Nemes Nagy Ágnes esszéit ez az elemi izgalom és nyitottság hatja át: minden foglalkoztatja, ami a verssel, az irodalommal, a kultúrával (és nem csak a magas kultúrával) kapcsolatos. Nem véletlenül ír hosszabb tanulmányt a költői képről: gondolkodásmódjára a szemléltetés, az asszociációk, a kapcsolódási pontok, összefüggések gyors villanása jellemző, elméleti kérdéseket is plasztikusan világít meg, részben hatalmas háttértudása, részben szenvedélyes érdeklődése révén, és mert mindig a keze ügyében van egy-egy szellemes, ugyanakkor pontos evidencia (tetszőleges helyről idézve: az ember ugyanolyan hosszan tanulja a magyar líra méretét a világirodalomban, ahogy „egy autós megtanulja a kocsija szélességét”¹

¹ Magyar líra a világban.

– NB.: nem idézhetünk tetszőlegesen, mert ezeknek a szövegeknek helyi értékük van, kiragadva csak a bon mot érződik). A gondolat az ő számára is érzéki tapasztalat, ahogy T. S. Eliot írja a modern költőről és a XVII. századi angol, ún. metafizikus költészetről. Abban is hasonlít ez a két nagy, huszadik századi költő, hogy ezt a petárdás okosságot a verseikben teljesen félre tudják tenni (szemben a metafizikusokkal).

Mindig fontos, amikor egy költő a versről ír. Nemes Nagy Ágnest már első esszéiben foglalkoztatják bizonyos kérdések (a nyelv válsága, a költészet hatása, e hatás feltételei, a tudatosság, az érzékelés, az ihlet stb.), később alaposabban is végigjárja mindegyiket. „A költészet afféle kétpúpú teve” – írja –, azaz kettős természetű: a gyerekkor szóeufóriája és a későbbi kifejezés kínja, „a szó öröme és a szó elégtelensége”, „az egyértelmű szó és a tagolatlan közérzet párharca” határozza meg (Tünékeny alma). És provokatívabban is: „A szó tehát a legfőbb ellenség. Vagy másképpen: a szóbeli művészetek legkényesebb kérdése maga a nyelv” (Tudjuk-e, hogy mit csinálunk?). Mindehhez persze hozzátartozik a költő idegenkedése némely kortársa barokkosan díszes szövegeitől is.²

² Petőfi-elemzésében említi pl., hogy „a modernség egyfajta barokkjában” élünk (Petőfi Sándor: A Tisza).

Másutt is kézzel-lábbal jelzi: a szó magában nem fontos, legfeljebb a helyi értéke, a kiválasztott legjobb szinonimája. (Mikor későbbi nagy tanulmányában összefoglalja a vers – számára addig sokkal fontosabb – „nem-szótényezőit”, visszatér a „szótényezőkre” is: „a vers minősége főleg a szinonimán áll vagy bukik; aki a szinonimáért nem küzd meg, nem küzd meg semmiért [...] Aki ezt a döntést elmulasztja, vagy ráhagyja pl. csakis a korszakra (divatszavak!), az nagy energiaveszteséggel számolhat a versben, a szükséges szó helyett a lehetségesekre bízva magát” (A vers mértana).

Érdekli a vers keletkezése is. Az ihletet vizsgálva (ugyanebben az esszében) visszajut a verset megelőző tudáshoz, egy „preegzisztáló mintához”, amely rákényszeríti magát a költői figyelemre, „hiszen körülbelül ez az a sáv, ahol a képzetek szóvá változnak”, ahol eldől a vers hitelessége. (Ez a tudati, időbeli, térbeli, néha erkölcsi sáv mintha mindig jelen lenne nála – Téli fák című versében írja: „Meg kell tanulni azt a sávot, / hol a kristály már füstölög, / és ködbe úszik át a fa, / akár a test emlékezetbe.”) Foglalkoztatják a tudat homályos rétegei, a gyakran emlegetett „névtelenek” (mint később elárulja, erről Rilkétől tanult – Rilke-almafa), ezek kifejezését-kifejeződését (is) kutatja egyik legfontosabb tanulmányában, A költői kép-ben. „A kép, ez az átvitt értelmű látvány, a költői szöveg legmerészebb, legnagyobb nyújtózása az érzékelhető felé.” Miközben történetileg következteti ki és remek példák során figyeli meg a kép (hasonlat, metafora, metonímia, szimbólum, leírás) kialakulását és változó, egyre összetettebb funkcióit, ugyanennek a folyamatnak az ismeretelméleti oldalára is kíváncsi, felhívja a figyelmet „gondolkodásunk alapvető jelképszerűségére”: „a költői szimbólumnak tehát kivételesen nagy a lélektani referenciája. Innen az ereje”. Arra a paradoxonra is figyelmeztet, hogy a látvánnyal már nem indokolható, szürrealista kép éppen „az emberi elme csillapíthatatlan rendező ösztönét” bizonyítja.

Ugyanennek a folyamatnak a másik oldala a befogadás, erről szól másik nagy tanulmánya, A vers mértana: itt a versélmény megfogalmazására, a minőség mérhetőségére kíváncsi. A kérdés persze ott volt már Bölénytelenül című korábbi esszéjében is: „Melyek azok a lélektani-biológiai törvények, amelyeken a művészi hatás alapszik?” – hiszen ez mindig szenvedélyesen izgatta: „Nem mondom, hogy mindig ugyanazt gondoltuk. De mindig ugyanarról gondoltunk valamit. Ha nagyon magasra akarnám fellőni a megfogalmazást, azt mondhatnám: a minőség mérhetősége foglalkoztatott minket állandóan; tetszésen, nemtetszésen túl ezt az abszurditást kergettük, vadásztuk a mesterség labirintusaiban. Egyszerűbben szólva: szerettünk versekről beszélgetni” (Asztal és kenyér. Rónay Györgyről). A választ a világ és a mű „rendezettségében” látja, és itt, A vers mértaná-ban, még alaposabb vizsgálódás után arra jut, hogy az „úgynevezett” tartalom és forma nem választható el, sőt „a kétféle hatás, a tényhatás és a formáltság feszültsége” a meghatározó. Nyilvánvaló, mondja, hogy az olvasó a tartalmat keresi vagy értékeli: „A tényhatás, rendezettségtől függetlenül, mindig erősebb a művészi hatásnál, hiszen más tartományba, a léttapasztalatok tartományába tartozik; a művészi hatás optimuma viszont az érzékletes rendezettség optimuma.” A kritika vagy a kritikai érzék számára mindenesetre két igen jól használható fogalmat is bevezet: a „»jelentős« tartalmakkal” elérhető „ingyen-hatás” és a „kívülről készült”, üresen virtuóz (másutt: „ál-új”, „ál-bátor”), azaz nem belülről indokolt versek fogalmát.

A költői hatás „nem-szótényezői” között váratlanul a hagyományos „versenybírák” (verstan-stilisztika-poétika) elé helyezi a dinamikát: „Ha a különféle versek dinamikai ívét nézem, már-már hajlok rá, hogy a világon csak egyetlen lírai vers van, és ez az érzelmi intenzitás és az elernyedés (feloldódás) viszonya [...] s az egyes versek nem(csak) tárgyuk, szándékuk, stílusuk szerint különböznek, hanem főként abban, hogy az intenzitás és az oldottság milyen sorrendben, mennyiségben, elosztásban található bennük”... „Ha a vers feszültségét, ezt a hirtelen megnövekvő vagy ellankadó versenergiát – a dinamika kategóriájában, vagy nem bánom: attól függetlenül – körül tudnánk keríteni, a vers testén, mozdulataiban tetten tudnánk érni, azzal nagyot lépnénk a vers lényeges összetevői felé.”

Ez talán a két legösszetettebb költészeti írása Nemes Nagy Ágnesnek – az embernek kedve volna idézni a többiből is, hiszen a költő beszél ízlésről, formabontásról, szabadversről (Megjegyzések a szabadversről); józanul tekint a nyelvébe zárt magyar vers „leginkább fordítható rétegére” (Magyar líra a világban), sőt külföldi kiadások esetén javasolja, hogy a „szövegértéket” egyensúlyozzák ki a „presztízsértékkel”, azaz írjanak alapos ismertetést (Jegyzetek a francia Füst-kötetről); mindent tud a magyar nyelv adottságairól, behatóan ismeri ritmikai rendszerünk gazdagságát, a magánhangzó-illeszkedés „tűrhetetlen monotóniáját”, a ragozó nyelv hosszú szavait, ugyanakkor végtelen rímlehetőségeit és az e vonatkozásban szegényebb nagy nyelvek rímfáradtságát, érdeklik más nyelvek alaprímei (Fordítani; Egy nem-lombhullató fiúcska) – és költői-fordítói tapasztalatait mindig élvezetesen adja át bármely olvasónak, aki esszéolvasásra szánja el magát.

A Babits-könyvben (A hegyi költő) és a verselemzésekben fordított a sorrend: nem az absztrakt gondolathoz keres példákat, hanem az előtte fekvő művet világítja meg a részletekkel, és (gyakran) ebből általánosít. Nemes Nagyot a verselemzésekben is a keletkezés és a hatás izgatja leginkább. Egy krimiolvasó lendületével bizonyítja például, hogy Csokonai írás közben alakította ki a Tartózkodó kérelem uralkodó verselését (hasonlít ez a Keveházá-ról Vas Istvánnal folytatott szenvedélyes verstani vitához). Ha az újraolvasás örömével, távolabbról nézzük az elemzéseket, megfigyelhetjük a költő előzékenységét avagy tapintatát, ahogy például az V. László-ban „felgöngyölíti” a történelmet. Aztán kísérletképpen elképzel egy tudatlan olvasót: „Ez a – csöppet sem óhajtandó – feltételezett tájékozatlanság talán egy verébugrással közelebb visz a vers mindenkori és mai esztétikumához” – ezzel tehát azt a kérdést is nyitva hagyja, hogy a (mindenkori) vers megértéséhez szükséges-e a háttértudás, a kontextus ismerete –, majd a ballada műfaját, homályát az objektív lírával, Eliot modern módra homályos versével veti össze. Hasonlóan jár el az Előszó-val: bevallja, hogy sokáig maga sem volt tisztában a Vörösmarty-vers keletkezéstörténetével, ezért módja van elárulni az olvasók zömének, hogy a „Midőn ezt írtam” névmása nem magára a versre, hanem egy (végül előszó nélkül megjelent) regegyűjteményre mutat. És hozzáteszi, hogy a bizonytalankodás őt korántsem zavarta a befogadásban, sőt: „Használ, de még mennyire használ a vers emóciókeltő erejének a fél értelem vagy alig értelem ezer fajtája, olyan apróságok, mint az idegen vagy elavult szó, és tovább, a versmondat töredezettsége, a képtelen kép, a sejtető dadogás, a ködös alany, az elharapott állítmány – mindaz, ami félig van, ami kiegészítésre, izgatott lelki aktivitásra késztet.” Innen természetesen ismét a modern vers egyik eszközéhez jut el. A költői (tanári) előzékenységet egyébként nem iróniából mondtam: aki próbált már versügyben áttörésre jutni, tudja, milyen fontos lehet az olvasó kisebbségi érzését, szorongását feloldani. Ez nem leereszkedés – illetve ehhez kell a tapintat. (Épp a versértéshez szükséges háttértudás ürügyén írta meg Nemes Nagy egyik legszebb, legtöbb rétegű – hátrahagyott – írását: Káin, Ábel, gimnázium.)

Noha a szövegolvasásban Nemes Nagynál analitikusabbat nehéz volna találni, soha nem áll meg az elemzésben a részletnél (sőt a Babits-könyvben az elhagyás egészen meglepő gesztusait teszi a mondandó, a gondolatmenet, az ábrázolt költői alkat kedvéért). Mintha ezzel is közölni akarná, hogy nem mindig minden fontos. A Pilinszky-elemzésben írja: „A szó helye a versben szinte-szinte ugyanolyan fontos, mint a szó maga”, és hasonlóan a Babits-versről, A csengetyűsfiú-ról: „A rím indokoltsága fontosabb, mint a rím maga.” Minél jobban ismeri az ember az illető verset, és minél kevésbé céllal olvassa az elemzést (bár óravázlatnak sem utolsók), annál inkább örülhet a kiegészítő, mellékes megjegyzéseknek, költészettörténeti kitéréseknek. Nemes Nagy Ágnes mellesleg elmondja a szonett (meglepő!) hazai történetét (a Babits-könyvben); hogy „A 18. század nagyjainak köszönhetjük legszorosabban, hogy artikulált beszédű nemzet lettünk” (Berzsenyi-elemzés); hogy „Arany János az asszonánc törvényerőre emelésével szegényből gazdaggá változtatta” a nyelvet (A csengetyűsfiú); beszél a rousseau-i magányérzés vagy a XIX. század végi dekadencia elkésettségéről (A Magánossághoz; A hegyi költő): sosem mulasztja el, hogy friss szemmel örüljön egy-egy újdonságnak az irodalom történetében. Az elemzett versekben gyakran emel ki általános versjelenségeket, pl. a mögöttes tartalmakat (a rejtett tragikumot) Berzsenyinél, a jelentéktelen percepciók szerepét Petőfinél, a hitelesség fokát, amely Vörösmarty versében elválasztja a fantáziát a fantazmagóriától, a „mozdíthatatlan, lepecsételt rímeket” (másutt rím-tabukat) József Attilánál. De ha már Apollinaire verséről beszél, megjegyzi, hogy a kikericset és a kökörcsint gyakran összetévesztik (itt lép be a költő, ahogy a két virágot leírja), valamint utánanéz a colchique szó etimológiájának, görög mitológiai hátterének.

Ha a befogadásról és a hatáselemekről beszéltem, mindenképp ki kell egészítenem ezt a róluk való tudás átadásának igényével. Nemes Nagy számára, aki már Babitsban is a sülylyedő kultúra képviselőjét látja, ez elemi késztetés. „Látszatra – írja – nincs fenségesebb, egyértelműbb papja a művészetvallásnak Babitsnál [...]; olyan mozdulatokkal cselekszik, mint aki egy istenhit maradék szobrait, fenyegető özönvizekben, hajóra menekíti. Van valami aggasztó ebben a hajóútban, túl nagy súlyokat visz, bizonyos értelemben egy kultúra végső súlyait. Szinte szükségszerű, mondom, legalább egy hajótörés ebben a vállalkozásban” (A hegyi költő). Szinte szükségszerű, hogy ezekben a portrékban önmagáról beszél (itt épp Szobrokat vittem című verséről). És szintén Babits „védelmében” írja (ugyanott): „Nem azért használ Babits annyi kultúrtartalmat, mert »művelt«, hanem mert magasság-élményét fejezi ki ezzel is, a fenti-szellemi tartomány sugallatát, tereit, valamely laikus szentség légkörét közvetítve.” A magasság vágya kötetcímet még Nemes Nagy Ágnes adta összegyűjtött esszéinek.

Az esszékben különösen fontos az újraolvasás, újraértékelés állandó igénye. Nemes Nagy megvizsgálja, milyen „olvasói süketség” volt benne Füst Milán versei iránt, és mit talált meg végül a költőben (Füst Milán 90. születésnapján). Hogyan változott a szemében Kosztolányi és Dsida stílusa (Ízlésváltozások a Kosztolányi-vers körül; Dsida Jenő). Miért nem értette a maga kora József Attilát („tekintve akkori kritikai életünk sokoldalúságát, szabadságát, magas szintjét”), és miért lett a háború után induló nemzedék számára annyira evidensen fontos (Arckép az időben).

Nemes Nagy Ágnes esszéportréi azt sugallják, hogy az irodalomban erkölcs és ízlés, tehetség és politikai magatartás szervesen összefügg (egy interjúban ki is tér erre: „meg kell vallanom, életem nagy dezillúziói közé számítom, hogy volt alkalmam megismerni olyan művészeket, akik kétségtelenül nagy tehetségek voltak, viszont hogy is mondjam csak, különösen nagy hitelességre az életükből kifolyólag nem tarthattak igényt. A dezillúzió abban rejlett, hogy én azt hittem: igazán jó verset írni, festeni, jó szobrot csinálni csak egy bizonyos élethitelességgel, erkölcsi hitelességgel lehet. De úgy látszik, lehet puszta tehetséggel is. Olykor, néha, ritkán”).⁴

⁴ „A névtelen érzelmek senkiföldjén”: Nemes Nagy Ágnes ars poeticája. Bevezetés a költő műhelyébe.

 Akikről hosszabban ír (a fiatalabb Székely Magdát is ideértve), az irodalomnak ezt az erkölcsileg is hiteles vonulatát képviselik.

De a tőle távolabb állókról is pontosan kíván fogalmazni: „Ami viszont sajátosan a mi költőcsoportunkat illeti, mi nemcsak Kosztolányitól, hanem az utána jövőktől is távolodtunk már [...] A szorosan vett népi költészet és más kiváló lírikusok írásmódja, a természetes beszéd, a prózaiság, a közvetlen realizmus nagy, háborúközi találmánya inadekvátnak tetszett előttünk a magunk módján megélt, abszurd, vagyis enormisan valódi tapasztalataink leképezésére. De talán nem is ez volt a legfontosabb. Inkább az, hogy a népi realizmus eszményrendszere, eszköztára egyre jobban kezdett egybehangzani a hivatalos irodalom követelő óhajaival, s mi egyre jobban megfogyatkozni láttuk benne épp azt a szuverenitást, amely annak idején legkiválóbbjait akár Kosztolányi tekintélyével is szembeszállatta, avagy másfajta földi hatalmasságokkal” (Ízlésváltozások a Kosztolányi-vers körül). A népi írókról-költőkről való véleményét hosszabban és igen pontosan a Kelevéz Ágnesnek adott (posztumusz megjelent) interjúban fogalmazza meg. Illyésről, Illyés tehetségéről másutt is elismeréssel beszél, általában a nagy öregekről, a háború előtti népi írókról is, sőt a Rákosi- és Kádár-rendszerrel való, számára elképzelhetetlen útitársi viszonyukra is keresi a magyarázatot (legfeljebb a kortársai esetén nem): „...én valószínűnek tartom, hogy (amit nem tudhatunk) igen súlyos kényszereket alkalmaztak velük szemben, olyanokat, amelyeket velünk szemben, fiatalabbakkal és ismeretlenekkel szemben nem alkalmaztak, mert mi nem voltunk fontosak. A népiek, egy Illyés Gyula, az rettenetesen fontos volt és megnyerendő, kényszer és mézesmadzag által is, tehát nem tudhattuk, hogy ott mennyi mindennek álltak ellen, miközben mi mindennek nem álltunk ellen – ezt majd szépen ki kell nyomozni, világossá kell tenni”. (A lélek nyugalmáért. Kelevéz Ágnes interjúja.) Hadd emeljem ki ezt a részt, a megérteni vágyó gesztust. Mert az ellentéteket, igazságtalanságokat, kiszolgáltatottságokat, helyzeti előnyöket és hátrányokat, amiket a XX. század a magyar irodalomban és a magyar írók életében teremtett, kénytelenek vagyunk egyre árnyaltabban látni vagy legalábbis tudomásul venni. A tehetség mellett (mert anélkül kár a szót vesztegetni) külön tényezőként marad az erkölcsös, az erkölcs nélküli és az erkölcstelen nem túl szívderítő skálája, és nyilván marad egy sor kérdőjel. Az utókor viszont egy másik Nemes Nagy-idézetre is gondolhat, A hegyi költő-ből: „Bejelentem tehát igényemet az egész, nagy irodalomra, minden porcikájára, nem engedem kicsavarni a kezemből az érték egy darabját sem; szükségem van az Ómagyar Mária-siralomra éppúgy, mint Petőfire vagy József Attilára, Homéroszra éppúgy, mint a most születőkre.”

Az összebékítő gesztus egyébként megtalálható abban a gyönyörű, fiktív (hátrahagyott) levélben is, amelyben a költő 1957-ben Babits Mihályt szólítja meg, és amelyben irodalommal, élettel szembesül. „József Attilát – írja – (nagyon kérem, ne haragudjék) e percben talán jobban szeretem, mint a Maga verseit, közelebb van hozzám – de elsősorban ő volt méltánytalan Magával. Maga korszakos költő. És rettentő, ideggörcsös természetét legyőzve, legalább igyekezett a méltányosságra. A tanulmányai erre egyszer s mindenkorra megtanítottak. Az intellektus alapvető érzelme a méltányosság. Valahogy így kell érezni” (Levél B. M.-hoz). Hadd jegyezzem meg, hogy a magasságvágy és ez a Babitshoz írott levél, annak is a teremtésről szóló része (intenzitásban, szenvedélyben) igen közel áll az Istenről című, szintén hátrahagyott Nemes Nagy Ágnes-vershez.

Hogy a magasságvágynak és az erkölcsi tartásnak milyen mellékhatásai vannak? Például a szellemi magány, amely mögött személyes érzékenységek, szerzett és okozott sebek húzódnak; amely lehetővé tette a számára, hogy olyan szenvedélyesen dicsérje a francia esszéírókat és a szabad szellemi légkört, olyan jól értse a reformkor irodalmának felvett magányszerepét és valóságos vágyódását valamiféle szellemi közegre; amely miatt egyik hátrahagyott írásában így fakad ki: „De nem az olvasásról van szó. Hanem a csillapíthatatlan, eleven szellemi érdeklődésről, amelynek az olvasás, az ún. »műveltség« csak a mellékterméke. Kétségbeejtő, mennyire nem tudok szót váltani barátaimmal, írótársaimmal arról, ami érdekel. Mert nem olvasnak. Mert túlnyomó többségük ír bár, de eszébe nem jut, hogy olvasson is. A kiválók sem, a nagy tehetségek sem.” És később: „Csak akkor tudom helyretenni magam, ha eszembe jut egy egészségesebb irodalmi élet. Még saját koromban is voltak alkat-rokonaim (Rónay, Vas P. is ilyen lett volna, ha jóban lettünk volna, meg talán még néhány), de a múlt, a múlt megtanít a helyes arányokra” (Az olvasásról). Feltételezem, hogy ezt a szöveget Rónay halála után és talán az Újhold-Évkönyv szerkesztése előtt vetette papírra, valamikor a nyolcvanas évek elején. Az utókornak, hogy ismét rá hivatkozzam, nem okozhat gondot, hogy összebékítse magában Nemes Nagy Ágnest és Vas Istvánt, akit leginkább rejt a (korábban idézett) „más kiváló lírikus” címke. Kettejük költői-írói-esszéista kvalitásai – számomra legalábbis – jelentéktelenné kicsinyítik személyes ellentétüket. Már csak azért is, mert az életművüket külön-külön, a maguk jogán ismertem meg. (Lehet, hogy naiv ez az igyekezet, de még mindig jobb, mint a parton állni és nevetni.)

Az interjúknak eddig a harmada jelent meg kötetben, köztük a Kabdebó Lóránttal folytatott hosszabb életrajzi és pályaképsorozat: fontos kordokumentum és izgalmas olvasmány a háborúról, az irodalom és az újholdasok háború utáni, majd ötvenes évekbeli helyzetéről, Nemes Nagy Ágnes pályájáról, sok személyes aprósággal, észrevétellel. Az interjúk persze a keletkezésük idejének is dokumentumai:⁶

⁶ Ilyen például a Szerdahelyi István-féle beszélgetés 1984-ből („Talán nem is tudja, de itt egy marxista definícióhoz jutott” – közli diadalmasan a kérdező, mire a válasz: „Ezt örömmel hallom”).

az ötvenes éveket ekkor (1980–86 között) már lehetett emlegetni,⁷

⁷ 1984-ben a Tudósklub adása számára az ötvenes évekről stúdióbeszélgetés készült, amelynek mai fejjel hajmeresztő vonalasságából kiüt Nemes Nagy Ágnes bátorsága (felolvas két konkrét idézetet a Csillagból) és iróniája („Nézze, ha így értette, akkor egy kicsit, egy incifincit elcsuszamlott attól, amit én mondani akartam”).

azután azonban szinte észrevétlenül a műfordítások, a versek felé kanyarodik a beszélgetés (K. L.: „Most beszéljünk talán a legújabb korszak verseiről.” N. N. Á.: „Igen... az 56 utáni korszakról”). A forradalom (és persze a Kádár-kor) még tabu: Nemes Nagy Ágnes nem fedi fel (1980-ban), hogy az Ekhnáton éjszakája milyen konkrét emlékekre épül, csak annyit mond: „akár háború, akár más” ihlette⁸

⁸ Ekhnáton éjszakája. Lator László beszélgetése Nemes Nagy Ágnessel.

– prózában ezt az élményét jóval később írja meg, utolsó erejével (Négyen – 1956-ban). Az élettörténet része a már megjelent Életképek 1944-ből és a három külföldi útinapló (utóbbiak műfajból adódó esetlegességét a friss benyomások, pontos élmények, felismerhető verselőzmények, épp csak rögzített gondolatok, kendőzetlen indulatok ellensúlyozzák), de úgy érzem, a hátrahagyott írásokból nemcsak a második kötetbe sorolt, csakugyan életrajzi darabok tartoznak ide (Család; Káin, Ábel, gimnázium; Életrajz; A lyukas életmű stb.), hanem minden igazán személyes írás, tapasztalat, gondolat is a személyiség életrajzának része (Levél B. M.-hoz; Filozófia és jó modor; Örley Istvánról; A beszélgetésről; A szörnyeteg; Jézus; Kétféle szeretet; az ellenérzelmekről [Régi kincs]; valamint a Pilinszkyről, Ottlikról szóló magánjellegű írások). Az interjúk közül ehhez a körhöz tartozik az Albert Zsuzsa-beszélgetés is (Találkozásaim).

Egyes önéletrajzi szövegek mai olvasatát a közelmúlt változásai is színezik, például amit a költő a középjobboldali családról és a maga baloldaliságáról mond (Erdélyi út; Család; Látkép gesztenyefával), vagy ahogy a naiv nyugati baloldaliakat emlegeti („türelemmel, sőt érdeklődéssel viseljük, ha kioktatnak minket szocializmusból”), illetve az itthoni, kezdődő változásokat megítéli (1979-ben az Amerikai napló-ban). Tíz évvel később máig érvényesen beszél a szavak hiteléről és a rendszerváltás körül bekövetkezett inflációjáról, az értelmiségről és a kultúra támogatásáról („Elemi reményeink: szabadság, kenyér, demokrácia”). Milyen jó volna bizonyos kérdésekre ma is hallani a válaszát.

Szerencsére a verseiről és a költészete korszakairól többen is faggatták Nemes Nagyot (Mezei András, Lator László, Kabdebó Lóránt). A más költőkről (Csokonai, Áprily, Székely Magda, Pilinszky) szóló beszélgetések közül számomra a legizgalmasabb a Latorral folytatott vetélkedés Áprily Somvirágos oldal-áról. Néha egy-egy megjelent esszé apropóján kérdezi valaki a költőt, és a válaszban ráismerhetünk az esszék bizonyos fordulataira, de a költő megfogalmazása ilyenkor is mindig friss, szemléletes.

Amikor pedig konkrét, mondhatnánk, elegyes kérdésekkel, akár köznapi témákról kérdezik, kiderül, hogy váratlanságukkal valami fontosat juttatnak felszínre, hogy a költő szívesen beszél ezekről is: beszél az antifasizmusról (amelyen érzelmet, erkölcsi tartást is ért, és csak végül tetteket – Mezei-interjú), a szakralitásról (hogy a „teológiai válasz” helyett „a költészet sokkal inkább a kérdések művészete”); a nők függetlenségigényéről (bár a PEN clubbeli előadása ebben a témában átfogóbb); a tanításról, az iskoláról (Horgas Bélának) elmondja: érdeklődést kell kelteni, hiszen „a gyerekek nem önkéntesen járnak iskolába”; beszél a verselemzés, a verstanítás szerepéről (Vati Papp Ferencnek), a tehetséges versolvasóról (Földes Annának); a szépségről, az állatokról és más fontos dolgokról. Ezek az apró kérdések mellesleg a legszabadabb, legkönnyedebb műfajának rokonai, az Irodalmi szénaboglya darabjainak. Mindez azt mutatja, hogy legalább Nemes Nagy Ágnes prózájának lehetne sokkal szélesebb olvasótábora.

Fontos ez a kötet majdnem teljességében, és Nemes Nagy Ágnes költészetről szóló esszéit és verselemzéseit amúgy is mindig érdemes lesz újra válogatni. De ha a hátrahagyott írások egyszer mégis megjelennek egyben, talán nagyobb figyelmet kaphatna a kéziratos hagyaték filológiai betájolása (például a szövegben említett események, évfordulók alapján, ahol lehet), hogy ne a posztumusz megjelenés dátuma legyen az egyetlen eligazítás. Az olvasó mindenesetre alig várja, hogy mindent elolvashasson, amit Nemes Nagy Ágnes valaha elmondott vagy papírra vetett.