A Holmi internetes változata | 2005. október
Mihent az Írók nyomtatásba egy egész nemzet elöt el kezdenek egymással vetélkedni, azonnal meg indul a szép elmélkedés...
Kovács András Ferenc
KAVAFISZ-ÁTIRATOK
A pincér – 1909 napjaiból
Alexandria nappalaiban, Alexandria éjszakáiban
mennyi a nyüzsgő szépség, átvonuló jelenés!
Régóta látom, gyakran hosszabban megfigyeltem őket:
lopva, kissé oldalvást pillantva, a kávéház
kifakult fényű, öreg falitükrében. (Valamikor
még velencei volt – néhol már vaksi, meghasadt.
Azt is ki kellene végre cserélni...)
Régóta látom őket: mindig ugyanúgy, mindig
ugyanannál a félreeső sarokasztalnál, mindig
ugyanabban az időben és viseltes ruhában, mindig
ugyanolyan mozdulatokkal beszélgetni vagy hallgatni.
Az idősebb a kopottabb, s megfontoltabb talán.
Róla tudom, hogy negyvenhat is elmúlt: megfáradt törzsvendég.
A másik akár fia is lehetne: friss, csupa tűz még...
Túl fiatal, csak huszonhárom, ha megvan – kettőjük közül
ő a komolytalanabb, de nyitottabb, szebb s ragyogóbb is!
„A meglett férfi és a megtöretlen ifjonc!” Így hívom
magamban őket... Enyhén összehajolnak, folyvást suttogva
beszélnek, föl-fölcsattannak, tán veszekednek is, de mindig
ugyanazt isszák, s ugyanúgy fújják ki a füstöt. A kézfejük,
régóta látom, egymás mellett fekszik az asztal kőlapján,
és térdük is, meg combjuk is, láttam, titokban, olykor
össze-összeér a kis asztal alatt... Ha jól emlékszem még,
mert harminc napja már, hogy elmaradtak, s nem jöttek többet
ők... Vajon mi lett velük? Mi történt? S hová tűnhettek végül
el, hová, a sok nyüzsgő szépség, átvonuló jelenés közt,
Alexandria nappalaiban, Alexandria éjszakáiban?
1909. július
Hermész szobra a fényben
Ez a gyönyörű, örökifjú, halhatatlannak alkotott
Hermész régről van itt veled. Remek tartásán, arcán,
rejtett mosolyán is meglátszik, hogy Alexandriából való:
valami hűvös, messzi fénysugár süt át fiatal testén,
valami végső s kezdeti meztelenség tündökölteti
minden parányi ízét, mindig mozdulni tetsző tagjait.
Ha lépne, folyton épp fölszállni látszana: csupasz, éjhideg
izzás, szinte szerelmes, hellén vágyakozás, láz ragyog át
a bőrén... Hogyan is szólíthatnád meg a szépet, a gyorsat,
a könnyűbokájút, a bánaton átsuhanót?... S miképpen
szólít meg ő majd, hangtalan, hajnal felé, ha hívnád,
némult magadban, hangtalan?... De mindig hívhatatlan
marad. Magadban ismered föl, mint a névtelen fényt:
a léleké s a szellemé egészen ő, a tűnő!
Ez a szép örökifjú, ez a halhatatlannak álmodott
Hermész régről van itt. Finom bokája villan, int, megérint
hűs ujjbegyével hangtalan: „Ne félj, barátom, foghatod kezem.”
1933. március 23. – április 19.
