Dér Zoltán: Perben a pusztulással. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1989. 183 l.

A klasszikus értékek eltékozlásával szemben emeli fel szavát a szabadkai irodalom-történész, Dér Zoltán Perben a pusztulással címû tanulmánykötetében. A modern iro-dalomértelmezési kísérletek korában a mûközpontú szemlélet és a recepció-esztétika már-már kizárólagosságot követelõ pillanataiban a szerzõ a klasszikus irodalomtörténet-írás szellemtörténeti forrásaihoz tér vissza. Dér Zoltán mélységesen hisz az élet szellemi tartalmai és a mû közötti szigorú meg-felelésekben, hisz abban, hogy az életrajz megfejthetõ titkai közvetlenül alakítják magu-kat a mûveket. "...a vers, ha jelentõs, a világkép egészét tükrözi" - szögezi le Dér Zoltán, s ebbõl számára az is kiderül, a világban õrzött emberkép - mint morális üzenet - lesz az a szellemi tartalom, amely esztétikai minõséget öltve, mûalkotássá kerekedhet, megfejt-hetõ titokként õrizve alkotója szellemi világát. Ehhez azonban feltétlenül az életrajz régi jogaiba való visszahelyezésére van szükség. "Tudatában vagyunk azoknak a poétikai igazságoknak - írja a szerzõ -, amelyek ma már meggyökeresedtek a szakma tudatában: annak, hogy a mû nem egy-egy élményt tükröz, hanem az élmény által mozgósított ta-pasztalatok összességét, hogy a mûben szereplõ hõs - a versben is - megformált, átfor-mált történelmi és nembéli élmény képviselõje, tehát nem azonos a szerzõ magánemberi énjének egyik vagy másik élményével. Azt is tudjuk azonban, hogy a mû forrásai között a szerzõ magánemberi élete legalább olyan fontos, mint történelmi tapasztalata." Ady ügyében hirdetett perújrafelvételében, majd Babits Mihály beszélgetõfüzeteit, Kosztolányi Dezsõ levelezését, Szabó Lõrinc naplóit és feljegyzéseit, Németh László életrajzi vallomásait, Vas István visszaemlékezéseit olvasva a mûvekhez keresi az utat, kutatja annak a világképnek a részleteit, amely a mûalkotásban nyeri el a maga igazi hi-telét és teljességét. Dér Zoltán a klasszikus tanítás alapján meggyõzõdéssel vallja: az életrajzi tények a mû- és a világértés csodáival ajándékozzák meg az olvasót. A kötet néhány tanulmánya Szabadka múltbeli irodalmi életérõl ad számot. Koszto-lányi Dezsõ családi levelezése mellett Csáth Géza novelláiról, Lányi Sarolta ifjúkori zsengéirõl és naplójáról, valamint Somlyó Zoltán szabadkai éveirõl szólva a város századeleji szellemiségét - s egyben sajátos szellemtelenségét is - felidézi. S ha a kora-beli szerzõk joggal érezhették, sok esetben mostohán bánt velük a vidék és a város, ma - visszatekintve a távoli múltba - mégis úgy tûnik, érdemes hûséggel szolgálni hagyomá-nyainkat, hiszen a régi üzenetekben jelentõs megtartó erõ mûködik. Ady fájdalma és Babits bölcsessége mellett Kosztolányi gyermekkori szorongásai és Csáth Géza tragikus félelmei, feloldhatatlan kínjai mai gondjaink alapjait jelentik, s ez utóbbiak története minden tekintetben Szabadkához kötõdik. Azzal, hogy az irodalom-történész Dér Zoltán öröklött értékeink rendjét keletkezésük folyamataiban láttatja, a klasszikus igényességre figyelmeztet, egyszersmind az élet, az alkotás és a mû elválaszt-hatatlan összetartozására is felhívja a figyelmet. Mák Ferenc Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958. Szerkesztette: Kelevéz Ágnes, elõszó és jegyzet Botka Fe-renc. Múzsák Kiadó, Budapest, 1989. 185 l. (Irodalmi Múzeum) A Petõfi Irodalmi Múzeum fontos kezdeményezése volt a nyolcvanas években az intézmény táraiban õrzött dokumentumanyag széles közönséget érdeklõ részeinek jegy-zetekkel, apparátussal, magyarázó elõszóval ellátott szakszerû közzététele. Ennek a vál-lalkozásnak a keretében jelent meg Déry kéziratos emlékezéstöredéke. A kötetnek a sajtó alá rendezõ és a szerkesztõ által adott címe az írás születésének körülményeire utal. Mint az Elõszó is részletesen tájékoztat, az írót 1956-os tevékenységéért letartóztatták és bíróság elé állították. Már tizenegy hónapot töltött a börtön falai között, amikor 1958 jú-niusában elhatározta, hogy lejegyzi emlékeit. A befejezetlen (vagy talán helyénvalóbb így fogalmazni: az épp csak elkezdett) emlékidézés a kötetben az Önéletrajzi jegyzetek 1958 korrekt címet viseli. A kötetcím: Börtönnapok hordaléka ellenben némileg félrevezetõ. Utal Dérynek né-hány évvel halála elõtt kezdett jegyzetsorozatára, amelynek a szerzõ a Napok hordaléka címet adta, ezzel utalva arra, hogy nem vállalkozik többre, mint hogy az élet végén va-lamely elõre kitûzött alkotói szándék nélkül megfogalmazza tûnõdéseit. Ezzel szemben a börtönben írott önéletrajzi jegyzeteket a szerzõ egy késõbb megalkotandó számvetés nyersanyagának, anyaggyûjtésének szánta. A börtönélet okozta tagadhatatlan letargia tünetei ugyan egyaránt kiütköznek az írás tartalmán és formáján, de ez nem változtat azon a tényen, hogy az itt megismert életanyag igen nagyszámú elemével a hatvanas években készült nagy számvetésben, az Itélet nincs címû mûben újra találkozunk. Nem annyira hordalékok talán ezek a jegyzetek, a megfogalmazásbeli igényesség idõnkénti gyengülése és a szerkesztés hiánya ellenére sem, hanem a rendkívül lehangoló körülmé-nyek között (9 év börtön kilátásaival) is mûködõ alkotói ösztön megnyilvánulásai. A börtönélet magánya és nyomorúságai ellen az írás régóta hatékony ellenszernek bizo-nyult, s Dérynek nem is egy mûve, köztük egyik jelentõs regénye, a G. A. úr X-ben is az alatt a három év alatt íródott, amelyet 1960-as, amnesztiával történt szabadulásáig bör-tönben töltött. A szövegben a börtönre vajmi kevés és nagyon közvetett utalást találhatunk csupán. Az elsõ feljegyzésekben szüleit, elõdeit mutatja be, azt gyûjti össze, amit emlékezete ön-nön származásáról megõrzött. Emlékezete ezután hosszan idõz a gyermekkor felidézhetõ eseménytöredékeinél, számításba veszi mindazt, ami családi körben és a rokonság széle-sebb mezõnyében élete elsõ éveiben, évtizedeiben történt. Az elsõ irodalmi emlékek csak a töredék egyharmada táján kezdenek feltünedezni, a történelmi eseményekkel, a világháborúval, majd az azt követõ forradalmakkal kapcsolatban itt - noha a Tanács-köztársaság szellemi életében már aktívan részt vett - vajmi kevés szó esik. A kötet tehát nemcsak jellegében (apparátus - fõszöveg), hanem hangnemében is élesen kettéválik. Az Elõszó és a Függelék az ötvenes évek közepének az ötvenhatos tragédiába torkolló drámai eseményeit és a bennük aktívan, harcosan részt vevõ, majd a megtorlásnak áldozatul esett Déryt mutatják be. A fõszöveg maga, ezzel ellentétben, mélyen lehangolt, de azért a boldog gyermekkor iránti nosztalgiától sem mentes vissza-tekintés a századelõ évtizedeire, középpontjában a magánemberi vonatkozásokkal. A két elkülönülõ tartomány egyetlen szilárd ponton érinti egymást: az író dezillúziós önarcképében. A lesújtóan negatív mérleget rögtön az elsõ feljegyzés megvonja: "életem legvégén az ellen vétettem, amiért egész életemben küzdöttem, s most börtönben ülök. Hatvannégy éves vagyok. Kétséges, hogy e hatvannégy év alatt volt-e annyi érdemem a szocializmusért végzett munkámban, mint amennyi kárt tettem néhány hónap alatt. Mit érnek a könyveim?... Nem tudom". Akad talán olyan olvasó, aki meghökken ezeken az önkritikus szavakon, amelyekkel az író elítélte ötvenhatos tevékenységét. A börtönlakó õreinek való kiszolgáltatottságával és óvatos önvédelmi reflexével próbálja megmagya-rázni az elhatárolódást attól a magatartástól, amelyet ma bátornak, igazságszeretõnek ítélünk. Ne feledjük azonban, hogy minden nagy közösségi ügy, amely akár a túlerõvel folytatott igazságos harcban, de elbukott, megtermi a benne résztvevõk lelkében az ön-vizsgálatot, az önvádat, a kudarc okainak keresését. A hiábavaló áldozat súlya nyo-masztja a lelkiismeretet. Bármint legyen is, ez a töményen negatív mérleg az, amely meghatározta a börtön-ben múltjára visszagondoló író nézõpontját. Életét olyan útnak látta, amely idõs korára a börtönbe vezette õt, talán ama nagy vállalkozás árulójának is hitte olykor magát, amelyre életét föltette: a szocializmusért. Mielõtt múltja részleteinek feltárásába belekezdett vol-na, önéletrajzát eleve annak példázataként fogta föl, "hogy egy emberszeretõ, ártalmat-lan s jóindulatú ember élete milyen fölösleges, haszontalan, sõt kártékony tud lenni". A közelmúltban végrehajtott tetteirõl aztán nem szólt, az elsõ feljegyzésben megfogalma-zott képlethez azonban mindvégig tartotta magát. Lett légyen szó édesapjához való vi-szonyáról vagy szerelmi tapasztalatlanságáról, a kártyaszenvedélyrõl, elsõ írói teljesít-ményeirõl, önnön haszontalanságának, kártékonyságra való hajlamának önvádja mind-végig ott komorlik az emlékek fölött. Hogy itt az alkalmi politikai megrendülésen túl tágabb körû és mélyebb kiábrándult-ság is munkál, s hogy vázlatai mögött egy olyan pesszimista filozófia rejlik, amely az önvádlóan, önostorozóan vallomásos emlékírás sok más klasszikus példájával tart ro-konságot (Augustinustól Rousseau-ig), azt mi sem mutatja jobban, mint hogy az említett Ítélet nincsben a múltjához való viszonya nem változott lényegesen, noha a hatvanas évek itthon és külföldön aratott sikerei álltak már ekkor mögötte. Ez a rezignáció, kiábrándultság, önértékelési elbizonytalanodás sajátos módon felesel a Bevezetés eseménykrónikájával, s a Függelékkel, amely válogatást közöl Déry Tibor beszédeibõl, írásaiból 1954-1956. Az a határozottság, amellyel az író szembefordul az akkori irodalompolitika három vezetõjével, az a tisztánlátás, amellyel a szektás ideológi-ának a kulturális életben végzett pusztítását elemzi, amellyel a nagy nemzetközi megbe-csülésnek örvendõ Solohov állásfoglalását visszautasítja, egy egészen más Déry portréját vázolja fel: a Niki és a Szerelem szerzõjéét. Anélkül, hogy választanunk kellene közöt-tük, kétségtelen, hogy az emlékezéstöredék szerzõje az önostorozás minden esetleges affektáltsága ellenére is emberibb, a létezés olyan dimenzióival néz szembe, amelyekre a legrokonszenvesebb politikai álláspont képviselõje sem vállalkozik, emberképe ábrándmentesebb, töprengõbb, nincs mindenre biztos, kész válasza. Kétségtelen, hogy ezekben a feljegyzésekben jut elõször felszínre a kései Déry, A kiközösítõ írójának ironi-kus, önironikus emberlátása. Ezt az új dimenziót talán valóban a börtönlét tárja föl elõtte. Az ügy, amely melletti kiállása börtönbe juttatta õt, reménytelenül elbukott, s ezzel párhuzamosan hitelét is ve-szítette, mert megkérdõjelezõdött folytonossága a szocialista munkásmozgalommal, s az annak támogatását magára vállaló értelmiségi magatartással. Az ötvenhatos tevékenysé-gével szembeni önkritika nyilvánvalóan nem juttatta vissza az írót korábbi, a szocializ-mus utópiájába vetett felhõtlen hitének boldog állapotába. A közösségi üdvösségkeresés minden (legalábbis minden direkt) formájától egyszer s mindenkorra eltávolodott. Indu-lata nem ez ellen fordult elsõsorban, hanem önmaga ellen. Az önismeret tövises útjára lépett. Szocializációjának folyamatát - minden töredékesség dacára - úgy rajzolja meg, hogy feltárja: hogyan ébred rá a kisgyermek az õt körülvevõ világ esendõségeire, gyön-geségeire, s hogyan alkalmazkodik hozzá õ maga is. Kínosan igyekszik leltározni, hogyan törnek föl õbenne is azok az alkalmi gyengesé-gek, jellemhibák, amelyek felnõtt életét behálózzák. Az írói hivatástudat kegyelmi álla-potát, ami végsõ hivatkozása lehetne, többszörösen és következetesen elhárítja. A talán spontánul, akaratlanul választott fonál, amelyre emlékeit felfûzi, az elsõ élmények, az õsélmények keresése: az elsõ erotikus élménye, az elsõ káromkodás, amit hallott, az elsõ meztelen nõi test, amelyet látott, az elsõ ember, akinek a szegény mivolta feltûnt neki, az elsõ bõrnadrág, az elsõ magömlés, az elsõ pofon, amit kapott stb., stb. Természetesen mindezt, ha teheti, önmaga ellen fordítja, önkicsinyítésre használja föl. Még rossz emlé-kezõtehetségébõl is (amelyet Freud, önmagáról szólva az õ nagy szerencséjének tart), önvádat kovácsol, tudniillik a hozzá közel álló emberek iránti hálátlanság jeleként értel-mezi. Bárhogy is ítéljük meg mindezt, látnunk kell, hogy Déry ezekben a feljegyzésekben kései emberképét és világképét formázza, egy olyan iránymódosítást hajt végre bennük, amely nélkül a hatvanas évek jelentõs regényeit meg sem írhatta volna. A változás elsõ eredménye a nem sokkal késõbb, a börtönben írott G. A. úr X-ben címû regény, amely címadó fõhõsének monogramja: G. A., az emlékezõ feljegyzésekben felidézett ifjúkori barát, Gross Andor nevének kezdõbetûivel esik egybe. A kis kötet tehát Déry pályájának megértése és mélyebb megismerése szempontjából kulcsfontosságú nyersanyagot bocsájt a szakemberek és az író iránt intenzívebben érdeklõdõ (napjainkban talán túlsá-gosan is megfogyatkozott számú) olvasók rendelkezésére. Tverdota György Dobóné Berencsi Margit: Nagy László tizenkét versének elemzése. Tankönyvkiadó, Budapest, 1989. 228 l. A kis példányszámban megjelenõ, irodalomtanárok, szakkörvezetõk, érdeklõdõ diá-kok számára készült segédkönyv magas színvonalon közvetíti azokat az ismereteket, amelyek a kiemelkedõ kortárs költõ mûvészetének befogadását megkönnyíthetik. A kiválasztott tizenkét vers jól reprezentálja az egész Nagy László-i életmûvet (köz-tük vannak a Csodafiú-szarvas, Havon delelõ szivárvány, Tûz, Ki viszi át a Szerelmet, József Attila, Versben bujdosó címûek). A szerzõ a teljes szakirodalom ismeretében, a gyakorló pedagógus szempontjait is érvényesítve, változatos módszerekkel, közérthetõ nyelven, minden fontos szempontot érvényre juttatva bontja ki a versek értékeit. Meg-határozza helyüket nemcsak a költõ életmûvében, hanem az egész kortársi magyar lírá-ban bizonyítani tudja kiemelkedõ rangjukat is. Tartalmi, gondolati elemzés és a ritmika, versforma, nyelv együttes vizsgálata enged betekintést az egyes versek bonyolult világába, a szövegek összetettségébe, a hagyo-mányt és a csak Nagy Lászlóra jellemzõ új poétikai eszközöket ötvözõ alkotásokba. Jelzi a versekbõl sugárzó becsülendõ emberi magatartás, erkölcsi példa értékeit is. A tanul-mányi versenyeken induló középiskolások közül sokan választják Nagy László verseinek elemzését, számukra is nélkülözhetetlen a versek megközelítésének lehetõségeit bemu-tató kötet. Példamutató tömörséggel tér ki az életrajzi adatokra, a néprajzi és nyelvi sa-játosságokra, jól értékesíti a kutatók eredményeit, azokat nem mechanikusan alkalmazza, hanem saját ízlésével és módszereivel gazdagítva kalauzol Nagy László különleges han-gulatú, erõteljes, korszakjelzõ értékû költészetében. Az elemzéseket jól válogatott bibliográfia zárja. R. Takács Olga Dukkon Ágnes-D. Zöldhelyi Zsuzsa-Fenyvesi István: Orosz írók magyar szemmel. Az orosz irodalom magyar fogadtatásának dokumentumai 1920-tól 1944-ig. Szöveg-gyûjtemény. Tankönyvkiadó, Budapest, 1989. 680 l. Az egyetemi segédkönyvnek készült kötetek magyar írók írásait tartalmazzák éven-kénti bontásban. A cikkeket, tanulmányokat 35 kiadványból válogatták a szerkesztõk, a kötet végén valamennyirõl tömör ismertetést közölnek a Budapesti Szemlétõl a Gondo-laton, Korunkon, Napkeleten, Szép Szón keresztül a Világ címû lapig. A 147 írást 88 író és publicista munkáiból úgy állították egymás mellé, hogy valamennyi jelentõs orosz századvégi kortárs alkotóról olvasható legyen legalább egy, de például Dosz-tojevszkijrõl, Csehovról, Gogolról, Tolsztojról, Gorkijról, Bugyinról több ismertetés, elemzés, méltatás. Az orosz irodalom fordítóiról is találunk itt megemlékezést (Gyergyai Albertrõl, Pais Dezsõrõl). Kosztolányi Dezsõ, Móricz Zsigmond, Juhász Gyula, Karinthy Frigyes, Kas-sák Lajos, Sinkó Ervin, József Attila, Illyés Gyula, Babits Mihály, Németh László, Szerb Antal, Hamvas Béla és mások pedig a legnagyobb elismerés hangján, a remekmûveknek járó figyelemmel és megbecsüléssel szólnak az azóta klasszikussá vált híres regényekrõl, színmûvekrõl és elbeszélésekrõl. Az irodalom szakos egyetemi hallgatók orientálásán, figyelmük felkeltésén túl is fontos ez a gyûjtemény, mert a sokszor már nehezen hozzáférhetõ folyóiratokból kiválo-gatott anyag egyben a magyar irodalomtörténetrõl is sokoldalú, színes képet ad. A Függelékben közölt levélválogatás betekintést nyújt a fordítás, kiadás, népszerûsí-tés 1920-1945 közötti hazai módszereibe, gondjaiba is.