, most is olyanok, akik vagy az ellenük felmerült bizonyítékok dacára tagadtak, vagy – és főleg azok – akik illegális találkáikat akarták a rendőrség elől elkonspirálni.

         Úgy emlékszem, dr. Bauer idejében történt az „Erzsébetvárosi Kör” Dékány [helyesen: Dohány] utcai helyiségében elkövetett pokolgépes merénylet, melynek több halálos áldozata volt.[70] Én ebben az ügyben nem dolgoztam, de tudom, hogy az osztály munkája eredménytelen maradt. Emlékezetem szerint több előállítás történt. Az ÉME és a Kettős Kereszt Vérszövetség[71] tagjai között keresték a tetteseket, de a nyomozás eredménytelen maradt. Maga Andréka Károly főkapitányhelyettes személyesen irányította a nyomozást, személyesen adva meg pár bennfentes detektívének utasításait. Jóval később kezdték detektívkörökben terjeszteni a hírt, hogy Andréka maga is tagja volt a Kettős-kereszt Vérszövetségnek. Nem tudok arról, hogy a hírnek volt-e alapja, s ha igen, mennyire befolyásolta a nyomozást. Tény az, hogy a híres Kovács testvérek[72] bejáratosak voltak Andrékához.

         A politikai osztály meddő munkája, majd a pokolgépes merénylet ügyének eredménytelensége elősegítette dr. Hetényi Imre[73] rendőr főtanácsos törekvését, hogy a politikai osztály irányítását magához ragadja. Egészen váratlanul ért bennünket az intézkedés, mellyel Andrékát és Bauert felmentették a politikai osztály irányításától, s egyidejűleg dr. Hetényi Imrét bízták meg az osztály vezetésével. Még váratlanabbul ért bennünket Hetényi azon intézkedése, mellyel munkatársául maga mellé vette dr. Sombor-Schweinitzer József[74] rendőr kapitányt, aki addig a kispesti kapitányság beosztott tisztje volt. Hetényi ezután gyökeres változást idézett elő az osztályon, elhelyezte az ébredő hajlamú[75] csoportvezetőket és detektíveket. Így többek közt Ökrös Ferenc és Hajdú János detektív felügyelő, csoportvezetőket, Hutyra Viktor, Melega Gyula detektíveket és még többeket. Magához vette viszont Hain Pétert, Lábody Gyulát[76], stb. Én az áthelyezéseket ismét felhasználtam, hogy szabaduljak a politikától. Kértem többek között dr. Hivessy kollégámmal együtt Bauert, kit a detektívfőnökséghez osztottak be, hogy vigyen magával, s osztasson be valamelyik bűnügyi csoporthoz. Bauer kijelentette, hogy érdekünkben nem tud tenni semmit, mert Hetényi munkatársainak a megválogatásában a miniszterelnöktől teljesen szabad kezet kapott. Hetényi valahogy megtudta szándékomat és – bár azelőtt engem soha nem látott – a csoportszobában felkeresett, biztosított jóindulatáról, mondván, maradjak nyugodtan a helyemen. Az elhelyezett Ökrös Ferenc helyett most már Hain Péter lett a csoportvezetőm, helyettese pedig dr. Hivessy Jenő. Engem a csoporttörzshöz osztottak be, s a csoport adminisztrációját végeztem.

         Hetényinek első nagy ügye, amit nyilván már a tarsolyában magával hozott,[77] az Erzsébetvárosi Kör merénylőinek felderítése és elfogása volt. Ezt a munkát az útlevélosztályon beosztott detektívek, s Rubos-csoport végezte. Mi, a politika másik két csoportja, nem is tudtunk a munkáról. Ha jól emlékszem, 1924-ben kapott valahonnan Hetényi hírt arról, hogy Rákosi Mátyás volt magyar népbiztos Budapesten tartózkodik, s irányítja az illegális kommunista mozgalmat.[78] Mint később Hain Pétertől megtudtam, pontos adatokat kapott Hetényi arról, hogy Rákos Mátyás kivel, mikor és hol fog találkozni. Hetényi úgy intézkedett, hogy a találkára, illetve a találkozók elfogására csak olyan detektíveket vezényeljenek, akik csak rövid ideje kerültek a politikához és azokat is álruhába kell öltöztetni. Erre az intézkedésre szerinte azért volt szükség, nehogy a találkán megjelenők, a találka helyére történő igyekvésük közben a detektívek valamelyikét felismerje. Vagy 10–12 detektívet öltöztettek különböző álruhába, élükön Hain Péterrel. Körülzárták a találkahely körüli épülettömböket, majd a találkán megjelenő Rákosi Mátyást és Weinberger Zoltánt[79] elfogták. Emlékezetem szerint mindkettőjükkel először Hetényi és Schweinitzer foglalkoztak, majd később bekapcsolódott Hain Péter is. A továbbiakban Schweinitzer maga mellé vette Szánthó Lajos[80] detektívet, s most már ketten bogozgatták az ügy szálait, állapították meg az előállítandók neveit. A politikai osztály detektívjei, köztük magam is, hetekig állították elő a szervezkedés részeseit. Az előállítandók neveit kicédulázva kaptuk meg vagy Schweinitzertől, vagy Hain Pétertől, de legtöbbször Szánthó Lajostól. Mintegy 120–130 főre rúgott az előállítottak száma, kik közül legtöbben részt vettek a Wienben tartott szemináriumokon. Ebben az ügyben engem Lenkey Márton[81] és Koyer Károly[82] kollégámmal együtt a részletes detektívjelentések szerkesztésével bíztak meg. Az volt a feladatunk, hogy a nyomozás eredményeként felmerült egyes személyekre vonatkozó adatokat összegyűjtve, jelentésbe foglalva állapítsuk meg az egyes személyek pontos szerepét, alátámasztva a reá vonatkozólag megállapított terhelő adatokkal. Tudom, hogy az előállítottak közül Hain Péter többeket igyekezett rábírni arra, hogy jövőben bizalmi szolgálatot teljesítsen a rendőrségnek. Ezeknek természetesen szabadulást és anyagi támogatást ígért. Egyik jelentősebb személy hajlandóságot mutatott a besúgói szolgálatra, mire Hain Péter őt Wienbe csempészve szabadon engedte. Ugyanakkor a sajtóban szellőztette a szökést. Nem sokkal később olvastuk, hogy a „Kommunistá”-ban,[83] vagy röpiratban, hogy az ügyben Hain Péter eredményre nem vezetett, mert az ember azonnal jelentkezett a pártnál, s elmondta szabadulásának körülményeit.[84]

         Hain Péter hasonló fáradozása azonban sikerre vezetett egy osztrák határ menti faluból származó (Körmendtől 15 km-re), Pintér[85] nevű fiatalembernél, aki a továbbiakban először Hain Péternek, majd később egyidejűleg Hajnácskőinek[86] is teljesített besúgói szolgálatot.

         A Rákosi-ügy lezajlása után emlékezetem szerint hosszabb szélcsend következett. Hain Péter a csendesebb időt fölhasználta arra, hogy csoportját átszervezze és állandó jellegű munkabeosztást vezessen be. Az volt ugyanis az elgondolása, hogy a felderítő, tehát figyelő munkát végző detektívek írják meg az előállítottakról a végleges detektívjelentéseket. Egyrészt azért, mert azok saját tapasztalatukból ismerik a megfigyelt személyek szerepét, másrészt pedig, mert a bíróság rendes körülmények között tanúként megidézte a tanúként jelentkező detektívet, hogy a tapasztalataikról a tárgyaláson élő szóval tájékoztatást nyújtsanak. Ugyanakkor megkérdezte az elnök a detektíveket, hogy bántalmazta-e a vádlottat. A detektív nyugodt lelkiismerettel jelentette ki, hogy nem bántalmazta, mert amikor a kezébe kapta a kihallgatandót, annak szerepe már teljesen tisztázva volt, bántalmazással való vallomásbírásra nem volt szükség. Az előállított személyek szerepének tisztázásával egy külön kisebb csoport foglalkozott, akik vagy testi alkatuk, vagy egyéb oknál fogva a figyelőszolgálatra alkalmatlanok voltak. Ez a csoport végezte az ún. nyers munkát; az első kihallgatásokat, a szükségképp felmerülő szembesítéseket és veréseket. E csoport tagjai jelentéseket nem írtak, neveik a bíróságra kerülő ügyiratokban nem szerepeltek, így a bíróság létezésükről nem tudva, meg sem idézhette őket a tárgyalásra. Sokszor előfordult, hogy egyes megvert vádlottakat még a rendőrségen, amikor a bűnügyi osztályhoz kerültek, ott bántalmazásuk miatt feljelentést tettek. Ilyen esetekben vagy a bűnügyi osztály, vagy az ügyészség vizsgálatot rendelt el, melynek során a politika összes detektívjeit egy nagy szobába rendelve bevezették a panasztevőket, hogy mutassák meg, ki volt a bántalmazójuk. Nem tudok olyan esetről, hogy ilyen eljárás mellett valaki is felismerte volna bántalmazóját. Volt olyan eset is, mikor a vádlott név szerint jelentette fel bántalmazóját. Ilyen esetben hosszadalmas eljárás indult meg, s egy vagy két év eltelte után adott ki az ügyészség bizonyítékok hiányában megszüntető végzést. Én alacsony termetem és mozgékonyságom miatt a figyelő csoportban kerültem, s itt dolgoztam hosszú éveken át.

         Úgy emlékszem, sorrendben a Vági-féle szervezkedés[87] adta a legtöbb munkát részünkre. Választásokra készült az ország, s a kormány a szociáldemokrata párt esélyeinek csökkentése miatt határozott úgy, hogy Vági (MSZMP) pártját indulni engedi.[88] Vági tehát legálisan kezdte meg a szervező munkát. A szervezkedés ijesztő mérteket öltött, s tisztán láttuk, hogy célja, illetve iránya egyenesen a III. Internacionálé. Az egész ügy kulisszatitkait ugyan nem ismerem, de a kapott utasításokból arra következtetettünk, hogy a kormány likvidáltatni szeretné az ügyet. Amint én tudom, Hetényi és Hain Péter bizalmi emberei is azt jelentették, hogy az MSZMP tulajdonképpen a KMP céljait szolgálja, s a Hernád utcai párthelyiségben a KMP az úr. Erre vonatkozólag tárgyi bizonyítékunk nem volt. Meg kellett volna szereznünk tehát elsősorban a párt tagnévsorát, s ha lehet, bizalmas iratainak legalább egy részét. Hetényi és Hain Péter úgy döntöttek, hogy megismétlik a „berlini” vállalkozást, s betörés útján szerezzük be a szükséges dolgokat. Hain Péter egyik bizalmija útján a párthelyiség udvar felöli bejáratának kulcsát (vagy csak lenyomatát), majd egy vasárnap a kora esti órákban nagy apparátussal kivonultunk. Hain Péter a bizalmi emberével a Keleti pályaudvar indulási csarnokában találkozott. A bizalmi ott jelentette, hogy a párthelyiségben senki nem tartózkodik. Hain intézkedésére a kirendelt detektívek elfoglalták kijelölt helyeiket azzal az utasítással, hogy az esetleges párthelyiségbe igyekvő párttagot fel kell tartóztatni legalább addig, míg őt értesíthetik. Hain engem maga mellé vett, s megindultunk. Vállalkozásunk azonban nem sikerült, mert a kulcsot nem tudta Hain a lukba tenni. Ugyanis belülről be volt zárva, s kulcs benne volt. Rövidebb hallgatózás után megállapodtunk, hogy a helyiségben többen is tartózkodnak, beszédjükből pedig megértettük, hogy éjszakára sem hagyják őrizetlenül a helyiséget. Ilyen előzmények után úgy emlékszem, még a választások előtt, felsőbb parancsra a pártot feloszlatták, s a vezetőséget letartóztatták.[89] Többen ezek közül illegalitásba vonultak, megindult tehát a nagy hajsza a tisztviselők és a jelentősebb párttagok összeszedésére. Én feladatul kaptam, hogy Házi Ferencet[90] kerítsem elő. Házi – emlékezetem szerint – kisebb tisztségviselő volt a pártban, de személye azért volt fontos, mert a KMP megbízásából tevékenykedett a pártban. Hosszas keresés, nyomozás után megtaláltam Házit valahol a Dunántúlon egy kis faluban, ahol egy kovácsnál vállalt munkát. Úgy emlékszem, Házi levelet írt öccsének vagy más valakinek, s így árulta el tartózkodási helyét. Házi Lenkey Márton kollégámmal együtt hoztuk fel Pestre. Házi esetére azért emlékszem annyira élénken, mert ő később (évek után) bekerült hozzánk mint a KMP titkára. Az MSZMP még sokáig lekötötte időnket és munkaerőnket. Rengeteg figyelő munkát adott az egyes kerületi és vidéki szervek likvidálása. Főként a rákoskeresztúri szervvel volt sok bajunk, ott jóval később nyomdát is találtunk.

         Úgy emlékszem, ebben az időben kezdett hivatalomba járni Halbik László csendőr százados, a későbbi Hajnácskőy. Halbik akkor a szentendrei szárny parancsnoka volt, ott egy helyi jelentőségű kommunista jellegű szervezkedésről szerzett tudomást, feljött Pestre, s Hetényivel közölte megállapításait. Kérte egyúttal Hetényit, hogy adjon neki módot a kommunista ügyek nyomozásának tanulmányozására. Hetényi Hajnácskőy kívánságát teljesítette, s attól kezdve Hajnácskőy rendszeresen értesült, ha nyílt nyomozás indult meg nálunk, megjelent hivatalunkban és végig gibicelte az ügyeket, jegyzeteket készített magának. Láttuk rajta, hogy nem csupán a hatásköre alá esett területen óhajtja felhasználni szerzett tapasztalatit, valami egyéb cél érdekében folytatja tanulmányozását.

         Vissza kell térnem még a Rákosi-ügyet megelőző időkre, hogy a Sztaron Sándor-ügyet[91] ismertessem. Schweinitzert és Hain Pétert Hetényi gyakran küldte ki Ausztriába, hogy az ott tartózkodó magyar kommunistákról adatokat szerezzenek be. Különösen Hain Péter fordult meg gyakran Leobenben, a nagy osztrák ipari központban. Onnan hozta egy alkalommal vagy ő, vagy Schweinitzer a hírt, hogy a kommunisták egyik leobeni csoportja megbízott egy Sztaron nevű magyar kommunistát, hogy Horthy-kormányzó ellen merényletet kövessen el. Az értesülés szerint, ismert volt a merénylet ideje és színhelye. Emlékezetem szerint a Nemzeti Színház egy díszelőadására érkező kormányzót kellett volna még a színházba lépés előtt megölnie. A hír vételekor csak pár nap állott rendelkezésünkre, hogy a már Budapestre érkezett Sztaront felkutassuk. Sem keresztnév, sem egyéb személyi adat nem állott a rendelkezésünkre. Ellenben igen pontos személyleírást, főként ruhaleírást kaptunk, mely szerint Sztaron fekete bányászsapkát és zubbonyt hord. Kiírtuk a bejelentőhivatalban szereplő összes Sztaronokat. Ezeknek száma meghaladta a százat. Válogatás nélkül három csoportba osztottuk a lerazziázandó Sztaron lakásokat. Ennek megfelelően három razziázandó csoport alakult, kik autókon járták végig a lakásokat. Hain Péter találomra magához vette a lejárandó lakások egyik csoportját, s razziázó csoportjával, melynek rajtam kívül Mersits Gyula,[92] s még egy kollega volt tagja, útnak indultunk. Az autóban, még mielőtt elindultunk, elővette a lakásokról készült jegyzéket, hogy valami úti rendet állítson össze. Ehhez azonban nem volt türelme, s idegesen rámutatott a lista közepe táján feljegyzett egy VIII. kerületben lévő lakásra, mondván a sofőrnek, hogy oda hajtson. (Az utca nevére és házszámra nem emlékszem.) A kérdéses ház közelében Hain és én kiszállottunk az autóból, s kicsengettük a házmestert. Csengetésünkre egy idősebb asszony nyitott kaput karvastagságú, fáklyaszerű világító rudat tartva a kezében. Faggatásomkor kijelentette, hogy a háznak Sztaron lakója nincs. Ellenben lakik ott egy özvegy, vagy elvált asszony, aki Sztaron-lány. Ennek az asszonynak a napokban egy rokona érkezett. S pár napig maradt nála, ezért nem is jelentette be magát. Amikor pedig a rokon ruházata után érdeklődtünk, meglepetve halljuk a jellegzetes bányászsapkát és zubbonyt. Ezek után a házmesternő segítségével felmentünk Sztaronék lakására. Éppen idejében fogtuk le a szobából a konyhába hálóingben rohanó (ugyanis mi még akkor a konyhában tartózkodtunk) Sztaron Sándort. Sztaron fogcsikorgatva, de mégis halálos nyugalommal csak annyit mondott: „Szerencséjük van az uraknak, hogy ma a konyhában vetkőztem le. Különben mindketten halottak lennének.” – s valóban az egyik konyhai széken heverő zubbony zsebében megtaláltam a csőre töltött revolvert. Sztaron előállítása után a főkapitányságon beismerte, hogy a kormányzót agyon akarta lőni, mert őt tartja a magyar munkásság boldogulásának legfőbb akadályának. Ezen vallomását a bírósági tárgyaláson megismételte, kiegészítve azzal, ha büntetésének kitöltése után szabadul, minden igyekezetével azon lesz, hogy elhatározását végrehajtsa. Megjegyezni kívánom, hogy Sztaron Sándor minden testi, avagy lelki kényszer alkalmazása nélkül, önként tette meg beismerő vallomását. Sztaront az ügyben 7 évre ítélték, Hain Péter pedig detektív felügyelői címet kapott jutalmul. Úgy tudom, hogy Sztaron Sándor pár esztendei raboskodás után a fegyházban (talán Vácon) meghalt.

         Hosszabb ideig tartott Hajnácskőy tanulmányozása, míg végre hallottuk, hogy a csendőrség nyomozóosztályt és kerületi székhelyenként nyomozó alosztályokat szervez, s, hogy e szervük területükön nemcsak bűnügyekben, de politikai ügyekben is illetékesek. A csendőrségi nyomozó–alosztályok felállításával egyidejűleg eltűnt a Hain-csoport előállítási könyve, s megszűntek Hajnácskőynek a politikai detektívcsoportoknál tett látogatásai. Megindult azonban a csendőrség és a rendőrség, helyesebben a csendőrségi nyomozóosztály és a budapesti főkapitányság politikai osztálya között egy ellenségeskedési folyamat, amely a továbbiakban mindig mélyült, heves jelenetekben robbant ki, s folytatódott éppen olyan gyűlölettel akkor is, mikor a két tulajdonképpeni ellenfél, Hetényi és Hajnácskőy már elkerültek a helyükről. Az ellenségeskedés ott kezdődött, hogy Hajnácskőy csendőrnyomozóit beküldte a szocdem párt szervezeteibe, a szakszervezetekbe, s utasította őket, hogy ott tagként vetessék fel magukat, iparkodjanak a munkások, s azok vezetőinek bizalmát megnyerni, a pártélet minden megnyilatkozását figyelemmel kísérni, s azt jelenteni. Magát ezt a tényt rendben lévőnek lehetett volna tekinteni, ha a csendőrnyomozók munkája csupán a tájékozódás és az államhatalom helyes tájékoztatása síkján maradtak volna. De nem így történt. A nyomozók szolgáltatta adatok nyomán, illetve alapján pergőtűzszerűen futottak be a belügyminisztériumba, a vezérkari főnökségre[93] a csendőrnyomozó osztály jelentései, melyekben a szocdem párt kebelén folyó kommunista szervezkedést, az egyes párt és szakszervezeti vezetők lázító beszédeit ismertették. E jelentések rendszerint lekerültek Hetényi osztályához, hogy az azokban foglaltakat a politikai osztály nyomozza le, állapítsa meg a tényállást, s azt jelentse felsőbb helyre. Sok esetben előfordult, hogy csendőri jelentésekben jelzett kommunista szervezkedésről megállapították, hogy azok a rendőrhatóságnál előzőleg bejelentett, s engedélyezett ismeretterjesztő előadásokkal azonosak, melyeken a politikai osztály kiküldött detektívje is megjelent, s az ott tapasztaltakat szabályszerűen jelentette is. Számtalan esetben megállapítottuk, hogy a csendőrségi jelentésben jelzett párt, vagy szakszervezeti vezető az állítólagos lázító beszéd tartásának idején nem tartózkodott Budapesten. Két ilyen esetre határozott emlékszem. Egyik esetben Spitalszkit,[94] a másik esetben Proppert[95] vádolták milyen lázító beszéd tartásával.

         Hetényi erősebb volt, megtalálta a módját, hogy illetékes helyek érdem szerint értékeljék a csendőri jelentéseket. Ennek dacára nem szűntek meg a szocdem párt elleni áskálódások, melynek célja az volt, hogy a kormány oszlassa fel a pártot és a szakszervezeteket. Természetesen Hetényi iparkodott ott ahol lehetett, borsot törni a csendőrök orra alá. Legszebb eredményének tartotta, ha netán csendőri területen sikerült a politikai osztálynak egy működő illegális nyomdát lelepleznie. Ilyen eset volt a rákoskeresztúri nyomda lebukása.

         Egy alkalommal Pintér nevű bizalmi emberünk, ki Körmend körül egy határ menti faluban lakott, levelet írt Hain Péternek, hogy Wienből értesítést kapott, melyben utasították, hogy ott a KMP szervnél jelentkezzen. Kérte a levélben Haint, hogy sürgősen keresse fel őt falujában. Hain engem küldött ki. Pintér a vámőrök előtt ismert csempész volt, de ügyessége révén mindig sikerült a vámőröket félrevezetnie. Tudták a v    ámőrök Pintérről azt is, hogy a KMP-vel kapcsolatban áll. Elhatározták tehát, ha már csempészvonalon nem sikerült lebuktatása, lebuktatják a kommunista vonalon. Ezért nem csak Pintér falujában, hanem a környező falvak postahivatalaiban figyelték Pintér postáját, s azokat kézbesítés előtt átvizsgálták. Így történt, hogy egy napon Pintér táviratot kapott, melyben a következő állott: „Holnap érkezem, okvetlen várj!” Szerencsétlenségemre én érkeztem meg aznap hajnalban. A vámőrök a táviratról értesítést kaptak még előző nap, nagy apparátussal körülvették a kis falucskát, s Pintér lakásával szemben egy pajtában 5-6 tagú [csoport] helyezkedett el még az előző éj folyamán, s figyelték a házat. Én az állomásról Pintér falujába igyekezve a hajnali órákban összetalálkoztam a falu postájának küldöncével. Tőle pontos leírást kaptam Pintér házáról, így minden keresés nélkül a legnagyobb határozottsággal mentem be Pintérékhez. Pintérrel találkozva átmentünk a szomszédos kocsmába, ott a kocsmáros egyik lakószobájában elhelyezkedve kezdtünk volna a beszélgetéshez. Erre azonban sor nem került, mert a vámőrök rajtunk ütöttek. Pintér az ablakon át látva a vámőröket hirtelen a sötét szoba egyik sarkában lévő ágy alá bújt. A következő pillanatban már döngették az ajtót, hogy nyissuk ki. Kinyitottam az ajtót, mire négy egyenruhás és egy civil vámőr rontott a szobába. Az egyenruhások engem szuronyaik közé fogtak, a civil pedig átvizsgálta a szobát. Megnézett az mindent, több ízben az ágy alá is nézett, sőt, hosszú botjával az ágy alatt messzire tapogatózott, s kereste Pintért. Jó 10 percnyi keresés után fordult csak hozzám a civil azzal a kérdéssel, hogy „Hol van Pintér?” Én tagadtam, hogy Pintér kilétéről és hollétéről tudnék, de miután hosszú vita után láttam, hogy emberemet nem tudom megnyugtatni, igazoltam magam, mondván, hogy a budapesti rendőrség detektívje vagyok. Emberem rám kiáltott: „Nem igaz! Maga egy Bécsből érkezett kommunista vezér! Igazolványai hamisak!” Ismét hosszabb vita, én négy féle igazolványt is mutattam, köztük a budapesti villamosokra szóló szabadjegyet, de ő csak kitartott amellett, hogy én Bécsből érkezett kommunista vagyok. Figyelmeztettem ésszerűtlen és erőszakos viselkedésének következményeire, azt ajánlottam, hogy telefonon hívjuk fel a budapesti főkapitányságot, ahol engem igazolni fognak. Láttam, hogy emberem mind bizonytalanabb, tanácstalanabb lesz. Hosszú rábeszéléssel végre rá tudtam venni, hogy Körmendre kísér[jen], mert ott volt a legközelebbi telefonállomás. A megállapodás után ismét hozzám fordult, s kérte, mondjam meg, hol van Pintér. Hívásomra Pintér előbújt az ágy alól, szemtelenül odaszólt a civilnek. „Tiszthelyettes Úr! Engem akar maga lebuktatni!?” A továbbiakban kértem a tiszthelyettest, hogy a feltűnést és botrányt elkerülve, igazolásomig tartsa Pintért őrizet alatt a kocsmában. Kérésemet teljesítve kocsira ültünk és Körmendre mentünk. Ott megtörtént leigazolásom. Visszatértem Pintérhez, kitől csak most tudtam meg, hogy előző nap rejtett értelmű táviratot kapott. A távirat értelme az volt, hogy Wienből a KMP szerve csomagot küld a Pintér falujával szomszédos osztrák faluba, oda Pintérnek át kell mennie, hogy a csomagot átvéve, azt Budapestre juttassa.

         Már a körmendi igazoltatásom alkalmával a szombathelyi csendőrnyomozó-alosztály valamelyik tisztje és a vámőrtiszt között folytatott telefonbeszélgetésből határozottan megállapítottam, hogy Pintér a csendőröknek is dolgozik. Megkérdeztem tehát Pintért, hogy hogyan is áll a helyzet. Pintér kijelentette, hogy Hajnácskőy részére is dolgozik, mert igen jól megfizeti. Ez esetben azonban több esetben írt Hain Péternek, s mivel Hain nem jelentkezett, a csendőrökhöz fordult adataival. A csendőrök már tudnak a csomag érkezéséről is. Pintérnek aznap kellett átmennie a csomagért. Megvártam a csomag érkezését és azt én magam bontottam ki. Egy nagy hátizsákban több száz „Kommunista”, egy kocsonyás apparátus,[96] s egy zárt levél volt. A levélben 200 pengő volt mellékelve, s utasítás a csomag átadására vonatkozólag. A csomagot Pintérnek Budapesten a Szt. Domokos utca, s a liget sarkán, jelszavas találkán kellett átadnia. Pár példány „Kommunistát” magamhoz véve a legközelebbi vonattal hazautaztam. Pintérnek másnap kellett indulnia, hogy a csomagot leadja. A délutáni órákban érkeztem haza, s Hain Péterrel együtt mentünk Hetényi lakására jelenteni az esetet. Hetényi hallva, hogy Pintér a csendőröknek is dolgozik, úgy határozott, hogy lemond Pintér további szolgálatáról, de a csendőrök számára is lehetetlenné teszi. Elrendelte, hogy a legközelebbi vonattal utazzam vissza Pintér elé, s tőle a csomagot feltétlenül lopjam el. Segítségemre rendelte Gémes István kollégámat, kivel Győrig utaztam. Itt találkoztam vonaton azzal a vonattal [sic!], melyen Pintérnek is lennie kellett. Láttam, hogy Pintér Győrben leszállt a vonatról, s az étterembe ment. Én végigjártam a vagont, megállapítottam, hogy Pintért egy nyomozó és két egyenruhás csendőr kísérte. A nyomozó a szomszédos fülkében aludt, míg az egyenruhás csendőrök Pintérrel egy fülkében tartózkodtak, s szintén aludtak. Leszállva a kocsiról megmutattam Gémesnek az ellopandó hátizsákot, figyelmeztetve, hogy a szomszédos fülkében egy csendőrnyomozó is utazik. Én megkerestem Pintért és azt mondtam neki, hogy előző napon több barátommal találkoztam össze a vonaton, Győrben kiszálltunk, elszórakoztunk, s csak ma utazom haza. Rávettem, hogy üljön be hozzám a vonaton, mert beszélgetni szeretnék vele. Helyem ugyanis 5–6 vagonnal előbbre volt. Pintér beült hozzám, s Komáromig együtt utaztunk. Komáromban Pintér visszament vagonjába, s mindjárt utána a mozgásából láttam, hogy Gémes kollégámnak sikerült a csomagot észrevétlenül leemelnie. Mégsem sikerült egészen a terv, mert Gémest, mint Ácstól gyalogolva Komáromba érkezett, a város határában a civil csendőrnyomozó egyenruhás társaival felismerték (fel kellett ismerniük a nagy hátiszákról), de – lévén Komárom rendőri terület – nem tehettek mást, minthogy innen Budapestig már Gémes vitte a csomagot csendőri felügyelet mellett. Budapesten ismét Pintérhez került a hátizsák, ki azt most már rendőri és csendőri asszisztencia mellett vitte a találkahelyre, s adta át az ott megjelenő rendőrségi bizalmi embernek. Nem tudom határozottan, de vagy Hartstein Iván,[97] vagy Weisz Henrik vette át Pintértől a hátizsákot.

         Nem tudom, hogy az esetből keletkezett botrány miként simult el. Hallottam arról, hogy Hetényi és Hajnácskőy kegyetlenül összekaptak. Tény az, hogy a következőkben a csendőrök még erősebb gyűlölködéssel ártottak a politikai osztálynak ott, ahol azt tehették. Rendszeresen eljártak a [csendőr]nyomozók Budapesten [és] kiadva magukat detektíveknek, beleszaladtak olyan vonalakba, melyeket mi már figyelés alá vettünk és kiemeltek embereket, kiknek hozzátartozói nálunk keresték a „detektívek” által előállítottakat. Ez a gyűlölködés nem szűnt meg a továbbiakban sem, végig kísértett a legutolsó időkig, s éppen olyan erős volt 1944–45-ben, mint akár Hetényi idejében. Végül is ők győztek.

         Időrendi sorrendben talán a Szántó Zoltán-,[98] vagy a Weisz György-ügy következett. Nem tudom. Egyik ügyben sem vettem aktívan részt. Tudom, hogy Weisz György ügy Hain Péter személyes ügye volt. Ő maga is kijárt figyelésekre, s ő maga fogta el az autón menekülni akaró Weisz Györgyöt. Valahol vidéken tartózkodtam, s az újságban olvastam Szántó Zoltán letartóztatásáról. Lehet, hogy ezen ügyeket már Oancz[99] adatszolgáltatásai eredményezték.

         Tevékenyen részt vettem a Háy Mihály–Jolsvai ügyben.[100] Ez kétségtelen besúgás eredménye volt. A József téren lakó Jolsvai Vilmost kellett figyelés alá vennünk. Hain Péter annyit közölt velünk, figyelőkkel, hogy Jolsvai titkársági tag, addig kell őt figyelnünk, míg valamennyi kapcsolatát meg nem állapítjuk. Eléggé sokáig figyeltük Jolsvait, mikor egy vasárnap a kora délelőtti órákban lakásáról távozva a szoc.dem. pártnak a Reitter Ferenc utcai helyiségébe ment. Jó délig tartózkodott itt, majd innen többedmagával gyalogosan a villamos állomás felé mentek. Figyelésre igen alkalmatlan volt a terep, ezért csak igen távolról tudtunk követni a társaságot. Jolsvaiék a villamossínek mentén haladtak, s az egyik megállónál valamennyien felszállottak a város felé menő villamosra. A figyelők között volt Martinidesz Ödön detektív is, motorkerékpárjával együtt. Én Martinidesz motorkerékpárjára ültem, s a villamost melyen Jolsvaiék utaztak, jóval megelőztem. A Lehel téren leszálltam a motorkerékpárról, s ott az egyik kapualjból figyeltem a fejleményeket. Mikor a villamos a Lehel térre ért, Jolsvai a robogó villamosról leugorva a Lehel tér 3. vagy 5. számú kapujába tért be. Mivel a figyelés idején Hain Péter közölte velünk, hogy Jolsvainak a Lehel tér környékén lesz igen fontos találkája. Azonnal jelentettem telefonon az észlelteket Hainnak. Hain gépkocsin kijött és ketten felmentünk az I. emeletre egy szabónak a lakására, s ott találtuk a belső szobában Háy Mihályt, Jolsvai Vilmost, s még egy férfit, kinek nevére nem emlékszem. Határozottan emlékszem, hogy Hain nem véletlenül ment a ház I. emeletén lévő lakásba. Hírt kaphatott már előzőleg arról, hogy pontosan melyik lakásban lesz a találkozó. Úgy emlékszem, de nem tudom határozottan, hogy ezen ügy további nyomozásánál bukott le a nyomda is, melyet Hahn Elemér kezelt.

         Talán ezekben az időkben kezdtek szerepet kapni [az] Ellenbogen és a Sebes-fiúk.[101] Roppant sok munkát adott nekünk mindkét família. Az Ellenbogen fiúk figyelése nem sok eredményre vezetett, mert Pált sohasem tudtuk rendesen lefigyelni, a többieknek pedig úgy gondolom, igen csekély szerepe lehetett az illegális mozgalomban. A Sebes fiúk felváltva gyakrabban kerültek be, de inkább a velük kapcsolatban állók, mint saját ügyetlenségük révén. Emlékszem, bekerült hozzánk Sebes László, aki mikor a rendőr a szobákon keresztül kihallgatásra kísérte, az egyik szoba nyitott ablakán át az utcára ugrott ki. Kórházba került, úgy tudom, komolyabb baja nem történt.

         Nagyobb jelentőségű ügy volt a Házi Ferenc-féle ügy. Mi ugyanis figyelés alatt tartottunk egy a Damjanich u. 24. vagy 26. szám alatt lakó férfit, ki ott egy nővel együtt élt. Sem a férfi, sem a nő nevére már nem emlékszem. A férfi találkozott egy társával, kit később dr. Kovács Sándor detektív tartott figyelés alatt. A dr. Kovács figyelte férfi észrevette a figyelést, valahol Budán futásnak eredt, mikre dr. Kovács a járókelők segítségével elfogta. Kisült, hogy régi ismerősünk Házi Ferenc került a kezünkbe. Házi lebukásával természetesen elő kellett állítanunk az addig megállapított összes kapcsolatokat is, így bekerült a Damjanich utcában lakó férfi és nő is. A házkutatás anyaga itt magas funkcionáriust jelzett. Házi azonban nem akarta a lakását elárulni. Hosszas, nem erőszakos kérlelésre (én beszéltem rá) végre bemondta, hogy – úgy emlékszem – a Haris közben lakik. A házkutatás titkári anyagot eredményezett. Megértettük, hogy Házi miért akarta lakását elkonspirálni. Most aztán beszédesebb lett Házi. Tudtuk, hogy a párt akkor igen jól működő apparátussal rendelkezett, de a figyelés, sőt a nyílt nyomozás sem eredményezett olyan adatot, amelyen elindulva megtalálhattuk volna a nyomdai lakást. Hain elővette tehát Házit, beígérte neki, hogy szabadon fogja engedni, ha segítségünkre lesz a nyomda lebuktatásában. Házi hitt Hainnak, s végre is bemondta, hogy az apparátus közvetlen kapcsolata a Mérleg utcában lévő – úgy hiszem – takarmánykereskedés pénztárosa. Figyelés alá vettük (Temesi Béla és én) a pénztárost, aki még aznap, az ebédszüneti időben elvezetett bennünket a Hársfa utca egyik házában lévő nyomdalakásra. Este mentünk rá a Hársfa utcai laksásra, de csak a nyomda egyik felét találtuk itt, mert éppen költözködés alatt állott a nyomda. A másik felét valahol Budán találtuk meg.

         Talán ezekben az időkben történtek a KIMSZ vonalon és az egyetemisták vonalán a sorozatos lebukások. Előbb a Fischl-ügy[102] fejleményeként az Eötvös kollégium diákjainak szervezkedése került napvilágra, mely ügyben bukott le Stolte István[103] is. Nem sokkal később a Szél–Birki Ágnes-ügy[104] került feldolgozásra, mely ügyben egy illegálisan működő nyomda is került a rendőrség kezére. A nyomdát úgy emlékszem 2 testvér (talán Olt)[105] kezelte. A KIMSZ vezetőségének jó néhány tagja is rendőrségre került a Kmety utcában lakó, Z betűvel kezdődő fiatalember lebukásával. Kétségtelen, hogy ezen ügyekben besúgások alapján kezdtük meg a figyelő munkát, s minden esetben több hétig tartó figyelés útján állapítottuk meg a szervezkedésben résztvevő személyeket, s azok lakásait. Élénken emlékszem pl. Z. figyelésére, melyet magam végeztem. Z-ről Hain csak annyit közölte velem, hogy KIMSZ vezetőségi tag s, hogy jelentéseket küld a Wienben székelő „KÜB”-nek.[106] Hain azt is tudta, hogy Z. jelentéseit valamilyen vegyi szerrel írja, mely írás a meleg hatására láthatóvá válik. Feladatom tehát az volt, hogy Z. egy ilyen jelentését szerezzem be. Hosszadalmas figyelés után Z. néhány kapcsolatát is sikerült megállapítanom. Egy napon aztán, amikor Z. Kmety utcai lakásáról elindult, az Andrássy úton a MÁV igazgatósági épületénél lévő postaládikába egy nagyobb levelet dobott be. Z-t útjára engedtem (munkahelyét ismeretem), magam azonnal telefonáltam Hetényinek, s kértem intézkedését, hogy a postaláda kiürítésére egy külön küldöncöt küldessen ki. Én a ládához állva a ládát üríteni akaró rendes küldöncöt nem engedtem, hogy a ládát kiürítse, s mind addig vártam, míg a külön küldönc megérkezett, aki a ládát kiürítette, s a tartalmát a 62-es postahivatalba szállította. Én a küldönccel mentem a 62-es hivatalba, ott bizottság nyitotta ki a bőrzsákot, s abban én azonnal felismertem a Z. által bedobott levelet. Az esetről a 62-esben jegyzőkönyvet vettek fel, majd kiadták nekem a kérdéses levelet, melyet én hivatalomba vittem. Hetényi, Hain Péter és én nyitottuk fel a levelet. Ártatlan tartalmú, ritka sorban írott levelet olvastunk, de amikor a papírt meleg vasalóval átvasaltuk, a sorok között olvasható vált a tulajdonképpeni jelentés, melyből a figyelésre és a nyomozásra újabb támpontokat kaptunk. Úgy emlékszem, hogy amint a meleg hatása megszűnt, az írás ismét láthatatlanná vált, s ezért a levelet most már akadálytalanul tovább engedtük Wienbe.

         Talán ebben az időben történt a Brünnből Budapestre érkezett, s a Ganz-Danubius hajógyárban elhelyezkedett, úgy emlékszem, Spiegel nevű mérnök lebukása, aki kapcsolatban állott a Vörösmarty utcában lévő egyik elektromos gyár Erdős[107] nevű mérnökével. Ez bár kisebb jelentőségű ügy volt, úgy emlékszem, nyomda is bukott le.

         Ezekre az időkre nem emlékszem vissza tisztán, mert 1928 őszén kipattant a Rősner iskola botránya, a hamis érettségi bizonyítvány gyár. Én magam is érdekelve voltam az ügyben, mert bár kezemben volt a Rősner iskola előzetes igazolása, hogy a tanfolyam hallgatására jogosult vagyok és egyben a jelentkezésem tényét is igazolta, hogy ez alapon a katonai parancsnokságom tanulmányi szabadságot engedélyezzen, a vizsgálatnál kisült, hogy az érettségizettek anyakönyvébe helyettem mást vezettek be, olyant, aki nem is hallgatta a tanfolyamot. Így érettségi bizonyítványomat érvénytelenné nyilvánították. Ilyen csúnya botrányba kerülve elhatároztam, hogy a Rősner érettségi bizonyítványt megelőző tanulmányaim alapján gimnáziumi érettségit teszek, s a jogot is elvégzem. Szabályszerű kérvény alapján engedélyt kaptam, hogy a tisztviselő telepi reálgimnáziumban a VI. osztályból különbözeti vizsgát, majd a VII. és VIII. osztályból, mint magántanuló vizsgát, utána érettségi vizsgát tehessek. Kértem Hetényit és Hain Pétert, hogy olyan beosztásban foglalkoztassanak, akiknek naponta csak 3 órát kellett hivatalban tölteniük, egyébként aktáikat intézték a városban. Nehéz, idegölő munka volt a hivatali munka ellátása mellett a rendszeres tanulás.

         Kiestem ugyan a Hain-csoportbeli hajsza munkából, de komolyabb ügyeknél Hain Péter csak beosztott rövidebb-hosszabb ideig tartó figyelésekre is. Ez az állapot tartott 1930 júniusáig, mikor is a fent nevezett gimnáziumban érettségi vizsgát tettem.

         Ebben az időben került át a bűnügyi osztálytól hozzánk Szélesi Jenő[108] detektív. Ő kezdte meg Rózsa Richárd.[109] majd Bárd Ármin[110] figyelését. Mindkét ügyben jelentős számú előállítás történt. Bárd Ármint Szélesi annyira megverte, hogy kórházba kellett szállítani. Hetényi ezért annyira megharagudott Szélesire, hogy később, bár nem erre az esetre való utalással, de áthelyeztette a bűnügyi osztályhoz. Évek multán aztán Malatinszky[111] rendőr főtanácsos közbenjárására aztán ismét visszavette.

         Hosszadalmasan figyeltük a Keleti Károly utcában lakó egyik pártfunkcionáriust (KIMSZ), akire lakásadónője hívta fel a figyelmünket.  A pártfunkcionárius holmiját távollétében átvizsgáltuk, s megállapítottuk, hogy fontosabb szereplőről van szó. A figyelés több kapcsolatának megállapítását eredményezte. Amikor pedig Hain Péter elhatározta az általános előállítást, ő maga is kijött a figyelésekre. A Keleti Károly utcában lakó fiatalember valahová az angyalföldi rétekre vitt ki bennünket, itt, miután többen összetalálkoztak, észrevették a figyelőket és szétfutottak. Talán 3, vagy 4 személyt fogtunk össze, köztük úgy emlékszem, az egyik Sebes fiút is. Lehet, hogy Rosner Jenő[112] első lebukása is ez ügy kapcsán történt.

         Jelentős eredményt értünk el a kerületi sajtós figyelése révén. A kerületi sajtós figyelése révén fel tudtuk venni a központi sajtós figyelését is. A központi sajtóst figyelve vele együtt elfogtuk a nyomdászt is. Amikor a szétosztásra kerülő sajtóanyagot valahol a városligetben átadta a központi sajtósnak, mindkettőjüket előállítottuk a főkapitányságra. Itt kiderült, hogy a nyomdász azonos Sebes Györggyel, akiről már korábban megállapítottuk, hogy illegalitásban él. Sebes Györgynél találtunk egy kapu és egy lakáskulcsot, mellyel Sebes nem tudott, illetve nem akart elszámolni. Kipróbáltuk még aznap este [és kiderült], hogy a nála talált kulcsok nem a legális lakásához tartozó kulcsok. Ilyen megállapítások után elővettük Sebest, s faggattuk, hogy illegális lakásának helyét mondja meg. Határozottan tudtuk, hogy Sebes a nyomdász és, hogy a nyomda helyét akarja elkonspirálni. Sebes Györgyöt az éjjeli órákban is faggattuk, megvertük, de a nyomda helyét ennek dacára sem árulta el.

         Másnap reggel Sebes György kihallgatásra jelentkezett Hain Péternél, s minden kérdezés nélkül elmondta, hogy valóban ő a nyomdász és, hogy a nyomdai lakás a Rózsa utcában (a házszámra már nem emlékszem) van. Kérdésünkre, hogy miért lett ennyire közlékeny, mosolyogva kijelentette, hogy a nővel, akivel együtt lakott a nyomdai lakásban, mint férj és feleség, megállapodtak abban, amennyiben az előző esti illegális találkájáról este 9 óráig nem térne haza, (este 8 órakor adat át a sajtóanyagot), úgy ő lebukott, a nő tehát azonnal csomagolja össze az apparátust, s azzal együtt meneküljön. Mosolyogva közölte velünk azt is, hogy a nőt egyébként nem ismeri, pártvonalon kapcsolták vele össze, kilétét nem tudja. Hain Péterrel együtt mentem ki a Rózsa utcai lakásra, ott azonban már csak a nyomda visszamaradt nyomait találtuk. A házmester, kérdéseinkre kijelentette, hogy a lakásban lakó fiatalasszony férje előző este vidékre utazott, a fiatalasszony pedig este 9 óra után leszaladt hozzá és kérte őt, hogy sürgősen egy taxit hozasson a részére, mert táviratot kapott vidékről, hogy anyja haldoklik, s neki hozzá kell utaznia. A házmester el is ment taxiért. Mire a taxi visszaért a fiatalasszony már becsomagolt. A csomagokat ő segítette a taxira vinni. Ezen megállapítások után Hain Péter visszatért hivatalába, engem visszahagyott a helyszínen, utasítva, hogy az illegális [munkában részt vállaló] házaspár életmódjára vonatkozólag adatokat gyűjtsek.

         A házmestert vettem alaposabb faggatás alá. Érdeklődtem, hogy a házaspár hol, melyik üzletekben szerezte be szükségleteit. A házmester a vele való hosszas beszélgetésem során elmondta, hogy pár héttel előbb a környéken lakó két hölgy, akiket az utcán több alkalommal látott egy nagy kutyával sétálgatni, bementek hozzá és egy lány után érdeklődtek, akit a házba láttak bemenni, de kijönni nem láttak. A lány nevét is közölték a házmesterrel, de azt időközben már elfelejtette. A házmester közölte a két hölggyel, hogy ilyen nevű lány a házban nem lakik, megmutatta a lakók névjegyzékét is. A két hölgy ezek után még jó ideig a házban maradt hangoztatva, hogy a keresett lánynak még a házban kell lennie, mert kimenni nem látták. Majd nem éppen megnyugodva de eltávoztak.

         Én ezen adatok birtokában végigjártam a környék üzleteit, érdeklődve a kutyát sétáltató hölgyek után. Az egyik hentesüzletben leírásom után ráismertek a hölgyekre, mert a kutya részére ott szoktak vásárolni hulladék-húsokat. Közölték velem a hölgyek lakását. Felmentem hozzájuk, [ahol] érdeklődésemre elmondták, hogy az I. emeleti lakásuk ablakából látták unokahúgukat, Kolozs Mártát[113] kis kézikosárral a Rózsa utcai ház felé menni. Leszaladtak utána, de csak annyit láttak, hogy az unokahúguknak vélt nő a kérdéses házba bement. Miután úgy tudták, hogy Márta külföldön van, s most a házmester válaszai sem voltak kielégítőek, erős hasonlatosságra gondoltak és napirendre tértek a dolog felett.

         Én a Rózsa utcából egyenesen Kolozs Márta legális lakására (Dohány u.) mentem, ott anyjával beszéltem. Anyja válaszai igen zavarosak voltak. Csak annyit tudott, hogy Márta külföldön van, de, hogy hol és kinél, erre vonatkozólag nem tudott választ adni. Levelet sem tudott lányától felmutatni. Kolozsnén tisztán felismertem a konspiratív viselkedést, ezért onnan telefonon jelentést tettem megállapításaimról Hain Péternek, segítségét kértem, s a lakásban házkutatást tartottunk. Eléggé erősen kompromittáló anyag került elő a házkutatás során, amiből minden kétséget kizárólag megállapítást nyert, hogy Kolozs Márta részese az illegális mozgalomnak. Kezünkbe került Márta jegyzetkönyvecskéje is, melyben, ha jól emlékszem, szerepelt Tömpe András[114] neve is. A továbbiakban figyeltettük Kolozsék telefonját is, s lehet, hogy ezen az úton került a sor Tömpe András és még néhány társa előállítására. (Lehet azonban, hogy tévedek, s Tömpe András talán nem is ezen üggyel kapcsolatban bukott le.) Eléggé számos előállítás történt a továbbiakban, csak Kolozs Márta nem került elő. Most már valóban külföldre utazott, honnan csak évek múlva került vissza, amikor is Sombor Kolozs Márta személyével kapcsolatban nem óhajtott „ügyet” csinálni, s így megúszta a dolgot egyszerű rendőri felügyelet alá helyezéssel.

         Az illegális mozgalom elleni munkának új fejezete indult meg a dr. Weil Dezső–Pikler ügy[115] kapcsán. Hosszas figyelés után ugyanis, amikor dr. Weil Dezső röntgen orvos és Pikler lebuktak, Weil lakásán a parkett alatt találtuk meg az illegális anyagot. Pénzt, iratokat, katonakönyveket, stb. Piklerről a nyílt nyomozás során megállapítást nyert, hogy futárszolgálatot tejesített, de erre vonatkozó tárgyi bizonyíték a lakásán tartott házkutatás során nem került kezünkbe. Amikor pedig az ügyben előállítottakat átadtuk az ügyészségnek – ha jól emlékszem ítélethozatal után – azt hallottuk, hogy a „Def”[116] foglalkozik nevezettekkel.

         Hajnácskőyt ugyanis időközben a csendőri nyomozóalosztálytól áthelyezték a def-hez, s ő irányította oda az ügyet. Hajnácskőy azután felhívta telefonon Hain Pétert, s kérte, hogy a def-nél lévő hivatalos helyiségében látogassa meg. Hain Péter engem is magával vitt a Hadikba.[117] Itt Hajnácskőy azzal fogadott bennünket, hogy egy kis oktatásra hívott meg, hogy a jövőben ne csináljunk olyan fuser-munkát, aminőt a Weil ügyben produkáltunk. Gúnyolódott velünk, majd aztán rátért a tárgyra. Elővette Pikler egyik bőröndjét, annak a 4 közül 2 fenékcsavarját lecsavarta, s a fenék lemezt kiemelte. A bőröndnek dupla fenéklapja volt, s a két fenéklap között hevert a még le nem kézbesítet futárposta anyaga. A továbbiakban aztán Hajnácskőy most már őszintén kijelentette, hogy azért túlságosan ne szégyenkezzünk, mert dacára, hogy Pikler a Hadikban történt kihallgatása során beismerte, hogy a futárposta a lakásán lévő egyik dupla fenekű bőröndjében van elrejtve, a dacára annak, hogy ő maga ment újabb házkutatásra, s kereste a dupla fenekű bőröndöt, mégsem találta meg. Bevitte hát a lakáson talált összes bőröndöket a Hadikba és ott Pikler, maga vette elő a futárposta anyagát.

         Ugyanígy a Hadikba került Földes Pál[118] is. Hain Péter közölte velünk, hogy bizalmas értesülése szerint (Oancztól tudta), az illegális mozgalomban részt vesz egy gyárigazgató is, de annak sem illegális munkaterületét, sem kapcsolatait nem tudja. Ezért felhívta a figyelőket a fokozott éberségre. Szélesi Jenő kollégám figyelt valakit, akinek egyik kapcsolatát továbbfigyelve, azt a csepeli Weisz Manfréd textilgyár kapuján látta bemenni. A portáshoz sietve megkérdezte, hogy nem-e a község orvosa ment be a kapun, mert ő arra vár. A portás azt mondta, hogy nem orvos volt az, aki bement, hanem a gyár egyik igazgatója, Földes Pál volt az. Így tudtuk meg, hogy ki az a gyárigazgató, aki az illegális munkában dolgozik. A figyelés természetesen tovább tartott. Pár nappal később figyelésem során (én egy másik személyt figyeltem), a Ráday utcában összetalálkoztam Szélesi Jenővel, aki Földes Pál nyomában volt. A két megfigyelt személy összetalálkozott, majd beültek egy kávémérésbe. Kívülről láttuk, hogy Földes iratokat, térképet vesz elő, s hosszasan magyaráz társának. Telefonon jelentettük megállapításainkat Hainnak, aki kijött hozzánk és rövid tanakodás után úgy döntött, hogy rámegyünk a tanácskozókra. Bementünk a kávémérésbe, ahonnan Földest és társát előállítottuk a főkapitányságra, majd mindkét lakáson házkutatást tartottunk. Földes lakására Hain Péter is velünk jött, ő maga tartotta a házkutatást. A gyár területén lévő kis villában volt Földes lakása, ahol egy nővel lakott együtt. Meglepő eredménye volt a házkutatásnak. Nagy mennyiségű illegális sajtó, utasítások, feljegyzése, s nyomdai kellékek kerültek elő. Amikor Földesre vonatkozólag igazgatótársát kikérdeztük, az kijelentette, hogy álmában sem gondolta volna elképzelni, annak illegális tevékenységét. Határozottan kijelentette, hogy Földes az ország egyik legképzettebb vegyészmérnöke.

         Földes, kikérdezése során kijelentette, hogy csak a kezünkben lévő anyagra és a vele együtt előállítottakra vonatkozólag hajlandó vallani, azt is csak addig a határig, amíg másnak a rendőrség kezében még nem lévő személyeknek vallomásával nem árt. Ezen elhatározása mellett kitartott végleg annak ellenére, hogy megverték. Tudom róla, hogy a def.-nél is elővették, de az ott elért eredményről nem tudok. Tudom azt is, hogy hónapok múlva jelentkezett az ügyésznél, s ott vallomást tett Oancz ellen, ismertetve annak pontos illegális szerepét.

         Jóval ezen időket megelőzően zajlottak le dr. Sándor Pál,[119] dr. Schönstein[120] (talán László) és társai ellen a figyelések és nyomozások. Nevezetteket az illegális párt legálisan élő és dolgozó propaganda szerveként kerültek gyanúba – nem ok nélkül. Kétségtelen voltak kapcsolataik az illegális párthoz, de ezt bizonyítani nem tudtuk. Az ügyészség is csak 1-2 cikküket inkriminálta, s emelt ellenük vádat. Ha jól emlékszem velük kapcsolatos figyeltük, illetve akartuk figyelni, az akkor talán már illegalitásban élő Tamás Aladárt,[121] akiről Hain valahonnan annyit megtudott, hogy a 62-es postahivatal körúti oldalán kifüggesztett repülő-postaládába levelet kell bedobnia. Hetekig figyeltük a postaládát, de nem emlékszem, hogy valamelyest eredményt értünk volna el. Dr. Sándor és dr. Schönstein a továbbiakban többször kerültek preventív előállításra.

A biatorbágyi vasúti híd felrobbantása adott a továbbiakban hivatalunknak sok munkát. Én magam az ügyben nem dolgoztam, mert a kormányzó kenderesi és gödöllői tartózkodásának időtartamára személybiztonsági szolgálatra (4 hónapon át) a kormányzósági detektív-kirendeltséghez vezényeltettem. Hallomásból (detektív kollégáim révén) tudom, hogy a tettes néhány sor írást hagyott a helyszínen, melyben cselekményének kommunista jelleget adott. Ilyen irányban indult meg tehát a nyomozás is. Csak később terelődött a gyanú Matuskára,[122] aki ugyan a helyszínen a detektívek kezébe került, s eléggé gyanúsan viselkedett, de mert akkor dr. Kovács Sándor detektív, aki őt személyesen ismerte igazolta – figyelmen kívül hagyták és elbocsátották. Úgy gondolom, hogy a továbbiakban Hain Pétert küldte ki Hetényi Wienben Matuskára vonatkozóan adatokat gyűjteni. De Hain Wienből telefonon tett jelentésében Matuskát gyanún felül állónak jelezte. Hetényi ekkor Sombort küldte Wienbe, aki ott elegendő terhelő adat beszerzése után, a rendőr-igazgatóságon teljes és részletes beismerő vallomásra bírta Matuskát. A biatorbágyi merénylet szolgáltatta a közvetlen okot, hogy a kormány bizonyos bűncselekményekre statáriumot hirdessen ki. Így statáriális eljárás alá vonta az 1921. III. tc-ben megállapított bűncselekményt tetteseit, amennyiben azok a szervezkedésben vezető szerepet töltöttek be.

         Úgy emlékszem, már Gömbös volt a miniszterelnök, amikor egy ügy kapcsán előállították Hoffmann Ottót.[123] Emlékezetem szerint Hoffmann Ottóról Hain Péter tudta, hogy magasabb pártfunkcionárius, s ezért, mielőtt más foglalkozott volna vele, ő maga akarta első ízben kihallgatni. Ezért Hoffmannt szobájába vitette, s ott kezdte meg kihallgatását. Hoffmann azonban a hozzá feltett első kérdésekre hirtelen elhatározással a kettős ablakon át az utcára vetette magát oly ügyesen, hogy teste az ablak rámáját sem érte. A körülmény tisztán megállapítható volt a két ráma szegélyén maradt üvegszilánkok helyzetéből. Ezen esettel kapcsolatban az a hír terjedt el, hogy a politikai osztályon a kommunistákat az utca kövezetére dobálják ki. Még maga Gömbös is így gondolkodhatott, mert egy alkalommal, amikor Rómába utazott, s vele együtt Hain Péter és én is kocsijában tartózkodtunk, Haint magához hívatta, s részletesen elmondtatta vele Hoffmann ugrásának körülményeit. Amikor pedig Hain részletesen elmondta a történteket, Gömbös azt nem hitte el, s biztatta Haint, hogy neki nyugodtan bevallhatja, hogy Hoffmannt erőszakosan dobták ki az ablakon.

         A statárium kihirdetését követően (talán 1932 júliusában), került hivatalunkhoz előállításra Sallai,[124] Fürst[125] és talán Karikás.[126] Én magam ez ügyben nem dolgoztam, mert vidéken tartózkodtam, s csak a statáriális tárgyalás napján tértem vissza hivatalomba. Úgy emlékszem, Temesi Béla kollégám mondta el nekem az ügy részleteit. Így hallomásból tudom, hogy egy névtelen levél hívta fel a rendőrség figyelmét az Orczy út egy házára. A névtelen levél [ügyében] Temesi kapott megbízást puhatolásra. Temesi állapította meg a lakást, melyet a párt bérelt és használt fel az illegális munkában. A detektívek aztán beültek a lakásba és az oda befutókat előállították. Így került a rendőrségre Sallai, Fürst és Karikás is. Az ügy további nyomozása során került elő a nyomda is, melyet talán éppen Sallai kezelt Krausz Terézzel együtt. Homályosan emlékszem, hogy Temesi arról is beszélt nekem, hogy Sallai már megelőzően is kezelte hosszabb időn át a párt illegális nyomdáját, majd leváltották, mert Sallainak munkaterülete egyébként külföldön volt. Alkalmas ember hiányában most ismét Sallait küldték Budapestre, hogy ideiglenesen kezelje a nyomdát. Sallaiék ügye statáriális bíróság elé került, ahol Sallait és Fürstöt halálra ítélték, Karikás ügyét pedig a rendes bírósághoz utalták. Sallait és Fürstöt még aznap kivégezték.

         A nyomdából bekerült anyag között Hain Péter talált egy rejtjeles írást (tört számok). A kivégzés után pár nappal sikerült a rejtjeles írás kulcsát is megtalálnia, az ugyancsak a nyomdából bekerült könyvek között. A rejtjeles írásból aztán megállapítottuk, hogy Sallai és Fürst egyik védője, dr. Molnár René[127] ügyvéd is tevőleges részese az illegális mozgalomnak. Hain rögtön utasított bennünket, hogy Molnár Renét állítsuk elő. Erre azonban sor már nem került, mert Molnár René érkezésünk előtt ½ órával előbb lakásáról eltávozott, s oda többé vissza nem tért. Mint később megállapítottuk, sikerült kijutnia Moszkvába.

         Ebben az időben történt, hogy Hain Rákospalotára küldött ki bennünket, hogy ott néhány fiatalember mozgását figyeljük meg. Figyelmeztetett bennünket, hogy adatai szerint ott egy illegális nyomdának kell működnie, tehát óvatosak legyünk. Figyeléseink során láttuk, hogy a megfigyelt emberek nyilvánvalóan apparátus vonalon dolgoznak. Eljutottuk egy városszéli magányosan álló házhoz, ahová egyik megfigyelt nyilvánvalóan az előzőleg illegális találkán átvett stencil-féle kis csomagot vitt be. Nyomdát sejtve a házban, telefonon jelentettem az esetet Hainnak, mire ő kijött, s velem együtt a házba ment. Itt két Rákoszentmihályről származó testvért találtunk, kik valóban az illegális nyomdát kezelték. Előkerült természetesen a nyomda is. Hain az egyik detektívet a lakásban hagyva utasított, hogy a testvérek egyikét én vezessem a háztól mintegy 500 méterre hagyott autóig, a másikat pedig ő maga vezette. Én az egyik utcába, amikor befordultam hátranézve még láttam, amint Hain az egyik előállítandót karjánál fogva vezeti mögöttem mintegy 100 méterrel. Majd amikor az autóhoz értem és Hain hosszabb idő eltelte után sem ért még az autóhoz, az őrizetest a rendőrsofőrre bízva visszamentem a nyomdalakásig. Ott az otthagyott kolléga csak annyit tudott mondani, hogy Hain már elvitte az előállítandót, s azóta vissza nem tért. Rendkívüli eseményt sejtve, a várost szegélyező szántóföldre mentem, s az ott dolgozó földművesektől érdeklődtem, Hainék után. Ezek aztán elmondták, hogy láttak egy szántóföldeken rohanó fiatalembert, akit egy jól megtermett, kövérebb férfi üldöz, s kiáltott, hogy álljon meg. Látták, hogy a menekülő eldobta felső kabátját, s könnyed futással nagy előnyre tesz szert üldözőjével szemben. Hallották azt is, hogy az üldöző revolverrel a menekülő után lőtt, de nem talált. Megfigyelték azt is, hogy a menekülő mind nagyobb előnyre tett szert, az üldöző azonban továbbra is futott utána. Én még hosszabb ideig vártam, miután azonban Hain nem jelentkezett, az őrizetemben lévő embert az autón hivatalunkhoz előállítottam. Hain csak hosszú órák múlva került elő, s elmondta, hogy amint a város széléhez értek, embere kiszakította magát kezéből, s a szántóföldeken át megszökött. Elmondta azt is, hogy ijesztésül lőtt a levegőbe, de a menekülő nem állt meg. Sokáig kerestük a megszökött nyomdászt, de nem került elő.

         Ezekben az időkben a KMP aktivitása alábbhagyott, mind kevesebb életjelenséget adott magáról, az utcai tüntetések megszűntek, sajtójuk is igen gyéren dolgozott. Csak ritkán jelentek meg, illetve kerültek kezünkbe illegális röpiratok és egyéb sajtótermékek. Nyilvánvalóan spórolni akartak embereikkel, s a szervezkedés, tag- és szimpatizánsgyűjtés óvatosabb módját határozták el. Hain Péter adatokat kapott arról, hogy a KMP a jövőben az SZDP és a szakszervezetek keretén belül fogja szervező munkáját végezni.

         Ebben az időben én kikapcsolódtam a csoport tulajdonképpeni munkájából, mert egyéb beosztásban foglalkoztattak. Ekkor indultak meg ugyanis a komoly diplomáciai tárgyalások Német- és Olaszországgal, valamint Ausztriával. A gyakori miniszterelnöki, külügyminiszteri utazások alkalmával, valamint a hozzánk látogató külföldi miniszteri utazások alkalmával, engem személybiztosítási szolgálatra rendszeresen vezényeltek, együtt utaztam eleinte csak Hain Péterrel, majd később dr. Hivessy Jenő, Gémes István és Lábody Gyula kollégámmal. E beosztásomból csak ritkán, egyes esetek figyelésére alkalmazott Hain a rendes csoportmunkára.

         Ilyen eset volt a telefonfülkéket robbantó Schiesz József[128] figyelése. Schiesz József ügyében Hain bizalmi ember adatai alapján indította meg a felderítő munkát. Határozottan emlékszem, hogy a bizalmi emberrel Sasvári István[129] detektív tárgyalt rendszeresen, s mi Sasvári útján kapott adatok alapján vettük fel a figyelőmunkát. Figyeléseink során jutottuk el, úgy emlékszem a Szondi utcában lakó Schiesz Józsefhez. Megjegyzem, hogy a figyelő szolgálatunk tartama alatt történt újabb, az Andrássy út, majd a Rákóczi út egy-egy házának kapualjában robbantó merénylet. Amikor Schiesz József előállítására került sor, ő természetesen tagadott, de másnap, a nappali fénynél tartott alaposabb házkutatás alkalmával a pincében már találkoztunk a primitív pokolgépek elkészítésének nyomaival. A pince egyik sarkában 3 nagyobb pléhdobozt találtunk egymás mellé állítva, s megállapítható volt, hogy egy negyedik doboz is állt a 3 mellett, s azt csak a közelmúltban vehették onnan el. Schiesz lakásán pedig a villanycsillár díszüvegrudacskái közül néhány hiányzott. Ugyanakkor pedig a robbantások színhelyén tartott helyszíni szemlén a pokolgép alkatrészei között (nem robbant fel) talált a bizottság egy a Schiesz pincéjében lévő dobozokhoz hasonló pléhdobozt, s egy üvegrudat. A robbantás helyszínén talált pléhdobozt elvittük Schiesz pincéjébe, s ott az beillett a 3 doboz mellett észlelt nyomba. Az üvegrudacskáról is minden kétséget kizáróan megállapítottuk, hogy azt Schiesz szobájában lévő csillárról szerelték le. Amikor pedig a bizonyítékokat Schiesz József elé tártuk, töredelmesen beismerte, hogy mind a négy merényletet ő tervezte ki, a pokolgépeket egy társával együtt készítették el, melyeket aztán mind a négy helyen ő maga helyezett el. Schiesz József ugyan kommunistának vallotta magát, de a nyomozás folyamán emlékezetem szerint nem merült fel semmiféle adat arra vonatkozóan, hogy Schiesz a robbantásokat pártmegbízás alapján tette. Ő maga sem vallotta ezt. Úgy emlékszem, hogy Schiesz József e cselekményeinek indító okaira a nyomozás a továbbiakban nem derített fényt.

         A kommunista fronton észlelt szélcsenddel egyidőben kezdtek mozgolódni a nyilasok. A jobboldali illegális mozgalmakkal a politikai osztály egy detektív csoportja foglalkozott, a Rétlaki-csoport. Ebben az időben kezdte Hetényi a csoportot erősíteni. Első komoly megmozdulásuk talán, az Abbázia kávéházi botrány volt, ezt követte a szocdem párthelyiségek megrohanása, verekedések kezdeményezése. Kémeri Nagy Imre[130] igen gyakran került be hozzánk, mint előállított, de komolyabb baja nem lett. Bár Hetényi határozottan nagy igyekezettel iparkodott csírájában elfojtani a jobboldali illegális törekvéseket, azok azonban mind nagyobb merészséggel és erőszakossággal adtak magukról életjelet. Hetényit e munkájában teljes készséggel segítette Sombor. Amint én láttam a dolgokat, itt került szembe Hain Hetényivel és Somborral. Persze az ellentét nem volt nyílt, mert Hetényiék nem is sejtették, hogy Hain a jobboldal elleni munkájukban nem ért velük együtt. Hain ebben az időben kezdett orientálódni a katonatisztek felé, kereste azok társaságát, majd összebarátkozott Hubayval.[131]

         Ebben az időben történt, hogy a baloldali érzelmű munkásifjúság válaszul a többszöri provokációra ellátogatott a nyilasok Tompa utcai párthelyiségébe, a bent tartózkodókat megverték, a berendezési tárgyakat összetörték, majd szétszéledtek. Ha jól emlékszem, csupán egy fiatal munkást ejtettek foglyul a nyilasok, akit aztán átadtak a rendőröknek. A verekedés nyomán megindult nyomozást a foglyul ejtett előállított vallomása nem terelte a helyes irányba. Határozottan emlékszem, hogy Hetényi bizalmi embere (Szántó, aki egyébként Nagy István néven élt),[132] hozott adatokat arról, hogy a Tompa utcai verekedés a Dob u. 90-ből indult ki és, hogy azt dr. Ságvári Endre[133] szervezte meg. A bizalmi ember további adatai alapján mentünk be határozott időben a Dob u. 90-be, ahol együtt találtuk az ifjúságot. Emlékezetem szerint valamennyit előállítottuk a főkapitányságra, s ott megállapítva a Tompa utcai látogatók névsorát, azokat őrizetbe vettük, a többit elbocsátottuk.

         A következő időkben a baloldali front teljesen csendes lett, a Hain csoport munkája inkább csak ellenőrző jellegű lett. A szocdem pártcsoportokban tartott ismeretterjesztő előadások, főként az ifik részére rendezett ilyen összejövetelek ellenőrzése adta munkánk java részét. Igen sok felesleges munkát adott ismét a csendőrség az ő szocdem ellenes helyzetjelentésivel. E jelentésekben igen sokszor helyt nem álló adatok szerepeltek azzal a céllal, hogy a szocdem pártot és szakszervezeteket a kormány oszlassa fel.

         Annál élénkebb volt a jobboldal. Illegális röpirataik sűrűn jelentek meg, de mivel a konspirációhoz nem sokat értettek, napokon belül kerültek be a főkapitányságra a röplapok szerkesztői, készítői, stb. Hetényi és Sombor kérlelhetetlen eréllyel küzdött a szélsőséges áramlattal szemben. Nem voltak hajlandók nemzeti megmozdulást látni az illegális törekvésekben, ahol azok jelentkeztek, lesújtottak rájuk.

         Én ebben az időben már láttam, hogy Hain szimpatizál egyes jobboldali vezetőkkel, s nem jó szemmel nézi az esetenként történt tömeges jobboldali előállításokat. Többször megjegyezte: „Kár ezeket a jó magyar embereket meghurcolni.” Láttam, hogy rendszeresen olvassa a nyilasok lapját, s különösen feleségével szívesen beszélget a nyilas ügyekről. Úgy vettem észre, hogy felesége tájékozottabb a nyilas berkekben, mint férje.

         Én ebben az időben egyetemi tanulmányaim végén jártam, a szigorlatok előtt álltam, s mert reszortunkban amúgy sem sok munka akadt, kikapcsolódtam ismét a csoport munkájából. 1936 júniusában fejeztem be az egyetemi tanulmányaimat, amikor is a pécsi egyetemen az államtudományok doktorává avattak.

[ÁBTL 4.1 A–795 4–24. Géppel írt tisztázat. A szövegben található nevek aláhúzással szerepelnek.]